Az MTA Szociológiai Kutatóintézet (Kertek 2000 Kiadó) 1998-ban kiadott tanulmánykötete gyakorlatilag az egész magyar vízügyi irányítás történetét átfogó munka még akkor is, ha konkrét vizsgálódási területe a Dégen-korszaktól a vizsgálat lezárásának idõpontjáig tart. Ez utóbbi pontos idõpontja sajnos nincs feltüntetve, bár az elõszó, illetve a mellékletek még 1998-as évszámot jeleznek, ezt azonban megkérdõjelezi az a tény, hogy a vízügyi törvényrõl – amely megelõzi ezt az idõpontot – a kutatás csak jövõ idõben tesz említést.

A tanulmányt a hazai szervezetszociológia ismerõi, jeles szakértõi, oktatói jegyzik.

A szerzõk idejében tudatják az olvasóval, hogy az MTA Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpontja az Országos Vízügyi Fõigazgatóság megbízásából 1991 óta folytat kutatói és tanácsadói tevékenységet a vízügyi ágazatban. Jelen kutatás középpontjában a magyar vízügy átalakulásának szervezetszociológiai irányultságú elemzése állt. A tanulmánykötet fõcíme (Szervezeti kultúra és kommunikáció) és alcíme (Vízügy a változó Magyarországon) akár felcserélhetõ is volna egymással. A vízügy nem kisebb hangsúllyal jelenik meg, mint a tanulmányozás szempontjait szolgáló keret. A nagy árvizek, belvizek elleni védekezésekre a tanulmányban megszólalók közül szinte mindenki emlékszik és hivatkozik, nem beszélve arról, hogy az ötvenes, hatvanas, hetvenes években kimunkált szervezeti kultúra ma is jelen van a vízügyi szervezetben, az akkor megfogalmazott normák és értékek máig érvényesek a vízügyi szolgálat minden egységére és szereplõjére.

Rozgonyi Tamás, a kutatócsoport vezetõje az elõszóban mindenkinek ajánlja a könyvet. Úgy véljük, joggal: akik érdeklõdnek a magyar vízgazdálkodásért felelõs, legendás múltú szervezetnek a története és küzdelmekkel tarkított, bizonytalan jelene iránt, azoknak jó szívvel ajánlható ez a kötet. A tanulmány magas színvonalú és hézagpótló, minden további kutatás számára forrásmunkaként kezelendõ. Ezért is fontos rámutatni néhány olyan szempontra, amely némi korrekciót igényel.

Rozgonyi Tamás elõszavában két olyan axiómaként kezelt megállapítást tesz, mely a késõbbiek során szinte minden fejezetben visszatér, és számos szervezeti anomáliát azok következményeiként értékel. Ezek egyike annak leszögezése, hogy a vízügy és a környezetvédelem kettéválasztásában politikai- és érdekszempontok domináltak, és e kettéválasztást szakmai és igazgatáslogikai érvekkel alátámasztani nem lehet. Megítélésünk szerint ez a megállapítás csak részben állja meg a helyét.

Kétségtelen, hogy a környezetvédelem bölcsõje a világon mindenütt valahol a vízügyek környékén ringott. Mióta azonban messze kinõtte a vízminõség-védelem kizárólagos cipõjét és tématerületei a légszennyezéstõl a hulladékkezelésen át az épített környezet mûemlékvédelmi feladatköréig terjednek, nehéz lenne ráhúzni a vízügy társminisztériumi szükségszerûségét. Irányítástechnikai szempontból pedig igen eltérõ feladatokkal találjuk magunkat szembe. Míg a környezetvédelem alapvetõen szabályozási feladatok ellátását jelenti, melynek realizálója az ipar, a mezõgazdaság, a közlekedés és persze a vízügy is, addig a vízgazdálkodás egy nagyrészt kizárólagos állami tulajdonban lévõ korlátos természeti erõforrással való gazdálkodást jelent. Érdekes módon ez utóbbi adottság a nem mindenben a legszerencsésebben megoldott kétszintû (párhuzamos: Minisztérium, illetve OVF) irányítás fenntartásának indokoltságára ad okot a tanulmány készítõinek.

A másik, sok valós elemet tartalmazó axióma az ún. Bõs–Nagymaros szindróma, mely minden, a vízügyet ért negatív hatás egyik õsokaként szerepel. Éppen szociológiai szempontból lett volna tanulságos annak a felvetése, hogy a vizesek begubózása, a megváltozott (tulajdon)viszonyok közepette felvetõdõ problémák megoldásának, illetve offenzív megközelítésének elmaradása, a sérelmi politika elõtérbe kerülése mennyire erõsítette azt a Bõs–Nagymaros okozta benyomást, hogy az egész szakma szemben áll a rendszerváltozással. Pedig volt esély ennek elkerülésére. Az egyik interjúalany megállapítása különösen figyelemre méltó: „Dégen után a vízügyet úgy titulálták, mint a Horthy-rendszer utolsó bástyáját, mert Dégen nem a származást, nem az elõéletet, hanem a szakértelmet nézte, és sok jó szakembert hozott a vízügybe. Ma, 15 év múlva a Kádár-rendszer utolsó bástyájaként emlegetnek bennünket azért, mert a szakmát és nem a politikai kurzust szolgáljuk.”

A tanulmány maga négy fejezetre oszlik. A fejezetek egymástól elkülönítve is értékelhetõk, hiszen csak a változó idõ koordinátarendszerében következnek egymás után.

Az elsõ fejezet lényegileg a Dégen-korszak politikai és szakmai értékelését foglalja magában. Papházi Tibor nevéhez fûzõdik ennek a korszaknak, a Dégen-hagyatéknak a feldolgozása. Bátor, korrekt munka, ideje volt „helyére tenni” ezt az idõszakot. Adatai sokban megkönnyítik mindazoknak a munkáját, akik a magyar vízügy és infrastruktúra fejlõdésének történetét kutatják. Az objektív bemutatás ellenére mégis sajátságos az a beállítás, mely szerint a bukás lassan már elkerülhetetlen volt, mert Dégen Imre az ellene indított pártvizsgálat nélkül is „leszálló ágba” került. Ezt elsõsorban a csökkenõ vízügyi költségvetési forrásokkal támasztja alá a tanulmány. Érdemes megemlíteni, hogy ez az idõszak az olajárrobbanás(ok) idõszaka, amikor az egész népgazdaságban a recesszió jelei mutatkoztak, ha ezt akkor nem is nevezték a nevén. Önmagában a csökkenõ pénzügyi forrás még nem jelenti az ágazat leértékelõdését és az irányítás gyengülését.

Ugyanakkor az elemzés két figyelemre méltó tényt nem említ: az egyik a szakembergárda kiválasztásának sajátos vetülete, a másik egy, a hetvenes évek közepén jelentkezõ politikai körülmény. Valós adat, hogy Dégen a kiválasztásnál nem nagy empátiával kezelte a pártbizottságok káderpolitikai jogosultságait. Tény, hogy ezzel három legyet is ütött egy csapásra. A dokumentumok ebbõl mindössze egyet mutatnak be, nevezetesen a jó szakemberek vízügybe áramlását és viszonylag ütõképes pozícióba kerülését. Ugyanakkor Dégen ezzel megvásárolta a „deklasszált” elemek hihetetlen intenzitású munkaerejét is, hiszen az érintettek nagyon jól tudták, soha sehol másutt a szocialista Magyarországon ilyen állásokba nem kerülhetnek.

A harmadik, nem elhanyagolható körülményként meg kell említeni, hogy ezek a produktív emberek soha nem veszélyeztették Dégen pozícióját, mert politikai értelemben megbízhatatlanok voltak. A Dégen elleni fellépés idõzítését a hetvenes évek közepén a káderpolitikában csendben végrehajtott, enyhén antiszemita ízû hullám is lehetõvé tette. Ez volt az az idõszak, amikor még a kerületi pártbizottságok munkatársai közül is vállalatokhoz számûzték a zsidó származásúakat, hogy minél távolabb kerüljenek a politikai döntéshozatali helyektõl.

A másik fontos ok: patrónusainak elvesztése. Dégen politikai kapcsolatai a legfelsõ körökig, egészen a Politikai Bizottságig terjedtek. Kiváló kapcsolatait és a politikai lehetõségeket sikeresen használta ki a vízügyes szakma érdekében, ugyanakkor kivédte a direkt politikai nyomást. „Dégen a vízügyi politikát képviselte a kormányban, míg utódai a politikát képviselték a vízügyben.”

Szakmai tekintélye részben a nagy árvizek sikeres elhárítása következtében megingathatatlan volt, emellett tudatosan törekedett arra, hogy az ágazat minél önállóbb legyen és minden, a vízgazdálkodással összefüggõ kérdésben az Országos Vízügyi Hivatal szava legyen a döntõ.

Dégen Imre tevékenyen részt vett az új gazdasági mechanizmus elõkészítésében. A hetvenes évek közepén ennek a reformgenerációnak a félreállítása folyt (Fehér Lajos, Nyers Rezsõ), majd Dégen következett a sorban. Nem csak úgy egyszerûen elfogyott, elkopott Dégen politikai „hinterlandja”, hanem tudatosan félreállították.

A vízügy ura túl hatalmassá nõtte ki magát az eltelt húsz év alatt, semhogy megmaradhatott volna ebben a kivételezett helyzetében. „A vízügy egy aránylag kicsi csapat, jól szervezettek, majd kiheverik” – mondták. Hát nem heverték ki. Dégen eltávolítása után a vízügyi ágazatot a stagnálás, majd a folyamatos hanyatlás idõszaka, napjainkban pedig a bizonytalanság jellemzi.

„A vízügyi szolgálat politikai megítélése olyan tragikussá vált, hogy amikor három vagy négy évvel ezelõtt a Hidrológiai Vándorgyûlés szegedi összejövetelén az ünnepi beszédet Göncz Árpád köztársasági elnök mondta, és pártfogásába vette a vízügyi szolgálatot, ezt a beszédet egyetlen országos napilap sem volt hajlandó leközölni. Hát ez tragédia.”

Két adalék ehhez: Göncz Árpád fia vizes (alap)képzettségû, a Hidrológiai Társaság késõbb keretes cikkben, azaz fizetett hirdetésben tudósított vándorgyûlésérõl.

A második fejezet a rendszerváltozás után kialakított Országos Vízügyi Fõigazgatóság szervezetszociológiai elemzését tartalmazza. A már korábban említett kétszintû irányítás problémái mellett rendkívül tanulságos mind az 1991-es, mind a két év múlva megismételt interjúsorozat, melynek egyik eredménye, hogy az OVF szervezeti egységei közül a Közgazdasági Fõosztályt minõsítették a megkérdezettek a legbefolyásosabbnak, míg a középirányítás talán nemzetgazdaságilag egyik legfontosabb szakterülete, a vízgazdálkodás csak a hetedik helyre került. Bár a piaci viszonyok a közgazdasági vonatkozások elõtérbe kerülését sokban megmagyarázzák, egy szakhatóság esetében a szakma leértékelõdése funkcionális zavarként is felfogható.

Külön érdekessége a tanulmánynak, hogy a vizesek nosztalgikus érzülete milyen sokszor jelenik meg Kasszandra-i jóslatként: majd ha megint lesz egy nagy árvíz! „Éppen a nagy árvizek tudatosítják a vízügy társadalmi fontosságát. Nem kívánják, de szinte bizonyosra veszik, hogyha ismét egy nagy természeti katasztrófa következne be, az nagyban hozzájárulhatna a vízügy rehabilitálásához.”

Ugyanakkor aggódnak is. „Nemigen tudja senki, hogy milyen állapotban vannak a védmûvek, a gátak, a berendezések, inkább csak találgatják, hogy hol, melyiknél lehetnek olyan problémák, amelyek – akár az elhanyagolás, a karbantartás hiánya, akár a mûszaki és erkölcsi elavultság miatt – veszélyt hordoznak. Nagy gond az, hogy a csatornák karbantartása ma igencsak elhanyagolt. Eliszaposodnak, s ezért meghatározott idõként rekonstrukció alá kellene vonni õket, s az iszapot eltávolítani belõlük. Nagyon nagy a lemaradás, majdhogynem a mûködõképességet kérdõjelezi meg. Ez ugyan vízügyi feladat, ugyanakkor nincs rá pénz. A tulajdonosváltás és a termelõszövetkezetek átalakulása után a kisebb csatornákkal senki sem törõdik.”

Az 1999-es ár- és belvízhelyzet mintha ezeket fátumszerûen beigazolni látszanék. Aligha vitatható el, hogy egy korábbi vízügyi munkaszervezet és szervezettség, a karbantartási–fenntartási munkák tervszerû elvégzése e károkat milliárdos nagyságrendekkel mérsékelhette volna. (Az már valóban csak zárójelben jegyezhetõ meg, hogy a vízügy most is elmulasztotta szakmai érdekérvényesítését!)

A harmadik fejezet alkalmat teremtett Török Gábornak, hogy bemutassa a szervezeti kultúra értelmezését, részletes elméleti alapokat teremtve annak vízügyi alkalmazhatóságát illetõen. E fejezetben ismét megjelenik a vízügy és a környezetvédelem szétválasztása után tapasztalható ellenségeskedés a két terület mûvelõi között. A legtöbben ezt nehezen magyarázhatónak vélik, mert – mint a tanulmány is megállapítja – a környezetvédelemben dolgozó szakemberek nagy része vizes alapképzettségû. Érdemes volna annak vizsgálata, hogy a környezetvédelmi tárcához átigazolt vizesek milyen beosztásokban dolgoztak eredeti szakmájukban, és mennyire motiválta magatartásukat a leértékeltség, a félreállítottság érzete. A szervezeti kultúra elemzése alapján levezetett megoldási javaslatok egy megújuló vízügyi szervezet számára sok figyelemreméltó gondolatot, lehetõséget villantanak fel.

A negyedik fejezet a tanulmány készítésekor a még csak törvényjavaslat formájában létezõ vízügyi szabályozással foglalkozik. Abból a szempontból jelent érdekességet, hogy mára tetten érhetõ, mi valósult meg és mi maradt késõbbi szabályozásra azokból a javaslatokból és észrevételekbõl, melyeket még a parlamenti vita elõtt az érintettek megtettek.

A sokféle társadalmi hatáselemzés végkicsengése nem túl biztató: „...Az várható, hogy a hiányzó területeken a tapasztalatok megmaradnak lokálisnak és atomizáltnak, ezért több helyen további konfliktusok valószínûsíthetõk a törvény bevezetése utáni években is.”

Talán szerencsésebb lett volna az irodalomjegyzéket egységesen az egyes fejezetek végén vagy a kötet legvégén elhelyezni. Így könnyebben áttekinthetõ lenne a feldolgozott és ajánlott bibliográfia.

A Melléklet – benne Bõs–Nagymaros kronológiájával –, és a Függelék jól támasztja alá, és hasznosan egészíti ki a tanulmányt. A közölt dokumentumok természetesen az informális csatornákon áramló utasításokról és döntésekrõl nem adhatnak tájékoztatást, bár az ördög gyakran éppen ezekben a részletekben van elrejtve. Számunkra talán örökre.