Némedi Dénes a Szociológiai Szemle 2000/2. számában közzétett, s az MSZT 2000. évi vándorgyûlésén, Hódmezõvásárhelyen külön szekcióban megvitatott tanulmányában olyan, a szociológia alapkérdéseit érintõ gondolatokat fogalmazott meg, amelyeknek a perspektívák mérlegelésére késztetõ ezredvégen sajátos aktualitásuk van. A szociológia - talán sikertörténetként ( is) elkönyvelhetõ - elmúlt száz éve után mik lehetnek/lesznek diszciplínánk további kilátásai? A kérdésfelvetés - ha nem is ebben a megfogalmazásban - Némedi utóbbi évekbeli más írásaiban is felsejlik: azokban, ahol a szociológiatörténet hasznát, a szociológiatörténet/elmélettörténet mûvelésének értelmét keresi. Többfelõl és - egyelõre legalábbis - korántsem a végleges álláspont rögzítésének igényével közelít a témakörhöz. Még recenziójában - Balogh István és Karácsony András könyvérõl írt bírálatában - is érinti a szociológia perspektíváit, a mûfaj kereteit kis esszévé tágítva. A recenzió bevezetõ és befejezõ oldalai legalább annyira kapcsolódnak a Balogh-Karácsony- könyvhöz, mint szerzõjének említett ezredfordulós tanulmányához. Mindkét írás olyan állításokat tartalmaz, s olyan kérdéseket pendít meg és hagy nyitva, amelyek csábítanak tovább gondolásra, latolgatásra s az ellenvetésekre is. A továbbiakban megkísérlem pontokba foglalni az olvasásuk közben tett reflexióimat. A recenzióhoz írt széljegyzeteimet nem a "kritika kritikájának" ambíciója motiválta. Nem vagyok a témakör szakértõje, s ha az lennék, akkor sem szólnék bele egy könyvbírálatba. Mondandóm így nem magához a recenzióhoz, hanem annak bevezetõ és befejezõ oldalaihoz kapcsolódik. S A szociológia egy sikeres évszázad után címû ezredfordulós tanulmányhoz, természetesen. Hivatkozásaimban a sikersz. a tanulmányra, a rec. a recenzióra vonatkozik.

1. A recenziót indító kérdés: "Van-e »német« társadalomelmélet?" Van-e értelme a jelzõs társadalomelméletnek? A recenziót és a tanulmányt együtt tekintve, Némedi Dénes válasza erre - mintegy az ideális és a tényleges erõterében - részint egyértelmû-kategorikus, részint többértelmû-közelítõ állításokban fogalmazódik meg.

A recenzió elején a válasz a tudománnyal szemben támasztható ideális követelmény mércéje. "A tudomány alapideológiájának tantétele az, hogy nemzeti tudomány nincsen, a tudományos igazság érvényessége független az igazságot »felismerõ« anyanyelvétõl és nemzeti identitásától. Nincs »német fizika« - akik annak idején megpróbálták ezt létrehozni, alaposan diszkreditálták a gondolatot. Habermas és Luhmann... egyetemes érvényességre igényt tartó elméleteket fogalmazott meg" (rec. 1. o.).

A "tantétel" - a tudomány egyetemességének eszméje - a felvilágosodás századában teljesedett ki, abban a században, amelyben a szociológia is gyökerezik. S erre a gyökerezettségére is visszavezethetõen, mióta mûvelik, alapvetõen kétféle tudományfelfogás uralja. A tudomány egységének (monista) koncepciója szerint a természettudományok és a társadalomtudományok ugyanazon kutatási logika (a kutatás logikája) szerint mûvelhetõk. Karl R. Popper a legtöbbet idézett képviselõje ennek a koncepciónak. A másik - sokféle alváltozatban kifejtett - változat szerint a társadalomtudományoknak saját kutatási logikájuk van. Erre vonatkozóan Jürgen Habermas Zur Logik der Sozialwissenschaften címû, 1967-es irodalomáttekintésére szoktak gyakran hivatkozni. Eszerint a sajátos tárgykörre: a társadalomra vonatkoztatva a monista tudományosság több kritériuma nem kérhetõ számon. Az egyetemesség követelménye is messzemenõen problematizálható. A szociológusi körben maradás igénye mellett ugyanakkor ezt éppúgy nem szokás feladni, ahogy a Helmut Schelsky híres-hírhedt könyvében kifejtett modern uralomformák: a tájékoztatás-felvilágosítás, gondoskodás és tervezés végsõ kérdéseiben való illetékességtudat (Schelsky 1975: 367-376) is vissza- visszaköszön a múltból.

2. Visszatérve Némedi Dénes szövegéhez: ha a történetesen Németországban létrejött társadalomelmélet tudományos, akkor az - ideálisan legalábbis - nem német. (A recenzált mûre vonatkoztatva, Némedi bizonyára azt kívánja jelezni, hogy talán nem - és a németországi társadalomelméletek esetében a legkevésbé - szerencsés a szûkítõ jelzõ kiemelése azáltal, hogy az mindjárt a címben megjelenik.) És valóságosan? Az lehet más. Az idézett szöveg szerint a tudományosság/egyetemes érvényûség - Habermasnál, Luhmannál legalábbis - igényként fogalmazódik meg. Ami, természetesen, világtársadalomban gondolkodást feltételez. Másutt esetleg ez az igény is és ez a feltétel is hiányzik. Ebbõl az is következik, hogy a tudomány egyik doktrinális követelménye a társadalomelméletekben és az elméleti igényû szociologizálás valóságában nem feltétlenül érvényesül. A szociológia évszázados programjának kiteljesülésével kapcsolatban tehát, egy alapvetõen sikeres évszázad után s annak ellenére, kételyek támaszthatók az ezredfordulón. S ezek a kételyek - Némedi Dénes tanulmányában (különösen a "társadalom" fogalmának kérdésessé válását taglaló 2. pontban) és recenziójában is kiemelten - alapvetõen a szociológia nemzethez/nemzetállami keretekhez kötöttségével kapcsolatosak.

"Hát t. teljes ülés, a nemzeti egyáltalán a szociológiának az a vidéke, melyet igazán kevéssé érintett még a szociologikus tudományok ásója" - állapította meg éppen száz évvel ezelõtt Concha Gyõzõ a Társadalomtudományi Társaság alakuló ülésén (Concha 1901: 305). Ha ezt így ma már talán nem lehetne is elmondani, a nemzeti a szociológiában változatlanul problematikus maradt. Kisállami/nemzeti - például magyar - nézõpontból, persze, inkább mint érvényességi probléma: a nemzeti/nemzeten belüli relevanciák egyetemes szintû értelmezhetõségének és megjeleníthetõségnek nehézsége, s nem fordítva, mint az egyetemes érvényességet gátló s ezért meghaladandó tényezõ.< br>
Innen nézve, a hatalom, úgy gondolom, az ezredfordulói szociológusi önreflexió megkerülhetetlen értelmezési dimenziója. Erre a fogalomra - az " osztályok/fajok harcától" a "legitim uralmon", az "elitek körforgásán", a " kívülrõl irányítottságon", a "strukturális erõszakon",a "represszív tolerancián" , a "rendszerracionalitáson", az "életvilág gyarmatosításán", a "társadalmi mozgalmakon" át a "politikai korrektségig" és "szexizmusig" - a szociológiai elméletek, elméleti igényû szociológiai kutatások rengeteg változatban összpontosítanak. Diszciplínánkat akár hatalomfixáltnak is tarthatnánk. A szociológia identitástudatában, a szakmai önreflexiók fogalomkörében: a " szociológiai felvilágosításról", "racionalitásról", "emancipációs szereprõl", " modernitásról" "globalitásról" stb. szóló elmélkedésekben viszont a hatalom mint értelmezési dimenzió valahogy hajlamos elsikkadni, eufémizálódni, kilúgozódni. Aki ezt nyersen - a kritikai szociológia csúcskorszakára reagálva, talán túl nyersen is - felvetette, mint az imént hivatkozott Schelsky, amikor a szociológiát mint a tömegek alávetésében közremûködõ modern "társadalmi üdvtanok" modelldiszciplínáját értelmezte, s a szociológusban az " értelemtermelõk és közvetítõk papi uralmának" fõ protagonistáját látta, - nos annak nem sok keresnivalója akadt ezen a pályán. Az, miként Schelsky is (saját keserû öndefiníciója szerint) inkább "antiszociológus", mint szociológus.

A kisállami/nemzeti nézõpont könnyen vezethet(ne) erre az antiszociológusi beállítódásra. Innen nézve markánsabban rajzolódhat ki az az okcidentális modernizációban végbement expanzív folyamat, amelynek során a tudás: hatalom összefüggés gyakorlatilag inkább a hatalom: tudás formulában érvényesült. S a tudomány ideális egyetemességkritériuma nem csak hogy nem függetleníthetõ a hatalmi egyetemességigénytõl - gyakorlati hatásában: homogenizációtól -, hanem esetenként arra vezethetõ vissza.

Ez, persze, messzire távolít Némedi Dénes tanulmányától és recenziójától is, amit csak az indokol, hogy nem vitapontokat, hanem reflexiókat fûzök írásaihoz. Végül is miért innen s miért ne a tudományfejlõdés világösszefüggéseinek perspektívájából s a tudomány ideális egyetemességkritériumához viszonyítva mérettesenek meg a tudományos igényû társadalomelméletek s a szociológia tudománya? Ugyanakkor: miért ne innen nézzük a szociológiát, s miért kellene átsiklanunk a lokális perspektívában szembeötlõ problémákon? Például annak a polarizáltságnak (s egyben értékítélet-kettõsségnek) körvonalazódásán, amellyel minden pályázati ûrlapot kitöltõ kolléga nap mint nap szembesül. Nevezetesen, hogy van egyfelõl az univerzális-globális-kozmo-polita-nemzetközi, s másfelõl a partikuláris- lokális-vicinális, kultúra-, tradíció- és (egyetemes angolon kívüli) nyelvhez kötött. Az elõbbi tudományos, az utóbbi nem az, annak minden projektfinanszírozási következményével. Ismerõs az olykor kínkeserves erõlködés, hogy a felismerést, észrevételt, problémát, amely ugyan mi más lehetne, mint partikuláris és lokális (anyanyelvi) diskurzusokhoz, ha úgy tetszik: életvilágokhoz kötött, sikerüljön a kérdéskör egyetemesen érvényes mátrixába beemelni, mintegy tudományosan dekódolhatóvá tenni. Ez egy olyan denaturálási- szabványosítási mûvelet, amelynek a végeredményével szembeni elvárás nem az alkotó részvétel, hanem az illeszkedés. A fogalmi rend, mátrix, paradigma kisállam/nemzet felõl nem módosítható. Elméletek iránt errõl a szintrõl nincs igény, még azok értelmezésére se nagyon. Hogy mennyire nincs, azt elég meggyõzõen dokumentálja a kelet-európai szociológia "kognitív esélyéhez" fûzött, rendszerváltás körüli várakozásoktól a beszállítói ("gyarmatosított") szociologizálás napi (nem utolsósorban megélhetési) gondjait taglaló írások illúziótlanságáig eltelt alig egy évtized szakmai tapasztalata (Csepeli-Wessely 1992; Csepeli-Örkény-Scheppele 1998).

3. Gondoljuk el, hogy a partikuláris-univerzális értékkettõsség szem elõtt tartásával mik a tudománymûvelési esélyeik azoknak kisállami (kis)tudósoknak, akik magukban az elméletalkotás (vagy akár -értelmezés) tudományos ambícióját melengetik. Lehetnek-e esélyeik?

Talán lehetnek, kivándorlással azokra a helyekre, ahol a partikuláris-univerzális részleges egybeesése nem kizárt, s a kulturálisan körülhatárolható téma magától értetõdõen egyetemesként is tételezõdhet. A kivándorlás - s itt a mi megértésünk számára megközelíthetõbb magyar életutakat érdemes lenne ebbõl a szempontból elemezni - esetenként megoldás erre a problémára, esetenként nem.

A kisállami tudós, persze, az univerzális igazságok célterületein kívül - ha úgy tetszik, helyben maradva - is mûvelheti a szociológiát, alkothatja-értelmezheti az elmélet(ek)et az egyetemesen érvényes (tudományos) paradigmák maradéktalan szem elõtt tartásával. Azzal azonban számolnia kell, hogy miközben ténykedését helyileg meglehetõs érdektelenség övezi, a világban alig van esélye arra, hogy egyáltalán észrevegyék. Másodlagos ismereteim alapján talán megkockáztathatom azt az állítást, hogy ha valahol érintetlenül hagyta a nemzeti színezet a szociológiát, akkor az Németország szocialista fele volt. Egyetemes és egyedüli igazságra kapcsoltság (tudományosság) dolgában hol volt az NSZK társadalomtudománya az NDK-éhoz képest? Mégis: utóbbi a maga idejében sem érdekelt senkit, s ma is legfeljebb az a folyamat érdekes, ahogy intézményeit és személyi állományát az NSZK és a DGS körülbelül másfél év alatt egyszerûen elnyelte. Eközben a tudománya nemigen kellett.

Volna még s manapság formálódóban van egy újabb lehetõség: a virtuális hely esélye. Az egyetemes hálózatokra, -ba kapcsoltságban (persze csak azok számára, akik eleve erre szocalizálódnak) rejlene a megoldás?

4. További gyakorlatias (a kutatások mindennapjaival kapcsolatos) észrevétel: az egyértelmûen univerzalista elkötelezettségû kisállami társadalomtudósok - azon túlmenõen, hogy van bennük valamiféle (tiszteletre méltónak is, értelmetlennek is felfogható) harakiriszerû önfeladás - könnyen hajszolódnak bele üres rutinokba. Más szóval: könnye(bbe)n elõfordulhat velük, hogy egyszerûen " lemennek a térképrõl". Lokális-nyelvi-kulturális közegüktõl elrugaszkodott, mindinkább tételezett (fiktív, virtuális) valóságokat tematizálva, "hozzák" ugyan az egyetemesen érvényes követelményeket, de azoknak közegükben alig van relevanciájuk. Partikuláris kötöttségeiktõl elszakadt konstrukciók. Kant híres tézisét visszájára fordítva: gondolatok, amelyek tartalmaikkal együtt is üresek, s szemléletek, amelyek fogalmaikkal együtt is vakok. S ha erre még a méréstechnikák, az adatkezelés és -feldolgozás mind tökéletesebb módszertanával élõ vizsgálatok is ráépülnek...

5. A kutatásközi gyakorlatias megfontolásokon túlmenõen a partikularitás-egyetemesség problematika jól exponálható az antropológiai és a generatív nyelvészet társadalomfelfogásának különbözõségével.

Az antropológiai nyelvészet egyik klasszikusa, Edward Sapir nyelvrõl és nyelvtudományról szóló írásaiban több helyen kiemeli a nyelv " társadalomteremtõ erejét". A különbözõ nyelvek és változataik különbözõ társadalmak, nem ugyanannak a társadalomnak különbözõ változatai. "Naív dolog azt hinni, hogy ...a nyelv csupán a kommunikáció és a reflexió alkalmi eszköze. A való helyzet az, hogy a világképet jelentõs mértékben a nyelv határozza meg. Nincs két olyan nyelv, amely ugyanannak a társadalmi valóságnak a kifejezõje volna. Azok a világok, amelyekben a különbözõ társadalmak élnek, különbözõ világok. Nem egyszerûen arról van szó, hogy ugyanaz a világ fejezõdik ki különbözõ módon két különbözõ nyelv esetében... Jelentõs mértékben azért látunk, hallunk s érzékelünk dolgokat bizonyos módon, mert anyanyelvünk sok tekintetben eleve meghatározza számunkra az interpretálás módjait" (Sapir 1971: 46-47). Ez a társadalomfelfogás a kuhni paradigmaelmélet: a mátrixba rendezhetõ szimbolikus általánosítások és azok egyetemes alkalmazhatósága felõl éppúgy kétségeket ébreszthet, mint a Parsons és Luhmann társadalomtudományi strukturalizmusa vagy Marcuse és Habermas kritikai elmélete felõl.

A kuhni tudományfilozófiától is megihletett és a felvilágosodás nyelvfilozófiai hagyományához is kapcsolódó generatív nyelvészet álláspontja szerint az (anya) nyelveket viszont eleve az emberi faj specifikus adottsága, egyfajta egyetemes kompetencia: a nyelvelsajátítás képessége határozza meg. Akkor járunk el tehát helyesen, ha a nyelvek (és "anyanyelv" determinálta világok) különbözõségeit - Noam Chomskyt idézve - "...egy biológiailag adott rendszer tulajdonságainak fogjuk fel, amely lehetõvé teszi a nyelvelsajátítást. Ebbõl a szempontból azok a tények a »határfeltételek«, amelyekkel szembekerül az, aki egy nyelvet megtanul. Tehát lényegében azt a nyelvtudást próbáljuk megmagyarázni, amelyre az említett tényeknek kitett beszélõ szert tesz" (Chomsky 1985: 16-17). Nyelvi- kulturális különbözõségeink így egyetemes emberi (biológiai-antropológiai) adottságaink nyitott rendszereire vezethetõk vissza. Ez a "visszavezetés" akár emancipációs folyamatként is felfogható: mint felszabadulás a partikuláris ( leginkább nemzeti) kötöttségekbõl az egyetemes emberi kompetenciák szabadságába (Chomsky 1985: 139-141).

6. Azt hiszem, a fenti idézetekben sarkított álláspontok nem zárják ki egymást. A partikularitás-egyetemesség együtthatása és együttes figyelembevétele pedig az okcidentális európai civilizáció alapja. Még a felvilágosult racionalitás korában is az. A szubszidiarizmussal és személyességgel mindig ellenpontozott (bizonyos értelemben Saint-Simon és Comte számára is az Egység, Rend és Harmónia vágyott alapmintáját megtestesítõ) keresztény egyetemességet az Ész univerzalizmusa jegyében meghaladó (és szimplifikáló) felvilágosodás végül is skót, francia, osztrák stb. felvilágosodás. Nyelvi-kulturális különbözõségek mintázatai az egynemûség szövetében.

Ezzel az ellenpontozottsággal küszködés Magyarországon - a társadalom elméleti igényû megközelítéseiben is s még inkább a társadalompolitikai koncepciókban - a XVIII. század vége óta követhetõ. Civilizálódásunk (XIX. századi: anyagi-szellemi mûvelõdés értelmében használva a fogalmat) legszerencsésebb - ha úgy tetszik: legeurópaibb - idõszakai az egyetemes és partikuláris közötti egyensúlykeresés (reformkori kifejezéssel élve: a "súlyegyen" keresése), a szervítés, kölcsönösségre törekvés jegyében teltek. Vannak idõszakok, amikor nem ez, inkább az egyetemesként tételezetthez- szállítotthoz igazodás: a mechanikus átvétel dominanciája a jellemzõ. Például az ötvenes években. S az újabb idõkben: a kilencvenes évtizedben, az évezred fordulóján. Az elõbbirõl kiderült, hogy nem a legszerencsésebb korszaka volt országunknak. Ki tudja, mi fog kiderülni errõl a mairól?

Mindenesetre az "euzás" (EU-fória) közepette talán érdemes figyelembe venni azokat a megfontolásokat, amelyek már a múlt (XX.) század elején az univerzális - partikuláris ellenpontozottságának eltûnésében vagy legalábbis megrendülésében, egymást kizáró polarizálódásában a kontinens civilizációjától idegen, új (modern) birodalmi gondolkodás és politizálás elõtérbe kerülését látták. S egyúttal Európa felszámolódását félték, attól tartva, hogy ez a birodalmi politizálás a (nemzetállami integrációktól sem idegen) homogenizálás legkövetkezetesebb és leghatékonyabb - bulldózeres - változatait fogja képviselni. Eltérõen európai elõdjeitõl (gondoljunk itt akár az Osztrák-Magyar Monarchián belüli állapotokra), amelyben rivalizálásaikkal együtt is, a lokális- partikuláris (nyelvi, vallási, etnikai, igazgatási, ökológiai stb.) különbözõségek és ídentitások viszonylag épen maradhattak. A XX. századi modern birodalmak mások. S miért feltételezzük manapság, az egyik - a nemzetállami s a kisebb körû lokalitásoknak nem igazán kedvezõ - birodalom összeomlása után, hogy a nemzetállami játékterek másféle szûkülését s a "gazdasági hatalom globalizálódását a politika »birodalmi« jellegû átrendezõdése és a kultúra diverzifikálódása kíséri"? (sikersz. 10. o., kiemelés tõlem) Birodalmi átrendezõdés igen, de a kultúra diverzifikálódása? Talán Virtuáliában - de ha már kinézünk az ablakon, belépünk egyetemi munkahelyünk lágymányosi épületkomplexumába...

A magyar mûvelõdési tradícióban (is) korán és erõteljesen megjelent ez az Európa-féltõ gondolatkör. Palágyi Menyhért már az elsõ világháború idején - az imperializmus elõnyomulását és a háború okát egyaránt erre a folyamatra vezetve vissza - így írt errõl: "A »nemzetállamok« vagy államnemzetek fogalmából kiindulva, átugrották a néprendszer eszméjét, s egyenesen az általános és bizonytalan körvonalú emberiségeszménél kötöttek ki. A nemzeti gondolattal nem a nála egy fokkal magasabban álló európai gondolatot állították szembe, hanem a »kozmopolitizmus« (világpolgárság) régi, homályos eszméjéhez nyúltak vissza, s a kétféle, egymás ellenében ható (nemzeti és kozmopolita vagy internacionalista) tendenciáról mint társadalmunk mozgatóiról beszéltek. Ez a polarizált fogalomképzés az elõzõ kor társadalmi gondolkodásának vészes következményeit hordozta. Mert a nemzeti gondolat összeférhetetlennek látszott minden általános-emberi megfontolással, és egy rövidlátó, sovén nacionalizmus nevében minden további nélkül gúnyolni lehetett civilizációnk magasabb követelményeit; de megfordítva: annak sem volt akadálya, hogy kozmopolita/internacionalista álláspontról lekicsinylõleg vonják látókörbe a nemzeti gondolatot, s azt nem minden magasabb rendû emberi törekvés természetszerûleg adott elrugaszkodási pontjaként, hanem a történeti fejlõdés barbár reziduumként állítsák be. A két fogalommal való szellemi csiki-csuki játék csak arra volt jó, hogy egyfelõl a nemzetben gondolkodást belülrõl bomlassza, másfelõl az emberiségeszmébõl is kiölje annak tulajdonképpeni pozitív tartalmát, s teljesen összezavarja mindannak értelmét, amit közös európai civilizációnak nevezünk. Csodálkozhatunk-e hát azon, hogy ez a gondolkodás olyan háborúhoz vezetett, melynek fõ jellegzetessége éppen abban foglalható össze, hogy az az európai népek szolidaritását, közös civilizációjuk alapjait tagadja?" (Palágyi 1916: 129). Palágyi ismeretelmélete valószínûen XXI. századi aktualitású. Az okcidens-európai "nagyvilágot" a "népek" (nemzetek) együttmûködõ "hazájaként" látó civilizációfelfogása viszont egyértelmûen XIX. századi gyökerezettségû. Középpontjában a nemzetállammal, amely ebben a felfogásban - Daniel Bell Némedi-tanulmányban idézett állítását visszájára fordítva - még éppen elég "kicsi az élet nagy problémái" és már elég "nagy az élet kis problémái számára"¹. Mára vagy a közeli jövõre végképp anakronizálódott volna ez a partikularitás-univerzalitás egybefonódottságában és kölcsönös feltételezettségében gondolkodó felfogás? Lehetséges, majd kiderül. Abban viszont, azt hiszem, egyet kell értenünk Palágyival, hogy a szociológiának is volt része ennek az európai civilizációs alapnak a bomlasztásában. S Palágyi írása óta is lehet(ett) valamelyes része ebben. Miközben mûvelõinek bele kellett törõdniük abba, hogy az alap ez marad. S az ezt az alapot mintegy "felülíró" civilizációváltás - az emberiség "pozitív stádiuma", "igazi története" koncepcióinak örökébe lépõ "ész- és ösztönforradalom", "új antropológia", "modern kor-/felvilágosodás-projekt" stb. - vágykép marad, még ha világdivatok és -mozgalmak olykor a megvalósulás közelébe hozzák is azokat.

7. Némedi Dénes recenziójában inkább a szociológia ideálishoz közelítõ tudományossága (egyetemes érvényûsége) és világtársadalmi feltételezettsége kerül elõtérbe, tanulmányában viszont az, hogy (valóságos) története során diszciplínánk inkább távolodott ettõl az eszmétõl és eszménytõl, mintsem hogy közeledett volna hozzá.

Tanulmányának második pontjában Némedi igencsak meggyõzõen fejtegeti, hogy a kezdeti idõszak programatikus elvárásaival szemben a szociológiának, szociológiai elméletalkotásnak mégiscsak vannak-lettek nemzeti különútjai. Sõt, a történet egészét tekintve, végül is mintha csak ezek lennének. Diszciplínánk alaptémái, a társadalom (funkcionalista és moralista értelemben is felfogató) integráltságának és szolidaritásának egyetemes kérdései - írja - gyakorlatilag nemzetállami keretek között értelmezhetõ kérdések. Igaz, ezt így nem emeli ki, de olvasatomban írásában mégiscsak arról van szó, hogy a politikával és a gazdasággal szemben öntörvényûvé differenciálódott társadalom valóságosan (nemzet)állami politikával, nemzetgazdasággal együtt létezõ és azoktól különbözõ nemzeti társadalom. S így: "...a nemzetállami értelemben vett társadalmi keret magától értetõdõsége tette lehetõvé a speciális szociológiai kérdés, az integráció és a szolidaritás problémájának megfogalmazását" (sikersz. 9. o.). A szociológia kozmopolita programjának füstje tehát, úgy tûnik, nagyobb volt és maradt, mint tényleges nemzeti kötõdéseinek lángja. A társadalom tudománya gyakorlatilag nemzeti keretek között mûvelhetõ: "A szociológia ugyan a világon mindenütt kozmopolita tudomány hírébe került; valójában nemcsak intézményeit tekintve, hanem gondolkodási paradigmáiban is a nemzeti keretekhez kötött maradt." A következõ oldalon: "Világossá vált ...hogy a szociológia mint állítólagos univerzális - vagy horribile dictu kozmopolita - tudomány, mint a »társadalom« tudománya, tulajdonképpen a nemzetállami keretekhez kötõdött" ( sikersz. 9. o. és 10. o.). S a szociológiát uraló mai "rosszkedvet" és elbizonytalanodást Némedi Dénes nem annak a feltevésnek - a világtársadalom/ világállam felé haladásnak - illúzióvá válására vezeti vissza, amire megalkotói ezt a diszciplínát alapozták. Inkább arra, hogy ez az illúziótlan alkalmazkodottság: a nemzeti keretek közé berendezkedettség kezd illúzióvá válni a globalizálódás/hálózati társadalom kihívása következtében. Elképzelhetõ, vannak erre utaló tények. Az is elképzelhetõ persze, hogy néhány évtized múlva a felvilágosodás világállamát elõlegezõ feltevésekre sokban - s a kultúra- és nemzetfelfogás tekintetében kiváltképpen - hasonlító globalista feltételezésekrõl (Stichweh 1995). kell megállapítanunk, hogy azok illúziónak és végsõ soron a modernitás azonos antinómiáival terheltnek bizonyultak (Weiß 1995). Erre utaló tények is vannak. S a modernitás antinómiáiról - ezt Némedi erõsen hangsúlyozza - a szociológiának elméletként és kutatásként is fontos mondanivalói voltak, s ezek - tetszik-nem tetszik - társadalmi kérdésként/ problémaként a nemzetállam keretei között fogalmazódtak meg.² Azt, persze, a szociológia történetére, s fõként a történet nemzetállamonkénti alakulására visszatekintve, érdemes mérlegelni (egy magyar országtanulmány ebbõl a szempontból érdekes lehetne), hogy az igazán soha fel nem adott (fel sem adható) kozmopolisztikus affinitásai mennyiben gátolták és mennyiben segítették ezt a diszciplínát a társadalmi problematikák érvényes és hiteles megjelenítésében. S a valóságfeltárás és -megjelenítés más, tudományon kívüli területeirõl itt nem beszélve, egyáltalán: a szociológia volt-e az a tudomány, amelyben a társadalmi kérdés/probléma, mint társadalomdiagnózis és - terápia, a legmarkánsabban exponálódott? Nemzetállami kötöttségei (ellenére? következtében?) a szociológia is ilyen tudomány volt. Miért féltsük egy újabb (a kozmopolita illúzióval ugyancsak rokon globalista) víziótól? Nem túlzott a "kirõl fog beszélni a szociológus?" kérdés mögött meghúzódó aggodalom? (sikersz. 12. o.) Lehet, hogy az, mégis úgy gondolom - még ha itt talán túlinterpretálom is Némedi Dénes megfontolásait -, hogy éppen manapság s éppen a peremvidéki igyekezet és megfelelni akarás országaiban aktuális ennek a kérdésnek a felvetése, illetve közvetítése.

Az a bizonyos rosszkedv pedig régi (talán fél évszázados) sötét árny a szociológia mögött (is). Valószínûleg még a második világháború utáni nagy felfutás idején szegõdött a nyomába. Talán az " alkalmazott felvilágosítás" (Dahrendorf) olykor gyötrelmes feldolgozását kísérõ idült rosszérzés, s azokkal az ambivalenciákkal lehet kapcsolatos, amelyek a kor- és világértelmezõ és a menedzsmentkiszolgáló (piackutatói, üzemszervezési stb.) szociologizálás (Gouldner) kettõsségétõl elválaszthatatlanok (Schelsky 1975; Gouldner 1971). Végül is a társadalomtudósi kedélyt sem hagyja érintetlenül, ha igazodási kényszerek folytán hamisságok feltárására beállítódott dialektikus logikáját lassan az elfogadások affirmatív logikájára kell átrendeznie. Ugyanazokban a tényekben egyszer a neokolonializmus pusztítását, máskor a globalizmus áldását illik látnia, s - a marcusei fogalomkörben maradva - a kommunikatív technológiák ipari forradalmában nem való többé a technológiai ész emberi dimenzióinkat irtó-egynemûsítõ hatásait firtatnia, s a represszív, igazi, valódi jelzõket nyugodtan szögre akaszthatja az olyan fogalmak mellõl, mint a tolerancia, szükséglet, demokrácia.

8. Recenziójában Némedi Dénes azt emeli ki, hogy az újabb német szociológiában (legalábbis az elméleti paradigmák körében) mintha megvalósulna a tudományosság ideális (doktrinális) követelménye. Habermas és Luhmann elméleteinek az a - ha úgy tetszik: németes - sajátossága, hogy nem "német" elméletek. Ellenkezõleg, a nemzeti jelleg és örökség programszerûen radikális leküzdésének és egyetemes érvényességek világába emelésének: a kritikai és a strukturalista elméletekre egyaránt jellemzõ habermasi "Westorientierung"-nak a termékei. A társadalmak társadalma és a kommunikatív racionalitás között ez teremt közösséget. A németországi társadalomelmélet "...másutt ismeretlen radikalizmussal és tudatossággal feszíti szét a nemzeties gondolkodási kereteket". Mindannak sajátosan következetes érvényesítése a társadalomtudomány terén is, amit az " atlanti mintákat" követõ "társadalmi átrendezõdés (jelentett), amely a csonka Németországban megszûntette a hagyományos német diszkrepanciát a tradicionális elemeket õrzõ társadalomszerkezet és a gyorsan modernizálódott gazdasági szerkezet között. ...ez a tudatosan vállalt univerzalista beállítottság, a nemzeti sajátosságok tudatos relativizálása teszi sajátossá, a más országokbelitõl megkülönböztethetõvé a német társadalomelméleti törekvéseket" (rec. 1-2. o.). A háború utáni Németország nyugati felére vonatkoztatva: " Akárhogy is, a társadalom és kultúra »nyugatosodott«, vagy ha úgy tetszik, »kozmopolita« lett" (rec. 2. o.). Ennek a fejlõdésnek egy útja van (s még ha folyamatosan vitatják is), nincs külön út. Külön (nemzeti) társadalomtudomány ( szociológia) sincs. Tovább gondolva ezt az egyértelmûséget: az elméletekben itt markánsan tételezõdhetnek azok az egyenlõségjelek, amelyek a szociológiai elméleteket Comte óta kísértik. S amelyeket R. Aron A. Comte egyik, meglehetõsen kérdéses feltételezésére vezet vissza. Arra a feltevésre, hogy a nyugati (ipari, tudományos) civilizáció = világcivilizáció = egyetemes modernizációs minta, ami megkerülhetetlen (Aron 1967: 66-67). Az ezredfordulón, a globalizmus egycentrumú világának kiteljesedése - vagy már összeomlásának ( átalakulásának?) kezdete? - éveiben is hangsúlyosak lettek ezek az eufemisztikusan: civilizációs expanzionizmusra, nyersebben: birodalmi terjeszkedésre utaló egyenlõségjelek. Legutóbb: az atlanti-globális-liberális- univerzális-amerikai mint alternatíva nélküli világcivilizáció azonosítása.
< br> A német modernizáció és nemzeti problematika nyilvánvalóan nem egyszerûsíthetõ le az "atlanti minták" - második világháborút követõ - tiszta lapjára helyezõdésére. A "külön út" különféle konnotációiba és a Habermasétól eltérõ (például történetírói) megközelítéseibe bonyolódás sem lenne itt szerencsés. Komikus volna hát, ha a kérdéskört szakmai irányultságánál fogva is jól, nálam mindenesetre jobban, ismerõ Némedi Dénes recenziót bevezetõ állításait egy-két közhellyel "árnyalni" próbálnám. Annál is inkább, mert a témára: a világháború utáni, mérvadó, német szociológiai elméletalkotásra vonatkoztatva nincs is mit hozzátenni ezekhez az állításokhoz. Csak egy - bizonyára ugyancsak ismert - történeti összefüggést említenék meg, azt is csak azért, mert szorosan kapcsolódik Némedi egyik - szociológiatörténet-írás alapkérdéseit érintõ - kritikus megjegyzéséhez. A Balogh-Karácsony könyvbõl - írja - hiányzik a német szociológiai elméletek társadalomtörténeti beágyazottságának leírása és elemzése: "az általuk bemutatott társadalomelméleti koncepciók így némileg a levegõben lógnak" (rec. 2. o.). Más írásaiban - a történelmi összefüggésekre ugyancsak figyelõ - alkotás- (kutatás-) történeti megközelítés fontosságát emeli ki.³ A levegõbõl mintegy "lehozott" - a helyszín és az idõ valóságába helyezett - elmélet/szociológia így a történetírásban szokásos dimenziók közé kerül: valóban történet lesz belõle. (S ezen túlmenõen - mint azt Némedi tanulmánya dokumentálja - a szociológia, e régen és ma s minden bizonnyal a jövõben is " fölöttébb sokjelentésû szó" (M. Weber), s annak sokjelentésû tárgya: a társadalom értelmezéséhez is támpontokat ad.)

A történeti elemzés s egyúttal szakmai önreflexió - széljegyzeteim elején errõl részletesebben szóltam - szociológa esetében különösen fontos szempontja: a hatalom. Hol a határ az azonos gyökerû progresszió és agresszió között? Diszciplínánk a progresszív világboldogítás jegyében fogant, s jeles paradigmái sohasem adták fel igazán a kezdetek agresszív indulatait. Németország esetében pedig, ahol az akarat s annak fogalmi köre az elméletektõl a világszemléleten át a köznapi gondolkodásig annyi mindent fókuszál, s amelynek ugyanakkor XX. századi története két háborúvesztés következményeinek feldolgozásában, s az utóbbi emlékének legyûrésében (Vergangenheitsbewältigung) telt el, a hatalom mint elemzési szempont kiváltképp megkerülhetetlen.

A nyugatorientációból sem lúgozódhat ki a történeti tényekhez, programokhoz, személyekhez kapcsolható hatalmi mozzanat. Az egyetemes érvényûség személytelenségét kedvelõ birodalomépítõi diskurzus lehozása a lebegtetettségbõl. A német szociológia szakértõ interpretátorai bizonyára Magyarországon is jól ismerik, de talán nem eléggé hangsúlyozzák, hogy a háború utáni nyugati német veszternizáció, atlanti orientáció mint reedukáció kezdõdött, s folytatódott sokáig. Ennek háború utáni indokoltságát kevesen kérdõjelezik meg, elhúzódása, veszteségei és hozama viszont máig vitatott kérdéskör. A reedukációs politikához kapcsolódva, a szociológiai elméleteknek/szociológiának kulcsszerepe lett az amerikai paradigmák, a pragmatikus gondolkodásmód, a "making"-szellemiség meghonosításában, s egyáltalán abban, hogy "az embervilág tudományos felismerésre alapozott megalkothatóságának (Machbarkeit) hite" (Dahrendorf)⁴ gyökeret verjen. Némedi Dénes a Balogh-Karácsony- könyvbõl egy nagyobb fejezetet hiányol, "...amely a német társadalomelméleti gondolkodást egy szélesebb tudományos-kulturális kontextusban helyezi el (kitérve arra, hogy milyen szerepet játszott Parsons recepciója a szociológia mint diszciplína legitimálásában)" (rec. 7. o.). A kérdés valóban érdekes lehet. Különösen ha még arra is kiterjed, hogy a német elméletek - elsõsorban Max Weber - praktikus célokra leegyszerûsített parsonsi recepciója, s az annak alapján kimunkált reedukációs koncepció hogyan egyengette azt az utat, amelynek során Németország legitimálása a gyõztes nyugati szövetségesek részérõl elindult. Egy ebben a témakörben készült, 1996-ból való heidelbergi kutatási beszámoló címe: Die Geburt Europas aus dem Geist der Soziologie arra utal, hogy a szociológia világformáló jelentõségéhez ma is kapcsolódnak meggyõzõdések (Gerhardt 1996).⁵

9. A második világháború utáni években alapvetõen a két gyõztes nagyhatalom: az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió formáló jelenléte határozta meg a szociológia alakulását azáltal, hogy diszciplínánk Nyugaton változatos, pragmatikus és popularizált formákban intézményesülhetett, Keleten viszont - a nyugati ( Magyarországon például kifejezetten angolszász) irányú tájékozódás átmeneti évei után - a pártállami célokra sematizált uralkodó ideológia: a történelmi materialimus kiszorította. Némedi Dénes tanulmánya, a társadalomtörténeti beágyazottságú szociológiatörténet-írás elõtt is perspektívát nyitva, arra hívja fel a figyelmet, hogy a nyugati tömbben a világháborút követõ (s Amerikában már évtizedekkel korábban megkezdõdött) felsõfokú képzési expanzió mennyire fontos tényezõ a szociológia intézményesülésének történetében. S emellett arra is, hogy a szociológia tudománytörténeti karrierjének alakulását nem annyira mûvelõinek a társadalmi folyamatok egészérõl alkotott tételezései, hanem egyszerûen egy tömegtársadalmi folyamat: az egyetemeket megcélzó ifjúsági "áradat" határozta meg. Pontosabban - írja - ebben az expanzióban, a világ nyugati felén a második világháború után bekövetkezett korszakos jelentõségû felívelés, amelynek következtében "az egyetemi rendszer peremén elhelyezkedõ, fél-legitim tudomány" kitüntetett jelentõségû lett azáltal, hogy "...a maga módján még terelte-duzzasztotta is az áradatot, hiszen létszámgyarapodása minden jel szerint sokkal gyorsabb volt, mint a többi hagyományos szaké" (sikersz. 5. o.).

Némedi írásának ezek az oldalai különös figyelmet érdemelnek (sikersz. 4-7. o.). Magyarország (és a kelet-európai országok) felsõoktatásában hasonló mértékû expanzió megy végbe, mint a nyugati világban a második világháború utáni másfél évtizedben. Ebben az expanzióban a szociológiának (is), hasonlóképpen mint négy-öt évtizeddel ezelõtt Nyugaton, kitüntetett szerepe van: ifjúsági tömegfelvevõ-parkoltató-átbocsátó szakterület. A szociológia itt is "általános értelmiségképzõvé" vált (sikersz. 5. o.). (Az " értelmiség" szó kelet-európai konnotációira tekintettel, er-refelé talán pontosabb lenne diplomatermelõ tömegszaknak nevezni. Ennek a megjelölésnek viszont szükségtelenül bántó-leértékelõ hangsúlyai vannak.) Hogy miért, s hogyan függ ez össze a szociológiával mint "különös szakkal", amelyhez " kapcsolódóan nem alakult ki igazi szakma, hivatás" (sikersz. 5. o.), arról meggyõzõ és továbbgondolásra ösztönzõ fejtegetések olvashatók a tanulmányban. Hasznos lenne eltûnõdni ezeken. A mintakövetés - olyan változási szakaszba kerülés, ami másutt már végbement - elõnyökkel is járhat. Lehet átvenni-másolni, de lehet honosítani is. S ha nem muszáj másolva átvenni, ami kisállami helyzetben könnyen elõfordulhat, akkor - mûvelõdési hagyományaink mintáit is szem elõtt tartva - jobb honosítani. A harmadik utak lehetõségeit keresve. Jelentõs hozama, például a felsõfokú képzés tömegesedése, mellett a szovjetizált övezet kinyílásának veszteségei is vannak, például az államszocialista körülmények között többé-kevésbé épen maradt - itt-ott mintegy hibernálódott és sajátos értékeket hordozó - kelet-európai értelmiségi men- talitások és szerepek le- és átértékelõdése. Milyen stratégiára érdemes berendezkedni az "értelmiségi korszak" végén? (sikersz. 13. o.) Kérdés, hogy ez a társadalomku-tatás terén is sajátos szemléleteket képviselõ és jelentõs teljesítményeket produkáló, ugyanakkor mindinkább anakronizálódó értelmiségi kultúra s egyáltalán az igényesség és eredetiség hogyan menthetõ át a szociológusi professzionalizmus új korszakába és a szakirányok követhetetlen sokféleségében lassan felbomló szociológusképzés új rendjébe.

10. A recenzió és a tanulmány is kiemelten szól a szociológia transzdiszciplináris jellegérõl. "A transzdiszciplinaritást az jellemzi - írja Némedi Dénes -, hogy problémáit is a diszciplináris határokon kívül/túl definiálja, és a megoldás módszereit is azokon kívül keresi - tehát nem a diszciplínák határterületi kooperációjaként elképzelt interdiszciplinaritással azonos" (sikersz. 6. o.). Ebbõl, úgy gondolom, annak is következnie kellene, hogy az ilyen diszciplína nemcsak támaszkodik más tudományágak szemléletmódjára, módszereire, terminológiájára, hanem ugyanezek tekintetében támaszul is szolgál azok számára. Hogy a szociológia - hasonlóan a nyelvtudományhoz - tartósan betöltött volna ilyen funkciót, az kétséges. Talán transzdiszcip-linaritása is az.

Maga a jelenség: a tartós diszciplináris betagolhatatlanság Némedi szerint abból következik, hogy a szociológia egyfelõl meglehetõsen késõi (késõn befogadott) jövevény volt az egyetemek képzési rendjében, másfelõl viszont (amikor már benn volt) a nagy felvevõterület lett belõle. Minthogy mûvelõi hagyományosan integratív funkciót tulajdonítottak neki, s ehhez a hagyományhoz ragaszkodtak, a szociológia meglehetõsen nyitott lett a felsõoktatási expanzió nyomásával szemben. Az integ-ratív funkció mintegy interakcióba került a modern, (jóléti) tömegtársadalmi, felsõoktatás igényével. Ez a megközelítés, amelyben a "mi a szociológia?" régi kérdése teljesen összefonódik a "mire való?" gyakorlatias problematikájával, jó kiindulás lehet a szociológia azonosítása és perspektívái körüli vitákban. Különösen a mai Magyarországon, ahol a felsõoktatási expanzióval párhuzamosan a tásadalomtudo-mányi képzés szerkezeti-szervezeti rendjének átalakítása is napirendre került.

A transzdiszciplinaritás interpretációja - logikus és érthetõ módon - más a recenzióban és más a tanulmányban. A recenzióban a német társadalomelméletekrõl szólva, Némedi azok transzdiszciplináris természetét emeli ki, mint olyan tudományfejlõdési tradíció megõrzõdését, "amelynek egyik fontos komponense a német tudományos- kulturális mezõ »nem nyugatos« jellege" (rec. 5. o.). Az újabb - mint láttuk - egyébként veszternizáltságukkal kitûnõ német társadalomelméletek nemcsak folytatják, még ki is teljesítik ezt a tradíciót. S ebben Némedi a diszciplináris fejlõdés általános perspektíváját látja. A tudományfejlõdés (inkább "nyugatos") differenciálódásának és (inkább "németes") integrálódásának együtt érvényesülõ folyamatában szerinte az utóbbié a jövõ. A szociológiában - Luhmannra és Habermasra gondolva - mindenképpen. "A társadalomtudományokban és a szociológiában a XX. század második felében - írja - ...egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az igazi nagy kérdésekre a diszciplináris határok tiszteletbentartásával nem lehet megfelelni. ...A modern társadalmak rendszerszerû összefüggései a szûken szociológiai perspektívából láthatatlanok voltak - ezért tágította ki Luhmann érdeklõdési területét a legkülönbözõbb tudományok irányába. Más módon, de Habermas is egy nem csak szociológiai szociológiaelméletet dolgozott ki" (rec. 5-6. o.).

A tanulmányban viszont a transzdiszciplinaritás nem német elméletek kapcsán, hanem az egyetemi rendszer strukturális (a diszciplináris differenciáltságot fenntartó) rigidsége, a képzési expanzió és a szociológia "diffúz öndefiníciója"-ként (sikersz. 6. o.) is felfogható integratív jellege összefüggéseiben kerül szóba. S ebben a vonatkoztatási keretben a "transzdiszciplináris" szociológia perspektívái már nem túl biztatóak: "Az sincs kizárva, hogy a »transzdiszciplináris« problémák nyomása alatt a szociológia maga fog széthullani" (sikersz. 7. o.). Némedi Dénessel egyetértve, ennek bizony vannak az egyetem világában nap mint nap észlelhetõ jelei. A tömegesedés új meg új képzési programok indítását igényli. Ma már ott tartunk, hogy egy-egy egyetemi szak intézményesítése nem a klasszikus (vagy legalábbis már egy ideje létezõ) diszciplináris tagoltságba illesztés keresésével, még csak nem is a munkaerõpiac felõl érkezõ igényekre reagálva, hanem feltételezett (piaci?) szükségletekre, aktuális kortendenciákra, esetleg egy kutatási projekt biztonságosnak tûnõ financiális perspektíváira hivatkozva is megkezdõdhet. S eközben e "különös szak" képviselõi, "...a szociológusok számára mindig adódik csábítás, hogy nem elég jól definiált kompetenciáikat e programok szolgálatába állítsák. Ez pedig csak fokozhatja a szociológia mint diszciplína amúgy is nagyfokú heterogenitását, csökkenti összetartó erejét" (sikersz. 7. o.).

A transzdiszciplinaritást, azt hiszem, végül is annak a régi képzetnek újra koncipiálásaként érdemes felfognunk, amit talán szerencsésebb egyszerûen és hagyományosabban kulcstudományi vagy integratív, esetleg felvilágosító jellegnek nevezni. S ez a jelleg az itt gyakran hivatkozott H. Schelsky szerint a "szakokat átfogó orientációs tudás" hordozója szerepében elgondolt szociológia identitásának alapja volt s talán maradt is. Valóban kérdés, hogy maradhat-e az továbbra is, úgy, hogy eközben a szakok sokaságát termõ egyetemi professzionalizmus világában is markánsan jelen van, jelen szeretne lenni.
 

Irodalom

Chomsky, Noam 1985. Generatív grammatika. Beszélgetések Mitsou Ronat-val. Budapest: Európa

Concha Gyõzõ 1901. Társadalomtudományi Társaság. Huszadik Század, 2: (1), 305.

Csepeli György-Wessely Anna 1992. A közép-európai szociológia kognitív esélye. Replika: (1-2), 1-7.

Csepeli György-Örkény Antal-Kim Lane Scheppele 1998. Kelet és Nyugat között. A kelet-európai társadalomtudomány szerzett immunhiányos betegségének tünetei. Replika: (33-34), 35-48.

Gerhardt, Uta 1996. Heidelberg. Ruperto Carola: Institut für Soziologie, 2: 24-30.

Gouldner, Avin Ward 1971. The Coming Crisis of Western Sociology. London: Heinemann, 341-477.

Némedi Dénes 1996. Minek a történet? Replika: (23-24), 172-179.

- 2000. A szociológiatörténet hasznáról. In: Írások Huszár Tibor 70. születésnapjára. Budapest: ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet, 271-284.

Schelsky, Helmut 1975. Die Arbeit tun die anderen. Klassenkampf und Priesterherrschaft der Intellektuellen (2. bõv. kiadás). Opladen: Westdeutscher Verlag

Sapir, Edward 1971. Az ember és a nyelv. Ford.: Fabricius Ferenc. Budapest: Gondolat

Palágyi, Melchior 1916. Die Krise der europäischen Zivilisation. Die Tat. 8: (2, Mai.) 129.

Stichweh, Rudolf 1995. Zur Theorie der Weltgesellschaft. Soziale Systeme. Zeitschrift für soziologische Theorie, 1: (1) 29-45.

Weiß, Johannes 1995. Antinomien der Moderne. In: Modernität und Barbarei. Frankfurt a. M.: Suhrkamp, 246-258.
 
 

* Némedi Dénes 2000. A szociológia egy sikeres évszázad után. Szociológiai Szemle, 2. és Reflexiók a társadalomelméletrõl. Recenzió Balogh István-Karácsony András: "Német társadalomelméletek. Témák és trendek 1950-tõl napjainkig" címû könyvérõl. Szociológiai Szemle, 4.

1.A Bell-idézet pontosan: "A nemzetállam túl kicsi az élet nagy problémái és túl nagy az élet kis problémái számára." (sikersz. lábj. 10. o.)

2. "A szociológia - különösen a XX. század elsõ felében - fenntartotta azt a sejtést, hogy a modernizáció társadalmi válságokkal és új típusú társadalmi feszültségekkel terhes, morálisan sokszor kétséges értékû folyamat." (sikersz. 8. o.)

3. Lásd ehhez Némedi Dénes 1. sz. lábjegyzetben hivatkozott írásait!

4. Idézi Schelsky 1975.

5. A beszámolót bevezetõ fejszöveg: "Az Európa- eszme bölcsõje nem Európában ringott. A legújabb történeti kutatás olyan fiatal közgazdászok és politikatudósok csoportjára bukkant az amerikai külügyminisztériumban, akik 1946-ban elsõkként vetették fel azt a gondolatot, hogy Németországot be kell vonni az Európai Újjáépítési Programba, s hogy a 16 országra kiterjedõ Marshall-segély a gazdasági, majd politikai együttmûködés feltételével kapcsolód-jék össze. Hogyan sikerült meggyõzni ezeket a kormányzati alkalmazásban álló fiatal tudósokat arról, hogy Európa békés fejlõdése kifejezetten azáltal biztosított, hogy az éppen legyõzött és még nem teljesen demilitarizált Németország az európai gazdasági kapcsolatok hálózatába bevonódjék? A Szociológiai Intézetben Uta Gerhardt egy eddig még ismeretlen szociológiatörténeti adalék feltárásával erre keresi a választ, méltatva a Harvard-szociológust, Talcott Parsonst, aki az Európa-eszmét mint az 1945-ös németprobléma megoldását "feltalálta" (Kiemelés tõlem.)