Várhegyi Éva
BANKVEZETÕK KIVÁLASZTÁSA A NYOLCVANAS-KILENCVENES ÉVEKBEN MAGYARORSZÁGON
A magyar bankrendszer átalakulása a piacgazdaság kiépülésének fontos mozzanata. A korábban hatósági-államigazgatási feladatokra hivatott bankszektor egyre inkább egymással versenyzõ üzleti vállalkozások színterévé válik. Feltételezhetõ, hogy a banki funkciók átalakulása vezetõivel szemben is új elvárásokat támaszt: felértékelõdnek a meritokratikus szemléletû, szakmai felkészültségük és az új iránti fogékonyságuk révén a gyorsan változó piaci környezethez alkalmazkodni képes szakemberek.
A tanulmányban ezt a - logikusnak látszó - hipotézist próbáljuk tesztelni a bankvezetõi garnitúra összetételében, szakmai alkalmasságában bekövetkezett változások nyomonkövetésével, a leváltások-kinevezések, illetve visszahívások-megválasztások mögött sejthetõ motivációk feltárásával.1 Minthogy a vizsgált idõszakban a magyar bankrendszerben jelentõs maradt az állami tulajdon részaránya és emiatt a kormány befolyása a bankokra, a bankvezetõk kiválasztásának politikai aspektusait sem mellõzhetjük a vizsgálat során. Olyannyira nem, hogy a banki intézményrendszerben végbement változások mellett a kormányváltásokat választottuk a vizsgálódás vezérfonalául.
A kétszintû bankrendszer kialakulása: elsõ generációs bankvezetõk
Elõzmények: az egyszintû bankrendszer jellemzõi
A klasszikus tervgazdálkodáshoz illeszkedõ egyszintû bankrendszerben a Magyar Nemzeti Bank (MNB) egyszerre töltötte be a jegybanki és a hitelbanki (kereskedelmi banki) funkciókat.2 Az MNB-n kívül csupán a lakossági betétgyûjtésre és hitelezésre feljogosított Országos Takarékpénztár (OTP) és a takarékszövetkezetek, továbbá a külkereskedelmi pénzforgalom lebonyolítására létrehozott Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB), valamint a központi beruházások finanszírozására kialakított Állami Fejlesztési Bank (ÁFB) láttak el pénzintézeti feladatokat. Speciális, félig pénzintézeti, félig hatósági jelleggel mûködött még a Pénzintézeti Központ és az Általános Értékforgalmi Bank sajátos szimbiózisa, amely a külföldi vagyonokkal kapcsolatos ügyeket intézte.
A központi bank szerepét betöltõ MNB a tervgazdasági rendszer fontos gazdaságpolitikai szervezete volt, hiszen mind a népgazdasági tervek kialakításában, mind végrehajtásukban komoly szerepet játszott. Az MNB az Országos Tervhivatallal, a Pénzügyminisztériummal és az ágazati minisztériumokkal karöltve vett részt az egyes ágazatok éves fejlesztési tervének és a hozzá szükséges pénz- és hiteligényének kikalkulálásában, amely mögött súlyos politikai csaták és alkuk álltak. A naturáliákban meghatározott ágazatfejlõdési tervekhez illesztették a pénzügyi terveket, amelyekbõl a vállalati saját források prognosztizálásával származott a hitelterv. A terv véglegesítése után az MNB ágazati hiteligazgatóságainak valójában már csak végrehajtó funkciójuk volt: a szükséges hitelekkel az egyes ágazatok rendelkezésére álltak.
Az MNB hitelezési tevékenysége az adott tervgazdasági kereteken belül sokat finomodott az évek folyamán. A hitelképesség mind szakszerûbb elbírálásával próbáltak szelektálni az egyes ágazatokhoz tartozó vállalatok között, természetesen az ágazati keretek határain belül. A hetvenes évek közepétõl ágazatoktól független hitelkereteket is kialakított az MNB, elsõsorban az export fejlesztését, az import helyettesítését és az energiafelhasználás mérséklését szolgáló beruházások finanszírozására. Az ilyen célokra nyújtott hitelek elbírálása a szokásosnál is alaposabb elõzetes vizsgálatokkal történt, és a hitelfelhasználás ellenõrzésére is sor került. A nyolcvanas években a Világbank által nyújtott hitelek kihelyezése során a korszerû hitelbírálat mutatószámait is alkalmazták - az MNB-ben, amelyek tovább bõvítették a hitelezõk szakismereteit.
Bár a hetvenes-nyolcvanas években a hitelezés minõsége az eredmények tükrében igen rossz volt, kétségtelen, hogy az MNB hitelezõi apparátusa elsajátította azoknak a technikai ismereteknek a jelentõs részét, amelyeket a piacgazdaságok bankjaiban is alkalmaznak. A hitelkérelem és hitelbírálat metodikája (pl. a vizsgált pénzügyi mutatók) nagymértékben hasonlított például az osztrák és német bankokéhoz. A hitelezés minõségében mutatkozott eltérések inkább magyarázhatók az indirekt vagy gyakran direkt politikai nyomással, mint a szakszerûség hiányával. A hitelezõk kénytelenek voltak elfogadni, hogy bizonyos, politikailag fontos nagyvállalatoknak mindenképpen oda kell ítélni a hitelt, függetlenül a pénzügyi mutatóktól.
A politikai nyomáson túl azonban az is korlátozta a prudens hitelezést, hogy a hiteldöntéseknek nem volt tétje. Ha a hitelképesség igazolásához szükséges mutatók számszakilag helyesnek bizonyultak, a döntéhozók (cenzúra bizottságok) nem voltak felelõsségre vonhatók. Igaz, nem is állt érdekében senkinek a rossz döntések utólagos felderítése. Ha mégis nyilvánvalóvá vált valamely korábbi hiteldöntésrõl, hogy elhibázott volt, a banki hitelezõk és a hitelt felhasználó vállalat pénzügyi vezetõi egymással karöltve bebizonyították, hogy a rossz eredményekben a külsõ körülmények romlása a vétkes.
Az MNB-n belül a nyolcvanas évekre mégis kialakult egy olyan hitelezõi szakapparátus, amelyiknek részben megvolt a pénzügyi felkészültsége arra, hogy - megfelelõ felelõsségi viszonyok mellett - a hiteldöntéseket korrekten megalapozó hitelbírálatot végezzen.3 Persze ezek az ismeretek hiányosak voltak, hiszen számos tényezõ vizsgálata (pl. az adós tulajdonosi háttere, szállítókkal-vevõkkel való viszonya, a menedzsment minõsége) abban a rendszerben közömbös vagy érdektelen volt.
A hitelezés mellett az MNB másik fontos területe a devizagazdálkodás volt, amely a hetvenes évek közepétõl egyre inkább felértékelõdött. Az ország hitelfelvétele, devizatartozásainak és -követeléseinek, valamint a devizatartalékoknak a kezelése speciális szakismereteket igényelt, amelyekkel más intézményekben nem rendelkeztek. A bank devizarészlegét a titokzatosság sajátos légköre is körüllengte, ami azokból a kívülrõl nehezen ellenõrizhetõ eredményekbõl fakadt, amelyeket idõnként a devizaarbitrázs "kitermelt" és amelyekért a terület vezetõje politikai babért is aratott. (Az ilyen ügyleteknél szükségszerûen bekövetkezõ veszteségek - természetesen - titokban maradtak.)
A devizagazdálkodási terület presztízsét az is növelte, hogy ide csak különösen megbízható emberek kerülhettek. A merítés bázisa jelentõs részben a Szovjetunió speciális (pl. diplomataképzõ) egyetemein, vagy az MKKE nemzetközi szakán tanult, nyelveket beszélõ, ambíciózus fiatal férfiak köre volt. A nemzetközi ügyekben való jártasságot a politikai megbízhatóság tanújelével (párttagság, a KISZ-ben felmutatott aktivitás) is célszerû volt megtámogatni.
Az ezen a területén dolgozó - többnyire fiatal és fogékony - szakemberek szinte egyedülálló ismeretekre tettek szert a bankszakma fontos ágaiban. Az MNB külföldi leányintézményeiben és kirendeltségein néhány hónaptól több évig terjedõ szakmai gyakorlatra, illetve felelõs munkára is módjuk volt, ami hozzásegítette ezt a gárdát a korszerû bankismeretek elsajátításához. Ehhez társult az - akkor még banki körökben sem mindennapos - idegen nyelvi tárgyalóképesség, valamint a külföldi bankárkörökben való jártasság megszerzése, ami a késõbbi elhelyezkedést (pl. külföldiek által alapított hazai bankokban) is segítette. Hasonló szakismeretek megszerzésére még a Magyar Külkereskedelmi Bank egyes területei nyújtottak lehetõséget.
A hetvenes-nyolcvanas évek bankrendszerében a banki vezetõk szerepe, felelõssége és ennek következtében kiválasztása erõsen kötõdött ahhoz a köztes státuszhoz, amelyet a bankok betöltöttek. Az államigazgatási, hatósági funkcióik mellett üzleti szerepük is volt, de az MNB mint jegybank és az OTP mint az állami lakásfinanszírozás és -elosztás ura direkt politikai funkciót is ellátott. Az OTP a lakossági betétgyûjtésben elfoglalt kvázi-monopolhelyzeténél fogva egyúttal az MNB jobb keze is volt, hiszen döntõ részben az ott gyûjtött betétek szolgáltak az MNB hiteleinek forrásául. A kormánydöntések alapján odaítélt állami pénzeket kezelõ ÁFB is karöltve mûködött az MNB-vel. A devizahitelek felvételében és speciális export-import ügyletek finanszírozásában közremûködõ MKB is az MNB meghosszabbított karja volt.
Mindezek alapján érthetõ, hogy a bankok felsõ vezetõinek kiválasztása abban az idõben elsõsorban politikai döntés volt, és csak a második számú szempont lehetett a szakértelem. Ahogyan növekedett a szakértelemmel rendelkezõ, ugyanakkor politikailag is megbízhatónak számító jelöltek száma, úgy lehetett egyre színvonalasabb vezetõket kinevezni. A politika változásával, a liberálisabb gazdaságfilozófia térnyerésével párhuzamosan a jó értelemben vett technokrácia is felértékelõdött. Azonban még a legkiválóbb szakember vezetõvé válásához is feltétel volt a politikai lojalitás, amelynek meglétét legjobban a párttagsággal lehetett igazolni. (Nem mond ennek ellent, hogy - csakúgy, mint az államigazgatás más területein és a tudományos életben - második-harmadik vonalba kineveztek egy-egy párton kívüli vezetõt, mintegy a szakmai kvalitás fontosságának deklarálásául.)
A bankvezetés különbözõ szintjein eltérõ hangsúlyt kapott a politikai megbízhatóság és a szakértelem. A legfelsõ szintek egyértelmûen politikai státuszt jelentettek (mindenekelõtt az MNB elnöke és helyettesei, valamint a többi bank, különösen az OTP és az ÁFB vezérigazgatója), viszont a kevésbé "politikus" alsóbb státuszok betöltésénél már sokat nyomott a latba a szakmai alkalmasság.
Az MNB vezetõinek kiválasztása bizonyos tekintetben különbözhetett más politikailag fontos szervezetekétõl. Az MNB ugyanis a hatvanas évek végétõl egyre intenzívebben bekapcsolódott a nemzetközi bankvilágba, és az IMF-tagság megszerzésétõl, 1982-tõl, e kapcsolat tovább bõvült. Minthogy a bank nemzetközi presztízse fontos politikai-gazdaságpolitikai érdeke volt az országnak, az átlagosnál korábban hangsúlyt helyeztek arra, hogy mind a legfelsõ szinteken, mind középszinten legyenek megfelelõ tárgyalóképességû, a nemzetközi bankvilágban mozogni képes vezetõk is.4
A hetvenes-nyolcvanas évek bankrendszerére jellemzõ káderpolitika két fontos vonását érdemes kiemelni abból a célból, hogy a késõbbi folyamatok érthetõbbek legyenek. Az egyik, hogy a vezetõkiválasztás erõteljes átpolitizáltsága ellenére, a belföldi és nemzetközi hitelkapcsolatokból fakadó nagyobb nyilvánosság miatt a bankszektorban nehezebben lehetett kirekeszteni a szakmai alkalmasság szempontját, mint az államigazgatás sok más területén. A másik - az elõbbivel nyilván összefüggõ - fontos vonás, hogy az MNB-ben "felnõtt" fiatal szakembergárda egy része olyan ismeretekre tett szert, amelyek a késõbb kialakult üzleti bankvilágban nélkülözhetetlenek voltak. Ez ad magyarázatot arra, hogy sokuk külföldi tulajdonú bankok vezetõiként is megállta a helyét.
Új bankok és bankvezetõk
A többszereplõs bankrendszer felépítésének elsõ lépéseire már a nyolcvanas évek elején sor került, jóllehet csak 1984-ben született meg a politikai döntés a monobanki struktúra lebontásáról, a jegybanki funkciót betöltõ Magyar Nemzeti Bank és az üzleti bankok elkülönítésérõl.5
A bankszektor modernizációjának elsõ szakaszában a monobank-rendszerben kialakult központosított tõkeallokáció kereteinek fellazítása indult meg. Különbözõ vállalati és szövetkezeti alapokból (külkereskedelmi vállalatok fejlesztési alapjai, mûszaki fejlesztési alapok, szövetkezeti támogatási és fejlesztési alapok), valamint központi pénzeszközökbõl bankszerûen mûködtetett pénzalapokat hoztak létre. Ezekbõl fejlõdtek ki a nyolcvanas évek közepére azok a szakosított pénzintézetek, amelyek a mai kis- és középbanki kör derékhadának csíráit alkották.
Így jött létre a mai Inter-Európa Bank elõdje, az Interinvest Külkereskedelmi Fejlesztési Betéti Társulás 1980-ban; az Ybl Bank elõdje, az Építõipari Innovációs Alap; valamint a mai Investbank elõdje, a Mûszaki Fejlesztési Pénzügyi Egyesülés 1983-ban; a mai Agrobank elõdje, az AGRIT Innovációs Alap; a mai Iparbank elõdje, az Ipari Szövetkezeti Fejlesztési Bt, továbbá a mai Corvinbank elõdje, a Technova Bt 1984-ben; majd a Konzumbank elõdje, a Konzuminvest Bt és a Mezõbank elõdje, az Országos Kölcsönös Támogatási Alap vagyoni betéteibõl alapított AGROSZÖV 1986-ban. Emellett a Magyar Nemzeti Bank 1980-ban létrehozta az Innofinance Pénzintézet elõdjeként az Innovációs Alapot, majd 1985-ben az Általános Vállalkozási Bankot.
A késõbbi kisbankok elõdjeinek tekinthetõ pénzalapok vezetõi alapvetõen két körbõl rekrutálódtak. Az egyik kör az MNB volt, a másik az alapok ügyfélkörét jelentõ gazdálkodó szervezetek. Szemben a késõbb alapított bankokkal, a nyolcvanas évek elején létrehozott pénzalapok többségének vezetõi még inkább az utóbbi körbõl kerültek ki. Ez elsõsorban azzal magyarázható, hogy ezek a pénzalapok valójában nem banki funkciókra jöttek létre, hanem arra, hogy meghatározott szakmai körben bankszerûen nyújtsanak fejlesztési kölcsönöket.
Jól tükrözte ezt szemléletet az 1984-ben létrejött Technova eredeti "filozófiája", mely szerint a társaság célja a mûszaki fejlesztés segítése volt, és ezért a kölcsön megtérülése csak harmadlagos szempont, a kamat pedig olyan szükséges rossz, amelyet minimálisra kell szorítani. Az MNB által alapított Innovációs Alap kifejezetten az újító jellegû tevékenységeket támogatta, a megtérülés legkisebb reménye és érdeke nélkül. A kölcsönös támogatási alapokból létrehozott "pénzintézetek", származásuknál fogva, sokáig megõrizték a kölcsönös segítés filozófiáját.
Voltak ugyanakkor más ambíciójú vezetõi is a bankcsíráknak. Az Interinvestet gründoló volt külkereskedõ, Iványi György, vagy az MNB külkereskedelmi fõosztályáról az Általános Vállalkozási Bank (ÁVB) élére kinevezett Lenk Géza más, meritokratikusabb értékrenddel indították be pénzintézeteiket. Az általános jellemzõ azonban ekkor még nem ez volt.
Az elsõ újonnan alapított valódi bank a Közép-európai Nemzetközi Bank, (CIB) volt, amelyet az MNB külföldi bankok közremûködésével hozott létre 1979-ben off-shore státuszban. Élére az MNB devizagazdálkodási terület egyik osztályvezetõ-helyettese került. Késõbb, 1985-1986 során az MNB két belföldi státuszú vegyesbankot alapított, a Citibankot és a Unicbankot; ezek elsõ számú vezetõit azonban eleinte a külföldi részvényesek adták, a magyar vezetõket pedig alacsonyabb posztokról verbuválták.
A nyolcvanas évek elsõ felében alapított új pénzintézetek vezetõi általában nem a meglévõ bankok vagy az államigazgatás felsõ vezetõi közül kerültek ki. Ennek valószínûleg az volt az oka, hogy az új intézmények presztízse még nem volt olyan nagy, mint a meglévõké, illetve mint az MNB felsõ vezetõi posztjaié. Ez a merítés abból a szempontból elõnyös volt, hogy nem csak az igen erõsen hierarchizált MNB felsõ, lényegében hivatalnoki és egyúttal erõsen átpolitizált posztjairól rekrutálódtak az új pénzintézetek vezetõi, hanem bizonyos mértékû frissítésre is sor került. Mivel meglehetõsen újszerû volt akkoriban egy pénzintézeti vezetõi állás, az egyéni ambíció, az új iránti fogékonyság is nagyobb hangsúlyt kaphatott, mint a szokásos hivatali karrierutakon.
A bankrendszer modernizációjának másik vonulata a kétszintû bankrendszer kialakítása volt. Két éves elõkészítés után 1987. január 1-én állt fel a döntõen központi banki funkciókat ellátó MNB és az ettõl intézményesen elválasztott üzleti bankok új rendszere. Az MNB korábbi hiteligazgatóságaiból három új kereskedelmi bankot, a Magyar Hitel Bankot (MHB), az Országos Kereskedelmi és Hitel Bankot (OKHB, késõbbi nevén Kereskedelmi Bank) és a Budapest Bankot (BB) hasították ki.6
Vezetõiket többségében az MNB adta, és az apparátust is a korábbi hiteligazgatóságokról "hozták át". Az OKHB elsõ számú vezetõje az élelmiszer-gazdaság hitelezését felügyelõ elnökhelyettes (Kis Pál) lett, és a második vonalban is MNB-s középvezetõk kaptak helyet. A BB elsõ számú vezetõje szintén korábbi MNB-s káder lett (Hegedûs Oszkár).
A "kakukktojás" az MHB elsõ számú vezetõje, Demján Sándor, a Skála igazgatója volt, aki, bár politikailag megfelelt az akkori reformszellemnek, kétségtelenül új stílust hozott a bankvilágba. Az óvatos, ezért a banki apparátust és döntési eljárásokat hierarchikusan-bürokratikusan megszervezõ bankvezetõkkel szemben Demján az intuitív, vállalkozó szellemû, nagyra törõ ideákat kergetõ, dinamikus vezetõt testesítette meg, annak személyes vonzásával7 és társadalmi kockázataival együtt. Más kérdés, hogy - mint késõbb bebizonyosodott - a hivatalnoki mentalitással induló bankvezetõk sem mindig tudtak megfelelni az óvatos bankár ideálképének, az MNB-bõl leválaszott bankok mindegyike és a pénzalapokból kifejlõdött pénzintézetek többsége egyaránt válságos helyzetbe került 1991-1992-re (vö. Várhegyi 1995).
Ebben elsõsorban nem a vezetõk gyengesége játszott szerepet, hanem inkább az, hogy szinte nulláról kellett felépíteni a banküzemeket, ráadásul a gazdaság általános hanyatlásának idõszakában. A külföldi segítség nélkül alapított bankokban minden tapasztalat nélkül kellett (volna) kidolgozni a döntéseket megalapozó belsõ szabályzatokat (pl. hitelezési kézikönyv), miközben a bankfelügyeleti szabályok kialakítása is csak akkoriban zajlott. A magyar bankok többségében csak a kilencvenes évek elsõ felében készültek el a megfelelõ színvonalú szabályzatok.
1987-re megteremtõdött a - formailag legalábbis - önálló üzleti bankok viszonylag sokszínû rendszere, amelyben a banki tevékenységek széles körére feljogosított kereskedelmi bankok mellett megtalálhatók voltak a szûkebb tevékenységi spektrumú szakosított pénzintézetek. A késõbbiek során további pénzintézetek alakultak meg. Állami kezdeményezésre jött létre a Postabank 1988-ban, vezetõje az MNB fiatal munkatársa lett (Princz Gábor), aki a részleges privatizáció után is megõrizte ezt a pozícióját.
Késõbb a már mûködõ pénzintézetek hoztak létre új pénzintézeteket. 1989-ben a takarékszövetkezetek alapították meg a Magyar Takarékszövetkezeti Bankot, a Takarékbankot. Az MHB 1987-ben hozta létre a Befektetési és Forgalmi Leánybankot, amely 1989-tõl Dunabank néven kereskedelmi bankká alakult át; majd 1989-ben a dél-koreai Daewoo-val közösen alapította az Investrade-et (késõbb: MHB-Daewoo Bank). Az OKHB pedig 1988-ban alapította a Merkantil Bankot. Ezek vezetõit már az anyabankok nevezték ki, többnyire a fiatalabb generációból.
A nyolcvanas évek második felében alapított bankok és késõbb bankká átalakult pénzintézeti csírák részvénytársasági formában mûködtek. Bár az 1988. évi társasági törvény megszületésével a vezetõ testületek mûködését már törvény szabályozta, szerepük - a vegyesbankokétól eltekintve - eleinte általában formális volt, mivel a többségi tulajdonos az állam volt, a kisebbségi tulajdonosokat pedig a bankok állami vállalati ügyfelei alkották, amelyeknek érdeke nem a prudens banki mûködés, hanem a hitelek megszerzése volt.
Az egy személyben megtestesített elnök-vezérigazgatóknak, akik a bankok belsõ ügyeiben teljhatalommal rendelkeztek, a politikai vezetéssel összefonódott állami és állami vállalati tulajdonosok elvárásainak kellett eleget tenniük. Ez a követelményrendszer nemcsak kiválasztódásukat, de késõbbi mûködésüket is alapvetõen meghatározta.
A rendszerváltás elõszele
A rendszerváltás elõszele az állam- és pártapparátusok mellett a fontosabb bankokban is megmutatkozott. A Németh-kormány nemcsak a bankok bankjának, a fontos gazdaságpolitikai-politikai funkciót betöltõ MNB-nek a felsõ vezetését cserélte le, hanem a legjelentõsebb üzleti bankokét is.
Az MNB élérõl nyugdíjazták Tímár Mátyás elnököt és Fekete János elsõ elnökhelyettest. Az új elnök a külkereskedelmi tárcánál kitanult, késõbb a Minisztertanácsnál dolgozó, akkor negyvenes Bartha Ferenc lett, akinek ugyan - elõdjétõl eltérõen - nem volt pénzügyes múltja, de jobban illeszkedett az új kormány generációs adottságaihoz. Az új elsõ elnökhelyettes a kitûnõ képzettségû és korábbi MNB-s gyakorlattal is rendelkezõ Tarafás Imre lett.
A legnagyobb kereskedelmi bankok felsõ vezetõiben is történtek váltások, részben a kormány nyomására, részben önkéntes távozással. Az OKHB vezetõjét nyugdíjazták, helyére a szintén fiatal és ambíciózus Lenk Gézát, az ÁVB egykori "alapítóját" nevezték ki. Az MKB élére az MNB londoni leánybankjának tapasztalt vezetõje, Erdély Gábor került, míg az OTP élérõl nyugdíjazták a lakáselosztások urát, helyére a tanácsi apparátusból hoztak új vezetõt. Az ÁVB vezetésével az akkor harmincas, mûvelt és sokoldalú Terták Elemért bízták meg, aki korábban az OT-ben dolgozott, de az utolsó évben némi banki gyakorlatot is szerzett az MHB-ban. Az Állami Fejlesztési Intézet élén a negyvenes Báger Gusztávné váltotta fel a sok kétes nagyberuházásban közremûködõ elõdjét. A vegyesbankok élén is fiatalítás történt: a CIB új vezetõje Zdeborsky György, a Unicbanké Felcsuti Péter lett; mindketten az MNB devizagazdálkodási részlegében nõttek fel és tanulták meg a bankszakmát.
A Németh-kormány utolsó hónapjaiban az Agrobank élére helyezték át a Miniszterelnöki Hivatal titkárságának vezetõjét, Kunos Pétert, és az Iparbankház élére a pénzügyminiszter-helyettes Kollarik Istvánt. Bár egyiküknek sem volt banki gyakorlata, képességük alapján alkalmasnak látszottak a szakma rejtelmeinek elsajátítására.
Volt olyan vezetõ is, Demján Sándor, az MHB elnök-vezérigazgatója, aki 1990 márciusában önként állt fel székébõl, átadva helyét egy, az új kormány számára elfogadhatóbb személynek. Az utódjelöltek közül az MNB gépipari és nehézipari hitelfõosztályain bõ évtizedes gyakorlatot szerzett Bartha Árpád foglalhatta el Demján helyét.
A Németh-kormány banki vezetõcseréi szemmel láthatóan nem különböztek az államapparátusban és a nagyvállalati körben végrehajtott cseréktõl. Láthatóan kettõs célt szolgáltak: egyrészt megszabadulni a Kádár-korszak lejáratott vezetõitõl, másrészt a korábbiaknál képzettebb és technokratább vezetõket választani a megfelelõ generációból.
Ez utóbbi nem jelentette azt, hogy ne lett volna fontos a politikai lojalitás, de az elõdeinél kevésbé ideologizált, technokrata kormány követelményei talán puhábbá váltak. Nehéz megmondani, hogy ebben az idõszakban az MSZMP-tagság feltétele volt-e a kiválasztásnak, vagy csupán adottság. Bár az elsõ posztokra kinevezett bankárok többsége továbbra is az állampárt tagja volt, akkoriban valószínûleg nehéz is lett volna e posztokra alkalmas embert találni a párton kívül, hiszen a szakmai tapasztalatokkal rendelkezõ, ambíciózus negyvenes technokraták zöme már korábban belépett a pártba.
A Németh-kormány által kinevezett bankvezetõk merítési köre tehát elsõsorban az akkor negyvenes évei elején járó generáció volt, amelyik az 1968-as reform idején vagy utána kezdte meg szakmai pályafutását, ezért nemcsak korszerûbb ismeretekkel rendelkezett elõdeinél, de szemlélete is jobban illeszkedett a piacgazdasági átalakulás követelményeihez és a liberális gazdaságfilozófia gondolkodásmódjához.
Bankvezetõk kiválasztása a rendszerváltás után
A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy az 1990-es elsõ szabad választás után, a politikai pluralizmus körülményei között mennyiben változott meg a bankvezetõk kiválasztása és a velük szemben támasztott követelmények rendszere. A rendszerváltáskor érthetõ módon megfogalmazódott az a várakozás, hogy a gazdaság vezetõ posztjain a politikai lojalitás dominanciája átadja helyét az eredményekben mérhetõ szakértelemnek.
A kérdés megválaszolása két szempontból sem könnyû. Egyrészt azért nem, mert a nyolcvanas évek végének átmeneti idõszakában a korábbiakhoz képest jelentõsen felértékelõdött a szakértelem, így ha ezt tekintjük viszonyítási pontnak, könnyen negatív választ kaphatunk. A másik nehézség abból származik, hogy a többpárti rendszerben a választási ciklusonként változó politikai struktúrában a pártokhoz kötõdés sokkal inkább rejtett marad a karrierre aspiráló szakértelmiség körében, mint korábban, amikor az MSZMP-tagság örök idõkre szóló érdemnek volt hihetõ. A rejtõzködõ pártszimpátiák miatt csak a nyíltan vállalt politikai karrierek esetében lehet viszonylag egyértelmûen megítélni a személycserék mögött meghúzódó motivációkat.
Vezetõváltások az Antall- és Boross-kormány idején
Az Antall-kormány - a választási kampány egyes felhangjai ellenére - nem borította fel fenekestül a bankvezetések kialakult struktúráját, jóllehet néhány fontos poszton személyi változásokra is sor került a négy év folyamán.
Az elsõ jelentõs személyi változás az MNB élén történt, ahová - hatpárti konszenzus alapján - az akkor igen fiatal, ugyanakkor jól képzett, itthon és külföldön egyaránt magas presztízzsel rendelkezõ Surányi Györgyöt nevezték ki. Surányi kinevezése egyfajta folytonosságot jelentett a rendszerváltás elõtti kormányokkal, hiszen a kutatói múlttal rendelkezõ új bankelnök a Grósz- és a Németh-kormányok alatt fontos kormányzati funkciókat töltött be a Minisztertanácsban, illetve az OT-ban. Az új elnökhelyettest házon belülrõl nevezték ki, és a régiek közül senkit sem váltottak le.
A következõ - komoly politikai felhang kíséretében végrehajtott - vezetõváltás a jegybank élén az MNB-törvény 1991. végi elfogadásához kötõdött. Az Antall-kormány ekkor már elég erõt érzett ahhoz, hogy a hatpárti megállapodás alapján kinevezett - igaz, idõközben a kormánypárti politikusok részérõl folyamatosan támadott - Surányi helyébe MDF-es politikus szakembert, az ipari miniszter Bod Péter Ákost neveztesse ki. Mivel a jelölés jogszerû volt, a különbözõ szakmai grémiumok, a szélesebb közvélemény és az ellenzék felháborodása nem tudta megakadályozni a kinevezést, jóllehet ez a független jegybanknak az - éppen az MNB-törvénnyel szentesített - ideájával is ellentétben állt.8 A MNB korábbi alelnökeit ugyanakkor újraválasztották.
Személycserék az állami többségû bankok operatív vezetésében
A kereskedelmi bankok elnök-vezérigazgatói posztjain meglepõen kevés és viszonylag késõn véghezvitt személycsere történt az Antall-kormány idején. Ez persze nem jelenti azt, hogy különbözõ módokon ne tudott volna a hatalom nyomást gyakorolni a banki menedzsmentre. Minthogy a legfontosabb bankokban továbbra is jelentõs maradt az állami tulajdonhányad, a vezetõk leváltásának lehetõsége mindvégig megfelelõ fenyegetõ eszköz maradt a kormány kezében.9 Hasonló fenyegetettséggel járt a hitel- és bankkonszolidáció idõszaka, amikor alapos okkal le lehetett volna váltani akár az összes konszolidált bank vezetõségét, amint az más országokban meg is történt. Ennek a magyar bankok vezetõi is tudatában voltak, fenyegetettségük tehát folyamatosan fennállt.
Nem lehet tudni, hogy a kormány tudatos, kifinomult pszichológiai játéka eredményeként maradt posztján abban a ciklusban a bankvezetõk többsége, vagy pedig egyszerûen a tehetetlenség, illetve az operatív bankvezetésre alkalmas új személyek hiánya miatt nem került sor több vezetõcserére.
A legnagyobb bank, az OTP élén szinte természetes, hogy vezetõváltás történt. A tanácsi körbõl verbuvált korábbi elnök-vezérigazgató székét a bankvezetõi gyakorlattal (MHB, ÁVB) már rendelkezõ Terták Elemér foglalta el, akinek azonban - ismeretlen okokból - igen hamar, 1992-ben távoznia kellett. Az új elnök-vezérigazgató Csányi Sándor, egykori pénzügyminisztériumi osztályvezetõ lett, aki az OKHB vezérigazgató-helyetteseként 1989-tõl banki gyakorlatot is szerzett.
Az MHB élén csak 1992-ben történt vezetõcsere: a miniszterelnök személyes kívánságára Töröcskei Istvánt nevezték ki vezérigazgatónak, aki az MNB devizagazdálkodási részlegén tanulta szakmáját a hetvenes-nyolcvanas években.10 Elnökké Szalkai Istvánt, a jeles pénzügyi szakembert választották, aki azonban igen hamar távozott e posztjáról.
A harmadik legnagyobb állami bankban, az OKHB-ban egyáltalán nem került sor vezetõváltásra: a nyolcvanas évek elején az MNB-bõl bankvezérré avanzsált Lenk tapasztalt bankárként, immár második bankjában végig megõrizhette elnök-vezérigazgatói székét az elsõ politikai ciklus alatt. A Budapest Bankban viszont meglepõ módon a korábbi MSzP-képviselõ Bokros Lajos kapta meg az elnök-vezérigazgatói széket.11 Az addig igen gyengén mûködõ Takarékbank élére a szokatlanul fiatal (harmincéves) Hernádi Zsoltot nevezték ki, aki ezzel OKHB-s vezérigazgató-helyettesi székét cserélte fel. Az MKB-ban csak kismértékû változás történt az operatív vezetõi posztokon, amikor 1992-ben szétválasztották az elnök-vezérigazgatói posztot, és a vezérigazgatói széket az MHB élérõl menesztett Bartha Árpád foglalhatta el.12
A kisebb méretû és fontosságú, befolyásoló állami tulajdonhányaddal rendelkezõ bankok élén történt vezetõcserék általában szakmailag indokolhatók voltak: olyan bankok vezetõit váltották le, amelyek súlyos likviditási helyzetbe kerültek. Ilyen volt az Iparbankház, ahová a Németh-kormány egykori pénzügyminiszter-helyettesét egy volt MNB-s szakemberrel váltották föl 1992-ben, valamint a Konzumbank, amelynek élére egy régi agrárfinanszírozót neveztek ki 1993-ban. Az IBUSZ-Bankban, ahol az alapítás utáni évben, 1992-ben váltottak vezetõséget, szintén szakmai problémák sokasága állt fenn. Az elõzõeknél nagyobb súlyú Mezõbankban és Agrobankban, valamint a kisméretû Corvinbankban és Investbankban nem került sor vezetõváltásra a négy év során.
A vegyes tulajdonú, de számottevõ állami részesedéssel rendelkezõ bankok közül egyedül az Általános Értékforgalmi Bank élén került sor vezetõváltásra 1990-ben, míg a politikailag nem jelentéktelen Postabank vezetõje végig a helyén maradt.
A fenti áttekintés alapján megállapítható, hogy az operatív vezetõi posztokon, a vezérigazgatói székekben módjával került sor vezetõváltásra, és azok közül is viszonylag kevés mögött fedezhetõ fel egyértelmûen politikai indíték. Az Antall-kormány idõszakában a bankok operatív vezetése a szakértelem oldaláról nézve nem volt rosszabb kezekben, mint a Németh-kormány idején: vagy azért, mert azonosak voltak a személyek, illetve csak bankok közötti áramlás történt, vagy azért, mert az újonnan kinevezett vezetõk is ugyanabból a szakmai közegbõl (korábbi MNB, OT, PM) jöttek, mint az elõzõ kormány idején.
Az Antall-kormány bankvezetõkre vonatkozó káderpolitikája kapcsán inkább azt lehet felvetni, hogy a nagyobb bankok esetében miért nem vonták le a rossz banki mûködés személyi konzekvenciáit. Sem büntetõ, sem demonstratív, sem megelõzõ céllal nem került sor vezetõváltásra a bankok élén a hitel- és bankkonszolidációk kísérõ jegyeként.13 Jóllehet a személyes felelõsség a bankválságokban nem volt kimutatható, hiszen azokban a gazdaság válsága, a hibás gazdaságpolitika, a szabályozás fogyatékosságai és a bankok korábbi "kézi vezérlése" generális szerepet játszott, mégis fontos üzenete volt annak, hogy a bankvezetõket többségükben a helyükön hagyták.
A hitel- és bankkonszolidáció emellett újraélesztette a korábbról jól ismert alkufolyamatokat a bankvezetõk és a kormány között, miközben az állami bankok vezetõinek skizofrén helyzetére is rámutatott. Kezdetben, a hitelkonszolidáció során még "eminens" állami alkalmazottként a ténylegesnél kevesebb rossz hitelt igyekeztek kimutatni a bankok vezetõi, majd késõbb, a bankkonszolidációs fázisban, amikor már a privatizáció deklarált kormánycéllá vált, és ezért lazulni látták az állami függõséget, bankjuk érdekeit szem elõtt tartva inkább felülbecsülték a veszteségeket.
1992-ben a kormány skizofréniája is rávetült a bankárok magatartására: amikor az új pénzintézeti törvény értelmében céltartalékot kellett képezni a rossz hitelekre, a legtöbb állami bank ezt azért nem tette meg, mert a pénzügyminiszter a költségvetési bevételek növelése érdekében inkább adófizetésre buzdította õket (vö. Várhegyi 1993).
A vezetõ testületek összetétele
A rendszerváltást követõ elsõ ciklusban mûködõ Antall- és Boross-kormányok az állami bankok operatív irányítását az esetek többségében a meglévõ vezetõkre bízták, és a személycseréknek is csak egy része volt egyértelmûen politikailag motivált. További kérdés azonban, hogy a tulajdonosi érdekek képviseletére alkalmas igazgatósági és felügyeleti bizottsági tagok kiválasztása során milyen szempontokat érvényesítettek, mennyire törekedtek azokon keresztül a bankok politikai befolyásolásra.
A jelentõs állami tulajdonhányadú bankok igazgatóságaiban a bankok egy részénél megtalálhatóak voltak azok a személyek, akik politikai "komisszárként" vagy pártjuktól kapott ajándékként, de semmiképp sem a tulajdonos szakmai érdekeit képviselõ szakértõként ültek e testületben.
Az OTP esetében a tulajdonos állam az felügyelõ bizottságba delegált csak MDF-politikust, míg az MHB és a Postabank esetében az igazgatóságokba választottak be egy-egy MDF-es képviselõt. A másik két nagybankban viszont nem találunk ilyen személyeket. A kisebb állami bankok közül a Takarékbank, a Corvinbank és az MBFB, valamint a fele részben külföldi tulajdonú ÁÉB vezetõ testületeiben volt meg az MDF-politikusok képviselete.
Ugyanakkor az MDF-kormány idején nem menesztették az MKB, illetve az IBUSZ-Bank felügyelõbizottságába korábban bekerült két SZDSZ-politikust. Az elsõ nagyobb testületváltások idején, 1991-ben egy bankügyekben járatos Fidesz-szakértõ is bekerülhetett a legnagyobb bank igazgatóságába.
Az egyes nyilvánvalóan politikai indítékú kinevezések ellenére a vezetõ testületek összetétele a szakmai alkalmasság oldaláról nézve kielégítõnek mondható. A nagybankok igazgatóságainak általában egyharmada bankár, egyharmada tudományos (felsõoktatási vagy kutatóintézeti) pályán dolgozó, egyharmada hivatalnok volt; mellettük néhány bankban egy-egy kormánypárti képviselõ ült (lásd Mátrai 1994). A kisebb bankokban nagyobb arányt képvisel a banki menedzsment, és - néhány bankban - a vállalkozói szféra. A nagybankokban a vállalati emberek a felügyelõ bizottságokban foglaltak helyet, azon elv alapján, hogy a tulajdonosi kontrollt inkább az fb gyakorolja, míg az igazgatóságok az operatív ügyvezetés szervei.
A fentiek azt tükrözik, hogy a bankok nyílt, a vezérigazgató személyén vagy vezetõ testületi tagságon keresztül történõ pártirányítása nem volt mindegyik fontos bank esetében tetten érhetõ. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna más, rejtettebb módjai annak, hogy az uralkodó pártok és fõleg a túlsúlyos MDF nyomást gyakoroljanak a bankok operatív vezetésére. A zárt ajtók mögött, telefonon vagy - a végsõ hónapokban akár - levélben közölt elvárások továbbra is a befolyásolás eszközéül szolgáltak a politikai erõk számára.
A nyomásgyakorlás burkolt eszközeivel a hatalom kezdetén és csúcsán természetesen inkább a kormánytényezõk élhettek, a választások elõtt azonban a hatalom várományosainak, az akkori ellenzéknek is módja volt érdekei érvényesítésére. Ez feltehetõen mindaddig így lesz, amíg állami tulajdonban maradnak a bankok, hiszen az állami bankok vezetõi létükben függenek a mindenkori kormányok mögött álló politikai hatalomtól. Ez a második szabad választás utáni ciklus eddig eltelt két évében is bebizonyosodott.
Bankvezetõk a Horn-kormány elsõ két évében
Az MSZP-SZDSZ koalíció hatalomra kerülésekor a bankszektor erõsebben államosított és centralizáltabb tulajdonosi struktúrájú volt, mint az Antall-korszak kezdetén. Azzal, hogy 1991-tõl az állami vállalatok tulajdonában lévõ banki részvényeket központosították (kezdetben az ÁVÜ-be, késõbb az ÁV Rt-be és a PM-be), már önmagában megnõtt az állam szavazati ereje a közgyûléseken. A központi állam, a kormány erejét tovább növelte, hogy a bankkonszolidációk hatására jelentõsen megnõtt az állami tulajdon részaránya a konszolidált bankokban. A Horn-kormány által átvett bankrendszer legfontosabb magyar egységeiben az állam minõsített többséggel rendelkezett, tehát gyakorlatilag egyedül irányíthatta e bankokat. Ez a helyzet állt fenn az OTP-ben, az MHB-ban, a K&H-ban és a BB-ben és számos kisebb bankban.
A Horn-kormány meghirdetett programja ellenére késõn kezdett a bankrendszerrel foglalkozni. Bár a koalíciós megállapodás azt tartalmazta, hogy véget kell vetni a bankkonszolidációnak és mielõbb privatizálni kell a bankokat, 1994-ben nem sokat tett e célok érdekében. Befejezte az elõzõ kormány által megkezdett és 1994 végéig determinált konszolidációs programot, és kísérletet tett a Budapest Bank privatizációra való felkészítésére.
Bár a fontosabb állami bankok vezetõi már 1994 nyarától tarthattak a jelentõsebb személycseréktõl, ezek többségére csak az éves rendes közgyûléseken, májusban került sor. Az új kormány és mindenekelõtt a miniszterelnök ugyanis az MNB törvényesen hat évre megválasztott elnökére, Bodra irányította az össztüzet. Mivel az MNB-törvény értelmében Bod nem volt leváltható, és még bõ három évre szólt megbízatása, csak fenyegetésekkel, helyzetének ellehetetlenítésével, megvesztegetéssel vagy törvénymódosítással lehetett posztjáról elmozdítani. Bod - nem tudni, milyen megfontolásból - végül novemberben lemondott, és elfoglalta új helyét a londoni EBRD-nek a magyar kormány által betölthetõ posztján.
Igen nagy meglepetést keltett, hogy miközben Horn Gyula már a választási kampányban megígérte Surányi visszahelyezését az MNB-elnöki székbe, Bod távozása után hónapokig nem egyezett meg vele. Végül az ország egyre rosszabb nemzetközi megítélésének súlya alatt beadta a derekát, és megkötötte kényszerû alkuját az ekkor már kemény partnerként fellépõ Surányival.
A legjelentõsebb kereskedelmi bank, ahol viszonylag gyors és jelentõs személycserékre került sor, az MHB volt. Ennek nyilvánvalóan politikai okai voltak, jóllehet a bank megrendült helyzete is indokolhatta volna a vezetõváltást. Töröcskei István az egyre erõsebb támadások nyomása alatt lemondott, és vele együtt felállt a vezetõség nagy része.
A Horn-kormány - mint az MNB esetében - most sem volt felkészülve arra, hogy új vezért állítson a távozott helyébe. Igen lassan verbuválódott össze az új igazgatóság, amely meghívásos pályázaton döntött az új vezérigazgató személyérõl. Az új igazgatóság, amelynek tagjai között gyakorlott bankár éppúgy található, mint elméleti pénzügyi szakember, végül Apró Piroskát, Horn nemrég távozott kabinetfõnökét választotta elnöknek. A pályázaton végül Járai Zsigmond, a Németh-kormány pénzügyminiszter-helyettese, a magyar tõzsde fiatal atyja, a Bankfelügyelet elsõ vezetõje nyerte el a vezérigazgatói széket, aki a megelõzõ négy évet befektetõ bankárként élte le Londonban és Budapesten.
1994 folyamán rendkívüli közgyûlések összehívásával az MHB-n kívül csak két kisebb állami bankban történtek vezetõcserék. Az MBFB élére még a nyáron kinevezték Medgyessy Pétert, a Németh-kormány miniszterelnök-helyettesét. Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium tulajdonában lévõ Corvinbank vezetõ testületeinek a minisztérium által delegált elnökét és tagjait lecserélték, a vezérigazgató meghagyása mellett. Az új elnök az egyidejûleg az OMFB élére is kinevezett Bihari István, egykori Chinoin-vezér lett, az IKM külsõ szakértõ-delegáltja pedig egy SZDSZ-szakértõként is mûködõ bankkutató, míg az igazgatóság többi külsõ tagját az IKM középvezetõibõl verbuválták.
A többi állami bank vezetõinek részleges lecserélését csak az 1995. májusi rendes közgyûlésekre tervezte a kormány. A BB közgyûlésén megválasztották a Bokros kinevezése után vezérigazgatónak megbízott korábbi helyettest, Singlovics Bélát, aki az MKB-ban tanulta ki a bankszakmát. Mivel - az új elvi álláspont alapján - itt is szétválasztották a korábbi elnök-vezérigazgatói posztot, elnöknek a BKE pénzügytanszékének docensét, a tõzsdeügyekben jártas, az elõzõ ciklusban a banknál igazgatósági tagként is mûködõ Sulyok-Pap Mártát választották meg. Az igazgatóság többi helyén és a felügyelõ bizottsági posztokon nem történt érdemi változás.
A legnagyobb politikai vihart felkavaró közgyûlés az OTP-é volt. A pénzügyminiszter egy decemberi kormányhatározatra hivatkozva itt is megpróbálta szétválasztani az elnöki és vezérigazgatói posztot, és Csányi Sándor mellé egy elnököt kinevezni. A legnagyobb bank vezetõjeként igen nagy hatalommal bíró Csányi azonban latba vetette befolyását az MSZOSZ támogatottságú TB-önkormányzatoknál, amelyek röviddel a közgyûlés elõtt kaptak az ÁV Rt-tõl jelentõs (10-10%-os) tulajdonhányadot a bankban. De a 40 százalékos tulajdonrészt birtokló ÁV Rt sem támogatta az elnök-vezérigazgatói poszt azonnali szétválasztásának Bokros-féle ultimátumát.
Bár végül az ÁV Rt képviselõje mégis a változásra lehetõséget adó alapszabály-módosító indítvánnyal érkezett a közgyûlésre, mégsem jöhetett létre a módosítás, mivel a TB-önkormányzatok nem szavazták meg az ÁV Rt indítványát.14 Egyébként az OTP vezetõ testületeiben nem történt visszahívás, csupán néhány kevéssé ismert új személy beválasztására került sor. Említésre érdemes egy jól képzett és igen fiatal korábbi igazgatósági tag alelnöki kinevezése, aki fél év elteltével a vezérigazgató-helyettesi posztot is elfoglalta.
A következõ erõpróba a Kereskedelmi Bank (K&H) közgyûlésén zajlott, ahol teljes gyõzelmet aratott a pénzügyminiszteri akarat. Igaz, itt a PM-nek a bankkonszolidációnak köszönhetõen erõs többségi tulajdona volt, így nem szorult szövetségesekre ahhoz, hogy az 1988-tól a posztján lévõ elnök-vezérigazgatót minden tisztségétõl megfossza. Az új elnök a Külügyi Intézet volt igazgatóhelyettese, Láng László lett, a vezérigazgatói széket Erõs János, a vezetése idején erõsen leromlott ÁÉB vezérigazgatója kapta meg. A K&H vezetõ testületeit egy személy kivételével lecserélték. A Postabank és az MKB közgyûlése csendben zajlott, nem történtek személycserék.
Az 1995-ben lebonyolított bankfúziók is idéztek elõ vezetõváltásokat. A gyakorlatilag csõdbe ment és csak az állam által megmentett Agrobank teljes vezetõségét leváltották, új vezetõit a bankot bekebelezõ Mezõbank menedzsmentje adta. Ez utóbbi vezetõi posztjain csak annyi változás történt, hogy szétválasztották az elnök-vezérigazgatói posztokat. A Konzumbankot az MBFB vásárolta fel, az Investbankot pedig a Pénzintézeti Központba olvasztották be.
Az 1996-os közgyûléseken már alig történtek személyi változások az állami bankokban. Az idõközben pénzügyminiszterré kinevezett MBFB-elnök-vezérigazgató megüresedett székeit egy PM-es helyettes államtitkár (Hegedûs Éva) és egy volt ÁÉB vezetõ (Huszty András) foglalták el. Az alig egy évvel korábban elnökké kinevezett Lángot - minden indok nélkül - eltávolították posztjáról, helyébe alelnöki rangban Kupa Mihály egykori (Antall-kormánybeli) pénzügyminisztert választották be.
A Horn-kormány elsõ két évében, úgy látszik, jelentõsebb vezetõcserékre került sor a bankokban, mint az Antall-kormányéban. Az új vezetõk szakmai alkalmassága papírforma szerint nem romlott; hogy javult-e, azt csak késõbb, a tapasztalatok alapján lehet megmondani.
Az új kormány korábbinál drasztikusabb vezetõváltásában az is szerepet játszott, hogy az elõzõ kormány elmulasztotta megtenni azt a normálisan elvárható lépést, hogy a súlyos állami tehervállalással konszolidált bankok korábbi vezetõit leváltsa. Erre erkölcsi alapon még akkor is sort kellett volna keríteni, ha a bankvezetõk felelõssége a rossz hitelek kialakulásában nem mutatható ki egyértelmûen. Emiatt érthetõ volt az elsõ pénzügyminiszter, Békesi László azon ígérete, hogy azonnal lecseréli a konszolidált bankok vezetõit. Hogy erre csak megkésve, fél-egy év alatt került sor, és a kisbankok esetében nem is teljeskörûen, abban vagy a kormány tehetetlensége, vagy a más téren is támadt koalíciós feszültségek játszhattak szerepet.
Következtetések
A kétszintû bankrendszer egy évtizedes periódusának tapasztalatai a bankvezetõk kiválasztása szempontjából is igen érdekesek. Az egyedi aktusok sok esetlegességük ellenére is felmutatnak olyan közös vonásokat, amelyekbõl néhány általános következtetés is levonható. Az alábbiakban két szempontból próbáljuk összegezni a felgyülemlett tapasztalatokat. Az egyik a bankvezetõk "minõsége", felkészültsége, szakmai alkalmassága, a másik a vezetõk politika- függõsége.
A bankvezetõk "minõsége"
Az olyan újonnan kialakult iparág, mint az üzleti bankárság esetében nem könnyû minõségi ismérvek alapján megítélni a vezetõket. Mégsem kerülhetõ meg az a fontos kérdés, hogy mekkora szerepet játszott az eddig eltelt idõszakban a szakmai alkalmasság szempontja a bankvezetõk kiválasztásában. Különösen fontos ez olyan országban, ahol több évtizeden keresztül kontraszelekció érvényesült a gazdasági vezetõk kinevezésében, mivel a politikai megbízhatóság gyakran - vélt vagy valóságos - fordított arányban állt a szakmai felkészültséggel.
A magyar bankszektor számára azonban kedvezõ induló helyzetet teremtett az, hogy a nyolcvanas évek közepén, amikor az új állami bankok többsége létrejött, a szakértelem már a politikai alapon kiválasztott gazdasági vezetõi posztokon is elõtérbe került. Addigra kialakult az a szakmailag is felkészült, nyelvtudással is rendelkezõ igen széles merítési bázisú szakértelmiségi csoport, amelyik egyúttal a politikai lojalitás elégséges ismérveit is felmutatta. A nyolcvanas évekre beérett, harmincas-negyvenes technokraták széles köre meglehetõsen pragmatikusan viszonyult a politikához: elfogadta azokat a játékszabályokat, amelyeket a hivatali karrier íratlan, de köztudott forgatókönyve elõírt.
Ilyen körülmények között nem meglepõ, hogy az új kereskedelmi bankok vezérkarának fõ merítési bázisát jelentõ MNB-ben (és az államigazgatás más helyein is) rendelkezésre álltak olyan szakemberek, akik - a magyar viszonyokhoz mérten - alkalmasak voltak arra, hogy az újonnan alakult bankokat elsõ- vagy másodvonalbeli vezetõként viszonylag szakszerûen irányítsák.
Ennek ellenére az elsõ nagybanki vezetõválasztások idején többségében még a hagyományos karrierút volt a jellemzõ: az új bankok legfelsõ vezetõivé a régi MNB-s banki részlegek vezetõit nevezték ki. A kisebb bankok élére, sõt, néhány év múlva a nagyobbakéra is, az említett új generáció képviselõi kerültek. Sõt, az újabb, harmincéves generációból is sokaknak volt esélye az eddig eltelt idõ alatt jelentõs banki karrierre. A "második vonalban" ma már egyre több jól képzett technokrata fiatalember található, akik többnyire a nyolcvanas évek egyetemi életének politikailag és szakmailag is aktív szakkollégista köreibõl kerültek ki.15
A rendszerváltást követõen nem ment végbe "földindulás" a bankok operatív vezetésében, a kormány és a mögöttük álló pártok elegendõnek látták, ha a vezetõ testületekbe megfelelõ embereket delegálnak. Az operatív vezetõket (vezérigazgatók és helyetteseik, ügyvezetõk) továbbra is többnyire a bankszakmából, kisebb mértékben az államigazgatásból (PM, OT, ágazati minisztériumok), illetve még kisebb hányadban a vállalatvezetõi körbõl választották. Vélhetõen elfogadottá vált, hogy a bankvezetés olyan kényes szakma, amelyet nem lehet teljesen képzetlen emberekre bízni.
A szakértelem elismertségét tükrözi az az idõközben bekövetkezett vezetõváltásokra jellemzõ metódus, hogy a nagyobb bankok új vezetõit a kisebb bankok vezetõibõl vagy bankon belüli elõreléptetéssel választották. A kisbankok esetében kevésbé volt lényeges szempont a bankismeret, ezek vezetõ posztjaira PM-es vagy más gazdasági vezetõi múlttal rendelkezõ személyeket is alkalmasnak ítéltek. A magyar állami tulajdonnal is rendelkezõ vegyesbankok élére többnyire az MNB devizagazdálkodási részlegén kiképzett vezetõket delegáltak, akik a külföldi tulajdonosok bizalmát is élvezték.
Összességében tehát elmondható, hogy a bankok operatív felsõ vezetésének kiválasztásában a szakértelem fontos szerephez jutott. A magyarországi viszonylatban jónak mondható szakmai felkészültség azonban nem jelenti egyben azt, hogy a bankvezetõk mindegyike vagy akár többsége valóban jó bankár lett volna. Egyrészt azért nem, mert ez olyan szakma, amelyet igazán csak a gyakorlatban lehet megtanulni, amire eddig kevés embernek volt módja. Másrészt a direkt vagy indirekt, intézményesített vagy informális politikai-gazdaságpolitikai befolyásolás számos eszköze mûködött, amely szükségszerûen korlátozta a gondos, megfontolt bankári magatartás kialakulását és érvényesülését.
A bankok vezetõ testületeinek összetétele sem volt szakmailag rossznak mondható, hiszen többségükben bankárok és kutatók, illetve - az állami bankokban - a tulajdonost képviselõ hivatalnokok ültek. A pártok képviseletében beválasztott személyek számszerûen csekély súlyuknál fogva formálisan nem befolyásolhatták a banki döntéseket.
A politikafüggõség mértéke
Az operatív vezetõk és a vezetõ testületek papírforma szerinti szakmai alkalmassága nem jelenti egyúttal azt, hogy csökkent volna a bankok politikafüggõsége. Ez ugyanis nem feltétlenül a megválasztott személyek minõsége, hanem a kiválasztás metódusa alapján ítélhetõ meg.
Véleményem szerint a rendszerváltást követõ kormányok egyike sem gyengítette az állami tulajdonban lévõ bankok korábban nyilvánvaló függõségét a politikától. Persze ma burkoltabb, nehezebben dokumentálható ez a függõség, hiszen ma már nem jelenik meg a vezetõk párttagságában, mint a rendszerváltás elõtti idõszakban. Ma már minden bankvezetõ technokrata, sõt a vezetõ testületek legtöbb tagja is az.
Az állami (rész)tulajdonban lévõ bankok operatív vezetõinek és vezetõ testületeinek kiválasztása, illetve helyén hagyása azonban ma is a kormány jogai közé tartozik. Hogy mikor melyik kormányszerv, illetve személy testesíti meg az államot, szinte lényegtelen abból a szempontból, hogy e döntések mögött általában a koalíciós pártok "káderpolitikusai" is ott állnak.
Az Antall-kormány idején nemcsak a szakértõ-pénzügyminiszter Kupa Mihály szólhatott bele a vezetõi posztok betöltésébe, hanem az MDF-politikusok sora is: közvetlenül Botos Katalin, majd Szabó Tamás bankokért felelõs miniszterek, közvetve pedig más - kevésbé szakértõ - politikusok is. A Horn-kormány alatt bekövetkezett vezetõcserék hátterében Bokros pénzügyminiszter és Suchman privatizációs miniszter nyilvános csatája mellett a két koalíciós párt alkuja is, illetve az MSZP-n belüli szárnyak csatája is (gondoljunk Csányi esetére) zajlott.
Egyetlen érdemi különbséget fedezhettünk fel csupán a kétféle pártkoalíció magatartása között: a Horn-kormány - elõdjeivel szemben - nem választott be a bankok vezetõ testületeibe országgyûlési képviselõket és pártfunkcionáriusokat. Ez kétségtelen érdem, hiszen így a direkt politikai függõségnek és befolyásolásnak legalább a nyilvánvaló látszatát sikerül elkerülnie.
Nem dokumentálható, de köztudott, hogy a bankok és a politika kölcsönös függõsége is fennmaradt, ha a módszer változott is. A rendszerváltás elõtt teljesen nyilvánvaló volt, hogy "letelefonálásokkal" hogyan lehetett politikailag fontos nagyvállalatok hiteleit egyengetni. A rendszerváltás után sok szempontból megváltoz(hat)ott a helyzet. Egyrészt kibõvült a tét: nemcsak a vállalatok, hanem közvetlenül a pártok is megjelentek támogatásért a bankoknál. Másrészt változhatott a módszer is: koalíciós kormányok esetében elképzelhetõ, hogy a bankok is felosztásra kerülnek a koalíciós pártok között.
Illúziót kergettek azok, akik a gazdaság Antall-kormány idején tapasztalt túlpolitizáltságát az állami tulajdon radikális csökkenése nélkül is mérsékelhetõnek hitték vagy hirdették. Meglepõ talán, de nemcsak a szocialista, hanem még a liberális politikusok és támogatóik körében is tapasztalható volt az a naiv hit, hogy a kormányváltás önmagában is elegendõ ahhoz, hogy a politikai állam korábban kritizált befolyása csökkenjen a gazdaságban. Miközben az új kormány hosszú ideig alig tett valamit a privatizáció gyorsítása érdekében, az állami irányítás módszerein sem változtatott. Ugyanúgy, mint elõdje, a legfontosabb gazdasági posztokat, az állami nagyvállalatok és bankok vezetõ helyeit politikai színezetû kinevezésekkel és leváltásokkal tartja befolyása alatt.
Megítélésem szerint ez törvényszerû. Az állami tulajdonlás nemcsak lehetõséget ad, de elháríthatatlan csábítást, esetenként pedig elkerülhetetlen kényszert is jelent arra, hogy a tulajdon révén keletkezõ gazdasági hatalommal éljen is a politika. A lehetõség nyilvánvaló: az egzisztenciálisan a mindenkori kormánytól és a mögötte álló politikai erõktõl függõ gazdasági vezetõ kiszolgáltatott a politikai hatalomnak, ezért pozíciójának megõrzéséért ellenszolgáltatásokra sarkallható. A csábítás is érthetõ: a politikai hatalom megõrzését ideig-óráig szolgálhatja a gazdasági hatalom birtoklása; ez megnyilvánulhat a gazdaságpolitikai célok szolgálatában, vagy végsõ esetben a párt anyagi hátterének megerõsítésében. Végül a kényszerhelyzet elõállhat például akkor, amikor a koalíciós partnerek közötti rossz viszony miatt egyik fél sem bízik abban, hogy a másik nem használja föl az állami tulajdont saját politikai célja érdekében, ezért önmagát is "bebiztosítja".
Jegyzetek
1. A vizsgálat során alkalmazott módszer a dokumentálható tények elemzését a megfigyelõ-részt vevõ kutató személyes tapasztalataival, információival ötvözi. A bankvezetõi garnitúrák személyi összetételének változása 1990 óta a Magyar pénzügyi és tõzsdei almanach évenként megjelenõ kötetei, továbbá a közgyûléseket követõ sajtótudósítások alapján jól nyomon követhetõ (a közgyûléseken felolvassák az újonnan megválasztott vezetõk szakmai életrajzát). Az egyes személyekre vonatkozó további információk ismeretségen vagy szóbeli közléseken alapulnak. Emiatt helyenként olyan "puha" hipotézisek is megfogalmazódnak, amelyek a tévedés lehetõségét is magukban rejtik.
2. Az egyszintû bankrendszer mûködésérõl lásd Hagelmayer 1976; Asztalos-Bokros-Surányi 1984; Antal-Várhegyi 1987.
3. A magyar bankszakma egyik "nagy öregje", Bácskai Tamás megítélése szerint: "Az MNB 2900 alkalmazottjából mondjuk 500, az OTP-ben 50-100 ember rendelkezett azokkal az ismeretekkel, amelyek egy valódi bankban szükségesek. Ezek az ismeretek részben onnan származtak, hogy sokan 1945 elõtt is bankban dolgoztak, mások viszont olvastak arról, hogy miként mûködik egy bank" (vö. Becsky 1996).
4. A politikai felsõ vezetés által is favorizált Fekete János mellett ilyen szerepet tölthetett be a nagy mûveltségû és nemzetközileg is elismert Bácskai Tamás, aki egyébként a nyolcvanas években - liberális nézetei és szókimondása miatt - "fenegyereknek" számított a bankon belül.
5. A bankrendszer átalakulásáról lásd mindenekelõtt: Bácskai 1986; Bokros 1987; Antal-Surányi 1987; Antal-Várhegyi 1987.
6. Az önállósított három bank erõteljes ágazati profillal jött létre, amely az évek során is csak lassan oldódott. Az MHB-ba koncentrálódott a nehéz- és a gépipar zöme, míg az OKHB finanszírozta az agrárszektor nagy részét. A BB-ben részben a szolgáltató szektor, részben a bányászat koncentrálódott. A hitelek ágazati koncentrációja megnövelte a bankok hitelezési kockázatát, valamint függõségüket egy-egy markáns ágazati lobby-csoporttól.
7. A magyar lakosságban (nem a vicclapok és a rosszízû pamfletek, hanem) az irodalom és a filmek alapján kialakult bankár-képhez a sötét-öltönyös, merev, bezárkózó, rigorózus viselkedésével tekintélyt parancsoló középkorú férfiú stílusa illett, aminek Demján nem akart és vélhetõen nem is tudott volna megfelelni. Ez nem csupán életkor kérdése volt, hiszen sok, nála fiatalabb új bankvezetõ hamar beletanult a nemzetközi bankvilágban megismert magatartásformába, viselkedési szokásokba, és viszonylag hamar kiépítette a magyar bankárok zárt, megközelíthetetlen, a kapcsolattartás merev hierarchiáját szigorúan betartó világát, amely formai jegyeiben igencsak hasonlít a vezetõ államférfiak világához.
8. Bár Bod szakmai felkészültségét senki sem vitatta, a pénzügyi szakma képviselõi tartottak egy olyan politikus kinevezésétõl az MNB élére, aki legutóbb az elhíresült GAM-program (egy, a hivatalos kormányprogrammal szemben álló, meglehetõsen voluntarista gazdaságélénkítõ program) megírásában való részvétellel hívta fel magára a figyelmet. A "politikus" közvélemény pedig a személycsere politikai motivációját nehezményezte, amit a miniszterelnök maga is megerõsített azzal a kijelentésével, miszerint Surányinak nem illett volna aláírnia a Demokratikus Charta-t.
9. Az éves közgyûlések elõtt általában ideges hangulat volt tapasztalható a többségi állami tulajdonú bankok felsõ vezetõi körében, és ilyentájt a szakma köreiben rendszeressé váltak a leváltásokkal kapcsolatos találgatások.
10. Töröcskeit és az általa az MHB vezérigazgató-helyettesi posztjára kinevezett Boros Imrét, akik korábban a mûvelõdésügyi tárca részvételével alapított Kultúrbank vezetõi voltak, megalapozott sajtótámadások érték (elsõsorban a HVG részérõl) a Kultúrbank tulajdonosi átváltozásai, üzletei és ezzel kapcsolatban személyes összeférhetetlenségük miatt. Ez azonban - a jelek szerint - nem veszélyeztette a két bankvezetõnek a pénzintézeti törvényben megkövetelt üzleti jó hírnevét.
11. Lehetséges, hogy az Antall-kabinet ezzel a gesztussal akarta kifejezésre juttatni, hogy nem politikai szempontok alapján választja meg a bankvezetõket. De az a feltevés sem zárható ki, hogy Antall szimpátiáját Bokrosnak a spontán privatizációt támadó, a nagybankok ideiglenes állami tulajdonát védelmezõ akkori szereplése váltotta ki.
12. Érdemes megjegyezni, hogy 1992-ben elvi kérdésként is felvetõdött, hogy az elnök-vezérigazgatói posztokat célszerû-e kettéválasztani. Mivel végül nem született a kérdésre elvi válasz, a gyakorlatban aszerint alkalmazták a kétféle megoldást, hogy szükség volt-e újabb személy részére valamelyik posztra.
13. A hitel- és bankkonszolidációs módszerekrõl lásd Balassa 1996.
14. Csak a bürokratikus államapparátus jellemzésére említjük meg azt a "technikai malõrt", amit a Pénzügyminisztérium követett el azzal, hogy elfelejtette kinyomattatni a 18 százaléknyi tulajdonhányadát megtestesítõ részvénypakettjét, és emiatt nem is vehetett részt a számára oly fontos OTP-közgyûlésen.
15. Bár nehéz dokumentálni, de ezeknek a sikeres karriert befutott fiatalembereknek a jelentõs része vidéki származású elsõ generációs értelmiségi, akik igen komoly erõfeszítéssel, tanulással és szorgalommal voltak képesek áthidalni azt a társadalmi-kulturális szakadékot, ami a bankvezetõi létformától elválasztotta õket.
Hivatkozások
Antal László-Surányi György 1987. A bankrendszer átalakításának elõtörténete. Külgazdaság, 1.
Antal László-Várhegyi Éva 1987. Tõkeáramlás Magyarországon. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
Asztalos László-Bokros Lajos-Surányi György 1984. Reform és pénzügyi intézményrendszer. Közgazdasági Szemle, 3.
Balassa Ákos 1996. A magyar bankrendszer konszolidációja és jelenlegi helyzete. Külgazdaság, 4. és 5.
Bácskai Tamás 1986. A magyar bankrendszer az átalakítás útján. Társadalmi Szemle, 11.
Becsky Róbert 1996. Az árnyékbokszolásról és a magyar bankrendszer átalakulásáról. Beszélgetés Bácskai Tamással. Külgazdaság, 7-8..
Bokros Lajos 1987. Az üzleti viselkedés kibontakozásának feltételei kétszintû bankrendszerben. Külgazdaság, 1.
Hagelmayer István 1976. Pénz- és pénzpolitika a szocializmusban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
Kerekes Gyögy (szerk.) Magyar pénzügyi és tõzsdei almanach, 1990; 1991-92; 1992-93; 1993-94; 1994-95. TAS-11 Kft
Mátrai Miklós 1994. A bankok vezetõ testületeinek összetétele. Bankszemle, 3.
Várhegyi Éva 1993. Reform és konszolidáció a magyar bankrendszerben. Külgazdaság, 9.
- 1995. Bankok versenyben. Pénzügykutató Rt