Bindorffer Györgyi
NYELVÉBEN ÉL AZ ETNIKUM^*
Identitás, nyelvi és kulturális reprezentáció egy magyarországi sváb faluban


Bevezetés

Az etnikai hovatartozás reprezentációjában, az etnikai identitásnak, illetve az etnikai csoport kohéziójának megõrzésében különösen nagy jelentõséget tulajdonít a szakirodalom az anyanyelvnek mint legfontosabb generáló és megtartó erõnek. A nyelv az etnikai hovatartozás objektív dimenziója, legfõbb ismertetõjegye, a "nemzetiségi mivolt lényege", amely az etnikai hovatartozás határát kijelölõ szimbolikus dimenzióként is megjelenik (Barth 1969; van den Berghe 1976; Chun 1982; De Vos 1975; Garami-Szántó 1991; Horowitz 1975). A közép-kelet-európai régióban a közös nyelv egyúttal minden nemzetmeghatározás központi magva is (Balázs 1995; Csepeli 1992). A nyelvvel kapcsolatos megállapítások történelmi okokból, valamint a kultúrnemzeti koncepcióból következõen nem mentesek az ideológiai konnotációktól, és az objektív dimenziót mindkét esetben átmetszik a többség-kisebbség ellentét szubjektív dimenziói. Ezt tükrözik a külsõ névadás (labelling) és az önelnevezések viszonya, a névadó érzelmileg meghatározott hetero- és auto-sztereotípiái, amelyek a másik hátrányos megkülönböztetésére szolgálnak (Csepeli 1992). Mivel a kisebbség meghatározása a többség részérõl definiált - a megkülönböztetés, helyzetébõl adódóan a többség privilégiuma -, a többségi meghatározást a kisebbség is átveszi; ezzel egy idõben pedig kiiktatja szótárából saját önelnevezését.

A magyarországi svábok etnikai elnevezése külsõ névadás eredménye. A 18. század három különbözõ periódusában Németország egymástól elkülönült földrajzi és nyelvi területeirõl bevándorolt telepesek - ritka kivétel - nem éreztek negatív konnotációt a sváb elnevezésben, s mind származásuk, mind anyanyelvük megjelölésére átvették. Ennek valószínûsíthetõen az az oka, hogy a sváb nem a német negatív tartalommal telített gúnyos nyelvi változata, mint például szlovák-tót, szerb-rác, hanem egy valóságosan létezõ, Schwaben területérõl származó csoport neve, amelynek tagjai a 18. században elsõként érkeztek Magyarországra és kevés számú telepest maguk mögött hagyva tovább vándoroltak Oroszország felé. A késõbbi telepítési hullámokban érkezõk a sváb elnevezést olyannyira internalizálták, hogy az anyanyelv használatára azt mondják: svábolnak.

Fishman (1975) etnicitáselméletében a nyelv nem tudatos tényezõ, kivéve akkor, ha határmegtartó eszközként szerepel. A nem tudatosságon azt érti, hogy a nyelv a hétköznapi beszédaktusokban önmagában nem értékelt, védett, szeretett és megideologizált valami, hanem kommunikációs eszköz. Közép-Kelet-Európában Fishman állítása éppen az ellenkezõjére fordult.

A közép-kelet-európai régió nacionalista nemzeteszménye az anyanyelvként és hivatalos nyelvként egyaránt funkcionáló megteremtett irodalmi nyelvet jelölte ki - mondhatjuk napjainkig ható érvénnyel - a nemzeti identitás központi kategóriájának (vö. Kis 1996). A nemzetté válás idõszakában a birodalmi keretek közé kényszerített, állami határokkal nem rendelkezõ makroetnikumok és a számszerû kisebbségben élõ etnikai csoportok számára egyformán anyanyelvük jelentette létezésük, önmeghatározásuk, identitásuk bázisát. A nyelv nem a kommunikáció, a hétköznapi beszédaktusok eszköze, elvesztette nem tudatos jellegét, s fõ funkcióin - a tudatos határkijelölés, a határmegtartás és ezáltal az elválasztás-elválasztódás - betöltésén túl óvni, védeni, szeretni való értékké vált. Az édes anyanyelv egyszerre fedte le a nemzetet és a hazát, s zárta ki belõle a "nemzet testébe ékelõdött" (Szabó 1984/85), nemzetiségnek elnevezett etnikai kisebbségeket (Kis 1996). Ugyanakkor - mintegy reakcióként, s itt kanyarodunk vissza bevezetõ mondatainkhoz - az anyanyelv szükségszerûen a kisebbségi etnikumok önmeghatározásában is központi identitás- és reprezentációs kategóriaként jelent meg. A kisebbségi anyanyelv fontosságát hangsúlyozza az az álláspont, hogy az etnikai identitást a származás kizárólagosan az elõdök megtartott nyelvével együtt határozza meg, illetve hogy a nyelv önmagában is identitásképzõ faktor (Hoóz-Kepecs-Klinger, 1985).

Kutatásomban az alább felsorolt területekre, illetve a kontinuitás-diszkontinuitás feltárásának érdekében a területek történelmi dimenzióra is koncentrálva, egy etnikai és kisebbségi nemzeti identitást kutató, 1993-ban elkezdett, s részben ma is tartó antropológiai terepmunka keretében azt vizsgáltam Dunabogdányban, hogy a ma már minden kétséget kizáróan kétnyelvû, svábul és magyarul egyaránt értõ és beszélõ etnikai közösségben milyen hatással van a nyelvváltás az etnikai identitás alakulására és igazolhatók-e a fenti állítások.

A vizsgálat szempontjai:
- ki mit tart anyanyelvének;
- mi az anyanyelv és a származástudat viszonya;
- sváb versus magyar: ezen belül

nyelvismeret, nyelvtudás, nyelvi jártasság,

aktív/passzív nyelvhasználat,

nyelvhasználat területei, beszédesemények, funkcióelkülönülések,

a jobban beszélt illetve a kedveltebb nyelv,

- sváb versus német.

Az adatok gyûjtése, részben a tradicionális angolszász antropológia kutatási módszerét követve, résztvevõ megfigyeléssel, a közösség mindennapi életében való részvétel során folytatott strukturálatlan beszélgetések keretében, és a megfigyelések kontrolljaként strukturált élet- és családtörténeti, valamint tematikus interjúk készítésével történt. Az interjúkészítés kezdetben hólabda módszerrel folyt, a késõbbiekben azonban törekedtem arra, hogy lehetõség szerint minden korosztály és társadalmi réteg arányosan képviselve legyen. A dolgozatban leírtak a rövidebb-hosszabb megszakításokkal folytatott kutatás alatt megszólított kb. 500-600 falubeli (a felnõtt sváb lakosság kb. fele) közlésein, valamint megfigyelt nyelvi reprezentációin és 290 fõ család- és élettörténeti, valamint tematikus interjúin alapszanak.

A nyelvhasználati szokásokat, illetve a kétnyelvûséget kutatók a vizsgált felnõtt népességet általában három generációs kategóriába sorolják. Többnyire abból a meggondolásból indulnak ki, hogy a generációk eltérõ iskolázottsági viszonyai (Mannherz 1977), valamint ebbõl (is) adódóan a fiatalabb generációk erõteljes felfelé irányuló mobilitási törekvései (Gal 1987) befolyásolják a nyelvhasználati szokások alakulását, illetve a nyelvcsere típusait (Gal 1991). Feltételeztem, hogy ha - mint azt Mannherz és Gal bizonyítja - a nyelvhasználati szokások eltérései idõsebb, közép- és fiatalabb generációkra bontva jellemzik az adott népességet, akkor a nyelvhasználat és az etnikai identitás egymásra hatása ugyancsak e három generáció mentén válik szét. Ezért, Mannherz életkori határait némiképp kitágítva, ugyancsak három generációra osztottam a lakossságot. Az életkori határok azonban nem szilárdak, és a generációk között értelemszerûen elõfordulnak átfedések.

Az elsõ generációba a falu legidõsebb, 1993-1996 között 60-80 éves lakóit soroltam. Ez az a generáció, amely 1945-öt már felnõttként élte meg, s egyik legfontosabb generációs alapélménye a kitelepítés. A dolgozatban 89 fõ (56 nõ és 33 férfi), ma már nyugdíjas, döntõ többségében egész életében paraszti foglalkozást ûzõ falubeli közléseire támaszkodom. Iskolai végzettségüket tekintve hat elemit vagy általános iskolát végeztek, de akadt köztük érettségizett (6 fõ) és diplomás is (2 fõ). Hagyományaira támaszkodva ezt a generációt az erõs földhöz kötöttség jellemzi. Az elsõ generáció szüleit nevezem felmenõknek. A második generációba a kb. 1933-1953 között születetteket, tehát a vizsgálat idején 40-60 éveseket soroltam. E korosztály tagjainak alapélményét a közösség zártságának második világháború utáni folyamatos oldódása és a megnövekedett mobilitási lehetõségek jelentik, és minden kétséget kizáróan ennek következményeképp a nagyfokú átmenetiség állapota jellemzi. A 148 fõ (82 nõ, 66 férfi) közül 78 fõ érettségizett gimnáziumban vagy szakközépiskolában, és 31 fõnek van diplomája. Ez a generáció iskolázottsága ellenére nem tudott elszakadni a földtõl és szabadideje jelentõs részét tölti munkával a család szõlõjében vagy gyümölcsösében. A harmadik generációhoz soroltam az 1953-1973 között születetteket, tehát a 20-40 éveseket. Az 53 fõ (29 nõ, 24 férfi) közül tizenketten rendelkeztek diplomával és harmincnégyen érettségiztek. E korosztály alapélménye az etnikai határok átjárhatósága és iskoláztatása folytán a magyar nyelv egyértelmûen anyanyelvként való elsajátítása. Korábban ez a generáció munkalehetõségek híján eljárt a faluból. A vállalkozási lehetõségek növekedésével azonban lakóhelyén próbál egzisztenciát teremteni magának.


Kétnyelvûség, diglosszia

Megfigyeléseim szerint a dunabogdányi svábok teljes beszélõ közössége kétnyelvû. Kommunikációs repertoárjában anyanyelvi szintû ismeretekkel, bár az egyes generációkban nem egyenlõ kompetenciával egyszerre van jelen a sváb és a magyar. Az irodalmi németet, a "Hochdeutsch"-ot a németül is tudók az iskolai oktatás keretében tanulták (vö. Komlósi-Knipf 1996; Mannherz 1977; Mirk 1995), és egy németül jól beszélõ falubeli véleménye szerint: "de ettõl ez még nem lett az anyanyelvünk". A német nyelv iránti érdeklõdés változó tendenciát mutat. A hetvenes években jelentkezõ híján nem tudtak német nyelvtanfolyamokat indítani a faluban, ma viszont, nem utolsósorban a megnövekedett kommunikációs lehetõségek (utazás, külföldi tv-csatornák) hatására, általános igénnyé kezd válni a német nyelv megfelelõ szintû ismerete. Triglossziáról ennek ellenére nem, diglossziáról viszont annál inkább beszélhetünk.

A diglosszia esetét Ferguson ugyanannak a nyelvnek két vagy több változatára érti. Meghatározása értelmében a diglosszia a sváb dialektusok mint nyelvváltozatok és a tõlük "erõsen eltérõ, nagymértékben szabályozott (grammatikailag gyakran bonyolultabb), fölé helyezett", "egy másik nyelvközöségben létrehozott", "nagyrészt iskolai oktatásban elsajátított" német irodalmi nyelv közötti viszonyt kellene hogy jelentse (Ferguson 1975: 310). A két változat között a nyelvhasználatot, a mindennapi beszédhelyzeteket tekintve a "Hochdeutsch" beszédkészség szintû ismerete hiányában azonban nem jött létre a klasszikus fergusoni diglosszia. Kiss Jenõ megállapítása szerint ,,diglossziához" hasonló viszony elõfordul a kétnyelvûség esetei között is, tehát a diglossziás viszony jellemezheti a kétnyelvûséget is (Kiss 1995: 234) (kiemelés az eredetiben).

A beszélt sváb és magyar nyelvek között a kétnyelvûség általánossá válásával ilyen nyelvi helyzettel találkozhatunk Dunabogdányban. A diglossziás viszony tehát nem az iskolai oktatás keretében tanított irodalmi német, a "Hochdeutsch" és a Magyarországon kialakult, Dunabogdány esetében a rajnai frank és a dunai bajor nyelvjárások egységesülésével létrejött nyelvszigeti, vagyis regionális szinten nem egységesült sváb településdialektus között áll fenn, hanem a sváb és a magyar között (a német nyelv és a sváb településdialektusok viszonyáról, illetve a nyelvszigetekrõl lásd Hutterer 1984; 1986; Mannherz 1977). Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a Dunabogdányban tapasztalt diglossziás kétnyelvûség hatással van mind az etnikai, mind a nemzeti identitás alakulására és tartalmára.

Hymes a funkciót szem elõtt tartva nem tesz különbséget egy nyelv két változata, vagy két nyelv diglossziás szituációja között: "A társadalmi közelség és a társadalmi távolság különbözõ módokon juttatható kifejezésre: egyes esetekben egyik nyelvrõl a másikra való átkapcsolás útján ... máskor ugyanazon nyelv különbözõ változatait használják erre a célra" (Hymes 1979: 214).

Hymes közelítése értelmében az egynyelvû diglossziához hasonlóan a kétnyelvû helyzetben is vizsgálható, hogy a "funkció, kidolgozottság és értékelés tekintetében milyen munkamegosztás jön létre az egyes nyelvek között" (Hymes 1979: 215).


Anyanyelv, származás, identitás

Anyanyelvként a családi környezetben elsõnek megtanult, reflexnyelvvé vált nyelvet tarja számon a szakirodalom (esetünkben ez lenne a sváb), amelyhez utólag társul második nyelvként, akár "az anyanyelvi teljesség szintjéig" (Komlósi-Knipf 1996: 291) megtanult (esetünkben magyar) nyelv. Tapasztalataim szerint az anyanyelvi bevallások csak az elsõ generációban felelnek meg ennek a meghatározásnak. A második generáció és a harmadik generáció esetében gyakorlatilag egyszerre történt a két nyelv elsajátítása, és hogy ki melyik nyelvet tartja anyanyelvének, és miért, az - generációs eltérésekkel - összefüggést mutat a származással és a csoporttagság vállalásával, illetve a jobban beszélt nyelvvel; tehát érzelmi és gyakorlati dimenziói egyaránt vannak.

A csoportnorma szerint minden olyan személy, akinek felmenõi svábok, maga is sváb származású. Az endogámia megszûnésével a második és a harmadik generációban gyakorta elõfordulnak vegyes házasságok, de a közösség, miközben a nem sváb házastársat nem fogadja be, a vegyes házasságokból származõ utódokat nem veti ki magából. A származás meghatározása ebben a vonatkozásban gyakorlatilag a folytonosságot és az összetartozást hordozó tradíció kérdése. A származás az egyén felõl nézve az õsök vállalásának és a tradíció tudomásulvételének dolga, összefüggése az anyanyelvvel és az identitással generációs eltéréseket mutat.

A csoportnorma felõl közelítve az etnikai csoporttagság beleszületéssel jön létre, tehát származás kérdése és nem választható. Vállalása, a csoporttal való azonosulás és a csoportlojalitás azonban az egyén szubjektív döntése, egyúttal az etnikai identitás legfontosabb dimenziója. Az egyén szempontjából tehát a csoporttagság identitás (Barth 1996).


Az elsõ generáció és felmenõi

A falubeliek emlékezete szerint földmûveléssel foglalkozó nagyszüleik nemigen tudtak magyarul, szüleik viszont a legszükségesebb esetekben érintkezni tudtak a magyarokkal, igaz, csak a szavak nyelvtani szabályok nélküli egymás mellé illesztésével fejezték ki magukat (például "Nincs volt rajta" - Nem volt ott; "A maga te urad?"- A magáé?). A falu határát kevesen lépték át, s a falu határában lévõ kõbányában dolgozók számára sem volt szükség a magyar nyelv alaposabb elsajátítására. Megítélésük szerint felmenõik nem nagyon értettek németül, de annyit mindenképpen, amennyire munkájukhoz ez elengedhetetlen volt, például kõfejtõként dolgoztak a kõbányában; magasabb szintû német nyelvtudása azonban csak azoknak - elsõsorban férfiaknak - volt, akiket foglalkozásuk Németországhoz vagy Ausztriához kötött, például terménykereskedéssel vagy -szállítással foglalkoztak. A felmenõk többsége számára elegendõ volt az a német tudás, ami az imakönyveik és az igehirdetés megértéséhez kellett. Sváb írott nyelv nem lévén, a második világháború elõtt elsõsorban német nyelvû imakönyveket használtak.

Az elsõ generáció anyanyelvi szocializációját teljes mértékben biztosította a szûkebb családi-rokonsági, valamint a tágabb falukörnyezet, és a legteljesebb természetességgel a svábot nevezték meg anyanyelvüknek. Anyanyelvi jártasságuk tökéletes, nyelvhasználatuk aktív. A nyelvhasználat színterei e generációban a család és az otthon, a rokonság és a szûkebb falukörnyezet. A házastársak svábul beszélnek egymással, és a falu hasonló korú tagjaival is gyakorlatilag sváb az érintkezés nyelve. A fiatalabbakat svábul, de gyakran magyarul szólítják meg, mert a sváb nyelvû válaszadás az õket követõ generációkban már nem magától értetõdõ. A második generációba tartozó gyermekeik még hajlandóak svábul válaszolni, de az unokáikkal magyarul beszélnek.

Számukra a kedveltebb nyelv a sváb. Életükben mindig svábul jelent meg a család, a munka, a gyermekkor, a hagyomány, tehát mindaz, ami múltjukat idézte és múltjukkal kötötte össze õket. A származás meghatározása egybeesett az anyanyelvével. A svábként való önbesorolás, a svábság vállalása, illetve a sváb etnikai csoporttagság és anyanyelv képezték etnikai identitásuk elemeit, és tökéletes, ellentmondásmentes egységet alkottak. A nyelv mint az etnikai hovatartozás objektív dimenziója, valamint a szubjektív dimenzió lefedte egymást.

Ez a generáció azonban minden kétséget kizáróan már kétnyelvûnek mondható. A magyar nyelvet jobbára az elemi iskolába kerülve kezdték elsajátítani. Magyarul beszélve gyakran svábul intonálnak, de ha véletlenül nyelvtani hibát vétenek, nem egyeztetnek vagy helytelen szórendet használnak, azonnal kijavítják. Úgy vélték azonban, hogy svábul azért jobban ki tudják fejezni magukat, és saját bevallásuk szerint svábul gondolkodnak, számolnak, veszekszenek vagy káromkodnak.

Ezek a válaszok a sváb nyelv melletti érzelmi elkötelezettségnek tulajdoníthatók, mert a két nyelv egyenrangú tudására és a nyelvhasználat szituativitására enged következtetni az a beszédhelyzet, amikor: "úgy szólalok meg, ahogy éppen eszembe jut". Ez a megjegyzés arra utal, hogy a gondolatközlést és a kifejezést éppen legjobban biztosító nyelven szólalnak meg. E célszerûség azonban azt is magában rejti, hogy a beszélõ, ha megfelelõen akarja kifejezni magát, ezt gyakran már csak a sváb dialektust meghaladó, sokkal bõvebb magyar szókincs használatával képes megtenni, tehát egyre gyakrabban kényszerül kódváltásra, magyar szavak és kifejezések kölcsönzésére. Ilyen beszédhelyzetek, szituációhoz kötött kódváltások családon belül és kívül egyaránt elõfordulnak. A sváb és a magyar nyelv funkciói azonban világosan elkülönülnek. A sváb az érzések, az intimitás, az otthonosság és az összetartozás, a magyar a kényszerítõ praktikum nyelve; például kizárólag magyarul beszélnek hivatalos ügyeikben, és - a második világháborút követõ represszió hatására kialakult védekezõ mechanizmusként - idegenek jelenlétében.

Ha Ferguson nyomán feltételezzük, hogy sváb és magyar diglossziához hasonló viszonyában a magyar az E (emelkedett), a sváb pedig a K (közönséges) változatot jelenti - és mint írja: "a diglosszia egyik legfontosabbb jellemzõje az E és a K funkcióinak elkülönülése. A szituációk egyik sorában csak az E változat a megfelelõ, míg a másikban csak a K" (Ferguson 1975: 293-294, 296) - akkor az elsõ generáció nyelvhasználatában a helyzet éppen fordított. Az emelkedett nyelv a sváb, és ez a funkciók elkülönülésében (érzelmi versus gyakorlati) nyilvánul meg. A hagyományokhoz kötõdõ, érzelmileg is átélhetõ rítusok (pl. a sváb esküvõ és lakodalom) nyelve is sváb. A sváb nyelv az érzelmi funkciók területén csupán egyetlen vonatkozásban nem képes szerepét betölteni. Ez a vallásgyakorlás, az ima. Hasonlóan szüleikhez, német imakönyvbõl tanultak imádkozni, s az irodalmi német nyelv elérhetõ közegét gyakorlatilag számukra is az imakönyv jelenti. A németül imádkozás hagyománya azonban ebben a generációban nem folytatódott töretlenül. Valószínûsíthetõen az elmúlt negyven év magyar nyelvû igehirdetése hatására, talán amiatt, hogy német nyelvi ismereteik nélkülözik a mindennapi beszédhez szükséges nyelvi ismereteket, és jobban tudnak magyarul, mint németül (ebbõl következõen a német nyelv nem is kelthette fel bennük a bensõségesség, az otthonosság érzését), odahaza - bár mindenkinek van német imakönyve is - magukban magyarul imádkoznak. A németségtõl való elhatárolódásra utal az az önbesorolás, hogy "mi svábok vagyunk, nem németek".


A második generáció

A második generáció nem volt egységes a tekintetben, hogy melyik nyelvet nevezte meg anyanyelvének. Általában a korosztály felsõ határához közelebb állók a svábot, az alsó határhoz közeledve pedig inkább a magyart választották. A diplomások és az érettségizettek közül kerültek ki azok, akik anyanyelvükként a magyart nevezték meg, vagy magyarnak vallották magukat.

Svábul ez a generáció a magyarral együtt otthon, a családi szocializáció során tanult meg; gyermekkorukban nagyszüleikkel svábul, szüleikkel, testvéreikkel odahaza felváltva svábul és magyarul, de az otthonon kívül, az iskolában vagy egyéb nyilvános helyen mindig magyarul beszéltek. A sváb és a magyar nyelv érzelmi és gyakorlati funkcióinak szétválása területi elkülönülésben is megnyilvánult. A praktikumon túl szerepe volt ebben a második világháborút követõ repressziónak is, amely egyaránt értintett felnõttet és gyereket.

"Az nem volt kérdés, hogy otthon hogyan beszéljünk, de az utcán nem mertünk megszólalni. Az utcán a rendõr csak azért végigverhetett rajtunk, mert svábok vagyunk" - emlékszik vissza egy 56 éves asszony a negyvenes évek végére.

A magukat sváb anyanyelvûnek tartók esetében a származás és a csoporttagság változóit figyelembe véve két alcsoportot képezhetünk.

Az 1/a csoportban (a megkérdezettek 49 %-a) az anyanyelv, a származás és a csoporttagság ("sváb származású, sváb anyanyelvû sváb vagyok") konzisztens egységet mutatott és az etnikai identitás szilárd bázisának bizonyult. Az elsõ generációhoz hasonlóan az anyanyelv mint az etnikai hovatartozás objektív eleme és a szubjektív dimenzió lefedték egymást, és az etnikai identitást meghatározó elemként és a nyelv határjelként funkcionált. A 1/b csoport tagjai (19 %) a sváb anyanyelvi bevallás és a származás vállalása ellenére magyarnak vallották magukat. Ezt a csoportot erõteljes asszimilációs tendenciák jellemzik, ugyanakkor gyengülõ intenzitással, de felismerhetõk érzelmileg meghatározott etnikai kötõdéseik is. Tipikusan a kettõs kötõdés állapotában vannak, ami válaszaik "igen is meg nem is" jellegébõl következõen az identitás bizonytalanságára utal.

Az 1/a csoport sem az életkort, sem a foglalkozást, sem az iskolai végzettséget tekintve nem homogén. Az a közös bennük, hogy érzelmileg erõsen kötõdnek anyanyelvükhöz. Bár nem tettek különbséget a magyar és a sváb nyelv tudása között, állításaik szerint szívesebben beszélnek svábul, mint magyarul. Ha csak tehetik, svábolnak. "Anyámmal nem is tudok másként beszélni, csak svábul. Így szoktam meg. A kortársaimmal és a férjemmel is, míg élt, svábul beszéltünk. A fiamat is megtanítottuk. Kiskorában a magyar mellett svábul is beszéltünk vele, ért õ jól, de most már nem akar beszélni. Ugye, az iskolában csak magyarul beszéltek, én meg, amikor ki kellett kérdezni, szintén magyarul beszéltem, így aztán valahogy átszoktam" - mesélte egy 57 éves asszony. Gyerekeik révén ebben az erõs sváb identitással rendelkezõ csoportban is jelen van a családon belüli magyar nyelvhasználat, ami szükségszerûen megosztja az érzelmi terepet a két nyelv között. A magyar már nem csupán a praktikum nyelve, beemelõdik az érzelmi dimenzióba és gyakori kódváltásra kényszerít.

A rendszerváltás után ez a csoport erõteljesen preferálta a magyarral szemben az ismét lehetõvé vált német nyelvû igehirdetést, bár hozzá kell tenni, hogy ezt nem a nyelvtudása dominálta. Érezvén a sváb nyelv megújulásra való képtelenségét és saját családjukon belül látva-tapasztalva a nyelv háttérbe szorulását, helyettesítõ csoportösszetartó erõként a valláson keresztül a német nyelvre (s ezen keresztül a németországi támogatásra) szeretnének támaszkodni. Saját és gyermekeik német nyelvtanulását is fontosnak tartják, már csak azért is, mert "különben hogyan beszélnének a németországi unokatestvéreikkel?"

Az 1/b csoportba azok tartoznak, akik a sváb anyanyelvet és származást nem tagadva, de a csoporttagságot nem vállalva magyarnak vallották magukat. Az önmeghatározás ebben az esetben "sváb származású magyar vagyok". Elsõsorban érettségizettek, diplomások határozták meg így magukat, de ehhez a 19 százalékot kitevõ 28 fõhöz szakmunkások is tartoznak. Általánosan jellemzõ ebben a csoportban a falun kívüli munkavállalás. A svábot mintegy hagyománytiszteletbõl tartották anyanyelvüknek és meghatározását összekapcsolták a származásukkal: "A mi családunkban mindenki sváb volt, és mindenkinek sváb az anyanyelve. Most mit mondjak, nekem miért nem az?" - kérdezte egy 43 éves férfi. Voltak, akik azért tartották anyanyelvüknek a svábot, mert: "anyám nyelve is az", vagy: "anyánktól tanultuk azt is", "ezt kaptuk ajándékba". De mentegetõzve azonnal hozzátették: "Igaz persze, hogy magyarul jobban tudok". "Ha eszembe jut valami, az magyarul jut eszembe. ...Persze, én is beszélek az öregekkel svábul. A gyerekeim is tudnak, értenek, de velük csak magyarul beszélünk. És én ezt nem is bánom. Inkább tanuljanak meg jól németül vagy angolul" - állította egy diplomás, falun kívül dolgozó 52 éves férfi.

Az ide sorolható egyéneket erõteljes asszimilációs tendenciák jellemzik. A jobban kedvelt és a többet használt nyelv nem az anyanyelvként megnevezett sváb, hanem a magyar volt. Ebben a csoportban a magyar nyelv funkciója a praktikum mellett erõs érzelmi bázison alapult.

Az itt tapasztaltak azt mutatják, hogy hiába fedi le egymást a nyelv objektív és szubjektív dimenziója, ha ez nem jár együtt a csoporttagság vállalalásával, elveszti identitásmeghatározó és reprezentáló szerepét. Ez arra enged következtetni, hogy a nyelv önmagában nem identitásképzõ faktor. A nyelv csak akkor válik identitáselemmé, ha vállalt csoporttagsággal párosul, a származástudat ehhez szükséges, de nem elégséges feltétel. A sváb nyelv fontosságának csökkenése vagy elvesztése azonban nem jelenti egyúttal az etnikai identitás elvesztését is, csupán a nyelv gyengülõ szerepét jelzi. Arra a kérdésre, hogy miért és mennyiben tartják magukat magyarnak, a válaszolók arra hivatkoztak, hogy jobban tudnak és többet is beszélnek magyarul, mint svábul. Magyar állampolgárok, szeretik a magyar kultúrát és azonosulnak vele, vagy hogy ugyanúgy gondolkodnak, mint a magyarok.

Azok, akik a magyart jelölték meg anyanyelvüknek, a származás és csoporttagság változóit figyelembe véve szintén két alcsoportra bonthatók.

A 25 százalékot kitevõ 2/a) csoportba azok kerültek, akik a magyart vallották anyanyelvüknek, de õrizték a sváb származás tudatát és vállalva a sváb csoporttagságot svábként definiálták magukat. Az életkort tekintve csak 50 év alattiakat találunk ebben a csoportban, és elsõsorban érettségizettek és diplomával rendelkezõk sorolták be így önmagukat. Arra a helyzet pontos definiálását célzó kérdésre, hogy akkor igaz-e az állítás, hogy "Ön magyar anyanyelvû sváb", megerõsítõ válaszokat kaptam azzal a megjegyzéssel, hogy a magyar anyanyelv nem jelenti azt, hogy családi körben ne beszélnének svábul. A sváb nyelv funkciója azonban itt is a szülõkkel, idõsebb rokonokkal való kapcsolattartásra korlátozódott. Bevallásuk szerint a magyart jobban beszélik, de a jobban kedvelt nyelv kérdése nem mutatott pozitív eltolódást egyik irányba sem, az érzelmi dimenzióban mind a sváb, mind a magyar nyelv megjelent. A gondolkodás, számolás, a veszekedés, az ima nyelve magyar. A német nyelvet hasznos és megtanulandó nyelvnek tekintik, nincsenek vele kapcsolatos érzelmi attitûdjeik. A gimzániumban, különbözõ tanfolyamokon saját maguk is tanultak németül, s gyermekeiket is ösztönzik megtanulására.

Ezekben az esetekben a származás és az anyanyelv elvált egymástól, valamint a nyelv objektív és szubjektív dimenziója nem fedi le egymást. A származás és csoporttagság vállalása azonban az anyanyelv nélkül is identitásképzõ faktornak számít.

A 2/b csoportba soroltak sváb származásukat nem tagadva magyar anyanyelvûnek és magyarnak tartották magukat, tehát nem vállalták az etnikai csoporttagságot. Létszámát tekintve ez a csoport a legkisebb, a középgeneráció 7 százalékát sorolhatjuk ide. Ezt a csoportot is erõs asszimilációs tendenciák jellemzik, amit a vegyes házasságoknak a többi csoporthoz képest nagy száma is inspirál. (A 11 fõbõl hétnek falun kívülrõl érkezett magyar házastársa van.) Tudatosan törekedtek a sváb nyelvhez fûzõdõ szálak gyengítésére, sõt elszakítására, familiáris funkcióinak kiiktatására, ennek ellenére ebben az alcsoportban is elõfordult, hogy idõsebb szüleikkel vagy más falubelijeikkel sváboltak. A sváb nyelv érzelmi funkcióit teljesen átvette a magyar. A német nyelvhez való viszonyukat kizárólag a praktikum határozta meg.

A második generáció esetében összefoglalásul megállapítható, hogy az etnikai identitás megõrzésében és reprezentációjában az anyanyelv csupán egy és nem is feltétlenül szükséges faktor, önmagában pedig semmiképpen sem identitásképzõ elem. A származás az etnikai identitás szilárd eleme, és az identitást nem kizárólag az elõdök megtartott nyelvével együtt határozza meg. A származás a vállalt csoporttagsággal együttesen képezi az etnikai hovatartozás és ezzel párhuzamosan az etnikai identitás bázisát, hiszen, mint korábban Barthra (1996) hivatkozva állítottuk, az identitás csoporttagság kérdése.

A nyelvhasználati szokások nem mutattak semmiféle korrelációt azzal, hogy ki minek tartja magát, illetve, hogy mit nevez meg anyanyelvének. E generáció minden megkérdezett tagja értett svábul és aktívan vagy passzívan használta is a nyelvet. Különbség inkább a nyelvhasználat gyakoriságában mutatkozott. Mindegyik csoportról elmondható azonban, hogy a sváb nyelv használata életükben teret vesztett, és ez a tendencia folytatódik. Itt nem csupán arról van szó, hogy mint kisebbségi nyelv a sváb alárendelt a többségi magyar nyelvvel szemben, hanem arról is, hogy "a nyelvi impulzusoknak az a csatornája, amely Bécs felõl a hazai városokon át az irodalmi nyelvi integráció legfõbb eszköze volt", a 19. század elején elzáródott és "a társadalmi, gazdasági felemelkedés nyelvi eszközei sorából a hazai német paraszt számára" (Hutterer 1973: 111) a német nyelv kiiktatódott. Ezzel a sváb település-dialektusok elvesztették kapcsolatukat a megújulás forrásával, elestek a nyelvfejlõdés lehetõségétõl és zárványnyelvvé váltak. Különösen érvényes ez a Dunabogdányban beszélt nyelvszigeti dialektusra, amelynek még a regionális kiegyenlítõdésre sem volt esélye. A társadalmi fejlõdés során azonban az adott dialektusnak, ha anyanyelvi funkcióit be kívánja tölteni, támaszkodnia kell az irodalmi nyelvre. A sváb dialektusok a német irodalmi nyelvvel való szerves kapcsolat híján képtelenek voltak megújulni.

Az identitás szituacionalista elmélete szerint az identitás és nyilvánítása szituációhoz kötött, és az adott szituációban mûködtetett operatív identitások a helyzet alakulásának és követelményeinek megfelelõen változnak. A sváb nyelv használatában mind a négy megkülönböztetett csoport esetében már a családon belül is megfigyelhetõ volt a szituatív jelleg és a szituációhoz kötött kódváltás. Abban az anyanyelvi bevallástól és az etnikai csoport vállalásától függetlenül mindenki egyetértett, hogy a sváb nyelv megújulásra gyakorlatilag alkalmatalan, halott nyelv, amely kiszorult a falu közéletébõl és használata egyre szûkül a családon belül is.

A második generáció tagjai egyfajta "nyelvi kettõs kötésben" éltek, amelyben a kötõszálak természetesen nem voltak egyforma erõsségûek. Az azonban általánosan elmondható, hogy ez a kettõs kötés gyengülõ tendenciát mutatott, és a sváb anyanyelvtõl még azok is elszakadóban voltak, akik érzelmileg pozitívan viszonyultak hozzá. Általános volt az a vélemény, hogy az iskolában tanult német nyelv nem, csak a magyar veheti át az anyanyelv szerepét.

Ebben a generációban az etnikai identitás függvényében megfigyelhetõ a funkciók átrendezõdése és a nyelvek közötti presztízskülönbség hierarchiájának megváltozása. A sváb õrzi még és közvetíteni próbálja az intimitás és az együvé tartozás érzését, de egyre inkább csak az idõsekkel való kommunikációban kap szerepet. Funkciója a második generációban szinte kizárólag az idõsebb családtagokkal és a rokonokkal való kapcsolattartás, illetve az érzelmek kimutatásának szándéka maradt. Susan Gal azt írja: "ahol csökken a funkció és a használat, ott várható a ... nyelvi szerkezetek kiesése. Amit nem használnak ... az nem marad meg" (Gal 1991: 72).

A nyelvváltás, illetve nyelvvesztés jelensége még inkább szembeötlõ a harmadik generációban.


A harmadik generáció

A harmadik generációban tulajdonképpen befejezõdött a nyelvváltás. A nyelvváltás ezzel egyidejûleg azonban még nem jelent nyelvvesztést. Az ebbõl a generációból megkérdezettek kizárólag a magyart jelölték meg anyanyelvüknek, de mindegyikük értett, tudott svábul. Elsõsorban nagyszüleiktõl tanulták a nyelvet, de állításaik szerint odahaza mindig többet beszéltek magyarul, mint svábul. A magyar anyanyelvi szocializáció mellett lehetõség volt ugyan a kisebbségi anyanyelv tökéletes kódelsajátítására, de a sváb anyanyelv funkcióinak szûkülése feleslegessé tette a kódhasználatot. A nyelvhasználat passzívvá vált, és csak nagyszüleik meghallgatására korlátozódik.

A sváb származás ebben a generációban sem kérdõjelezõdött meg, de akinek a (kb. a második generációba tartozó) szülei nyelvismerettõl és a nyelvhasználattól függetlenül magyarnak vallották magukat és nem vállalták az etnikai közösséggel való azonosulást, azok ugyancsak magyarnak vallották magukat. Ahol a családot erõs etnikai kötõdés jellemezte, ott a harmadik generáció tagjai is svábnak vallották magukat. A nyelvtudás ezekben az esetekben sem határozta meg sem a származástudatot, sem az etnikai csoporttagság vállalását. A harmadik generáció esetében az etnikai hovatartozást meghatározó nyelvi objektív és szubjektív dimenzió egyike sem jelent meg. E generáció tagjai számára a nyelv kommunikációs eszköz, és nem érzelmi viszonyulás kérdése. A jobban beszélt nyelvnek a magyart jelölték meg, és számukra teljesen irreleváns volt a jobban szeretett nyelv kérdése. Esélyegyenlõség, a társadalmi érvényesülés záloga a magyar nyelv ismerete, és ebben a vonatkozásban a magyart fontosabbnak ítélték meg. A sváb nyelv számukra szinte teljes mértékben funkciótlanná vált. Egyikük sem akarta gyermekét svábra tanítani. A német nyelvhez való viszonyukat meghatározta, hogy tudása nélkül nem tudtak beszélni kitelepített rokonaik leszármazottaival. A rendszerváltás után egyre több kitelepített rokon érkezett haza, és megnõtt a közös vállalkozások, illetve a németekkel való interakció lehetõsége. Ennek ellenére igen kevesen tudnak németül, de mindenki tervbe vette a nyelv megtanulását.


Az etnikai identitás kulturális gyökerei és reprezentációja

Herman és Imre megállapításai jellemzõek a sváb anyanyelv használatának mai helyzetére: "szinte törvényszerûnek nevezhetõ, ... hogy együtt élõ nyelvek közül hosszabb távon az marad meg, amelynek szerepköre, funkciói szélesebb sávon fedik a mindenkori korszerû, aktuális társadalmi tevékenységek szükségeleteit", és "egy csoport anyanyelvének megmaradási feltétele, hogy a nyelv használatos és hasznos legyen a társadalmi szerepkörök, tevékenységek minden területén. ... Ez azt jelenti, hogy az anyanyelvi közélet hiányában elõbb-utóbb valamennyi beszélt nyelv óhatatlanul beszûkül" (Herman-Imre 1987: 528, 529).

A sváb nyelv amúgy is korlátozott funkciókörei napjainkban tovább szûkülnek. Nyelvi egységesítés, kodifikálás, köznyelvesítés, kiejtési normák és sztenderd írott változat hiányában mára képtelenné vált a megnövekedett kommunikációs igények kielégítésére. Az elsõ generáció beszélõ közösségének nyelvi igényeit még kiszolgálta, de a további generációk számára felhasználhatósága már nem áll arányban az igényekkel. A sváb anyanyelvet azonban az iskolában tanított német nyelvvel nem lehet helyettesíteni. Az anyanyelvi identitás az anyanyelv újratanulásával nem tér vissza (vö. Eperjessy 1986), már csak azért sem, mert a német soha nem volt e népcsoport anyanyelve, tehát nem lehet újratanulni.

Törvényszerû-e az, hogy az anyanyelv elvesztésével felbomoljon egy etnikai csoport, megszûnjön kohéziója és szükségszerûen eltûnjön? Dunabogdány példáján azt gondolom, hogy - nem csak nyelvében él az etnikum. Élhet szokásaiban, zenéjében, táncaiban, vallásában, erkölcsiségében, normáiban, lokálpatriotizmusában, történelmi tudatában. A nyelv eltûnésének folyamatát a csoporthoz tartozás tudata, a hagyományok egy részének a sváb nyelvhez kötõdése valamelyest lelassíthatja, vagy a nyelvet zárványállapotában konzerválva mint a tradíció nyelvi megjelenítésének eszközét megõrzendõ értékként tételezheti, "de egy idõ után az identitástudat nem nyelvi területekre kezd támaszkodni" (Herman-Imre 1987: 528).

Dunabogdány - nyelvében megszûnni látszó - sváb közösségének megtartó erejét manapság egyre inkább a kulturális gyökerek jelentik. A svábok kollektív tradícióit, rítusait, ünnepeit ebben a faluban is erodálta hol a modernizáció, hol a politika. A tradicionális sváb ház mára csak mûemlék, tradicionális foglalkozások, speciális ételek, szokások tûntek el, a népviselet, a háztartási és gazdálkodási eszközök pedig bevonultak a helytörténeti múzeumba. Számos olyan érték maradt fenn, ami azonban pótolhatja azt a kohéziós hiányt, amit a nyelvvesztés folyamata és a felsorolt kultúraelemek eltûnése okozott.

A generációkon keresztül megõrzött és megtartó kulturális tradíciók az átmeneti rítusokhoz és az ünnepekhez, ezen belül is elsõsorban a valláshoz, a vallási eseményekhez kapcsolódnak. A tradíció, illetve tudatos, jelenhez igazított vállalása, beépítése a mindennapokba az etnikai identitás lényege és a csoportkohézió biztosítéka. A hagyományõrzés az etnikai túlélési stratégia gyakorlatilag egyetlen lehetséges eszköze. Dunabogdányban a csoport túlélését biztosító tradíciók, tradicionális ünnepek elválaszthatatlanok a zenétõl és/vagy a tánctól. A faluban mindig élt (ha a föld alatt is) a mindennapi életbe beleszövõdõ és az ünnepekhez szervesen kapcsolódó "népi kultúra", amit a falu lakossága soha nem engedett "színpadi folklórrá nemesíteni". A faluban mindig akadt egy-két harmonika és trombita, és mindig akadt, aki játsszon rajtuk. Ma a faluban három fúvószenekar mûködik. Fúvósok játszanak a templomban a vasárnapi misén, a búcsúkon, a karácsonyi éjféli misén, kísérik a temetést és a házasulandókat a templomig. Az állami ünnepeken fúvósátiratban hangzik fel a magyar himnusz.

A legnagyobb ünnepek a falu templomának és kápolnájának védõszentjeihez kötõdõ szent ünnepek, búcsúk, amelyeket éjszakáig tartó profán mulatság, svábbál követ. A bálokon a falu teljes sváb lakossága részt vesz, itt sramlizene szól. Polkáznak, keringõznek, járják a hupfedlit. Ez a két, búcsúval egybekötött vallási ünnep ismételten átélhetõvé teszi az etnikai összetartozás érzését és élményét, fontos múltidézõ, közösség-összetartó és csoportkohéziós, valamint etnikai identitást erõsítõ esemény.

Az elsõ generáció tagjai és a következõ generációk mindazon tagjai számára, akik svábnak, a sváb közösséghez tartozónak vallják magukat - anyanyelvi ismereteik szintjétõl és a nyelvhasználattól függetlenül -, zenehallgatás vagy maga a zenélés és a tánc természetes identitás- és reprezentációs elemként vehetõ számításba. De azok sem tudják kivonni magukat a kulturális hagyományok érzelmeket hordozó és felkeltõ hatása alól, akik származásukat tekintve svábok, de magyarnak vallják magukat. "Mulatni csak sramlizenére tudok, és a polka a kedvenc táncom", vallotta egy magát magyarnak, magyar anyanyelvûnek tartó, nevét is magyarosító család sarja.

A kulturális hagyományõrzés, a kulturális reprezentáció az etnikai lét megõrzésének záloga, a csoport túlélési stratégiájának eszköze. A sváb nyelv ebben a folyamatban érzelmi funkcióját megõrizve valószínûleg lassan ugyancsak tradícióvá válik.


Összegzés

A nyelvhasználati szokásokban láthatóan az életkornak is szerepe van. Az eredeti egynyelvûség állapotából kilépve az elsõ generációt anyanyelv-domináns kétnyelvûség, a másodikat részben kiegyensúlyozott, részben másodnyelv-domináns kétnyelvûség, a harmadikat pedig másodnyelv-domináns kétnyelvûség, tulajdonképpen újfajta egynyelvûség jellemzi.

Az egyes generációk életét életkori szakaszokra bontva összességében elmondható, hogy az elsõ generáció számára az elsajátítás szempontjából az elsõdleges nyelv a sváb. A második generációra a két nyelv párhuzamos tanulása, majd az iskoláskorba érve a magyar nyelv túlsúlya a jellemzõ. A harmadik generáció esetében már döntõen a magyar nyelv elsajátítása válik elsõdlegessé. A sváb nyelv tanítása a nagyszülõkre hárult. A második és harmadik generációban a felnõttkor, a továbbtanulás és a falun kívüli munkavállalás, más társadalmi elvárások és érvényesülési igények játszottak szerepet a magyar nyelv megerõsödésében. Ezekben a generációkban a gyermekek nyelvi szocializációja a magyar köznyelv irányába tolódott el abban az esetben is, ahol mindkét szülõ sváb volt, sõt sváb anyanyelvûnek vallotta magát. A magyar nyelvi kompetenciát erõsítették a nyelvileg vegyes házasságok is. Azokban a családokban, ahol az egyik házastárs magyar (döntõen sváb nõk házasodtak össze magyar férfiakkal), a gyerekek nyelvi szocializációjában nagymértékben háttérbe szorult a sváb nyelv. Kiss szavaival élve bekövetkezett az a döntõ fordulat, "amikor a fiatalok az anyanyelvet csak »fölfelé«, az idõsebbekkel való kommunikációban használják, »oldalirányban«, egymással beszélve már nem, amibõl pedig az következik általában, hogy »lefelé«, tehát utódaikkal, gyermekeikkel kommunikálva sem használják anyanyelvüket " (Kiss 1995: 99).

Hutterer (1961) megállapítása szerint az anyanyelvi tudás az idõsebbektõl a fiatalok felé haladva lefelé haladó, míg a magyar nyelvi kompetencia ehhez képest fordított generációs lépcsõzöttséget mutat. Dunabogdányban a generációs lépcsõzöttség ezen túl a sváb nyelv anyanyelvként való meghatározásában, használatában, valamint az etnikai identitásban betöltött szerepében is megnyilvánul, és a fiatalabb generációk felé haladva egyre gyengébben preferált. A sváb nyelv használatának szûkülése a már említett alkalmazhatósági problémákon túl a nyelvhasználati helyzetek számának csökkenésével és az átalalkult norma- és elvárásrendszerrel magyarázható.

A sváb anyanyelv tehát csak az elsõ generációban és a második generáció azon tagjainál jelentett identitás- és reprezentációs elemet, ahol a származás és a vállalt csoporttagság egybeesett (1/a csoport). A második generáció 1/b csoportjában az etnikai identitástudatban és reprezentációban a sváb nyelv anyanyelvkénti meghatározása és használata nem volt központi kategória. A 2/a és 2/b csoportokra és a teljes harmadik generációra érvényes az az állítás, mely szerint a svábot anyanyelvként már nem is tartják számon.

Az egyén közösségtudatát, önbesorolását az etnikai csoportba, valamint a tradíciókhoz való ragaszkodását az elõdök megtartott, ám különbözõ történelmi és gazdasági vagy egyéb célszerûségi okokból meg nem tanult, vagy megtanult, de nem használt anyanyelve nem határozza meg. Mivel az anyanyelv és a származás már a második generációban is elvált egymástól, nem állítható, hogy az anyanyelv minden esetben etnikai identitásképzõ faktor, illetve az etnikumhoz tartozás objektív eleme. A nyelv, amelyet az etnikai hovatartozás, identitás és reprezentáció legfontosabb dimenziójaként tart számon a szakirodalom, a fiatalabb generációk esetében már nem döntõ fontosságú. A nyelv elvesztése azonban nem jelenti az etnikai identitásérzés megszûnését is. Mint láthattuk, az identitás a kulturális dimenzióba áttevõdve talált magának reprezentációs terepet.

A nyelvváltás 1945 utáni felgyorsulását politikai okok is meghatározták. A sváb nyelvhasználat erõs érzelmeket felkorbácsoló tilalma 1945 után, a kizárólagosan magyar nyelven folyó oktatás távlatilag kihalásra ítélték ezt a dialektust. Emellett a nyelvváltást a célszerûség, a többségi társadalomba, a gazdasági, politikai és bizonyos mértékben a kulturális életébe való beilleszkedés, a részvétel szükségessége és fontossága is determinálta (Mihok 1990), ez pedig az egyén szintjén mindenképpen a többséghez való asszimiláció irányába mutat.

Úgy tûnik, hogy amíg a nyelvváltás, a modernizáció következtében a mindennapok gyakorlatában, a profán életben funkciótlanságra ítélt sváb nyelvrõl való áttérés a magyarra viszonylag gyorsan lezajló folyamat, és a fiatalabb generációknál már nincsenek érzelmi konnotációi, a kultúra, a hagyomány, a folklór területein más mechanizmusok mûködnek. "Az az identitás, amit az egyén próbál megõrizni, fõleg nyelvi megjelenítésre kényszerül" - írja Krappman (1980: 10). Az elõrehaladott nyelvi asszimiláció miatt azonban a sváb etnikai identitás nyelvi megjelenítésére nem, vagy csak áttételesen, a kulturális hagyományok megõrzésén és csoportszintû reprezentálásán keresztül kerülhet sor.

A nyelvváltás miatt az etnikai lét megõrzésének, az etnikai identitástudat és a csoportkohézió erõsítésének bázisa az erõs származástudat és a csoportba való önbesorolás talaján a kollektív kulturális tradíciókra tevõdik át, és olyan kulturális környezetet teremt, amely szilárd etnikai identitáskeretekre ad esélyt és lehetõséget. A kultúra megtartó, túlélést biztosító ereje azonban csak akkor érvényesülhet, az átörökítés csak akkor lehet sikeres, ha elemei szervesen beépülnek az utódgenerációk életébe, funkciójuk van és igényeket, szükségleteket elégítenek ki. A funkciótlan elemeket kiejti az idõ, elfelejti a gyakorlat. Minél több átörökített etnikai-kulturális elem szervesül, annál nagyobb az esély az etnikai csoport fennmaradására. A zenei és tánchagyományok átörökítése azért lehetett sikeres, mert szerves beépülésük biztosított volt az utódgenerációk életébe is. A nyelvhez kapcsolódó folklór áthagyományozása azonban a nyelvi szocializáció folyamatosságának megszakadásával lehetetlenné tette a beépülést, ezért ebben a faluban nyelvi emlékekre nem vagy alig lehet akadni.

Az etnikai identitás megõrzésének az átörökített etnikai tudás- és kultúrakészlet elemeinek funkcionális beépülésén túl további feltétele, hogy az elemkombinációk által kialakított etnikai identitás ne kerüljön ellentétbe az identitáskonstrukció más, nem etnikai identitáselemeivel, és kulturális reprezentációiban, származása és csoporttagsága vállalásában ne érje a többség részérõl sem korlátozás, sem diszkrimináció.


* Köszönetet mondok Heller Máriának, az ELTE Szociológiai Intézete tanárának a dolgozat megírásában nyújtott segítségéért.


Felhasznált irodalom

Balázs S. 1995. Identitástudatunk zavarai. Bukarest: Kriterion

Barth, F. (ed.) 1969. Ethnic Groups and Boundaries. London: George Allen & Unwin

Barth, F. 1996. Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Régió, 1, 2-25.

Berghe, P. L. van den 1976. Ethnic Pluralism in Industrial Societies: A Special Case? Ethnicity, 3, 242-255.

Chun, Ki-Taek 1982. Ethnicity and Ethnic Identity: Taming the Untamed. In: Th. R. Sarbin-E. Scheibe (eds.) Studies in Social Identity. New York: Prager, 184-204.

Csepeli Gy. 1992. Nemzet által homályosan. Budapest: Századvég

De Vos, G. 1975. Ethnic Pluralism: Conflict and Accomodation. In: G. De Vos-L. Romanucci-Ross (eds.) Ethnic Identity: Cultural Continuities and Change. Palo Alto: Mayfield, 5-41.

Eperjessy E. 1986. Adatok a magyarországi nemzetiségek hagyományai és az anyanyelv kölcsönhatásának vizsgálatához. In: Eperjessy E.-Krupa A. (szerk.) A III. Békéscsabai Nemzetiségi Néprajzi Konferencia elõadásai. 1. kötet. Budapest-Békéscsaba: Mûvelõdési Minisztérium Némezetiségi Önálló Fõosztálya, 138-146.

Ferguson, Ch. A. 1975. Diglosszia. In: Pap M.-Szépe Gy. (szerk.) Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai írások. Budapest: Gondolat, 291-317.

Fishman, J. A. 1975. Az "etnicitás" és a nyelvi tudatosság változatai. In: Pap M.-Szépe Gy. (szerk.) Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai írások. Budapest: Gondolat, 321-334.

Gal, S. 1987. Codeswitching and consciousness in the European periphery. American Ethnologist, (14) 4, 637-653.

- 1991. Mi a nyelvcsere és hogyan történik? Régió, 1, 66-76.

Garami Zs.-Szántó J. 1991. Magyarországi szlovákok. Budapest: TÁRKI

Herman J.-Imre S. 1987. Nyelvi változás, nyelvi tervezés Magyarországon. Magyar Tudomány, 7-8, 513-531.

Hoóz I.-Kepecs J.-Klinger A. 1985. A Baranya megyében élõ nemzetiségek demográfiai helyzete 1980-ban. Pécs: MTA Regionális Kutatások Központja

Horowitz, D. L. 1975. Ethnic Identity. In: N. Glazer-D. P. Moynihan (eds.) Ethnicity: Theory and Experience. Cambridge: Harvard University Press, 111-141.

Hutterer, C. J. 1961. Hochsprache und Mundart bei den deutschen in Ungarn. In: C. J. Hutterer-R.Große (eds.) Hochsprache und Mundart in Gebieten mit fremdsprachigen Bevölkerungsteilen. Berlin

- 1984. A magyarországi német népcsoport. In: Fodor P.-Kõvágó L.-Stark F.-Verseghi Gy. (szerk.) Együtt a nemzetiségekkel. Budapest: Kossuth, 279-289.

Hutterer M. 1973. A magyarországi német népcsoport. In Ortutay Gy. (szerk.) Népi kultúra - népi társadalom. Budapest: Akadémiai Kiadó, 93-117.

- 1986. A germán nyelvek. Budapest: Gondolat

Hymes, D. 1979. A nyelv és a társadalmi élet kölcsönhatásának vizsgálata. In: Pléh Cs.-Terestyéni T. (szerk.) Beszédaktus - kommunikáció - interakció. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 213-263.

Kis J. 1996. Túl a nemzetállamon. Beszélõ, 3, 28-38. és 4, 24-35.

Kiss J. 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó

Komlósi-Knipf, E. 1996. Kétnyelvûség és identitás a magyarországi németek körében. Kisebbségkutatás, 3, 291-292.

Krappman, L. 1980. Az identitás szociológiai dimenziói. Budapest: Oktatási Minisztérium

Mannherz, K. 1977. Sprachgeographie und Sprachsoziologie der deutschen Mundarten in Westungarn. Budapest: Akadémiai Kiadó

Mihok, B. 1990. Ethnostratifikation im Sozialismus, aufgezeigt an den Beispielländern Ungarn und Rumänien. Frankfurt am Main: Peter Lang

Mirk M. 1995. Német nemzetiségi nyelvhasználat Pilisszentivánon. Régió, 3, 44-64.

Szabó M. 1984/85. A magyar nemzettudat problémái a huszadik század második felében. Medvetánc, 1984/4-1985/1, 45-74.