1991-ben az ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézetének néhány oktatásszociológiát tanuló hallgatója az iskolai osztályok szociometriai struktúrájának és a tanulók politikai szocializációjának kapcsolatát vizsgáló kutatást tervezett. A terv fõ célja az volt, hogy a hallgatók érdeklõdési körükkel kapcsolatos empirikus tapasztalatokra tehessenek szert, ezért a kutatás három budapesti osztályra korlátozódott². Ez a vizsgálat a következõ években egy kutatási sorozat alapjává vált: 1994-ben és 1998-ban még két adatfelvétel történt csaknem azonos kérdõívvel. A kiválasztott iskolai osztályok száma minden alkalommal megduplázódott, és a legutóbbi felvételben két másik város ugyanannyi osztályával egészült ki³.

A hetvenes évek második felében és a nyolcvanas években több politikai szocializációval foglalkozó tanulmány született Magyarországon, fõleg Csepeli György és Szabó Ildikó tollából. Csepeli fõ területe a nemzeti identitással összefüggõ témák vizsgálata (pl. Csepeli 1984). A kommunista rendszer, a „kettõs beszéd” világában Szabó (1990) „kettõs politikai szocializációt” talált, amelyben az erõs családi hatások ellensúlyozták a politikai intézmények szocializáló hatását.

A magyar szerzõk fõleg középiskolás tinédzsereket vizsgáltak. Az 1989-es fordulópontot követõen az ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet hallgatóinak tervében szándékosan szerepelt a 13 éves korosztály, mivel a politikai szocializáció egy korai szakaszát szerették volna tanulmányozni a változó társadalmi, gazdasági és politikai környezetben. Az 1991-es vizsgálatot kis mérete (mindössze 3 iskola 3 osztálya) miatt csak elõtanulmányként kezelhetjük, mindazonáltal ez volt az elsõ kísérlet egy teljesen új világban felnövõ generáció politikai szocializációjának vizsgálatára. Hasonló módszerekkel vizsgáltuk a 3 évvel fiatalabb korosztályt 1994-ben. 1995-ben egyébként nagyjából ugyanezt az 1981- ben született kohorszot vizsgálta országos mintán Szabó és Örkény (1998). A nemzeti identitás korábban is kutatott témája új keretbe került, amikor az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozás fontos téma lett a nyilvánosság elõtt (és mint ilyet kutatta Csepeli és Závecz 1995). A mi kutatásunk nem egy speciális témára fókuszált, inkább a politikum épp hogy megjelenõ dimenzióját próbáltuk megragadni a fiatalok szocializációs folyamatában.

Az 1991-ben elkezdett sorozat éppen azért nem összpontosul egyetlen speciális politikai téma köré sem, mert szándékosan nagyon fiatal korosztályt választottunk. A kutatási terv elméletileg az Annick Percheron (1974) által felvázolt hagyományt követi⁴. Õ azt hangsúlyozza, hogy a „politika” kifejezést a szocializáció tanulmányozása során nem szabad szûk értelemben használni. A szocializáció akkor „politikai”, amikor „magyarázatot ad bizonyos attitûdök kialakulására, bizonyos viselkedésmódok eredetére, bizonyos fajta politikai szerepek vállalására való hajlamra”. Ebben az értelemben a politikai szocializáció mindig a teljes szocializációs folyamat részeként értelmezhetõ, és csak nagyon lassan válik ki a gyermekek és a felnõttek életének mindennapos eseményeinek tapasztalatai és az ezekre való reagálások közül, valamint mindig magán hordozza a szocializációs tényezõk, vagyis a családtagok, a média, a tanárok, és a kortárscsoport (pl. az általános iskolai osztálytársak) hatását.

A „tapasztalaton és a tapasztalat hatásán keresztül való” szocializáció csak egyike a Percheron által a politikai szocializáción belül megkülönböztetett három dimenziónak. A két másik – a politikai technikák és a politikai nyelvhasználat tanulása – azonban kimaradt a jelen kutatásból.

Percheron elképzelését követve az általunk használt kérdõív az iskolán belüli és kívüli tevékenységek nagyon széles körét igyekezett felölelni, az olyan témáktól kezdve, mint a beszélgetések témái, a beszélgetõpartnerek, a szülõkkel való kapcsolat, a médiafogyasztás, a vallásosság, a közvetlen politikai véleményekig és a politikai aktivitásra vonatkozó kérdésekig. Az 1991-es és 1994-es kutatásokban az osztályokon belül szociometriai módszerrel vizsgáltuk a kortárscsoport hatását is, de ezt az 1998-as kutatásból kihagytuk, mert arra a véleményre jutottunk, hogy az osztályra vonatkozó szociometria és a politikai szocializáció statisztikailag létrehozott indexeinek kombinálása nem alkalmas a téma feltárására. A kérdõív megszerkesztésekor az 1. ábrán bemutatott elméleti keretre vonatkozó adatok gyûjtése volt a cél.

A jelen tanulmányban elõször a politikai szocializációnak a kutatás során vizsgált dimenzióit és a tinédzserek politikai érdeklõdésérõl készített index szerkezetét mutatjuk be. Ezt követi a család mint jelentõs politikai szocializációs tényezõ elemzése. A fiatal tinédzsereknek a felnõtt világ más aspektusaihoz (kisebbségi csoportok és idegenek, intézmények, bûnözés és deviancia) való attitûdjét a Percheron-féle elmélet érvényességének vizsgálata céljából is érdemes tanulmányozni.

A politikai érdeklõdés egyik mutatójának tekinthetjük, ha valaki szokott politikáról beszélgetni. A politikáról sok fiatal beszél valakivel már 13 éves korában is. A szocializáció aktoraira utal, ha tudjuk, hogy kik azok, akikkel beszélgetnek. Vizsgálatunkban az iskolai eseményektõl kezdve a pop együtteseken és a lányok és fiúk kapcsolatán át a családi kapcsolatokig sok témáról megkérdeztük, hogy beszélgetnek-e róla és ha igen, kivel, s e témák között helyeztük el a politikát is. Sok lehetséges beszélgetõtársat is felsoroltunk, az iskolai és iskolán kívüli barátoktól kezdve a családtagokon (apa, anya, testvér) át a tanárokig és más felnõttekig. (Ezek közül többet is lehetett választani.)

Kiderült: ha igaz is, hogy sok kamasz beszél valakivel a politikáról, sokan viszont egyáltalán nem beszélgetnek róla⁵. A megkérdezettek majdnem fele (47,2%) senkivel nem beszél politikáról. További 40 százalék egyik vagy másik szülõt említette beszélgetõpartnerként, és csak 10 százalék beszélget errõl több mint két személlyel.

A válaszokban lehetséges összes elõforduláshoz viszonyítva a „politika” téma elõfordulási arányát azt találtuk, hogy ez a mintának durván egy harmada esetében (ebben azok is benne vannak, akik egyáltalán nem beszélnek politikáról) a 10 százalékot sem éri el, és csak a minta 1 százalékánál emelkedik 20 százalék fölé.

Az érdeklõdésnek ilyen mérésébõl úgy tûnik, hogy a kamaszok többsége egyáltalán nem érdeklõdik a politikai témák iránt, míg egy kisebbség valódi érdeklõdést mutat irántuk. Összhangban van ezzel az eredménnyel, hogy azok közül, akik beszélgetnek a politikáról, csak minden negyedik említette beszélgetõtársként a kortársait: a barátait-osztálytársait; nagy többségük számára a politika olyan téma, amelyrõl leginkább felnõttekkel beszélget.

Ha egy mûsort hallgat vagy néz az ember egy témáról, az kevesebb aktivitást kíván, mint ha beszélget róla. Ebben az értelemben a minimális érdeklõdésnek ez jobb közelítõ indikátora lehetne, mint a beszélgetés. Mivel azonban a gyerekek általában hosszabb idõn át és gazdagabb kapcsolatban vannak azokkal a szocializációs tényezõkkel, amelyekhez beszélhetnek, mint azokkal, amelyeket csak „hallgathatnak”, ezért végül mégis nagyobb jelentõséget tulajdonítunk a „beszélgetésnek”, mint a „hallgatásnak”. (A „hallgatás” nem is pontos kifejezés, hiszen nemcsak rádió-, hanem tévémûsorokra is vonatkozik.⁶) A médiafogyasztás egyébként a mi szempontunkból nehezen mérhetõnek bizonyult ebben a korosztályban.

Az eredmények megfelelnek a politikáról való beszélgetésekkel kapcsolatos megfigyeléseinknek. A rádióban és a tévében politikai információkat megjelentetõ mûsorok iránti érdeklõdés gyakorisága olyan alacsony, hogy külön kategóriaként nem is mérhetõ. Csak akkor válik mérhetõvé, ha az összes „hírmûsort” (nemcsak politikai híreket) egybeszámoljuk. Ezzel a módszerrel mérve, a válaszolók majdnem egy ötöde (18%) jelezte, hogy van kedvenc hírmûsora (vagy a tévében, vagy a rádióban), de csak 10 százalékuknak van mindkettõ, további 7 százalék pedig legalább valamelyik tévé hírmûsort nézi gyakran.

Ez az elemi mutató szintén azt jelzi, hogy a 13 évesek viszonylag kevéssé érdeklõdnek a politika iránt, és még az érdeklõdõk között is nagy lehet az érdeklõdés intenzitásának szórása.

Felvethetõ, hogy a politikai érdeklõdés ilyen alacsony szintje mellett a politikai véleményformálást talán nem is érdemes vizsgálni. A szocializáció mozzanatai azonban nem alkotnak szigorú, menetrendszerû idõsorokat: nem feltétlenül kell elõbb komoly érdeklõdéssel rendelkezni, majd késõbb ismereteket szerezni ahhoz, hogy valaki azután véleményt alkosson. Éppen azért vettük fel az adatokat mindig választási évben, mert feltételeztük, hogy ilyenkor még a fiatal kamaszokat is megérintik valahogyan az idõszak politikai eseményei.

Így azután az alacsony politikai érdeklõdés jeleit két módon is értelmezhetjük: egyrészt módszertanilag megnyugtatónak érezhetjük, hogy a felmérésben részt vevõ fiatalok elég õszinték voltak ahhoz, hogy ne rejtsék véka alá a politika iránti közönyösségüket; másrészt a politikai szocializáció szempontjából aggasztó jelnek is tekinthetjük, hogy a fiatal kamaszok még a választás évében sem érdekelõdnek igazán a politika iránt.

A kétségek elmúlnak, ha szemügyre vesszük magára a választásokra adott reakcióik magabiztosságát. Majdnem kétharmaduk (63,3%) jelezte, hogy képes lett volna választani a pártok közül. Egy nyolcaduk (12,3%) már annyira magabiztos volt, hogy döntése elõtt senki más véleményét nem kérte volna ki. E magabiztos tinédzserek többsége – mintegy kétharmada – azért mégiscsak tanácsot kért volna 1– 3 személytõl, elsõsorban a szüleitõl.

Ez az eredmény megerõsíti, hogy a politikai szocializáció különbözõ dimenziói különbözõ ütemben, nagyjából egyidõben alakulnak ki. Azok mellett, akik képesnek érezték magukat a választásra, a válaszadók további több mint egy hatoda (17–18%) figyelemmel kísérte a választással kapcsolatos politikai eseményeket. Hogy a bizonytalanság és a dimenziók (valamint az én-kép) inkonzisztenciája mennyire fontos része a korai politikai szocializációnak, annak érzékeltetésére megjegyezzük, hogy ennek a magabiztos csoportnak 40 százaléka azt állította, hogy egyáltalán nem érdekelték a választások.

Ezek a megfigyelések, ellentmondásukkal és részleges párhuzamosságaikkal csak két utat hagynak nyitva a további elemzések elõtt: vagy külön kell kezelni a politikai szocializáció különbözõ dimenzióinak mutatóit, mintha egy, a jövõben összerakandó mozaik egyes töredékei volnának, vagy pedig aggregált mutatót kell képezni a folyamat jelenlegi, rendezetlennek és összevisszának tûnõ jelen helyzetének kifejezésére⁷. Mi a második lehetõséget választottuk, és elkészítettük a politikai érdeklõdés indexét, amelyet úgy tekintünk, mint ami a magyarországi 13 éves kamaszoknak a politikai szocializációban elért állapotát fejezi ki valamilyen – természetesen nem standardizált – módon.

1990-ben, a rendszerváltás legforróbb idõszakában a gyerekek és a fiatal kamaszok gyakran elkísérték szüleiket politikai tüntetésekre, felvonulásokra, vagy legalábbis értesültek az ilyen eseményekrõl. Az új pártok és szervezetek sokkal inkább aktivistáikra, semmint fizetett alkalmazottakra támaszkodtak. Ilyen körülmények között indokoltnak tûnt megkérdezni a fiatalokat, hogy részt vettek-e valamilyen politikai aktivitásban, ideértve mindent, a tüntetéstõl kezdve a politikai plakátok ragasztásán át a más plakátok letépéséig vagy összefirkálásáig.

A pozitív válaszok alacsony szintje (5% alatt) azt bizonyítja, hogy a média hatása fontosabb, mint a politikai eseményeké, amelyeken a tinédzserek ténylegesen részt vehettek. Más akciókban való részvétel (pl. a plakátragasztás) elõfeltétele az, hogy pártaktivista gyereke legyen a válaszoló: ám ennek a gyakorisága az egész lakosság körében nagyon alacsony, még a mintánk számára releváns populáció körében is⁸.

A jelentõs és mozgósító hatású nyilvános politikai események száma azonban 1990 óta folyamatosan csökken. Elsõsorban ennek tudjuk be, hogy a bármilyen politikai aktivitásban részt vevõ fiatal kamaszok száma 1998-ban szinte nullára csökkent. Már 1994-ben is csak fiktív tüntetéseket soroltunk fel a kérdõívben, egy feltételes részvételi hajlandóság iránt érdeklõdve. Azt kértük a válaszadóktól, jelöljék meg, melyik tüntetésen vennének részt, és melyiket tartják politikai jellegûnek a felsoroltak közül. 1998-ban már egy ilyen kérdést sem tarthattunk relevánsnak. Az egyetlen olyan tettnek, amely még esetleg politikai aktivitásnak tekinthetõ, azt találtuk, amikor valaki elkíséri a felnõtt családtagokat a szavazóurnákhoz. Ezt is csak a megkérdezetteknek kevesebb, mint 5 százaléka tette meg, 90 százalékuk semmiféle aktivitást sem mutatott a választásokkal kapcsolatban. „Politikai aktivitás index” tehát nem készíthetõ, az aktivitásról rendelkezésre álló szórványos adatokat a politikai érdeklõdés indexének függvényében fogjuk tanulmányozni.

Az index a beszélgetések, rádióhallgatás/tévénézés, és a politikai iránti általános, illetve a választások iránti aktuális érdeklõdés adatain alapul. E négy dimenzió változóin elért pontok összegébõl tízfokú (0–9) skálát szerkesztettünk⁹. A továbbiakban ezt a „politikai érdeklõdés mutatót” használjuk fõ függõ változóként a politikai szocializáció kifejezésére.

Azt találtuk, hogy a nemnek és az iskolakörnyezetnek van némi hatása a politikai szocializáció e mutatójára. A nemek közötti különbségek általában nem szignifikánsak, de kereszthatást mutatnak az iskolai környezettel. Az eloszlás „laposabb” az elit iskolákban, a skála felsõ végén magasabb értékekkel. A budapesti almintában – amelyet külön kezeltünk, hiszen ez adott lehetõséget arra, hogy az eredmények idõbeni változását összevessük – nyilvánvaló különbség van a nemek között a különbözõ környezetben mûködõ iskolákban: a belvárosi iskolák kivételével a lányok kevésbé érdeklõdnek a politika iránt, mint a fiúk (lásd a táblázatot).

Nem meglepõ, hogy akik részt vettek valamilyen politikai aktivitásban, azok a politikai érdeklõdés skálájának magasabb fokán helyezkednek el. Ha az aktívak maroknyi csoportját kiegészítjük azokkal, akik csak szimbolikusan cselekednek – azaz beszélgetnek – a választásokkal kapcsolatban, a mintának olyan tizedét kapjuk, amelyben a politikai érdeklõdés 5,96 pontos, szemben a politikailag inaktív csoport 4,29 pontos átlagával. Mindazonáltal jellemzõ, hogy a 800 válaszadóból kevesebb, mint tizen említettek bármilyen igazi politikai aktivitást, amelyben részt vettek a választási idõszak alatt, és nem õk mutatják a legnagyobb érdeklõdést a politika iránt. Ez az adat ugyan csaknem teljesen esetlegesnek tekinthetõ, mégis arra figyelmeztet, hogy a politikai aktivitás nem feltétlenül következménye a politikai érdeklõdésnek. Ebben a korcsoportban az átmeneti kapcsolatok, az egyedi családi háttér és sok más tényezõ befolyásolhatja a gyerekek és a tinédzserek politikai szocializációját, és ennek sokféle dimenzióját.

A család nemcsak általában az elsõdleges szocializációs közeg, de a politikai szocializációban is elsõdleges szerepe van. Minden mérésünk szerint a szülõk a leggyakoribb partnerek a kamaszok számára a politikáról folytatott beszélgetésekben (2. ábra).

Azt is tapasztaltuk azonban, hogy a rendszerváltás lelkesedését követõen a fiatal tinédzserek visszatértek normális hétköznapi életükhöz, és még a szülõkkel való politikai beszélgetések is megritkultak, és ma már az a leggyakoribb, ha a gyerek senkivel sem beszél politikáról. Azok aránya, akik az iskolában beszélgetnek politikáról kortársaikkal és/vagy tanáraikkal, a kilencvenes évek alatt drasztikusan csökkent. Ezek az eredmények azt sugallják, hogy ebben az átmeneti idõszakban a család megtartotta szocializációs szerepét, mint ahogy a kortársak közötti baráti kapcsolatok is, az iskola szerepe azonban változott, mivel ez az intézmény mélyebb átalakuláson megy keresztül.

A válaszok módszertani szempontból is érdekesek. A különbözõ eszközökkel kapott eredmények (3. ábra) azt mutatják, hogy a politikáról való beszélgetésekrõl nyert adatok túlbecsülik a fiatalok politika iránti érdeklõdésének mértékét. Ahányszor csak erre vonatkozó mérést végeztünk, kevesebb, mint feleannyi válaszoló fejezte ki politika iránti pozitív érdeklõdését közvetlen rákérdezésre, mint ahányan azt állították, hogy beszélgetnek politikáról. Az önbizalom azonban mindvégig töretlen, az érdeklõdés csökkenése ellenére.

Azt, hogy a család milyen mértékben befolyásolja a gyerek politikai érdeklõdését, a szülõk politikai érdeklõdésére vonatkozó kérdéssel vizsgáltuk¹⁰. Az apákat említik leggyakrabban (66,6%) a politika iránt érdeklõdõ családtagként. Õket az anyák követik, magas százalékkal (53,1%). Más családtagok, mint testvérek vagy egyéb felnõttek jóval elmaradnak tõlük (a testvéreket 7,9% említi). Az anyák és az apák szerepe között nem lehet nagy különbségrõl beszélni: mind a lányok, mind a fiúk mindkét szülõvel beszélgetnek politikáról, bár a nemek közötti korábban említett különbségek itt megfordulnak (a fiúk az érdeklõdõ apák 47%-ával, a lányok 45%- ával; a fiúk az érdeklõdõ anyák 32%-ával, a lányok 40%-ával beszélgetnek). Ez a megfigyelés megfelel annak, hogy a fiúk általában közelebb állnak az apjukhoz, a lányok pedig az anyjukhoz, de a politikai szocializációval kapcsolatban ezt az összefüggést ebben a kutatássorozatban mértük elõször Magyarországon.

A gyerek érdeklõdése függ a családtagokétól. Azok a válaszadók, akiknek családtagjait nem igazán érdekli a politika, a politikai érdeklõdés skálán csak 3,49 pontot értek el átlagosan, ez a szám 5,05 azoknak az esetében, akiknek családtagjai valamelyest érdeklõdnek, és 6,88-ra ugrik azoknál, akiknek családtagjai a leginkább érdeklõdnek a politika iránt. A családtagok politika iránti érdeklõdése a fiatal kamaszok politikai érdeklõdésének 18,7 százalékát magyarázza meg.

A szülõk érdeklõdésének és a válaszadók nemének kereszthatása a családon belüli személyközi kapcsolatok politikai szocializációra gyakorolt hatásának további vizsgálatára ösztönözhet.

A családi légkör indexe olyan alapvetõ tényeket tartalmaz, mint a közös étkezések gyakorisága, vagy az, hogy hol érzik magukat a legjobban a gyerekek. Beleszámítottuk annak az esélyét is, hogy mennyire remélnek releváns választ a szüleiktõl, ha „fontos” kérdéseket tesznek fel nekik. Elég meglepõ, de a családi légkörnek ez az indexe önmagában nem bír magyarázó erõvel a politikai szocializációban. Igaz ugyan, hogy a legrosszabb légkörnek nemcsak általános értelemben, hanem a politikai szocializációra nézve is rossz hatása van. Az ilyen rossz légkörû családokban a gyerekek átlagos pontszáma a politikai érdeklõdés skálán 3,49, de a jobb légkör sem sokkal növeli, és a legjobb légkörû családban élõknél is csak 4,82 pont. Ez semmi újat nem ad ahhoz a korábbi magyarázathoz, amely a családtagok politikai érdeklõdésével magyarázta a politikai érdeklõdést. Ismét megfigyelhetõ a válaszadók nemének szignifikáns hatása, amely a megmagyarázott szórásnak mintegy 10 százalékát adja.

Annak ellenére, hogy nem sikerült bizonyítani a családi légkörnek a politikai szocializációra való hatását, a kérdést nem tekintjük lezártnak. Az olyan komplex témákhoz, mint a családon belüli személyközi kapcsolatok, az általunk használt eszközök meglehetõsen kezdetlegesek és nem megfelelõek. Elõször a kapcsolatok és hatásaik finom struktúrájának elemzésére lenne szükség.

Alapigazságként szokás kezelni, hogy a gyerekekre vonatkozó valamennyi kulturális változó függ a szülõk iskolai végzettségétõl. Erre alapoztuk azt a feltételezést, hogy a politikai szocializációt is befolyásolja. De meglepetéssel láttuk, hogy az apák végzettsége csak 2,2 százalékot, az anyáké pedig 3,2 százalékot magyaráz gyermekeik politikai érdeklõdésének teljes szórásából, sõt, az apák hatása egyszerûen eltûnik, amikor más változókat is bevonunk az elemzésbe. Az anyák hatása megmarad azon az alacsony szinten, amelyen volt, fõleg, amikor a válaszadó nemével együtt vizsgáljuk: a gyenge hatást lényegében a magasabb végzettségû anyák érdeklõdõ fiai okozzák.

Mintánk azonban nem reprezentatív, így eredményeink csupán az érdeklõdés – vagy a „gyanú” – felkeltésére alkalmasak, kérdéseinkre csak alaposabb és erre a célra irányuló kutatás adhat választ. Mindenképpen figyelemre méltó, hogy bár a lányok az anyjukhoz, a fiúk az apjukhoz állnak közelebb a szülõk közül, az anya hatása ebben az esetben mégis a fiúknál jelentkezik erõsebben.

Elemzésünk tehát elakad egy felfedezetlen terület határán: a családon belüli politikai attitûdöknél. Az egyetlen következtetés, amelyet levonhatunk, az, hogy ezeknek van a politikai szocializáció különbözõ dimenzióira a legnagyobb hatásuk. Azt azonban nem tudjuk, hogyan jön létre ez a befolyás, és hogy milyen tényezõk vannak mögötte.

1994-ben és 1998-ban a kamaszok attitûdjét érintõ legátfogóbb kérdésként felsoroltunk szavakat (ezek csaknem teljesen megegyeztek a két kérdõívben), és azt kérdeztük a hetedikesektõl, hogy melyiket szeretik, melyiket nem szeretik közülük. (Azt is válaszolhatták, hogy nem tudják eldönteni.) A hívószavak a következõk voltak: pénz, iskola, osztály, cserkészek, hadsereg, párt, politika, választások, liberálisok, konzervatívok, szocialisták, vallás, erdélyiek, amerikaiak, zsidók, cigányok¹¹. Mint látható, a lista tartalmaz a tanulók hétköznapi valóságához közelálló szavakat, megjelöl egyes intézményeket és népcsoportokat, és szerepel benne néhány egyértelmûen politikai jellegû szó is.

A bizonytalan válaszadók aránya nagyban változik a lista mentén és egyes politikai hívószavak esetében 50 százalék fölé nõ. A válaszoknak ez a szélsõséges eloszlása (1998-ra vonatkozóan lásd a 4. ábrát) kizárta annak a lehetõségét, hogy a „szeretem/nem szeretem” adatok alapján faktoranalízist végezzünk. Be kellett érnünk a „bizonytalan/ nem bizonytalan” válaszadók arányának tanulmányozásával. Ezeknek az adatoknak az elemzésével azt lehet megközelíteni, hogy a fiatal kamaszok a) milyen mértékben érdeklõdnek a felnõttek világának különbözõ dimenziói iránt, és b) hogyan strukturálják ezeket a dimenziókat. (Ezen okból a 4. ábra a „szeretem/nem szeretem” arány sorrendje helyett a „bizonytalan/nem bizonytalan” válaszok arányának sorrendjét mutatja.)

Nem csoda, hogy az osztályról volt a legkönnyebb ítéletet mondani (bár a válaszadók majdnem egyötöde ebben a kérdésben sem tudott dönteni). A válaszadók egynegyede-egyharmada nem tudta megítélni az egyes nagyobb intézményeket (iskola, pénz, hadsereg, választások), de a politika megítélésére még ennél is kevesebben voltak képesek. Ez a fogalom a legnehezebben megítélhetõ fogalmakkal, azaz egyes politikai és nem politikai intézményekkel szerepel egy csoportban. Ezekrõl a válaszadók egyharmada-fele nem tudott véleményt mondani.

Furcsának tûnhet, hogy a legnehezebben emberek csoportjairól (zsidókról, szocialistákról, erdélyiekrõl, konzervatívokról, liberálisokról) tudtak véleményt alkotni. Még érdekesebb, hogy két ilyen csoport viszont a bizonyossági sorrend közepén, illetve elején helyezkedik el: a cigányokról és az amerikaiakról van szó. Ezeket a különbségeket a kutatáson belül nem tudjuk mivel magyarázni; talán az emberekrõl való döntés kényesebb téma, mint intézmények megítélése. Ha elfogadjuk ezt a magyarázatot, akkor a két kivétel a „közeli rosszfiúkat” (cigányok) és a „távoli jófiúkat” (amerikaiak) jelképezné, és a fogalmak erõs érzelmi töltete ösztönzi a határozott válaszadást. Természetesen nem feledhetjük, hogy a kifejezetten politikai fogalmak nemcsak, hogy zavarba hozóak, de valószínûleg kevésbé is ismertek a fiatal kamaszok számára – annak ellenére, hogy egy részük szerepel a tantervi követelményekben.

Egy kognitív struktúra feltárása érdekében faktoranalízist alkalmaztunk a „bizonytalan/biztos” válaszokra. Ennek eredményeként mind 1994-ben, mind 1998- ban két „politikai” faktor vált nyilvánvalóvá: az egyik faktor legfontosabb elemei mindkétszer a politikai irányzatok, mint „liberális”, „konzervatív”, „szocialista”. A hívószavaknak ez a csoportja világosan elválik az általános, hivatalos vagy intézményi fogalmaktól mint „politika”, „párt”, „választás” (valamint 1994-ben a „rendszerváltás” és 1998-ban a „parlament” szavaktól). A diákok hétköznapi életével kapcsolatos kifejezések, mint az „iskola” és az „osztály” a többitõl elkülönülõ faktort alkotnak, megjelenítve így a gyerekek és a felnõttek világának nyilvánvaló különbségeit.

A konkrét politikai hívószavakra való reagálás elemzésének eredménye nagyjából megfelel a politikai érdeklõdés vizsgálatakor levont következtetéseknek. A csoportok és az intézmények közötti különbség még hangsúlyosabbá válik. Ez az eredmény változatlan, amióta a politikai változásokkal közvetlenül együttjáró zûrzavar elmúlt. 1998-ban a 13 éves válaszadók a válaszok bizonyosságának ugyanazt a fokát, a konkrét politikai fogalmak iránti szimpátiának pedig nagyjából ugyanazt a fokát mutatják, mint a megfelelõ korosztály 1994-ben.

Különbségként említhetõ, hogy a választásokat és a konzervatívokat valamivel többen szeretik 1998-ban. Az egyetlen meglepõ különbség a pártokkal kapcsolatos: 1998-ban 10 százalékkal kevesebben tudták eldönteni, hogy szeretik-e, mint a megelõzõ választási évben. Ez a különleges eltérés adatainkban azt mutathatja, hogy ezen a ponton (talán a pártok közötti, korábbinál élesebb csatározások láttán) valódi bizonytalanság húzódik meg az adatok mögött, nem pedig ismerethiány.

Az olyan ellentmondások, mint az, hogy miközben 25 százalékról majdnem 33 százalékra emelkedett azok aránya, akik szeretik a „választások”-at, a „párt” szó továbbra is csak 10 százalékban kelt szimpátiát, ismét arra utalnak, hogy a 13 évesek fejében a politikai fogalmak még elég kialakulatlanok, és nem alkotnak többé- kevésbé logikus struktúrát. Éppen a párttal szembeni elbizonytalanodás láttán felmerülhet ugyan, de kutatásunk nem kínál adatokat annak alátámasztására, hogy a magyar felnõtteknek a politikával szembeni kiábrándultsága – amelyrõl annyi szó esett már – a kilencvenes évek folyamán negatívan befolyásolhatta-e az új nemzedék politikai szocializációját. Ez természetesen lehetséges, de a kérdés eldöntéséhez további kutatásokra lenne szükség.

A más nemzeti és etnikai csoportok iránti attitûdöknek mindig is nagy, gyakran politikai jelentõségük volt Európában, különösen Kelet-Európában. A gyerekek hamarabb megtanulják ezt, mielõtt tisztában lennének a politika szó jelentésével. Ha Anna Melich (1979) egy kutatásban joggal vizsgálta: „Comment devient-on Suisse?”¹², még bonyolultabb megérteni azt, hogy hogyan válik valaki magyarrá – Magyarországon, Erdélyben, a Vajdaságban, Szlovákiában vagy éppen Amerikában. Ez indokolja, hogy a világnak ezen a részén a nemzeti érzelmeket és a más nemzeti vagy etnikai csoportokhoz való viszonyt oly sok kutatás feszegeti.

A mi kutatásunk, anélkül, hogy ez a téma állt volna a középpontjában, szintén tartalmazott néhány ezzel kapcsolatos kérdést. A válaszadókat megkértük, hogy válasszanak 3 szobatársat egy nyári táborban a felsorolt különbözõ nemzeti/etnikai csoportok közül¹³. A kérdõív más helyén megkértük õket, hogy írják le, mit jelent számukra a „zsidó” illetve a „cigány” szó. Végül – mint láttuk – 4 hívószó etnikai csoportra vonatkozott a már elemzett szimpátia/antipátia-kifejezésnél is.

A szobatársválasztás módja – az, hogy csak hármat választhattak – eleve beszûkítette a kérdezettek önkifejezési lehetõségét. Majdnem mindenki (2,3% kivételével) választott amerikait, a szoba másik két helyét fõleg németekkel és franciákkal „töltötték be”; 17 százalék választott svéd, ugyanennyi pedig kínai szobatársat. Az utóbbi ténybõl további kérdések következhetnek, mivel Magyarországon újabban jelenlévõ, sokféleképpen elkülönülõ és egyértelmûen azonosítható kisebbségrõl van szó.

Az esetek majdnem egyötödében az amerikai és a német mellett választottak kevésbé „népszerû” csoportot is a kérdezettek, de csak elenyészõen voltak (2,5%), akik a trenddel teljesen ellentétesen mindhárom szobatársukat a lista rangsorának második felébõl választották. Ami a részleteket illeti, az elég meglepõnek tûnik, hogy a cigányokat gyakrabban választották (7%), mint a zsidókat (2%), mivel egyéb adataink nem támasztják alá, hogy a fiatal kamaszok körében a cigányokkal többen rokonszenveznének, mint a zsidókkal. Az egyetlen feltevés – inkább egyszerû találgatás – erre vonatkozóan az lehet, hogy a cigány válaszadók maguk gyakran választhattak cigány szobatársat, míg a zsidóknál a választás nem így mûködik.

Ellenõriztük, hogy van-e politikai vonatkozása annak, hogy valaki a leggyakoribb amerikai-német-francia összeállítást jelöli meg, de a politikai érdeklõdés mutatójával nem találtunk szignifikáns kapcsolatot. A leggyakoribb választ adók átlagosan 4,42 pontos, a „deviáns” választ adók 3,89 pontos, a vegyesen választók pedig 4,61 pontos politikai érdeklõdést mutattak. Az a tény azonban, hogy a „deviáns” és a „vegyes” válaszok nem ugyanolyan távolságban vannak, és nem ugyanolyan irányban térnek el a leggyakoribb válaszoktól, azt a feltevést sugallja, hogy ezek nem az átlagos viselkedéstõl való eltérés kisebb vagy nagyobb fokát – azaz fokozatait – jelentik, hanem két különbözõ típusú devianciára utalnak. Az egyiket, a nagyon deviáns választ így kevésbé politizáltnak és inkább nemzeti/etnikai indíttatásúnak, a másikat, a kevésbé eltérõt – éppen ellenkezõleg – nyitottabbnak és politizáltabbnak tekinthetnénk, mint az átlagos (és tömeges) viselkedést. Ismét csak további kutatások bizonyíthatják be, hogy van-e kapcsolat a nemzeti/etnikai mezõn belüli személyes választás és a politikai szocializáció között.

A cigányokra és a zsidókra vonatkozó nyitott kérdések lehetõvé tették, hogy tolerancia-mutatókat képezzünk¹⁴. A legfontosabb eredmény az, hogy a két csoport iránti attitûdök teljesen különbözõek. Míg a válaszadóknak csak egyharmadáról volt eldönthetõ, hogy toleráns vagy intoleráns a zsidókkal szemben, a cigányok esetében ez az arány 75 százalék. Nem tudjuk, hogy a kamaszokat kevésbé érdeklik-e a zsidók, vagy kevésbé szeretnek róluk véleményt formálni, csak azt tudjuk, hogy az egész mintának kevesebb mint 10 százaléka, a kérdésre válaszolóknak pedig kevesebb, mint egyharmada mutatta jelét annak, hogy intoleráns a zsidókkal szemben. A cigányokkal szemben viszont az egész mintának több mint egyharmada, a kérdésre válaszolóknak pedig a fele mutat intoleranciát! Szabó és Örkény (1998: 204) hasonló eredményre jutott középiskolások körében: 69 százalékuk „nem szereti” a cigányokat, míg csak 30 százalékuk mutat negatív érzelmeket zsidók irányában. Ezek az adatok arra mutatnak, hogy Magyarországon a bûnbak szerepét a zsidóktól átveszik a cigányok. (Az 5. ábra a zsidókkal és a cigányokkal szemben kifejezett intolerancia¹⁵ összegének kétdimenziós eloszlását mutatja be.)

Másrészrõl, ez nem jelenti azt, hogy a kifejezésre juttatott tolerancia mértéke is különbözne a két csoport esetében. A három lehetséges pont (szobatársválasztás, a „ki a zsidó/cigány” kérdésre és a „szeretem/nem szeretem” kérdésre adott válasz) összeadása alapján azt találtuk, hogy a minta fele sem a zsidók, sem a cigányok felé nem mutat toleranciát. Durván 20 százalékuknál tapasztalható tolerancia a cigányok, és ennek mindössze fele (10%) esetében a zsidók irányába. (A maximális, de még a közepes tolerancia-pontszám esélyét is nagymértékben csökkentette persze az amerikaiak iránti megkülönböztetett vonzalom a szobatársválasztásban.) Végül is, ekképpen a tolerancia közel szimmetrikus eloszlása egészíti ki azt az aszimmetrikus képet, amelyet a zsidók és a cigányok iránti intolerancia eloszlása mutatott.

Az általános képen belül a lányok toleránsabbnak tûnnek a fiúknál, habár szignifikáns eredményt egyedül a cigányokkal kapcsolatos tolerancia mérésekor kaptunk. Az iskolakörnyezetet tekintve a cigányokkal szembeni tolerancia magasabb, az intolerancia pedig alacsonyabb a slumos belvárosi iskolákban, míg az elit iskolákban a zsidókkal kapcsolatos tolerancia nagyobb, mint máshol. Ez a megfigyelés megfelel a várakozásnak, mivel az elit iskolákban feltételezhetõen több zsidó, míg a rossz állapotú belsõ kerületekben több cigány tanuló van, mint máshol.

Nyitott kérdés marad, hogy a politikai érdeklõdés nagyságának van-e hatása a tolerancia és az intolerancia mértékére. A politikai érdeklõdés átlagait a tolerancia különbözõ szintjeivel összevetve a zsidók esetében nagyon csekély, a cigányok esetében pedig semmilyen hatást nem találtunk. Nem találtunk hatást az intolerancia szintjeinek vizsgálatakor sem.

A cigányok irányában megnyilvánuló magasabb tolerancia értékét nyilván torzítja az, hogy mennyien választották õket szobatársnak. Az, hogy ebben a csoportban a politikai érdeklõdés szintje alacsonyabb (habár itt az alacsony esetszám megakadályozza az ítéletalkotást), és az, hogy nincs nyoma semmilyen általános kapcsolatnak, megint arra utalhat, hogy távolság van az etnikai és a politikai dimenzió között.

A Percheron-iskola nyomdokain haladva kutatásunkban megpróbáltuk feltárni a szocializációnak olyan oldalait, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a politikai érdeklõdéshez. Olyan idõszakban, amikor a politikai és a gazdasági változások a bûnözés (autórobbantás, maffiaháborúk, stb.) új és jól látható jelenségeivel jártak együtt, azt gondoljuk, természetes, hogy a fiatal kamaszok érzékenyek legyenek ezekre a jelenségekre, és saját reakciót alakítsanak ki velük kapcsolatban.

Egy fiktív szituációra vonatkozóan öt zárt és egy nyitott lehetõséget adtunk a gyerekeknek: „Mit tennél, ha egy autó felrobbanna az utcában, ahol laksz?”¹⁶ A leggyakoribb válasz az volt, hogy „szólnék a rendõrségnek”, illetve, hogy „szigorúbb törvényekre lenne szükség”. A megoszlás azt mutatja, hogy a közintézmények hamar eszébe jutnak a tinédzserek ezen korosztályának, míg a gyerekesebb-technikaibb megoldást („megtiltanám, hogy parkoljanak az utcában”) választották a legritkábban. A közügyek intézésében való részvételt illetõen a két nembeli fiatal tinédzserek világosan eltérõ attitûdöt mutatnak: a lányok sokkal hajlamosabbak arra, hogy a rendõrségre támaszkodjanak, és kevésbé arra, hogy bármilyen önvédelmi cselekedethez folyamodjanak (a környékbeliekbõl álló önvédelmi fegyveres polgárõrséget hozzanak létre).

Az „egyéb” válaszok minden kutatásban a legkevesebb és a legkevésbé érdekes adatot szokták tartalmazni. Esetünkben azonban ezek a válaszok igen sokatmondóak, mert nagy számúak, és értelmezésünk szerint ez a sok „egyéb” válasz azoktól érkezett, akik a legnyitottabb gondolkodásúak és a leginkább készek arra, hogy a közügyekben kezdeményezõ szerepet töltsenek be. Tudjuk, hogy az általunk tanulmányozott korosztályban sok választ gyakran egyszerûen viccnek szánnak. De ha a politikai érdeklõdés mértékével vetjük össze õket, ez megerõsíti várakozásunkat (lásd a 6. ábrát). A politikában legkevésbé és leginkább érdekelt csoportot világosan szét lehet választani egyrészt a rendõrségi megoldást választók, másrészt pedig az „egyéb” kategóriába esõ személyes megoldást keresõ válaszuk alapján.

Be kell látnunk, hogy mindezekkel a megfigyelésekkel együtt is az eloszlások általános tendenciája ugyanolyan marad a tinédzserek különbözõ csoportjainak esetében. Az általunk vizsgált különbségek variációk egy témára, nézzük akár a politikai érdeklõdés fokát, vagy a felnõtt világ egyes kiemelkedõ eseményeire való reakciókat.

Az autórobbantás és a politikai érdeklõdés közötti összefüggést tekinthetjük a percheron-i elméletet megerõsítõ ténynek is. Kutatásunkon belül akad még néhány olyan tény, amely szintén alátámasztja ezt.

A kamaszok környezetükkel szembeni attitûdjének feltérképezéséhez megkérdeztük õket, hogy részt vesznek-e, vagy szeretnének-e részt venni bizonyos szervezetekben. Az iskolában vagy az iskola által létrehozott (sportklub, színjátszó kör) szervezeteket mellõzve az elemzést az ifjúsági szervezetekre – cserkészek, úttörõk – és néhány, a kamaszok számára is elérhetõ felnõtt intézményre korlátoztuk, mint amilyenek a hagyományõrzõ vagy a kisebbségi szervezetek. Az ezekre irányuló attitûdök megfigyelése azt mutathatja meg, hogy hogyan vonódnak be a fiatal kamaszok fokozatosan a felnõttek világába. Fokozatoknak tekinthetjük, ha valaki legalább egy ilyen szervezetben részt vesz, illetve szeretne részt venni vagy pedig nem vesz részt. A fokozatok alapján létrejövõ kategóriákban a politikai érdeklõdés fokának variancia-analízise gyenge, de szignifikáns összefüggést mutat (eta=0,124, p=0,023), ami arra utal, hogy minél inkább részt vesz valaki a felnõtt tevékenységekben, annál nagyobb érdeklõdést tanúsít a politika iránt.

A felnõtt világhoz való közeledés egy másik jele bizonyos témáknak a tinédzserek beszélgetéseiben való megjelenése. Ilyen érzékeny, felnõtt témaként kezeltük a családi ügyeket, a különleges anyagi vagy pénzügyi jellegû témákat. Ebbõl következett az a hipotézisünk, hogy minél inkább beszélget ezekrõl a kamasz, annál inkább érdeklik a politikai ügyek is. A Pearson féle korreláció ebben az esetben is gyenge, de szignifikáns a két változó között (r=0,163; p=0,000).

Nem gondoljuk, hogy Percheron elméletét be lehet bizonyítani egy nem erre a célra tervezett és készített kutatással. (Részben az együttjárások gyengeségére is ez ad magyarázatot.) Mindazonáltal meggyõzõ, ha egy elmélet még ilyen körülmények között is helytállónak mutatkozik.

Három felmérés készült három választási évben, amelyek a korai politikai szocializációt kutatták a kilencvenes évek Magyarországán. A kutatások nem reprezentatív, hanem az iskolai környezet által strukturált mintát alkalmaztak. A jelentõs részben hasonló eszközöket és módszereket használó kutatások azt sejtetik, hogy a politika iránti érdeklõdés csökkent a fiatal magyar kamaszok körében a kilencvenes évek elejéhez képest. Tanulmányunk fõleg az 1998-as kutatás elsõ eredményeit közli és néhány ponton összehasonlítja a három kutatást. Az eredmények egyike sem teljes. A regionális különbségek még mindig elemzésre várnak, csakúgy, mint az iskolai környezet adatai. A nyitott kérdések szövegeinek elemzése remélhetõleg még jobb rálátást enged majd a politikai szocializáció folyamatára. Ezek mind elõfeltételei az 1991-es, 1994-es és az 1998-as eredmények részletesebb összehasonlító elemzésének.

Az elsõ elemzések azt mutatják, hogy a politikai fogalmak, érzelmek és attitûdök gyakran homályosak és ellentmondásosak a fiatal kamaszok fejében. Nem vesznek részt politikai tevékenységekben, kivéve, ha ehhez kedvezõ indítást nyújt egy ilyen szempontból különös családi háttér. Nemcsak, hogy kevésbé érdekli õket a politika, de a 13 éves magyaroknak az évtized során szemmel láthatólag negatív attitûdjük alakult ki a politikával kapcsolatban. Ez az alapvetõ tendencia nem akadályozza meg õket abban, hogy állást foglaljanak néhány egyedi esetben, amelyet õk nem politikainak fognak fel.

Az Annick Percheront követõ elméleti megfontolásokra építve, a kutatássorozat újabb adalékokat talált Percheron elméletének alátámasztására is. A politikai szocializáció fõ indexe gyenge, de szignifikáns kapcsolatban áll a kamaszoknak a felnõttek világa iránti attitûdjével. Anélkül, hogy elmerültünk volna a politikai szocializáció részleteiben, az elemzés máris felvetett néhány olyan hipotézist, amelyek további kutatások kiindulópontjai lehetnek.