Cserne Péter
GARY STANLEY BECKER, A PREFERENCIÁK ÉS A KÖZGAZDASÁGTAN IMPERIALIZMUSA



"I arrive by a devious route you observe at the thesis that flows naturally and even irresistibly from the theory of economics. Man is eternally a utility-maximizer, in his home, in his office - be it public or private - in his church, in his scientific work, in short, everywhere."

(Stigler 1982: 35)



"...azok az öreg csehek, akik 1939. március 15-én a rádió mellett holtan fordultak le a székrõl, nyilván nem a cseh állampapírok várható esése feletti aggodalmuk miatt kaptak szélütést."

(Bibó 1986. I: 512)



Bevezetés

Az elmúlt évtized közgazdasági Nobel-díjasainak névsorát szemlélve, a vezetõ amerikai szakfolyóiratok újabb évfolyamait átlapozva nehéz nem észrevenni azt a tendenciát, hogy a hagyományos gazdaságpolitikai, makroökonómiai szekértáborharcok és szintézisek rovására teret nyernek olyan irányzatok, mint a közgazdasági alkotmánytan (constitutional economics), az új intézményi közgazdaságtan, a kliometria, a vallás közgazdaságtana1, a feminista közgazdaságtan. Kétségtelenül a közgazdaságtan intenzív (vagyis gazdasági problémák elemzésébe új tényezõket beépítõ) és extenzív (nem gazdasági problémákat ortodox ökonómiai eszköztárral vizsgáló) átalakulása ez, amelynek egyik élharcosa Gary S. Becker.2

Becker munkásságának talán a legutóbbi idõkig számosabbak voltak bírálói és kikacagói, mint azok, akik vették a fáradságot, hogy gondolatait alaposan megvizsgálják. Nem kétséges, hogy õ maga is akaratlanul hozzájárult sok félreértés megszületéséhez, követõi nem egyszer túlzásokba estek. A közgazdasági terminológiát használó társadalomtudományi mûvek olvasója olykor kételkedni kezd abban, hogy komolyan vehetõk-e például az intim szféra mikroökonómiájáról szóló, differenciál- és integrálszámítással érvelõ dolgozatok. Hogy csak néhány közismert gyöngyszemre utaljunk: "Az öngyilkosság közgazdasági elmélete", a túlvilági élet közgazdaságtana, a fogmosás és az alvás ökonómiája.3 Gordon Tullock, akit leginkább a Buchanannel közösen írt The Calculus of Consent tett híressé, s akit Nobel-díjas szerzõtársa mint alkati közgazdászt (natural economist) jelöl meg (egyébként Beckerrel és Alchiannel egy sorban) (Buchanan 1987: 9) olyasmit fejteget, hogy a racionális szív- vagy vesebetegnek az alkohol rabjává kell válnia, hisz különben ép májjal, azaz nem azonos mértékben elhasználódott szervekkel szállna sírba... (McKenzie-Tullock 1978; Rowley 1987: 24)

Az alábbiakban mindezek ellenére azt igyekszem bemutatni, hogy a beckeri törekvések korántsem hóbortok vagy zsákutcás extravaganciák. Ahogyan valószínûleg az sem állja meg a helyét, hogy a közgazdászok a gazdaságpolitika mezején nap mint nap elszenvedett kudarcok elõl menekülnek békésebb (?) vagy - úgymond - "közgazdászokkal még nem fertõzött" vizekre. Ugyanakkor azt hiszem, szükség van arra, hogy e törekvéseket, melyeket késõbb a közgazdasági imperializmus névvel jelölök, módszertanuk felõl is megvizsgáljuk. Ez a vizsgálat kissé apologetikus ízû lesz, mindenesetre igyekszik az íznek is okát adni.

Az imperializmus, vagy hogy szebben fogalmazzak: a közgazdaságtannak más társadalomtudományokkal való kölcsönhatása iránt Magyarországon szórványos az érdeklõdés. A bíztató ellenpéldákra és az értetlenség okaira itt nem térünk ki. Azonban érdemes észrevenni, hogy az akadémikus(i) közönyre fittyet hányva az elsõ látásra nem gazdasági jellegû gyakorlati problémákkal szembesülõ szakemberek érdeklõdése, elsõsorban a humán erõforrások témakörében mennyire figyelemre méltóan növekszik. Néhány évtizeddel ezelõtt még az úgynevezett nyugati közvéleményt is megbotránkoztatta az emberi tõke fogalma (vö. Becker 1996: 145), mely ma mind a metaforisztikusságot, mind az antihumánus mellékzöngéket nélkülözi (Becker 1993: xix).

Wittgenstein nyomán persze mondhatjuk azt, hogy saját nyelvünk (nyelvjátékaink) konstruálta világban élünk. Többféle értelemben felvethetjük a lét és tudat "dialektikus" összefüggéseit is. Az is igaz lehet, hogy a hétköznapi praxis a "tiszta tudomány" színe elõtt nem sokat számít. Ám, vajon nem érdemes-e már csak ezen kérdések tisztázása végett is közelebbrõl szemügyre vennünk, mi van a beckeri preferenciák mögött?4


Terminológiai tisztázás

Az angol nyelvû irodalomban az economic imperialism terminus technicusként többnyire háromféle értelemben szerepel. Elõször mint gazdaság- és politikatörténeti kategória, például Eric J. Hobsbawm munkásságában. Másodszor mint az amerikai közgazdászok és a velük együtt beáramló gazdaságpolitikai elvek, reformjavaslatok megjelenése a világ többi országában. E két problémakörrel a továbbiakban nem foglalkozunk.

A harmadik jelentés szerint a közgazdasági imperializmus, pontosabban a közgazdaságtan imperializmusa az a folyamat, amelyben "a közgazdaságtant a piacon kívül, azaz olyan területeken alkalmazzák, amelyeket hagyományosan a szociológia, a politológia, a pszichológia, a filozófia illetékességi körébe sorolnak" (Pies 1993: 91).5 Vagyis a közgazdaságtani elmélet akkor és annyiban imperialista, amikor és amennyiben eszközei és módszerei elterjednek a nem gazdasági jellegû társadalmi jelenségek vizsgálatában is. Az imperializmus megjelölés helyett - árnyalatnyi jelentésbeli különbséggel - elõfordul a közgazdasági határátlépés, a nempiaci közgazdaságtan, a közgazdasági szemlélet (approach, Ansatz), az interdiszciplináris munka, a közgazdasági viselkedéselmélet elnevezés is. Persze - mondják a kritikusok - ami a közgazdászok számára "multidiszciplináris perspektívák megnyílása, azt mások úgy érzékelik mint gyarmatosítást" (Green-Shapiro 1994: 204). Az imperializmus fogalmát ilyen értelemben elõször minden bizonnyal Ralph William Souter (1933) használta. Ezzel utalt azokra a problémákra, melyeket a közgazdaságtan "határátlépései" felvetnek, s amelyeket a továbbiakban részletesen tárgyalunk.

Az imperializmus persze nemcsak a közgazdaságtan sajátja. Tágabb értelemben az emberek gazdasági viselkedésével foglalkozó, eredetileg a gyakorlati (morál-) filozófia illetékességébe tartozó diszciplína is a modern természettudományok absztrakt, matematikai és fizikai problémákon csiszolódott módszertanának "esett áldozatul". (Beed-Beed 1996; Mirowski 1991).

A közgazdaságtan imperializmusának módszertani megalapozása többféleképpen is lehetséges. Mindenképpen szükséges hozzá azonban annak meghatározása, hogy mi a tudományterületek elhatárolásának alapja.


A tudományt nem tárgya, hanem módszere definiálja

A közgazdaságtan egyik lehetséges - az imperializmus számára önként kínálkozó - definíciója Lionel Robbinstól származik. E szerint "a közgazdaságtan az a tudomány, amely az emberek viselkedését mint célok és különféleképp felhasználható szûkös eszközök közötti viszonylatokat kutatja." (Robbins 1935: 16)6 Rövid, közkeletû megfogalmazás szerint a közgazdaságtan a (racionális) választás tudománya. Erre hivatkozva jelenti ki Becker (1976: 5, 14), hogy "ami a közgazdaságtant mint diszciplínát a többi társadalomtudományi diszciplínáktól leginkább megkülönbözteti, az nem a tárgya (subject matter), hanem a szemlélete (approach). A közgazdaságtani szemlélet különös erõssége éppen az, hogy az emberi viselkedés széles skáláját fogja át... az emberi viselkedés elemzésének egységes vonatkoztatási keretét" nyújtja.7

Ennek a tudományszemléletnek azonban az is következménye, hogy az imperialisták sem tagadhatják annak lehetõségét, hogy esetleg épp anyaországukban, de bármely más probléma tanulmányozásakor is mások más módszereket használjanak. Ezzel Becker (1976: 13) olyannyira egyetért, hogy a termékeny együttmûködés lehetõségét is elismeri. "A többi társadalomtudományok értéke nem csökken azáltal, hogy a közgazdasági szemléletet lelkes és tökéletes elismerésben részesítik. [...] Más tudományok kutatási technikái és eredményei jelentõsen hozzájárulnak az emberi viselkedés megértéséhez. Vagyis, bár a közgazdasági szemlélet egy átfogó vonatkoztatási keretet nyújt, sok fontos fogalom és módszer más diszciplínáktól származik és fog továbbra is eredni."


Az imperializmusok tipológiája

A közgazdasági imperializmus nem egységes annyira, hogy lakatosi értelemben egyetlen kutatási programot alkotna.8 A kemény magban szereplõ, mozdíthatatlannak elfogadott feltevések, illetve a kutatások irányát, menetét kijelölõ pozitív heurisztikák alapján három különálló tudományos kutatási programba csoportosíthatjuk a közgazdasági imperializmust. E formális ismérvek alapján a programok egymástól való elhatárolása még viszonylag egyszerû feladat. Azonban - mint látni fogjuk - az egymástól különbözõ kemény magok köré nem egyszer máskülönben azonos vagy hasonló pozitív heurisztikák épülnek. Nevezetesen, minthogy a magfeltevések minden esetben definíció szerint az egész társadalom, sõt, egyik esetben természeti jelenségek magyarázatául is szolgálnak, bizonyos tényekre azonos hipotéziseket fogalmaznak meg, azaz védõöveik átfedik egymást: erre különösen az intézmények közgazdaságtana vonatkozásában figyelhetünk fel.

A programokat tradicionális, pszichologista és a priori imperializmusnak és imperializmusnak nevezzük. Mindháromban közös feltevések a következõk (Monroe 1991):

1. a cselekvõk célokat követnek;
2. a célok a cselekvõk felismert érdekét tükrözik;
3. a célok elérését a lehetõségek szûkössége korlátozza;
4. a cselekvés a költségek és hasznok összevetésének (döntésnek) az eredménye; a döntéshozók egyének.9 Az elsõ és a második program egyaránt tartalmazza az elõbbieken túl;
5. a stabil, konzekvens preferenciarendszer;
6. a maximalizálás (a legnagyobb várható hasznosságú alternatíva választása) feltevéseit is.10


A tradicionális imperializmus

Az elsõ, a tradicionális imperialista program korai elõdöket tud felmutatni. A klasszikus közgazdaságtan emberképének örökösei tartoznak ide. A neoklasszikus mainstream közgazdaságtan alapfeltevéseit nagyjából Friedman (1953) elvei szerint értelmezik,11 de számukra a racionális haszonmaximalizálásnak empirikus tartalma van. Az imperializmust empirikus érvekkel igyekeznek megalapozni. Erre csak egyetlen példa: Posner (1981: 2) azzal érvel a piaci körülmények körén túli racionális kalkuláció empirikus relevanciája mellett, hogy nemcsak az üzleti életben, hanem például a párválasztásban is nagy tét forog kockán. A "nagy tét" számukra szinte mindig monetáris jellegû, legalábbis annyiban, hogy fizetési hajlandóság rendelhetõ hozzá. Az egyének közötti összehasonlítást a fizetési képesség és hajlandóság együttes mértékén mérik. Nem ragaszkodnak a tökéletes informáltság feltevéséhez, de a korlátozott információ számukra egyszerûen drága információt jelent. (A pszichologistákkal való explicit szembeállításban pl. Posner 1993a: 120.) A nem önzõ motívumokat nehezen tudják kezelni.

A tradicionális imperializmus (illetve - e program felfogása szerint - az emberi döntés) nem veszíti el (teljesen) gazdasági jellegét. A zsebe alapján kalkuláló homo oeconomicus (HO) emberképe nyomán igen általános, de nagyban hasonló pszichológiai állítások fogalmazhatóak meg szerintük az ember viselkedésérõl. Végül: nem idegen tõlük az Alchian-tézis általánosított érvényû hirdetése sem.12

A program tanulságos áttekintését nyújtja Harold Demsetznek (1997) a közgazdaságtan primátusáról szóló elõadása. Legfontosabb tételei a következõk: az imperializmus (amelyet interdisciplinary work-nek nevez) sikere annak köszönhetõ, hogy a közgazdaságtan hagyományos határai között sikeres volt, míg a többi társadalomtudomány saját problémáival nem tudott megbirkózni. Másodszor, a közgazdaságtan módszertana alkalmasan választott, összes feltevése pedig reális volt, ugyanis a decentralizált piaci rendszer "koordinációs mechanizmusainak" magyarázatára szolgált. Harmadszor, pragmatikus módszertant kell követnünk. Negyedszer, bár a közgazdasági módszertan elõrejelzõ képessége csökken, amint a piaci kapcsolatoktól eltérõ jellegû intézményi környezetet elemzünk (elhatárolódás az a priori imperializmustól), véleménye szerint nem született általánosan érvényes alternatív, azaz a racionális maximálást tagadó emberkép (elhatárolódás a pszichologista imperializmustól). Végül, minthogy a közgazdaságtan lényegében megválaszolta legfontosabb kérdését, most más jellegû problémák következnek, melyek más módszereket kívánnak.

Az elsõ tétel egyrészt válasz Coase-nak arra a felvetésére (1994: 34-46; Szakadát 1995), hogy az imperializmusnak nincs jövõje, hiszen a többi társadalomtudományok mûvelõi egyszerûen elsajátítják a módszereket, a szakterület tényeinek ismeretében pedig eleve fölényben vannak. Demsetz szerint a coasei jóslat csak félig-meddig teljesült: a jog gazdasági elemzésével foglalkozó folyóiratokban például a közgazdászok szereplése az eltelt évtizedek alatt nem csökkent, sõt ellenkezõleg. Ráadásul - és erre már Posner (1993b: 209) mutat rá - a kérdésen, azaz hogy kinek mi a végzettsége, már túlhaladt az idõ. "Miért érdekelne ez bárkit, egy egyetemi bürokratán kívül? Coase pedig félreérthetetlenül nem az."

Másrészt nem fogadja el Demsetz az imperializmus megalapozásaként Hirshleifer magyarázatát sem, amely szerint a közgazdaságtan kategóriái olyannyira egyetemesek, hogy minden tudományterületen alkalmazhatóak. Hiszen - érvel - végül is mindenütt közgazdászra volt szükség ahhoz, hogy az imperializmus sikert érjen el. Ez az ellenérv persze vitatható, legalábbis találhatók kivételek: olyan területek, ahol nem Becker, Stigler, Buchanan, a formális matematika eszközeivel jól felfegyverzett közgazdászok voltak a kezdeményezõk. Éppen Buchanan (1987) vezeti be, mint láttuk, a jogász végzettségû Gordon Tullockkal kapcsolatban az alkati közgazdász (natural economist) fogalmát, s igen érzékletesen festi le jellemzõit.

A közgazdaságtan legfontosabb problémája - egyébként a többi társadalomtudományok lassú elõrehaladásának egyik okaként éppen egy ilyen centrális kérdés hiányát jelöli meg Demsetz - Adam Smith óta az ár-, bér- és kamatmechanizmusok mûködésének magyarázata volt. Ez a második világháború körüli években nyerte el végsõ alakját, s csak néhány nyitott kérdést hagyott hátra.13 A magyarázat közben alkalmazott feltevések - épp mert lényegtelen tényektõl tekintettek el - a kereskedelmi életben, tömegforgalom körülményei között, idegen ügyleti partnerek viszonyában reálisak voltak. Azaz az árrendszer mint decentralizált koordinációs mechanizmus szempontjából deskriptíve is helyes, pontosabban az elhanyagolhatótól tekint el egy (1) magántulajdonra épülõ, (2) kompetitív, (3) nem tervszerû (unplanned), (4) kereskedelmi rendszer, melyet (5) a tevékenységek szerinti szakosodás jellemez, és (6) jól informált, (7) jogkövetõ (law-abiding), (8) önérdek-követõ, (9) racionális emberekbõl áll, akik idegenek egymás számára, de (10) kapcsolatban állnak egymással áruk és szolgáltatások cseréje révén.

Demsetz ezek után kitér a racionalitás-posztulátum védelmére. Elveti mind Frank Knight bizonytalanságra alapozó érvét, mely szerint a vállalkozó tapasztalat híján nem képes racionális kalkulációra (ezért a szerencsében bízva túlzott mértékben ruház be és átlagosan negatív hozamot ér el), mind Herbert Simonnak (1982) a helyzet bonyolultsága és a mentális kapacitás korlátozottsága alapján hangoztatott híres "korlátozott racionalitás" és "kielégítõ megoldásra törekvés" tételeit. Sõt azokat a kísérleteket is elutasítja - a kísérleti körülmények valószerûtlensége alapján -, melyek az emberi viselkedést mozgató hagyományosan feltételezett racionalitást empirikusan cáfolják.14

Érdemes megemlíteni, hogy Demsetz egyetértõleg idézi (1997: 10) Alfred Marshallt, aki a Principles C függelékében így írt: "A közgazdaságtanban nagyobb elõrelépések történtek, mint bármely más társadalomtudományban, mert határozottabb és pontosabb amazoknál. De ha kiterjesztjük érvényességi körét, ez magával hozza a tudományos precizitás bizonyos elvesztését; azt a kérdést pedig, hogy vajon nagyobb veszteség származik-e a szemléletmód kiszélesedésébõl, mint nyereség, nem lehet szigorú és merev szabályok szerint eldönteni." Ezért ad nagyrészt igazat Demsetz Marshallnak, aki az üzleti tevékenységre korlátozta a közgazdaságtan hatáskörét. Ugyanakkor az idézetet a következõképp interpretálja: az imperializmus elfogadható költség-haszon alapon. Addig terjeszkedhetik a közgazdaságtan más diszciplínák felé, míg a magyarázat sikerét az anyagi motívumok (wealth) cselekvést meghatározó voltának csökkenésébõl adódó pontatlanság a határon ki nem egyenlíti. Vagyis Demsetz - s nagyjából a tradicionalista program - azt vallja, hogy a Gossen-törvényeket az imperializmus értékelésekor is alkalmaznunk kell.


A pszichologista imperializmus

Nevével némileg ellentétben a pszichologista imperializmus is közgazdaságtani irányzat. Alapvetõ törekvése, hogy kísérletek, pszichológiai eredmények alapján olyan új emberképet dolgozzon ki, mely elsõsorban a HO deskriptíve szegényes képét reálisra, sokszínûre formálja.15 Ezáltal nemcsak a gazdasági jelenségek új megvilágítását nyújtja, hanem mint általános emberkép is adekvát leírással szolgál. A kutatási program kemény magvában négy speciális feltevés helyezkedik el:

1. Az ember kognitív korlátai miatt komplex helyzetekben nem tud tökéletesen kalkulálni: korlátozottan racionális (Simon 1982).
2. Az információ - amellett, hogy költséges - értelmezésre szorul, ráadásul értékét csak a megszerzés után tudjuk meg.
3. Az elemzés hangsúlya a döntési folyamaton van, a racionalitás procedurális.
4. A cselekvõ nem maximalizál, hanem addig folytatja a keresést, amíg egy bizonyos aspirációs szintet elérõ (satisficing) megoldást nem talál.

Az irányzat részletes értékelése helyett csupán megemlítünk néhány nehézséget. A nem maximálást tételezõ 4. feltevés roppant nehézzé, ha nem lehetetlené teszi az aggregálást és specifikus, de általánosítható érvényû (makrojelenségekrõl szóló) kijelentések megfogalmazását. A pszichológiai megalapozás ingoványos talajra tévedhet, ha az emberi motívumok feltárása során például introspekcióba bocsátkozik. E ponton mindenképp meggyõzõnek látszik Friedman példája (1953), amely szerint az üzletemberekkel készülõ interjúkra nehéz makroökonómiát építeni. Persze nem elvileg lehetetlen.16

Ha nem ragaszkodnak a program követõi szigorúan az empirizmushoz, hanem belátják az általánosítás szükségességét, akkor nemigen juthatnak annál jobb következtetésre, mint hogy progresszivitásban (a lakatosi tudományfilozófiai értelemben) és nem a modell bonyolításában, reálisabbnak hitt feltevések beépítésében kell felvenniök a versenyt a rivális programokkal. Igaz, hogy a feltevésekkel való takarékosság és a modell egyszerûsége nem tudományos (ön)cél, de ezt azoknak is világosan kell látniok, akik épp azzal vetik el a HO-sémát, hogy annál sokkal világosabb és áttekinthetõbb, a pszichológiai kutatások nyomán megalapozott és egyszerû alaptételeket javasolnak. (Például a maximalizálás helyett valamilyen múltbeli, természetes vagy aspirációs szinttõl való eltérés minimalizálását a fogyasztói viselkedés magyarázatában.) A pszichologisták csekély szerepének bizonyára tudományszociológiai okai is vannak (Rabin 1998), mint minden tudományos jelenségnek. Az imperializmusok ilyen externalista értékelésére azonban nem térünk ki.


Az a priori imperializmus

A program veleje megfogalmazható Hirshleifer szavaival (1985: 53): "Egyetlen társadalomtudomány létezik. Ami a közgazdaságtan imperializmusának átható erejét adja, az az, hogy analitikus eszközeink - szûkösség, költség, preferenciák, lehetõségek stb. - valójában egyetemesen alkalmazhatóak. Még ennél is fontosabb, hogy ezeket a fogalmakat olyan két elkülönült, de összekapcsolódó struktúrába szerveztük, mint az optimalizáció az egyéni döntések szintjén és az egyensúly az elemzés társadalmi szintjén. Vagyis valójában a közgazdaságtan nem más, mint a társadalomtudomány egyetemes nyelvtana."17

A következõkben Ingo Pies nyomán (1993: 90-119) rekonstruáljuk Becker imperializmusát. Az elsõ tisztázandó kérdés a HO státusa. A sok félreértés, sõt "önfélreértés" (Selbstmissverständnis; különösen a tradicionális imperialisták részérõl) ellenére világosan kell látni, hogy a HO nem emberkép, hanem elemzési konstrukció. A HO fogalma a csereszituációk jellemzõ tulajdonságait jeleníti meg. Nem valamiféle Péntek elõtti Robinson-világ leírása, hanem tömeges és sokszor ismétlõdõ szituációk modellje.

A cselekvési helyzetet két tényezõcsoport befolyásolja: a cselekvõ preferenciái és a szûkös lehetõségekbõl adódó korlátok. A vizsgálat tárgya két egyensúlyi helyzet közötti változás leírása. Annak érdekében, hogy az ad hoc magyarázatok lehetõségét kizárjuk (ezt nevezi Popper az immunizáló fortélyok tilalmának), a preferenciákat változatlannak tételezzük. Az oksági kapcsolat feltárása érdekében ceteris paribus feltevéseket alkalmazunk, azaz egyet kivéve minden korlátozó tényezõt konstansnak tekintünk. A paraméterek egymás utáni változtatásával követjük azt a folyamatot, amelyben a maximalizáló cselekvõ minden egyes egyensúlyi pontban úgy cselekszik, hogy hasznát maximalizálja.

Becker (1996: 5) új fogyasztói elmélete szerint a háztartás számára a "hasznosság nem közvetlenül a javaktól és a fogyasztói tõkeállományoktól függ, hanem olyan, a háztartás által elõállított »termékektõl«, mint az egészség, a társadalmi rang, a hírnév és a testi örömök (pleasures of senses)". E termékeket viszont "a háztartások piaci javak, saját idejük, ismereteik és egyéb emberi tõkejavaik, valamint más inputok felhasználásával állítják elõ" (Becker-Stigler 1989: 113).

Mind a preferencia, mind a célok fogalma tisztán formális, tartalom nélküli konstrukció. Ez szükséges ahhoz, hogy a közgazdaságtan valóban - a robbinsi definíciónak megfelelõen - a szûkös eszközök és versengõ célok rendszerében bármely emberi cselekvést értelmezni tudjon. "A stabilnak feltételezett preferenciák nem olyasféle javakra és szolgáltatásokra vonatkoznak, mint a narancs, az autó, vagy az egészségügyi szolgáltatások, hanem a választás olyan alapvetõ tárgyaira, amelyeket a háztartás állít elõ, miközben piaci javakat és szolgáltatásokat, a saját idejét és más tényezõket használ fel. Ezek a mélyen fekvõ preferenciák az élet olyan alapvetõ szempontjaira vonatkoznak, mint az egészség, a presztízs, az élvezetek, a jóakarat vagy az irigység" (Becker 1976: 4). A hétköznapi szóhasználat szerinti preferenciák (Vorliebe) a korlátok közé kerülnek, a humántõke részeként. Ezek felelõsek - a jószágok és a pénzjövedelem változásán túl - a cselekvõ viselkedésének változásáért. Magát az egyéni magatartást pedig a mélyen fekvõ preferenciák határozzák meg. Mint Pies megjegyzi (1993: 99-100): épp azért, mert a beckeri preferenciafogalom teljesen absztrakttá vált, lehetséges hogy a különféle termékek és szolgáltatások iránti kereslet változása értelmezhetõ legyen a modellben anélkül, hogy annak alapszerkezetét veszélyeztetné. Vagyis a stabil preferenciák bevezetése olyan mûfogás, amellyel az elemzõ önmagát óvja meg az ad hoc magyarázatok kísértésétõl.

A közgazdasági imperializmus mikroalapokon nyugvó, makrojelenségeket magyarázó elméleti keret (Szántó 1998). Ez egyrészt megkülönbözteti a makroszintû magyarázatokkal dolgozó szociológiai iskoláktól, de a pszichológiától is elhatárolja. A szociológus Lindenberg megkülönböztetése szerint az imperializmusban az analitikus primátus (a megismerési cél) a társadalmi szinten, a teoretikus primátus (a megismerés eszköze) az egyéni szinten helyezkedik el (Pies 1993: 102).

Az a priori imperializmus univerzalista törekvéseit Gebhard Kirchgässner így fogalmazza meg (1988: 133): "A tudomány logikája szerint a közgazdasági cselekvési modell alapjául szolgáló »racionalitáselv« a társadalomtudományokban ugyanazt a helyet töltheti be, mint az »okság elve« a természettudományokban. Ugyanúgy, ahogy ott csak akkor beszélhetünk (természeti) törvényekrõl, ha elfogadtuk az okság elvét, a társadalomtudományokban az emberi viselkedés megértése csak akkor lehetséges, ha elfogadjuk a közgazdasági viselkedésmodellben megfogalmazott különbségtételt preferenciák és korlátok (célok és eszközök) között, és azonkívül abból indulunk ki, hogy az egyének a rendelkezésükre álló eszközöket céljaik elérésére használják."

Az imperializmus mikro-makro magyarázó sémája nemcsak a társadalmi szintû jelenségek önmozgásos magyarázatának alternatívájaként érdemel figyelmet. Mint mondtuk, a HO modell konstrukciója folytán nem lehet alkalmas mikrohipotézisek ellenõrzésére, azaz semmiféle pszichológiai tartalma nincs. (Ezt persze néha közgazdászok is nehezen hiszik el.) Még élesebben fogalmazva, épp azért támaszthat imperialista igényeket ez a modell, mert individualista társadalomelmélet és nem egyéni magatartáselmélet. Annak ellenére így van ez, hogy korlátozó körülmények (igen szûk korlátok, single exit situations) esetében empirikusan is kimutatható a modellel egybevágó viselkedés, az instrumentálisan racionális haszonmaximalizálás.

A HO a makroszintû jelenségek magyarázatának puszta eszköze. De az a priori imperializmus kutatási programjában egyúttal az egyetlen eszköze is. "Egy makroszintû jelenséget akkor tekintünk megmagyarázottnak, ha racionális egyéni cselekvések aggregált eredményeként rekonstruálható" (Pies 1993: 107). Az aggregálás során azonban számtalan meglepõ, illetve fonák eredmény is születik.18

További újítást hoz Becker elemzési keretébe az alternatívaköltség bevezetése (1976: 5): "Az árak, legyenek azok a piaci szektor pénzbeli árai vagy a nem piaci területek »árnyékárai«, a szûkös erõforrások felhasználásának alternatívaköltségét mérik, és a közgazdasági szemlélet az »árnyékárakra« történõ reakciókkal kapcsolatban ugyanazokkal a feltevésekkel él, mint a piaci árakkal kapcsolatban." A költségfogalom e kiterjesztése két következménnyel jár. Egyrészt lehetõvé teszi, hogy a közgazdaságtan gazdaságtani múltjától megszabadulva emancipálódjék (Pies 1993: 108). A mérési eszköz hiánya súlyos akadály volt az elemzés hatókörének kiterjedése elõtt, de ezáltal leomlott. A második, még fontosabb eredmény Pies szerint egyenesen "a neoklasszika forradalmasítását" jelenti. "Ezáltal az egész elmélet logikai státusa változik meg... A HO modellje abba a mondatba sûríthetõ, hogy az emberi cselekvéseket a költségek irányítják." Ez a mondat nem tartalmaz többé a valóságról szóló kijelentést: "ezáltal válik a HO-konstrukció közgazdasági a priorivá" (Pies 1993: 109). Ez persze azt is jelenti, hogy képesnek kell lennie minden társadalmi jelenség magyarázatára költségterminusok használatával, ami tovább erõsíti az elméletet. Ugyanis a stabil és mindenkinél azonos preferenciák feltevéséhez hasonlóan a költségek szem elõtt tartásával való cselekvés axiómája újabb ad hoc, tartalomcsökkentõ válaszok lehetõségét zárja ki. Újabb költségtípusok azonosításával lehetõvé teszi a társadalmi jelenségek post hoc racionalizálását. Jó példa az, amikor Becker az elméletnek látszólag ellentmondó jelenséget, hogy tudniillik a normál jószágnak tekinthetõ gyerek "fogyasztása" a jövedelemmel együtt nem nõ, inkább csökken, a gyermek minõségének fogalmával, illetve a gyermeknevelés alternatívaköltségével magyarázta meg (Becker-Lewis 1973).

Ez a pre-empirikus konstrukció valóban a természettudományok "törvényeivel" analóg: "Nyilvánvalóan az a feltevés, hogy ilyesféle (ti. post hoc bevezetett) költségek léteznek, a közgazdasági szemléletet ugyanolyan módon teszi zárttá vagy »önállósítja«, amint a feltevés, hogy léteznek (eddig meg nem figyelt) energia-felhasználások, zárttá teszi az energiarendszert, és az energia-megmaradás törvényét biztosítja. A kémia, a genetika és más tudományok analitikus rendszerei hasonlóképp válnak zárt rendszerré. A döntõ kérdés az, vajon a rendszert termékeny módon tesszük-e zárttá" (Becker 1976: 6).

Ezt persze már Weber is kimutatta A határhaszon-elmélet és a pszichofizikai alaptörvény címû dolgozatában és utalt rá több más helyen is. Így ír: "A határhaszon-elmélet az emberi cselekvést, bizonyos megismerési célok érdekében, úgy tekinti, mintha elejétõl végéig kereskedõi számítás ellenõrizné... Mindez valójában az ellentéte valamiféle »pszichológiának«! - Az elmélet, amely ebbõl a talajból kinõ, feltevéseit, bár azok kétségtelenül »irreálisak«, ugyanilyen kétségtelen módon nem az ujjából szopja" (idézi Pies 1993: 109-110).19 Akkor, amikor Weber a "határhaszon-elmélet heurisztikus jelentõségérõl" beszél, vagy általában az ideáltípusoknak az elméletben betöltött szerepét vizsgálja, az imperializmus elvi megalapozásához járul hozzá.20 De nemcsak ehhez. A szociológusok táborának jelentõs része számára talán Weber teheti legalábbis megfontolandóvá, hogy a közgazdaságtan társadalmi jelenségeket magyarázó modelljét komolyan tanulmányozzák.

* * *

Befejezésül álljon itt Becker Nobel-díjas elõadásának egy rövid bekezdése (1996: 155-156): "Szándékosan választottam ki bizonyos témákat - mint például az addikciót - hogy kipuhatoljam a rational choice theory határait. William Blake azt mondta, hogy sohasem tudod meg, mi az elég, míg nem láttad mi a több mint elég. (Erre a mondásra Jon Elster hívta fel a figyelmemet.) Lehet, hogy munkáimban idõnként túl sok racionalitást tételeztem fel, de azt hiszem hogy ez ellenszerül (antidote) szolgál azzal a számos kutatással szemben, amelyek nem tulajdonítanak elég racionalitást az embereknek."21



Irodalom

Abell, P. 1996. Sociological Theory and Rational Choice Theory. In: B. S. Turner (ed.) The Blackwell Companion to Social Theory. Oxford-Cambridge: Blackwell
Alchian, A. A. 1950. Uncertainty, evolution and economic theory. Journal of Political Economy, 58(3) 211-221.
Antal D.-Wágner A. 1998. A neoklasszikus kutatási program. TDK dolgozat. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem
Becker, G. S. 1976. The Economic Approach to Human Behavior. Chicago: University of Chicago Press. Az azonos címû bevezetõ tanulmány magyarul: Az emberi viselkedés ökonómiai megközelítése. In: Lengyel Gy.-Szántó Z. (szerk.) Gazdasági rendszerek és intézmények szociológiája. Budapest: Aula 1997, 13-29.
- 1993. (1975. 1964.) Human capital. A theoretical and empirical analysis with special reference to education. (3. kiadás) Chicago-London: University of Chicago Press
- 1996. Accounting for tastes. New York, London: Harvard UP
Becker, G. S.-Lewis H. G. 1973. On the interaction between the quatity and quality of children. Part 2. Journal of Political Economy, 81(2) Supplement 279-288.
Becker, G. S.-Stigler G. J. 1996 [1977]. De gustibus non est disputandum. In: Becker 1996, 24-49. Magyarul: Stigler G. J. 1989. Piac és állami szabályozás. Válogatott tanulmányok. Budapest: KJK. 111-132.
Beed, Clive-Beed, Cara 1996. Polarities between naturalism and non-naturalism in contemporary economics: An overview. Journal of Economic Issues, 30(4) 1077-1104.
Bibó I. 1986. Válogatott tanulmányok. I-III. Vida I.-Nagy E. (szerk.) Budapest: Magvetõ
Blaug, M. 1980. The methodology of economics or how economists explain. Cambridge: Cambridge UP
Buchanan, J. M. 1987. The Qualities of a Natural Economist. In: C. K. Rowley (ed.) Democracy and Public Choice. Essays in Honor of Gordon Tullock. Oxford: Basil Blackwell, 9-19.
Coase, R. H. 1994. [1978] Economics and Contiguous Disciplines. In: Essays on Economics and Economists. Chicago: University of Chicago Press, 34-46.
Cserne P. 1998. Vallás és közgazdaságtan. A racionális döntések elméletének vallás-szociológiai implikációi. Kézirat
Csontos L. 1997. Max Weber a gazdaságelmélet metodológiai alapjairól. Szociológiai Szemle, 4, 3-18. (Kötetben: Csontos L.: Imeretelmélet, társadalomelmélet, társadalomkutatás. Budapest: Osiris. 1999, 30-45).
Demsetz, H. 1997. The primacy of economics: An explanation of the comparative success of economics in the social sciences. Western Economic Association International 1996 Presidential Address. Economic Inquiry, 35(1) 1-11.
Elster, J. 1997. More than enough. Review of Becker 1996. University of Chicago Law Review, 64(2) 749-764.
Erdélyi Á. 1999. Max Weber és a 20. századi társadalomtudomány. In: Erdélyi Á. (szerk.) Max Weber és a 20. század társadalomtudományi gondolkodása. Akik nyomot hagytak a 20. századon 5. Budapest: Napvilág, 7-31.
Febrero, R.-Schwartz P. S. (eds.) 1995. The essence of Becker.. Stanford: Hoover Institution Press
Forrai G. 1996. Lakatos Imre tudományfilozófiája. Replika, 23-24, 7-17.
Friedman, M. 1953. The methodology of positive economics. In: Essays in Positive Economics. Chicago: University of Chicago Press. (Magyarul: A pozitív közgazdaságtan módszertana. In: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus. Budapest: KJK, 1986, 17-50).
Ghiselin, M. T. 1978. The economy of the body. American Economic Review, 68(2) 233-237.
Green, D. P.-Shapiro J. 1994. Pathologies of rational choice theory: a critique of applications in political science. New Haven: Yale UP
Hirshleifer, J. 1985. The expanding domain of economics. American Economic Review, 75(6) 53-68.
Iannaccone, L. 1998. Introduction to the Economics of Religion. Journal of Economic Literature, 36(3) 1465-1496.
Kagel, H. J. et al. 1975. Experimental studies of consumer demand behavior using laboratory animals. Economic Inquiry, 35(1). 22-38.
Kagel, J. H.-Roth A. E. (eds.) 1995. The handbook of experimental economics. Princeton: Princeton UP
Kirchgässner, G. 1988. Ökonomie als imperialistische Wissenschaft. Zur Anwendung des ökonomischen Verhaltensmodells in benachbarten Sozialwissenschaften. In: Boettcher E.-P. Herder-Dorneich-K-E. Schenk (Hrsg.) Jahrbuch für Neue Politische Ökonomie. Tübingen: Mohr. Bd.7. 1988. 128-145.
- 1991. Homo Oeconomicus. Das ökonomische Modell individellen Verhaltens und seine Anwendung in den Wirtschaft- und Sozialwissenschaften. Tübingen: Mohr
Lakatos I. 1997. Tudományfilozófiai írásai. Budapest: Atlantisz
Latsis, S. J. (ed.) 1976. Method and Appraisal in Economics. Cambridge: Cambridge UP
Mázsa P. 1994. Friedman, 1953. világa. Doktori értekezés. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem
Mátyás A. 1996. A modern közgazdaságtan története. (3. kiadás) Budapest: Aula
McKenzie, R. B.-Tullock, G. 1978. The New World of Economics: Explorations into the Human Experience (2. kiadás) Mirowski, P. (ed.) 1991. Natural images in economic thought. "Markets read in tooth and claw." Cambridge: Cambridge UP
Monroe, K. 1991. The theory of rational action: What is is? How useful is it for political science? In: Crotty, W. (ed.) Political science: looking to the future. Evanston: Northwestern UP
Orthmayr I. 1997. Módszertani individualizmus. Szociológiai Szemle, 3, 3-31.
Pies, I. 1993. Normative Institutionenökonomik: zur Rationalisierung des politischen Liberalismus. Tübingen: Mohr
Pies, I.-Leschke M. (Hrsg.) 1998. Gary Beckers ökonomischer Imperialismus. Tübingen: Mohr
Polányi K. 1976. Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Budapest: Gondolat
Posner, R. A. 1981. The Economics of Justice. Cambridge: Harvard UP
- 1993a. Reply. Journal of Institutional and Theoretical Economics, 149(1) 119-121.
- 1993b. Nobel laureate. Ronald Coase and methodology. Journal of Economic Perspectives, 7(4) 195-210. (Kötetben: Overcoming law. Cambridge: Harvard UP, 1995.)
Rabin, M. 1998. Psychology and economics. Journal of Economic Literature, 36(1) 11-46.
Radnitzky, G.-Bernholz P. (eds.) 1987. Economic Imperialism. The Economic Approach Applied Outside the Field of Economics. New York: Paragon House Publishers
Ramb, B-T.-Tietzel M. (Hrsg.) 1993. Ökonomische Verhaltenstheorie. München: Vahlen
Robbins, L. 1935. An essay on the nature and significance of the economic science. (2. kiadás) London: Maxwell
Rowley, C. K. 1987. Natural Economist or Popperian Logician? In: Rowley C. K. (ed.) Democracy and Public Choice. Essays in Honor of Gordon Tullock. Oxford: Basil Blackwell, 21-26.
Schelling, T. 1978. Micromotives and Macrobehavior. New York: W.W. Norton. (3. fejezete magyarul: Termosztátok, tragacsok és más modellcsaládok. In: A racionális döntések elmélete. Vál:. Csontos László. Budapest: Osiris - Láthatatlan Kollégium, 1998, 208-241.)
Simon, H. A. 1982. Korlátozott racionalitás. Válogatott tanulmányok. Budapest: KJK
Souter, R. W. 1933. Prolegomena to relativity economics: an elementary stud in the mechanics of an expanding economic universe. New York: Columbia UP
Stigler, G. J. 1982. The economist as preacher. Oxford: Basil Blackwell
- 1984. Economics, the imperial science? Scandinavian Journal of Economics, 86(1) 301-313.
Swedberg, R. 1990. Economics and Sociology. Redefining their boundaries: Conversations with economists and sociologists. Princeton: Princeton UP
Szakadát L. 1995. Ronald Coase és a közgazdaságtan módszertana. Közgazdasági Szemle, 42(11) 1044-1051.
Szántó Z. 1995. A társadalom ökonómiája és a gazdaság szociológiája. In: Temesi József és tsai (szerk.) Új utak a közgazdasági, üzleti, és társadalomtudományi képzésben. Jubileumi tanulmánykötet. Budapest: BKE. II. k. 643-652.
- 1998. A makroszociológia mikroalapjairól (multidiszciplináris megközelítésben). Gondolatok Tardos Róbert Szociológiai válaszkísérletek a mikro-makro problémára címû tanulmánya kapcsán. Szociológiai Szemle, 2, 89-108.
Weber, M. 1987. Gazdaság és társadalom. A megértõ szociológia alapvonalai 1. Szociológiai kategóriatan. Budapest: KJK
Zeller Gy. ifj. 1991. Az osztrák iskola metodológiai háttere. Egy nem pozitivista metodológia furcsa sorsa a közgazdaságtanban. Aula - Társadalom és Gazdaság, 3, 24-37.



Jegyzetek

1. Áttekintésként lásd Iannaccone 1998. Magyarul: Cserne 1998.
2. Munkásságának rövid áttekintését adja Becker Nobel-díjas elõadása (1996: 139-161). Legfontosabb tanulmányai összegyûjtve: Febrero-Schwartz (eds.) 1995. Munkásságát sokoldalúan elemzõ tanulmánygyûjtemény: Pies-Leschke (eds.) 1998.
3. Valamennyi a Journal of Political Economy-ban jelent meg, az elsõ 1974-ben komoly tanulmány formájában, a többiek inkább gúnyolódásképp, a Miscellany rovatban.
4. Ezek a preferenciák itt mint a tudós sajátjai is értendõk. Errõl számos érdekes részletet találunk Richard Swedberg könyvében (1990), amely másfél tucat neves közgazdásszal és szociológussal készült interjút és Swedberg gondolatgazdag kísérõ tanulmányát tartalmazza "a közgazdaságtan és a szociológia megváltozott viszonyáról" (vö. Szántó 1995: 643).
5. Az ebben az értelemben vett közgazdasági imperializmust a következõkben röviden imperializmusként fogjuk megjelölni. Az elméleti háttérre lásd Stigler 1984; Hirshleifer 1985; Kirchg(ssner 1988; 1991. A legjobb áttekintést nyújtó, több nyelvre lefordított monográfiák: Becker 1976; McKenzey-Tullock 1978. Két mértékadó tanulmánygyûjtemény a nyolcvanas, illetve a kilencvenes évek közepérõl: Radnitzky-Bernholz 1987; Ramb-Tietzel 1993.
6. Zeller (1991) részletesen elemzi, hogy ez a meghatározás mennyiben támasztja alá a pozitivista közgazdaságtan-szemléletet. Amellett érvel, hogy Robbins tudományfilozófiája Mises a priorisztikusnak nevezett szemléletéhez áll közel. Bár itt nincs mód kifejteni, a misesi praxeológia (lásd pl. Mátyás 1996: 27-30) és a beckeri imperializmus közt számos összefüggés mutatható ki.
Érdemes megjegyezni, hogy Polányi a "gazdasági" terminus szubsztantív és formális jelentésének megkülönböztetése kapcsán, az elõbbi mellett érvelve szól arról (1976: 231-233), hogy a formális ökonómia, "a racionális cselekvés logikája ... a sakktól vagy a technológiától kezdve a vallásos életig vagy a filozófiáig" mindenütt alkalmazható, ahol többféle célra felhasználható, szûkösen rendelkezésre álló eszközökkel kívánunk célokat elérni. Természetesen Polányi saját elemzései, mint közismert, az így meghatározott formális ökonómiával szinte diametrikusan szembenálló módszertani irányba mutatnak.
7. Max Weber szerint: "nem a dolgok közötti tárgyi összefüggések, hanem a problémák közötti gondolati összefüggések jelentik a tudományok munkaterületeinek alapját: amikor új módszerekkel új problémának járunk utána, és ezáltal olyan igazságokat fedezünk fel, amelyek jelentõs új perspektívákat nyitnak meg, akkor egy új tudomány születik" (idézi Pies 1993: 92).
8. Lakatos tudományfilozófiájára magyarul lásd: Lakatos 1997. Rövid összefoglalásul: Forrai 1996. Elsõ közgazdasági alkalmazására: Latsis (ed.) 1976. A kutatási program fogalmával kapcsolatos nehézségekre, különösen a közgazdaságtani iskolák kapcsán: Antal-Wágner 1998.
9. Az utóbbi feltevés a módszertani individualizmus (MI) egyik (ontológiai) megfogalmazása.
10. Az egyes feltevések értelmezése természetesen nem egységes, s a bemutatandó hármas felosztás is szenved mindazon hibáktól, amelyek a terminológiai újítások, kategorizálások, tipizálások sajátjai. Ugyanakkor az is kimutatható lenne, hogy az egyes szerzõk (maga Becker is) - talán a módszertani tudatosság általános fogyatékosságai miatt - inkonzisztenciával felérõ módon váltogatják álláspontjukat az imperializmus tudományfilozófiai, módszertani státusával kapcsolatban. Az ilyen inkonzisztenciák egyúttal azt is jelentik, hogy ezúttal nem feltétlenül a metaelmélettel, hanem a "tényekkel", vagyis az inkonzisztens imperialistákkal van (ha van) baj.
11. A tanulmány elemzésére és a körülötte kibontakozott vita elsõ négy évtizedének áttekintésére lásd Mázsa 1994.
12. A tézis (Alchian 1950) Blaug szerint (1980: 265): "Az a nézet, hogy a verseny megfelel egy olyan darwini szelekciós mechanizmusnak, amely pontosan ugyanazt az eredményt hozza, amely egy olyan világban következnék be, ahol a fogyasztók maximalizálják hasznosságukat, a vállalatok pedig profitjukat."
13. Ezek szerinte (Demsetz 1997: 4) az oligopólium, a munkanélküliség dinamikája és a gazdasági növekedés (fejlõdés) problémái.
14. A kísérletekkel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy sok közülük épp alapvetõ közgazdasági tételek igazolásával szolgált. Lásd Kagel et al. 1975; Kagel-Roth 1995.
15. Az irányzat reprezentánsának kell tekintenünk Jon Elstert is annyiban, amennyiben például az emberi cselekvés racionalisztikus modelljét - mint ismert - úgy építi fel, hogy a "vágyak és lehetõségek" közt kölcsönhatást tételez. (Nem fogadja el a fenti 6-7. feltevést.)
16. Weber írja, a (bio-)pszichológiai, azaz természettudományi (kauzális) magyarázatokat bírálva (1987 :49): "téves az az elképzelés, amely valamiféle »pszichológiában« látja a megértõ szociológia legvégsõ »alapját« [...] És »pszichológiai« meggondolások egy szemernyit sem teszik érthetõbbé számunkra sem a racionális megfontolásokat - például valaki azt latolgatja, hogy egy meghatározott cselekvés a várható következményeket tekintve kedvez-e bizonyos adott érdekeknek vagy sem -, sem pedig az elõzetes megfontolások eredményeként hozott elhatározást. A szociológia viszont (és a nemzetgazdaságtan is) éppen az ilyen racionális elõfeltevésekre építi a legtöbb »törvényét«. Ezzel szemben csakugyan vitathatatlan, hogy a cselekvés irracionális mozzanatainak szociológiai magyarázatához a megértõ pszichológia döntõen fontos segítséget adhat. Ez azonban mit sem változtat az alapvetõ módszertani tényálláson."
17. S még tágabb perspektívában a közgazdaságtan mint political economy, illetve a biológia mint natural economy csak részei az általános, egyetemes közgazdaságnak (Ghiselin 1978). Ez a tágabb perspektíva a továbbiakban nem foglalkoztat minket. Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy amint a "Minden ember halandó." állítás falszifikálhatatlansága miatt popperi értelemben nem tudományos állítás (helyesebben jó példa a naiv falszifikacionizmus tarthatatlanságára), ugyanígy nem az az evolúciós hipotézis, vagy a szociobiológia önzõ gén koncepciója sem. Egyben azonban el is térnek a falszifikációs paradoxontól: metafizikai állásfoglalást igényelnek.
18. Orthmayr a módszertani individualizmusról szóló kiváló elemzésében (1997) elkülöníti "racionális döntések elméletét" és a "kontra-intencionalizmust", holott ezek nem feltétlenül szembenálló iskolák. (Kontra-intencionalizmusnak nevezi az olyan magyarázó sémák alkalmazását, amelyekben az X célra irányuló egyéni cselekedetek Y társadalmi szintû eredményhez vezetnek.)
Például a - többek között - Adam Smith által felismert jelenség, a decentralizált gazdaság "spontán" koordinációja az ármechanizmus révén a "kontra-intencionalista" sémák egyik altípusának, a láthatatlan kéz típusú társadalmi összefüggéseknek névadó példája. Ennek ellenére nem szokás mereven szembeállítani a klasszikus közgazdaságtan makroökonómiai magyarázatait a racionalitás-posztulátumokkal. Természetesen tartalmilag egyetért ezzel Orthmayr is, amikor egyetértõleg idézi Schellinget (1978: 141): "Ami egy megosztott társadalom millióinak szívében, lelkében, szándékaiban vagy szokásaiban él, az vagy szoros összefüggést mutat azokkal a masszív eredményekkel, amelyeket kollektíve elõidéznek, vagy nem." Persze az ebbõl levont következtetésével is egyetérthetünk miszerint "az ilyen »vagy igaz, vagy nem« általánosítások elméleti hozama csekély" (Orthmayr 1997: 11).
19. Weber e cikkét részletesen elemzi Csontos 1997.
20. Weber és a racionális döntések elméletének kapcsolatára már sokan utaltak (pl. Abell 1996: 252; Erdélyi 1999: 31). Anélkül, hogy e kapcsolatot részletesen rekonstruálnánk, röviden idézünk néhány kiragadott mondatot a Gazdaság és társadalom elsõ oldalairól annak illusztrálására, hogy (részben a tradicionális, részben az a priori) imperialisták is Weber jogos, bár nem kizárólagos örökösének tekinthetik magukat. (Webernek a pszichologistákkal kapcsolatos álláspontjára vonatkozóan lásd a 16. számú lábjegyzetet.)
"A szigorú célracionális cselekvés konstrukciója [...] evidens érthetõsége és - a racionalitáshoz tapadó - egyértelmûsége folytán [...] mint típus ("ideáltípus") arra használható a szociológiában, hogy a reális, mindenféle irracionalitások (érzések, indulatok, tévedések) által befolyásolt cselekvést a tisztán racionális viselkedés esetén várható folyamattól való "eltérésként" érethessük meg. [...] Ezt az eljárást azonban természetesen nem szabad úgy felfogni, mintha a szociológia valamiféle racionalista elõítélethez kötõdnék; csupán módszertani eszközrõl van szó, nem pedig arról a meggyõzõdésrõl, amely szerint az életben csakugyan túlsúlyban vannak a racionalista elemek" (1987: 39-40).
"A társadalmi cselekvés azon ideáltipikus konstrukciói, amelyekkel például a gazdasági elmélet dolgozik, abban az értelemben tehát "valóságidegenek", hogy - a gazdaság esetében - kivétel nélkül ezt kérdezik: miképpen menne végbe a cselekvés az ideális - és emellett tisztán gazdasági irányultságú - célracionalitás esetében? [...] Az is lehet, hogy éppen a cselekvés valóságos menetének az ideáltipikustól való eltérése könnyíti meg a valódi motívumok megismerését. [...] Minél pontosabbak és egyértelmûbbek az ideáltipikus konstrukciók - ebben az értelemben tehát: minél idegenebbek a világtól -, annál inkább alkalmasak terminológiai, valamint osztályozási célokra, és annál nagyobb a heurisztikus értékük" (1987: 50).
21. Jon Elster Becker addikció-modelljérõl írott (éles) bírálatának címe is erre utal (More than enough), miközben elsõ mondata így szól (1997: 749): "Ha Gary Becker nem léteznék, ki kellene találni."