A tanulmánykötet üzenete az, hogy a társadalomtudománynak jelenlegi fejlõdési szakaszában olyan elemzési eljárásokra van szüksége, amelyek magyarázatot adnak arra, hogy az empirikus jelenségek közti összefüggések miért és hogyan jönnek létre. A társadalomtudóstól egyre inkább elvárják, hogy olyan eszközt adjon az alkalmazók kezébe, mely gyakorlati segítséget nyújthat társadalmi események és jelenségek elõrejelzésére. Más szóval a dolgok mûködési mechanizmuskészletét várják tõle. A társadalmi mechanizmusokon alapuló megközelítés leginkább a társadalomtudományban a második világháború után, a Robert Merton és Paul Lazarsfeld nevével fémjelzett középszintû elméletek iskolájához sorolható. A középszintû elméletek a két szélsõség, a nagyelméletek és az anekdotikus leírások között helyezkednek el.
A tanulmánykötet szerzõi között olyan jeles szociológusok szerepelnek, mint Raymond Boudon, Jon Elster, Diego Gambetta, Aage Sorensen, Arthur Stinchcombe, és természetesen a szerkesztõk, akik közül Hedström önálló cikkel is hozzájárul a kötethez. A szerzõk között továbbá közgazdászok és filozófusok fordulnak elõ. Recenziómat elsõsorban szociológiai szempontból írom, elsõsorban a szociológusok tanulmányait ismertetem.
A bevezetõ tanulmányban Hedström és Swedberg megfogalmazza a társadalmi mechanizmusok alapkoncepcióját, mûködésének típusait, valamint rámutat a mechanizmusalapú megközelítések és a nagyelméletek közti különbségekre.
A mechanizmus lényegének megértéséhez érdemes a Nobel-díjas biológus, Francis Crick kijelentését idézni. Szerinte a XX. századi biológusok inkább mechanizmusokban gondolkoznak, mint törvényekben. Adott biológiai állapot vagy helyzet többféle módon reagálhat egy kémiai hatásra, attól függõen, hogy a hatás milyen más tényezõkkel együtt, azokhoz mennyire „igazodva” fejti ki hatását. A törvények, úgy tûnik, egyedül a fizikában mûködnek tökéletesen. Ez az egyetlen tudomány, ahol a törvények kivétel nélkül igazak.
A társadalomtudományokban nem új keletû a mechanizmusok használata és tanulmányozása, de a mechanizmusokon alapuló magyarázatok nagy különbségeket mutatnak a különbözõ diszciplínák szerint. „Mechanizmusalapú magyarázatokat ritkán használnak a történelemben, néha a szociológiában, ugyanakkor meglehetõsen gyakran használnak a közgazdaságtanban és a pszichológiában” (6. old.). Különösen az úgynevezett kognitív pszichológiában, ahol a mechanizmusok kulcsszerepet játszanak. Ilyen az információfeldolgozás „kódolás-transzformáció-újrakódolás” mechanizmusa. A közgazdászokat gyakran jellemzik úgy, hogy õket nem is érdekli más, mint a mechanizmusok tanulmányozása, szemben a szociológusokkal és a történészekkel, akik úgy tûnik, inkább társadalmi intézményekben gondolkoznak. Schumpeter szerint a közgazdaságtan tulajdonképpen nem más, mint magyarázó jellegû leírása azoknak a gazdasági mechanizmusoknak, amelyek adott intézményekben mûködnek. Ilyenek például a piaci mechanizmusok. A piaci mechanizmusoknak olyan almechanizmusai vannak, mint a termelés, a fogyasztás és az elosztás. Ide tartoznak az egyensúlyelméletek is, amelyekrõl Tyler Cowen ír részletesebben a kötetben. Tulajdonképpen a közgazdászok körében készségszinten van jelen a mechanizmusokban való gondolkodás, s ez más diszciplínák számára elsõsorban akkor válik világossá, ha nem hagyományos közgazdasági témákkal foglalkoznak. Kitûnõ példa erre Hirschman nagyhatású Kivonulás, tiltakozás, hûség címû könyvében kifejtett megközelítés.
Sorensen – a munkaerõpiacok szociológiáját a munkaerõpiacok közgazdaságtanával, összehasonlító tanulmányában – megjegyzi, hogy a munkaerõpiaccal foglalkozó szociológusok fõleg arra figyelnek, hogy milyen változókat vonjanak bele elemzéseikbe, és hogy ezek a változók hogyan függnek egymástól, vagy hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és nem pedig arra, hogy melyek azok a mechanizmusok, amelyek a változók közötti összefüggéseket elõidézik. Ez rámutat a szociológiai kutatás és a közgazdaságtani kutatás közötti különbségre. A szociológia – az összevetés szerint – a közgazdaságtudomány mögött kullog a mechanizmusalapú elméletek kialakítása és használata tekintetében.
A mechanizmus fogalma nem ismeretlen a szociológusok számára, de õk a mechanizmusokat a mindennapi értelemben használják. A klasszikusok, Durkheim vagy Weber a társadalmi mechanizmus fogalmát nagyon ritkán használták, még akkor is, ha maga az elgondolás jelen van írásaikban. Ezek közül legismertebb a protestáns etika mechanizmusa, amely pontosan arra mutat rá, hogy bizonyos társadalmi elvárások hogyan hoznak létre változásokat az emberek gazdasági viselkedésében.
A mechanizmus gondolata legpregnánsabban Merton írásaiban (1967; 1968) található meg. Merton határozottan ellenezte, hogy a szociológia általános elméleteket dolgozzon ki. Õ pontosan abban látta a szociológia funkcióját, hogy társadalmi mechanizmusokkal foglalkozzon. Merton úgy határozza meg a társadalmi mechanizmusokat, mint olyan társadalmi folyamatokat, melyeknek kinyilvánított, szándékolt következményei vannak, amelyek hozzá vannak rendelve bizonyos társadalmi struktúrákhoz. Azt állítja, hogy a szociológiának az a fõ feladata, hogy ezeket a mechanizmusokat azonosítsa, leírja, valamint hogy megállapítsa, milyen feltételek segítik, vagy éppen gátolják mûködésüket. Hedström és Swedberg sajnálkozva állapítják meg, hogy a Columbiai-iskola mûködése után a mechanizmusalapú elméletek kérdése a feledés homályába merült, kivéve Arthur Stinchcombe 1991-ben írt cikkét, amelynek címe: The Conditions of Fruitfulness of Theorizing about Mechanisms in Social Science („Milyen feltételek kedveznek leginkább a mechanizmuselméletek alakulásának a társadalomtudományokban?”). Stinchcombe ebben a mechanizmuskoncepciót így határozza meg: „Egy adott elméletben szereplõ mechanizmus nem más, mint különbözõ szinteken mûködõ entitások elméletdarabkái; az egyén szintjén mûködõ elmélet kihat a felette álló csoportszintre is, ezért az egyén szintjén érvényes »elméletek« ismerete a felette lévõ csoportszinten mûködõ »elméletet« plasztikusabbá, pontosabbá és általánosabbá teszi” (1991: 367. old.). Erre példa a haszonmaximalizáló egyének (alsó szint), akik cselekedeteik által létrehozzák a piacot (magasabb szint). Egy biológiából vett példa: a molekulák (alsóbb szint) bizonyos helyzetekben gázzá alakulnak, légnemûvé válnak – ez pedig a magasabb szintet jelenti.
Mi az, amivel a mechanizmus többet ad a statisztikai együttjárások megállapításánál? Tételezzük fel, hogy szisztematikus összefüggést figyeltünk meg két, I (input) és O (outcome) entitás között. Ahhoz, hogy megmagyarázzuk ezt a kapcsolatot, egy M mechanizmust keresünk, amely úgy mûködik, hogy I esetén O eredményt idéz elõ. A mechanizmuskeresés azt jelenti, hogy nem elégszünk meg azzal, hogy rendszeres együttjárást állapítunk meg a változók vagy események között, hanem a kielégítõ magyarázathoz azt is tudnunk kell, hogy melyek azok a társadalmi „fogaskerekek” (Elster 1989: 3), amelyek ezt a bizonyos kapcsolatot létrehozzák. Thomas Shelling magyarázatában, aki a könyv második tanulmányában a társadalmi mechanizmus és a dinamika kérdését elemzi, a mechanizmus nem más, mint állítások olyan csoportja, amelyek hihetõ leírást adnak arról, hogy I-bõl hogyan lesz O, azaz: I hogyan idézi elõ O-t. Ez a kauzális magyarázat azonban különbözik a klasszikus, a jelenségeket általánosan lefedõ, törvényszerû modelltõl, amelyet Carl Hempel és követõi képviselnek. Hempel (1942; 1962) szerint egy esemény magyarázata magában foglal minden olyan eseményt, amely egy általános törvényben egyébként is le van fedve. A törvényben szerepelni kell azoknak a feltételeknek, amelyek lehetõvé teszik ennek a törvénynek az alkalmazását egyedi esetekre is. Hempel szerint azonban a társadalomtudományokban ezek a törvények természetüket tekintve csak sztochasztikusak lehetnek. Ezek a törvények azt fejezik ki, hogy adott kapcsolat bizonyos valószínûség szerint valóban létezik, de ennél többet nem mondanak. Nem kísérlik meg annak megállapítását, hogy miért és hogyan lehetséges az adott kapcsolat elõfordulása. Ezért von Wright-ra (1971: 14. old.) hivatkozva „jobb nem azt mondani, hogy (Hempel) induktív és valószínûségi modellje megmagyarázza, mi történik, hanem csak azt mondani, hogy bizonyos várakozásokat és elõrejelzéseket igazol”. Ez az általánosan lefedõ törvény modell létjogosultságot biztosít az úgynevezett feketedoboz típusú magyarázatoknak.
A mechanizmusalapú magyarázatok pedig épp a feketedobozokat kísérlik meg felszámolni. Arra törekednek, hogy megkülönböztessék a valódi kauzalitást a véletlenszerû egybeesésektõl és asszociációktól, mely növeli esélyünket annak megértésére, hogy miért tapasztaljuk azt, amit tapasztalunk.
Szélsõséges, de az adott problémát jól megvilágító példa az elektromágneses tér körül folyó vita. Nevezetesen, hogy van-e káros hatása az egészségre. Néhány bõrbetegségeket vizsgáló kutatás empirikus kapcsolatot talált az elektromágneses mezõ és a gyermekkori fehérvérûség között. Azonban ezeknek az empirikus eredményeknek a jelentõségét nagyban csökkenti az, hogy nincs olyan ismert biológiai mechanizmus, amely meg tudná magyarázni, hogy az alacsony frekvenciájú mágneses mezõk hogyan tudnak rákot elõidézni. Ha ugyanis volna ilyen, az nagyon komoly, megalapozott fizikai törvényeket sértene. Ebbõl az következik, hogy ezek a tanulmányok idáig nem tisztázott és nem mért tényezõket mutatnak fel, amelyek másfajta kauzális kapcsolatban vannak, mint amit feltételezünk, vagy esetleg nincsenek is kauzális kapcsolatban egymással. A statisztikailag alátámasztott kapcsolat önmagában kevés.
A feketedoboz-magyarázatok különböznek a mechanizmusalapú magyarázatoktól: a feketedoboz-magyarázatokat az jellemzi, hogy az I és O között vagy strukturálatlan, vagy gyengén strukturált folyamatokat tételezünk fel. A szociológiában a legszisztematikusabb típusú feketedoboz-magyarázatok a modell- megközelítésekben találhatók. A kauzális modell-magyarázatokban a magyarázó- mechanizmus nem más, mint egy regressziós együttható, amely I-t O-hoz kapcsolja. Általánosan elfogadott, hogy I ezek után befolyásolja O-t. A mechanizmusalapú megközelítés ezzel szemben túlmegy azon, hogy megállapítja a kapcsolat erejét, arra is megpróbál választ adni, hogyan jött létre ez a kapcsolat. Vegyünk egy mérgezési példát. Meg lehetne becsülni egy olyan egyenlet paramétereit, amelyek meghatározzák például a sztrichninnek és a halál bekövetkezésének a kapcsolatát. Ebben az esetben ki is tudnánk alakítani egy általános törvényt egy adott dózis által kiváltott válasz képletére. De ameddig nem magyaráztuk meg, hogyan is mûködik a sztrichnin, addig ez a magyarázat önmagában még nem volna elég. Ebben az esetben tudnunk kell például, hogy a sztrichnin egy biokémiai folyamat során az agy légzési központjára hatva bénulást okoz, s ez az, ami a halált elõidézi.
Hedström és Swedberg megjegyzik ugyanakkor, hogy a mechanizmus nem jelenthet akármilyen ad hoc történetet, ami elsõ ránézésre hihetõen hangzik az adott jelenség magyarázatában. Ilyet kitalálni Arthur Stinchcombe szellemes megjegyzése szerint, nem túl nehéz társadalomtudós számára, sõt, mint Stinchcombe hozzáteszi: „az a társadalomtudós, aki nem tud legalább három különbözõ hihetõ magyarázatot találni egy adott korrelációra, jobb, ha más foglalkozást választ” (1968: 13. old.). Arról van szó tehát, hogy nem elég a statisztikai asszociáció, keresnünk kell a választ a miértre, és a hogyanra is.
A mechanizmusalapú magyarázatok rendszerint feltételeznek valamiféle okozati ágenst, amely a megfigyelési egységek közötti kapcsolatot hozza létre. A természettudományokban ilyen például a kémiai reakció vagy a biológiában a természetes kiválasztódás. A társadalomtudományban az elsõdleges kiváltó tényezõ mindig a cselekvõ egyén (cselekedete vagy intenciója). A módszertani individualizmus alapelve szorosan kötõdik a mechanizmusalapú megközelítésekhez: hogy mi köt össze két jelenséget vagy állapotot, úgy értjük meg igazán, ha megismerjük azt a mechanizmust, amely ezt a kapcsolatot megteremti. A társadalomtudományban e kapcsolat kulcsa az emberi a cselekvés.
Hedström és Swedberg fontosnak tartja megkülönböztetni a módszertani individualizmus erõs és gyenge formáját. Az erõs változat csak sziklaszilárd magyarázatokat fogad el. A gyenge magyarázat ugyanazt az ontológiai pozíciót veszi fel, de elfogadja a realizmus kedvéért a nem megmagyarázott társadalmi jelenségeket is, ezek részét képezhetik a magyarázatnak. A társadalmi valóság ritkán teszi lehetõvé az erõs magyarázatokat, mivel a jelenlegi társadalmi jelenségek hosszú és bonyolult történelmi folyamat nyomán jöttek létre. A szociológiai magyarázatok alapvetõ területei, mint például a társadalmi intézmények vagy a kultúra hosszú ok-okozati láncolatok eredményei, így a módszertani individualizmus erõs változatát lehetetlen alapul venni. A módszertani individualizmus gyenge variációja megegyezik az erõs variációval abban, hogy minden társadalmi intézmény elvileg az individuum, tehát az egyedi cselekvések szándékolt és nem szándékolt következményeivel magyarázható, de miután olyan világban élünk, ahol ezek a kauzális ok-okozati láncok végtelenek, ezért a gyakorlatban csak ezek legutóbbi történetét tudjuk magyarázatainkba bevenni. A mechanizmusalapú magyarázatok a módszertani individualizmus gyenge verziójával kapcsolódnak össze.
A fentiekbõl az is következik, hogy a módszertani individualizmus használata a szociológiában különbözik attól, ahogy ezt például a közgazdaságtanban vagy a pszichológiában használják: cselekvésen mindig az egyén olyan cselekvését értjük, amely mások cselekvésére irányul, tehát ebbõl a szempontból a mechanizmusok magyarázatában a szociológia weberi meghatározását használjuk: a mechanizmusokban elsõsorban olyan cselekvést veszünk figyelembe, amely mások magatartásához igazodik.
A mechanizmusok közvetlenül megfigyelhetetlen elméleti konstrukciók. Miután a mechanizmus értéke pontosan „elemzõ erejében” van, elsõ lépésben egy ideáltípikus elemzési modellt kell alkotni. Ez azért lényeges, mert a jelenlegi szociológiakutatásban nem nagyon hisznek az absztrakt elemzés hasznában, sokkal inkább a megfigyelt események mikroszkopikus és makroszkopikus leírásában. Ahogy az „valóban” megtörtént vagy megtörténik. Azonban mindent leírni – technikailag – lehetetlen. Minden leírás, még a legtriviálisabb is, szelektív és modellszerû. A modell pedig mindig torzít.
A pontos leírásra való törekvés, pontosabban az a meggyõzõdés, hogy ez lehetséges, vezetett oda, hogy a szociológiában relatíve kevés a magyarázó mechanizmus alapú elmélet. Az elõbbit erõsítette az elmúlt évtizedekben a számítógépek jóvoltából felfutó kvantitatív empirikus kutatás is. Bár a kvantitatív kutatás fontosságát senki sem vitatja, különösen nem az elméletek ellenõrzésében, azt a reményt, hogy ez által új elméletekhez is jutunk, a számítógépes statisztika nem váltotta be. A többváltozós elemzések nem sok új mechanizmust produkáltak.
A mechanizmusok jobb megértésére, Hedström és Swedberg három közismert példát hoz fel: a Robert Merton által leírt önbeteljesítõ jóslat mechanizmusát, James Coleman kapcsolatháló-terjedés mechanizmusát és Mark Granovetter küszöbhatás mechanizmusát. Az önbeteljesítõ jóslat lényege, hogy az eredetileg hamis feltételezésen alapuló hit képes olyan viselkedést kiváltani, mely a hamis feltételezést valóságossá teszi. Ilyen például a bankpánik: ha elterjed, hogy a bank tönkremegy, az ügyfelek tömegesen kiveszik a pénzüket, és a bank valóban tönkremegy. A kapcsolatháló-terjedés mechanizmusa jelenleg nagyon népszerû. Coleman példája azt a folyamatot írja le, ahogyan az új gyógyszereket az orvosok a kollégákon keresztül megismerik és elkezdik használni. Granovetter küszöbhatás mechanizmus példája azt mutatja be, hogy az emberek általában mennyire nem ülnek be egy üres vendéglõbe, illetve, hogy valamilyen kritikus tömegnek kell kialakulnia ahhoz, hogy beinduljon a kollektív cselekvés.
A konkrétabb társadalmi események vagy állapotok több elemi mechanizmust igényelnek, általában egy nem elegendõ. Ezek néha egy irányban hatnak, néha egymás ellen. Szükségesnek látszik valamiféle általános tipológia bevezetése, mely segít eligazodni a mechanizmusok között.
Hedström és Swedberg Coleman (1986) modelljébõl indul ki, melyet Coleman a társadalmi cselekvés konceptualizálására fejlesztett ki.
A makro–mikro–makro modell lényege az, hogy a változás makroszintû magyarázata magában foglalja azt is, hogy a makroszint hogyan befolyásolja az egyéni cselekvõk mikroszintû magatartását, és hogy ezek a mikroszintû cselekvések hogyan hoznak létre új makroszintû állapotokat. Ez három mechanizmustípust jelenít meg: a makro–mikro vagy szituációs mechanizmust, a mikro–mikro vagy cselekvésformáló mechanizmust és a mikro–makro vagy transzformációs mechanizmust.
Az elsõ mechanizmus a makro–mikro átmenet mechanizmusa, amelyet Stinchcombe javaslatára szituációs mechanizmusnak nevezünk. Az egyén belekerül egy helyzetbe és ez valamilyen módon hat rá. Ilyenek a hit és meggyõzõdés formáló mechanizmusok.
A második a mikroszint, ezt cselekvésformáló mechanizmusnak nevezzük. Ez azt mutatja meg, hogy az egyén vágyai, hite, és lehetõségei milyen cselekvéseket idéznek elõ.
A harmadik a mikro–makro mechanizmus, amit transzformációs mechanizmusnak nevezünk. Itt egy sor aktor kerül kapcsolatba és cselekszik együttesen és ebbõl egyfajta kollektív eredmény születik, mely lehet szándékolt, vagy nem szándékolt. A társadalmi mechanizmusok elemzése alapvetõ a társadalomtudományok, de különösen a szociológia kutatásaiban. A mechanizmus megközelítést Swedberg és Hedström szerint négy alapelv jellemzi:
1. Cselekvés
2. Pontosság
3. Absztrakció
4. Redukció
Cselekvés: A cselekvõk cselekszenek és nem a változók. A mechanizmusalapú magyarázat nem elégszik meg a változók közötti összefüggések megállapításával, hanem keresi az összefüggések eredõjét azokban az okokban és következményekben, amelyek az egyéni cselekvõk más cselekvõkhöz igazodó döntéseik nyomán jönnek létre. Idetartozik egy lényeges elv: nincsenek független makroszintû mechanizmusok; a makroszintû események mindig szituációs mechanizmusokon, cselekvésformáló mechanizmusokon és transzformációs mechanizmusokon keresztül kapcsolódnak egymáshoz.
A (magyarázó) pontosság: Ez lényeges alapelve a középszintû szociológiának, és azt fejezi ki, hogy a szociológiának nem szabad elnagyolt általánosításokat végeznie. Csak korlátozott mennyiségû jelenségre vonatkozhat. Ez nem azt jelenti, hogy a társadalom szûk körében értelmezhetõ csak, az ilyen módon magyarázott jelenségcsoport a társadalom sok, adott esetben egymástól független helyén megtalálható.
Absztrakció: Az elmélet akkor termékeny, ha az irreleváns tényezõktõl elvonatkoztat, és csak a központi kérdésre irányul.
Redukció: Ebben a mechanizmusok elmélete megegyezik a tudomány redukcionista felfogásával, mely törekszik a feketedoboz típusú input-output közötti rés szûkítésére. A mechanizmusalapú megközelítésnek arra kell törekedni, hogy a magyarázandó jelenség és a magyarázó erejû jelenség közötti illeszkedés minél finomabb legyen.
A társadalmi mechanizmus általános meghatározása tehát így hangzik: „A társadalmi mechanizmus integráns része olyan magyarázatnak mely (1) teljesíti a fent leírt négy feltételt, és (2) melyben I ok (vagy input) elõfordulása O hatást (vagy eredményt) hozza létre.”(25. old.)
A kötet tanulmányai három típusba sorolhatók.
a) Elméleti és módszertani kérdések
Ebben a csoportban a kötet egyik gondolatilag leggazdagabb tanulmánya Jon Elsteré: „A mechanizmusok védelmében” (A plea for mechanisms) tanulmánya a mechanizmusok és törvények közötti különbségeket vizsgálja olyan elemi mechanizmusok elemzésével, mint a harc vagy menekülés, a kognitív disszonancia feloldása, vagy az úgy nevezett Toqueville-effektus. (A Toqueville-effektus: amikor a helyzet javul, a társadalmi elégedetlenség nem csökken, hanem nõ. Ennek az a magyarázata, hogy amikor nõnek a lehetõségek, a vágyak gyorsabban nõnek, s ettõl az elégedetlenség érzete a vártnál nagyobb mértékben erõsödik.) Elster azt fogalmazza meg, hogy a mechanizmusok láthatólag könnyen felismerhetõ ok- okozati minták. A feltételek azonban, amelyek között mûködésbe lépnek, általában nem egyértelmûek.
Szintén az elsõ csoportba tartozik Gudmund Hernes tanulmánya is, (aki mellesleg Norvégia egészségügyi minisztere), címe „A valódi virtualitás” (Real virtuality). Hernes szerint a mechanizmusok az absztrakciók világába tartoznak, és ily módon könnyen általánosíthatók. A kötet egyik fõ problémája a módszertani individualizmus és az általánosíthatóság ellentéte, és Hernes pontosan azt bizonyítja, hogy a mechanizmusok termékenyen általánosíthatók. „Mi a különbség a törvény és a mechanizmus között?” kérdezi. „A törvényt egyetlen kivétel megkérdõjelezheti. A mechanizmus, ahogyan James Coleman fogalmazza meg: »néha igaz történet«. Elméleti konstrukció, amely ráillik bizonyos jelenségekre, illetve amelyekkel bizonyos jelenségeket megmagyarázhatunk” (75). Okfejtését egy példa szellemes elemzésén keresztül mutatja be: „1990 nyarán a Norvég sajtó azt közölte, hogy a nõket gyakrabban csípik meg darazsak, mint a férfiakat”. Mi magyarázhatja ezt a nemi hovatartozás szerinti különbséget a darázscsípések tekintetében?
1 A Rambo-elv: a nõk gyengébb teremtmények; a fiúk nem sírnak, nem panaszkodnak, nem rohannak orvoshoz egy kis darázscsípés miatt.
2 A szabadlevegõ-elmélet: a nõk több idõt töltenek a szabad levegõn gyermekeiket sétáltatva, és így gyakrabban esnek áldozatul a darazsaknak.
3 A hisztéria-elmélet: a nõk hisztérikusabbak, mint a férfiak; ha egy darázs megjelenik, elkezdenek össze-vissza csapkodni, felbosszantva ezzel a darazsakat, amelyek védekezésül megcsípik õket.
4 Az illat-teória: a nõk több kölnit, testápolót és egyéb kenceficét használnak, ami odavonzza a darazsakat, melyek aztán dühükben, hogy nem valódi virágra szálltak, megcsípik a „galád csábítót” (76–98).
Hogyan lehet eldönteni, hogy melyik magyarázat a legelfogadhatóbb? Úgy, hogy megnézzük milyen következmények vonhatók le az egyes magyarázatokból, és ezeket mennyire lehet empirikus kutatási adatokkal alátámasztani. Ha igaz az, hogy a nõk kevésbé tûrik a fájdalmat, akkor ezt orvosi, pszichológiai kutatások, alá kell, hogy támasszák. Ha ilyen bizonyíték nincs, a magyarázatot elvetjük.
A fenti magyarázatok igazi érdekessége azonban az, hogy sok mindent elárulnak a mechanizmusalapú gondolkodás természetérõl. Logikailag két dobozba sorolhatók, aszerint, hogy mi a megkülönböztetés alapja: a cselekvõkbõl kiindulva megkülönböztetünk nõket és férfiakat (jellemzõik, cselekedeteik alapján) – azaz a cselekvõk dimenzióját, a környezetbõl kiindulva megkülönböztetünk veszélyes és védett helyeket – azaz a struktúra dimenzióját. Mindkét osztályozás modellszerû és ugyanazt a valóságot próbálja leképezni, csak különbözõ dimenziók mentén.
Hernes vitába száll Hedström és Swedberg fentebb idézett véleményével, miszerint „Mechanizmusalapú magyarázatokat ritkán használnak a történelemben, néha a szociológiában, ugyanakkor meglehetõsen gyakran használnak a közgazdaságtanban és a pszichológiában” (6), és azt mondja, hogy az egyes diszciplínák közötti különbség nem a mechanizmusalapú magyarázatok gyakoriságában, hanem inkább azok megragadásának plasztikusságában, pontosságában van.
b) Konkrét mechanizmusok elemzése
A tanulmányok második csoportjának megközelítése konkrétabb, bár a levont következtetések általános jellegûek. Diego Gambetta „A mechanizmusok fogaskerekei” (Concatenations of mechanisms) például empirikus kutatási anyagon mutatja be, hogy a mechanizmusok gyakran „láncszerûen” összefonódva fejtik ki együttes hatásukat. Tyler Cowen Használnak-e a közgazdászok társadalmi mechanizmust magyarázataikban? (Do economists use social mechanisms to explain?) címû tanulmányában a közgazdaságtan mechanizmusait vizsgálja, például a játék-elmélet elõrejelzõ mechanizmusait és felhívja a figyelmet arra a bizonytalanságra, ami a többszörös egyensúlyi helyzetek kialakulásából fakad. Az ugyancsak közgazdász Timur Kuran A disszonancia-redukció társadalmi mechanizmusai (Social mechanisms of dissonance reduction) címû tanulmányában olyan mechanizmusokat vizsgál, amelyek akkor lépnek fel, amikor a cselekvõk egymással ellentétes értékkel rendelkeznek. Raymond Boudon a társadalmi mechanizmusok és a „feketedoboz” elméletek kapcsolatát elemzi „Társadalmi mechanizmusok feketedobozok nélkül” (Social mechanisms without black boxes) cimû cikkében. Arra mutat rá, hogy a racionális döntések elméletben minden feketedoboz felszámolható, és minden mechanizmus megtalálható, leírható, ha és amennyiben az elemzések magukban foglalják a normatív hiedelmeket. Boudon szintén Toqueville példáit elemzi.
c) Általános trendek
A harmadik kategóriába olyan tanulmányok tartoznak, amelyek bizonyos szociológiai problémával foglalkoznak, vagy ezzel ellentétben, a szociológia jelenlegi trendjeit elemzik. Túl nagyszabású-e a szociológiai elmélet a társadalmi mechanizmusok számára? (Is sociological theory too grand for social mechanisms?) címû tanulmányában Axel van den Berg négy neves szociológus, Jürgen Habermas, Pierre Bourdieu, Anthony Giddens és Jeffrey Alexander átfogó elméleteit vizsgálja meg abból a szempontból, hogy mennyire rendelkeznek a mechanizmusokra jellemzõ predikciós erõvel.
Aage Sorensen cikke „Elméleti mechanizmusok és a társadalmi folyamatok empirikus vizsgálata” (Theoretical mechanisms and the empirical study of social processes) kritizálja a mai szociológiai kutatásokat uraló statisztikai modelleket, melyek, úgy tûnik, együtt járnak a magyarázó mechanizmusokon való munkálkodás elhanyagolásával, az elméleti keretek elszegényedésével. Arthur Stinchcombe a versenyhelyzet mechanizmus-típusú modelljét vázolja a Monopolisztikus verseny, mint mechanizmus... (Monopolistic competition as a mechanism...) címû tanulmányában. Három különbözõ korporatív cselekvõt vizsgál: az elitegyetemeket, a vállalatokat, a nemzetállamokat, és bemutatja, hogy mindegyik egy és ugyanazon mechanizmus alapján mûködik, ami a verseny sajátos formáját valósítja meg. A kötet zárótanulmányában „Racionális utánzás” (Rational imitation) Peter Hedström a társas utánzás jelenségével foglalkozik, ennek racionális alapú mechanizmusát elemzi. A racionális utánzás elemzése a mikro–makro szintû mechanizmusok csoportjába tartozik, és azt vizsgálja, hogy az egyéni döntések és vélemények hogyan alakulnak ki Merton „bankpánik” példája, Coleman „új gyógyszer elterjedésére” és Granovetter „kihalt étteremre” vonatkozó példái nyomán. Õ is rámutat arra, hogy az egyén valamely döntése függ attól, hogy volt-e lehetõsége mások ugyanilyen döntésének, cselekedetének megfigyelésére környezetében. Ezek a megfigyelések ugyanis informálják az egyént döntésének várható értékérõl.
A mechanizmusok területén a legnagyobb munkát Jon Elster végezte, aki a nyolcvanas–kilencvenes években legtöbb írásában a mechanizmusok értelmezésével foglalkozik. A mechanizmusok logikáját és mûködésük leírásának nehézségeit Elster példáiból érthetjük meg leginkább. Elster a következõ meghatározásból indul ki: „A mechanizmusok olyan gyakran elõforduló és könnyen felismerhetõ kauzális minták, amelyeket általában ismeretlen körülmények indítanak el, vagy amelyek elõre meg nem határozott következményeket produkálnak” (44). Alkoholista szülõk gyerekei nem mind válnak alkoholistává, némelyek közülük kifejezetten absztinensek lesznek. Hogy kiben mit vált ki az alkoholista környezet, azt nem lehet elõre tudni, de hogy ez a körülmény nem marad hatástalan, az valószínû, és tulajdonképpen ez adja a mechanizmus logikáját. Egy másik példában a félelemkiváltó mechanizmusokat vizsgálja. Adott környezeti stimulus három egymással inkompatibilis félelmi reakciót válthat ki az állatokból: a harcot, a menekülést és a mozdulatlanságot. Tudjuk, hogy a fájdalomra az állatok általában nagyobb aktivitással válaszolnak, ugrálnak, mérgesen üvöltenek, fújnak stb., miközben olyan stimulus hatására, melyet a fájdalommal azonosítanak, az állatok mozdulatlanná merevednek. Bár tudjuk, hogy mi a különbség a mozdulatlanságot és a harcot/menekülést elõidézõ feltételek között, azt nem tudjuk, hogy mi idézi elõ a harcot, és mi a menekülést. Ahelyett, hogy két rendszerben gondolkoznánk, egyszerûbb egyetlen „menekülj vagy harcolj” mechanizmusban gondolkodni, és túllépni azon, hogy a teljes stimuluskontextust tekintsük vizsgálati egységünk független változójának.
Megfigyelhetjük, hogy a mechanizmusok sokszor két vegyértékû, ellentétes hatásokat kiváltó folyamatok: ilyenek a „savanyú a szõlõ vagy édes a tiltott gyümölcs” effektus, vagy az, hogy az ellentétek vonzzák, illetve taszítják egymást. Elster említi Tesser–Achee (1994) egyik, agresszióval, szerelemmel, konformizmussal és egyéb szociálpszichológiai mechanizmussal foglalkozó cikkét, melyben a kutatók közlik azon érdekes megfigyelésüket, hogy a függõ változóhoz kapcsolódó független változók függvénye inkább kétértékû, mint egyértékû, a viselkedési görbe inkább bimodális, mint unimodális. Ilyen a Toqueville-effektus is: társadalmi nyomás egyaránt fokozza, illetve csökkenti a konformista magatartást. A vonzalmat például leírhatjuk egy U alakú függvénnyel, ahol a két egymással ellentétes mechanizmus a görbe különbözõ pontjain jelenik meg. Tesser és Achee azonban azt is megállapítja, hogy ez a kétvegyértékûség eltûnik, mihelyt útfüggõ elemzést végzünk. „Ha az illetõ elkötelezte magát valamelyik magatartás mellett, akkor sok negatív eseménynek, élménynek kell megtörténni ahhoz, hogy ezt feladja, s fordított esetben rengeteg gyõzködésre van szükség, hogy magatartását vagy véleményét megváltoztassa.” – foglalja össze Elster Tesser és Achee elemzéseit (68. old.). Mindebbõl az következik, hogy hasznosan indulhatunk ki egy adott személy múltbeli viselkedésébõl jövõbeli viselkedésének elõrejelzésében. De ez nem okvetlenül lineáris elõrejelzés. Az erõsen konformista magatartás például magában hordozza a nonkonformista viselkedést is, hisz mind a konformista, mind a nonkonformista élénken figyeli embertársait; az egyik azért, hogy igazodjon hozzájuk, a másik, azért hogy észrevehetõen embertársai viselkedésének az ellenkezõjét csinálja. De kialakulhat ennek teljes tagadása, egy antikonformista magatartás, mely pontosan ezt az erõs igazodást kerüli.
Az események kialakulása a különbözõ mechanizmusok relatív erejétõl függ. Az elhagyott szerelmes reakciói megjósolhatók: a tény tagadása, a savanyú a szõlõ, a kompenzálás és egyebek, majd mindegyik reakció bekövetkezik szinte menetrendszerûen, de az egyének nagy különbséget mutatnak abban, hogy milyen mértékben és milyen sokáig lesznek ennek vagy annak a szakasznak a foglyai.
Mindezeknek azért van jelentõségük, mert jelenleg a szociológiai kutatások jórészt statisztikai magyarázatokon alapulnak, ahol a kauzalitást nehéz megkülönböztetni a korrelációtól. A páros mechanizmusok aggregált kezelése, például, gyenge korrelációkat mutathat ki és elfedhet egy markánsabb pozitív–negatív hatást. Az ellenkezõ irányú páros mechanizmusok elemzésénél a feketedoboz alsóbb szintjére kell leszállni.
Összefoglalásában Hedström kimondja, hogy a mechanizmusok szintje bizonyíthatóan rendelkezik a nagy szociológiai elméletek általánosító és termékenyen magyarázó erejével, és a magyarázó erejû szociológiai elméletek jövõje attól függ, hogy mennyire tudjuk azonosítani, és rendszerbe foglalni a társadalmi mechanizmusokat.
Irodalom
Coleman, J. S. 1986. Social Theory, Social Research, and a Theory of Action American Journal of Sociology. New York: The Free Press
Elster, J. 1989. Nuts and Bolts for the Social Sciences. Cambridge: Cambridge University Press
Hempel, C. G. 1942. The Function of General Laws in History Journal of Philosophy, 39, 35–48.
– 1962. Explanation in Science and in History. In: R. G. Colodny (ed.) Frontiers of Science and Philosophy (9–33). Pittsburgh: University of Pittsburgh Press
Hirschman, A. O. 1970. Exit, voice and loyalty: Responses to Decline in Firms, Organizations, and States. Cambridge MA: Harvard university Press
Merton, R. K. (1948) 1968. The Self-fulfilling Prophecy. In: Social Theory and Social Structure (475–490). New York: The Free Press
Merton, R. K. 1967. On Sociological Theories of the Middle Range. In: On Theoretical Sociology (39–72). New York: The Free Press
Stinchcombe, A. L. 1968. Constructing Social Theories. Chicago: University of Chicago Press
Stinchcombe, A. L. 1991. The Conditions of Fruitfulness of Theorizing about Mechanisms in Social Science. Philosophy of Social Sciences (23–41). In: A. Sorensen–S. Spilerman (eds.) Social Theory and Social Policy: Essays in Honor of James S. Coleman, Westport, CT. Praeger
Tesser, A.–J. Achee 1994 Aggression, love, conformity, and other social psychological catastrophes. In: R. R. Vallacher–A. Nowak (eds.) Dynamical systems in social psychology. New York: Academic Press
von Wright, G. H. 1971. Explanation and Understanding. Ithaca: Cornell University Press
* A jelen tanulmánykötet a Stockholmi Királyi Tudományos Akadémián 1996 júniusában megtartott „Társadalmi Mechanizmusok” konferencia anyagát tartalmazza.