A recenzens számára zavarba ejtõ feladat errõl a kötetrõl írni: a hat szerzõ többsége annak idején tanára volt az ELTE Szociológiai Intézetében akkor, amikor e sorok szerzõ hallgató ugyanott. Két véglet jellemezheti hasonló esetben egy bírálat szerzõjének hozzáállását: az egyik a „csak keményen, ideje bizonyítani szellemi nagykorúságomat”-féle, a másik pedig az ájult tisztelet, mély elismerés, patikamérlegen adagolt látszat-kritikával fûszerezve. Bármilyen nehéz, próbálom elkerülni nem csak ezeket a hozzáállásokat, hanem ezek látszatát is – ez pedig már sokkal nehezebb.

Szerkesztõi elõszavában Felkai Gábor maga is említést tesz a legtöbb olyan szempontról, amely egy recenzió fõ motívumait képezhetnék. Elsõként arról, milyen olvasótáborra számítanak az alkotók, s itt fõleg a hazai szociológusképzés közelmúltbeli átalakulására hivatkozik. Ezt a folyamatot magam is közelrõl figyelhettem: 1989-ben kilencfõs évfolyam tagjaként kezdtem a szociológiai tanulmányaimat; a szociológia B-szak volt, tehát évfolyamtársaim akkor már legalább 1-2 éve jártak a bölcsészkarra, a kilencbõl ötünknek(!) történelem volt a másik szakja; az órákat más szakokon akkor szokatlan szabadsággal lehetett megválasztani, így a tipikus órákon – függetlenül attól, elõadásnak vagy szemináriumnak volt-e meghirdetve – egy szemináriumnyi hallgató volt, több évfolyamból vegyesen, s gyakorlatilag mindenki ismert mindenkit; a tudásátadásban óriási szerepe volt a személyes diszkussziónak, a nehezen hozzáférhetõ vagy éppen kéziratos szövegek fénymásolatainak és a kéziratos órajegyzeteknek. Harmad-negyedévtõl az órák jelentõs része ahhoz hasonlított, amilyennek a nagykönyv szerint a posztgraduális képzésnek kellene lennie.

Diplomám megszerzésekor (1993) az akkori elsõ évfolyam már száz fõt számlált – nyilvánvaló, hogy a képzés rendszere teljesen átalakult, s ezt az oktatási anyagok átalakulásának is követnie kellett. A ilyen fejlõdés végpontja azonban – hogy rátérjek írásom igazi tárgyára – nem egy tanulmánykötet lenne, hanem formális tankönyv, viszonylag rövid fejezetekkel, tagoltan, a lexikai ismeretek és az elemzések elkülönítésével, részletes tartalomjegyzékkel, kulcsfogalmak felsorolásával a fejezetek végén, összefoglaló kérdésekkel, külön tárgy- és névmutatóval a végén, és így tovább. Mindez még nem jelenti az itt bírált kötet (a továbbiakban: Kialakulás; a külön jelölés nélküli oldalszámok erre a kötetre vonatkoznak) kritikáját – gyakorlatilag ugyanezt fogalmazza meg Felkai Gábor is a szerkesztõi elõszóban¹. Egy formális szociológiatörténeti tankönyv megírása gigantikus munka lenne², amit – a hazai szociológusok létviszonyait figyelembe véve – egy ember nem bírna, ha pedig többen írnák meg, fejezetenként, akkor minden szerkesztõi erõfeszítés ellenére is fennáll az egyenetlenség erõs kockázata. Egy tanulmánykötetben ezek az egyenetlenségek viszont nyíltan vállalhatóak, mint ahogy Felkai Gábor ismét csak megteszi elõszavában.

A kötet öt részre tagolódik; a 2-4. rész tematikája egyértelmû: a szociológia kezdeteit tárgyalja Angliában³ (Molnár Attila Károly Edmund Burke-rõl, illetve John Stuart Millrõl írt tanulmányai, Pál Eszter dolgozata Herbert Spencerrõl), Franciaországban (Haskó Katalin írt a restauráció korabeli szociológiai gondolkodásról, Némedi Dénes Auguste Comte-ról), Németországban és az Osztrák- Magyar Monarchiában (Felkai Gábor már említett tanulmánya).

Az elsõ rész Somlai Péter rövid összefoglalójából („A szociológia születése a tizenkilencedik században”), míg az ötödik egy újabb Némedi-tanulmányból („Empirikus társadalomkutatás a tizenkilencedik század végéig”) áll. Úgy érzem, felesleges volt ez a keretes szerkezet (amit valószínûleg az idõrendi szemlélet indokolhatott, Némedi ugyanis itt kitekint még az 1930-as évekre is), a két tanulmány együtt alkothatta volna a bevezetést. Sõt: ezt a bevezetést még ki is lehetett volna egészíteni. A „hol kezdõdik a szociológia (és hol ér véget pl. a filozófia/társadalomelmélet)” kérdésre adott válasz ugyanis ennek a tudománynak a történetében sosem volt egyértelmû, s ebben a kötetben is érezhetõek az egyes szerzõk felfogása közötti különbségek. Lehet, hogy érdemes lett volna az errõl szóló latens vitát nyílttá tenni, akár olyan formában, hogy a szerkesztõi elõszó nem csak felvezeti a kötetet, de vállalkozik az egyes tanulmányok rövid ismertetésére, felfogásuk különbségeinek regisztrálására, a szociológiatörténeti megközelítések fõbb típusainak vázlatos ismertetésére; akár úgy, hogy Somlai rövid bevezetõjét vitacikké minõsítve a szerkesztõ kikényszerít a többi szerzõbõl pár oldalas „állásfoglalásokat”, s ezzel a vitablokkal indulna az egész kötet⁴.

Ha jól értem, Felkai Gábor elsõsorban szerzõi szuverenitásának tiszteletben tartása miatt nem vállalkozott egyik ilyen megoldásra sem, pedig talán érdemes lett volna. Erõs a gyanúm, hogy viszonylag kevés olvasó lesz, aki elejétõl a végéig egyhuzamban elolvassa majd ezt a kötetet, a tipikus az lesz inkább, hogy a bevezetést, és az õt éppen érdeklõ szerzõkrõl szóló részeket olvassa csak el. Így könnyen elkerülheti a figyelmét ez a szerzõk között folyó latens vita. Korántsem mellesleg: ha korábban azt írtam, hogy a szerzõknek nem kellene mentegetõzniük amiatt, hogy nem „eredeti elemzéseket”, hanem „pedagógiailag hasznos anyagokat” készítettek –, most hadd tegyem hozzá, hogy éppen ennek (és, mint majd utalni fogok rá: több síkon folyó) latens vitának a nyíltabbá tétele tette volna a kötetet intellektuálisan igazán érdekes vállalkozássá, amely nem csak a szociológiatörténettel most ismerkedõk számára lett volna érdekfeszítõ olvasmány.

Kezdjük ott, hogy a mai értelemben vett szociológia – tehát a (legalábbis elvileg) empirikus adatgyûjtésen alapuló, elméleteit többé-kevésbé egzakt módszerekkel begyûjtött tényekre építõ tudomány – csak az 1930-as évek óta létezik; a már évszázadok óta létezõ „(proto)szociológiai/társadalomelméleti gondolkodás” és a társadalomról szóló adatgyûjtés párhuzamosan, egymás mellett, egymástól függetlenül létezett (még akkor is, amikor, pl. Max Weber esetében, néha ugyanaz a személy végezte). „A szociológia és a tizenkilencedik századi értelemben vett empirikus kutatás” esetében – fogalmaz Némedi – a »társadalomra« vonatkozó tudás két különbözõ formájáról van szó [kiemelés az eredetiben – D. Cs.]. A tizenkilencedik századi empirikus társadalomkutatás (és még a korai huszadik századi is) a társadalomból elsõsorban a »problémákat« látta, a »társadalmi kérdés« kifejezésben a »társadalmi« szót úgy értelmezte, ahogy ma is értjük a »szociális« szót. Kifejezetten gyakorlatias és változtatásra irányuló volt. Országonként különbözõ módon ugyan, de mindenütt a polgári vagy polgárosuló elitek tevékenységébe integrálódott. Az empirikus egyetemi szociológia elsõsorban e tekintetben jelentett újdonságot: nem a társadalmi, hanem a tudományos munkamegosztás keretébe integrálódott. Tevékenységének eredményét elsõsorban nem a társadalmi viszonyok megjavításában, hanem az érdekmentes tudás gyarapításában látta. A korábban ugyancsak az egyetemi rendszerben intézményesült tudományok példáját követte” (454. old.).

A Kialakulás feltételezett ideáltipikus olvasója⁵ ezt a roppant lényeges, de számára cseppet sem magától értetõdõ gondolatot csak a Némedi-féle zárótanulmányból tudhatja meg (az elõzõ bekezdés összefoglaló jellegû idézetét éppenséggel az utolsó oldalon olvashatja). Ha ez az olvasó egy amerikai textbookból tanul szociológiatörténetet, akkor akár azt is elhiheti, hogy a szociológia 1937-ben, Talcott Parsons nagy mûvével kezdõdött⁶ – ami bizonyos értelemben igaz is. Tisztázni kell azonban – s a Kialakulásban ez csak fokozatosan, valamennyi tanulmány elolvasása és feldolgozása után derül ki –, hogy a „szociológia elõfutárai” kategória határai eléggé képlékenyek; hogy ha a „mi tartja össze a társadalmakat”-típusú gondolkodást vesszük figyelembe, akkor szinte csak konvenció és ideológiai meggyõzõdés kérdése, hogy Marxnál, Burke-nél, a skót felvilágosodásnál, Montesquieu-nél vagy akár Hobbes- nál kezdjük a történetet; hogy ha a szociológia terminust vesszük figyelembe, akkor a kezdõpont egyértelmûen Comte, de neki semmilyen más módon nincs több köze a mai szociológiához, mint számos kortársának; hogy ha a szociológia intézményrendszerének és a szociológiai karrier lehetõségének szempontjait vesszük figyelembe, akkor a kezdõpont az 1900-as századforduló környéke, Durkheim, Simmel és Weber kora.

A Kialakulás szerzõi között érezhetõ egyetértés van abban, hogy ez utóbbi korszakhatár választja el egymástól a kialakulás korát a klasszikus kortól – az (implicit) vita a kezdet kérdésérõl zajlik a szerzõk között. S ami még lényegesebb: a vita nem is annyira a korszakolásról folyik, mind inkább arról, hogy melyik szellemi irányzat ihlette meg a szociológiai gondolkodást. Sõt, még általánosabb szinten sem értenek egyet, a szociológia és története viszonyát illetõen. Molnár például megjegyzi: „A szociológia sajátos viszonyban van és volt szellemi elõzményeivel, tanítómestereivel. Mint modern tudomány, általában nem érdekli a múlt, a sajátja sem (111. old.)”.⁷ Nem tudom elfogadni ezt az érvelést, amellyel, sajnos, nem elõször találkozom, talán személyes okokból, mivel jómagam a történelem felõl érkeztem a szociológiához, s ezért tudok mélyen egyetérteni C. W. Mills-szel abban, hogy „minden nevére méltó szociológia történeti szociológia” (idézi: Habermas 1994: 66. old.). Ami pedig „a szociológia saját múltjához való viszonyát illeti, Molnár szerzõtársa, már említett Replika-beli cikkében így indít: „Az elsõ szembetûnõ tény, hogy a szociológián belül a diszciplína saját története sokkal jelentõsebb szerepet játszik, mint más összehasonlító diszciplínákban. (...) A szociológiában... a »klasszikusok« centrális szerepet töltenek be...” (Némedi 1996: 173. old.). (Igaz, ezt követõen azt is elismeri, hogy a klasszikusok nem örvendenek kellõ ismeretségnek.)

A Bevezetésben Somlai Péter a fõáram álláspontját fogalmazza meg: a felvilágosodással, majd a „kettõs forradalommal” a társadalmi viszonyok – addig a hagyomány és a vallás által legitimált, viszonylag átlátható – szerkezete megingott, egyes elemeiben radikálisan megváltozott, de nem abban a formában, mint ahogy a felvilágosodás filozófusai szerint változniuk kellett volna. Ennek következtében támadt igény a társadalom új típusú megismerésére, s a szociológia (elõzménye) tulajdonképpen erre az igényre igyekezett válaszolni. Nagyon is valószínûnek tartom, hogy Somlai tudta, hogy a következõ tanulmányt író Molnár Attila Károly ezzel ellentétes álláspontot képvisel, s ezért fogalmaz polémikusan: „A szociológia elõfutárai és elsõ mûvelõi között is találhatunk konzervatív gondolkodókat, mint például Edmund Burke-öt vagy Louis D. A. de Bonaldot.... Mégis, a szociológusok többsége liberális és/vagy szocialista volt, s társadalmi haladás mérsékelt vagy radikális képviselõjének vallotta magát, s így nem véletlen, hogy a szociológia újra és újra a progresszív gondolkodás részének, a haladó társadalmi mozgalmak erjesztõjének számított [kiemelés az eredetiben – D. Cs.]” (15. old.).⁸

Molnár Attila Károly viszont annak a tradíciónak a meggyõzõdéses híve, amely szerint a szociológia konzervatív gyökerû, a felvilágosodás örököseivel szemben alakult ki⁹, azzal a liberális/szocialista tradícióval, amely konstruktivista és normatív (tehát nem az érdekli, milyen a társadalom, hanem hogy milyennek kellene lennie), s nemcsak morális, de módszertani értelemben is individualista, tehát antiszociális, szinte már „antiszociológus”¹⁰. Ezért igen fontos számára Burke alakja: „Burke nem kitalálta a társadalmat, hanem megtalálta. (...) Nem a társadalom megalkotása érdekelte, hanem az, hogy milyen és hogyan mûködik. (...) A szociológia számára azért fontos Burke, mert a társadalom védelmében írva nem a társadalom eredete és így a társadalom alkotása érdekelte, hanem a társadalom mûködése” (32–33. old.) a burkeiánus konzervatívok szerint a társadalom hagyományaiban, intézményeiben nemzedékek kollektív, általában nem formalizálható, nem „központosítható”, sokszor nem is verbalizálható bölcsessége testesül meg, amely felülmúlja az egyének szükségképpen korlátozott értelmét; ha a társadalmi intézményeket a spekulatív egyéni észre próbálják alapozni, akkor az intellektuális szempontból kudarcra van ítélve, morálisan elítélendõ, politikailag pedig katasztrofális kövezkezményekkel jár¹¹.

Haskó Katalin egy harmadik, igen érdekes álláspontot fogalmaz meg: nála a korai szociológiai gondolkodás „konstruktivizmusa” nem egy konzervatív organicizmussal szemben fogalmazódik meg, hanem a Mandeville–Smith-féle „láthatatlan” kézsémával szemben, amely szerint az önérdeküket követõ individualizált aktorok cselekvéseibõl automatikusan kialakul egyfajta harmónikus társadalmi rend. A fennálló (ez ugyebár a Restauráció korabeli francia társadalom, amely az elõzõ három évtized alatt „kipróbált” egy „abszolút” királyságot, több típusú köztársaságot, egy császárságot, majd egy sajátosan engedékeny királyságot) társadalmi rend különbözõ kritikái között az elsõdleges ideológiai választóvonalat nem annyira módszertani elveik húztak, mint inkább ideológiai vonatkozási pontjaik elhelyezkedése a múlt-jelen- jövõ dimenzió mentén. A konzervatívok számára (egy visszaállítandó) múlt, a liberálisok számára egy (mûködési zavaraitól megtisztított) jelen, a szocialisták számára egy (létrehozandó) jövõ jelentett ilyen vonatkozási pontot¹². Ami azonban igazán érdekessé teszi Haskó elemzését, az a sajátos korabeli kommunikációs közeg létének és jelentõségének kimutatása. Ebben sajátos korszakban ugyanis „a rendkívül mély ideológiai és politikai törésvonalak által jellemzett s ebben az értelemben korszakosan más nyelven beszélõ frontvonalak képviselõi a társadalmi rend aktualitása mellett rákényszerülnek arra, hogy ugyanarról beszéljenek, s permanenssé váló vitáikban lassan kialakulnak azok a közös megközelítések és formák [kiemelések tõlem – D. Cs.], amelyek alapul szolgálnak majd a szociológia elsõ nagyigényû, comte-i szintéziséhez. ...a francia szociológiai gondolkodás kialakulását bizonyos kommunikációs formák megjelenése foglalja keretbe” (186. old.).

A „kommunikációs formák” kategóriája már csak azért is érdekes lehet, mivel egyesíti magában a különbözõ tudásformák elemzését a kontextus elemzésével (amely utóbbi a szociológiatörténetek jelentõs részében vagy kimarad, vagy „letudják” egy általános, makroszintû „történelmi háttérrel”, amely mindenképp hasznos ugyan, de nem ad teljes magyarázatot a szociológiai gondolkodás társadalmi meghatározottságának vizsgálatához). Egyébként ezen a területen is rekonstruálható a már említett lappangó vita: Molnárnál a közös kommunikációs közeg jelenléte Burke szemüvegén keresztülszûrve jelenik meg: „Korunk balszerencséje... – idézi õt –, hogy mindenrõl vitatkozni kell” (53. old.). Molnár szövegében a közös kommunikációs közeg abban a formában jelenik meg, hogy „Burke nyelvi csatát vívott” (53. old.). „Burke a radikálisokkal és a philosophe-okkal vitatkozva használta ellenfelei nyelvét, de átértelmezte azt” (56. old.). Ismét egy paradoxon: Burke, a szellemi újítások nagy ellenfele egy komoly tradíciókkal rendelkezõ irányzat kulcsfogalmait újította meg. Felkai Gábornak igaza van, amikor az elõszóban megjegyzi: Tocqueville „fájdalmasan” hiányzik (8. old.) ebbõl a kötetbõl. Érdekes lett volna például az õ történelemszemléletét Burke-ével ütköztetni: szerinte ugyanis a francia forradalom nem radikális szakítás volt az idõ folyamában (ahogy akár a forradalmárok, akár az ellenforradalmárok vélték), hanem éppenséggel jelentõs mértékben a francia abszolutizmus hagyományainak örököse és folytatója (Tocqueville 1994). Szeretném hangsúlyozni: nem azért koncentráltam írásomban a szerzõk közötti lappangó nézetkülönbségre, mintha ezek léte csökkentené a kötet értékét – éppen ellenkezõleg, ez teszi különösen érdekessé és izgalmas olvasmánnyá. Tartalmi kérdésekre – a terjedelem és kompetenciám korlátai miatt – a továbbiakban itt nem tudok kitérni, s ez magyarázza azt is, miért nem foglalkoztam részletesebben a kötet több érdekes és értékes írásával sem. A továbbiakban inkább még egy formai jellegzetességre szeretnék reagálni: a terjedelemre.

Ezen a területen is érezhetõek egyenetlenségek, s – az eddigiektõl eltérõen – ezt a tényt kritikaként fogalmazom meg. Különösen Molnár Attila Károlynál érzem, hogy a jó indítás után, egy kicsit túlírja a szövegét¹³. A szerkesztõ Felkai Gábor visszafogó szerepe ezen a téren nyilván azért sem érvényesülhetett, mert éppen õ a „fõbûnös”: írása 174 oldalas. Igaz, több szerzõvel foglalkozik részletesen, mint bármelyi másik tanulmány, de húzásoknak lett volna bõven helye. Egyetlen, jóllehet extrém példa: Gumplowitz egy Webert elõlegezõ gondolata kapcsán egy féloldalas lábjegyzetet szúr a szövegbe, amelyben elõször Weber értékmentességi tételét idézi fel, majd a következõ bekezdésben a gondolat hume-i gyökereirõl van szó, s a lábjegyzet harmadik bekezdése egy mai magyarországi példát hoz (377. old. 63. lj.).

Felkai tanulmánya tulajdonképpen egy „álcázott kismonográfia”, erre utal nem pusztán a terjedelme, de a szerkezete is: õ a szerzõk közül az egyetlen, aki terjedelmes, a szövegek elemzésétõl teljesen elkülönített „történelmi hátteret” nyújt a 19. század német és osztrák-magyar szociológiához. Nem vagyok meggyõzõdve arról, hogy ez a „háttér” lényegesen hozzájárul az ezt követõen tárgyalt szerzõk munkásságának jobb megértéséhez – különösen ebben a terjedelemben és didaktikailag sokszor kifogásolható szerkezetével¹⁴. Igaz: a francia szociológia kialakulása kapcsán Haskó Katalin és Némedi Dénes talán a másik véglethez áll közelebb. Elõfeltételezik, hogy olvasójuk ismeri a francia történelem alapvetõ tényeit az Ancien Régime válságától a Forradalmon és a Császárságon át a Restaurációig – hiába érettségi anyag, talán 1-2 oldal terjedelemben nem ártott volna összefoglalni annak történelmi hátterét, miért érezték úgy a kortársak, hogy szemtanúi voltak a régi összeomlásának, s annak, hogy az új meg valahogy nem akar megszületni. Jól adagolja viszont – bár sajátos szemszögbõl – a történelmi (és személyes) hátteret Edmund Burke-rõl és J. S. Millrõl írt tanulmányaiban Molnár Attila Károly, valamint Spencer-tanulmányában Pál Eszter.

Minden kritikám ellenére szeretném leszögezni: a kötetet egészében véve hasznosnak és jónak tartom – itt és most, azaz az 1990-es évek végének, a 2000-es évek elejének Magyarországán. Nem örülnék viszont neki, ha mondjuk 15 év múlva is (csak) ebbõl tanulnának az érdeklõdõk a szociológia kialakulásáról: az egyik megoldás vagy az lenne, hogy valaki mégiscsak ír egy szociológiatörténeti tankönyvet – de nem okvetlenül; nagyon kockázatos a dolog, itt minden a szerzõtõl függ, s Giddens Szociológiája kapcsán már magyar nyelven is láthatunk egy jó példát arra, hogy egy amúgy remek szerzõ is tud rossz tankönyvet írni. A másik, szerintem valószínûbb és talán szerencsésebb megoldás is az lenne, ha több monográfia jelenne meg a témában, akár a Kialakulás szerzõitõl, az itt megírt tanulmányaik kristálymagva köré növesztve. Ehhez – az itt megjelent szövegeket figyelembe véve – éppen Felkai Gábor tanulmánya lehet a legjobb alap (amelyrõl talán negatívabb képet festettem itt, mint amilyet megérdemelt).


Hivatkozások

Habermas, Jürgen 1994. A társadalomtudományok logikája. (ford.: Adamik Lajos és mások) Budapest: Atlantisz
Lampland, Martha 1994. „Feminizmus és társadalomkutatás” (ford.: Acsády Judit) In: Hadas Miklós (szerk.) Férfiuralom. Írások nõkrõl, férfiakról, feminizmusról. Budapest: Replika Kör, 55–62.
Némedi Dénes 1996. „Minek a történet?”. Replika, december (23–24.) 173–181.
Saád József 1996. „Magyar szociológiatörténet: minek a története?”. Replika, december (23–24.) 161–171. old.
Tocqueville, Alexis de 1994. A régi rend és a forradalom. (ford.: Hahner Péter) Budapest: Atlantisz

1. „Tanulmánykötetrõl lévén azonban szó, ez a könyv nem elégítheti ki maradéktalanul a szociológiatörténet-oktatás sajátos igényeit” (9. old.). Mégis, teszi hozzá, reméli, hogy hasznos segédkönyv lehet ehhez az oktatáshoz. Így is van.
2. S talán a szerzõk (vagy egy részük) mentalitásától is idegen lenne; Némedi Dénes például az Empirikus társadalomkutatás a tizenkilencedik század végéig címû tanulmánya elsõ lábjegyzetében szinte mentegetõzve jegyzi meg: Ez az áttekintés elsõsorban pedagógiai célokat szolgál, és nem tart igényt tudományos eredetiségre (429. old.). Ha jól értettem, akkor az egész kötet pedagógiai célokat szolgál. Egyetemi tanulmányaim alatt gyakran hallottam – személyesen Némeditõl is – azt az elterjedt oktatói ideológiát, hogy annak semmi értelme, hogy én például itt sorra elmesélem, mit tudok a francia szociológia nagyságairól, inkább beszéljük meg a szövegeket, folytassunk igazi vitát. Nem igaz, hogy nincs értelme: pedagógiailag a leghasznosabb órák éppen azok voltak, amikor egy okos és olvasott tanár összefoglalt egy adott területet, szempontokat mutatott fel, relevanciákat emelt ki, olyan szerzõk és mûvek tucatjairól beszélve, amelyet az átlagos szociológushallgatónak ritkán van ideje elolvasni. Az igazi vita – bár nyilván megvan a helye a hallgatók egy részének szellemi fejlõdésében – túlságosan nagy százalékarányban válik érdektelenné.
3. Bár, ha Burke ír származására, Mill skót gyökereire és korunk „korrektségi” szabályaira gondolunk, lehet, hogy helyesebb lett volna „A brit szociológia kezdetei” címet használni.
4. Némedi Dénes például tulajdonképpen kész anyagból indulhatott volna ki: a Replika 1996. decemberi (23-24.) számában Saád József (1996) vitaindító vázlatához írt rövid hozzászólásából (Némedi 1996). Az itt kifejtett gondolatmenetének feltétlenül helye lett volna a Kialakulás bevezetésében.
5. „...ajánljuk az egyetemi hallgatók, a társadalomtudományok iránt érdeklõdõk és a szûkebb szakmai közönség figyelmében (Szerkesztõi elõszó, 9. ol.d)”. Ideáltipikus olvasó alatt természetesen csak az elsõ két kategóriát értettem.
6. Sõt, mivel „minden paradigma újraírja a tudománya történetét” (T. Kuhn), még érdekesebb mérföldkövekkel is találkozhat, manapság akár már magyarul is: „Az a gondolat, hogy a társadalmat az emberek igen eltérõ módon élik meg, a nõmozgalmakból ered... (...) [Sõt], a társadalmi szereplõk egyéni tapasztalatai sokszerûségének alapján Sydie (1987), Laclau (1990) és sokan mások azt a kérdést teszik fel, egyáltalán hogyan lehetséges társadalom. Ez természetesen kapcsolódik a hegemónia és a hatalom bonyolult kérdéseihez” (Lampland 1994: 58–59. old.). Eddig ezt a kérdést a rend hobbes-i problémájaként ismertem, nyilván szexista neveltetésemnek köszönhetõen.
7. Igaz, a folytatásból az is kiderül, hogy a radikális állításra azért volt szüksége, hogy úgy folytathassa: még ennél is fontosabb, hogy a szociológia szeretné elfelejteni valódi tanítómestereit, a konzervatív gondolkodókat.
8. Igaz, pár oldallal késõbb már árnyaltabban fogalmaz: „Az »alapítók« szemléletmódja és munkájuk irányultsága kezdettõl fogva nagyon sokféle volt. Akadtak közöttük pozitivisták és republikánusok, konzervatívok és forradalmárok, utilitaristák és historicisták. A különféle irányzatok között azonban számtalan átmeneti és vegyes csoportot találni. Hiszen a szociológia elsõ születésekor sem egyértelmû módon kapcsolódott össze a kutatók világnézeti felfogása valamilyen ismeretelméleti koncepcióval vagy történetszemlélete egy meghatározott politikai pártállással” [Kiemelés az eredetiben – D. Cs.] (19. old.).
9. Molnár képe persze ugyancsak árnyaltabb, mint egyes sarkított megfogalmazásaiból kitûnik. Megjegyzi például, hogy „noha [a szociológia] értékei [kiemelés tõlem – D. Cs.] a radikális felvilágosodásból erednek, paradox módon a homo sociologicus a felvilágosodás kritikájából” (46. old.).
10. A racionalista a saját értelmét a mások fölé helyezi, ezért antiszociális. Az elõítélet kiszámíthatóvá teszi a cselekvést, így könnyebb együttmûködni – rekonstruálja. Burke gondolatmenetét (54. old.) A konzekvenciák eléggé paradoxonok: Burke „ismeret-elméletileg populista”, miközben politikailag nem – ellenfelei, a philosophe-ok viszont éppen fordítva (55. old.) Mill kapcsán arról ír, hogy „a [Mill-féle felfogásban] szabadság társadalomellenessége sajátos antiszociológiát eredményez...” (120. old.)
11. Pontosabban: Burke elõrejelezte a francia forradalom elveibõl, hogy ez katasztrófához fog vezetni, s ez a jóslata fényesen be is vált, míg Molnár már azt írhatja, hogy ez katasztrófához szokott vezetni. Mindenesetre érdemes rámutatni az egyik burke-i paradoxonra: az általa elítélt tudományfelfogás egyik alapvetõ elve – az elõrejelzés képessége – alapján minõsül sikeresnek.
12. S bár Haskó nem fogalmaz ilyen sarkítva: mindhárom vonatkozási pont jelentõs (bár megalkotóiktól függõen különbözõ) mértékben konstrukció volt.
13. Molnár Burke-tanulmánya 66, Mill-cikke 56 oldal; Haskó Katalin 5 szerzõvel (de Bonald, Guizot, Saint-Simon, Fourier és Proudhon) 40, Pál Spencerrel 30, Némedi Comte-tal 23 oldalon keresztül foglalkozik. Hangsúlyozom: a túlzott terjedelmet didaktikai szempontból kifogásolom, nem mintha nem lehetett volna bármelyik szerzõrõl akár egy külön kötetet is írni.
14. A német politikatörténet ismertetését az 1830-as években kezdi (252. old.), majd jön a gazdaságtörténet, egy rövid utalástól eltekintve igazán az 1870-es évektõl (258. old.), majd társadalomtörténet, 1871-gyel indítva (260. old.); majd ezután ugrik vissza a Stein- Hardenberg-féle 1806-ban kezdõdõ reformokhoz (266. old.), ezt követõen, a német bürokrácia sajátosságai kapcsán visszatér a 17. századba (267–269. old.). Másrészt: „háttér”- jellegéhez képest túl sok az adat (táblázat a Monarchia „osztrák” felének nemzetiségi eloszlásáról, majd ugyanez Magyarországról, táblázatba foglalva az 1850-es, 1880-as, 1890- es, és 1900-as adatok, az abszolút szám, a százalékarány, és a növekedés százalékarányai, 273–274. old.), nehezen áttekinthetõek (pl. társadalmi rétegekbe tartozók száma numerikusan, nem pedig százalékos arányban megadva, 262 . old.), s vannak kínos elírások is: például I. Frigyes Vilmos (a magyar irodalomban „káplárkirály”, nem pedig a „katonakirály”) 1713-tõl, nem pedig 1688-tól uralkodott, utóda pedig 1786-ban halt meg, nem 1780-ban; ez az utód pedig II. Frigyes volt, nem II. Frigyes Vilmos (aki 1786–1797 között uralkodott) (268–269. old.). A felhasznált irodalommal és a szemlélettel is vannak problémáim, de ebbe itt már végképp nem tudok belemenni, hisz nem társadalomtörténeti írásról van szó.