Bevezetés

1998 elején tanulmánykötet jelent meg Hans-Peter Blossfeld és Gerald Prein szerkesztésében Rational Choice Theory and Large-Scale Data Analysis címmel. A könyv témája és közelítésmódja több szempontból is figyelmet érdemel. A racionális döntések elméletének szociológiai alkalmazásával foglalkozók általában az irányzat egyik megkülönböztetõ sajátosságaként emelik ki, hogy követõi elsõsorban illusztratív jellegû empirikus vizsgálatokat folytatnak, és kerülik a reprezentatív mintákon alapuló kvantitatív elemzéseket (Green–Shapiro 1994: 6; Blossfeld–Prein 1998: 5, 8; Opp 1998: 204; Tardos 1998: 8). Ez a könyv azonban a gyakorlatban használható ötleteket ad a modellezés és a tesztelés metodológiai kérdéseiben, emellett konkrét példákat is bemutat statisztikai elemzésekre. Figyelemre méltó a kötet szerzõinek közelítésmódja is, ti., hogy szemben a racionális döntéselmélettel foglalkozó metateoretikus és metodológiai elemzéseket összegyûjtõ válogatások jellemzõ stílusával, nem a más irányzatokkal történõ általános összevetés uralja a gondolatmenetek többségét. A szerzõk a racionális döntéselmélet keretein belül mozogva próbálnak választ találni a megközelítésmód empirikus szociológiai alkalmazásának számos megoldatlan problémájára.¹

Jelen írás az említett tanulmánykötet hozzáállását követve – és részben annak tartalmát is ismertetve – , a racionális döntések szociológiai elméletének kereteit elfogadva vizsgálja a kvantitatív társadalomkutatás lehetõségeit és korlátait. A dolgozat ugyanakkor nem vállalkozik az irányzathoz köthetõ empirikus szociológiai kutatások áttekintésére, csupán bizonyos statisztikai eljárások bemutatása során hivatkozunk néhány empirikus munkára. A konkrét elemzések iránt érdeklõdõ olvasók több áttekintõ tanulmányból tájékozódhatnak az alkalmazásokról (Friedman–Hechter 1988; Baron–Hannan 1994; Hechter–Kanazawa 1997; Miller 1997; Zafirovski 1999).

Amikor a racionális döntések elméletérõl² beszélünk, valójában elméletek és modellek meghatározott családját értjük alatta (Hechter–Kanazawa 1997: 194; Blossfeld–Prein 1998: 5). Csontos Lászlót idézve, az RDE egyfelõl bizonyos szubsztantív és formális modellek összessége, másfelõl egy metodológiai paradigma. A modellek közé a döntéselmélet, a játékelmélet, a közösségi döntések elmélete, valamint a különbözõ társadalomtudományok ökonómiai ihletésû modelljei tartoznak. A paradigma pedig az a közös platform, amely a fenti modellek alkalmazásait más kutatási irányoktól megkülönbözteti (Csontos 1996: 326).³

Elemzésünk során a racionális döntések szociológiai elméletének két lényeges sajátosságát emeljük ki. Az egyik jellegzetesség az interakciók struktúrájának kitüntetett vizsgálata (Abell 1991: xii.; klasszikus példa: Marwell–Oliver–Prein, 1988).⁴ A másik megkülönböztetõ elem az elmélet általános érvényû motivációs és kognitív továbbfejlesztésére irányuló azon törekvés, hogy a szociológia által tárgyalt – és a közgazdaságtan, valamint a politikatudomány által elhanyagolt – , viselkedésbefolyásoló mechanizmusok tárgyalhatók legyenek a hasznosságmaximalizáló modell keretein belül (a nagyobb szabású kísérletekhez lásd: Boudon 1989; 1996; Lindenberg 1989).⁵ Itt elsõsorban a másodikként említett kutatási irány egyes eredményeit tekintjük át.

A középpontban azok az empirikus elemzések állnak, ahol az elméletbõl levezetett állításokat statisztikai módszerekkel tesztelik a célpopuláció (vagy annak egy mintája) viselkedése vagy véleményalkotása alapján.

Az ismertetés szelektív mind az elmélet, mind a releváns statisztikai eljárások bemutatása tekintetében. Nem vállalkozunk arra, hogy végigtekintsünk a paradigma keretében kifejlesztett elméleteken (pl. kollektív cselekvések elmélete, közösségi döntések elmélete vagy társadalmi választások elmélete). Mindegyik terület sajátos mérési kérdésekkel szembesül, melyek módszeres áttekintése meghaladná jelen munka kereteit. Teljességgel kimarad az alábbi ismertetésbõl az interakciók és a társadalmi struktúrák RDE alapú vizsgálatával kapcsolatos speciális mérési problémák bemutatása. A téma kimerítõ tárgyalása helyett a legalapvetõbb kérdésekre koncentrálunk, és az RDE-modell alkalmazásával kapcsolatos általános dilemmákat és ajánlásokat ismertetünk.

Elsõként a különbözõ racionális modellekhez kapcsolódó lehetséges empirikus kutatási stratégiákat tekintjük át, majd az elemzési szinteknek a modellépítésre és az eredmények értékelésére gyakorolt hatását vizsgáljuk. Ezután az RDE motivációs feltevéseit, és ezek kvantitatív elemzések számára lényeges következményeit vesszük szemügyre. A negyedik fejezetben a döntési modellek észlelési problémákat figyelembe vevõ kiterjesztéseivel foglalkozunk. Végül két konkrét statisztikai eljárás alapelemeit mutatjuk be. Egyrészt egy regressziós modellezési logikát ismertetünk, amely közvetlenül a hasznosságelméletre és a döntések következményeinek szereplõk általi számbavételére épül. Másrészt a gazdasági önérdeken kívül esõ motivációk mérésének egy lehetséges eljárását vázoljuk.


Kutatási stratégiák és elemzési szintek

A lehetséges kutatási stratégiák ismertetéséhez mindenekelõtt a racionális döntés fogalmának elemi szintû tisztázására van szükség. Csontos László meghatározását fogadjuk el kiindulópontként, mely szerint az RDE racionalitásposztulátuma alapján tanácsos azt föltételeznünk, hogy az egyének cselekedeteik során meghatározott célok elérésére törekszenek, továbbá információik és tapasztalataik alapján döntik el, hogy mely eszközök a legalkalmasabbak a szóban forgó célok elérésére (Csontos 1996: 329).⁶

Ezeken a kereteken belül a szociológusok tartalmas és kevésbé tartalmas döntési modelleket különböztetnek meg (Hechter–Kanazawa 1997: 194).⁷ A kevésbé tartalmas modellek nem foglalkoznak a partikuláris célokkal és értékekkel, csak néhány elõfeltevést fogalmaznak meg a cselekvõk preferenciarendezésének tulajdonságaival kapcsolatban. A tartalmas modellek ellenben specifikálják a szereplõk alapvetõ céljait és értékeit. Egyik típus szociológiai alkalmazása sem problémamentes. Az RDE hívei általában törvényjellegû és cáfolható állításokon nyugvó magyarázatokra törekszenek (Kelle–Lüdemann 1998: 113). A kevésbé tartalmas modellek (némi leegyszerûsítéssel élve)⁸ univerzális, ám empirikus kutatásokban nehezen hasznosítható állításokat tartalmaznak az emberi viselkedésre vonatkozóan. A tartalmas modellek következtetéseit teszteknek vethetjük alá, ám az RDE-ben egyetlen konzenzuálisan elfogadott motiváló tényezõ, a személyes anyagi jólét alapján igen korlátozott predikcióink érvényességi köre (Kelle– Lüdemann 1998: 113–114). Ennek következtében a modelleket az alábbi korlátok figyelembevételével érdemes felépíteni.

(a.) Mindenképpen feltevéseket kell megfogalmazni az egyének céljaival kapcsolatban. Méghozzá olyanokat, melyeket a döntések megfigyelhetõ korlátozó feltételeihez tudunk kötni (Blossfeld–Prein 1998: 14). Amennyiben modellünk a tesztelés során nem állja ki a próbát, a preferenciákról alkotott feltevéseinket kell vizsgálat alá vonni (Abell 1992: 203–204). Az RDE-t alkalmazó kutatók tehát egyes modelljeik tesztelése során nem vizsgálják az elméleti paradigma érvényességét. Ez a tudomány világában nem példa nélküli, és ugyanakkor védhetõ kutatási stratégia (Kelle–Lüdemann 1998: 115).

(b.) Nincs szükség azonban a célok egymáshoz viszonyított súlyának specifikálására (Harsányi 1969: 520). Ameddig nem áll rendelkezésünkre megalapozott elmélet erre vonatkozóan, az adatokból következtethetünk az ismeretlen paraméterekre. Ettõl még a célok meglétére vonatkozó állításaink cáfolhatóak maradnak (bizonyos minimális mintaelemszám felett).


Az itt kifejtett szempontok figyelembe vételével születik a tesztelésnek alávetett racionális döntési modellek túlnyomó többsége. Ezeken a kereteken belül is többféle empirikus kutatási stratégia létezik.

1. Lehetséges az alternatívák és következményeik tökéletes számbavételén és többnyire (de nem feltétlenül) az anyagi önérdeken alapuló úgynevezett normatív döntési modellek használata. A normatív RDE modell nem morális, hanem technikai jellegû utasításokat tartalmaz (Szántó 1992: 118). Azt mutatja meg, hogy az objektíve adott lehetõségek mellett melyik döntés a legkedvezõbb céljaink szempontjából.⁹ Az ilyen modellek többnyire könnyen tesztelhetõ formába önthetõk, fõleg ha motivációs feltevéseink az anyagi önérdekre korlátozódnak. Nagyfokú racionalitás esetén közvetlenül magyarázatokra is használhatók, egyébként viszonyítási alapként lehet kezelni õket (Szántó 1992: 118). A tapasztalt viselkedés elõrejelzettõl való eltérése alapján következtethetünk másféle célok meglétére vagy az alternatívák és következmények korlátozott (vagy torzított) számbavételére. Ez a kutatási stratégia fogyatékosságai ellenére talán a legelterjedtebb a szociológai alkalmazások között (is).

2. A racionális döntések szociológiai elmélete kiemelt figyelmet fordít arra, hogy tökéletesítse a a cselekvések modelljét. Történtek elõrelépések ebben az irányban, és kétségtelen, hogy a paradigma fejlõdésének lényegi elemét alkotják ezek a kiegészítések (Lindenberg 1992; Blossfeld–Prein 1998: 5). Egy másik kutatási stratégia tehát tartalmasabb, az empirikus adatokhoz potenciálisan jobban illeszkedõ modellek alkalmazása. Az RDE jelenlegi szintjén igen nehéz feltételezéseiben és eszközeiben takarékos, általánosan használható, ugyanakkor az egyes helyzetekben nagy magyarázóerejû modelleket alkotni. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen stratégiát követõ empirikus kutatásokban a vizsgált terület sajátosságaihoz igazodóan terjesztik ki a döntési modell feltevéseit. Ily módon adataikhoz jól illeszkedõ, ám korlátozott hatókörû elméletekhez jutnak.

3. Ugyanakkor a két elõbbi kutatási stratégia kombinálható is egymással. A modellépíttés kiindulópontja ekkor az önérdeken és az objektíve adott lehetõségeken alapuló döntés feltételezése. Amennyiben az empirikus tesztelés során ez nem állja ki a próbát, akkor fokozatosan bonyolítjuk a modell motivációval és észleléssel kapcsolatos feltevéseit (Abell 1991: xi).

A kézikönyvek evidenciájához tartozik, hogy az RDE-t a módszertani individualista társadalomtudományi paradigmák közé soroljuk (pl. Szántó 1998a). Ez még akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy nehéz pontosan és az RDE-hez jól illeszkedõen definiálni a fogalmat (Orthmayr 1997: 4, 23., 26).¹⁰ Létezik olyan vélemény, amely szerint az individualista megközelítéssel a mikrojelenségek középpontba állítása jár együtt (Tardos 1998: 8), ugyanakkor az RDE képviselõi ezt nem fogadják el (Szántó 1998b 89–90). Annyit érdemes megjegyezni, hogy az RDE keretében, hasonlóan más individualista irányzatokhoz, kevés szereplõs interakciós struktúrák vizsgálata lényegesen egyszerûbb, mint a makroszintû jelenségek elemzése. Jó példa erre az RDE-t régóta sikerrel alkalmazó közgazdaságtan, ahol a makroökonómia döntéselméleti alapjainak lerakása sokáig váratott magára.

Tekintve a cselekvéselmélet jelenlegi eredményeit, a témával foglalkozó szociológusok egyetértenek abban, hogy az eddig kifejlesztett modellek segítségével az egyéni viselkedés csak igen korlátozott mértékben jelezhetõ elõre. Azonban sokan osztják azt a véleményt, hogy aggregált szinten számos, nehezen számba vehetõ hatás eltûnhet, és az egyszerûbb modellek jól magyarázhatják a jellemzõ döntéseket (Hechter 1994: 326, 328; Hechter–Kanazawa 1997: 194–195; Goldthorpe 1998: 43– 44). Ez természetesen csak az eredeti modelltõl való nem szisztematikus egyéni eltéréseket okozó tényezõk esetében igaz. Ha valamiért a torzításokban nem véletlenszerûen eloszló hatást tapasztalhatunk, azt be kell építeni modellünkbe (ilyen torzítások tárgyalására lásd: Frei–Eichenberger 1989).

A mérés szempontjából makroszintû elemzés nem feltétlenül jelenti sokszereplõs, bonyolult interakciós struktúrájú modell vizsgálatát. A legtöbb elemzés éppen azokon a területeken születik, ahol kevés szereplõt érintõ, vagy sok szereplõt homogén módon befolyásoló helyzetet vizsgálhatnak, ugyanakkor nagyszámú cselekvõ érintett hasonló helyzetben.


Motivációs feltevések

Az elméleti és a mérési problémák sok esetben nehezen választhatók szét. Az alábbiakban tárgyalandó motivációs feltevésekkel is ez a helyzet, így mindenképpen foglalkoznunk kell néhány egészen általános elméleti feltevéssel.¹¹

Egyes vélemények szerint a közgazdaságtan viszonylagos sikereinek egyik titka a cselekvési modelljében alkalmazott egyszerû és plauzibilis, ugyanakkor széles körben használható feltételezéseiben rejlik (Harsányi 1969: 518). Például abban a feltevésben, hogy a gazdasági önérdek az egyetlen motiváló tényezõ. Már a fenti állítást három évtizede megfogalmazó Harsányi János kifejtette, hogy a szélesebb társadalomtudományi alkalmazás számára elégtelen ez a modell, és más motivációs tényezõkkel is számolnunk kell. A cél azonban a modell kiegészítése során is az, hogy viszonylag egyszerû (és mérhetõ következményekkel járó) tételek hozzáadásával a lehetõ legtöbb új jelenség magyarázatára nyíljon mód (Harsányi 1969: 519).

A cselekvéselmélettel foglalkozó szociológusokban felmerülhet a kérdés, hogy a komplexebb modellben lényegi szerepet kapjon-e a gazdasági önérdek, hisz a primátusa védelmében gyakran felsorakoztatott evolúciós érvek gyengébbek, mint amilyennek látszanak. A kapcsolódó kutatási területek eddigi eredményei alapján nem zárható ki teljes bizonyossággal, hogy a természetes szelekció vagy a kulturális evolúció mondjuk altruista preferenciák dominanciáját segítette elõ. Mindazonáltal úgy tûnik, a racionális döntések szociológiai elméletének kutatói egyetértenek abban, hogy a gazdasági önérdek kell, hogy maradjon bármilyen modell megingathatatlan kiindulópontja, és a cselekvéselméleti vizsgálatnak a kiegészítések megtalálásán kell fáradoznia (Abell 1992: 200–201; Hechter–Kanazawa 1997: 194).

Ahogy látni fogjuk, nincs konszenzus abban a kérdésben, hogy pontosan milyen kiegészítõ motivációs feltevésekkel kell élnünk az RDE-n alapuló szociológiai vizsgálatainkban. Ha a kérdés iránt érdeklõdõ olvasó figyelmét egy-egy témakörre vagy szerzõre összpontosítja, az összetettebb modellel kapcsolatos egyetértés jeleit fogja felfedezni. Különösen igaz ez az elméleti, legfeljebb illusztratív empíriát alkalmazó munkákra. Azonban ha összehasonlítjuk mondjuk a politika világát, a gazdasági kapcsolatokat, illetve a családi viszonyokat vizsgáló elemzéseket, azt tapasztaljuk, hogy önmagukban kompakt, ám egymástól egészen eltérõ kigészítõ feltételezésekkel élõ modelleket alkalmaznak. Az csak a kisebb probléma (ha probléma valójában), hogy ezek párhuzamos elfogadása egy „általános” cselekvési modellben, annak meglehetõs komplexitásához vezet. Ám a különféle motivációs mechanizmusok együttes alkalmazása kiüresítheti a modellt, teret engedve az ad hoc magyarázatoknak. Annál is inkább, mivel bizonyos helyzetekben egymásnak ellentmondó (és így együttesen akár az összes modellezett lehetõséget lefedõ) következtetésekre vezetnek a különféle feltevések.

Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül (némileg esetleges csoportosításban és hivatkozásokkal) próbáljuk ismertetni a fõbb kutatási irányokat, kiemelve azok empirikus használhatóságát.


1. Az egyik, elméleti munkákban sokszor alkalmazott feltevés szerint nem következménycentrikus morális megfontolások létével kell számolnunk a cselekvés modellezése során. Az ehhez hasonló elgondolások mélyen gyökereznek a szociológia elméletében (Weber 1986 [1922]), és vannak neves hirdetõi a kortárs kutatók között is (Elster 1989). Ugyanakkor az empirikus kutatás szempontjából számos problémát vetnek fel az ilyen típusú feltételezések. Egyrészt beépítésük a hasznosságmaximalizáló modellbe messze nem megoldott kérdés.¹² Másrészt az ilyen motivációk mérésekor gyakran kényszerülhetünk a kérdezettek attitûdjeivel kapcsolatos állításaikra hagyatkozni, ami sokkal problematikusabb, mint a gazdasági következmények mérése. Mindemellett, úgy tûnik, tisztán elméleti kritika is éri az utóbbi idõben a nemkonzekvencialista etika lehetségességét feltételezõ teóriákat a morálfilozófia területén (Hausman–McPherson 1993: 705). Az RDE-n alapuló kvantitatív empirikus kutatások gyakorlatilag nem használják ezt a fajta kiegészítést.

2. A következõ, gyakran elõforduló feltételezés szerint a saját jólétet maximalizáló alapvetõ cél mellett létezik egy mások jólétének javítására irányuló motivációs tényezõ is (pl. Becker 1974; további hivatkozások: Hausman–McPherson 1993: 687).¹³ Arra figyelnünk kell a feltételezés pontos megfogalmazásakor, hogy nem mások általános, csupán anyagi jólétét tanácsos a modellbe foglalni, máskülönben paradox helyzetekkel találhatjuk szembe magunkat predikcióink kapcsán (Elster 1989).¹⁴ Az ilyen típusú kiegészítések könnyen beépíthetõk a cselekvési modellekbe, és tesztelhetõ empirikus feltevések megfogalmazása is viszonylag egyszerûen megoldható feladat alkalmazásuk során. Kényes pontja a modellépítésnek az altruizmus¹⁵ számára releváns személyek kiválasztása. A tapasztalat azt mutatja, hogy ebben a kérdésben már komoly különbségek léteznek az egyes vizsgálatok között attól függõen, hogy milyen területen folyik az elemzés. A családok vizsgálatánál a rokonok felé irányuló altruizmus evolúciós elmélettel is védhetõ feltevését alkalmazzák (pl. Becker 1974). A karitatív viselkedés elemzésekor gyakran felteszik a modern nagyméretû társadalmak ismeretlen személyei felé irányuló jóakarat létezését (Hochman–Rodgers 1969). A hivatkozásokból is jól látható, hogy a szociológiai témák felé is érdeklõdõ közgazdászok alkalmazzák leggyakrabban kiegészítõ motivációként az altruizmus valamilyen formáját. Amilyen könnyen alkalmazható és népszerû ez a kiegészítési mód, annyi kritika éri empirikus érvényességét (Andreoni 1990; Kahneman–Knetsch 1992; Sugden 1982; laboratóriumi kísérleteken alapuló kritikákhoz: Rabin 1998: 17–18). Elsõsorban az ismeretlenekkel kapcsolatos altruizmus feltevése került az empirikus cáfolatok kereszttüzébe.

3. Az altruizmus feltételezésével kapcsolatos kritikák egy része alternatív ajánlást tett. Annak a feltevésnek a modellbe való beépítését támogatták, miszerint inkább az adás (adakozás) vágya hajtja az embereket, mint a kedvezményezettek jóléte (Andreoni 1990; Kahneman–Knetsch, 1992). Ez a módosítás némi visszatérést jelent az 1. pontban tárgyalt megközelítés egyes lehetséges értelmezéseinek irányába.¹⁶ Megtartja ugyanakkor azt a feltevést, hogy eredményében a normának mások jólétét kell növelnie. Ennek a feltevésnek a következtetései sok esetben viszonylag jól tesztelhetõk. Bár a kedvezményezettek jóléte (és más potenciális adományozók jelenléte) kikerült a figyelembe vett tényezõk közül, az egyén saját anyagi helyzetének továbbra is vannak következményei az adakozó hajlam mûködésére vonatkozóan. Nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy a kollektív cselekvésekben való részvétel önértéke szintén ennek a motivációs tényezõnek egyik fajtája. Vannak olyanok, akik kritizálták az olyan típusú motivációs tényezõk használatát, melyek a megmagyarázandó (és a tudomány számára fejtörést okozó) cselekvést magával a cselekvés iránti vággyal magyarázzák (Abell 1992: 200). Az valóban igaz, hogy a naiv magyarázatok jellegzetességével bír az ilyen megoldás. Ettõl azonban nem válik feltétlen hamissá az elmélet, legfeljebb a preferenciák kialakulásának kutatására ösztönzi a kutatót. Egy másik komoly kritika azt a kérdést fogalmazhatja meg, hogy miért kizárólag jóindulatú preferenciákat feltételezünk mások vonatkozásában.

4. Az imént idézett kritika az egyik alapja a személyes jóléten kívül esõ motivációk más típusú számbavételének. Ekkor a másokhoz viszonyított helyzet valamilyen típusú megítélése a kiegészítõ motiváció alapja. Ez lehet egyrészrõl státuskeresés (Frank 1985), másrészrõl konformitás (Gould 1993; Bernheim 1994; Akerlof 1997). A szociológiai cselekvéselméletben kidolgoztak egy mindkettõt figyelembe vevõ modellt (Lindenberg–Frei 1993). E szerint a fizikai jólét mellett az ember hasznosságát az úgynevezett társadalmi jólét befolyásolja, amelynek három meghatározó tényezõje van: a státus, a megerõsítés, valamint az érzelmi kötõdés. Az utóbbi elgondolás teljesebb és elegánsabb, ugyanakkor ez az összetettebb séma konkrét modellekben ritkán található meg.¹⁷ A racionális modell ilyen típusú kiterjesztése magával vonhatja nem anyagi javak figyelembevételének szükségességét az empirikus vizsgálatok során. Ez megkülönbözteti a 2. és 3. pontban tárgyalt kiegészítésektõl. Emellett többnyire viszonylag jól kell ismerni a vizsgált egyének személyes környezetét a megfelelõ hipotézisek megfogalmazásához. A modell kvantitatív empirikus alkalmazásai, annak elméleti megalapozottsága ellenére sem túlságosan elterjedtek az RDE hívei körében.

A fentieken kívül többféle feltételezés él az irányzat keretein belül az alapvetõ motivációkkal kapcsolatban.¹⁸ Az empirikus munkákban a 2. pontban tárgyalt altruista preferenciák beépítése a legelterjedtebb – már amennyiben alkalmaznak valamilyen kiegészítést a motivációkkal kapcsolatban. A széles körben hasznosítható modellek kifejlõdését minden bizonnyal elõsegíthetik majd a preferenciák kialakulásával foglalkozó, elsõsorban evolúciós alapú elméletek. (Bár nem szabad figyelmen kívül hagyni a kulturális meghatározottságot, akár a legalapvetõbb értékek esetében sem: Hechter 1994: 326). Amennyiben az RDE-t alkalmazó empirikus kutató túl akar lépni az egyszerûbb cselekvésmodellek motivációs feltevésein, szüksége van az általa vizsgált konkrét szituáció más paradigmák keretében történt empirikus elemzéseinek ismeretére. Csak így tudja megválasztani a preferenciák modellezésének azt az útját, mely az empirikus tesztelés próbáját kiálló hipotézisekhez vezet.


Az alternatívák észlelése

A mérést végzõ társadalomtudós számára lényeges annak ismerete, hogyan látják valójában a cselekvõk döntésük korlátozó feltételeit, és ez hogyan viszonyul az objektíve mérhetõ változókhoz. Ennek a kérdéskörnek formalizálható modellek keretében történõ vizsgálata kevesebb eredményt tud felmutatni, mint a motivációk elemzése, és a meglévõ modellek alkalmazásaira nehéz példákat találni. Mindemellett minden empirikus kutatás során szükséges valamilyen formában kezelni a szóban forgó kérdést.

Az alternatívák észlelésével foglalkozó RDE-kutatások a szociológia területén többnyire nem jutottak túl problémafelvetés és a tesztelhetõ modellek világától messzeesõ elvont érvek szintjén. A hiányosságok gyökere az RDE-modell alapvetõ sajátosságaiban rejlik. Míg a motivációk tekintetében nyitott a modell a legkülönfélébb feltevések beépítésére, az alternatívák észlelésének és feldolgozásának processzusára nincs kialakított formális keret az adott modellezési paradigmában.

A közgazdaságtanon belül is született alternatív modell az ilyen jellegû problémák kezelésére (Simon 1982),¹⁹ de elsõsorban a pszichológián belül szenteltek kiemelt figyelmet a racionális döntés kognitív korlátainak (áttekintés a legfõbb eredményekrõl: Rabin 1998). Ám ezek az eredmények is elsõsorban az alapmodell elégtelenségére hívják fel a figyelmet: laboratóriumi kísérleteket mutatnak be, melyek cáfolják az elmélet bizonyos feltevéseit. Egyrészt kevés kutatás vállalkozik arra, hogy formálisan tárgyalható, empirikusan alkalmazható alternatívát mutasson be, másrészt a meglévõ, pszichológia által kínált módosításokat alig használják empirikus szociológiai vizsgálatokban. A pszichológia empirikusan hasznosítható eredményei közül az objektív és a szubjektív valószínûség kapcsolatának megállapítására, és a kockázat kezelésére vonatkozó feltételezéseket kell kiemelnünk (Kahneman–Tversky 1979). A Kahneman és Tversky nevéhez fûzõdõ kilátáselmélet valóban sok hasznos fogódzót adhat az empirikus társadalomtudós számára.

A szociológiai cselekvéselméleten belül elsõsorban Raymond Boudon és Siegwart Lindenberg foglalkozott az alapmodell átfogó módosítási lehetõségeivel (Boudon 1989, 1996; Lindenberg 1989). Az utóbbi a kerethatás (framing effect) figyelembevételére konkrét modellt szerkesztett, ám ez nem terjedt el eddig az alkalmazásokban. Tekintve az elméleti fejlõdés jelenlegi szintjét, az empirikus kutatások megtervezéséhez nyújtandó iránymutatások helyett csak két, a problémakezelés fogalmi kereteit megadó terminus ismertetésére vállalkozunk.

Az egyik a szubjektív racionalitás fogalma, melynek használata elengedhetetlen az észlelés szempontjából kifinomult modellek alkotásakor (Boudon 1989; Abell 1992: 98). A racionális döntést (legalábbis elvi szinten) nem mindig célszerû objektív tényezõkhöz kötni, mert hibás következtetésekre juthatunk például a motivációk tekintetében. A szubjektív racionalitás fogalmi keretében az egyén számára rendelkezésre álló információk alapján értékeljük viselkedését.

A másik, empirikus kutatók számára lényeges terminus az áthidaló feltevések (bridge assumptions) fogalma (Esser 1998; további hivatkozások: Kelle–Lüdemann 1998). Az empirikus modelleknek a tesztelhetõség érdekében rendelkezniük kell a döntés szempontjából releváns magyarázó változók valamilyen véges készletével (Opp 1998: 207). Ehhez szükségesek az RDE alkalmazója számára az áthidaló feltevések, melyek összekötik a társadalmi struktúra makroszintjének jellemzõit az egyén által észlelt szituációval (Esser 1998: 94–95), azaz a szubjektív racionalitás modelljének méréséhez viszik közelebb a kutatót. Az ilyen hipotézisek elsõsorban a döntés három aspektusára vonatkoznak. Ezek a cselekvõk számára elérhetõ alternatívák, a választást meghatározó feltételek, valamint az alternatívák következményeinek értékelése. Az áthidaló feltevések alkalmazásával explicitté teszi az empirikus elemzõ, hogy ad hoc hipotézisekkel egészíti ki az elméleti igényességre törekvõ RDE-t, illetve adott esetben más szociológiai paradigmák eredményeit építi be feltevéseibe.

Az alternatívák észlelésének sajátosságaival kapcsolatos mérési nehézségek kezelése tehát nehezen megoldható a racionalista elmélet kompaktságának megbontása nélkül. Szükségesnek látszik (a kutatás témájának megfelelõen) más paradigmák keretei között született feltevések átvétele. Az alternatívák észlelésével kapcsolatban is hangsúlyozzuk, hogy rendkívül fontos a modellezõ számára a vizsgálati területén végzett, kevéssé elméletorientált tematikus kutatások eredményeinek alapos ismerete (Lindenberg 1998: 69). Ezek visznek ugyanis közelebb az adott helyzetekben releváns döntési korlátok feltérképezéséhez.


Statisztikai eljárások

Az eddigiekben azt vizsgáltuk, hogy milyen lehetõségeket kínálnak az RDE eredményei az empirikus kutatás számára. Az alábbiakban azt nézzük meg, hogy mivel járulhatnak hozzá a matematikai-statisztikai eljárások az RDE paradigmáján nyugvó elemzések sikerességéhez. Két, a cselekvéselmélet és a szociológia számára fontos eljárás alapelemeit mutatjuk be.


Diszkrét függõ változós regressziós elemzés döntéselméleti megközelítése

A szóban forgó regressziós modellek fõ sajátossága, hogy a magyarázott változó korlátozott számú értéket vehet fel. A legegyszerûbb és legelterjedtebb modellekben dichotóm függõ változókat alkalmaznak. A továbbiakban az egyszerûség kedvéért LOGIT-modellként hivatkozunk az eljárásra, bár ez csak egy szûkebb halmaza a diszkrét magyarázott változós modellcsaládnak. Az ilyen, kvalitatív függõ változóval számoló eljárásoknak általában nagy a jelentõségük a szociológia szempontjából. A megmagyarázandó jelenség ebben a keretben lehet például különféle, önmagukban jellemezhetõ cselekvési lehetõségek közötti választás, ami különösen vonzóvá teszi a módszert a cselekvéselmélet számára. A modell ekkor azt mutatja meg, hogy mekkora az esélye egy alternatíva választásának a cselekvõ számára adott körülmények függvényében, azaz:


ahol y_i az i-dik egyén döntésének eredménye (értéke 0 vagy 1), x_1i,...,x _mi a döntést meghatározó változók értékei az i-dik egyén esetében, β₁,...,β_m pedig a regressziós paraméterek. A LOGIT-modellben F(w) értéke egy lognormális eloszlású valószínûségi változó eloszlásfüggvényét követi.²⁰

A kézikönyvek gyakran követett eljárása, hogy ezt a modellt a lineáris regresszióból vezetik le, mérési problémaként feltüntetve a diszkrét változó jelenlétét. Létezik azonban egy cselekvéselméleti kifejtése is a LOGIT-modellnek. Kiindulásként tekintsük az egyes lehetséges döntési alternatívák hasznosságát és annak meghatározó tényezõit egy lineáris additív modellben.²¹


ahol U_iA az A alternatíva hasznossága az i-dik egyén számára, x_1iA az egyes számú, hasznosságot befolyásoló változó értéke. A alternatíva választása esetén, ε_iA pedig egy hibatényezõ. A változók és a hasznosság értékei közötti összefüggéseket a β paraméterek mutatják. Ahogy a hibatényezõ jelenlétébõl látható, a hasznosság értékét ezen változók alapján csak valószínûsíteni lehet. A hasznosság ilyen sztochasztikus értelmezésének léteznek elméleti interpretációi is, így nem ad hoc módon került a hibatag a modellbe (Amemiya 1981: 1490).

Bizonyos változók értéke azonos a különbözõ alternatívák esetében, mások viszont eltérõ értékeket vesznek fel az egyes kimenetelekben. Az utóbbi típusba tartozókat választásfüggõ változóknak nevezzük. Ebben a modellben ezek határozzák meg, hogy melyik alternatívát választja az egyén.

Az egyszerûség kedvéért legyen adott két alternatíva, A és B. Az i-dik egyén A-t preferálja B-vel szemben, ha U_iA > U_iB. Kis átalakítások után A választásának a valószínûségét az alábbi módon írhatjuk fel:


Amennyiben az ε_iB – ε_iA valószínûségi változóról feltételezzük, hogy lognormális eloszlást követ, akkor az


eloszlásfüggvény az (1) és (2) egyenletekben bemutatott LOGIT-modell egy lehetséges felírását mutatja.

Az itt felvázolt gondolkodási logika elméleti jelentõsége abban rejlik, hogy a cselekvéselméleti modellfelírástól közvetlenül jutunk a mérési modellhez, ami nem lehetséges a hagyományos eljárás alapján. Az empirikus kutatás kivitelezése szempontjából a választásfüggõ változók bevezetésének van jelentõsége. Ezeknek, mint láthattuk, nem egy értéke van minden egyénre, hanem döntésüktõl függõen különbözõ értékük lehet. Használatuk révén lehetõség nyílik arra, hogy a változók szintjén is definiáljuk azokat az egyének elõtt álló lehetõségeket és korlátokat, melyek alapján döntésüket meghozzák.

A gyakorlatban a választásfüggõ változókkal (is) számoló modelleket elsõsorban egy speciális területen használták, a napi közlekedési eszközök megválasztásának módját próbálták magyarázni velük (Amemiya 1981: 1490–1491). Ugyanakkor találunk példát arra is, hogy a jóléti rendszerek kialakításával kapcsolatos preferenciák magyarázata során alkottak ilyen logikájú modellt (Heijden–Nelissen–Verbon 1997).

A fentiekben leegyszerûsítettük a modellfelírást. Valójában a hagyományos módon számba vett magyarázó változók is szerepelnek az ilyen eljárást alkalmazó vizsgálatokban, emellett a konstans (β₀) értéke a feltevések szerint eltérõ a különbözõ alternatívák esetén.

Az itt vázlatosan ismertetett modellezési logika elméleti szempontból elegánsabbnak tekinthetõ, ha megvalósítható. Azonban kivitelezéséhez némileg több információra van szükség, mint a hagyományos eljárás alapján készült elemzések esetében. A konvencionális LOGIT-modell ugyanakkor éppúgy megfelelhet az elméleti igényesség követelményeinek, ha megfelelõen vannak definiálva az egyes változók hatásmechanizmusai.


Anyagi érdekeken kívüli megfontolások mérése reziduális módszerrel

A korábbiakban már utaltunk rá, hogy milyen mérési nehézségekkel találja szemben magát az empirikus kutató, ha olyan motivációs tényezõk szerepét kívánja vizsgálni, melyek hatása nem köthetõ az egyén anyagi viszonyaihoz. Az alábbiakban egy korántsem problémamentes megoldási kísérletet mutatunk be.

Az eljárás alapfeltevése szerint két alapvetõ motivációs erõ befolyásolja az egyének döntését a vizsgált helyzetben. Az egyik az anyagi önérdek, a másik valamilyen morális megfontolás. Ez utóbbi tartalmára vonatkozóan a vizsgált szituációtól függõen fogalmaznak meg konkrét feltevéseket. A feltételezett morális megfontolás nem (vagy csak nehezen) mérhetõ közvetlenül. A vizsgált magyarázandó változó elméleti és mérési modellje ekkor az alábbi módon írható fel (a lehetõ legnagyobb egyszerûségre törekedve):²²



ahol y_i a magyarázott változó értéke az i-dik egyén esetében, x₁ az anyagi önérdeket reprezentáló változó, x₂ pedig a morális megfontolások változója. Az ε_e és έ_m valószínûségi változók az elméleti és a mért modell hibatagjai, ahol έ_m = β₂x₂ + ε_e. Ahhoz, hogy a morális megfontolásokat mérhetõvé tegyük, keresnünk kell egy olyan függõ változót az adott populáció viselkedésével kapcsolatban, melynek értékeit ugyanazok az anyagi és nem anyagi tényezõk határozzák meg, mint az általunk vizsgált Y változót, ráadásul a morális megfontolások hatása ugyanúgy mûködik. A módszer szerint erre a másik változóra futtatjuk elõször a mérési modellt. Az egyes egyének esetében empirikusan regisztrált hibatag értékek feltételezésünk szerint tehát tartalmazni fogják a morális megfontolások (anyagi érdekektõl független) hatását is. Ezért, feltéve, hogy az Y és a másik változó elméleti magyarázómodelljében található hibatagok függetlenek egymástól, a másik mért modell hibatagjával kiegészítjük a (7) egyenletben leírt modellt, és így megközelítõ módon mérni tudjuk a morális megfontolások hatását.

Az eljárás jól szolgálhatja például a cselekvések önértékének vizsgálatát, és általában ott hasznosítható, ahol azt feltételezzük, hogy mérhetõ változóink nem tudják teljesen lefedni a cselekvõk által számba vett tényezõket. Elsõsorban a politikatudományban találkozhatunk ilyen jellegû elemzésekkel, ahol a képviselõk vagy a választók döntéseinek ideológiai meghatározottságát vizsgálták vele (pl. Carson– Oppenheimer 1984; Holmes 1990).

A hibás modellspecifikáció általában súlyos problémákat vethet fel az empirikus vizsgálatok eredményeinek értelmezésekor, és ez kiemelten igaz erre a módszerre. A szokásos regressziós modellezés során a rossz modellfelírás jó eséllyel (de nem feltétlenül) vezethet nem szignifikáns mértékû hatásokhoz, ami a leginkább elterjedt tesztelési stratégia alkalmazásakor csökkenti a tévkövetkeztetések esélyét. Ha azonban az itt ismertetett modellezési keretben hiányosan, vagy nem megfelelõ módon vettük számba az anyagi önérdek meghatározó tényezõit, vagy valamilyen, valójában szerepet játszó nem anyagi szempontot nem vettünk figyelembe, akkor tévesen juthatunk arra a következtetésre, hogy a kiegészítõ motiváció mûködésére vonatkozó feltevéseink helyesek.


Összegzés

Az RDE képviselõi szerint a paradigmának fontos szerep juthat a szociológiai elmélet és az empirikus kutatás egyesítésében (Hedström–Swedberg 1998: 70). Mint az ismertetésünkbõl is kiderült, jelenleg még számos megoldatlan problémával kell szembenéznie annak a kutatónak, aki RDE alapokon kíván statisztikai elemzéseket folytatni. Az RDE empirikus kutatásokban való felhasználásának közgazdaságtanban elért sikereit nem lehet egyszerûen megismételni pusztán az ott kifejlesztett modellek szociológia által vizsgált területekre történõ kiterjesztésével. Az irányzatra kritikus szemmel tekintõk a legfontosabb szempontok között róják fel a paradigma empirikus alkalmazásokkal kapcsolatos hiányosságait (Green–Shapiro 1994: 10). Szemére vetik, hogy az elmélet tesztelt állításai legfeljebb banális tényeket fogalmaztak újra az RDE terminológiájában (Green–Shapiro 1994: 6).

Az RDE egyes hívei felhívják a figyelmet arra, hogy a régi elméletek újrafogalmazása még csak az elsõ lépés az új paradigma fejlõdésében, és ennek alapján nem tudunk még következtetéseket levonni termékenységére vonatkozóan (Lindenberg 1998: 58). Az irányzat egzakt és individualista közelítésmódja kedvez a statisztikai elemzéseken nyugvó kvantitatív kutatásnak. Ugyanakkor bizonyos szubjektív tényezõk fontossága az elméleti modellekben komolyan nehezíti az empirikus munkát. Mindazonáltal a szerzõ szerény ismereteire alapozott véleménye az, hogy eleddig az RDE kvantitatív empirikus vizsgálatok számára jelenleg nyújtott lehetõségeit sem használták ki eléggé a szociológiában. A paradigma a jövõben a cselekvéselmélet jelentõs fejlõdésének elmaradása esetén is fontos szerepet játszhat a társadalom szociológusok számára érdekes, és eddig kevés sikerrel elemzett jelenségeinek megértésében és egzakt eszközökkel történõ magyarázatában.


Irodalom

Abell, Peter 1991. Introduction. In: Abell, Peter (ed.) Rational Choice Theory. Edward Elgar, Aldeshot, Brookfield, ix-xviii.
– 1992. Is Rational Choice Theory a Rational Choice of Theory? In. Coleman, James–Thomas Fararo (eds.) Rational Choice Theory: Advocacy and Critique. Sage, Newbury Park, 183–206.
Akerlof, George 1997. Social Distance and Social Decisions. Econometrica, 65, 1005–1027.
Amemiya, Takeshi 1981. Qualitative Response Models: A Survey. Journal of Economic Literature, 19, 1483–1536.
Andreoni, James 1990. Impure Altruism and Donations to Public Goods: A Theory of Warm-Glow Giving? Economic Journal, 100, 464–477.
Baron, James–Michael Hannan 1994. The Impact of Economics on Contemporary Sociology. Journal of Economic Literature, 32, 111–1146.
Becker, Gary 1974. A Theory of Social Interactions. Journal of Political Economy, 82, 1063–1093.
Bernheim, Douglas 1994: A Theory of Conformity. Journal of Political Economy, 102, 841–877.
Binmore, Ken 1998. The Evolution of Fairness Norms. Rationality and Society, 10, 275–301.
Blossfeld, Hans-Peter–Gerald Prein 1998 The Relationship Between Rational Choice Theory and Large-Scale Data Analysis – Past Developments and Future Perspectives. In: Blossfeld, Hans-Peter–Gerald Prein (eds.) Rational Choice Theory and Large-Scale Data Analysis. Westview Press, Boulder, San Francisco, Oxford, 3–27.
Boudon, Raymond 1989. Subjective Rationality and the Explanation of Social Behavior. Rationality and Society, 1, 173–196. – 1996. „The Cognitivist Model”: A Generalized ‘Rational Choice Model’. Rationality and Society, 8, 123–150.
Carson, Richard–Joe Oppenheimer 1984. A Method of Estimating the Personal Ideology of Political Representatives. American Political Science Review, 78, 163–178.
Csepeli György–Wessely Anna 1992. A közép-európai szociológia kognitív esélye. Replika, május, 1–7.
Csontos László 1996. Túl jón és rosszon: a racionális döntések elméletének recepciója Magyarországon. Közgazdasági Szemle, 43, 326–331.
Elster, Jon 1989. The Cement of Society: A Study of Social Order. Cambridge University Press, Cambridge
Esser, Hartmut 1998. Why are Bridge Hypotheses Necessary? In: Blossfeld, Hans- Peter–Gerald Prein (eds.) Rational Choice Theory and Large-Scale Data Analysis. Westview Press, Boulder, San Francisco, Oxford, 94–111.
Frank, Robert 1985. Choosing the Right Pond: Human Behavior and the Quest for Social Status. Oxford University Press, Oxford, New York
Frei, Bruno–Reiner Eichenberger 1989. Should Social Scientists Care About Choice Anomalies? Rationality and Society, 1, 101–122.
Friedman, Debra–Michael Hechter 1988. The Contribution of Rational Choice Theory to Macrosociological Research. Sociological Theory, 6, 201–218.
Goldthorpe, John 1998. The Quantitative Analysis of Large-Scale Data-Sets and Rational Action Theory: For a Sociological Alliance. In: Blossfeld, Hans- Peter–Gerald Prein (eds.) Rational Choice Theory and Large-Scale Data Analysis. Westview Press, Boulder, San Francisco, Oxford, 31–53.
Gould, Roger 1993) Collective Action and Network Structure. American Sociological Review 58: 182–196.
Green, Donald–Ian Shapiro 1994. Pathologies of Rational Choice Theory. Yale University Press, New Haven, London
Harsanyi, John 1969. Rational Choice Models of Political Behavior vs. Funcionalist and Conformist Theories. World Politics, 21, 513–538.
– 1976. Advances in Understanding Rational Behavior. In: Harsanyi Essays on Ethics, Social Behavior, and Scientific Explanation. Reidel, Dordrecht, 89–117.
Hausman, Daniel–Michael McPherson 1993. Taking Ethics Seriously: Economics and Contemporary Moral Philosophy. Journal of Economic Literature, 31 671–731.
Hechter, Michael 1994 The Role of Values in Rational Choice Theory. Rationality and Society, 6, 318–333.
– 1998. The Future of Rational Choice Theory and its Relationship to Quantitative Macro-sociological Research. In: Blossfeld, Hans-Peter–Gerald Prein (eds.) Rational Choice Theory and Large-Scale Data Analysis. Westview Press, Boulder, San Francisco, Oxford, 289–290.
Hechter, Michael–Satoshi Kanazawa 1997. Sociological Rational Choice Theory. Annual Review of Sociology, 23, 191–214.
Hedström, Peter–Richard Swedberg 1998 Rational Choice, Situational Analysis, and Empirical Research. In: Blossfeld, Hans-Peter–Gerald Prein (eds.) Rational Choice Theory and Large-Scale Data Analysis. Westview Press, Boulder, San Francisco, Oxford, 70–87.
Heijden, van der Eline–Jan Nelissen–Harrie Verbon 1997. Altruism and Fairness in a Public Pension System. Journal of Economic Behavior and Organization, 32, 505–518.
Hochman, Harold–James Rodgers 1969. Pareto Optimal Redistribution. American Economic Review, 59, 542–557.
Holmes, Thomas 1990. Self Interest, Altruism, and Health Risk Reduction: An Economic Analysis of Voting Behavior. Land Economics, 66, 140–149.
Huoranszki Ferenc 1999. Döntéselmélet és erkölcsi normák. Szociológiai Szemle, 1, 3–30.
Kahneman, Daniel–Amos Tversky 1979. Prospect Theory: An Analysis of Decision Under Risk. Econometrica, 47: 263–291. [Magyarul: Kilátáselmélet: A kockázatos helyzetekben hozott döntések elemzése. In: Csontos László (szerk.) A racionális döntések elmélete. Budapest: Osiris – Láthatatlan Kollégium, 1998, 82–112.] Kahneman, Daniel–Jack Knetsch 1992. Valuing Public Goods: The Purchase of Moral Satisfaction. Journal of Environmental Economics and Management, 22, 57–70.
Kelle, Udo– Christian Lüdemann 1998. Bridge Assumptions in Rational Choice Theory: Methodological Problems and Possible Solutions. In: Blossfeld, Hans- Peter–Gerald Prein (eds.) Rational Choice Theory and Large-Scale Data Analysis. Westview Press, Boulder, San Francisco, Oxford, 112–125.
Langlois, Richard–Csontos László 1993. Optimization, Rule-Following, and the Methodology of Situational Analysis. In: Maki, Uskali–Bo Gustafsson–Christian Knudsen (eds.) Rationality, Institutions and Economic Methodology. Routledge, London, New York, 113–132.
Lindenberg, Siegwart (1989) Choice and Culture: The Behaviorial Basis of Cultural Impact on Transaction. In: Haferkamp, Hans (ed.) Social Structure and Culture. De Gruyter, Berlin, 175–200.
– 1992. The Method of Decreasing Abstraction. In: Coleman, James–Thomas Fararo (eds.) Rational Choice Theory: Advocacy and Critique. Sage, Newbury Park, 3–20.
Lindenberg, Siegwart 1998. The Influence of Simplification on Explananda: Phenomenon-centered Versus Choice-Centered Theories in the Social Sciences. In: Blossfeld, Hans-Peter–Gerald Prein (eds.) Rational Choice Theory and Large- Scale Data Analysis. Westview Press, Boulder, San Francisco, Oxford, 54–69.
– Frey, Bruno 1993. Alternatives, Frames, and Relative Prices: A Broader View of Rational Choice Theory. Acta Sociologica, 36, 191–205.
Marwell, Gerald–Pamela Oliver–Ralph Prahl 1988. Social Networks and Collective Action: A Theory of Critical Mass III. American Journal of Sociology, 94, 502–534.
Miller, Gary 1997. The Impact of Economics on Contemporary Political Science. Journal of Economic Literature, 35, 1173–1204.
Moksony Ferenc 1993. Hozzászólás Csepeli György és Wessely Anna „A közép- európai szociológia kognitív esélye” címû tanulmányához. Replika, április, 64–71.
Nieboer, Anna-Petra 1998. Life Events and Well-Being: A Prospective Study on Changes in Well-Being of Elderly People Due to a Serious Illness Event or Death of the Spouse. Rijksuniversiteit, Groningen. Kézirat
Opp, Karl-Dieter 1998. Can and Should Rational Choice Theory Be Tested by Survey Research? The Example of Explaining Collective Political Action. In: Blossfeld, Hans-Peter–Gerald Prein (eds.) Rational Choice Theory and Large- Scale Data Analysis. Westview Press, Boulder, San Francisco, Oxford, 204–230.
Orthmayr Imre 1997. Módszertani Individualizmus. Szociológiai Szemle, 2, 3–32.
Rabin, Matthew 1998. Psychology and Economics. Journal of Economic Literature, 36, 11–46.
Simon, Herbert 1982. A korlátozott racionalitás. Budapest: KJK
Sugden, Robert 1982. On the Economics of Philantropy. Economic Journal, 92, 341–350.
Szántó Zoltán 1992. A racionális döntések elmélete és a pozitív társadalomkutatás. Hozzászólás Róna-Tas Ákos „A racionális döntések elmélete a szociológiában” címû cikkéhez. Replika, 4, 116–118.
– 1998a A racionális döntések elméletén nyugvó társadalomtudomány. In. Csontos László (szerk.) A racionális döntések elmélete. Budapest: Osiris – Láthatatlan Kollégium
– 1998b A makroszociológia mikroalapjairól. Gondolatok Tardos Róbert „Szociológiai válaszkísérletek a mikro-makro problémára” címû tanulmánya kapcsán. Szociológiai Szemle, 2, 89–108.
Tardos Róbert 1998. Szociológiai válaszkísérletek a mikro–makro problémára. Szociológiai Szemle, 1, 3–22.
Weber, Max 1986 [1922]. Gazdaság és Társadalom. Budapest: KJK
Zafirovski, Milan 1999. What is Really Rational Choice? Current Sociology 4, 47–132.

*Az áttekintés elkészítését a Soros Alapítvány Hazai Doktorandusz Ösztöndíj programja, valamint a BKE Szociológia Tanszéke támogatta. A szerzõ köszönettel tartozik Szántó Zoltánnak és Takács Károlynak a tanulmány egy korábbi változatához fûzött megjegyzéseikért.
1. Talán említést érdemel az is, hogy a kötet szerzõinek túlnyomó többsége európai kutató, ami jól tükrözi az irányzat követõinek összetételét (Hechter 1998: 282). Ennek nincs jelentõsége a könyvben vagy az alábbi áttekintésben vizsgált tartalmi kérdések szempontjából. Ám nem haszontalan megemlíteni ezt a jellegzetességet egy olyan közegben, ahol a modellalkotásban és/vagy mérésben egzaktságra törekvõ irányzatokat néha az a vád éri – nem minden hatás nélkül ezen kutatási programok recepciójára – , hogy az észak-amerikai társadalomtudományi szemlélet európai hagyományoktól idegen közelítésmódjának megtestesítõi (vö. Csepeli–Wessely 1992; Moksony 1993).
Egészen más a helyzet ugyanakkor a politikatudomány területén. Green és Shapiro (1994: 3) összesítése szerint az American Politikal Science Review cikkei között az ötvenes évekbeli 0 százalék, és a nyolcvanas években tapasztalt 20 százalékos arány után, a kilencvenes évtized elején közel 40 százalékos arányt képviselnek a racionális döntések elméletét alkalmazó publikációk. Mindemellett az irányzat képviselõi megbecsült tagjai az észak-amerikai politikatudományi tanszékeknek, akiknek racionális döntéselméleti képzettségét anyagilag is elismerik (Hechter 1998: 281).
2. Az alábbiakban a szöveg gördülékenységének megõrzése végett többnyire az RDE rövidítést használjuk.
3. Más szerzõk szerint ugyanakkor a racionális döntések elmélete (rational choice theory) és a döntéselmélet (decision theory) két, jól elválasztható kutatási irányt képviselnek (Hechter– Kanazawa 1997: 192–193). Gondolatmenetünk szempontjából az ilyen típusú definíciós különbségeknek nincs különösebb jelentõsége.
4. Néhány kutató szerint a racionális döntések elméletének egyenesen explicit makroelméletre van szüksége az ad hoc áthidaló feltevések elkerülése végett (Blossfeld–Prein 1998: 9).
5. Nem szeretnénk a paradigma szociológiai irányzatának sajátszerûségét túlbecsülni, hiszen többek szerint a racionális döntéselméleti kutatások egy része épp a lehetõ legnagyobb általánosságra törekszik, a társadalmi valóság egy-egy szeletének univerzális magyarázatának ambíciójával (Green–Shapiro 1994: x.; 6; Blossfeld–Prein 1998: 6).
6. Ez a meghatározás viszonylag közel áll a racionalitás hétköznapi fogalmához (lásd errõl Harsányi 1976: 90). Harsányi amellett érvel, hogy a racionális döntések közgazdászok által használt tudományos fogalma ennél tágabb. E szerint racionális viselkedés az, amely megfelel bizonyos formális kritériumoknak (Harsányi 1976: 92–93). A cél-eszköz modell ennek speciális esete.
7. Az angol nyelvû szakirodalom „thick” és „thin” modellekrõl beszél.
8. Természetesen kettõnél több explikációja létezik a racionális döntés fogalmának, különbözõ szintû tartalmassággal és tesztelhetõséggel.
9. Lásd Harsányinak (1976: 90.) a hétköznapi racionalitásfogalom egyik értelmezésérõl adott megfogalmazását. Szántó Rapoport megfogalmazását tekinti mértékadónak. Eszerint a normatív döntéselmélet azt vizsgálja, hogy miképpen viselkednének az emberek, ha tökéletesen racionálisak lennének (Szántó 1992: 118). A racionalitással kapcsolatos fogalmi zavarok elkerülése érdekében itt kerültük ezt a megfogalmazást.
10. A társadalomtudományi individualizmusnak több, egymással nem mindig összeegyeztethetõ típusa lehetséges (Orthmayr 1997: 5–6), így a paradigma individualizmusával kapcsolatos kérdés némileg összetettebb.
11. Mindazonáltal az elméleti kérdések vizsgálata ebben az áttekintésben szükségszerûen felületes lesz.
12. Egy érdekes kísérlet bemutatását lásd: Huoranszki (1999).
13. Harsányi János már sokszor idézett, a racionális döntéselmélet kiterjesztésének lehetõségével (is) foglalkozó tanulmányában szintén ebbe a kategóriába sorolható kiegészítõ feltételezésekkel élt (Harsányi 1969: 521–522).
14. Mit várhatunk pélldául két, saját jólétével nem törõdõ, a másikkal szemben tisztán altruista cselekvõ interakciójától?
15. Az altruizmus fogalmának többféle definíciója és csoportosítása létezik párhuzamosan a társadalomtudományokban. Itt a 2. pont elején kifejtett motivációs tényezõt nevezzük altruizmusnak.
16. Ti. oda, hogy nem a cselekvés eredményében, hanem magában a cselekvésben rejlik annak értelme.
17. Alkalmazásához lásd: Nieboer (1998).
18. Például méltányos elosztással kapcsolatos preferenciák feltételezése. Az ilyen preferenciák kialakulásának evolúciós magyarázatával együtt lásd Binmore (1998).
19. A korlátozott racionalitást feltételezõ modellek szituációs logikai elemzésekbe történõ beépítéséhez lásd: Langlois–Csontos (1993).
20. Az F(w) eloszlásfüggvény értéke a w valószínûségi változó adott w* értékénél azt mutatja, hogy mekkora a valószínûsége annak, hogy w 21. A kifejtésben Amemiya gondolatmenetére támaszkodunk (Amemiya 1981: 1490). 22. Az ismertetésben nagyon leegyszerûsítjük a probléma tárgyalását. Az eljárás kifinomultabb bemutatását lásd Carson–Oppenheimer (1984).