Bevezetés

Az olasz gazdaság félénk nemzetköziesedésében a környezõ kelet-európai országok politikai és gazdasági nyitása erõs változást eredményezett. A kilencvenes évek elejétõl kezdve, a líra leértékelése ellenére, a nemzetközi munkamegosztásban csak tartózkodóbban részt vevõ olasz nagy vállalatok nyomására folyamatosan növekvõ számú olasz vállalkozó mutatott késztetést külföldi, különösképpen pedig kelet- európai beruházásokra. 1995 végére a kelet-európai országok teszik ki az olasz nemzetközi terjeszkedés 17 százalékát mind a vállalkozások, mind pedig az alkalmazottaik számát tekintve. Az itteni beruházásokat döntõen észak-olaszországi kis és közép vállalkozók hajtják végre: a tõke 70 százaléka, valamint az itt alkalmazottak 38,6 százaléka olyan cégeké, amelyek 200 fõnél kevesebbet foglalkoztatnak. Egymaga Lombardia tartomány egyharmadát adja e vállalkozásoknak, míg egy másik harmad az észak-keleti vidékekrõl származik (15,6%-uk Veneto, 14,3%-uk Emilia Romagna tartományból).¹

Az ebbe a régióba irányuló olasz beruházások fõként alacsony technikai szintû, ismétlõdõ feladatokból álló, összeszerelõ, összeállító tevékenységekre épülnek, amelyek ellátásához bizonyos technikai tudás és a termelési ciklusok váltakozásához való alkalmazkodási képesség szükségeltetik (Ellingstad 1997). A tevékenységek és eljárások standardizálásának igénye és keresése, a különbözõ termékek diverzifikált termelési követelményeinek tiszteletben tartásával – jellegzetes vonása ez a Kelet Európában mûködõ termelõ szervezeteknek, amelyeket a fix költségek „zsarnoksága" nyomaszt.

A textil-, ruha- és a cipõipar külföldi térhódítása több, gyakran egymással is összefüggõ tényezõtõl függ, úgymint a rendelkezésre álló munkaerõtõl, a kereseti különbségek kihasználásától, a kereskedelmi korlátok áttörésétõl, a helyi nyers- és alapanyagforrástól, a piaci jelenlét erõsítésének szükségességétõl és a kevésbé iparosodott országoknak szánt kedvezõbb kiviteli kvóták hasznosítási lehetõségeitõl (Sacchetto 1997).

Észak-Olaszország jelentõs részén a vállalkozók a munkaerõ-ellátásban komoly nehézségeket jeleznek, hiszen a munkások nagyobb számban hagyják el ezeket az ágazatokat, mint a többit, fõként azért, hogy javítsanak munkafeltételeiken (Foresta 1997; Sacchetto–Visentin 1997). A szinte teljes, noha gyakran rendszertelen munkaviszonyban történõ foglalkoztatás jelenségei kedveznek a jobb kereseti lehetõségeknek és általánosságban is a jobb munkafeltételeknek azáltal is, hogy e területekrõl lassú, de folyamatos átáramlással másik, kevésbé stresszes és jobban díjazott munkaterületekre jutnak be a dolgozók.

Ugyanakkor e cégek dél-olaszországi termelõ beruházásai meglehetõsen nehezen indulnak be, részben az ottani munkaerõ költsége és a kevéssé vonzó politikai és társadalmi környezet miatt, részben pedig azért, mert Kelet-Közép-Európa egyes vidékei a termelés kiszolgálása szempontjából is közelebb vannak. Mindenesetre a kilencvenes évek elejétõl vannak jelei annak is, hogy egyes dél-olaszországi vidékek, Albániával, Marokkóval és Tunéziával való közelségüknek köszönhetõen vonzani kezdték a textil- és ruhaipar beruházóit.²


Olasz terjeszkedés Magyarországon

A nemzetközi tõke behatolása a kelet európai országokban nem részesült különösebb támogatásban, amit az is jelez, hogy az 1990–95-ig tartó periódusban a világgazdaság egészében zajló külföldre irányuló beruházásoknak csak a 15 százalékát tették ki az ebbe a térségbe történt beruházások (World Bank 1996; Martini 1998). A terjeszkedés sajátos földrajzi irányvonalakat követett, jelezvén, hogy a határok átlépése milyen nehézkesen és csak gondos és jól megfontolt vizsgálatok után történik: Magyarország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság 1997 végére már az e térségbe irányuló beruházásoknak majdnem kétharmadát vonzották, Magyarország egyedül 16 milliárd dollárnyi befektetéssel elérte e térség összbefektetéseinek 25–30 százalékát (Business Central Europe 1998).³

Magyarországon a politikai és gazdasági nyitás radikálisan megváltoztatta a termelési struktúrát a gazdálkodó szervezetek méreteinek csökkenésével és a különbözõ nagyvállalatok jogi szétválasztásával. Így a textil- és ruhaipari vállalatok száma az 1990-es 670-rõl, 1995-re 1586-ra nõtt, átlagban a periódus végére 65 fõnél alig magasabb alkalmazotti számmal üzemenként⁴. De a magyar gazdaságnak a világ termelési rendszerébe való visszaintegrálódásakor a textilágazat visszaesett, a ruhaiparban pedig bizonyos növekedés érdekében, át kellett állni a többnyire bedolgozó rendszerû minõségi termelésre⁵. Ezek a változások a világpiacon önálló fellépésre kész és a nemzetközi nagyvállalatok által megkövetelt színvonalhoz alkalmazkodni tudó magyar cégek hiányával függenek össze. A konfekcióiparon belüli vertikális integráció megszakadása a textilipar kárára döntõen a valamikori KGST-piacok lecsökkent keresletének és a nyersanyagok és kiegészítõk import igényességének tudható be.

A magyar vállalatok gyors struktúraváltása lehetõvé tette az export növekedését, ami 1995-ben a textiltermelés 59 százalékát és a ruhatermelés 70 százalékát tette ki. Az exportra termelés túlsúlya a külföldi vállalatok számára teljesített munkákból fakad. Ez a termelési mód, ami már a nyolcvanas években is jelen volt, szédületes növekedést mutatott: 1995-ben a ruhaexport több mint 90 százalékát az alvállalkozóként elvállalt munkák tették ki.⁶

A Magyarországon befektetett olasz tõke 1996-ban elérte az 530 milliárd lírát, melynek 8,5 százalék a textil-, a ruha- és a cipõiparba áramlott. Ezekben a szektorokban az összberuházások majdnem elérték a 270 milliárd lírát és ebbõl az olasz rész 45 milliárd líra. Ez az összeg csak a német és az osztrák beruházásoknál alacsonyabb (KSH 1997). 1996-ban az olasz textil-, ruha-, bõr- és cipõipari vállalatok külföldön alkalmazott munkavállalóinak már több mint a felét kelet- európai országok adják: több mint huszonötezer vállalkozásról van szó, fõként Romániában, Magyarországon, Albániában és Lengyelországban (Cominotti– Mariotti 1997; Bianchini–Dassú 1998).

A beruházások területi elhelyezkedése több körülmény együttesétõl függ: a földrajzi elhelyezkedéstõl, a politikai „klímától", az infrastruktúra fejlettségi szintjétõl, az olcsó és csak kevéssé „konfliktusos" munkaerõtõl, amelytõl bizonyos esetekben speciális szakképzettséget is elvárnak. A területi elhelyezkedés régiónként nagy különbségekkel szegmentált színtereket körvonalaz, és ugyanazon a kelet- európai országon belül is határozott demarkációs vonalak találhatók.

Magyarországon a nemzetközi tõke, fõként az ország nyugati felén az osztrák határhoz közelebbi és a fõváros körüli területeken csoportosul: ezek az „erõs" térségek kötik meg a külföldi beruházások majdnem háromnegyedét⁷. A jó közlekedési összeköttetések lehetõvé teszik a vállalkozók számára, hogy rendszeresen lássák és ellenõrizzék termelõegységeiket, s így rövid idõn belül mindenféle zavart gyorsan elhárítsanak: „Azért választottuk ezt a helyet, mert közelebb vagyunk Olaszországhoz és az utak is jobbak".⁸ Valóban, sok esetben az állandó jelenlét lehetõsége létfontosságú a megfelelõ és állandó színvonalú termelés fenntartásához, ezért: „amikor Olaszországba megyünk, elindulunk pénteken, és vasárnap jövünk vissza".⁹ Középtávon elengedhetetlen termelési cél a raktárkészletek alacsony szinten tartása és a beszállítások gyorsítása. A Benetton, mint más hasonló nagy olasz cégek, azután mutatkozott késznek egy üzem megnyitására Magyarországon a román–ukrán határon, hogy már korábban kisvállalkozókból „hídfõállásokat" épített ki kelet-európai országokban. Ez az üzem lehetõvé teszi a trevisói cégnek, hogy irányítsa és ellenõrizze a különbözõ termékek útját, egy nyersanyag és félkész termék elosztó és késztermék begyûjtõ központhoz hasonlóan. Ily módon csökkenti a trevisói központtal fenntartott kapcsolatot, optimalizálva az áruszállításokat, miközben a kelet-európai alvállalkozók felett is felügyeletet tud gyakorolni.¹⁰

Magyarországon az infrastruktúra megfelelõ színvonala lehetõvé teszi a távolságok lecsökkentését és a megbízható gyártási idõket. Az adott termelési modell estében az infrastruktúra elégtelensége igencsak nagy kárt okozhat a beruházóknak: „Ukrajnában az infrastruktúra még meglenne, de gondok vannak az elektromos árammal és a fûtéssel, egész napok is eltelnek áram, tehát világítás nélkül… ez egy olyan cég számára, amely ingeket gyárt, és aztán tíz nap késéssel akar szállítani, nem lenne probléma, nekem viszont be kell tartanom a szállítási határidõket".¹¹

A munkaerõ-kínálat nagyon differenciáltnak tûnik az ország földrajzi tájegységei szerint. Budapesten és a nyugati országrészen a munkaerõ-szükséglet nehezebben elégíthetõ ki a nagyobb vállalatsûrûség, s ezen belül a nagyszámban jelen levõ külföldi cégek, valamint az e területeken relatíve magasabb bérszínvonal és jobb munkakörülmények miatt: „mostanában sok emberem azért távozik, mert a környéken egy amerikai üzem sokkal többet fizet".¹² A munkaerõtoborzás nehézségei arra késztetik a vállalkozókat, hogy gazdaságilag elmaradottabb területeken nyissanak új üzemeket, és ott ahol más vállalatok konkurenciája lényegesen alacsonyabb: „Próbáltunk ott létesíteni új üzemeket, ahol magas volt a munkanélküliség. Itt 20 km-es körzetben nem volt más üzem, van tehát egy munkaerõ–vonzáskörzetünk. Vannak természetesen buszaink is, amelyek reggelente begyûjtik az embereket".¹³

Azokban az esetekben, mint például a textilipar és kisebb mértékben a bõripar esetében is, amikor a munkafeladatok ellátásához speciális munkatapasztalatra van szükség, hogy csökkenteni tudják a betanulási idõt és gyorsítani a befektetett állótõke amortizációját, a cégek elmélyült piackutatásokat végeznek és gyakran inkább már meglévõ gyárakat vesznek meg: „a mi cégcsoportunk azért vette meg ezt a gyárat, mert jó hagyományokkal és jó termelési tapasztalatokkal bír, a személyzet már ismerte a munkát és többévtizedes gyakorlattal rendelkezett".¹⁴ Valóban néhány közép és nagy olasz vállalat nem habozott távolabbi körökbõl információkat begyûjteni ahhoz, hogy kiválasszák a befektetéseik számára nagyobb hasznot hozó területeket: „1989–1990-ben Magyarországon, Szlovéniában és Csehszlovákiában nagy piackutatásokat végeztünk, ez a három terület volt a legfontosabb, bár elmondhatjuk, hogy Magyarországon voltak a legjobbak az adottságok".¹⁵ Bizonyos esetekben az olasz intézmények is segítettek a befektetõk számára érdekes vagy fontos információk megszerzésében és idõnként a termelõfolyamat beindításához szükséges erõforrások megszerzésében is.¹⁶

Mindazonáltal a beruházások helye nem mindig megfontolt döntésekbõl származik, fõként a kilencvenes évek elején kötötték össze a kellemest a hasznossal, és turizmus közben kerestek megfelelõ beruházási lehetõségeket: „Magyarországon elõször 1991 húsvétján voltam egy turista-üzleti kiránduláson".¹⁷


Az új vándorlók

Az olasz divatágazatban a nemzetközi expanzió fõszereplõi azok a szállítók és kereskedõk, akik a nyolcvanas évek folyamán az észak-olasz vidékeken hihetetlen növekedést mutató kisvállalkozói és önálló termelõi szférából kerültek ki. E nagykereskedõ, közvetítõ, szállító réteg a forgalmazás során maga is hozzájárul a termelés minõségi javulásához, úgymond „passzív tökéletesítési" mûveleteket végez.¹⁸

E vállalkozói réteg növekvõ beszállítása a nagy olasz megrendelõknek a termék átlagos költségeinek csökkenését úgy teszi lehetõvé, hogy közben számos megtérülési tanulmánynál alaposabb információkat is nyújt e lehetõségeket illetõen. A nemzetközi alvállalkozói rendszernek ez a típusa magas szinten képes tartani a megrendelõk termelési folyamatainak rugalmasságát, ugyanakkor pedig harmadik, külsõ partnerek bedolgozására építve csökkenteni tudja a költségeket még akkor is, ha a beruházások terén léteznek az együttmûködésnek más formái is. Mindazon által vitathatatlan, hogy az olyan ágazatokban, amelyek nagy állótõkét kötnek le vagy amelyekben az alapanyag különös figyelmet igényel, a nagyvállalatok olyan befektetésekben vállaltak – gyakran piaci kényszerbõl – aktívabb szerepet, amelyek a termelõegységek megvételéhez vagy felépítéséhez kapcsolódtak.

Az úgynevezett „diffúz" iparosítás térségeiben, így fõként Veneto tartományban a nyolcvanas évek végéig a megerõsödött kisvállalkozások munkaerõ- felhasználásukat a helyi és rokonsági munkakapcsolatokra építették, ami egy bizonyos tõkefelhalmozást tett lehetõvé és megakadályozta a gyors tõkés fejlõdéssel járó tipikus ellentmondások felbukkanását (Sacchetto 1996). Ezekben az összetartó termelõ közösségekben a szociális távolságok lassú növekedése arra késztette a résztvevõk egy részét, hogy átlépjék az országhatárokat és így kerüljék el azokat a nehézségeket, amelyek a helyi társadalmi kapcsolatokban új státusukból fakadnának. A kisvállalkozók ezen új rétegének, úgy tûnik, végig kell mennie a vállalatok külföldön való létrehozásának és vezetésének kemény tapasztalatain, saját emancipációjuk érdekében és ahhoz, hogy új identitást építhessenek maguknak, távol a kis venetói városkák korábban annyira hasznos, manapság viszont annyira visszatartó mikrovilágától. A kilencvenes évek termelési expanziójának fõszereplõi mint „úttörõk" jelennek meg, akik megbízható szervezõi képességekkel, a kapcsolatok kezelési mechanizmusának ismeretével, valamint a megrendelõkével homogén kultúrával és azonos nyelvvel rendelkeznek. Úgy tekintenek magukra, mint elõfutárokra, akik természetes félelmeiket legyõzvén, több-kevesebb meggyõzõdéssel, ám szívvel-lélekkel belevetették magukat a kísérletbe, ami nem mindig végzõdött jól: „1993-ban kötöttünk ki Magyarországon, mint az arany keresésére indult úttörõk."¹⁹

Az olasz vállalkozók elsõ kapcsolatai gyakran a tolmácsok voltak, az olaszok köztudott nyelvi, fõként a kelet-európai országok nyelvét illetõ nehézségei közepette.²⁰ A tolmácsok azonban, fõként a befektetések elsõ fázisaiban át is veszik a tárgyalások vezetését, feltételeket szabnak és olykor magát az egyezkedést is kiveszik a befektetõ kezébõl: „emlékszem, hogy ültem és tárgyaltam a partneremmel, a tolmácsok vitték elõre az egyezkedést, majd a végén közölték veled az eredményeket. Nekem közben szörnyû aggodalmaim voltak, hiszen a tárgyalásból nem értettem semmit".²¹ A vállalkozó szellemûbb tolmácsok késõbb üzlettársává vagy bizalmi posztokon dolgozó munkatársává váltak azoknak, akik úgy döntöttek, hogy belevágnak egy beruházásba Magyarországon: „eleinte csak tolmácsolt, aztán meg kellett hoznom ezt a döntést, hiszen egy évbõl 260 napot Magyarországon vagyok, de szükségem van arra is, hogy Olaszországba járjak, ápoljam a kapcsolatokat a vevõkkel… Akkor azt mondtam neki, hogy egy minimális tulajdonrésszel a társam leszel, de szögezzük le, hogy itt a fõnök én vagyok".²² Mindenesetre komoly nehézségeket jeleznek a több társ által mûködtetett vállalatok vezetésével kapcsolatban akkor is, ha olasz-magyar cégekrõl van szó és akkor is, ha különbözõ olasz társakról. A több tulajdonos által irányított cégek általában akkor mûködnek, ha a munkamegosztás, a feladatok és a hatalom megosztása a társak között már a kezdettõl fogva világos és jól meghatározott, vagy ha a társakat családi kötelék köti össze.

A magyarországi olasz termelõegységek vezetõi sajátos szakmai tapasztalatokkal rendelkeznek, bár nem mindig ahhoz az ágazathoz kapcsolódóakkal, amelyben éppen dolgoznak. A termelõegységek vezetõi többnyire olaszok, férfiak (akkor is, ha a nõk jelenléte erõsen növekszik), és középfokú végzettséggel rendelkeznek. Egyre gyakrabban alkalmaznak azonban magyar menedzsereket, és keresnek kapcsolatot magyar vállalkozókkal. Ez a tendencia várhatóan erõsödik, a magyarok jó alkalmazkodó képességeinek köszönhetõen. A magyar vezetõk, akik általában beszélnek olaszul, kevés autonómiát kapnak, és a tulajdonosok határozott utasításai alapján dolgoznak: „nem hallgatnak meg minket, mindent úgy kell csinálnunk ahogy õk mondják, a te véleményed nem sokat számít, mindig ide kell jönnie egy olasznak és ellenõriznie…, Olaszországból vezetnek minket".²³ Ami a magyar vállalkozókat illeti, õk már a Magyarországon jelen levõ olasz cégekkel vannak kapcsolatban, ám az olaszországi cégekkel való közvetlen kapcsolat kiépítésének kemény határai vannak. Az elsõ kísérletek ebben az irányban komoly problémákat jeleztek, fõként a koordinálás, a minõség és a szállítási határidõk szempontjából: „kezdetben kísérleteztünk magyar vállalatok dolgoztatásával, de az eredmény katasztrofális volt".²⁴

A termelés kihelyezésének fõszereplõi döntõen olyan vállalkozók, akiket az adott ágazatok olasz válsága mélyen érintett, és akik jó kapcsolatokat tartanak fenn közép- és nagyvállalatokkal. Bizonyos esetekben megtartják az olaszországi vállalatukat is, rábízván azokat családtagjaikra, általában feleségükre. E vállalkozók között, akik nem is mindig ugyanazt a tevékenységet mûvelik Olaszországban, mint külföldön, olyanok is találhatók, akik korábban nagyvállalatok alkalmazottjai voltak. Cégük segített befektetni kevés tõkéjüket, de egész életüket is, egy-egy olyan vállalkozásba, amely valószínûleg sok pénzt fog jövedelmezni. A függetlenné lett vállalkozók haszna emberi és szakmai hozzáértésüktõl, a termelés típusától, az elvégzendõ munkafeladatok összetettségétõl és fõként a jó képességû, a munkafolyamatokban gyors és magas minõséget produkáló alkalmazottak számától függ. Önálló vállalkozóként mûködõ közvetítõk esetében a megbízás ára az általános magyarországi költségekbõl kiinduló tárgyalásokon alapul, a költségeknek egy része a közvetítõ vállalkozó haszna is. A jövedelmek határai kitolódhatnak a jobb munkaszervezésnek köszönhetõen és fõként a munkaerõ jobb kihasználása révén, ami viszont szinte mindennapos vitatéma a vállalkozók és az alkalmazottak között. A vállalkozók az átlagos termelékenységi szintet az olaszhoz képest legalább egyharmaddal alacsonyabbnak tartják, és komoly nehézségekbe ütközik a termelés intenzitásának növelése: „Itt nagyon könnyû munkahelyet változtatni pár forintért, amit gyakran az okoz, hogy megpróbáljuk az olasz munkaritmust rájuk kényszeríteni, de gyorsan megértjük, hogy jobb megelégedni az ötven százalékkal, mert különben nem tudjuk itt tartani az embereket. Jobb nyugalomban hagyni a környezetet, mert könnyen ingerelhetõek, és erõs a szociális védelmük".²⁵

A szereplõk másik nagy tömbjét két szegmens alkotja: egyrészt azok, akik alkalmazotti vagy önálló munkaszerzõdéssel vezetik a termelõegységeket, másrészt pedig az utazó technikusok, akik képesek azokat a kritikus helyzeteket „just in time" megoldani, amelyek valamelyik olasz vagy magyar beszállító üzemében merülnek fel. Ez utóbbiak fizetése a havi négy és hét millió líra között mozog, és gyakran arányos korábbi külföldi tapasztalataikkal, valamint felelõsségük mértékével.²⁶ Demográfiailag három nagy rétegrõl beszélhetünk. Az elsõ rétegben viszonylag fiatal 35 év alattiak vannak, akik még nem házasok, s akik nagyobb karriert terveznek, ami odahaza kemény gátakba ütközne, rendelkeznek viszont olaszországi vagy külföldi munkatapasztalatokkal. A második réteg 35–50 év közötti technikusokból vagy volt vállalkozókból áll, akik gyakran nem házasok, s akik pillanatnyilag a magyarországi letelepedés mellett döntöttek, akkor is, ha elõzõleg nem volt különösebb külföldi munkatapasztalatuk. A harmadik réteget, a különösen jó kapcsolatteremtõ képességgel rendelkezõ nyugdíjasok alkotják, akik többnyire minõségellenõrzési feladatokat látnak el, és a szervezési technikákat is tanítják, sokan közülük korábban valamely nagyvállalatnál voltak normások.


A függetlenek szerepe és feladatai

A független vállalkozók fõként a ruha- és cipõiparban vannak jelen, míg a textil- és bõriparban a magas befektetési szint miatt a nagy olasz csoportok a jellemzõek, mint például a Cantoni-Inghirami, a Radici és a Mandarina Duck, amelyek már a kilencvenes évek elejétõl meglévõ üzemeket vettek meg, amelyek képesek biztosítani a kidolgozás különleges technikai igényeit.

Munkaszervezési és a megrendelõkkel való speciális kapcsolatteremtõ képességeik miatt a független olasz vállalkozók feltétlenül szükségesek a termelés külföldi kihelyezéséhez. Ez központi szerepet játszik más konkurensek belépésének megfékezésében is. Elsõsorban õk fegyelmezik a munkaerõt és gondoskodnak a termelési folyamatban felmerülõ problémák megoldásáról.²⁷ A munka koordinálásának képessége, az a képesség, amellyel a munkafeladatokat a dolgozók egyéni szakértelmének és az adott terméknek megfelelõen elosztják, oly módon, hogy a termelési folyamat ne akadozzon, nos, ez határozza meg a megfelelõ minõségû és mennyiségû termelést. Ez a tudás, ami gyakran az Olaszországban szerzett tapasztalatok gyümölcse, könnyen hozzáférhetõnek tûnik a magyar vállalkozók számára, de azon az akadályon, amit az olasz befektetõknek a megrendelõikkel való különleges viszonya jelent, nem tudnak átlépni. Az olasz vállalkozók megrendelõikkel, kereskedõikkel és szállítóikkal fenntartott viszonyából szõtt kapcsolati hálója olyan tõkét, olyan többletet jelent, ami megrendeléseik jobb díjazását eredményezi, és védettséget nyújt, legalábbis még egy ideig, az új magyar vállalkozók konkurenciájával szemben.

A vállalkozók állótõke-befektetése különösen alacsony, hiszen gyakran használt gépeket vesznek alacsony áron, olyanokat amelyek Olaszországban már a kilencvenes évek elején kikoptak a gazdaságos termelési rendszerekbõl. A technikailag elavult, de legalábbis a jelenlegi olasz szint alatt lévõ gépek használatát a munkaerõ alacsony költségei kompenzálják. Az alacsony bérek és ezek teljesítménybéres jellege teljesítmény növelésére kényszeríti a munkaerõt. Az olaszországi technológiai szintnél alacsonyabb szintû gépek használata viszont meghatározóan hat a termelési és kereseti hierarchiára, ami nem is annyira a technológiai fejlõdést, mint az új technológiák alkalmazásba vételét befolyásolja (Marglin 1987). A bevezetett gépek mindenesetre egyszerûbbé tették a munka mûveleteket, hozzájárultak a munka folyamatosságához (pl. kevesebb szálszakadás) és a munka-intenzitás növekedéséhez. Mindennek ellenére az elsõ tanulmányok a kutatás-fejlesztésbe történõ befektetésekrõl aggasztó képet mutatnak: Magyarországon a kutatási és fejlesztési költségek 1988-ban a GDP 2,3 százalékát tették ki, szemben a 1996-os 0,4 százalékkal! Kutatást és fejlesztést leginkább a külföldi beruházások vonnak maguk után, s ezek is inkább – fõként az élelmiszeriparban – termékfejlesztésére szánt befektetések (Farkas 1997).

Ha a tõkebefektetés nem is ezen iparágak legjellegzetesebb jellemzõje, a munkafolyamatok láncolatának megszervezési képessége viszont alapvetõ mind a gyáron belül, mind kívül, a termelésben részt vevõ alvállalkozók között. Az utóbbi idõkben, az új helyi vállalkozóréteg kialakulásának köszönhetõen, néhány befektetõ kezdett alvállalkozókat alkalmazni, akik viszont még csekély állótõkével rendelkeznek, és még komoly nehézségekkel küzdenek a belsõ munkamegosztást, valamint a munkaerõ hatékony irányítását illetõen: „elõször úgy akartuk csinálni, mint Olaszországban a „diffúz" vállalkozói világban, de nagyon mellé lõttünk, mert nehéz a mentalitást, az olasz modellt exportálni. Hoztunk anyagot és vissza kellett vinnünk, mert ezek az emberek nem tisztelték sem a minõséget, sem a szállítási határidõt. Ezekben a mûhelyekben néha a vállalkozó helyett intézkedünk, tulajdonképpen az a szolgáltatás, amit nekik nyújtunk ugyanaz, mint amit a saját otthoni gyárunknak nyújtunk."²⁸

A magyarországi olasz cégekre bízott termelés gyakran középmagas minõségû, és nagy szériákban folyik annak érdekében, hogy csökkentsék a gépek újraszerszámozásának költségeit, és hogy egyszerûsítsék a mûveleteket, mivel az alkalmazottak nincsenek hozzászokva a gyakran cserélõdõ feladatokhoz. A megrendelések kiegyenlítése általában lírában történik, a megrendelõ vállalat pontos számításai alapján, amely az összeállítás tevékenységéhez szükséges idõn és a vállalkozó rezsiköltségén alapul. A megrendelõk általában 150–200 líra percenkénti termelési költséggel számolnak, és a vállalkozói költség nem több 100 líránál percenként.²⁹ Az összköltség viszont lehet magasabb, ha sok a hiányzás és túllépik a feladatok elõírt idejét.

A megfelelõen magas termelési szint eléréséhez feltétlenül szükség van arra, hogy a szinte mindig olasz nemzetiségû vállalkozó vagy egy bizalmi embere folyamatosan jelen legyen, és kövesse a munkafolyamatokat, a termelés beindítását: „én nem is akarok magyar munkafelelõsöket, ha a feleségem lemegy (Olaszországba), akkor kell találnunk egy olasz nõt, aki feljön.³⁰

A legnagyobb hiányosság, amirõl sok olasz vállalkozó panaszkodik az, hogy nehezen találnak felelõst a szalagokra, ami úgy tûnik, mintha a 40 évig tartó szocializmus által meggyökereztetett egyenlõségérzetbõl eredne. Dél-Magyarország egyik kis városában mondta egy magyar menedzser: „nekem elég nehéz más magyarokkal szemben tekintélyt gyakorolnom. De mindazok a magyarok is, akik együtt voltak Olaszországban betanuláson és nagy barátságokat kötöttek egymással, most nagyon nehezen gyakorolják a másikkal szemben vezetõi pozíciójukat."³¹ Ez az érzelmi beállítottság akadályozza fõként vidéken, a gyáron kívüli társadalmi elkülönülést, míg a városokban, ahol a szegénység elõl kevesebb menedékbe lehet visszahúzódni, ez a folyamat gyorsabban zajlik. A munkahelyi társadalom a mûhelyben, a gyárban töltött idõ szerint differenciálódik, ami az új alapítású cégeknél az Olaszországban a hetvenes évektõl kifejlõdött munkahelyi viszonyok „visszaköszönésének" tetszik. A korábbi létesítésû üzemekben pedig a lakóhelyi és munkahelyi viszonyok közötti összefonódás figyelhetõ meg. A nyolcvanas évekig a magyar munkásosztály számára a munkahely valójában nemcsak az erõfeszítés, a fáradozás pillanatait jelentette, hanem a társadalmi érintkezését is. Az olasz vállalkozók szenvedni látszanak ettõl a kettõsségtõl és próbálják kiirtani a korábbi szokásokat ahhoz, hogy a teljesítés, a teljesítmény új szabályai a munkahely más felfogását kényszerítsék alkalmazottaikra. A gyár tehát egy „aszeptikus", steril környezetté válás felé halad, ahol mindenki végzi a maga dolgát, megszakítva a korábban benne kifejlõdött szocialitás szálait.


Munka és munkaerõ

Az olasz befektetõk különösen sérülékenynek érzik magukat azzal a munkaerõvel szemben, amely az erõs munkahelyi nyomás ellenére, megõrzi autonómiáját. Az olasz vállalkozóknak rendszerint újra kell betanítania a személyzetet ahhoz, hogy az általuk szabálytalannak és szaggatottnak talált munkaszokásoktól eltérítsék a dolgozókat, a bizonyos kompetenciával, bizonyos gyáron belüli szabadsággal rendelkezõket éppúgy, mint a gyári gyakorlattal nem rendelkezõ korábbi falusi réteget. Ugyanakkor viszont a magyar munkaerõ is gyakran készteti az olasz vállalkozókat arra, hogy gyorsan módosítsák kommunikációjukat, és hogy olyan kooperációs formákat találjanak, amelyek számot vetnek a dolgozói igényekkel. A munkaidõ például majdnem minden magyarországi olasz cégnél egyetlen mûszakot jelent, ami általában kora reggel, 6-7 óra között kezdõdik, hogy koradélután befejezõdjék. Ezeknek a mélyen gyökerezõ szokásoknak a megváltoztatására tett kísérletek csak rontják a belsõ kapcsolatokat: „mi 6.40-tõl dolgozunk 13.10-ig egyetlen mûszakban két szünettel, de nagyon nehéz, nekem csak nagy nehézségek árán sikerült kitolnom a hatos kezdést hat negyvenre, mert az alkalmazottak hamar haza akarnak érni, hogy utána a földjeiket gondozzák és a gyerekeikkel törõdjenek."³² A magyar ruhaiparban az egy mûszakban történõ termelés vált általánossá, ami viszont a termelékenység csökkenéséhez vezethet: „folyamatosan nyolc órát dolgozva az ötödik, hatodik óra után csökkeni kezd a termelés mennyisége."³³ A textiliparban viszont a mûszakrend nem változott a korábbi idõszakhoz képest, és majdnem minden gyárban folyamatos munkarendben dolgoznak.

A ruha-, a cipõ- és a bõriparban a tevékenységek fõként a félkész termékek összeállításából állnak. A munkásokat olyan egyszerû és egymást követõ mozdulatokra tanítják be, amelyek lerövidítik az egyes megmunkálási fázisok hosszúságát és növelik a termelékenységet. A taylori technikák finomításától és alkalmazásától a dolgozók gyakran szenvednek: „nem bírnak ülve maradni a saját gépüknél, mindig fel kell állniuk, mozogniuk, szükségük van arra, hogy a szomszédjukkal beszélgessenek."³⁴ A dolgozók mindenesetre könnyen betaníthatók, amit az is segít, hogy feladataik nem igényelnek korábbi szakmai gyakorlatot.

Az új munkaszervezés és a technológiailag korszerûbb gépek használata jobban lehatárolta és elválasztotta a feladatköröket, s egyúttal növelte teljesítésüknek gyorsaságát. A tevékenységek rutin feladatokra redukálása révén a dolgozók folyamatos gyakorlással tudják növelni gyorsaságukat, és így egyéni teljesítményüket is. Néhány gyárban megpróbáltak rugalmas specializációt bevezetni, hogy olyan mûveleteket is megismertessenek a dolgozókkal, amelyek ismétlõdõ jellegük ellenére feltételezik a termékek nagyobb diverzifikációjából fakadó elkerülhetetlen változásokhoz való gyors alkalmazkodást. Az ilyen készségek többnyire könnyen megszerezhetõk, az új gépek pedig csökkentették is a megkívánt képességek szintjét. Mindenekelõtt a korábbinál diverzifikáltabb termeléshez szükséges nagyobb szellemi rugalmasságot kívánják meg a magyar munkaerõtõl, valamint a mûveletek fokozott gyorsaságát és a minõségre fordított fokozott figyelmet. A munkahelyek új rendszere mindenfajta autonómiát igyekszik kiiktatni, miközben fokozott hajlandóságot igényel az állandó és rugalmas teljesítésre. Ugyanakkor az olasz vállalkozók a mintegy 17 százalékos szakszervezeti jelenlét minden formájától idegenkednek. Tudnivaló, hogy bizonyos esetekben a külföldi termelés kihelyezésben nagy szerepet játszott a szabályozott alkuk olasz rendszerébõl való kibújás szándéka.³⁵

Szinte minden gyárban darabbérrendszerben dolgoznak, és ez a munkahelyi szabadság szûkítését jelenti. Jóllehet ez a teljesítménybér-rendszer az elõzõ idõszakban is létezett, kétségtelen azonban, hogy számos gyárban korábban ezek követelményeit közvetlenül a munkaerõvel vagy a szakszervezettekkel egyeztették. A termelési szintrõl való egyezkedés lehetõvé tette, hogy a dolgozók kevesebb nehézséggel érjék el a megállapítottat, és az így megmaradt idõt fel lehetett használni arra, hogy növeljék saját fizetésüket, vagy hogy rövid egyéni pihenõket iktassanak be. A mûhelyek mai rendszerében a normákat szinte kizárólagosan a vezetés határozza meg, figyelembe véve a munkaerõ javuló teljesítményeit. A csak a szigorúan szabályozott munkahelyi magatartások révén elérhetõ termelési célok következményeként a bérezés viszont alacsony lesz, s ez egyik oka a munkaerõ- szükséglet kielégítésében mutatkozó nehézségeknek. A darabbér némi lazítást akkor enged a mégoly szigorú felügyelõk mellett, ha a mennyiség objektív és a minõség szubjektív megítélését egyaránt a vállalkozó végzi. Bizonyos esetekben a munkaerõnek sikerül beilleszkedni a teljesítménybér-rendszer ellentmondó szabályai közé: „ha ön megpróbálja darabbérben dolgoztatni az embereket, akkor a darab árának növekedése a termelés csökkenéséhez vezet, és ez annak a ténynek tudható be, hogy az emberek megelégszenek egy adott szinttel."³⁶

Ha a hierarchia bármilyen lazaságát a munkaerõ a nyomás enyhüléseként fogja fel, akkor az is igaz, hogy a munkahelyi környezet gyors, fõként a kapcsolatokat átalakító változása nem mindig teszi lehetõvé a belsõ feszültségek valós csökkenését. Emellett az elõzõ idõszakban a munka rendszertelen elosztása a túlórázások szükségessége miatt a dolgozók számára többlet keresetet is biztosított.

Az egész magyar gazdaságon belül, a bérezés a ruhaiparban a legalacsonyabb, s ez szorosan összefügg a cégek területi elhelyezkedésével, hiszen a nyugati és a fõváros körüli területeken jobbak az anyagi lehetõségek.³⁷ A munkahelyeken belül a kereset a termeléstõl és a munka igényei szerinti több feladat elvégzésére való hajlandóságtól függ. 1997-ben a textil-, ruha-, cipõ- és bõriparban a hivatalos minimálbér körülbelül száznyolcvanezer lírájával szemben az alkalmazottak átlaga kétszázötven és négyszázezer líra közötti fizetésre számíthatott, miközben a legnagyobb keresetek hétszáz-nyolcszázezer líráig is emelkedhettek.


Következtetések

A textil- és a ruhaiparban az olasz cégek nemzetközi szereplése – mint láthattuk – a cégek nagyságával, a vezetõk stratégiai tervezõ képességével, valamint a megfelelõ munkaerõ megtalálásával függ össze. Az anyagi és humán erõforrások szûkössége, amely sok kis és közép vállalatot jellemez, erõsen kondicionálja mozgási képességeiket. Kockázatos helyzetben és a csekélyebb mozgásszabadság mellett a hosszú távú beruházásoktól való bizonyos tartózkodáshoz is vezetnek.

Az észak-olasz területeken az utóbbi húsz évben végbement gazdasági és társadalmi változások olyan szellemi képességeket és erõforrásokat mozgósítottak, amelyek átrendezik az olasz valóság szociális és politikai viszonyait. A nagyvállalatok, miután bevonták a nemzetközi munkamegosztásba a kisvállalkozókat, ezen új réteg kezelésének nehézségei miatt is, most újraértékelik beruházási lehetõségeiket, területeiket és ezek kívánalmait.

Más kevésbé megbízható kelet-európai országokkal szemben Magyarország olyan régiónak minõsül, ahol a termelési költségek csökkentése érdekében alkalmazni lehet a helyi és külföldi vállalkozókkal mûködtetett hálózat-rendszerû modellt. A független vállalkozók és az olasz technikusok egyik feladata a határok lassú kitolása: „nyitottunk egy mûhelyt Ukrajnához közel, hogy megnézzük, sikerül- e a már betanított magyar személyzettel megcsinálni ugyanazt, amit odahaza Olaszországban, vagyis a magyarokat felszállítani a jelenlegi „végállomáson", továbbvinni õket és figyelni, hogy képesek-e megismételni, miként az olasz technikusok, az otthoni mûködésüket… ez olyan kísérlet, mint a többi, bizonyos értelemben úttörõk vagyunk, megnézzük, hogy valami mûködhet-e."

Magyarországon, az új gazdasági rendet fenntartó politikai változás, sikeresen könnyítette meg új munkahelyi és munkafegyelmi rend bevezetését, de az olasz és általában a külföldi beruházások továbbra is a „zöldmezõs" beruházásokat részesítik elõnyben a már meglevõkkel szemben. A magyar munkaerõ ellenállást mutatott az új vezetési rendszerrel szemben, és bár a munkaerõ-vándorlás szintje csökkenõben van, fõként a meghosszabbított próbaidõ terjedésének köszönhetõen, azonban sok helyen még mindig magas a hiányzások mértéke.

A fokozatos termelési integráció néhány kelet-európai országgal folyamatosan visszahat az olasz gazdasági rendszerre és az olasz munkaügyi kapcsolatokra, és a különbözõ szereplõk választásainak egymással való összefonódását eredményezi. Ebben a helyzetben, amelyben mind a tõke, mind a termelés (a helyi politikával elkerülhetetlenül összeütközõ) mobilitásának növekedése figyelhetõ meg, szükségesnek mutatkozik a nemzetközi versenynek leginkább kitett területek intézményi és gazdasági szereplõi közötti sajátos kapcsolatok fejlesztése. Miközben a nemzetközi munkamegosztásba való fokozott bekapcsolódás néhány kelet-európai ország számára a társadalmi feszültségek és konfliktusok elmélyülését jelentheti, addig Észak-Olaszország bizonyos területein is, látszólag konfliktusmentes légkörben, de olyan társadalmi differenciálódás indult be, amely úgy tûnik, meghaladja a ottani hagyományos kereteket és szakadásokat eredményez a társadalom szövetében.


Felhasznált szakirodalom
Bianchini S.–M. Dassú (eds.) 1998. Guida ai paesi dell'Europa centrale, orientale e balcanica. Business Central Europe 1998. Monthly Update. Milano: Guerini e Associati
Cominotti R.–S. Mariotti (eds.) 1996. Italia Multinazionale. Milano: Franco Angeli, 1997.
Crestanello P.–Dalla Libera E. 1996. L'industria dell'abbigliamento: piccole imprese di subfornitura e servizi reali a Treviso. Crei di Vicenza
Cseb J. 1997. The Hungarian Textile Industry in Europe. Budapest: Magyar Könnyûipari Szövetség
Ellingstad M. 1997. „The Maquiladora Syndrome: Central European Prospects". Europe-Asia Studies (Vol. 49) 1, 7–21.
Ellingstad M.–Makó C. 1997. The Hokkaido Stage II Survey: The Clothing Industry in Hungary. Budapest: Institute for Social Conflict Research and Hungarian Academy of Sciences
Farkas P. 1997. The Effect of Foreign Direct Investment on Research Development and Innovation in Hungary. Budapest: Institute for World Economics, Working Papers
Foresta A. 1997. „Aspetti settoriali e territoriali delle forze di lavoro" in Agenzia per l'impiego del Veneto (a cura della), Il mercato del lavoro nel Veneto. Rapporto 1997. Milano: Franco Angeli
KSH 1996. Statistical Yearbook of Hungary. Budapest
– 1997. Foreign Direct Investment in Hungary 1995–1996. Budapest
Lengyel Gy. 1996. „Entrepreneurial inclination in Hungary, 1988–1994". In: Tibor Kuczi and Gyorgy Lengyel (eds.) The Spread of Entrepreneurship in Eastern Europe. Budapest: Center for Public Affairs Studies
Lukács J.–Lazar K. 1997. The Hungarian Textile and Garment Industry, and the Knitting Industry in Particular: a Survey of the Current Situation and Prospects. Budapest: Technical and Scientific Association of the Textile Industry
Makó Cs. 1997. Transferring Managerial Competence and Organization from Western to Eastern Europe. Final Report. Budapest
Marglin S. A. 1987. „A che servono i padroni? Origini e funzioni della gerarchia nella produzione capitalistica". In: Landes D. S. A che servono i padroni? Torino: Bollati Borlinghieri
Martin R. 1998. „Central and Eastern Europe and the International Economy: The Limits to Globalisation". Europe-Asia Studies (Vol. 50) 1, (1998) 7–26.
Revelli M.–Rotelli G. 1993. La fiera dell'est. Milano: Feltrinelli
Sacchetto D. 1996., „Nodi di autonomia controllata: il tessile e abbigliamento nel Veneto" Altreragioni n. 5, 29–46.
– 1998. „Cuciture e strappi verso Est", Altreragioni n. 7, 27–67.
Sacchetto D.–Visentin S. 1997. Il „sistema Benetton", Rapporto finale. Ricerca Confartigianato sui Sistemi Produttivi Localizzati, mimeo
Scarso E. 1996. „La rilocalizzazione internazionale del processo produttivo e i sistemi locali nel Veneto: evidenze dai settori moda". Economia e societá regionale n. 4, 67–92.
Scheffer M. 1994. The Changing Map of European Textiles. Bruxelles: Oeth
World Bank 1996. World Development Report: From Plan to Market. Oxford: Oxford University Press


A cikk olaszul az „Economia e societa regionale" folyóirat 1998. 3. számában jelent meg (83–102. old., kiadó: Franco Angeli, Milano). Fordította: Somos Angéla


Jegyzetek:

* Ez a cikk azon a kutatáson alapul, amelyet az olasz Külügyminisztérium ösztöndíjával végeztem 1997 novembere és 1998 márciusa között. A kutatás, mely szakirodalmon, vállalkozókkal és az olasz tulajdonban lévõ termelõegységek vezetõivel és magyar dolgozóival készített interjúkon alapszik, témája „A magyar textil- és ruhaipar 1989 után és olasz beruházások Magyarországon". A meginterjúvoltak nem saját nevükön szerepelnek az írásban. Munkámat az ELTE Szociálpolitikai Tanszéke és az MTA Szociológiai Intézete segítette.
1. Olaszország egészére nézve 1995 végén a kis és középvállalatok a befektetõk 56 százalékát teszik ki, miközben az a 24 multinacionális cég, akik a vállalkozók 4 százalékát képviselik, az alkalmazottak 70 százalékát foglalkoztatták, a forgalom 83,5 százalékát termelték és a külföldi részvétel közel 40 százalékát adják (Mariotti 1997: 56–111).
2. Nemrégiben úgynevezett területi szerzõdéseket írtak alá néhány déli helyi önkormányzattal, s úgy tûnik, ezek kiutat jelenthetnek az észak-olaszországi vidékek munkaerõ gondjai megoldásában.
3. Ahhoz, hogy képet kapjunk errõl a jelenségrõl elég megemlíteni, hogy csak Franciaországba több beruházás irányult az utóbbi két évben (1995–96), mint az egész keleti blokkba 1989 és 1996 között (Ellingstad 1997).
4. 5 évvel ezelõtt a textil- és a ruhaiparban foglalkoztatottak száma cégenként átlagban körülbelül 200 volt. Az átlag mögött azonban jelentõsek voltak a különbségek, míg a textiliparban 319, addig a ruhaiparban csak 142 foglalkoztatott volt cégenként jellemzõ. 1995-re ez az átlag a textiliparban 62 alkalmazottra, míg a ruhaiparban csak 67-re csökkent (Cseb 1997).
5. 1978 és 1989 között Magyarországon a pamuttermelés majdnem 30 százalékkal csökkent, míg a következõ periódusban 1989 és 1995 között már 7 százalékos volt a termelés csökkenése. A gyapjú tekintetében a termelés szinte teljesen megszûnt és 1995-ben csak 3 millió négyzetmétert gyártottak, szemben az 1978-as 43 millióval és a 1989-es 32 millió négyzetméterrel (KSH 1996).
6. A megrendelésre történõ munkák, fõként Németországból (48,6%), Ausztriából (15,8%) és Olaszországból (9,2%) származnak, utánuk Franciaország (4,7%), Hollandia (4,2%), USA (1,9%) következik (Cseb 1997; Lukács–Lazar 1997).
7. Hasonló jelenség figyelhetõ meg Romániában is, ahol a beruházások északon, a magyar határ közelében csoportosulnak (Makó 1997).
8. Interjú Luciano T. olasz vállalkozóval, Magyarország, 1997. november.
9. Interjú Domenica L. olasz vállalkozónõvel, Magyarország, 1998. február.
10. Ezen üzem egy másik funkciója a befektetési és szétosztási lehetõségek akkurátusabb feltérképezése is.
11. Interjú Sergio M. olasz vállalkozóval, Magyarország, 1998. február.
12. Anna G. egy olasz cég technikusának nyilatkozata, Magyarország, 1998. február. A munkaerõ-szükséglet kielégítésének nehézségei tekintetében lásd Ellingstad–Makó 1997.
13. Interjú Umberto F. olasz vállalkozóval, Magyarország, 1998. február.
14. Interjú Mario P. olasz menedzserrel, Magyarország, 1998. február.
15. Interjú Giuseppe C. olasz vállalkozóval, Magyarország, 1998. február.
16. Az olasz állami kereskedelmi bank, a Simest például, a külföldi olasz beruházásokban vállal tõkerészesedést. Az olasz Külkereskedelmi Minisztérium adatai szerint 1995-ben a textil- és ruhaágazatokban csak a Simesten keresztül az olasz állam majdnem 12 milliárd lírát fektetett be a külföldi beruházásokba. Magyarországon, mint ahogy más kelet-európai országban jelenleg számos olasz, illetve magyar szervezet van jelen. A vállalkozók a szükséges információkért hozzájuk fordulhatnak, bár a Magyarországon tartózkodó olasz vállalkozók nem veszik igénybe ezeket a szolgáltatásokat.
17. Interjú Luciano T. olasz vállalkozóval, Magyarország, 1998. február.
18. A következõket lehet itt megemlíteni: a cég ellenõrzésére szolgáló közvetlen beruházásokat, kisebbségi tulajdonlást, termelési együttmûködést, saját megrendelés és tervek alapján készülõ rész- és végtermékek felvásárlását (Crestanello–Dalla Libera 1996; Scarso 1996).
19. Interjú Fabbio C. olasz vállalkozóval, Magyarország, 1998. február 25.
20. Ez a jellemzõ más kutatásokban is feltûnt már (Revelli–Rotelli 1993). Mindennek ellenére sok olasz vállalkozó és technikus alapszinten elsajátította a magyar nyelvet.
21. Interjú Roberto S. olasz vállalkozóval Magyarország, 1998. február.
22. Interjú Sergio M. olasz vállalkozóval, Magyarország, 1998. február.
23. Interjú L. Sárával, egy nagy olasz cég magyar menedzserével, Magyarország, 1998. február.
24. Interjú Massimo C. olasz vállalkozóval, Magyarország, 1997. november.
25. Interjú Riccardo B. olasz menedzserrel, Magyarország, 1998. február.
26. Az autonóm munkaszerzõdéssel rendelkezõk általában nyugdíjasok, munkaviszonyuk olykor részben szabálytalan. Az önálló technikusok fizetése attól is függ, hogy melyik országban kell dolgozniuk: „Én egy évig dolgoztam Romániában is ugyanennek a cégnek, ott a fizetésem valamivel magasabb volt, de a különbség nem érte meg, ott van a család is, és aztán Romániában a külsõ körülmények hihetetlenek." Interjú Carlo S. olasz technikussal, Magyarország, február, 1998.
27. A megrendelõ vállalatok és az olasz vállalatok által alkalmazott nemzetközi alvállalkozók közötti szoros viszony a német modell sajátossága, ami a korábbi években alakult ki (Scheffer 1994).
28. Interjú Riccardo B. olasz menedzserrel, Magyarország, 1998. február.
29. A munka ára percenként 50 líra, amihez még hozzá kell adni a technikusok fizetését, a szállítási költségeket, a gépi berendezésekét, az általános kiadásokat, például telefon, gáz, autóbusz és egyéb kiadások költségeit.
30. Interjú Giovanni B. olasz vállalkozóval, Magyarország, 1998. február.
31. Interjú V. Erikával, egy olasz cég magyar menedzserével, Magyarország, 1998. február.
32. Interjú Roberto M. olasz vállalkozóval, Magyarország, 1998. február.
33. Interjú Carlo S. olasz technikussal, Magyarország, 1998. február.
34. Interjú Giorgio F. olasz vállalkozóval, Magyarország, 1997. november.
35. Olaszországban a divatágazatban a szakszervezetek nagyon alacsony szinten vannak jelen. Sajátos, szokatlan formáját teremtette meg a munkahelyi kapcsolatoknak Veneto tartományban a „Kétoldalú Kézmûipari Egylet", amely bizonyos értelemben szakszervezetnek tekinthetõ.
36. Interjú Giuseppe C. olasz vállalkozóval, Magyarország, 1998. február.
37. A fizetésbeli különbségek minden ágazatban jelen vannak: Budapest területén a keresetek kb. egyharmaddal haladják meg az átlagot. E különbségeken belül a nõk még hátrányosabb helyzetben vannak, mintegy 25 százalékkal maradnak el béreik az átlagtól (KSH 1996).
38. Egy kutatás szerint a vállalkozásra való hajlam Magyarországon az 1990-es hirtelen emelkedés után egy határozott csökkenést jelez. (Lengyel 1996).
39. Interjú Umberto F. olasz vállalkozóval, Magyarország, 1998. február.