A racionális döntések elmélete a modern társadalomtudomány egyik legfontosabb és legtöbb vihart kavart irányzata, mely a neoklasszikus közgazdaságtan berkeibõl indult hódító útjára a szociológia, a politikatudomány, a jogtudomány felé, s útja során számos változáson ment keresztüli, az eredeti, standard elmélet számos nem standard változat létrejöttét inspirálta. A vizsgálandó kötet anyaga az Amerikai Szociológiai Társaság Elméleti Szociológia Szekciójának 1991-ben, James Coleman elnökletével tartott konferenciájára támaszkodik, és a racionális döntések elmélete (továbbiakban RDE) inspirálta tanulmányokból közöl válogatást.

A kötet tíz tanulmányt tartalmaz, melyeket a szerkesztõk három fejezetbe sorolnak. A Themes of Advocacy címû részben négy, a Critical Perspectives címet viselõ második részben szintén négy, végül a harmadik részben, mely a Metatheory: Rational Choice Pro and Con címet kapta, két tanulmány olvasható. Az értekezések fejezetekbe sorolása kissé esetleges, az elsõ rész néhány tanulmánya például inkább hat kritikának, mintsem támogató érvelésnek. Ugyanakkor nemcsak az utolsó fejezet két tanulmányát jellemzi a metaelméleti megközelítés, hanem S. Lindenberg és D. Willer munkáit is. A kötetet Coleman bevezetõje nyitja, szerinte egy átfogó szociológiai elmélet három kritériumnak kell, hogy megfeleljen. A megmagyarázandó jelenségnek a társadalmi rendszer szintjén (makroszinten) kell lennie, a magyarázatnak ugyanakkor az egyéni cselekvõk viselkedésén (mikroszint) kell alapulnia. Szükség van tehát a makro- és mikroszint közötti kétirányú kapcsolatot magyarázó elméletre, és az egyéni cselekvések mozgatórugóit magyarázó pszichológiai indíttatású elméletre is¹. A szerzõ szerint eddig egyetlen szociológiai elmélet sem igazán kielégítõ, mert egyik sem felel meg mindhárom kritériumnak. Az RDE fõ elõnye a mikro–makro kapcsolat eredményes vizsgálata, ugyanakkor nem, vagy csak minimális mértékben foglalkozik az egyéni viselkedés pszichológiai motivációjával. [A kritikák többsége éppen erre a hiányosságra irányul, egyes szerzõk (pl. Michael Hannah) azonban a mikro–makro kapcsolat RDE-alapú magyarázatát is megkérdõjelezik.] Coleman azonban némileg ellentmond önmagának, amikor az RDE legfõbb, más elméletektõl elkülönítõ vonásának azt a feltevést tartja, mely szerint az ember optimalizáló lény, azaz mérlegeli cselekvésének alternatíváit, azok várható kimenetelét és a számára legkedvezõbb kimenetellel kecsegtetõ alternatívát fogja választani. (E mögött a feltevés mögött ugyanis az egyén pszichológiai jellemzõire vonatkozó feltételezések fedezhetõk fel.) Coleman szerint az RDE fõ célja nem az, hogy segítségével megértsük, hogy az egyes cselekvõk adott döntései miért tekinthetõk racionálisnak, hanem annak feltárása, hogy egyesek racionális cselekvései milyen társadalmi eredménnyel járnak, függetlenül a cselekvés céljától². Coleman tehát a hangsúlyt a makro–makro, makro–mikro és a mikro–mikro kapcsolatok helyett a mikro–makro kapcsolatra helyezi. Az RDE ereje szerinte ennek a kapcsolatnak a magyarázatában rejlik.

A kötet elsõ tanulmánya (Siegwart Lindenberg: The Method of Decreasing Abstraction) azokat a kritikákat próbálja kivédeni, melyek szerint az RDE alapján megfogalmazott elõrejelzéseket az empirikus kutatások, tapasztalatok gyakran cáfolják, az RDE irreális, valóságtól elszakadt, a szociológia számára használhatatlan modell.

Az RDE-ben szerinte megvan a lehetõség arra, hogy ötvözze a közgazdaságtan elméleti alapú, analitikus és a szociológia empirikus, leíró hagyományát. Hogy a kettõ ne kerüljön ellentmondásba egymással, egy az elméletalkotásra vonatkozó ötlettel áll elõ. Az ötletet a csökkenõ absztrakció módszerének (Method of Decreasing Abstraction) nevezi, melynek lényege: egy elmélet megfogalmazásakor el kell választani egymástól az elmélet magját (core assumption), mely egy egészen egyszerû, absztrakt modell, és ahogy az elméletet újabb és újabb területekre terjesztjük ki, úgy kell létrehozni újabb és újabb áthidaló feltevéseket (bridge assumptiosn), melyek egyre realisztikusabbak, bonyolultabbak és absztrakciós szintjük folyamatosan csökken. A magfeltevések analitikus erõvel, az áthidaló feltevések egyre nagyobb deskriptív pontossággal bírnak. Egy az RDE-bõl vett példával szemléltetve: a racionalitás az elmélet magjához tartozik, a haszon maximalizálásának elvét azonban célszerûbb áthidaló feltevésként megfogalmazni, majd az elméletet tovább közelíteni a valóság felé a nem lineáris hasznosság, a csökkenõ határhaszon elv, a haszonnak az egyén kognitív értelmezési keretétõl (frame) való függésének áthidaló feltevéseivel. Így a haszon egyre finomabb értelmezése nem teszi tönkre a racionalitás magfeltevésben megfogalmazott elvét.

A szerzõ az RDE védelmében további distinkciókat is megfogalmaz, így például elkülöníti egymástól az individuum kétféle elméletét. Pszichológiai megközelítés esetén a magyarázandó jelenség és a magyarázat egyaránt az individuum szintjén van, a szociológia célja azonban eltérõ, a magyarázandó jelenség a makroszinten található, így indokolt, hogy a pszichológiáétól eltérõ, annál talán egyszerûbb, kevésbé realisztikus, de a magyarázandó jelenség szempontjából kielégítõ cselekvéselmélettel dolgozzon. Sõt, egy szociológiai elmélet annál jobb, minél kevesebb információra van szüksége az individuumok szintjérõl.

Végül Lindenberg részletesen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy milyen hatással van az egyén kognitív értelmezési kerete a cselekvési alternatívák hasznának megítélésére. A klasszikus RDE szerint egy döntési helyzetben a lehetséges alternatívák kimeneteleihez várható hasznosságok (expected utility) rendelhetõk, s az egyén legnagyobb várható haszonnal járó alternatívát fogja választani. Lindenberg, Goffman-ra hivatkozva, felhívja a figyelmet a döntési szituáció értelmezési keretének (frame) a várható hasznosság meghatározásában játszott szerepére. Szerinte egy döntési helyzetben általában több cél is lehetséges, és az a cél választódik ki, mely az alternatívák között legjobban differenciál, ez a cél fogja strukturálni a szituációt és meghatározni az alternatívák várható hasznát. Az általa kidolgozott discrimination model az áthidaló feltevés példája, mely az RDE-t a valósághoz közelíti.

Coleman szerint a kötet második tanulmánya (Margaret Mooney Marini: The Role of Purposive Action in Sociology) példája lehet Lindenberg csökkenõ absztrakció elméletének. A szerzõ számos ponton kritizálja az RDE-t, illetve tágabban a purposive action (célirányos cselekvés) szociológia elméletét. A megközelítés elõnyének tartja, hogy jól magyarázza a makro–mikro és mikro–makro kapcsolatokat, hátrányának, hogy nem veszi figyelembe a normák, értékek és hitek eredetét. A döntéseinkre alapvetõ hatást gyakorló normákat, értékeket és hiteket a szocializáció útján, a „jelentõs másikkal” való kapcsolatban sajátítjuk el, s azok egy adott társadalom kultúráját, struktúráját tükrözik. A szociológiai elméletnek tehát feladata a társadalom struktúrájának, kultúrájának megértése is, ez azonban, szerinte, áthidaló feltevések segítségével beépíthetõ az RDE modelljébe.

Marini kritikája elsõsorban az RDE döntéshozatali modelljére irányul és érvelése erõsen támaszkodik Kahneman, Tversky, Simon és mások munkáira. Felhívja a figyelmet arra, hogy míg a várható hasznosság klasszikus elmélete azt feltételezi, hogy az egyén minden szükséges információ birtokában van, és képes az összes alternatívát és azok összes konzekvenciáját mérlegelni, a valóság ennek ellentmond, és az empirikus, döntéspszichológiai kutatások többnyire Simon korlátozott racionalitás elméletét támasztják alá. Ezen elmélet szerint az egyén célja, korlátozott mennyiségû információ és korlátozott kognitív képességek birtokában, nem a legjobb alternatíva, hanem az elsõ kielégítõ (az egyén aspirációs szintje feletti) alternatíva kiválasztása.

A klasszikus RDE szerint az alternatívák értékelésének alapja a végsõ jólétre tett hatásuk. Kahneman és Tversky kutatásai szerint azonban az egyén relatív nyereségeket és veszteségeket mérlegel, melyeket valamilyen referenciaponthoz, például a status quóhoz viszonyít. A nyereségek és veszteségek valószínûségét általában túlbecsülik az emberek. Nyereséggel kecsegtetõ helyzetben inkább kockázatkerülõ, veszteség esetén viszont inkább kockázatvállaló magatartás a jellemzõ, a biztosan bekövetkezõt és az alacsony valószínûséggel bekövetkezõt általában túlértékelik az emberek. A számukra kívánatos esemény bekövetkezésének valószínûségét szintén túlértékelik. „Thus heuristics used in cognitive processing lead to systematic biases in the formation and manipulation of subjective probabilities”³.

Az egyén referenciapontja sem állandó, korábbi nyereségek hatására például emelkedik, veszteségek hatására csökken. A referenciapont az aspirációs szint függvénye, mely ugyanakkor a társadalom által meghatározott jelenség. Az egyén döntéseire tehát alapvetõ hatással van a társadalom, melyben él. Vagyis, ha létezik is egy preferencia-sorrend, maga a várható valószínûségekre és az ezektõl függõ várható hasznosságokra alapozott döntéshozatali mechanizmus erõsen szubjektív és társadalomfüggõ. A probléma azonban még nagyobb a preferenciák sorrendbe állításával kapcsolatban. A klasszikus RDE feltevése szerint az egyén preferenciái, melyek alapján az alternatívákat rangsorolja, stabilak, állandóak, a döntési folyamathoz viszonyítva külsõdlegesek, az elmélet az egyén preferenciáira legfeljebb utólag – magából a döntésbõl – következtet (revealed preferences, kinyilvánított preferenciák). E mögött a feltételezés áll, hogy a preferenciák és a viselkedés között tökéletes a megfelelés. „If people are assumed to choose what they value, and if what they value is revealed only by what they choose, a theory of purposive action is inherently tautological”⁴ (29).

A feltételezés azonban, hogy a preferenciák állandóak, konzisztensek, mindig összemérhetõk egymással, valamint, hogy mindig létezik egy világos, egyértelmûen körülhatárolható cél, ismét csak ellentmond az empirikus tapasztalatoknak. Marini szerint az sem elfogadható érv, hogy a modell aggregált szinten jó elõrejelzéseket ad. A szociológiai elmélet, szerinte, nem elégedhet meg az elõrejelzéssel, feladata kell, hogy legyen a jelenségek megértése, magyarázata is. Így nem lehet eltekinteni a preferenciák alakulásának, az azokra ható értékeknek, hiteknek, normáknak és az ezeket létrehozó társadalomnak, a szocializáció során az egyénre gyakorolt normatív nyomásnak a vizsgálatától. Amíg ezen kérdésekre vonatkozó áthidaló feltevések nem születnek, addig az RDE csak a kalkulációnak, s nem a cselekvésnek lehet normatív elmélete⁵.

A harmadik tanulmány szerzõje (David Willer: The Principle of Rational Choice and the Problem of a Satisfactory Theory) is az RDE klasszikus megfogalmazásával vitatkozva fejti ki saját elméletét, melyet elementary theory-nek (elemi elmélet) nevez, s melyrõl az állítja, hogy kielégítõ racionális döntéselmélet, azonban a klasszikus RDE-nél szélesebb körben használható. Elmélete, mely az önkéntes csere és a kényszeren alapuló társadalmi kapcsolatok közötti különbséget vizsgálja, véleménye szerint, megfelel Coleman három kritériumának, vagyis a társadalmi rendszert az egyének viselkedésébõl magyarázza, összeköti a két szintet, és modellálja az egyén viselkedésének mozgatórugóit. Ugyanakkor vitatkozik a klasszikus RDE alapfeltevéseivel, melyek Gary Becker megfogalmazásában a következõk: maximalizáló viselkedés, stabil preferenciák és piaci egyensúly.

Az elsõ feltételezést (maximalizáló viselkedés) a racionalitás témaköréhez kapcsolva tárgyalja, és úgy véli, csak igen korlátozott körülmények között mûködik. (Olyan esetekben, amikor az egyének egyedül cselekszenek, vagy olyan játszmákban [több szereplõs döntési helyzetekben], mikor a szereplõknek van egy domináns stratégiájuk.) Más esetekben a haszonmaximalizálás elve nem mûködik, de nem haszontalan, mert felhívja a figyelmet a problémára, így heurisztikus funkciója van.

A szociológiában általában ez az elv nem mûködik, mivel ez a tudományág társas kapcsolatokat vizsgál, ezek azonban nem tartoznak a fent említett esetek közé, hiszen a jutalmak nem automatikusak, hanem a résztvevõk forrásaitól és e források adás-vételétõl függnek, s ez általában két vagy több cselekvõ döntésén múlik. Willer felhívja a figyelmet a haszonmaximalizálás elvébõl következõ paradoxonra, ezt az elvet követve ugyanis, szerinte a cselekvõk soha nem cserélnek, hiszen a csere során a maximális haszon egy részérõl le kell mondani. Az ET (elementary theory) szerint tehát az egyének preferenciaállapotaik változásának maximalizálására törekednek. Ez a megfogalmazás lehetõvé teszi a cseréhez szükséges kompromisszum beépítését az elméletbe.

A stabil preferenciák kérdéskörét az értékek kategóriája alatt tárgyalja a szerzõ. Véleménye szerint az értékek csak korlátozott körülmények között kezelhetõk rendezett hasznosságokként (ordered utilities). A piaci egyensúly állapotában, mely parametrikus helyzetet idéz elõ, a preferenciák korlátozhatók hasznosságokra, stratégiai helyzetekben azonban a döntésben nem pusztán a hasznosságok, hanem struktúrák és stratégiák is szerepet játszanak. A szerzõ a hálózati csere elméletébõl (network exchange theory) vett példával szemlélteti az értékek és struktúrák bonyolult interakcióját, és a struktúrák és stratégiák hatását az értékrendszerre és azon keresztül a döntésre.

Véleménye szerint az RDE a klasszikus közgazdaságtanon alapul, és ebben rejlenek korlátai. Jól szemlélteti e korlátokat, hogy mennyire alkalmazhatatlan az elmélet az antikvitás társadalmaira. Weller Weber példájára támaszkodik. E szerint szükséges és racionális volt, hogy a Római Birodalomban a vagyon a földben manifesztálódjék, hiszen a tulajdonjog megvédéséhez állandó politikai jelenlétre volt szükség (mely akadályozta a tulajdonos irányítói jelenlétét a munka világában), és a föld az egyetlen olyan tulajdonforma, mely a tulajdonos jelenléte nélkül is hozamot termel. A történelmi szereplõk értékei, melyek alapján cselekedtek, azonban, bármennyire racionális volt is e cselekvés az õ szempontjukból, nem tekinthetõk rendezett hasznosságoknak (hiszen nem létezett a modern értelemben vett piac fogalma, mely fogalmon a haszon a klasszikus közgazdaságtan elmélete szerint alapul). Az értékek tehát nem mindig piaci értékek, hanem az adott strukturális feltételeket tükrözik.

S ez már át is vezet minket a harmadik problémához, a piaci egyensúly kérdéséhez, melyet Willer a struktúra fogalmához kötve tárgyal. Willer szerint Becker minden struktúrát úgy kezel, mintha a piac (legfeljebb tökéletlen piac) lenne. Ez a feltételezés már csak azért sem állja meg a helyét, érvel Willer, mert a piaci helyzetben, ahol a partnerek állandóan változnak, csak a reciprocitás kikényszerítésével lehet elérni, hogy a felek ne csapják be folyamatosan egymást. „Exchange is impossible for rational actors unless the reciprocity right is enforced”⁶ (69). S ez a kényszer szükségszerûen csak egy másik struktúrából eredhet, ez a struktúra pedig az állam, mely modern formájában a modern piac kialakulásával egyidejûleg jött létre. A piac sem történetileg, sem logikailag nem tekinthetõ tehát elsõdlegesnek az államhoz képest.

A gazdasági megközelítés Willer véleménye szerint elfogult, amennyiben minden struktúrát piacként kezel. Az ET ezzel szemben mindig az adott struktúra dinamikájában vizsgálja az egyén cselekvését⁷.

A „támogató érvelések” fejezet utolsó tanulmánya (Michael Hechter, Debra Friedman, Satoshi Kanazawa: The Attainment of Global Order in Heterogeneous Societies) a társadalmi rend kérdéskörét vizsgálja, s így az RDE Coleman által legfontosabbként kijelölt területéhez, az egyéni cselekvés társadalmi kimenetelének témájához kapcsolódik.

A szerzõk a társadalmi rendre vonatkozó szociológiai elméletek két alapvetõ típusát különböztetik meg. A hobbesiánus elméletek szerint az egyének lemondanak jogaikról, átruházzák azokat az államra, hogy az erejével megvédje õket és javaikat egymástól, és biztonságot nyújtson számukra. Késõbbi szerzõk (pl. Weber) felhívják a figyelmet arra, hogy a puszta fizikai erõszak monopóliuma hosszú távon sosem elegendõ és szükség van a legitimáció bizonyos formájára is.

Az elméletek másik csoportja, mely Arisztotelész, Rousseau, Durkheim vagy Parsons nevével fémjelezhetõ, nem a külsõ kontrol, hanem az internalizált normák szerepét hangsúlyozza a társadalmi rend fenntartásában. Mi történik azonban abban az esetben – vetik fel a problémát a szerzõk –, ha a szóban forgó társadalmak erõsen heterogének (ilyennek tartják például az Egyesült Államok társadalmát), így az internalizált normák, értékek is heterogének, s a közös legitimációs bázis is megkérdõjelezhetõ.

Úgy vélik, hogy ebben az esetben a társadalmi rend magyarázatáért érdemes a társadalom alsóbb szintjein mûködõ kis csoportok felé fordulni. Ezek ugyanis a csoportszolidaritás, a csoport belsõ integrációja érdekében a csoporton belül fenntartják a rendet, és ezáltal – érvelnek a szerzõk –, hozzájárulnak a társadalmi rend megteremtéséhez is. Mindez igaz függetlenül attól, hogy az adott csoportban milyen normák, értékek az érvényesek, sõt, minél deviánsabbak ezek a csoportok, normáik minél jobban eltérnek a társadalom elfogadott normáitól, annál nagyobb szerepet játszanak a társadalmi rend fenntartásában, hiszen ezek a csoportok tagjaikat általában a társadalom peremén élõkbõl verbuválják, akik gyakran magányosak, egyéb csoportkötõdéseik száma igen alacsony.

A szerzõk érvelésük alátámasztását látják abban a tényben, hogy az állam eltûri, tolerálja, sõt passzívan támogatja is ezeknek a deviáns csoportoknak a létét, amennyiben azok nem törnek nyíltan az állam hatalma ellen, illetve nem járnak negatív következményekkel olyanok számára, akik elég erõsek ahhoz, hogy érdekeiket csoportként érvényesíteni tudják.

Példáikat különbözõ szekták (Hare Krishna, Rajneesh), iskolai és utcai bandák körébõl veszik, és hitelesen érvelnek amellett, hogy az állam eltérõ bánásmódban részesíti a különbözõ csoportokat a fent említett szempontoknak megfelelõen. Nem bizonyítják azonban azt a ki nem mondott, de tételük mögött meghúzódó állítást, hogy az egyének, amennyiben nem válnának csoporttagokká, nagyobb veszélyt jelentenének a társadalmi rendre, mint szervezett formában tömörülésük esetén jelentenek. Inkább az feltételezhetõ, hogy a csoportok érdekérvényesítõ képessége erõsebb az egyénnél, és ez több, eltérõ érdekû csoport esetén csoportok közi konfliktushoz vezethet (ezt egyébként a szerzõk példái is alátámasztani látszanak a Rajneesh és környezetvédõ, valamint vallási fundamentalista csoportok konfliktusai kapcsán), mely semmiképpen nem tekinthetõ a társadalmi rendet erõsítõ jelenségnek.

A kötet második fejezetének négy tanulmánya talán abban különbözik az elsõ négytõl, hogy kritikai megjegyzéseivel nem javítgatni kívánja az RDE-t, hanem teljes egészében elveti azt, vagy csak nagyon szigorú korlátozások mellett tartja alkalmazhatónak. A megfogalmazott kritikák egy része azonos a korábbi cikkekben megfogalmazottakkal, így az alábbiakban ezekre csak utalni fogok, és csak az új érvek részletesebb kifejtésére vállalkozom.

Thomas J. Scheff Rationality and Emotions. Homage to Norbert Elias címû esszéjében, ahogy arra már a cím is utal, az érzelmek szerepének fontosságát hangsúlyozza és mikroszociológiai szemszögbõl fogalmazza meg az RDE-vel kapcsolatos kritikáit. Véleménye szerint, a társadalomelméletek nagy része nem tulajdonít megfelelõ szerepet az érzelmeknek: vagy kategorikusan elutasítja azok okozati szerepét, mint például Skinner, vagy megemlíti ugyan, de mivel a jelenség részletes kifejtése elmarad, a kategória üres lesz (pl.: Parsons), esetleg túl tág és egységes kategóriaként kezeli az érzelmeket (pl.: a pszichoanalízis szorongás kategóriája), vagy egyszerûen tudomást sem vesz róla, ahogy, a szerzõ szerint, az RDE tesz.

Scheff szerint, mind az egyéni, mind a kollektív döntések esetén gyakori az impulzív, következményeket nem mérlegelõ, nem tudatos, kontrol nélküli, irracionális viselkedés. Ezekrõl a helyzetekrõl az RDE egyszerûen nem vesz tudomást.

Pozitív ellenpéldaként Scheff Norbert Elias munkásságát idézi, aki a civilizáció fejlõdését vizsgálva saját modernitáselméletében, Weberhez hasonlóan, fontos szerepet tulajdonít a racionalitásnak, de Webertõl eltérõen, az érzelmek és elsõsorban a szégyenérzet szerepét, a civilizációs folyamat elõrehaladtával a szégyenküszöb emelkedését is hangsúlyozza.

Az érzelmek függõ változóként való vizsgálata módszertani problémát vet fel, amely arra irányul, hogy mennyire lehet objektív az érzelmek szerepének megítélése. Scheff szerint Elias módszere erre a problémára is pozitív megoldást nyújt. A szó szerint idézett szövegek (viselkedési útmutatók, kézikönyvek, stb.) történelmi kontextusban történõ elemzése lehetõvé teszi a jelentések objektív (a szöveg jelenléte következtében ellenõrizhetõ) mégis kontextus-függõ értelmezését, valamint a mikro-szint (egyéni érzelmek) összekapcsolását a makroszinttel (a civilizációs változás).

Scheff szerint az RDE már módszereibõl fakadóan is képtelen az érzelmek szerepének feltárására, hiszen a laboratóriumi körülmények, a kérdõíves felmérések, a „karosszék módszer” szükségszerûen vezet az érzelmek figyelmen kívül hagyásához. A kvantitatív módszerek használatakor az értelmezés egyetlen egyszer, a kódolás során játszik szerepet, azután az eredeti szöveg teljesen eltûnik. A szerzõ szerint „In some ways mainstream social studies are consiracies againts arriving at accurate interpretations of meaning”⁸ (111).

Scheff úgy véli, hogy a modern társadalomra általában jellemzõ az érzelmek elfojtása, letagadása, a „szégyenlem, hogy szégyenkezek” jelenség. Nem csoda hát, hogy ez alól a tendencia alól az RDE-t megfogalmazó, azt támogató tudósok sem kivételek. „To the extent that social scientists are loyal members of their culture, in which emotions are universally supressed, they may unthinkingly suppress them in their studies”⁹ (116).¹⁰

A feladat tehát, szerinte, olyan elmélet létrehozása, mely feltárja az érzelmek kauzális funkcióját, és az észleléssel és gondolkodással egyenrangú szerepet tulajdonít neki.

Michael T. Hannah Rationality and Robustness in Multilevel Systems címû cikkében egy, az eddigiekhez képest gyökeresen új szempontra hívja fel a figyelmet. Míg az RDE korábbi kritikái a makro–mikro kapcsolatra (a szocializáció, internalizáció kérdéseire), illetve a mikro–mikro kapcsolatra (az értékek, normák, preferenciák viselkedésre gyakorolt hatására) irányultak elsõsorban, addig Hannah a mikro–makro kapcsolatot teszi kritikai vizsgálat tárgyává. Véleménye szerint az RDE problémája nem az egyéni cselekvés mozgatórugóinak téves észlelésében rejlik, ahogy ezt a kritikusok többsége hajlamos állítani, hanem az arra vonatkozó feltételezésekben, hogy az egyéni viselkedés hogyan hoz létre rendszerszintû jelenségeket. A probléma különösen akkor jelentkezik, ha az egyének mikroszintje és a társadalom makro-szintje között megkülönböztetjük a formális szervezetek középsõ szintjét is.

Az RDE-teoretikusok többsége csak két szintet vesz figyelembe, a magas szintû társadalmi döntéseket alacsonyabb szinten hozott racionális döntésekkel és valamilyen aggregációs mechanizmussal magyarázza. A mögöttes feltételezések szerint 1. a mikrofolyamatok jobban érthetõk, mint a makrofolyamatok, így mindig a mikrofolyamatokból kell kiindulni; 2. az aggregáció mechanizmusa egyszerû, vagy ha bonyolult is, megérthetõ, és 3. amennyiben mégis feltételezik a formális szervezetek köztes szintjét (ahogy pl. Coleman teszi, aki egyéni és korporatív cselekvõkrõl egyaránt beszél), úgy ennek a szintnek a bevezetése szerintük semmilyen speciális elméleti komplikációt nem jelent. Hannah mindhárom feltételezést támadja.

A problémát egyrészt azt jelenti, hogy a formális szervezetek, a korporatív cselekvõk nem hagyhatók ki az elemzésbõl, hiszen a modern társadalmakban a cselekvések nagy része bennük, illetve rajtuk keresztül történik.

Másrészt probléma az, hogy a szintek nem illeszkednek tökéletesen egymásba (partially nested), vagyis a rendszerszintû eredményt egyének és szervezetek interakciója hozza létre, az egyének cselekedeteinek hatása a rendszerszintû makrofolyamatokra nem feleltethetõ meg egy az egyben az általuk létrehozott szervezetek cselekedeteinek. Egyén és szervezet kapcsolata sem egyszerû és egyértelmû, a szervezet felépítése és fenntartása maga már megváltoztathatja a csoport céljait, stratégiáját, taktikáját, a szervezet létrehozza saját idioszinkretikus dinamikáját.

Az egyén szempontjából a szervezeti eredmény nem mindig szándékolt, és nem mindig várt, nem mindig racionális. A magasabb szintû folyamat nézõpontjából azonban mind az egyéni, mind a szervezeti cselekvés racionális.

Mivel a mikro–makro kapcsolat egyáltalán nem egyértelmû, és a mikroszint gyakran túlzottan összetett és túl sok elemet tartalmaz ahhoz, hogy vizsgálni lehessen (az összes potenciális cselekvõ vizsgálata egy adott ügyben gyakran lehetetlen) célszerûbb ún. robosztus elméleteket alkotni, melynek lényege, hogy a jelenség vizsgálatához minél kevesebb információra legyen szükség a mikroszintrõl. Hannah vitatkozik Colemannal, amikor azt állítja, hogy nem kell a mikro- és makroszint összekapcsolására törekedni, ez túl bonyolult feladat. És nem feltétlenül a mikro- szintbõl kiindulva kell vizsgálni a társadalmi jelenségeket. A szervezetek alakulását is célszerûbb, s ezt a népesség ökológiából vett példával is igazolja, a magasabb szintrõl, annak a populációnak a szintjérõl vizsgálni, melyben az adott szervezet létrejön.

Richard Münch neofunkcionalista kritikája (Rational Choice Theory: A Critical Assesment of Its Explanatory Power) számos ponton egybecseng a Willer és Marini által megfogalmazott kritikákkal, amennyiben a hatalom (Willer) és a szocializáció (Marini) szerepének fontosságát hangsúlyozza, és úgy véli, hogy az RDE csak korlátozott körülmények között érvényes, túlzott kiterjesztése, paradigmaként való megfogalmazása indokolatlan, az elmélet számos jelenség magyarázatára képtelen.

Coleman szerint a hatalom egyrészt strukturális feltételrendszer, melyen belül a gazdasági tranzakciók végbemennek, másrészt a tranzakciók maguk is alakítják a hatalom szerkezetét. Münch úgy véli, hogy a hatalomnak csak egy része magyarázható a hatalom gazdaságtana (the economics of power) segítségével. A gazdasági kapcsolatok önkéntesek, hatalmi struktúrán belül, tehát gyakran egyenlõtlen viszonyok között jönnek létre, ami azt jelenti, hogy elképzelhetõ, hogy a kapcsolatban az egyik fél rendszeresen több haszonra tesz szert, mint a másik, de az RDE szerint, a kapcsolat addig marad fenn, amíg a bentmaradás mindkét (!) fél számára több haszonnal jár, mint a kilépés. Münch szerint azonban a hatalom politikai (és nem gazdasági) jellegébõl következõen az egyénnek nincs mindig lehetõsége rá, hogy kilépjen egy kapcsolatból, a hatalmon lévõ kényszerítheti, hogy olyasmit tegyen, amit szabad akaratából nem tenne, s ami számára káros. A kényszer lehet objektív, de szubjektív is, amennyiben a hatalom birtokosa, hatalmát felhasználva elhiteti az egyénnel, hogy igazából jó neki az, amit tennie kell. Ez felveti a manipuláció kérdését, mely problémáról az RDE-nek nincs mondanivalója. Hogy miért van olyan helyzetben az egyén, hogy más döntést nem hozhat, arról az RDE nem mond semmit. Így ha logikailag helyes is az érvelése (az egyén elméletileg mindig dönthet úgy, hogy ellenáll, ha tehát ezt nem teszi, nyilván a számára elõnyösebb vagy annak hitt alternatívát választja, még ha ez az alternatíva káros is számára), a jelenség, a hatalom mûködésének megértése szempontjából üres.

Münch felhívja a figyelmet arra a furcsa helyzetre is, amikor minkét félnek nagy hatalma van a másik felett (bizonyos érzelmi kapcsolatokban, például), így egyik sem tud kilépni a kapcsolatból, annak ellenére, hogy mivel kölcsönösen ártanak egymásnak, a költségek mindkét fél számára folyamatosan nõnek.

Münch hangsúlyozza gazdaság és politika különbségét, és úgy véli, hogy a politikában az RDE csak akkor érvényesül, ha a politika gazdasági jelleget ölt, vagyis alkudozásba csap át, melynek célja kompromisszumos megoldás létrehozása. A tiszta politikában egymást kizáró célok feszülnek egymásnak, mindent vagy semmit játék zajlik (én nyerek és akkor megvalósíthatom a céljaimat, vagy vesztek és nem kapok semmit), ahol minél nagyobb a hatalom, annál nagyobb a nyereség. A gazdasági életre jellemzõ, kölcsönös nyereséggel záródó alku ugyanakkor csak viszonylag egyenlõ felek között jöhet létre.

Kollektív autoritás Coleman szerint akkor jön létre, ha ez az egyéneknek érdekében áll, ahogy az autoritás nõ, úgy hatalmát alacsonyabb szintekre delegálja, mely szintek közvetlen kapcsolatban állnak az érdekelt egyénekkel, így azok problémáira hatékonyabban tudnak reagálni. Münch ezzel szemben úgy érvel, hogy az autoritás mindig hatalmon alapul, ezt az is jól jelzi, hogy még a demokratikus társadalmakban is azok is engedelmességgel tartoznak az éppen hatalmon lévõknek, akik nem rájuk szavaztak. A decentralizálás ugyanakkor nem old meg minden problémát, egyrészt növeli a területi egyenlõtlenségeket, másrészt a nemzetállamon túlnövõ nagy rendszereket (lásd pl. EU) nem lehet centralizálás nélkül irányítani. Problémát jelent az is, hogy a modern, heterogén, számos problémával küzdõ és sok ellentétes érdek együttes jelenlétével jellemezhetõ társadalmakban a politikai támogatás érdekeim képviseletéért cserébe RDE-alapú elve nem mûködhet, az állandó támogatásra szorultság kormányválságok sorához vezethet.

Münch felhívja a figyelmet a hatalom olyan forrásaira is, melyek se nem gazdaságiak (nem vehetõk meg), se nem politikaiak (nem kényszeríthetõk ki). A lojalitás a kooperáció közösségi érzésébõl fakad, mely akkor jöhet létre, ha a hatalom el tudja hitetni, hogy olyan problémákkal foglalkozik, melyek nem partikuláris, hanem univerzális (az egész közösséget érintõ) érdekekhez kötõdnek.

A hatalom, a konfliktus, az autoritás elemzéséhez hasonlóan közelít Münch a bizalom, a normák kérdéséhez is. Úgy véli, hogy miközben létezik a bizalom gazdaságtana is (abban bízunk, aki számunkra nagyobb értékkel bír hatalomra kerülése esetén, és akinek a sikerére számítunk), fontosabb nem racionális formája, mely a primordiális kapcsolatokban alakul ki, melynek következménye az, hogy az ismerõs saját csoportban bízunk, az ismeretlenben nem. A bizalom vagy bizalmatlanság az egyéni életúttól függõen már a kapcsolat elsõ pillanatában, mindenfajta racionális kalkulációt megelõzõen jelen van, és attól kezdve önbeteljesítõ jóslatként mûködik (bizalomra bizalom, bizalmatlanságra bizalmatlanság lesz a válasz). Hasonló logika érvényesül a normák kialakulása esetében is.

Összefoglalva Münch úgy véli, hogy az RDE Coleman-féle változata leegyszerûsíti a társadalom komplexitását, s míg a társadalmi élet gazdasági aspektusára vonatkozóan nagy magyarázó erõvel bír, a gazdaság szféráján kívül esõ társadalmi jelenségekkel nem tud mit kezdeni.

David Sciulli (Weaknesses in rational Choice Theory’s Contribution to Compatative Research) cikkében az RDE normatív kritikáját fogalmazza meg. Míg más kritikusokkal szemben az elmélet elõnyének tartja, hogy magyarázatért nem fordul rögtön az internalizált normák felé, úgy véli, hogy a feltételezések, melyekre az elmélet expliciten és impliciten épít, normatív szempontból nem állják meg a helyüket.

Ezek a feltételezések a következõk: 1. az egyén saját „vagyona” maximalizálására törekszik; 2. szubjektív érdekei és céljai szuverének (a preferenciák adottak); 3. a társadalmakban a jogok és kötelességek eloszlása is adott; 4. az egyén maximalizáló viselkedése kollektívan is nagyobb prosperitáshoz vezet, mintha ezt a viselkedést nem racionális, intézményesített normák korlátoznák. Mindezekbõl az a 5. ki nem mondott feltételezés vezethetõ le, hogy az egyének RDE-alapú viselkedése biztosítja, hogy a társadalmi változások jó irányba (a liberális demokrácia irányába) menjenek.

Sciulli vitatkozik ezekkel az elvekkel, úgy véli az RDE teoretikusai a fennálló rend apologétái, a normatív kontrol nélküli gazdasági és politikai verseny, szerinte, szemben az RDE teoretikusaival, veszélyeket rejt magában, a „láthatatlan kéz” fenyegetõ is lehet.

A normatív korlátok figyelmen kívül hagyása vezet oda, hogy az RDE nem tud magyarázatot adni a „szavazási paradoxonra”, vagyis arra, hogy annak ellenére viszonylag sok ember megy el szavazni, hogy ez az egyes ember számára nagyobb költséggel, mint haszonnal jár, vagyis nem racionális. Sciulli szerint a szavazás intézményesített normatív korlátok érvényesítése a hatalom önkényes gyakorlása ellen, és ezeket a normatív (nem racionális) korlátokat az emberek fontosnak tartják.

A társadalmi rend fenntartása szempontjából nem a kényszert, és nem is az internalizált normákat tartja fontosnak, hanem a társadalmon belüli kommunikáció minõségét, még pontosabban, Lon Fullerre hivatkozva, az ún. procedurális normák betartását a jogalkotók és a jognak érvényt szerzõk részérõl. Ezek a normák segítik elõ, hogy a társadalom heterogén, eltérõ érdekekkel bíró csoportjai megértsék és elfogadják a törvényeket. A procedurális normák szerint a törvényeket, társadalmi kötelességeket a következõk kell, hogy jellemezzék: „They must apply generally, they must be promulgated, prospective, clear (…) noncontradictory, possible to perform, constant over time rather than repeatedly changed, and congruent with officials’ actual conduct”¹¹ (175). Ezek a procedurális szabályok, Sciulli szerint, nem racionálisak abban az értelemben, hogy nem feltétlenül leghatékonyabbak, hanem normatívak, és hasznuk abban rejlik, hogy lehetõvé teszik a heterogén aktorok és csoportok számára a kollektív hatalom önkényes gyakorlásának felismerését és így korlátozását.

A kötet harmadik fejezete, mely Metatheory: Rational Choice Pro and Con címet viseli, és két elemzést tartalmaz, amolyan összefoglalásnak is tekinthetõ, melyben a szerzõk az elmélet erejét vizsgálva megismétlik az eddig elhangzott érveket, ezekbõl azonban ellentétes következtetésekre jutnak.

Peter Abell az „Is Rational Choice Theory A Rational Choice Of Theory?” kérdésre igennel válaszol. Szerinte egy elmélet akkor tekinthetõ jónak, hogyha magyarázatul szolgál azokra a meglepõ empirikus tapasztalatokra, melyeket latens mechanizmusok hoznak létre. Az RDE ilyen értelemben jó elméletnek tekinthetõ, hiszen kielégítõ magyarázatokkal szolgál a makro–mikro, mikro–mikro és elsõsorban a mikro–makro kapcsolatokban megmutatkozó rejtvényekre.

Az RDE négy feltevését vizsgálja: az individualizmust, az optimalizálást, az önérdekkövetést és az elmélet paradigmatikus elsõbbségét. Úgy véli, az nem kérdõjelezhetõ meg, hogy a társadalmi jelenségek vizsgálatakor a kiindulópont az egyén viselkedése (individualizmus) kell, hogy legyen. „It is only because we do and do things (internationally or otherwise) that things happen in the social world”¹² (184). Ennek az érvnek nem mondanak ellen azok az elméletek sem, melyek a szocializáció fontosságát, és az egyén internalizált normák vezérelte viselkedését hangsúlyozzák.

Az egyén optimalizáló viselkedését vizsgálva elkülöníti egymástól az egyén saját preferenciáihoz viszonyított optimális viselkedését és a preferenciák optimalitását. Az elsõ esetben az egyén viselkedése akkor tekinthetõ optimálisnak, ha preferenciáival összhangban cselekszik. Vannak olyan helyzetek, amelyekben ez nem valósul meg (pl.: akaratgyengeség), õrült világ lenne azonban az, mondja Abell, ahol az emberek rendszeresen preferenciáik ellenében cselekednének. Elfogadható tehát, hogy az egyénre ilyen értelemben az optimalizáló viselkedés jellemzõ.

Több problémát vet fel a preferenciák optimális volta. Az ezzel kapcsolatos problémákra (információhiány, kognitív képességek korlátozott volta, a kimenetelek tárgyilagos, elfogulatlan értékelésének nehézségei, a kognitív értelmezési keretek szerepe) már a korábbi tanulmányok is felhívták a figyelmet. A megoldást Abell az objektíven optimális, a szubjektíven optimális, a szuboptimális (irracionális) és a nem optimális (nem racionális, a weberi értelemben vett viselkedés szemben a cselekvéssel) preferenciák elkülönítésében látja. Az optimalizáló viselkedés tételezése akkor is fontos, ha a cselekvõk eltérnek tõle, az RDE ekkor kiindulópontként (benchmark) szolgál.

A harmadik feltevés, az önérdekkövetés (self-regard) nem szükségszerû része az elméletnek, az elmélet követõi azonban általában természetes kiindulási pontként fogadják el, és igyekeznek a látszólag nem önérdekkövetõ cselekvésrõl is kideríteni, hogy a háttérben igazából önérdekkövetõ motívum húzódik meg. Abell elismeri, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben az egyén viselkedését az altruizmus, vagy éppen a másoknak kárt okozni akarás (akár a saját érdekkel szemben is) jellemzi, az önérdekkövetés azonban neutrális kiindulópontnak tekinthetõ a mások érdekének pozitív illetve negatív figyelembevételével szemben.

Az eddig elmondottakból következik a negyedik feltevés, az RDE paradigmatikus elsõbbségének helyessége. Abell szerint az RDE hasznos elméleti keret és jó kiindulópontként szolgál azokban az esetekben is, amelyekben a fent említett feltevésektõl való eltérés tapasztalható.

James Bohman The Limits of Rational Choice Explanation címû cikkében ezzel éppen ellentétes következtetésre jut. Úgy véli, hogy az RDE saját területén belül, szûk, gazdasági feltételek érvényesülése esetén jó magyarázatokkal szolgál, kiterjesztése azonban helytelen, átfogó társadalmi elméletként nem mûködik. Az elmélet kiterjesztésekor ugyanis a kutatók vagy ellentmondásba kerülnek saját alapvetõ, az elmélet erejét adó feltevéseikkel, és/vagy a racionalitás, az intézményi struktúra az RDE elméletén kívül esõ, alternatív modelljeinek használatára kényszerülnek.

Az elmélet erejét és korlátait egyaránt a maximalizáló viselkedés, a racionalitás szûk, leegyszerûsített értelmezése adja. Hiba az elmélet olyan jellegû kiterjesztése, melyre például Becker vállalkozik, amikor a házasságkötést RDE szempontból értelmezi. „A person decides to marry when the expected untility from marriage exceeds that expected from remaining single or from the additionalsearch for a more compatible mate”¹³ (idézi Bohman 216). Az ilyen jellegû állítások Bohman szerint tautologikusak és empirikusan üresek.

Bohman egy másik példája a normák RDE-szempontú értelmezésére vonatkozik. Az elmélet jól mûködik a normák egy típusának, a konvencióknak a magyarázatakor.¹⁴ A konvenciók koordinációs egyensúly esetén jönnek létre, amikor a konvenciók betartása mindenki számára elõnyös és mindenki feltételezi a másikról azok betartását (ilyen konvenció például a jobb vagy baloldali közlekedés). A normák más típusainak betartását (pl. a sebességkorlátozásét) azonban az RDE szûk racionalitásfogalma nem magyarázza, az elméletet ehhez más elméletekkel kellene kiegészíteni (pl. Stinchombe-nak az elfogulatlan értelem [impartial reason] feltételezésén alapuló elméletével).

Más esetekben a kooperációt csak az ismétlõdõ és stabil interakció biztosítja, ezeket azonban csak a makrostruktúrára vonatkozó feltevések magyarázhatják, melyek nem alapulhatnak egyszerû aggregációs mechanizmusokon.

Az RDE tehát a társadalmi élet számos fontos aspektusának magyarázatára nem alkalmas, amennyiben megkísérli e jelenségek magyarázatát, úgy téves, vagy üres következtetésekre jut, célszerû lenne tehát, ha az elmélet megmaradna saját korlátai között.

A kötet RDE ihlette tíz tanulmánya az elmélet számos érdekes aspektusára hívja fel a figyelmet. A tanulmányok egyike sem fogadja el a közgazdaságtan klasszikus RDE-nek változtatások nélküli kiterjesztését a társadalom jelenségeinek elemzésére. Kritikák fogalmazódnak meg a makro–mikro (pl.: Marini), a mikro–mikro (pl.: Scheff) és a mikro–makro (pl.: Hannan) szinten zajló folyamatok RDE-alapú értelmezése kapcsán.

A szerzõk egy része úgy véli, hogy az elmélet bizonyos módosításokkal, áthidaló feltevések beépítésével hasznos eszköznek, jó kiindulási keretnek tekinthetõ a társadalmi jelenségek értelmezéséhez. Mások nem az elmélet kiterjesztése, hanem felhasználási területének korlátozása, szûkítése mellett érvelnek, az elmélet magyarázó erejét csak így vélik megtarthatónak. A vita a kötet tanulmányainak tanúsága szerint elsõsorban metaelméleti síkon zajlik, s végsõ kimenetele még nem dõlt el.