A racionális döntések elmélete (RDE) egyre népszerûbb a társadalomtudósok körében. Egyre több tudós "tér meg" támogatói körébe. Érdekes kérdés éppen ezért megvizsgálni, hogy valóban olyan "jó" elmélet-e, mint ahogy azt pártfogói állítják, valóban ez lehet-e az a nagy elmélet, amely választ ad szinte minden szociológiai jelenségre.

Ebben a cikkben elõször nagyon röviden felvillantom az RDE-szociológia¹ egyes jellemzõit, majd részletesebben kitérek az RDE egyik változatára, Lindenberg modelljére. Ezek után az RDE mikro-, makro-, posztmodern-, hatalom- és kultúra-orientált kritikái közül vázolok fel néhányat - külön kitérve a speciálisan a Lindenberg-féle modellel szemben felvethetõ aggályokra -, azt illusztrálandó, hogy mennyire nem problémamentes az RDE alkalmazása a szociológiában.

A megközelítés két fõ részbõl áll: egy elméleti emberkép koncepcióból (a racionálisan választó ember), és egy módszertani csomagból, amely azokat a módszereket tartalmazza, ahogyan egy társadalmi jelenséget meg kell magyarázni, az említett emberkép segítségével.

A racionális döntések elméleteit több szempontból is feloszthatjuk. Léteznek az RDE-modell szigorúbb, közgazdaságtanhoz közelebb álló, tényleges hasznossági döntéseket, célracionalitást feltételezõ absztraktabb modelljei, és léteznek komplexebb, a racionalitásokhoz, a szociológiához közelebb álló modelljei. Több felfogás létezik az RDE szerepét illetõen is: 1. Egyes társadalomtudósok szerint a RDE szinte minden cselekvésre kiterjeszthetõ². 2. Mások szerint (Szántó 1998) lehet, hogy sok cselekvés nem racionális, de ha akár még egyetlen cselekvés sem létezne, ami racionális lenne, akkor is érdemes lenne a racionalitás elméletét kiindulópontnak tartani, mivel a racionalitás logikailag elsõdleges, a nem racionalitás logikailag feltételezi a racionalitást.

A dolgozat kereteit meghaladja, hogy átfogó képet adjon az RDE-szociológia összes irányzatáról. Az RDE-elméletek jellegét illusztrálandó inkább az RDE egyik változatába nyújtok részletesebb betekintést: Lindenberg modelljébe. Lindenberg elképzelése a szociológia magyarázatokról megfelel mind az öt jellemzõnek, amit az elõzõ részben az RDE-szociológiai irányzatának tulajdonítottunk.

Egy makroszintû társadalmi jelenséget Lindenberg (1985; 1989; 1990; 1992) szerint a következõ három dolog segítségével lehet megmagyarázni: 1. egy egyéni szintû elméletnek (nála ez a homo szocioökonómikusz embermodell); 2. a mikro- és makroszférát összekötõ híd és transzformációs feltevéseknek, és a 3. a csökkenõ absztrakció elvének felhasználásával.

Wippler és Lindenberg (1986) kifejtik, hogy háromfajta társadalomelmélet létezik: 1. elméletek, melyek az analitikus és elméleti elsõbbséget is az egyéni szintre helyezik (pl. pszichológia), 2. az analitikus és elméleti elsõbbséget is a kollektív szintre helyezõ elméletek (pl. szociológia általuk minimálisnak titulált programja), 3. az analitikus elsõbbséget a makroszintre, ugyanakkor az elméleti (magyarázó) elsõbbséget az egyéni szintre helyezõ elméletek. Lindenberg szerint a szociológiának erre a harmadik fajta elméletre van szüksége, mivel létezik az emberi természetnek egy változatlan "magja", ami kevésbé változik, mint a makrokörülmények, és így jól felhasználható magyarázó modellek kialakításakor. A társadalmi rendszerek magyarázatánál le kell tehát menni az egyéni szintre, mivel szerintük a makrojelenségek az egyének szándékkal bíró cselekedeteinek a következményei. Mivel azonban a valódi cél a társadalmi szintû jelenségek magyarázata, ezeknek az elméleteknek az egyének másfajta felfogására van szükségük, mint az elsõ csoportba tartozóknak: itt nem cél a tényleges egyének bonyolult pszichológiai gondolkodásának a feltérképezése, hanem egy olyan általános embermodellre van szükség, amely viszonylag kevés információt igényel az egyénekrõl. Egy ennek a feltételnek megfelelõ modell Lindenberg homo szocioökonómikusza.

Mind az öt jellemzõnek meghatározhatók leegyszerûsített és komplexebb feltételezései is. Lindenberg megállapítja, hogy míg a közgazdaságtanhoz az absztraktabb, addig a szociológiához a komplexebb feltételezések állnak közelebb. Egy példa az egyszerûbb feltételezések elfogadására a mikroökonómia hagyományos homo ökonómikusza. Ennek a feltételezései az öt jellemzõ mentén: a. az embereknek nem kell találékonynak lenniük, mivel teljesen informáltak, b. a korlát a pénz, c. teljes informáltság van, d. a preferenciák adottak, fogyasztási cikkekhez, anyagi dologhoz kötõdnek, és piaci értékük alapján mérik fel õket, e. technikailag definiálva van az optimalizáció.

Lindenberg szerint különbözõ bonyolultabb feltételezéseket is megfogalmazhatunk az egyes jellemzõkre. A hagyományos közgazdaságban is megjelent pénz, erõfeszítés és idõkorlátokon túl a többi ember által jelentett korlátot is figyelembe vehetjük (pl. a kapcsolatháló elemzés, a társadalmitõke-elmélet, játékelmélet). Az értékelés jelenségét is tekinthetjük komplexebben, mint puszta anyagi javak értékelését azok szubjektív várható hasznossága alapján. Lindenberg szerint, eleve vizsgálni kell a célokat is, a preferenciákat. Becker nyomán kétféle preferenciát állapít meg, univerzális preferenciákat, célokat, amelyek nem változnak és ugyanolyanok minden ember számára és instrumentális preferenciákat, eszközöket, amelyek különbözhetnek emberek között és amelyek változnak (és amelyek korlátokat jelentenek). Lindenberg fontosnak tartja az univerzális célok meghatározását. Társadalmi termelési függvény elméletében (Social Production Function Theory) Adam Smith nyomán két fõ univerzális célt állapít meg, amely elérésére szerinte minden ember törekszik: a fizikai jólétet (physical well-being) és a társadalmi elismerést (social approval). Az instrumentális preferenciákat társadalmi termelési függvényeknek nevezi. Szerinte létezik egy minden emberre egyforma hasznossági függvény technikai értelemben, ugyanakkor különbözõ társadalmi termelési függvények léteznek emberek különbözõ csoportja számára. Egy termék megvásárlását nem fogyasztásnak, hanem termelésnek tekinti: az ember megveszi azt az eszközt, amellyel "megtermelheti", elérheti az univerzális célt. Például CD-t venni egyik módja a zenei élvezet, mint cél elérésének (ami pedig egy lehetséges módja a fizikai jólét, mint cél elérésének), de vannak más eszközei is ennek.

Az értékelési dimenziót tovább bonyolíthatjuk az által, ha azt mondjuk, hogy az emberek nem pusztán az összes lehetséges alternatíva közül választják ki a legnagyobb várható hasznosságút, hanem "diszkriminálnak" az egyes alternatívák között. Lindenberg (1989) több tradíció integrálására törekszik az emberek viselkedésére vonatkozó meglátásokban: fontos szerinte figyelembe venni a közgazdaságtan és a szociológia álláspontját is. A nyolcvanas évek elején kialakított sztochasztikus választások diszkriminációs modelljében egyaránt a viselkedést befolyásoló tényezõnek tekinti a közgazdaságból kölcsönzött relatív ritkaságot (különbözõ hasznosságok összehasonlítása), és a szociológia által hangsúlyozott "helyzetdefiníciót". Ugyanakkor a közgazdaságtani megközelítést veszi alapul modelljében, és ehhez jönnek hozzá pluszban a kulturális tanulási hatások, mint a racionalitás eszközei és korlátai. A modell szerint az egyének csak egy célt tudnak követni egy adott szituációban. Erre a célra fókuszálnak, a többi cél háttérbe szorul. Ez a cél olyan, mint egy szemüveg: ezen keresztül látják az alternatívákat, ez fogja strukturálni a helyzetet, ez foglalja "keretbe". Csak egy kereten belül hasonlít össze az ember közvetlenül a hasznossági értékei alapján alternatívákat és csak egy kereten belül választ. A többi háttérbe szorult cél is befolyásolja azonban a választást, de csak közvetetten: azt befolyásolja, hogy mennyire stabil a választási keret.

Fontos részét képezik Lindenberg (1992) modellépítési csomagjának a mikro- és a makroszférát összekapcsoló híd- és transzformációs feltevések. A hídfeltevések a konkrét makrokörülmények egyéni célokra és várakozásokra gyakorolt hatásaira vonatkozó feltevések, a transzformációs feltevések pedig azt magyarázzák, hogy az egyéni hatások hogyan hoznak létre makrojelenséget. Mindkétfajta feltevéseket fontos megfogalmazni Lindenberg szerint a társadalmi jelenségek magyarázatánál. A hídfeltevések feladata, hogy az absztrakt elméleti modellt közelebb hozzák a valósághoz.

Lindenberg (1992) munkássága során a közgazdaságtani és szociológiai megközelítésmód integrálására törekedett. Kiemeli, hogy mindkét megközelítésének vannak elõnyei és hátrányai. A közgazdaságtan absztrakt modelljei gyakran nagyon leegyszerûsítettek és messze állnak a realitástól, ugyanakkor nagyon általánosak, így az esetek széles kategóriájára alkalmazhatóak, és nagy az analitikus erejük, nagy náluk az elmélet szerepe. Ezzel szemben a szociológiai elemzések gyakran közel állnak a valósághoz, empirikusan pontosak, ugyanakkor éppen ezért nem annyira nagy az analitikus erejük, hiszen csak az esetek egy szûkebb részére helytállóak megállapításaik. Két egymással ellentmondásban lévõ cél létezik tehát a társadalomtudományi elméletekben: egyfelõl minél nagyobb empirikus pontosság, másfelõl az, hogy minél nagyobb területre ki lehessen terjeszteni a következtetéseket, az absztrakció minél magasabb szintje. Lindenberg a csökkenõ absztrakció elvében látja a megoldást. E szerint az elv szerint egy modellnek több verzióból kell állnia, úgy, hogy az erõsen leegyszerûsített változatai nagy analitikus erõvel bírjanak, a késõbbi finomított változatai pedig nagy leíró pontossággal. A homo szocioökonomikusz modell szerinte pont ilyen: egyes fõ alkotórészeit fel lehet fogni egyszerûbben és bonyolultabban is.

Ebben a részben néhány kritikai véleményt mutatok be a racionális döntések elméletének szociológiai modelljével kapcsolatban, külön kitérve a speciálisan Lindenberg modelljét érhetõ kritikákra is. Felvázolom többek között az RDE-szociológia általam mikro-, makro-, posztmodern-, hatalom- és kultúraorientáltnak titulált kritikáit⁴. A bemutatott kritikák egy része explicit módon is megfogalmazódott kifejezetten az RDE-vel szemben, más részüket azonban nem feltétlenül használták fel RDE-rõl folytatott szociológiai vitában, pedig szerintem alkalmazhatóak lennének. A kritikákat az általánostól a konkrétabb felé haladva prezentálom. Kezdve azzal a kritikával, amely a "nagy elméletek" létjogosultságát tagadja általában véve, majd folytatva a RDE egyik alapfeltételeként definiálható individualitás kritériummal szemben támasztott aggályokkal. Ezután az RDE egyre konkrétabb megfogalmazása felé haladva, a racionális modell individuális szintû feltételezései közül elõször a döntési helyzet hangsúlyozásának kritikáját fogalmazom meg. Majd pedig azokat a kritikákat mutatom be, amelyek a döntési módok közül kifejezetten a racionális döntést kritizálják. És végül kitérek a speciálisan a Lindenberg-féle racionális döntésmodellel szembeni aggályokra.

1. Kezdjük azzal a kritikával, amely általában véve merült fel a társadalomtudományokban minden féle "nagy elmélettel" kapcsolatban (Lyotard 1993). Nagy elmélet alatt értve egy olyan hozzáállást, amely feltételezi, hogy létezik a Valóság mint olyan, és hogy ezt a Valóságot egy egységes elmélettel szinte teljes szabályszerûséggel, absztrakt modellel megmagyarázhatjuk. Ez a posztmodern megközelítés kritikusan tekint az RDE-re éppen "nagy elmélet" mivolta miatt. Igaz ugyan, hogy az RDE a mikroszintre is hangsúlyt helyezõ elmélet, de attól még "nagy elmélet" marad: nem attól nagy vagy kicsi egy elmélet, hogy a mikro- vagy a makroszférára helyezi-e a hangsúlyt, hanem attól, hogy mennyire feltételezi azt, hogy a valóságot meg lehet közelíteni egetlen átfogó, általános, absztrakt modellel. És az RDE pont ilyen modell. A modell eredeti "szûk" megfogalmazásában nemtõl, etnikumtól, idõtõl, társadalmi csoporttól függetlenül feltételez egy általános döntési elvet szerte a világon. Nem veszi figyelembe a szituációba ágyazottságot. Ráadásul az által is joggal számíthat az RDE-szociológia a "nagy elmélet" címkére, hogy egyes képviselõi az egyetlen releváns szociológia megközelítésnek tartják, amely választ ad szinte minden szociológiai jelenségre, nem csak egy szûkebb területre tartják alkalmazhatónak. Végül is azt mondják ki, hogy az általuk követett út az egyetlen helyes út a társadalmi jelenségek magyarázatánál általában véve (módszertanilag is). Az RDE-szociológia a Bauman (1993) által kritizált törvényhozói típusú társadalomtudományhoz tartozik, szemben a tolmács-típussal.

2. A következõ heves vita az RDE körül az individualitási feltevésével kapcsolatos. Egyes kutatók (pl. Tardos 1998a; 1998b) vitatják, hogy igaz lenne az az állítás, hogy minden makrotársadalmi jelenség egyének cselekedeteire lenne visszavezethetõ. Tardos (1998b: 113) úgy tartja: "a dolgok nem csak azért történnek a társadalmi világban, mert valakik valamiket tesznek vagy nem tesznek, hanem azért is, mert bizonyos egyéb dolgok történt (n)ek, végbement (n)ek." Illetve, ha vissza is vezethetõ egy jelenség elméletileg egyéni szintre, akkor sem érdemes mindig figyelembe venni azt a magyarázatokban, mivel esetleg nem tesz hozzá semmi valóban érdemlegeset az elemzéshez, túl bonyolulttá, homályossá teszi. Ráadásul, még ha elfogadnánk is, hogy a valóságban minden társadalmi jelenség egyéni cselekvésekbõl keletkezik, abból még nem következik az, hogy ezt vizsgálni is tudjuk, hiszen lehetnek olyan bonyolultak a mikro-makro szintet összekapcsoló mechanizmusok, hogy nem lehet kibogozni az eredeti egyéni cselekedeteket belõle. Tehát elõállhat olyan helyzet, amikor módszertani okokból nem tudjuk meghatározni az egyéni cselekvéseket. Elõfordulhatnak esetek, amikor az egyéni szint nélkül is viszonylag jól magyarázó modelleket lehet felépíteni. Az egyéni szint bevonása esetleg épp a szociológiai szempontból érdekesebb kérdésektõl vonhatja el a figyelmet. A makro- és mikroszint közötti mezoszféra is problémát okozhat az egyéni cselekvések összegzõdésénél. A mezoszférában található szervezetek is hozzátehetnek valami pluszt az egyének döntéseihez, maradandóságuk, történelmi tehetetlenségük miatt. Az RDE-szociológia egyik legnevesebb képviselõje Coleman (1990) újabb elképzeléseiben már a szervezetek szintjét is beemeli az elemzésekbe, a szervezeteket, mint egyéni döntéshozókat vizsgálja. Ugyanakkor ez a megközelítés is sok szempontból problematikus lehet. Hannah (1992) rámutat, hogy ellentmondás van Coleman írásaiban. Egyfelõl egyes írásaiban a szervezetek cselekedetei irracionálisnak tekinthetõek (olyan értelemben, hogy nem pusztán a szervezetet alkotó egyének racionális cselekedeteinek szándékolt következményei alakítják), másfelõl más elemzéseiben viszont a szervezetek mint racionális cselekvõk jelennek meg (amikor a szervezetet mint egyéni döntéshozót tekinti).

3. A kritikák egy újabb csoportja azt kifogásolja, hogy az RDE-szociológia döntési szituációt vizsgál. Az RDE hívei azt szokták felhozni a döntések védelmében, hogy valójában szinte nincsen olyan társadalmilag releváns helyzet, ahol ne lehetne választani különbözõ alternatívák között, a korlátok figyelembe vétele után általában nem pusztán egyelemû cselekvési lehetõségeket tartalmazó halmaz marad⁵. Ha az ember eljátszadozik a gondolattal, és különbözõ szituációkat lefuttat a fejében, akkor tényleg beláthatja, hogy igaz az elõbbi állítás, valóban szinte nem is létezik olyan helyzet, ahol ne lehetne választani. Véleményem szerint, ennek az állításnak az igaz volta azonban önmagában nem igazolja azt, hogy a döntésekre kell a hangsúlyt fektetni a szociológiai elméletekben. Egyes helyzetekben lehet, hogy nem az egyéni döntések az érdekesek szociológiai szempontból. Amikor sok hatalmi, strukturális és egyéb társadalmi korlátja van a cselekvéseknek, akkor nem biztos, hogy szerencsés csak az egyéni döntésekre koncentrálni. Pusztán azzal, hogy azt mondjuk, hogy diktatúrákban is van választási lehetõsége az embernek, választhatnak az együttmûködés és a nem együttmûködés között, csak az utóbbinak nagy lenne számukra a költsége (tehát például likvidálnák õket emiatt), nem sokat ragadunk meg a szerintem a jelenség lényegébõl. Éppen, hogy azt lehet érdekes vizsgálni, hogy mik azok a strukturális, társadalmi, kulturális, történelmi okok, amelyek a döntési korlátokat jelentik, és amelyek egyenlõtlen struktúrákat hoznak létre (amelyek pedig majd valahogyan áttételesen egyenlõtlenségeket produkálnak a döntési szabadságban, alternatívákban). És ebben a vizsgálódásban nem nyújt nagy segítséget az RDE-szociológia. Azt megmagyarázhatja, hogy a meglévõ hatalmi és kulturális rendszer következtében kialakult jutalmazási struktúrák miatt hogyan viselkednek az emberek, hogy miért racionálisak esetleg a fennálló normák, de azt nem feltétlenül tudja teljesen feltérképezni, hogy miért pont olyan a hatalmi szerkezet amilyen és miért pont azok a normák vannak érvényben, amik érvényben vannak (és itt kapcsolódnak egyes érvek a 2. pont kritikáihoz, hiszen azt mondják, hogy a hatalmi struktúra és a kultúra nem feltétlenül vezethetõ vissza egyéni szintre) (Münch 1992).

Egyes szociológiai irányzatok szinte teljesen elvetik a választás lehetõségét, azt mondják, hogy a társadalmi normák szinte teljesen meghatározzák az ember viselkedését. A két véglet, a választás nélküli, "mechanikus reakciót" és a racionális, tudatos választást feltételezõ elméletek közé pozícionálja magát Bourdieu (1978) habitus elméletével, melyben a cselekvések zömének berögzült, nem tudatosan átgondolt volta mellett érvel. Ugyan szerinte sok cselekvésben van "objektív célokság", ugyanakkor ezek "nem szervezõdnek tudatosan valamely nyíltan megfogalmazott cél érdekében" (1978: 237). Bár azt lehet vitatni, hogy a habituális cselekvések a cselekedeteknek mekkora hányadát teszik ki, az azért szerintem elég hihetõ, hogy a cselekvések egy része mindenképpen ilyen jellegû. Az képezheti még vita tárgyát, hogy érdemes-e a szociológiának foglalkozni ezekkel a cselekvésekkel.

4. Most nézzük meg azokat a kritikákat, amelynek kifejezetten a racionális választással mint olyannal van bajuk. Ezek közé tartoznak egyes mikro-orientációjú, pszichológiai elméletek (amelyekrõl Lindenberg [1992] tipológiája alapján azt mondhatjuk, hogy az analitikus és elméleti elsõbbséget is az egyéni szintre helyezik). Ezek a kritikák azt kifogásolják a racionális választás modelljével kapcsolatban, hogy nem írja le egyéni szinten jól az emberek viselkedését. A kritikai érvelések itt sokfélék, és az RDE különbözõ modelljeivel szemben fogalmazódnak meg. Bizonyos támadásokat jobban ki tud védeni az RDE-szociológia, másokat viszont kevésbé. Mint ahogy korábban bemutattuk Lindenberg (1992) amellett érvel, hogy nem is célja az RDE-szociológiának részletesen, kellõen komplexen, valóságközelien leírni az individuumok viselkedését, hiszen végsõ soron mindig egy makroszintû társadalmi jelenség a magyarázandó, s így olyan embermodellre van szükség, ami kevés információt igényel az egyénekrõl. A pszichológiai elméletek (pl. különbözõ tanulási elméletek) ennek a kritériumnak viszont nem felelnek meg. Mindazonáltal persze az is vita tárgya lehet, hogy pusztán azért, mert makrojelenség magyarázata a cél, lehet-e individuális szinten egy nem teljesen "korrekt", egyszerûsítõ, egy irányba mutató embermodellt alkalmazni. Mikroszociológiai oldalról is megfogalmazódtak negatív észrevételek a racionális választások feltételezésével szemben. Egyik megközelítés például amellett érvel, hogy az érzelmek sokkal jobban befolyásolják a cselekvéseket, mint ahogy azt a szociológiában általában feltételezik. Scheff (1992) a büszkeség és a szégyenérzet fontosságát hangsúlyozza kollektív társadalmi folyamatok magyarázatánál is. Szerinte maguk a társadalomtudósok szintén "elszenvedõi" annak az Elias-féle civilizációs folyamatnak, amelyek során az emberek egyre jobban elnyomják érzelmeiket. Így a társadalomtudósok munkáikban sem fordítanak kellõ figyelmet az érzelmekre.

Önmagában az a tény, hogy vannak irracionális cselekvések, sõt, hogy esetleg ezek vannak túlsúlyban nem feltétlenül kerül ellentmondásba az RDE-szociológia egyes irányzataival. Már korábban utaltunk rá, léteznek az RDE-szociológiának irányzatai, aminek a képviselõi szerint a racionalitást akkor is kiindulási alapnak kell tekinteni, ha egyetlen racionális cselekvés sem létezne: a racionalitás módszertanilag elsõdleges, mivel belõle levezethetõ az irracionalitás, de fordítva nem mûködik ez a logikai lánc. Elsõ hallásra elég meggyõzõnek tûnt számomra ez az érvelés, ugyanakkor rájöttem, hogy mélyebben megvizsgálva több implicit feltételezést is tartalmaz: többek között azt, hogy mindenképpen érdekes az egyéni szintû cselekvés. Hiszen pusztán azért, mert esetleg elfogadjuk azt az állítást, hogy minden egyéni szintû cselekvéshez jó viszonyítási alap a racionalitás, még nem jelenti azt, hogy elfogadjuk azt, hogy szükség van egyéni szintû cselekvés figyelembe vételére mindig a szociológiai magyarázatoknál (itt kapcsolódás van megint a mikro-makro problematikával). Ugyanakkor azt is érdemes végiggondolni, hogy ha sok nem racionális, habituális, vagy irracionális cselekvés létezik, akkor nem biztos, hogy célszerû csak a racionális cselekvésekre koncentrálni mint viszonyítási alapra, hiszen ez a viszonyítás nem feltétlenül fog minket mindig segíteni abban, hogy osztályozzuk a különféle nem tudatos racionális választásra épülõ cselekvéseket.

5. Végül szeretnék (vázlatosan) megfogalmazni néhány lehetséges ellenvetést, amelyek konkrétan Lindenberg (1985; 1989; 1990; 1992) választási modelljével szemben merültek fel bennem. Egyfelõl a társadalmi termelési függvény elmélettel szemben felhozható, hogy mi értelme van mindig a magyarázatok keresésénél az okokat visszavezetni a legvégsõ univerzális célokra. Elképzelhetõ, hogy elég alacsonyabb szintû célokra visszavezetni a cselekvések motivációit. Ráadásul az univerzális célok létét vagy elfogadjuk mint axiómát, bizonyítani, illetve cáfolni nemigen lehet. Végsõ soron minden végiggondolt cselekvésre rá lehet fogni, hogy az egyén céljait szolgálja. Még az altruista, illetve öngyilkos cselekvésekre is, ha kellõen tágan értelmezzük az egyén érdekét. De akkor mi értelme van az önérdek megkülönböztetésnek (tautológia). A választások sztochasztikus diszkriminációs modelljével szemben is vita tárgyát képezheti, hogy mennyiben cáfolható. Lindenberg (1989) azt mondja, hogy amikor az emberek látszólag inkonzisztens, irracionális cselekedeteket hajtanak végre, akkor keretet váltanak, de a kereteken belül racionálisan, a várható hasznosságokat figyelembe véve döntenek. Így végül is egy empirikus vizsgálat során, amikor irracionalitásra, inkonzisztenciára utaló eredményeket találunk, akkor mindig ráfoghatjuk, hogy keretváltás történt (és így a cselekvés csak látszólag tûnik irracionálisnak, de valójában nem az), és amikor racionális, haszonmérlegelõ eredményeket kapunk akkor pedig azt állítjuk, hogy egy kereten belül vagyunk. Hiszen végül is ki szabja meg, hogy hol van a keretek határa.

A Lindenberg-féle csökkenõ absztrakció elve is több ponton kritizálható. Nem biztos, hogy meg lehet találni az ideális távolságot az absztrakt és a valósághû magyarázatok között. A nagyon absztrakt modellekkel kapcsolatban felhozható, hogy vajon van-e értelme egyáltalán az annyira absztrakt modelleknek, illetve egyes, Lindenberg által favorizált absztrakt modellekkel szemben felvethetõ, hogy azok valóban a komplex modellek puszta leegyszerûsítései-e vagy pedig mást állítanak. Gondolok itt például a szubjektív várható hasznosság elméletére, ami abból indul ki, hogy az emberek a különbözõ alternatívák között azok várható hasznossága alapján döntenek. Ez az elmélet, nemcsak hogy nagyon absztrakt, de kísérletek mutatják, hogy empirikusan gyakran nem állja meg a helyét. Nem vagyok meggyõzõdve arról, hogy ez a megfelelõ egyszerûsített modell a választásoknál. Az RDE a helyzet definíciójához közelebb álló, kevésbé absztrakt modelljei viszont túl komplikáltak lehetnek.

Jelen írásban megpróbáltam röviden bemutatni az RDE-szociológiát - részletesebben kitérve egyik válfajára - és a vele szemben megfogalmazható kritikákat, az általánosabb ellenvetésektõl a konkrétabbak felé haladva. Megkíséreltem demonstrálni, hogy bár az RDE-szociológia jól kidolgozott, hatásosan megfogalmazott irányzat, mégsem "csodaszer", sok oldalról, sok szempontból támadható. Ennél többet azonban nem sikerült végrehajtanom: rámutattam a vitatható kérdésekre, de nem sikerült "végsõ" válaszokat találnom az RDE-szociológia mellett és ellene megfogalmazott érvekre. Mégis hajlok arra, hogy a sok kritika azt talán mindenképpen bizonyította, hogy ha van is létjogosultsága az RDE-szociológiának, ez a létjogosultság semmi esetre sem kizárólagos, más szociológiai irányzatok is joggal követelhetnek teret maguknak a társadalmi jelenségek magyarázatában.