Bukodi Erzsébet
KI, MIKOR ÉS KIVEL HÁZASODIK?
A HÁZASSÁG HELYE AZ EGYÉNI ÉLETÚTBAN ÉS A TÖRTÉNETI IDÕBEN
(Elméletek és megközelítések)*


Bevezetés

A rétegzõdési szakirodalomban régi vita tárgya, hogy mi tekinthetõ a modern társadalmak alapegységének, az egyén vagy a család (Goldthorpe 1983; Marshall- Newby-Rose-Vogler 1988). Akárhogyan is dõljön el ez a vita, az kétségtelen tény, hogy a család és a házasság a civilizált társadalmak két olyan intézménye, amely ezidáig átélt minden megrázkódtatást. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy e két intézmény elmúlt évtizedekbeli fejlõdése olyan irányokba mutat, ami joggal kelt aggodalmat a gazdasági-politikai döntéshozókban, és joggal irányítja a társadalomkutatók figyelmét ezen változások lehetséges okaira. Olyan jelenségekrõl van itt szó, mint a házasodási hajlandóság visszaesése, a házasságkötési kor emelkedése, a házasságok tartósságának csökkenése, a válások számának megugrása, az újraházasodások megritkulása (Cseh-Szombathy 1978; Csernákné 1992; Klinger 1992). Mindez különösképpen indokolja a házasodási viszonyok jellemzõinek - a demográfiai ténymegállapításokon túlmenõ - vizsgálatát.

A házasságot elemezve az elsõ lényeges kérdésfeltevés arra irányul, vajon mi vezeti a férfiakat és nõket arra, hogy házasságot kössenek; mik az elképzeléseik a pároknak a tartós párkapcsolatról; ezek az elképzelések milyen partnerszelekciós mintákat implikálnak és hogyan hatnak a házasság jövõbeni sikerére, illetve sikertelenségére. Cseh-Szombathy (1979) szerint az ezen kérdéscsoportra választ adó munkák alapvetõen négy csoportba sorolhatók. Az elsõ csoportba tartozók szerint a partnerválasztást az ideális házastársról alkotott elképzelés vezeti. A második és harmadik csoportba sorolható elméletek az egyének szükségleteivel és alapvetõ jellegzetességeivel magyarázzák a párválasztási mintákat; amíg azonban az egyik megközelítés a tulajdonságok azonosságában látja a házastárs megválasztásának okát, addig a másik a két fél közötti különbségeket tartja fontosnak ahhoz, hogy egy egymást jól kiegészítõ pár szülessen. A negyedik csoportba azok az elméletek tartoznak, amelyek az esetlegesen létrejött párkapcsolatok belsõ fejlõdésével, az egymáshoz csiszolódás folyamatával magyarázzák a házasságkötést. Ebben a tanulmányban csak a második, illetve a harmadik csoportba sorolható elméleti megközelítésekkel foglalkozom, amelyek a potenciális partnerek jellemzõinek és szükségleteinek egymással való összehasonlítására épülnek.

A különbözõ társadalmi csoportok tagjai közötti házasságot - hasonlóan a nemzedékek közötti mobilitási mintákhoz - a rétegzõdéssel foglalkozó kutatók a társadalom nyitottsága, illetve zártsága egyik indikátorának tartják. Nyilvánvaló, hogy ha a házastársak kiválasztása véletlenszerû lenne, az gyakorlatilag a rétegek/osztályok közötti távolságok megszünését jelentené. Vagyis, a házassági minták vizsgálata a rétegzõdési folyamatok integráns részét alkotja. A társadalmi tagozódással foglalkozó szakirodalom homlokterében annak a kérdésnek a megválaszolása áll, vajon hogyan formálódnak, alakulnak a különbözõ csoportok közötti határok. A témával foglalkozók érvelése szerint a házaspárok társadalmi pozíciója közötti korreláció ugyanúgy értelmezhetõ, mint a szülõk és a gyermekek társadalmi jellemzõi közötti asszociáció (Sorokin 1927; Lipset-Bendix 1959; Hout 1982). Berent (1954: 321) szavaival élve: "A társadalom nyitottságának egyik tesztje a különbözõ származású egyének közötti házasság gyakorisága."

A házassági homogámia és heterogámia (a hasonló, illetve a különbözõ társadalmi jellemzõkkel bírók közötti házasodás) vizsgálatának hagyománya a második világháború elõttre nyúlik vissza. Már ezek a korai elemzések is azt mutatták, hogy meglehetõsen erõs a házasfelek társadalmi jellemzõi - vallása, származása, iskolázottsága, foglalkozása - közötti kapcsolat szorossága (Hunt 1940; Burgess-Wallin 1943). Az ötvenes évektõl a nemzedékek közötti mobilitás vizsgálatával párhuzamosan tovább folytatódott a házassági minták tanulmányozása. Az eredmények a háború elõttiekkel egybecsengõek voltak. Például, Angliában az iskolázottságot tekintve a párok 72 százaléka élt homogám házasságban az ötvenes évek elsõ felében (Berent 1954), húsz évvel késõbb ugyanez az arányszám 60 százalékos volt (Ultee-Luijkx, 1990).

A magyar statisztika a házastársakkal kapcsolatos adatok közlésében messze megelõzte az országok nagy részét. Az elsõ ilyen típusú információk a partnerek foglalkozási helyzetére vonatkozóan állnak rendelkezésre, és az 1896. évi népszámlálás budapesti kötetében találhatók (Thirring 1898). A múlt század végi fõvárosi házaspárok között meglehetõsen magas volt a foglalkozási szempontból homogámok aránya, és ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy ez a vizsgálat csak a budapesti párokra terjedt ki, akik közül hiányoztak a mezõgazdasági foglalkozásúak, akkor a homogám házasságok hányada minden valószínûség szerint egy országos minta esetén még magasabb lett volna. (Magyarország ebben az idõben mezõgazdasági jellegû ország volt, így a népesség nagy részét a mezõgazdasági foglalkozásúak alkották.) A házassági homogámia vallási hovatartozás szerint még ennél is erõsebbnek bizonyult: a század elején a párok mintegy 90 százaléka tartozott ugyanahhoz a vallásfelekezethez, bár a vallási értelemben vegyes házasságok aránya késõbb folyamatosan emelkedett (Szél 1933). Az 1948-60 közötti idõszakban valamelyest növekedett a különbözõ társadalmi-foglalkozási rétegek közötti házassági mobilitás, ami értelemszerûen a homogámia indexének csökkenéséhez vezetett (Vukovich 1962). Ez a tendencia folytatódott a késõbbiekben is, egészen a nyolcvanas évek közepéig (Andorka-Harcsa-Kulcsár 1975; Kulcsár 1978; Harcsa-Kulcsár 1986). Andorka (1991) azonban ettõl némileg eltérõ következtetésre jutott a házassági minták társadalmi rétegek szerinti elemzésekor. Eredményei szerint a társadalmi-foglalkozási csoportok némelyikében (vezetõk, értelmiségiek, szakmunkások) erõsödött a homogámia a nyolcvanas évek elsõ felére, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy a házassági viszonyok elemzésekor a szintetikus mutatók mellett elengedhetetlen a rétegspecifikus vizsgálat. Az iskolázottság szerinti házasodást illetõen szintén a viszonylag magas homogámiára kell felhívnunk a figyelmet. A hetvenes évek elején a házaspárok 64 százalékának volt az iskolai végzettsége azonos (Cseh-Szombathy 1979), míg tíz évvel késõbb az iskolázottsági szempontból homogám párok aránya 52 százalék volt (Harcsa-Kulcsár 1986). Ezek az adatok jól mutatják, hogy az azonos iskolai végzettségû férfiak és nõk a párválasztáskor elsõsorban egymást preferálják, habár idõben fokozatosan csökkenõ mértékben.

A partnerszelekciós mechanizmusok vizsgálata nemcsak a társadalmi nyitottság/zártság problematikája kapcsán érdekes, de a házassági döntések "következményei" miatt is. Nyilvánvaló, hogy az egyének késõbbi munkaerõpiaci mozgására, foglalkozási karrierjére hat a házastárs társadalmi státusa is. Egy friss elemzés szerint, például, a nõk munkaerõpiaci mobilitását lényegesen befolyásolják a férjek erõforrásai (Bukodi-Róbert 1999b). Az iskolázatlan, kedvezõtlen társadalmi pozíciójú férfiak leginkább magukhoz hasonló, szintén kvalifikálatlan feleségeket választanak. A kedvezõtlen kulturális, munkaerõpiaci helyzetek ilyen típusú halmozódása egy olyan családi döntési teret eredményez, amely, egyrészt tradicionális értékrendjébõl, másrészt kedvezõtlen piaci kilátásaiból adódóan nagy valószínûséggel a nõk megszakított - nem karrierorientált - munkaerõpiaci-foglalkozási életútjához vezet. De a házassági homogámia/heterogámia befolyásolhatja a következõ nemzedék iskolai, foglalkozási sikerességét is. Például feltételezhetõ, hogy azoknál a gyermekeknél, akiknél mindkét szülõ magas iskolázottságú, valószínûbb a szintén magas iskolai végzettség megszerzése, mint ott, ahol csak az egyik szülõ tartozik a kedvezõ képzettségûek közé. Ugyanez igaz az iskolai hierarchia alján is. Vagyis, a házassági minták lényegesen befolyásolhatják az iskolai esélyegyenlõtlenségek alakulását.


Ki mikor házasodik? - A házassági döntések

A házassági mozgalom alakulását nagymértékben befolyásolja a hagyomány, a szokások ereje, a gazdaság teljesítõképessége, a társadalom általános "jól léte". Ebbõl következõen lényegesek a házassági magatartásban meglévõ területi különbségek. Hajnal híres összehasonlító történeti tanulmányában (1965) alapvetõen kétféle házassági mintát különböztetett meg: az "európait" és a "nem európait". Házasodási térképén a Szentpétervár-Trieszt vonalat jelölte meg mint olyan határt, amelytõl nyugatra alacsony volt a házasok aránya a 19. században, egyrészt a késõi házasodás, másrészt a véglegesen hajadon családi állapotban maradó nõk viszonylagosan magas aránya miatt. Ezen vonaltól keletre viszont lényegesen magasabb volt a házas nõk részaránya, hiszen csaknem mindenki megházasodott és a házasságkötési életkor is viszonylag alacsony volt. Magyarországon a múlt század végén a legtöbb férfi 20-24, a legtöbb nõ 17-19 éves korában lépett házasságra és mindössze 5 százalékuk maradt élete végéig nõtlen vagy hajadon; mindez nagyon magas nupcialitásra utal (Kovács 1925). A gazdasági és társadalmi fejlõdés hatására azonban Európa ezen két felében éppen ellentétes irányú változás ment végbe: a nyugati régióban nõtt a házasságok gyakorisága és egyre fiatalabb korban házasodtak, Európa keleti felében viszont (így Magyarországon is) csökkenõ tendenciát mutatott a házasok aránya - és ha szerény mértékben is - emelkedett a házasságkötési életkor (Dányi 1977). A földrész "házasodási kettéosztottsága" azonban a kölcsönös közeledés ellenére is határozottan megmutatkozott még a 20. század elején is (Katus 1980).

A két világháború között tovább csökkentek a házasságkötési arányszámok Magyarországon, és az átlagos házasságkötési életkor is némileg feljebb tolódott (Elekes 1933). A második világháborút követõ mintegy másfél évtizedben a hazai házasságkötési mozgalom színvonalát tekintve felülmúlta a legtöbb európai országét: a házasságkötési arányszám több mint tíz éven keresztül 10 ezrelék körül mozgott (Csernákné 1982). Ebben szerepe volt a háború miatt elhalasztott házasságkötések bepótlásának, a megözvegyültek újraházasodásának csakúgy, mint a családi értékek általános erõsödésének. Emellett, a gazdasági-politikai változásokhoz kapcsolódó nagyfokú társadalmi átrétegzõdés, valamint a nõk tömeges munkavállalása kiterjesztette a párválasztási lehetõségeket is. Ehhez társult a házasságkötés jogszabályi könnyítése, a házassági korhatár leszállítása. Mindezen folyamatok eredményeként a magyar házassági magatartás visszafordult a "nem európai" házassági mintához.

A hatvanas évek elejétõl azonban a házasságkötési arányszámok ismét csökkenni kezdtek. Ebben valószínûleg szerepe volt a mezõgazdasági tulajdonviszonyok erõltetett átalakításának, hiszen a magángazdaságok felszámolása súlyosan érintette a falusi népesség életfeltételeit, és ennek visszatartó hatása volt a családalapításra. A hatvanas évek kissé javuló életszínvonala, valamint az évtized végén bevezetett népesedéspolitikai intézkedések (gyermekgondozási szabadság és segély) viszont hozzájárultak ahhoz, hogy a házasságkötések 1967-ben újabb idõszakos csúccsal tetõzzenek. A házasságkötési mozgalom újabb lökést kapott a hetvenes évek közepén, amikor az ötvenes években született nagylétszámú korosztályok gyermekei léptek házasodási korba. Ebben az újabb "házassági boom"-ban szerepe volt a gyermekvállalást ösztönzõ intézkedéseknek is, valamint a házasságkötési korhatár ismételt leszállításának. A hetvenes évek második felében viszont megindult a házasságkötések tartós hanyatlása (Csernákné 1992). A nyolcvanas években már csak 7 házasság jutott ezer lakosra, szemben az ötvenes évek 10 ezrelékes arányával; a kilencvenes évek közepére ez az arányszám még tovább csökkent, 5 ezrelékre. Ezzel párhuzamosan némileg emelkedni kezdett a házasságkötési életkor is: amíg a hetvenes években az elõször házasodó férfiak átlagosan 23,7, a nõk 21 évesen alapítottak családot, addig a nyolcvanas évekre ez az életkor a férfiaknál 24,3, a nõknél 21,4 évre emelkedett (Klinger 1992).

Minden eddigi, a családalapítás életútbeli idõzítésével kapcsolatos kutatás alapvetõ megállapítása volt, hogy a házasságkötés életkori eloszlása egy fordított U-görbét követ (pl. Blossfeld 1995). Vagyis, bizonyos életkorig dinamikusan emelkedik a házasodási gyakoriság, majd maximumát elérve, folyamatosan visszaesik. A szakirodalom alapvetõen kétféle magyarázatot kínál fel erre a jelenségre. Az elsõ szociológiai jellegû. E szerint a házasságkötés tulajdonképpen egy társadalmi diffúziós folyamat. Hernes (1972) érvelését követve, a már házasok valamiféle társadalmi nyomást gyakorolnak a még nem házas fiatalokra annak érdekében, hogy azok a megfelelõnek tartott életkor elérésével családot alapítsanak. Minél "idõsebbek" a potenciális házasulandók, annál nagyobb ez a társadalmi presszió. Ugyanakkor, az életkor emelkedésével csökken a partnertalálás valószínûsége, hiszen egyre kevesebb az ellenkezõ nemû "szabad" fél a házassági "piacon". Ezen két ellentétes folyamat eredményeként - növekvõ társadalmi nyomás a csökkenõ esélyekkel párosulva - a házasságkötés életkori eloszlása egy fordított U-görbét formáz.

Ugyanerre az eredményre jutunk akkor is, ha a közgazdaságtanból jól ismert keresési modellek érvelését követjük (England-Farkas 1986; Oppenheimer 1988; Mortensen 1994). Tételezzünk fel egy nõtlen férfit vagy egy hajadon nõt, akinek arról kell döntenie, hogy megházasodjon-e vagy sem. Továbbá tételezzük fel, hogy ez az egyén racionálisan viselkedik abban az értelemben, hogy (1) akkor köt meg egy bizonyos házasságot, ha abból számára a lehetõ legnagyobb haszon származik, (2) határozott preferenciákkal rendelkezik arra vonatkozóan, hogy milyen tulajdonságokkal bíró partnerek vezethetnek az "optimális" házassághoz, és ezeket az elméleti preferenciákat képes összevetni a konkrét házassági ajánlatokkal. Természetesen a partnerkeresésnek "költségei" is vannak, amelyek lehetnek közvetlenek (pl. az ismerkedés direkt költségei) és közvetettek (pl. az egyedüllét, a magány pszichológiai "költségei", amelyek nem fejezhetõ ki monetáris eszközökkel). Más szavakkal, a "legoptimálisabb" partner megtalálása egy költség-haszon elemzés eredményeként adódik. Oppenheimer (1988) szerint, minél idõsebb a partnert keresõ egyén, annál kevesebb a bizonytalanság mind a saját, mind a potenciális házastárs lényegi jellemzõit (képzettségét, munkaerõpiaci státusát, jövedelmét) illetõen - vagyis, annál nagyobb a valószínûsége az ideális házaspár megtalálásának. Azaz, az életkor emelkedésével lineárisan nõ a házasságkötés valószínûsége. Ugyanakkor - a keresési költségeket is figyelembe véve - a házasulandók nem mindig "várják meg" a számukra legoptimálisabb partnert, hanem elvárásaik minimális szintjének teljesülésével már házasságot kötnek. Nyilvánvaló, hogy ez a "még elfogadható" szint nagymértékben függ a partnert keresõk társadalmi jellemzõitõl. Ebbõl viszont az következik, hogy az életkorral emelkedõ házasságkötési valószínûség "meredeksége" a különbözõ iskolázottságú, társadalmi státusú egyéneknél nagy variabilitást mutat, aminek eredményeként aggregált népességi szinten a házasságkötések életkori eloszlása egy fordított U-görbét mutat.

A házassági döntések vizsgálatakor az életkor mellett más élettörténeti jellemzõk figyelembe vétele is fontos lehet. Valószínû, hogy azonos életkorú egyének életpályájuk "elõrehaladottságát" tekintve tarthatnak nagyon különbözõ pontokon (pl. valamelyikük már befejezte nappali tagozatos tanulmányait és dolgozik, míg másikuk éppen ekkor kezd egyetemre járni) (Winship 1986). Kétségtelen, hogy a modern társadalmakban az iskolai képzésben való részvétel jelenti az egyik leglényegesebb "akadályt" a házasságkötés elõtt. Az eddigi kutatások mindegyike egyértelmû bizonyítékkal szolgált arra nézve, hogy a nappali tagozatos iskolába járás negatív hatással van a házasságkötés valószínûségére mind a férfiaknál, mind a nõknél (Waite-Spitze 1981; Marini 1978, 1985; Blossfeld-Huinink, 1991; Cooney-Hogan 1991; Róbert-Blossfeld, 1995). Ennek a legkézenfekvõbb magyarázata a családi szerepek és az oktatási rendszerben való részvétel összeegyeztethetetlenségében rejlik. Ahogyan Marini (1985) is érvel, a középfokú és a felsõfokú iskolákba járók még nem eléggé "érettek" a felnõtt szerepekre, ezért az iskolarendszerbõl való kilépés a családalapítás egyfajta elõfeltételének tekintendõ.

Amellett, hogy minden eddigi kutatás "hozta" a házasságkötés életútbeli idõzítésének univerzális trendejét (a fordított U-görbét), nyilvánvaló, hogy a görbék a különbözõ országokban az egyének más és más életkorában érik el maximális értéküket, és ez az életkor a férfiaknál és a nõknél is különbözõ. Ahogyan arról már volt szó, Hajnal (1965) összehasonlító történeti tanulmányában alapvetõen kétféle házassági mintát különböztetett meg: az "európait" és a "nem európait". A házasságkötések hosszú távú alakulását tekintve Magyarország egészen a hetvenes évek végéig a "nem európai" típusba tartozott. A hetvenes évek második felében azonban elõször enyhén, majd a nyolcvanas évtized elejétõl erõteljesen csökkenni kezdett a házasságkötések gyakorisága (Csernákné 1992). Mindezzel párhuzamosan valamelyest emelkedett az elsõ házasságkötéskori életkor is. Természetesen ezek a tendenciák nemcsak Magyarországon, de a modern társadalmak mindegyikében jelentkeztek, arra késztetve a demográfusokat és a szociológusokat, hogy megpróbáljanak valamiféle magyarázatot találni a jelenségre.

Az elsõ típusú magyarázat közgazdaságtani jellegû, és a nõk egyre növekvõ gazdasági-egzisztenciális függetlenségével érvel. A közgazdasági családelmélet szerint a házastársak között a különbözõ típusú "tudások", javak, szolgáltatások cseréje zajlik, mégpedig az úgynevezett. komparatív elõnyök-hátrányok mechanizmusán keresztül (Becker 1974, 1981). A család közös célja az erõforrások és a javak lehetõ legtermékenyebb hasznosítása, a háztartás eredményes mûködése érdekében. Ez - az elmélet szerint - a különbözõ típusú munkáknak a házastársak közötti racionális megosztásával érhetõ el a leginkább. Ezen logikát követve, a családnak általában nagyobb elõnye származik abból, ha a férj maximalizálja a munkaerõpiaci részvételébõl adódó javak mennyiségét, azaz pénzkeresetét, s ezzel megfelelõ anyagi támogatást nyújt a családnak; míg a háztartásnak általában nagyobb nyeresége adódik abból, ha a feleség maximalizálja a háztartási tevékenységébõl származó javak, szolgáltatások mennyiségét (a háztartás "menedzselése"), s ezzel biztosítja a család kohézióját és stabilitását. Másként fogalmazva, a férfiak inkább anyagi tõkével, a nõk inkább kulturális tõkével járulnak hozzá a család sikeres mûködéséhez, a "hasznossági függvény" maximalizálásához. Ebben az elméleti keretben viszont, a nõk fokozódó munkaerõpiaci részvétele, emelkedõ iskolai végzettségük, növekvõ otthonosságuk a munka világában a házasodási hajlandóság visszaeséséhez vezethet. Ez egyrészt abból adódik, hogy számukra a házasság egyre kevésbé jelent "szükségszerûséget", hiszen legtöbbjük már saját erõforrásaira támaszkodva is képes biztosítani megélhetését. Másrészt, a nõk fokozódó karrierorientáltsága megsértheti a családi munkamegosztás egyensúlyi kereteit és ezen keresztül a háztartás hatékony mûködését, amibõl viszont az következik, hogy a férfiaknak sem "érdekük" az ilyen típusú házasság. Mindez együtt a házasodási magatartás megváltozását, a házasságkötések számának csökkenését eredményezi.

A második típusú magyarázat szintén a gazdasági fejlõdésbõl, a modernizációból kiindulva próbálja megmagyarázni a házasságkötési hajlandóság visszaesését. Lesthaeghe (1983) szerint az általános gazdasági növekedés a jövedelmek, a keresetek gyors felfutását eredményezi, új munka- és karrierlehetõségeket teremt; mindez megváltoztatja az egyének aspirációit, akik számára egyre inkább saját céljaik, "önérdekük" teljesítése lesz fontossá; ez viszont "összetöri" a hagyományos együttélési formákat és egyre kevésbé teszi vonzóvá a tradicionális értelemben vett családot. A változásoknak ez a típusú spirálja, természetesen, idõben elnyújtva valósul meg. Az értékekben, a gondolkodásmódban, a kulturális mintákban bekövetkezett változások a szocializáción keresztül "öröklõdnek át" a következõ nemzedékre, akik ezekre a változásokra demográfiai magatartásuk megváltoztatásával - többek között házasságkötési kedvük "visszafogásával" válaszolhatnak.

Oppenheimer (1994, 1995, 1997) szerint mind a nõk gazdasági függetlenségével, mind a növekvõ individualizmussal érvelõ elméletek korlátozott magyarázattal szolgálnak a házassági mintákban bekövetkezett változásokat illetõen. Ha ez így van, akkor vajon mivel magyarázhatjuk a házasodási kedv csökkenését a fejlett társadalmakban? Oppenheimer érvelését követve nem tartható az úgynevezett. "gazdasági függetlenség" tétele, vagyis az az érvelés, amely szerint a nõk növekvõ iskolázottságával, férfiakéhoz hasonló munkaerõpiaci karrierlehetõségeivel párhuzamosan csökken a házasság "haszna". Éppen ellenkezõleg, a jó foglalkozási pozíció, a kedvezõ kereseti potenciál éppen hogy vonzóbbá teszi a nõket mint lehetséges partnereket. Ez egyrészt abból adódik, hogy egy kétkeresõs családnak mindenképpen nagyobb az anyagi stabilitása - az egyik fél esetleges munkanélkülivé válása esetén a másik fél keresete valamelyest pótolni tudja a kiesõ jövedelmet. Másrészt, egy kedvezõ munkaerõpiaci státusú házastárs ösztönzõen hathat az egyének saját karrierkilátásaira; egy jólfizetõ, magas presztízsû foglalkozásban dolgozó feleség "felhúzhatja" szerényebb munkapiaci státusban tevékenykedõ férjét; és ez fordítva is igaz (Bernasco 1994). Ebbõl viszont az következik, hogy mind a nõtlen férfiaknak, mind a hajadon nõknek az az érdekük, hogy megtalálják a saját erõforrásaikhoz mérten legjobb gazdasági kilátásokkal rendelkezõ partnert. Ez viszont idõ- és energiaigényes folyamat. Az oppenheimeri úgynevezett "karrier-nyitás" (career-entry) hipotézis szerint az egyének munkaerõpiaci, foglalkozási potenciálja, lehetõségei nem, vagy csak nagyon nehezen ítélhetõk meg a foglalkozási karrier kezdetekor. Ezért - ahhoz, hogy megtalálják a gazdasági szempontból legjobb házastársat - "várni kell" amíg ezen paraméterekek alapján biztosabban tudnak választani a lehetséges partnerek közül. Ez viszont azt jelenti, hogy a házasságok valamikor az életpálya során "megkötõdnek", csak a házasságkötési életkor tolódik ki. Vagyis, a nem-házasodási arány növekedése tulajdonképpen látszólagos, és a halasztott házasságoknak köszönhetõ. Ennek megfelelõen azt várhatjuk, hogy a legfiatalabb kohorszokhoz tartozók, életpályájuk egy késõbbi szakaszában bepótolják házasságaikat, és ezzel az átlagos szintre emelik a házasságkötési arányszámot.


A származási erõforrások szerepe a házasságkötésben

Minden eddigi vizsgálat, amelyben szerepelt a származás mint a házasságkötés egyik lehetséges magyarázó tényezõje arra a megállapításra jutott, hogy a szülõi család erõforrásai lényegesen befolyásolják a házasodási hajlandóságot, a házasságkötés életútbeli idõzítését. Blossfeld és Rohwer (1995) német adatokon végzett elemzésébõl kiderül, hogy az értelmiségi és a középszintû szakalkalmazott apák leányai jóval késõbb házasodnak, mint a szakmunkás, illetve szakképzetlen munkás származású nõk. A szellemi-fizikai különbségtételt emeli ki Róbert és Blossfeld (1995) is a magyar nõk házasodási mintáit vizsgálva.

A származás és a házasságkötés közötti kapcsolatot Haller (1981) alapvetõen három komponens eredõjének tekinti. Az elsõ komponens az egyének házassággal kapcsolatos attitûdjeivel, várakozásaival kapcsolatos, amelyek lényegesen befolyásolják a nõknek, illetve a férfiaknak azon vélekedését, hogy mikor érzik magukat házasságra "érettnek". A második komponens a származást mint gazdasági-társadalmi erõforrást veszi figyelembe. Nyilvánvaló, hogy a szülõi család jövedelmi, anyagi helyzete, gazdasági stratégiái, kulturális értékei növelhetik, illetve csökkenthetik valakinek, mint lehetséges házasfélnek az "értékét". A harmadik tényezõ magával a párválasztási folyamattal függ össze. Itt azokat a származásspecifikus különbségeket kell kiemelnünk, amelyek befolyásolják a férfiak és nõk iskolai- és foglalkozási karrierút-választásait, ezzel strukturálva az egyéni életutat és a házassági "piacot".

A családi háttér partnerszelekciós szerepérõl már Parsonsnál (1942) olvashatunk, aki a család "túlélése" szempontjából a háztartáson belüli specializáció fontosságát hangsúlyozta. Érvelése szerint a házasság sikere azon múlik, vajon a férj és a feleség szerepei, képességei megfelelõen kiegészítik-e egymást. Ebben az elméleti keretben a munkaerõpiacon mozgó, kenyérkeresõ férfi és a háztartás "menedzselésével" foglalkozó nõ jelenti a normát, hiszen egy ilyen típusú munkamegosztás biztosítja leginkább a családok két fontos funkciójának érvényesülését: a társadalom tagjainak "újratermelõdését" és a megfelelõ környezetet a fiatalok szocializációjához. Más szóval, egy házasság akkor mûködik a legjobban, ha a házastársak feladatai, munkái egymás komplementerei, a férj az "instrumentális" (munkaerõpiachoz, létfenntartáshoz kapcsolódó), a feleség az "expresszív" (a megfelelõ érzelmi harmóniát megteremtõ, kulturális hátteret biztosító) szerepekért felelõs. Parsons szavaival élve "... a családi státus egyértelmû alapját a férj foglalkozási státusa jelenti ...", míg a feleségre "... hárulnak a háztartás menedzselésének funkciói, amelyek az esetükben mintegy 'pszeudo' foglalkozásként jelennek meg" (Parsons 1942: 609). Bármiféle eltérés ettõl a normától a család destabilizálódását jelentheti. Ezért, egy partnert keresõ férfi számára az a legjobb megoldás, ha olyan nõt választ házastársul, aki képes a megfelelõ érzelmi, kulturális háttér biztosítására. A potenciális feleség szempontjából szintén egy ilyen konstelláció a legracionálisabb megoldás, hiszen az õ érdekei is a családi "nyereségfüggvény" maximalizálását diktálják. Ami a származást illeti, a parsonsi logikában a szülõi háttér mást jelent a férfiak és mást a nõk számára - legalábbis a házasságkötés kontextusában. A férfiaknál inkább gazdasági potenciált jelenít meg, míg a nõknél az "örökölt" kulturális klíma indikátora. Ebben az értelmezési keretben a partnerek közötti pozitív homogámia képviseli a legkedvezõbb megoldást mindkét fél szempontjából, hiszen ily módon minõségileg különbözõ jelentésû "jártasságok", cserélõdnek ki egymással.

A házassággal foglalkozó "klasszikus" közgazdasági írások szintén a partnerek közötti komplementer, illetve helyettesítõ szerepmegosztásra hívják fel a figyelmet (Becker 1974, 1981). Mivel azonban elégtelennek tartják a szociológiai érvelést, a közgazdaságtan fogalmi apparátusát használva próbálják bizonyítani a házasságból származó elõnyök és a partnerek bizonyos jellemzõi közötti "negatív" - és bizonyos jellemzõi közötti "pozitív" - kapcsolat fontosságát. Ez a közgazdasági logika szintén arra a következtetésre jut, hogy amikor a potenciális házasfelek szóbanforgó tulajdonságai egymás kiegészítõi (komplementerei), akkor a pozitív partnerszelekció, amikor viszont egymás helyettesei, akkor a negatív homogámia vezethet a legnagyobb "nyereséghez" a házaspár számára. A beckeri érvelést követve a származás tekintetében az a legkedvezõbb megoldás, ha a két fél "pozitívan" házasodik, mégpedig azért, mert így növelhetik leginkább az általuk alkotott háztartás jövõbeni produktivitását: Ha mindkét potenciális partner kedvezõ származási háttérrel rendelkezik, akkor házasságkötésük után, az otthonról hozott "kombinált" erõforrások lényegesen kedvezõbben alakíthatják a házaspár közös karrierjét, mint nagyon eltérõ szülõi családok esetében. Ez a várható "multiplikatív" hatás arra ösztönzi a házasulandókat, hogy származásukat illetõen magukhoz hasonló párt keressenek.

Az elméleti hipotézisekbõl következõ pozitív származási homogámiát az eddigi empirikus elemzések teljes egészében igazolták. Berent (1954), valamint Lipset és Bendix (1959) egyszerû leíró statisztikai eszközökkel jutottak erre a következtetésre, míg Blau és Duncan (1967) az úgynevezett útmodelleket, Kalmijn (1991) és Uunk (1996) a loglineáris technikát felhasználva hangsúlyozta a párok származási hasonlóságának tényét.


Az iskolai erõforrások szerepe a házasságkötésben

Ahogyan az elõzõ fejezetben arról már volt szó, az úgynevezett "csereelméletek" szerint a házasságból akkor származik a legnagyobb "haszon" mind a nõk, mind a férfiak számára, ha a minõségileg különbözõ jellemzõiket egymással kicserélik. Azonban, a házassági "piacra" lépõknek nemcsak helyettesítõ - kicserélhetõ - tulajdonságaik vannak, hanem egymást kiegészítõk is. Ezek közül az egyik az elõbbiekben említett származás, a másik az iskolázottság.

A parsonsi logikát követve, az iskolázottság - hasonlóan a családi háttérhez - mást jelent a férfiak és mást a nõk számára. A potenciális férjek esetében a képzettség a jövõbeni munkaerõpiaci státus talán legfontosabb indikátora, a potenciális feleségeknél viszont ez egyfajta kulturális tõke meglétét jelzi. Ezt az érvelést követve, a partnerek közötti pozitív homogámia a lehetõ legkedvezõbb megoldás mindkét fél szempontjából, hiszen így minõségileg különbözõ jelentésû "tudások" és képességek cserélõdnek ki egymással.

A családot közgazdasági szempontból megközelítõ elméletek az iskolai végzettség kapcsán az úgynevezett humán (emberi) tõke (Mincer 1974) fogalma köré építkeznek. E szerint, a foglalkozási réteghelyzet egyik legfontosabb meghatározó faktora az adott munkaerõpiaci pozícióhoz tartozó iskolázottság, képzettség. Nyilvánvaló, hogy az egyének a munkapiacra lépésükkor olyan "tudásokat", képességeket hoznak magukkal, amelyeket késõbb munkavégzésük során hasznosíthatnak. A humán tõke alapvetõen két részbõl tevõdik össze: a formális iskolai végzettségbõl és a munkaerõpiaci beágyazottság komponensébõl. Ez utóbbi egyrészt a különbözõ foglalkozásspecifikus szakképzettségeket jelenti, másrészt a már felhalmozott - és a munkavégzés során különbözõ formákban hasznosítható - munkaerõpiaci tapasztalatot. A vonatkozó elmélet szerint a férfiak és nõk humántõke-beruházásai eltérõek, mert mások a munkaerõpiaci részvétellel kapcsolatos ambícióik és különbözõek a családi szerepelvárásaik. A nõk kevesebb, a foglalkozási karrierhez közvetlenül kötõdõ ismeretet halmoznak fel, mert az õ feladatuk elsõsorban a háztartás vezetése, a gyermekgondozás és az ezzel kapcsolatos családi kötelezettségek (Polachek 1981). Még ha alkalmazásban is állnak, általában nem szándékoznak folyamatosan dolgozni, ezért olyan foglalkozási ágakat és olyan szakmákat keresnek, ahol karrierjük megszakítása kevesebb hátránnyal jár (Polachek 1975). Azaz, az iskolázottság mint emberi tõke minõségileg mást jelent a férfiak és mást a nõk számára. A képzettség a férjek esetében a munkaerõpiaci karrier egyik legfontosabb "elõrejelzõje", míg a feleségeknél a megfelelõ családi háttérnek, a gyermekek "jól" neveltetésének záloga. Ebbõl viszont az következik, hogy mind a férfiak, mind a nõk szempontjából a "pozitív" házasodás a legoptimálisabb választás, mert ily módon a különbözõ típusú erõforrások egymással kiegészülve maximalizálhatják a családi "nyereségfüggvényt".

Azonban, ebben a "csereelméleti" keretben az iskolázottság értelmezése mégsem teljesen egyértelmû. Tekintsük a magasan képzett férfiakat és nõket. A közöttük létesítendõ házasság, egyrészt, mindkét fél számára kívánatos, mert így kedvezõ foglalkozási kilátások cserélõdnek ki megfelelõ kulturális tõkével. Másrészt viszont, az ilyen típusú házasság csökkentheti is a családi "nyereségfüggvény" értékét, hiszen elképzelhetõ, hogy a magas képzettség a potenciális feleséget is a foglalkozási karrier vállalására ösztönzi, ezzel megsértve a "csereelméletek" által feltételezett tradicionális munkamegosztást a házastársak között. Ebbõl azonban az következhet, hogy a jólképzett férfiak inkább preferálják a kevésbé képzett nõket, mint potenciális partnereket, ami viszont "negatív" homogámiát (heterogámiát) eredményez.

A "csereelméletek" ezen ellentmondásai abból a problémából fakadnak, hogy ez a megközelítés nem számol a gazdasági-társadalmi változás tényével. Empirikus elemzések sora idézhetõ, amelyekbõl kiderül, hogy a nõk munkaerõpiaci szerepvállalásának megváltozásával módosulnak a házassági minták is (Oppenheimer 1988, 1994; Kalmijn 1991; Mare 1991; Blackwell 1998). Az oktatási expanzió és a növekvõ munkaerõpiaci részvétel miatt a nõk egyre otthonosabban mozognak a munka világában is, és a foglalkozások némelyikében állják a versenyt a férfiakkal. A modern társadalmak posztindusztrializációs folyamatai, a szolgáltatási szféra növekvõ jelentõsége szintén bõvítik a nõk munkaerõpiaci lehetõségeit (Esping-Andersen 1993). Mindemellett, a nõk foglalkoztatottságának második világháború utáni emelkedése a nemek közötti iskolázottsági szakadék csökkenéséhez vezetett, sõt némely országban a nõk képzettségi szintje ma már meg is haladja a férfiakét (Shavit-Blossfeld 1993). Ez viszont azt eredményezi, hogy a tanulásba befektetett tõke ma már a nõk számára is a foglalkozási pozíció megszerzésének legfontosabb meghatározójává válik. Mindezen folyamatokat figyelembe véve feltételezhetjük, hogy a házassági "alkukban" egyre hangsúlyosabbá válik a potenciális feleség iskolázottsága mint jövõbeni munkaerõpiaci karrierjének legfontosabb indikátora.

Világos, hogy az egyén "humántõke-ellátottságát" saját erõforrásain kívül olyan faktorok is befolyásolják mint például családi háttere, baráti kapcsolatai stb. Ezek közül a "külsõ" tényezõk közül kétségkívül az egyik legfontosabb a házastárs "milyensége", hiszen egy megfelelõen megválasztott partner megtoldhatja, kibõvítheti az egyén saját erõforrásait. Ezen érvelés hátterében a társadalmi tõke fogalma áll, amely - röviden - a különbözõ relációkba való beágyazottságot jelenti. Amíg az emberi tõke az egyének képességeire, tudására, jártasságára, tapasztalataira utal, addig a társadalmi tõke azokat a potenciális lehetõségeket foglalja magában, amelyek egy adott egyén számára elvileg elérhetõk társadalmi "hálózatán", kapcsolatain keresztül (Coleman 1988, 1990). Egyes vélekedések szerint az emberi tõkébe történõ legfontosabb beruházás maga a párválasztás, a családalapítás (Astone-Nathanson-Schoen-Kim 1999), hiszen a házastársak közötti kapcsolat intenzitása, intimitása és kölcsönössége olyan "szoros kötést" (Granovetter 1985) hoz létre, amely alapja lehet az egyéni erõforrások közössé tételének és a lehetõ leghatékonyabb felhasználásának. A társadalmi és az emberi tõke fogalmait felhasználva Benham (1974) szerint a házastárs iskolázottsága legalább háromféle módon járulhat hozzá az egyén humántõke-szintjének növeléséhez: azáltal, hogy (1) olyan információkhoz, lehetõségekhez, tanácsokhoz juttatja az egyént, amelyek egyébként nem volnának elérhetõk számára; azáltal, hogy (2) segíti magát a tanulási folyamatot; és végül azáltal, hogy (3) egy adott probléma, feladat szempontjából speciális tudást, ismeretet ad át.

Magyar karriermobilitási adatokon végzett elemzésekbõl az derül ki, hogy a házastársak iskolázottsága, képzettsége lényeges befolyással bír az egyének munkaerõpiaci sikerességére (Róbert-Bukodi 1998). Függetlenül a saját erõforrásoktól, minél képzettebb a partner, annál nagyobb a valószínûsége a foglalkozási hierarchiában való elõrelépésnek. Ebbõl viszont az következik, hogy a nõtlen férfiaknak és a hajadon nõknek a lehetõ legképzettebb házastárs felkutatása az érdekük, mert egy ilyen partner nagymértékben elõsegítheti jövõbeni foglalkozási karrierjüket. Ezt az érvelést követve, logikusan adódik a "pozitív" házassági homogámia hipotézise - legalábbis az iskolai hierarchia tetején. A kevésbé képzettek számára, nyilvánvalóan, a felfelé házasodás volna a legoptimálisabb megoldás, mert így tudnák leginkább "kompenzálni" saját iskolázottsági hátrányukat. Azonban, õk maguk - éppen alacsony iskolai végzettségükbõl következõen - nem túlzottan vonzó partnerek, hiszen nem tudnak felmutatni semmi olyan "jelet", amely jövõbeni munkaerõpiaci sikerességük záloga lehetne. Így azok, akik nem rendelkeznek piacképes iskolai végzettséggel, "kénytelenek" egymás között házasodni, és ez "pozitív" homogámiát eredményez a képzettségi hierarchia alján is.

Ugyanezekre az elméleti következtetésekre juthatunk akkor is, ha az iskolázottságot mint a kulturális tõkébe való beruházást tekintjük mindkét potenciális partner esetében. E szerint, az iskolai végzettség nemcsak a munkaerõpiaci sikeresség záloga, de bizonyos gondolkodásmód, értékrendszer, ízlésvilág megjelenítõje is. Az ilyen típusú kulturális erõforrásoknak a partnerszelekció idején nagy jelentõsége lehet, hiszen, ahogyan DiMaggio és Mohr (1985: 1234) fogalmaz "... megteremti a partnerek közötti kapcsolatrendszer általános alapját." Ebbõl viszont az következik, hogy a párt keresõk érdeke a kulturális értelemben vett homogám házasság, mert közös értékeiket, kulturális kódjaikat így tudják a leginkább a következõ nemzedék iskolai sikeressége szolgálatába állítani. Azt is valószínûsíthetjük, hogy a partnerek közötti kulturális hasonlóság különösen erõs az iskolai hierarchia tetején és alján. Mare (1980, 1981) érvelését követve világos, hogy az alacsonyabb iskolai fokozatok esetében a "szegényesebb" kulturális klímájú családok gyermekei komolyabb szelekciós elvárásokkal találkoznak, mint a jobb családokból származók. Ebbõl következõen, az elõbbiek közül csak az igazán kiváló diákok folytathatják iskolai karrierjüket. Ez viszont azt jelenti, hogy a magasabb iskolai szinteken (különösen az egyetemen) a hallgatók kulturális "összetétele" - értékeik, ízlésük, életstílusuk - sokkal homogénebb, mint az alacsonyabb fokozatokon. Vagyis, a diplomások közötti házasodás nemcsak egyszerûen iskolázottsági, de kulturális homogámiát is eredményez. Ugyanez igaz az iskolai hierarchia legalján is. Ez esetben éppen a kulturális erõforrások szinte teljes hiánya kapcsolja egymáshoz a potenciális partnereket.

Az elméleti okfejtéseken túlmenõen, vajon mit mutatnak az eddigi empirikus kutatási eredmények az iskolázottság és a házasság kapcsolatáról? Ami a házassági hajlandóságot illeti, a kutatások nagy része - köztük a magyar adatokon végzett vizsgálatok - szerint nincs lényeges kapcsolat a képzettség és a családalapítás valószínûsége között (Blossfeld 1995). Ha az elemzések találtak is valamilyen statisztikailag értékelhetõ asszociációt, az az esetek többségében pozitív volt (Cherlin 1980; Waite-Spitze 1981; Oppenheimer-Kalmijn-Lim 1997), ami viszont azt jelzi, hogy a házassági "piacon" a potenciális partnerek iskolázottsága egyre inkább mint a munkaerõpiaci sikerességet elõrejelzõ emberi tõke funkcionál. Az iskolai homogámiát illetõen a kutatások mindegyike a "pozitív" házasodás (nagymértékû homogámia) tényét emeli ki, különösen a diplomások és a legalacsonyabb végzettségûek között (Ultee-Luijkx 1990; Mare 1991; Kalmijn 1991, 1994; Smits-Ultee-Lammers 1998; Blackwell 1998). A magyar házassági táblák elemzése szintén ezt az eredményt hozta, függetlenül attól, hogy mely történeti idõszakból származtak az adatok (Cseh-Szombathy 1979; Harcsa-Kulcsár 1986; Uunk-Ganzeboom-Róbert, 1996; Bukodi 1999b).


A munkaerõpiac foglalkozási erõforrások szerepe a házasságkötésben

Ahogyan arról már volt szó, az ún "gazdasági függetlenség" hipotézise (Becker, 1974, 1981) szerint a nõk növekvõ foglalkozási sikerességével párhuzamosan visszaesik házasodási kedvük. Az elmélet szerint ennek oka egyrészt az, hogy a nagyobb munkaerõpiaci aktivitás egyre kevésbé teszi gazdasági-egzisztenciális értelemben "szükségessé" a házasságot a nõk számára. Másrészt, a férfiaknak sem érdekük egy olyan partnerkapcsolat, amelyben a karrierorientált feleség megsérti a tradicionális értelemben vett családi munkamegosztást. Ebbõl viszont az következik, hogy a potenciális feleségek munkaerõpiaci-foglalkozási státusa negatívan hat a házasságkötés valószínûségére. Vagyis, minél kedvezõbb, minél kvalifikáció-igényesebb foglalkozási pozícióban dolgozik egy hajadon nõ, annál kevésbé fog házasságot kötni. Az empirikus eredmények azonban nem támasztják alá ezt a tézist. A külföldi szakirodalomban jó néhány munkára lehet hivatkozni, amelyek szerint a nõk munkaerõpiaci részvétele, elõnyös foglalkozási, jövedelmi státusa nemhogy nem hat negatívan, de az esetek többségében még ösztönzi is házasságkötési hajlandóságukat (Cherlin 1980; Goldscheider-Waite 1986; Oppenheimer-Blossfeld-Wackerow 1995; Sweeney 1997).

A foglalkozási-munkaerõpiaci homogámia/heterogámia problematikáját illetõen a "klasszikus" közgazdaságtani megközelítés szintén a "negatív" kapcsolatot hangsúlyozza. A beckeri érvelést követve a munkapiaci paraméterek vonatkozásában a negatív homogámia vezet a legoptimálisabb szelekcióhoz, mégpedig azért, mert a potenciális partnerek foglalkozási státusában bekövetkezõ esetleges együttes értéknövekedés valószínûleg kisebb "nyereséghez" vezet(het), mint ezeknek az attribútumoknak egymástól független - a házasságkötés elmaradásakor várható - javulása. Tegyük fel, hogy a férfiak és a nõk csak foglalkozási jellemzõikben, illetve kereseti viszonyaikban különböznek egymástól. Abban az esetben tehát, amikor minkét fél a munkaerõpiac aktív szereplõje, a közöttük létrejövõ házasság "haszna", "nyeresége" egy olyan hányadosként adható meg, amelynek számlálójában a teljes családi jövedelem, nevezõjében pedig az egységnyi jövedelem elõállításának költségvonzata szerepel. Ez a költség egyrészt a férj és a feleség munkaerõpiaci keresetének a függvénye, másrészt függ a piacon megtalálható termékek és szolgáltatások árszínvonalától. A beckeri logikában, a házasságból akkor származik a legnagyobb "nyereség", ha a két fél kereseti potenciálja negatív korrelációban áll egymással, amelynek magyarázata a partnerek közötti feladat-specializáció fontosságában rejlik. Ennek megfelelõen, egy alacsony foglalkozási státusú, illetve keresetû nõ "ideje" a család szempontjából akkor hasznosul a legjobban, ha annak nagy részét a háztartással kapcsolatos munkák elvégzésére, a háztartás menedzselésére fordítja (hiszen várhatóan, egy ilyen feleség jövõbeni munkaerõpiaci karrierlehetõségei és ennek megfelelõen kereseti erõforrásai meglehetõsen alacsonyak). Ugyanakkor, a partnerek közötti hatékony feladatmegosztás azt kívánja, hogy e mellé az alacsony munkaerõpiaci hatékonyságú feleség mellé egy magas keresetû férfi kerüljön, akinek a foglalkozási kilátásai biztosítják a háztartás jövõbeli jövedelmi helyzetét. Becker szerint egy ilyen típusú feladatmegosztás tudja a leghatékonyan növeli a házasság "össznyereségét". Vagyis, mind a párt keresõ férfiak, mind a partnert keresõ nõk számára az a legracionálisabb megoldás, ha munkapiaci, foglalkozási jellemzõiket tekintve "negatívan" (heterogám módon) házasodnak. Az empirikus eredmények azonban ellentmondanak ennek az elméleti feltevésnek. Ezek szerint, a párválasztásnál ugyan mindig is nagyobb szerepet játszott az iskolázottság, mint a gazdasági-munkaerõ-piaci státus, ugyanakkor, a párokra foglalkozási pozíciójuk szerint is inkább a hasonlóság mintsem a különbözõség a jellemzõ (Hope 1972; Hout 1982; Kalmijn 1994).

Összefoglalva, mind magát a házasodási hajlandóságot, mind a partnerszelekciós mintákat tekintve az eddig végzett empirikus kutatások eredményei megcáfolták a "klasszikus" közgazdaságtani családelmélet tételeit. Viszont ha ez így van, akkor milyen más elméleti érvelés állítható a beckeri megközelítés helyébe? Kalmijn (1994) az úgynevezett "gazdasági verseny" hipotézist javasolja, amely szerint a házasulandók olyan párt keresnek maguknak, aki foglalkozási pozícióját illetõen jobb náluk. Eszerint, a magas státusú nõtlen férfiak, illetve hajadon nõk kapják a legtöbb házassági felkérést, hiszen õk a legvonzóbb partnerek. Emellett náluk a legvalószínûbb, hogy saját házassági ajánlataik elfogadást nyernek, megint csak kedvezõ munkaerõpiaci pozíciójukból következõen. Vagyis, a foglalkozási hierarchia tetején lévõknél, egyrészt, nagyobb magának a házasságkötésnek a valószínûsége, mint a kevésbé elõnyös státusúaknál; másrészt, az esetek többségében egymást választják házastársul. Mindez "pozitív" homogámiát eredményez a foglalkozási struktúra legkedvezõbb pozícióiban. Ugyanakkor "pozitív" homogámia várható a foglalkozási hierarchia másik végén, a legrosszabb státusúaknál is. Ami abból következik, hogy az ide tartozó férfiak és nõk "egymáshoz ragadnak", mivel egyikük sem tud felkínálni vonzó karrierkilátásokat. Kalmijn a gazdasági versenyhelyzeten alapuló partnerszelekciót "vertikális kizárásnak" nevezi, hiszen az alacsony státusú csoportok nem azért homogámok, mert nem keresik/keresnék a házasodás lehetõségét a magasabb pozíciókban lévõkkel - a kulturális hasonlóságon nyugvó párválasztás esetében ez a helyzet -, hanem azért, mert ki vannak zárva az ilyen típusú házasságokból, elõnytelen munkaerõpiaci, foglalkozási kilátásaik miatt.


Változnak-e a házassági minták az egyéni életútban?

Az elõzõekben a házassági viselkedés lehetséges determinánsainak a "fõhatásaira" vonatkozóan ismertettük a legfontosabb elméleti megközelítéseket és az azokból adódó hipotéziseket. Azonban, mind az eddigi empirikus kutatások, mind az elméleti okfejtések arra hívják fel a figyelmet, hogy a különbözõ magyarázó tényezõk házassági mintákat befolyásoló szerepét nem tekinthetjük állandónak sem az életútban, sem a történeti idõben. Egyes tanulmányok a származás hatásának életútbeli változását emelik ki. Ezek szerint, minél késõbbi a házasságkötés, annál kevésbé befolyásolja azt a szülõi háttér, és ez igaz mind a nõkre (Waite-Spitze 1981), mind a férfiakra (Goldscheider-Waite 1986; Cooney-Hogan, 1991). Részben ugyanezek, részben más kutatások (Oppenheimer-Kalmijn-Lim 1997) arra is rávilágítanak, hogy a származás magyarázó erejének csökkenésével párhuzamosan növekszik a különbözõ "teljesítményfaktorok", például a munkaerõpiaci státus, házasságkötési valószínûséget meghatározó súlya. Az elemzések tanulsága szerint nemcsak magát a házassági hajlandóságot, hanem a partnerszelekciós mechanizmust meghatározó tényezõk szerepe is változik az életútban. Qian (1998) azt tapasztalta az amerikai férfiak és nõk házassági viszonyait vizsgálva, hogy minél idõsebb korban történik a házasság, annál erõsebb a partnerek iskolai végzettsége közötti kapcsolat. A foglalkozási státust elemezve ugyanerre a következtetésre jutott Kalmijn (1994) is.

Az empirikus vizsgálódásokban tapasztalt, a származástól a teljesítményig mutató házassági minta jól belesimul a már többször említett keresési modellek vagy karriernyitási hipotézisek (Oppenheimer 1988, 1994; England-Farkas, 1986) elméleti kereteibe. A korai házasságkötések esetében a potenciális partnerek jövõbeni foglalkozási, gazdasági karrierkilátásai kevésbé elõrejelezhetõk, aminek az az oka, hogy a munkaerõpiacra lépéskor a férfiak és nõk egy része nem a "végleges" szakmájában, hanem valamilyen "átmeneti" foglalkozásban helyezkedik el (Bukodi, 1999a). Ez viszont azt jelenti, hogy ezeknél a házasságoknál a szóbajöhetõ partnerek más attribútumaira kell támaszkodniuk a párt keresõknek. Ezek közül a lehetséges "bizonytalanságcsökkentõ" tényezõk közül az egyik legkézenfekvõbb a származás. A korai házasságoknál a származási erõforrások jelentõsen befolyásolhatják a családalapítási szándékot, illetve ezekben az esetekben a "pozitív" származási homogámia valószínûsége jóval nagyobb, mint a késõbbi életszakaszokban kötött házasságoknál. A késõbbi partnerkapcsolatoknál éppen fordított a helyzet. Ekkorra már a munkaerõpiaci-foglalkozási státus az esetek többségében letisztult, többé-kevésbé biztosnak tekinthetõ, amely alapján jól elõrejelezhetõ a jövõbeni karrierút. Vagyis, már nincs "szükség" a származás "bizonytalanság-csökkentõ" szerepére, a partnert keresõk saját erõforrásaikra támaszkodva kötik házasságukat.

Az eddigiekben csak a származás és a foglalkozás szerepének elméletileg feltételezett életútbeli változásáról volt szó, de vajon mit mondhatunk az iskolázottságról. Mare (1991) amerikai adatokat elemezve azt találta, hogy az iskola befejezése óta eltelt idõ hosszának növekedésével csökken a képzettségi alapú házassági homogámia erõssége. Ennek legfõbb okaként az iskolának mint házassági "piacnak" a hatékony mûködését emelte ki. Az oktatási intézmények - fõleg a fõiskolák és az egyetemek - mintegy "összegyûjtik" a potenciális partnereket, lehetõséget teremtve arra, hogy az azonos iskolázottságú férfiak es nõk egymással találkozzanak. Azonban ha valaki az oktatásból való kilépést közvetlenül követõen nem köt házasságot, akkor a késõbbiekben egyre kisebb esélye lesz arra, hogy azonos iskolázottsági csoportba tartozóval talalkozzék, egyszerûen azért, mert az iskolai "beágyazottságot" felváltja a munkaerõpiaci "beágyazottság". Vagyis, a mare-i logikát követve, minél késõbbi életkorra tolódik a házasság, annál kevésbe befolyásolja az iskolázottság, annál alacsonyabb a végzettség alapú hasonlóság a partnerek között. (Nemrégiben, német házassági táblákat elemezve ugyanerre a következtetésre jutott Blossfeld, Timm és Dasko [1997] is.) Ugyanakkor, a magyar adatokon végzett eddigi elemzések némileg ellentmondanak ennek az életkori trendnek - legalábbis a ferfiaknál (Bukodi-Róbert 1999a, Bukodi 1999b). Ezek szerint, az iskolázottsági alapú partnerszelekció valóban csökken a nappali tagozatos képzés befejezését követõ néhány évben, azonban, a késõbbi életkorokban kötött házasságoknál ismét felerõsödik. Mi lehet ennek az oka? Ahogyan arról már többször is volt szó, minél inkább halasztott a házasság, annál biztosabbak gazdasági alapjai, ami a partnerek "letisztultabb", "kiszámíthatóbb" munkaerõpiaci státusából adódik. Ez viszont azt is jelenti, hogy a késõbbi életszakaszokban erõsebb a kapcsolat az iskolázottságban megjelenõ humántõke-beruházás és a foglalkozási pozíció között. Azaz, a munkaerõpiac nemcsak a hasonló foglalkozású, de a hasonló iskolázottságú potenciális házasfeleket is "összehozza", ezzel növelve a "pozitív" képzettségi házasodás (nagyfokú homogámia) valószínûségét (is).


Változnak-e a házassági minták a történeti idõben?

Néhány szerzõ nemcsak az életkori trendek, de a történeti változások elemzésekor is a partnerszelekció "többdimenziós" voltára hívta fel a figyelmet (Blau-Duncan 1967; Kalmijn 1991; Uunk 1996). Ha a házastársak közötti hasonlóság alapja elsõsorban a származás, akkor a társadalom "aszkriptív"-orientációjúnak tekinthetõ, míg ha a partnerszelekció inkább az iskolázottság vagy a foglalkozási státus figyelembe vételével történik, akkor teljesítménycentrikusnak mondható. A különbözõ országok empirikus vizsgálatai - amelyek többsége szintén a fentebbi szerzõk nevéhez kötõdik - egyértelmûen egy olyan történeti trend érvényességét jelezték, amely szerint a házastárs kiválasztásánál a hangsúly a családi háttérrõl egyre inkább az egyéni teljesítmény-faktorokra tevõdik át.

A magyar adatokon végzett eddigi elemzések eredményei némileg ellentmondásosak ebbõl a szempontból. Uunk, Ganzeboom és Róbert (1996) egymással párhuzamosan vizsgálták a származási és az iskolázottsági homogámia idõbeli alakulását. Eredményeik szerint 1930 és 1979 között lényegesen visszaesett azon párok aránya, akik családi hátterük szerint hasonlónak voltak mondhatók. Ugyanakkor, az iskolai végzettség szerepnövekedése nem volt lineáris, inkább egy U-görbét mutatott: 1960-ig csökkent a jelentõsége, majd azután egyértelmûen növekedett. A szerzõk végkövetkeztetése ennek ellenére az volt, hogy Magyarországon a partnerszelekció alapján (is) igazolódott a származástól a teljesítményig mutató modernizációs tendencia. Ennek némileg ellentmond Ultee és Luijkx (1990) kutatása, amely szerint a fejlett társadalmak legtöbbjében - köztük Magyarországon is - visszaesett a házastársak iskolázottsága közötti asszociáció mértéke az elmúlt idõszakban.

A partnerszelekció "többdimenzióssága" nemcsak a származás és az iskolázottság viszonylatában, de az iskolai végzettség és a foglalkozási státus összefüggésében is értelmezhetõ. Kalmijn (1994) szerint - ahogyan a szülõi háttér alapján történõ párválasztást felváltotta a képzettség alapú homogámia a fejlett társadalmakban -, úgy az is felvethetõ, hogy a legutóbbi idõszakban az iskolázottság szerinti partnerszelekció átadja a helyét a munkaerõpiaci pozíción nyugvó házasodásnak. Kalmijn ezen hipotézise igazolást is nyert - legalábbis az Egyesült Államok népszámlálási adatait elemezve. E szerint, 1970 és 1980 között az iskolai végzettséggel mért kulturális homogámiával összehasonlításban jelentõsen megemelkedett a foglalkozás alapú házasodás valószínûsége - habár a párválasztásban a domináns szerepet még mindig a képzettség játszotta. Szintén a gazdasági dimenzió növekvõ fontosságára utal, hogy nemcsak a partnerszelekció mintáját, de magának a házasodásnak a valószínûségét is egyre nagyobb mértékben befolyásolja a párt keresõk munkaerõpiaci státusa - legalábbis a nyugati társadalmakban. Sweeney (1997) - szintén amerikai adatokat elemezve - azt találta, hogy minél magasabb presztízsû foglalkozásban dolgozik egy nõ, annál valószínûbb, hogy férjhez megy, és ennek a kapcsolatnak az erõssége a fiatalabbaknál jóval nagyobbnak mutatkozott, mint az idõsebbeknél.

Milyen elméleti magyarázatokat találhatunk a fentebb említett empirikus eredményekre, illetve milyen hipotéziseket fogalmazhatunk meg a házassági minták történeti változására vonatkozóan? Induljunk ki ismét a Kalmijn (1994) által javasolt "versenyelméletbõl", amely szerint a házastársat keresõk érdeke a lehetõ "legjobb" partner megtalálása. E megközelítés alapján az várható, hogy minél modernizáltabb a társadalom, annál nagyobb a "teljesítmény"-faktorokon - az iskolázottságon és a foglalkozási státuson - nyugvó homogámia, és annál inkább háttérbe szorul a származási paramétereken alapuló partnerszelekció. Ezen hipotézis alapja az az érvelés, amely szerint a különbözõ történeti idõszakokban a "legjobb" partner megtalálása más és más egyéni jellemzõk figyelembevételével valósítható meg. A tradicionális családi munkamegosztás idején, amikor a nõk "értékét" elsõsorban nem munkaerõ-piaci potenciáljuk jelentette, a "legjobb" feleség megtalálásának záloga a hajadon nõk származása volt; és az is magától értetõdõ, hogy azok a férfiak kapták a legtöbb házassági ajánlatot, akik a legkedvezõbb szülõi hátteret tudták felmutatni. A nõk iskolázottságának és munkaerõpiaci részvételének növekedésével azonban a feleségek "értéke" egyre inkább foglalkozási, kereseti karrierkilátásaikban (is) rejlik, vagyis a partnerválasztásban a "származási versenyt" felváltja a "foglalkozási verseny" - hasonlóan az életkori ciklusoknál feltételezett trendhez. Az is prognosztizálható, hogy ez a tendencia a foglalkozási hierarchia tetején és a legalján jelentkezik a leghangsúlyosabban.

Az iskolai végzettséget tekintve szintén a partnerek közötti hasonlóság idõbeli növekedése várható. Ezen hipotézis alapja az az érvelés, amely szerint a technológiai fejlõdéssel párhuzamosan a foglalkozási státuselérés a származással szemben egyre inkább a képzettségen, a megszerzett emberi tõkén alapul (Treiman 1970). Ha viszont ez így van, akkor azoknak a házasulandóknak, akik szeretnék saját foglalkozási-gazdasági karrierlehetõségeiket maximalizálni, az az érdekük, hogy olyan partnert válasszanak maguknak, aki megfelelõ mennyiségû és minõségû emberi tõkét tud számukra felajánlani, ezzel mintegy "meghosszabbítva" saját erõforrásaikat. Ebbõl viszont ismét csak az következik, hogy a legjobb iskolázottságúak igyekeznek egymást választani, míg a legrosszabb iskolázottságúak "egymáshoz ragadnak".


A házassági piac jellemzõi

A házassági viselkedést elemezve eddig csak az egyéni preferenciákról volt szó, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ezeknek a preferenciáknak a megvalósítását befolyásolják a házassági "piac" objektív korlátai. A demográfiai irodalomban ez az úgynevezett "két nem problémaként" ismert. Röviden ez azt jelenti, hogy a házasodási arányok a férfi és a nõi népesség életkori és egyéb szempontú (pl. iskolázottsági) összetételétõl függenek (Schoen 1983, 1986). Például, az egyetemet végzett férfiak hiába preferálnának szintén egyetemi diplomás nõket mint partnereket, ha nincs megfelelõ számú házasodási korú egyetemi végzettségû nõ a házassági "piacon". Ebben az esetben - eredeti szándékuk ellenére - kénytelenek "lefelé" házasodni, vagyis más iskolázottsági csoportból választani maguknak feleséget. Magyarországon a férfiak és nõk közötti iskolázottsági - és ebbõl következõen foglalkozási - különbségek jelentõsen lecsökkentek az utóbbi évtizedekben (Bukodi 1995, 1999a). Amíg az ötvenes évek elején nagyon alacsony volt a nõk között a diplomások aránya, addig mára már nõtöbblet mutatkozik ezen a területen. A középszintet illetõen ugyan még ma is tetten érhetõ az a nem-specifikus iskolázási stratégia, amely szerint a szülõk fiaikat inkább szakmunkásképzõben, lányaikat inkább középiskolában taníttatják tovább (Róbert 1991), de a két nem közötti ilyen irányú "szakadék" fokozatosan szûkül. A növekvõ képzettségi és foglalkozási hasonlóságnak az a következménye, hogy a partnert keresõk preferenciáinak megvalósítását egyre kevésbé befolyásolják a házassági "piac" korlátai, és ez már önmagában is az erõsödõ iskolázottsági és foglalkozási homogámia irányába hat.

A házasulandók demográfiai összetételén túlmenõen a partnerszelekciós mechanizmusok szempontjából fontos lehet a különbözõ "helyi" házassági piacok, kistérségek, szomszédságok népességstruktúrája is. Ahogyan Morgan (1981) is felhívta rá a figyelmet, amikor a nõtlen férfiak és a hajadon nõk partnert keresnek maguknak, az esetek egy részében a meglehetõsen szegregált, "helyi" házassági "piacon" mozognak. Ebbõl következõen nagy valószínûséggel olyan házastársat találnak, aki a különbözõ társadalmi jellemzõit (származását, iskolázottságát, foglalkozását) tekintve hozzájuk hasonló. Azonban a modernizációt, az iparosodást a földrajzi mobilitás növekedését, a társadalmi rétegszerkezet átalakulása követi. Ennek következtében az egyéneknek egyre nagyobb lehetõségük adódik arra, hogy ne csak a saját társadalmi csoportjukba tartozókkal találkozzanak, ami viszont a házassági homogámia csökkenésének az irányába hathat. A földrajzi közelség - a nagymértékû társadalmi átrétegzõdés ellenére - Magyarországon is jelentõs szerepet játszik a párválasztásban. A hetvenes évek adatai szerint a házasságot kötõk mintegy 60 százaléka a házasságkötés elõtt ugyanazon a településen lakott, ez az arányszám valamivel magasabb a városokban, mint a községekben (Cseh-Szombathy 1979). Ugyanakkor, Cseh-Szombathy arra hívja fel a figyelmet, hogy "...a lakóhely szerinti kiválasztás valójában a társadalmilag hasonló csoportbeli kiválasztását jelenti; a térbeli közelség miatti találkozás nagyobb valószínûsége csak másodlagos szerepet játszik"(1979: 115).


Összefoglalás

A házasodási döntéseket, mintákat elemezve a kutatók olyan kérdésekre keresnek választ, mint a) milyen mértékben "hajlamosak" a különbözõ származású, iskolázottságú, foglalkozási státusú (potenciális) férjek, feleségek arra, hogy hasonló társadalmi paraméterekkel rendelkezõ partnereket válasszanak; b) vajon változnak-e ezek a házasodási minták az életútban; c) van-e valamilyen különbség a különbözõ történeti idõszakok partnerszelekciós mechanizmusai között; d) eltérnek-e egymástól a férfiak és nõk párválasztási preferenciái. Tanulmányomban az ezen kutatási problémákra vonatkozó hipotézisek elméleti hátterét próbáltam - legalábbis részben - felvázolni. Az alábbi táblázat ezeket a teoretikus megközelítéseket és a belõlük következõ hipotéziseket foglalja össze.


  

Klasszikus csereelméletek
(Parsons, Becker)

  

Gazdasági verseny vagy
erõforrás-maximalizáló elméletek (Kalmijn, Oppenheimer)

A (potenciális) feleség származási helyzete
a férjhez képest

 

hasonló (pozitív homogámia)

 

azonos vagy jobb
(pozitív homogámia
vagy felfelé házasodás)

Származási homogámia életútbeli változása

 

nincs kitüntettett
változás

  

csökkenõ

Származási homogámia idõbeli változása

 

nincs kitüntetett
változás

  

csökkenõ

A (potenciális) feleség iskolázottsága
a férjhez képest

  

hasonló (pozitív homogámia)

  

azonos vagy jobb
(pozitív homogámia
vagy felfelé házasodás)

Iskolai homogámia életútbeli változása

 

nincs kitüntettett változás

 

U-alakú görbe (az iskola elvégzése után csökken, majd ismét emelkedik)

Iskolai homogámia idõbeli változása

 

nincs kitüntetett
változás

  

növekvõ

A (potenciális) feleség foglalkozási státusa
a férjhez képest

 

rosszabb (negatív homogámia)

 

azonos vagy jobb
(pozitív homogámia
vagy felfelé házasodás)

Foglalkozási homogámia életútbeli változása

 

nincs kitüntettett
változás

  

növekvõ

Foglalkozási homogámia idõbeli változása

  

nincs kitüntettett
változás

 

növekvõ



A házassági preferenciák vonatkozásában alapvetõen kétféle elméleti irányvonal hipotéziseire koncentráltam. Egyrészt, az úgynevezett "csereelméletek" (Parsons 1942, 1949; Becker 1974, 1981) jellemzõit, másrészt, az erõforrásmaximalizáló megközelítés (Kalmijn 1991, 1994; Oppenheimer 1994, 1997) feltevéseit vettem számba. Amint az az elõzõekbõl kiderült, a kétféle elméleti okfejtés részben különbözõ hipotézisekhez vezet a nõtlen férfiak és a hajadon nõk házassági mintáit illetõen. Amíg az elõbbi esetben a hangsúly a munkáknak, a feladatoknak a családon/háztartáson belüli lehetõ legteljesebb specializációján van, addig az utóbbi megközelítés értelmében a házasulandók olyan partnert igyekeznek vá1asztani, akinek a státusa semmiképpen sem rosszabb, mint az övék, ily módon biztosítva mind a háztartás egésze, mind a háztartást alkotó személyek "nyereségfüggvényének" maximumát. Ezek után az empirikus munkára vár annak meghatározása, vajon Magyarországon a "klasszikus" családmodell által feltételezett házassági minták érvényesülnek-e inkább vagy a házassági viselkedés jobban megragadható az erõforrás-maximalizáló megközelítés érveivel.


Hivatkozások

Andorka R. 1991. A házasulók társadalmi helyzete egymáshoz viszonyítva. In: Utasi Á. (szerk.) Társas kapcsolatok. Budapest: Gondolat
Andorka R.-Harcsa I.-Kulcsár R. 1975. A társadalmi mobilitás történeti tendenciái. Statisztikai Idõszaki Közlemények, No. 343, 114-126.
Astone, N. M.-C. A. Nathanson-R. Schoen-Y. J. Kim 1999. Family demography, social theory, and investment in social capital. Population and Development Review, 25, 1-31.
Becker, G. S. 1974. A Theory of Marriage. In: T. W. Schultz (ed.) Economics of the Family, Marriage, Children and Human Capital. Chicago and London: The University of Chicago Press
- 1981. A Treatise on the Family. Cambridge: Harvard University Press
Benham, L. 1974. Benefits of women's education within marriage. Journal of Political Economy, 82, 57-71.
Berent, J. 1954. Social mobility and marriage: a study of trends in England and Wales. In: D. V. Glass (ed.) Social mobility in Britain. London: Routledge
Bernasco, W. 1994. Coupled Careers. The Effects of Spouse's Resources on Success at Work. Amsterdam: Thesis Publishers
Blackwell, D. L. 1998. Marital Homogamy in the United States: The Influence of Individual and Paternal Education. Social Science Research, 27, 159-188.
Blau, P. M.-O. D. Duncan 1967. The American occupational structure. New York: Whiley
Blossfeld, H. P. (ed.) 1995. The new role of women. Family formation in modern societies. Boulder: Westview Press
Blossfeld, H. P.-J. Huinink 1991. Human capital investments or norms of role transition? How women's schooling and career affect the process of family formation. American Journal of Sociology, 97, 143-68.
Blossfeld, H. P.-G. Rohwer 1995. West Germany. In: H. P. Blossfeld (ed.) The new role of women. Family formation in modern societies. Boulder: Westview Press
Blossfeld, H. P.-A. Timm-F. Dasko 1999. The influence of the educational system on marriage patterns in West-Germany. In: H. P. Blossfeld-A. Timm (eds.) Who marries whom - Educational systems as marriage markets in modern societies (Forthcoming)
Bukodi E. 1995. Az iskolázottsági esélyek alakulása. Társadalomstatisztikai Füzetek , 9. Budapest: KSH
- 1999a. Történeti változások, emberi tõke, karrierminták a foglalkozási osztály- és réteghelyzet vizsgálatában. Szociológiai Szemle, 2, 28-57.
- 1999b. Males' marital choices in Hungary: the role of individual and paternal education Paper presented at the 4th conference of European Sociological Association, Amsterdam, August 18-21.
Bukodi E.-Róbert P. 1999a. Who marries whom? Life-course and historical variations in educational homogamy in Hungary. In: H. P. Blossfeld-A. Timm (eds.): Who marries whom - Educational systems as marriage markets in modern societies (Forthcoming) - - 1999b. A nõk munkaerõ-piaci részvétele és a gyermekvállalás. Statisztikai Szemle, 4, 201-224.
Bukodi E.-Fóti J.-Lakatos M.-Záhonyi M. 1999. A foglalkozási rétegzõdés modelljei. In: A társadalom rétegzõdése. Idõszaki közlemények 1. Budapest: KSH
Burgess, E. W.-P. Wallin. 1943. Homogamy in social characteristics. American Journal of Sociology, 49, 109-124.
Cherlin, A. 1980. Postponing marriage: The influence of young women's work expectations. Jounal of Marriage and the family, 42, 355-65.
Coleman, J. S. 1988. Social capital in the creation of human capital. American Journal of Sociology, 94, S95-S120.
- 1990. Foundations of social theory. Cambridge and London: Belknap Press of Harvard University Press
Cooney, T. M.-D. Hogan. 1991. Marriage in an institutionalized life course: First marriage among American men in the twentieth century. Journal of Marriage and the Family, 53, 178-90.
Cseh-Szombathy L. 1978. A mai magyar család jellegzetességei. In: A változó család, Budapest: Kossuth
- 1979. Családszociológiai problémák és módszerek. Budapest: Gondolat
Csernák Józsefné. 1982. Születési kohorszok elsõ házasságkötéseinek alakulása Magyarországon a II. világháború után. Demográfia, 25, 429-404.
- 1992. Házasság és család: a demográfiai változások újabb irányvonalai és összefüggései. Demográfia, 1, 87-112.
Dányi D. 1977. A háztartás és család nagysága az iparosodás elõtti Magyarországon. Történeti Statisztikai Tanulmányok, No. 3. Budapest: KSH
DiMaggio, P.-J. Mohr. 1985. Cultural capital, educational attainment, and marital selection. American Journal of Sociology, 90, 1231-1258.
Elekes D. 1933. Régi statisztikai adatok. Házasságkötések. Magyar Statisztikai Szemle, No. 9, 648-650.
England, P.-G. Farkas 1986. Household, employment, and gender - A social, economic, and demographic view. New York: Aldine
Erikson, R.-J. Goldthorpe 1992. The Constant Flux. Oxford: Clarendon Press
Esping-Andersen, Gösta 1993. Post-industrial Class Structures: An Analytical Framework. In: G. Esping-Andersen (ed.) Changing Classes. Stratification and Mobility in Post-industrial Societies. London: Sage
Goldscheider, F. K.-L. J. Waite 1986. Sex differences in the entry into marriage. American Journal of Sociology, 92, 91-109.
Goldthorpe, J. H. 1983. Women and class analysis: in defence of the conventional view.Sociology, 17, 465-488.
Granovetter, M. 1985. Economic action and social structure: The problem of embeddedness. American Journal of Sociology, 91, 481-510.
Hajnal, J. 1965. European marriage patterns in perspective. In: Glass, D. V.-Eversley, D. E. C. (eds.) Population in history. London: E. Arnold
Haller, M. 1981. Marriage, women, and social stratification: a theoretical critique. American Journal of Sociology, 86, 766-795.
Harcsa I.-Kulcsár R. 1986. Társadalmi mobilitás és presztízs. Budapest: KSH
Hendrickx, J.-H. B. G. Ganzeboom. 1998. Occupation status attainment in the Netherlands, 1920-1990. A multinomial logistic analysis. European Sociological Review, 14, 387-403.
Hernes, G. 1972. The process of entry into first marriage. American Sociological Review, 37, 173-82.
Hope, K. 1972. Marriage markets in the startification system. In: K. Hope (ed.) The analysis of social mobility. Methods and approaches. Oxford: Clarendon Press
Hout, M. 1982. 'The Association between Husbands' and Wives' Occupations in Two-Earner Families.' American Journal of Sociology, 88, 397-409.
Hunt, T. C. 1940. Occupational status and marriage selection. American Sociological Review, 5, 495-505.
Katus L. 1980. A demográfiai átmenet kérdései Magyarországon a 19. században. Történelmi Szemle, 2, 270-286.
Kalmijn, M. 1991. Status homogamy in the United States. American Journal of Sociology, 97, 496-523.
Kalmijn, M. 1994. Assortative Mating by Cultural and Economic Occupational Status. American Journal of Sociology, 100, 422-452.
Klinger A. 1992. Népesedési folyamatok Magyarországon az 1980-as években. Statisztikai Szemle, 4-5, 325-348.
Kovács A. 1925. A népesség fejlõdése Magyarországon az utolsó félszázad alatt. Magyar Statisztikai Szemle, 1, 1-16.
Kulcsár R. 1978. A házasság mint a társadalmi átrétegzõdés egyik "csatornája".
Statisztikai Szemle, 56, 516-631.
Lesthaeghe, R. 1983. A century of demographic and cultural change in Western Europe: an exploration of underlying dimensions. Population and Development Review, 3, 411-435. Lipset, M.S.-R. Bendix. 1959. Social mobility in industrial society. London: Heinemann
Mare, R. 1980. Social Background and School Continuation Decisions. Journal of the American Statistical Association, 75, 295-305.
- 1981. Change and Stability in Educational Stratification. American Sociological Review, 46, 72-87.
- R. 1991. 'Five decades of educational assortative mating'. American Sociological Review, 56, 15-32.
Marini, M. M. 1978. The transition to adulthood: sex differences in educational attainment and age at marriage. American Sociological Review, 43, 483-507.
- 1985. Determinants of the timing of adult role entry. Social Science Research, 14, 309-50.
Marshall, G.-H. Newby-D. Rose-C. Vogler. 1988. Social class in modern Britain. Hutchinson: London
Mincer, J. 1974. Schooling, experience, and earnings. New York: National Bureau of Economic Research
Morgan, B. 1981. A Contribution to the Debate on Homogamy, Propinquity, and Segregation. Journal of Marriage and the Family, 43, 909-921.
Mortensen, D. T. 1994. Matching: finding a partner for life or otherwise. American Journal of Sociology, 94, S215-40.
Oppenheimer, V. K. 1988. A theory of marriage timing. American Journal of Sociology, 94, 563-91.
- 1994. Women's Rising Employment and the Future of the Family in Industrial Societies. Population and Development Review, 20, 293-342.
- 1995. The role of women's economic independence in marriage formation: A skeptic response to Anamette Sorensen's remarks. In: H. P. Blossfeld (ed.) Family formation in modern societies and the new role of women. Boulder: Westview Press
- 1997. Women's employment and the gain to marriage: The specialization and trading model. Annual Review of Sociology, 23, 431-451.
Oppenheimer, V. K.-H. P. Blossfeld-A. Wackerow 1995. New developments in family formation and women's improvement in educational attainment in the United States. In: H. P. Blossfeld (ed.) Family formation in modern societies and the new role of women. Boulder: Westview Press
Oppenheimer, V. K.-M. Kalmijn-N. Lim 1997. Men's Career Development and Marriage Timing during a Period of Rising Inequality. Demography, 34, 311-330.
Qian, Z. 1998. Changes in Assortative Mating: The Impact of Age and Education, 1970-1990. Demography, 35, 279-292.
Parsons, T. 1942. Age and Sex in the Social Structure of the United States. American Sociological Review, 7, 604-616.
Polachek, S. W. 1975. Discontinous Labour Force Participation and its Effect on Women's Market Earnings. In: C. B. Lloyd (ed.) Sex Discrimination and the Division of Labour. New York: Columbia University Press
- 1981. Occupational Self-Selection: A Human Capital Approach to Sex Differences. In: Occupational Structure. Review of Economics and Statistics, 63: 60-69.
Róbert P. 1991. Egyenlõtlen esélyek az iskolai képzésben. Szociológiai Szemle, 1, 59-85.
Róbert P.-H. P. Blossfeld 1995. Hungary. In: H. P. Blossfeld (ed.) The new role of women. Family formation in modern societies. Boulder: Westview Press
Róbert P.-E. Bukodi. 'Couples' Careers: The Effect of Marriage Couples' Homogamy on Husbands' and Wives' Occupational Attainment in Hungary.' Paper presented in the conference on 'Social Stratification and Mobility: Newly Industrializing Economies Compared'. January 7-9. 1998, Taipei, Taiwan
Schoen, R. 1983. Measuring the Tightness of a Marriage Squeeze. Demography, 20, 61-78.
- 1986. A Methodological Analysis of Intergroup Marriage. Sociological Methodology, 16, 49-78.
Shavit, Y.-H. P. Blossfeld (eds.) 1993. Persistent Inequality. Changing educational attainment in thirteen countries. Boulder: Westview Press
Sorokin, P. 1927. Social and Cultural Mobility. New York: Free Press
Sweeney, M. M. 1997. Women, men, and changing families: The shifting economic foundations of marriage. CDE Working Paper. University of Wisconsin-Madison
Szél T. 1933. A vegyes házasság. Magyar Statisztikai Szemle, 10, 706-718.
Thirring G. 1898. Budapest Székes Fõváros Statisztikai Évkönyve, 1895 és 1896. Budapest Székes Fõváros Statisztikai Hivatala, 425.
Treiman, D. J. 1970. Industrialization and social startification. In: E. O. Laumann (ed.) Social stratification: research and theory for the 1970's
Ultee, W. C.-R. Luijkx 1990. Educational heterogamy and father-to-son occupational mobility in 23 industrial nations. European Sociological Review, 6, 125-149.
Uunk, W. J. G. 1996. Who marries whom? The role of social origin, education and hih culture in mate selection of industrial societies during the thwentieth century. Nijmegen: University of Nijmegen (dissertation)
Uunk, W. J. G.-H. B. G. Ganzeboom-Róbert P. 1996. Bivariate and Multivariate Scaled Association Models. An Application to Homogamy of Social Origin and Education in Hungary between 1930 and 1979. Quality and Quantity, 30, 323-343.
Vukovich Gy. 1962. A három alapvetõ társadalmi réteg házassági mobilitása. Demográfia, 5, 288-314.
Waite, L. J.-G. D. Spitze 1981. Young women's transition to marriage. Demography, 18, 681-94.
Winship, C. 1986. Heterogenity and interdependence: a test using survival models. Sociological Methodology, 16, 250-282.

* A tanulmány a szerzõ hasonló címû PhD-disszertációja tézisjavaslatainak a rövidített változata.