Farkas János
Balogh István-Karácsony András: Német társadalomelméletek:
Témák és trendek 1950-tõl napjainkig
(Budapest: Balassi Kiadó, 2000.)


A magyar társadalomtudományi szakirodalom nem bõvelkedik elméleti igényû monográfiákban. Örömmel vehetjük tudomásul, hogy egy politológus és egy szociológus közös erõfeszítésébõl most megjelent egy rendkívül színvonalas könyv, amely remélhetõleg jelentõsen hozzá fog járulni társadalomtudományi mûveltségünk teoretikus alapjainak megteremtéséhez, megerõsítéséhez. Balogh István és Karácsony András nem kevesebbre vállalkoznak, mint arra, hogy áttekintsék és elemezzék mindazon irányzatokat, amelyek a német társadalomtudományi gondolkodásban a XX. század második felében jelentkeztek. Munkájuk módszertani-szerkezeti sajátossága abban foglalható össze, hogy nem idõrendben és nem szerzõk szerint tárgyalják a hatalmas ismeretanyagot, hanem problémakörök mentén rendezik el és veszik górcsõ alá az általuk kiválasztott kutatók, gondolkodók teljesítményeit.

A majdnem ötszáz oldalas mû részletes ismertetésére és értékelésére természetesen nem vállalkozhatom. Ezért inkább a koncepciójukra igyekszem felhívni a figyelmet, amely egy rendkívül erõteljes szakmai kihívást fogalmaz meg. Álláspontjuk szerint a német teoretikus szakirodalom történeti áttekintése és elemzése igazolja azt a tendenciát, hogy a társadalomelmélet önálló tudománnyá válik, miközben egyfelõl leválik a filozófiáról, másfelõl a szociológiáról. A filozófiáról történõ elszakadás ténye talán nem is meglepõ, hiszen - Arisztotelésztõl kezdve - a filozófia egész története ezt a tendenciát igazolja. A szociológia viszont hagyományosan maga a "társadalomtudomány". Az "elméleti szociológia", vagy a "szociológia elmélete" pedig éppen a társadalom elméleti értékû általánosításait hivatott teoretikus keretbe foglalni. Szerzõink viszont azt állítják, hogy az empirikus, tényszolgáltató szociológia mindinkább elszakad a "szocialitás" (emberi kapcsolatok) elméleti problémáitól, ezért szükség van a szociológiától immár különbözõ "társadalomtudományra". Ennek meghatározását talán legpontosabban alábbi gondolataik fejezik ki: "...a társadalomelméletek körébe tartozónak tekintjük a társadalomra vonatkozó rendszerezett ismereteknek és elemzéseknek azt a területét, ahol az emberek közötti interakciók hálózatát és a közösségek belsõ, valamint egymás közötti kapcsolatrendszerét a szocialitás sui generis terrénumának tekintik, és amelynek keretében ennek jellegére, dinamikájára, feszültségeinek mibenlétére nézve kérdéseket fogalmaznak meg, majd ezekre a kérdésekre makroszintû hipotézisek segítségével, valamint e hipotézisek logikai ellenõrzésével és empirikus hivatkozásokkal igyekeznek válaszolni" (19. old.).

Ezzel a definícióval két irányban határolódnak el szerzõink a "társadalomelmélet" más felfogásaitól. Egyfelõl nem "metaelméletként" tárgyalják, amely a különbözõ társadalomtudományi diszciplínák összessége lenne. Másfelõl nem kezelik úgy, mintha a társadalomelmélet az általános tudományelmélet része lenne. Bár mindkét megközelítésnek vannak hívei, könyvükben mégiscsak azokat az elméleti konstrukciókat sorolják a "társadalomelmélet" fogalmába, amelyeket a társadalomnak mint sajátos és önálló világnak az elméleti megalapozására és magyarázatára hoztak létre.

Balogh és Karácsony természetesen elismerik a szociológia és a társadalomelmélet kapcsolatát, sõt átfedéseit, mégis amellett érvelnek, hogy az utóbbi önálló tudásterületté fejlõdik ki. Tételüket elsõsorban azzal támasztják alá, hogy a szociológia egyre inkább empirikus kutatásokkal foglalkozik, amely mûvelõiben csökkenti az elmélet iránti igényt. Könyvükben azt igazolják, hogy a német filozófiában viszonylag korán lezajlott a társadalomtudományok és a természettudományok módszertani szempontú megkülönböztetése (újkantiánus bádeni iskola). A történetiség módszertani szempontjainak a kiemelése, az elmélettörténeti tradíciók újragondolása, a kutatók kultúraközi tapasztalatai, a társadalom kritikai érzékenység mind jellemzi a második világháború utáni német gondolkodást, s e tulajdonságok önálló társadalomelmélet építésére ösztönözték a német gondolkodókat. Jellemzõ, hogy a német "Gesellschaftstheorie" megjelölést újabban az angolszász-latin gyökerû "Sozialtheorie" fogalma váltja fel. A terminológia változásában - mondják a szerzõk - a társadalom felfogásának gyökeres átalakulása fejezõdik ki: "A társadalom fogalma immár nem a totalitás filozófiai kategóriájára épül, hanem az emberek közötti társadalmi interakciók és kommunikációk hálózatára és szervezõdéseire." (25. old.)

Jómagam úgy vélem, hogy felfogásukat jól támasztja alá maga a társadalomról való német gondolkodás története, amely maga is legszívesebben társadalomelméletként definiálja önmagát. Talán azon elgondolkodhatnánk, hogy a "társadalomelmélet" és a "szociológia" a megismerés azonos szintjén álló fogalmak-e? Baloghék ugyanis diszciplínának tekintik a keletkezõfélben lévõ társadalomelméletet. De vajon egy "tudományág" (diszciplína) lehet-e "tiszta" elmélet? Egy diszciplína nem áll-e egyfelõl empirikus tényekbõl és tapasztalatokból, másfelõl ezek elméleti általánosításából? Ha így van, akkor a szociológia nem felel-e meg mégis ezeknek a követelményeknek? Lehet-e ekkor a szociológia elmélete a társadalom elmélete? Ha persze a szociológiának nincs elmélete (ez megvizsgálandó probléma), akkor szükség van egy társadalomelméletre is. De ekkor van-e ezen utóbbi diszciplínának saját empirikus alátámasztása, avagy a szociológia szolgáltatná hozzá az empíriát? És akkor még nem is beszéltünk a módszertanokról. Összegezve a problémát: lehet-e egy tudományág tisztára empirikus, vagy tisztára teoretikus? Avagy a diszciplínának nincs-e egyszerre és egy idõben empirikus és teoretikus része, magva? Miután magam is úgy látom, hogy a szociológia tények tekintetében "túldeterminált", elmélet tekintetében "aluldeterminált", nincs különösebben ellenemre egy - akár önállósuló - elmélet kifejlesztése. De ha a társadalomelmélet és a szociológia vizsgálati tárgya azonos, (lévén e tárgy a "társadalom"), akkor a megkülönböztetõ jegyek tekintetében még további finomításokra lenne szükség.

De fussunk át röviden a könyv szerkezetén és ne ragadjunk le egy tudományosztályozási problémánál! A szerzõk (adott esetben Balogh István) a frankfurti iskola teljesítményével, a pozitivizmus-vita ismertetésével, a Habermas-Luhmann-vita kapcsán áttekintik a társadalomkritika esélyeit. (A "szerzõk" kifejezés nem azt jelenti, hogy minden fejezetet együtt fogalmaztak volna. A fejezeteket külön írták, a könyv és nyilván a koncepciójuk közös.) Karácsony András a társadalomelmélet és a jog összefüggéseit elemzi igen invenciózusan egy másik fejezetben, ahol Schütz, Mead, Parsons, Münch, Schelsky, Luhmann és Habermas nézetei kerülnek összevetésre. A fõ kérdés: alakítható-e a társadalom a jog eszközeivel? A tárgyalás végeredménye: a jog társadalomelméleti "helyének" változó meghatározása.

A mû második része a modernség önellentmondásaira koncentrál. Ennek keretében Balogh a folytonosság és korszakváltás, a cselekvés és a kommunikáció, valamint az ész és a racionalitás problémáit ismerteti és elemzi. Karácsony pedig a rendszer, autopoiészisz és kommunikáció összefüggéseit tárgyalja. A szerzõk közös álláspontja, hogy a modernitás saját alapjain belül ellentmondások léptek fel, amelyek nem is oldhatók meg a modernség keretein belül. Ezért a társadalomelméletnek a posztmodern kihívásra is válaszolni kell. Úgy érzékelem, hogy a szerzõk - ismertetett német teoretikusok nyomán - nem értenek egyet azzal a felfogással, mintha a modernség után a posztmodernségnek kellene következnie. A modern versus posztmodern vetélkedésétõl a modernség megújulását várják, remélik. Ezért fogadják szimpátiával Urlich Beck "reflexív modernizáció" fogalmát, amely segíthet a modernitás belsõ ellentmondásainak feloldásában, leküzdésében. A posztmodern tehát nem egy új szakasz, hanem egy nem teljesen felvállalható attitûd, amely reagál a modernség válságtüneteire. Nagy részletességgel tárgyalják Parsons tanainak újabban kibontakozó németországi újraértelmezését. Úgy gondolják, hogy Parsons nyomán talán hidat lehet verni a cselekvéselmélet és a rendszerelmélet között. Számomra is az derül ki az elemzett szövegekbõl, hogy Parsons hatalmas elméleti teljesítménye most vált igazán fontossám és nem akkor, amikor megfogalmazta. A világtendenciák úgy alakultak, hogy Parsons most lett igazán aktuális, amikor a modern társadalom elméleti vizsgálata immár halaszthatatlan feladattá vált. A parsons-recepciókat, (amelyek közül talán a Münch-megközelítés a legizgalmasabb) a német konstruktivizmus, Luhmann és Habermas rendszerelmélete, Hans Jonas kreatív cselekvés-fogalma, valamint a racionalitások - köztük a médium-racionalitás - megvitatása követi, illetve egészíti ki. A modernség problematikáját láthatóan három fõ kérdéskör tárgyalása köré csoportosítják. Elõször a társadalmi változás izgatja õket és azt kutatják, vajon van-e koncepcionális hangsúlyeltolódás e tekintetben. Az elemzett szerzõk és szövegek arra mutatnak, hogy a tendencia a forradalmi társadalomkritikától a reformprojektek intézményesüléséig terjed. A másik elméleti vonulatot a cselekvéselmélet és a rendszerelmélet paradigmáinak folyamatos ütközése és kapcsolata képviseli. (Jól ismerjük, hogy a különbözõ fogalompárok használatával, de lényegében a "rendszervilág" és az "életvilág" közötti ellentmondással már hosszú ideje birkóznak a legjobb német teoretikusok.)

A könyvön áthúzódó harmadik markáns tendencia a felvilágosodás "örökzöld" hagyományából ered: a szubjektum-objektum viszony (a racionalitás problematika) alapvetõ változása. Eme kérdéskörnek a vizsgálata nagyon jól hasznosítható a modernség gyökeresen új szemléletû megközelítésében. E ponton igen tartalmasnak és innovatívnak tarthatók Wolfgang Schluchter gondolatai, akit talán hazánkban még kevésbé ismernek. Schluchter - Max Weber vallásszociológiájának újraértelmezésére is építve - új társadalomelméleti szintézis megalapozását kísérli meg.

A könyv nem könnyû olvasmány. De aki szereti a szellemi izgalmakat, nagy érdeklõdéssel és nem kevés tanulsággal fogja tanulmányozni.