Husz Ildikó

Husz Ildikó
AZ ANGOLSZÁSZ CSALÁDTÖRTÉNETI KUTATÁSOK ÉS HATÁSUK A MAGYARORSZÁGI TÖRTÉNETI DEMOGRÁFIÁRA^*

A család történeti vizsgálatakor már több évtizede foglalkoztatja a kutatókat az a kérdés, hogy a nukleáris, tehát a szülõkbõl és nem házas gyerekeikbõl álló családrendszer elterjedése vajon a modern nyugati társadalom kialakulásával van-e összefüggésben, vagy sem. Azt az elméletet, amely a nagycsaládból a kiscsaládba vezetõ utat a tradicionálistól a modern társadalom felé mutató fejlõdés, ezen belül pedig elsõsorban az iparosodás velejárójának tekinti, tömören fogalmazza meg William Goode a családi minták változásáról szóló alapmunkájában: "Ahol a gazdasági rendszer kersztülmegy az iparosodás folyamatán, ott a családi minták megváltoznak. A kiterjedt rokoni kötelékek meggyengülnek, a leszármazási rendszerek felbomlanak, és általában a konjugális rendszer bizonyos formája jelenik meg - azaz a nukleáris család egyre inkább önálló rokonsági egységgé válik" (Goode 1963: 6).

A fenti evolucionista elméletet alapvetõen kérdõjelezte meg Peter Laslett a hatvanas évek közepén. A The World We Have Lost címû nagy hatású munkájában angliai lélekösszeírások statisztikai elemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy az angol társadalmat már az ipari forradalom elõtt is a nukleáris család dominanciája jellemezte (Laslett 1965). Ez a felismerés követõket és bírálókat egyaránt munkára ösztönzött, ami végül is a történeti demográfián belül a családtörténeti kutatások önállósulásához vezetett.

A Laslett professzor és a Cambridge Group for the History of Population and Social Structure kutatócsoport nevével fémjelzett irányvonalat a kezdetektõl fogva a térben és idõben értelmezett komparativitásra való törekvés jellemezte. Ehhez mindenekelõtt szükség volt az összehasonlíthatóságot biztosító módszertani alapra, amelynek kidolgozására a hetvenes évek elején került sor. Kiindulópontként a fent említett angol kutatás eredményei szolgáltak, és a további vizsgálatok annak eldöntésére irányultak, hogy vajon kiterjeszthetõ-e a nukleáris család iparosodás elõtti doMinanciájának feltételezése egész Nyugat-Európára nézve, illetve hogy milyen egyéb együttélési formák léteztek a világ más földrészein és Európa más régióiban. A vizsgálathoz Laslett kidolgozott egy klasszifikációt, amely szándéka szerint az egyes történetileg-földrajzilag-kulturálisan eltérõ családtípusok megkülönböztetését szolgálja. Mivel ez a módszertani munka alapvetõen meghatározta a családtörténeti kutatások kezdeti irányultságát és egyben referenciául szolgált (helyenként szolgál ma is) az ilyen témájú vizsgálatokhoz, ezért fõbb pontjait érdemes röviden ismertetni.

A klasszifikációt ismertetõ tanulmány a "Household and Family in Past Time" címû konferenciakötet bevezetõ írásaként jelent meg, amelyben Laslett az általa kidolgozott módszertan felvázolása elõtt a történeti kutathatóság érdekében bevezetett, és a maitól eltérõ módon használt fogalmakat ismerteti (Laslett 1972 1-89, a továbbiakban: "Introduction"). Definíciójában a család hangsúlyozottan nem a néprajzi értelemben vett rokonsági csoportként szerepel, mivel a történeti együttélési formák kutatásának tömeges forrásai, a névjegyzékek ennek vizsgálatára nem alkalmasak. Az elemzés tehát a családi (háztartási) csoportokon belüli, nem pedig az azok közötti kapcsolatokra vonatkozik. Magának a családnak a definiálása Laslettnél indirekt módon, a háztartás fogalmának körülhatárolása után történik. A fogalmi apparátusban ezért kitüntetett szerepet kap a háztartás, a késõbb ismertetett klasszifikáció is ennek típusaira vonatkozik.

Laslett felfogása meglehetõsen pragmatikus és egyben történeti, amikor a vizsgálathoz felhasználandó forrástípus, a különbözõ névjegyzékek készítõire bízza a háztartás határainak kijelölését. E szerint azok tekintendõk egy háztartás tagjainak, akik az adott összeírásban egy csoportban szerepelnek. A csoportosítás az angol történeti források vizsgálata alapján három szempont szerint történt: az együtt felsorolt személyek rendszerint egy fedél alatt laktak, együtt végeztek bizonyos tevékenységeket, és vérségi vagy házassági rokonságban álltak egymással. A szerzõ az elsõ két - más néven a lokális és a funkcionális - kritériumot egyetemes érvényûnek, míg az együtt élõ háztartási csoportok tagjai közötti rokonsági kapcsolatot többségi, de nem általános jelenségnek tekinti (ugyanis a családi háztartásokat nem ritkán rokonságban nem álló szolgák, szolgálók, lakók stb. egészítették ki). Az univerzalitás megfogalmazása miatt az együtt lakás és a közös tevékenység kikerül a történeti vizsgálódás mezejébõl, és a továbbiakban a háztartással kapcsolatos összehasonlító elemzés a háztartáson belüli rokonsági viszonyok összetettségének és a rokonok-nem rokonok arányának eltéréseire korlátozódik.¹

Az együtt élõ háztartási csoport tagjait a háztartásfõ, annak felesége és gyerekei, az egyéb rokonok, továbbá a szolgák/szolgálók alkotják. A család fogalma ettõl annyiban tér el, hogy ez utóbbiakat nem tartalmazza, tehát végeredményben az együtt élõ, egymással vérségi vagy házassági rokonságban lévõ személyek együttesét jelenti.² Az elõbb felsoroltak mellett a vizsgált összeírásokban felbukkantak még bérlõk, látogatók, kosztosok stb. is, akik a tanulmányban összefoglalóan bentlakókként szerepelnek. Esetükben Laslett érezhetõen bizonytalan azt illetõen, hogy vajon a háztartás tagjai közé sorolja-e õket, vagy sem. Végül is a probléma megoldásaként bevezeti a háznép ("houseful") fogalmát, amin az egy házban élõket érti, és amelybe immár a bentlakók is beletartoznak³. Mivel a háztartások struktúráját a szolgák jelentõsen nem befolyásolják - érvel Laslett -, ezért a család összetételének leírása elvégezhetõ a háztartás összetételének vizsgálatával. Ezután közli a szerzõ az azóta Laslett-féle háztartástipológiaként ismert klasszifikációt, amelyben a következõ kategóriák és osztályok szerepelnek:

1. Egyedül élõk háztartásai:
a. özvegy
b. egyedülálló vagy ismeretlen családi állapotú

2. Nem-család háztartások:
a. együtt lakó testvérek
b. egyéb együtt lakó rokonok
c. meghatározatlan kapcsolatban álló együtt lakó személyek

3. Egyszerû családi háztartások:
a. házaspárok gyermek nélkül
b. házaspárok gyermek(ek)kel
c. özvegyember gyermek(ek)kel
d. özvegyasszony gyermek(ek)kel

4. Kiterjesztett családi háztartások:
a. felmenõ ági kiterjesztés
b. lemenõ ági kiterjesztés
c. oldalági kiterjesztés
d. az elõbbi három altípus kombinációja

5. Többcsaládos háztartások:
a. felmenõ másodlagos családi egység
b. lemenõ másodlagos családi egység
c. oldalági másodlagos családi egység
d. fréreche⁴
e. egyéb többcsaládos háztartások

6. Nem teljesen klasszifikálható háztartások⁵

A Laslett és Hammel által kidolgozott klasszifikáció hatékony módszernek bizonyult az iparosodás elõtti korszak családtörténeti forrásainak feldolgozására, amelyet az is bizonyít, hogy annak alapján a világ számos országában indultak meg regionális és település szintû kutatások a háztartás-összetétel tanulmányozására. A vizsgálatok eredményei igen vegyes képet mutattak. Egyrészt a legtöbb európai országban kimutatható volt az egyszerû családok dominanciája vagy legalábbis jelentõs elterjedtsége, ugyanakkor például Franciaország esete (ti. az északi és a déli területek szignifikánsan eltérõ háztartás-összetétele) arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyes országokon belül nagy regionális különbségek találhatók.⁶ A leginkább egységes területet az észak-nyugat-európai régió alkott, amelyhez Anglia, Skandinávia bizonyos területei⁷, a Németalföld és Franciaország északi része tartozott, és amelyet Laslett a család nyugati tradíciójának követõjeként azonosított. Az itt regisztrált egyszerû családi háztartási rendszer ideáltípusának szabályozó elemeit Hajnal a mindkét nem esetében megfigyelhetõ késõi házasodásban, a házasságkötés utáni saját háztartás alapításában, és a még nem házas fiatalok szolgaként való elhelyezkedésében (az ún. életciklus-szolgaságban) látta⁸.(Hajnal 1983)

Ugyanakkor úgy tûnt, minél inkább távolodunk Angliától, annál inkább valószínûsíthetõ a nukleáristól eltérõ családformák létezése. Az egyszerû család ellentéteként Peter Czap beszámolt az oroszországi nagycsaládi együttélési forma elterjedtségérõl⁹ (1983), míg az észak-nyugati és a keleti területet jelentõs kiterjedésû köztes régió kötötte össze. Ez utóbbiba, az eltérõ családformák keveredésével jellemzett térségbe volt sorolható többek között Magyarország is (Laslett 1977: 15-17). Késõbb Hajnal már idézett teóriáját Európa demográfiai régióiról Laslett továbbfejlesztette azzal, hogy a demográfiai ismérvek mellett a háztartás mint munkaszervezet jellemzõit is vizsgálta, és ennek alapján a tradicionális Európa négy régióját vélte megkülönböztethetõnek (Laslett 1983). Ebben a felosztásban a nyugati/ észak-nyugati térség mellett már önálló típusként helyet kapott Közép-Európa (pontosabban Nyugat-Európa középsõ része), a mediterráneum és a keleti régió is (az egyes földrajzi területek jellemzõit magyarul ismerteti: Andorka 1984: 179).

A kutatások egyik érdekes, új eredményeket hozó témája a Balkán jellegzetes családformája, a zadruga vizsgálata volt. A háztartástípusok szerinti kategorizálás azt mutatta, hogy a - szülõk és házas gyermekeikbõl álló nagycsaláddal azonosított - zadruga jelenléte jól összefér a nukleáris családok nagyobb arányú elõfordulásával. Ennek magyarázatát az említett családforma fejlõdési ciklusának elemzése adta, amely megmutatta, hogy abban a nukleáris fázis éppúgy megtalálható, mint a többcsaládos, és a zadrugának, mint intézménynek a fejlõdése éppen ezen fázisok egymáshoz viszonyított hosszának változásával ragadható meg (Halpern 1972; Hammel 1972). Ez a dinamikus megközelítés, amely egy létezõ családstruktúrát nem dologként, hanem folyamatként kívánt megragadni, elõrevetítette a családtörténeti kutatások második hullámának egyik vizsgálati irányát. Azonban mielõtt erre rátérnék, szót kell ejteni a Cambridge Group és fõként Peter Laslett munkáját ért kritikákról is.

Már az összehasonlító vizsgálatok elsõ eredményeinek megjelenését követõen jelentek meg bírálatok a Laslett-féle klasszifikáció, és az ezen alapuló kutatási eredmények relevanciáját illetõen. A legélesebben Lutz Berkner fogalmazott, amikor az "Introduction" minden lényeges elemét: a felhasznált történeti forrásokat, a definíciókat, a komparativitást szolgáló háztartástipológiát, és a Laslett által kifejtett elméletet egyaránt alkalmatlannak tartotta a család strukturájának történeti tanulmányozására. Az angol vizsgálatnál alkalmazott lakólisták - érvelt Berkner -, és általában a XIX. század elõtt készült összeírások nem tekinthetõk a szó valódi értelmében vett cenzusoknak, mivel azokat különbözõ céllal, eltérõ szempontok szerint készítették, és így a bennük szereplõ összeírási egységek erõsen függtek az összeírás céljától. A különbözõ jellegû listákon alapuló elemzések összevetésekor ezért fennáll a veszély, hogy valójában nem mást hasonlítunk össze, mint az összeírások ezen eltérõ céljait. A háztartás Laslett-féle definíciójának sarkalatos pontja, tudniillik az együttlakás feltételének teljesülése jelentõsen függ a helyi építészeti hagyományoktól és a településrendtõl, tágabb értelemben pedig a társadalmi kontextustól, ami szintén hangsúlyozza a standard statisztikán alapuló komparativitás lehetetlenségét. A lakóhelyi kritérium helyett a rokonsági kapcsolatok fontossága kell, hogy a vizsgálatok fókuszába kerüljön - javasolta a szerzõ. A tanulmányban hivatkozott esetek, amelyek a nukleáris családtípus széleskörû elterjedtségét igyekeznek alátámasztani, inkább kiragadott példáknak, sem mint az egyes országok reprezentatív mintáinak tekinthetõk, ráadásul az ezen alapuló következtetések általánosíthatóságának korlátait a magyarázó változók vizsgálatának hiánya miatt nem lehet meghúzni. Végül Laslett e korai munkájának elméleti következtetése, hogy tudniillik a nukleáris család intézménye dominánsnak tekinthetõ a tradicionális társadalmak többségében, nem megalapozott. A kötetben szereplõ tanulmányok adatai ugyanis csak azt bizonyítják, hogy egy adott idõpontban egy társadalom tagjainak nagy részét nukleáris családi együttélési formában találjuk, azonban a család mint társadalomszervezõ intézmény lényegi sajátosságairól csak annak fejlõdési folyamatát vizsgálva nyerhetõ reális kép. Az eltérõ fejlõdési ciklusok alapján pedig világosan elkülöníthetõ a nukleáris mellett a törzscsalád és az úgynevezett "joint family" (rokoni többcsaládos háztartás) ideáljai is, amelyeket a tradicionális Európában egymás mellett létezõ családformáknak tekinthetünk¹⁰ (Berkner 1975).

Amiért Berkner kritikáját hosszabban idéztem, annak oka az, hogy az általa felvetett problémacsokrok a családtörténeti vizsgálatok további kutatási irányait képviselõ tanulmányokban rendre visszaköszönnek. Mint láttuk, Laslett maga is finomította elméleti következtetéseit az egyszerû család intézményének európai dominanciájáról, amelyet a négyrégió-koncepció megszületése is bizonyít. Ennek a hátterében azok az újabb kutatások álltak, amelyek addig feltáratlan területek családformáit kísérelték meg feltérképezni. Az extenzív adatgyûjtés a nyolcvanas, sõt a kilencvenes években is folytatódott, amint azt a Journal of Family History régiók és országok szerinti tematikus számai is jelzik¹¹. Végül is a legfontosabb kérdésekben a kutatóknak sikerült konszenzusra jutni. Általánosan elfogadottá vált az a nézet, hogy a késõi házasodással, születéskorlátozással, valamint a nukleáris családformával jellemzett "modern" család kialakulása nem kötõdött közvetlenül az iparosodás folyamatához, sõt egyes területeken már az elõtt is bizonyíthatóan létezett. Több kutatás eredménye pedig arról tanúskodik, hogy az iparosodás elsõ szakaszában inkább a háztartásnagyság növekedése figyelhetõ meg.¹² Ugyanakkor azt is számos munka igazolta, hogy a változatlannak tûnõ struktúrák mögött lényeges belsõ módosulások zajlottak le¹³. Ezek nagy része természetesen nem volt független az iparosodás hatásától, azonban a két folyamat között inkább közvetett kapcsolatot érdemes keresni.

A fenti gondolatra építkezik a családtörténeti kutatások második hulláma, amelyben az érdeklõdés a nagy tendenciák közötti összefüggések keresése helyett a vizsgálatok mélyebbé tételére, a szubsztantív különbségek megragadására irányul. A szemléletváltást - azon belsõ fejlõdés mellett, amely a családtörténetet a történeti demográfián belül önálló részdiszciplínává avatta - elõsegítette az európai társadalomtörténetben a hetvenes, nyolcvanas években nyomon követhetõ paradigmaváltás is.¹⁴ A "new social history" (vagy eredeti megfogalmazásában "nouvelle histoire") új megközelítése a kvantitatív módszerek helyett a korábban nem, vagy alig használt, kvalitatív módon feldolgozható forrásokat helyezi elõtérbe. A nagy társadalmi strukturák, fejlõdési folyamatok, gazdasági ciklusok leírása helyett szerepet kap a kulturális-mentális változások, az egyéni világok "konstruálódásának" vizsgálata, az elit csoportok élete felõl az érdeklõdés a hétköznapi emberek világa felé fordul ("reconstruction of lives as people lived them").

Ez a szemlélet- (vagy paradigma-) váltás a családtörténeti kutatások súlypontjainak áthelyezõdésében is nyomon követhetõ. A kiindulópontot, mint láttuk, két makrofolyamat: az iparosodás és a családformák változása közötti kapcsolat feltérképezése jelentette, azonban a hetvenes, nyolcvanas évek kutatási irányaiban már más jellegû kérdések fogalmazódtak meg. Az egyik új irányzatot a rokonsággal kapcsolatos tanulmányok jelentik, amelyek a család mint együtt élõ háztartási csoport lasletti konstrukciója helyett valóságos társadalmi egységeket keresve a rokonságot teszik meg vizsgálatuk kiindulópontjául¹⁵. A témaválasztás eleve meghatározza a kutatás léptékét: a rokonsági hálókat és azok szerepét a családi élet alakulásában csak mikroszinten, egy-egy közösségen belül lehet vizsgálni. Az irányzat alapkérdése az, hogy vajon a rokonsági rendszer milyen szerepet töltött (tölt) be a családok életében, segítette-e vagy inkább akadályozta a változó társadalmi feltételekhez való alkalmazkodást. Számos résztanulmány született, amelyek vizsgálaták a rokonság szerepét a háztartásban, a családi gazdaságban, a lokális közösség szervezõdésében, a migrációs minták alakulásában.¹⁶ A felhasznált források köre és a feldolgozás módja is kibõvült: a cenzusok helyett olyan, korábban kevéssé használt irattípusok is feldolgozásra kerültek, mint a végrendeletek, a bírósági perek anyagai, különféle szerzõdésekrõl szóló iratok, a migráció nyomon követését célzó különféle típusú források. Az addig szinte csak családrekonstrukció céljából alkalmazott egyházi anyakönyvek feldolgozásakor a szülõk neveinek kigyûjtése mellett érdekes lett a keresztszülõk kilétének tanulmányozása is, amely a családok közötti kapcsolatok feltérképezéséhez nyújt segítséget. Újra az érdeklõdés középpontjába kerültek a genealógiák, de azok használata eltér az eredeti, Henry által javasolttól. Ugyanis elsõsorban nem demográfiai arányszámok kiszámítására alkalmazzák azokat, hanem annak bemutatására, hogy a család hogyan ágyazódik be rokonsági és szomszédsági kötelékek hálójába.¹⁷

A családtörténeten belül kialakuló másik markáns irányzatot az életútelemzés alkalmazása, és ezzel az idõhasználat változása jelenti. Amíg a hagyományos társadalomtörténet csak a kronologikus idõt ismerte, addig az életciklus-, majd az életútelemzés felhívja a figyelmet az egyes idõsíkok (egyéni idõ, háztartási idõ, társadalmi idõ) egymástól való eltérésére. Az új szemlélet alapjait a Berkner-kritika kapcsán már említett fejlõdési ciklus megközelítés jelentette, amelynek gondolati gyökere az antropológus Fortesig nyúlik vissza (Fortes 1971).¹⁸ A család mint ciklikus folyamat, illetve ennek eltérõ fázisainak leírásánál a kiinduló felismerés az volt, hogy a fontosabb családi események (házasodás, gyermekszülés, háztartásalapítás) bekövetkezésével az egyének életciklusai családi ciklusokban kapcsolódnak össze. Az egyéni sorsfordulókra analóg módon meghatározható a család "születési idõpontja" is, amelyet a szülõk házasságkötése jelent, és a "halálozás éve" is, amelyet a kutatók az egyik, vagy mindkét szülõ halálának idõpontjával azonosítanak. A kettõ közötti idõszakot demográfiai és egyéb (fõként társadalmi normák által szabályozott) események tagolják, amelyek a családi ciklus különbözõ fázisait választják el egymástól. Ezen fázisok egymáshoz viszonyított hossza és egymás utáni bekövetkezésének sorrendje adja az egyes családformák megkülönböztetésének alapját. Ilyen sajátos fejlõdési ciklussal írható le Berkner szerint például a törzscsalád, amely leírás egyben ezen családforma önállóságának, tehát mind a nukleáris, mind a komplex családtól való szignifikáns különbözõségének bizonyítéka¹⁹ (Berkner 1972). Más családformák esetében is találkozunk ilyen leírásokkal, például a már említett Czap-tanulmány az orosz nagycsalád, Hammel pedig a szerb zadruga sajátos fejlõdési ciklusait írta le²⁰.

Az életútelemzés²¹ egy ennél dinamikusabb megközelítést javasol, amikor azt vizsgálja, hogy milyen módon történik az egyéni és a családi élet fordulópontjainak idõzítése ("timing"). Ebben a megközelítésben az egyén és család között interakció zajlik, amelynek lényege az egyéni és kollektív célok összehangolása. Ezen interakció ugyanakkor a változó történeti idõ kontextusában zajlik, ezért a végkimenetelt, az individuális/családi eseményt az aktuális társadalmi körülmények, kulturális feltételek befolyásolják. A családi események ütemezésére ezenkívül a korábbi fordulópontok is hatással vannak, pozitív és negatív mintákat szolgáltatva a késõbbi interakciók kimeneteléhez és azok következményeihez.

Az elemzésekben kitüntetett szerepet kap az idõ értelmezése. Az egyéni preferenciák és a családi szükségletek egyeztetése nem más, mint az eltérõ idõmértékek: az egyéni, a családi és a történeti idõ összehangolása. Maga az egyéni idõ is társadalmi kontextussal bíró, összetett jelenség. Az egyén korát ugyanis nemcsak a születése óta eltelt idõszak, tehát a kronologikus idõ jelzi, hanem az interakcióban való részvétele szempontjából éppúgy fontos társadalmi kora is, amely "társadalmilag konstruált jelentésekben és az életesemények és szerepek mintáiban" ölt testet²² (Hareven 1987: 181). A családi idõ a családi életnek a fejlõdési ciklusoknál már említett fordulópontjait, és ezzel kapcsolatban az egyéni szerepek változásait jelzi. A harmadik idõsík a történeti idõ, amelyben az egyént az azonos idõben születettekkel, azaz születési kohorszának tagjaival a közösen megélt történelmi tapasztalat kapcsolja össze (Hareven 1977, 1987; Elder 1987; Sieder-Mitterauer 1983).

Mint az eddigiekbõl kitûnt, az életútelemzés elméleti irányzata nemcsak a hagyományos idõszemlélettel szakít, hanem az egyénnek a társadalmi folyamatokban játszott szerepét is újrafogalmazza. A családi események idõzítése mint az egyén és a család közötti interakció végeredménye a passzív, külsõ kényszerekhez alkalmazkodó szereplõk helyett aktív, saját életüket alakító embereket feltételez. Elvben legalábbis ezt az értelmezést nyújtja az életútelemzés, azonban a konkrét kutatásokban inkább a társadalmi változásokhoz való adaptáción, mint a szabad cselekvésen van a hangsúly. Ezen utóbbi szemlélet csak a módszertani individualizmus társadalomtörténetben való megjelenésekor kap majd valódi jelentõséget.

A fenti két irányzat mellett a hagyományos megközelítés belsõ fejlõdésének eredményeként lehet értékelni a családi stratégiák kutatási irányának megjelenését. Az ehhez kapcsolódó tanulmányok a család és más intézmények, társadalmi folyamatok közötti kölcsönhatásokra hívják fel a figyelmet. A vizsgálatok alapvetõen két irányban indultak el: egyrészt a családnagyság- és összetétel, a házassági minták különbségeire ható demográfiai, gazdasági, jogi stb. faktorok kutatását célozzák, másrészt azt tanulmányozzák, hogy a család- és háztartásösszetétel hogyan hat a demográfiai, gazdasági és társadalmi stratégiákra (Rudolph 1992).

Az irányzat széles spektrumot átfogó témáinak új eredményei közül kettõt emelnék ki. Az egyik a családi stratégiákra ható endogén tényezõkkel kapcsolatban az ökotípus fogalmának megalkotása és használata a családnagyság különbségeinek magyarázatára. Magát a fogalmat David Gaunt dolgozta ki svédországi vizsgálatai alapján, amelyekben kimutatta, hogy a helyi humán-ökológiai különbségek hogyan hatnak a demográfiai viselkedésre. Az egyes tényezõk kombinációi ökotípusokat alkotnak, amelyek alapvetõen befolyásolják a háztartásnagyságot és összetételt. Ezt a gondolatot Michael Mitterauer is felhasználta, amikor magyarázó sémájában oksági viszonyt állított fel az ökotípus, az egyes gazdaságok munkaerõ.szükséglete és a domináns családforma között. Tanulmányában osztrák adatok alapján kimutatta, hogy a marhatenyésztõ területeken, ahol a családi gazdaságok munkaerõ-szükséglete egész évben állandó, a kiterjesztett családok (vagy az állandó mezõgazdasági bérmunkások) elõfordulása volt gyakori, míg a szõlõkultúra és a gabonatermelés szezonális munkaerõigénye a napszámosokkal idõszakosan kibõvített kiscsaládi gazdasági szervezet elterjedésének kedvezett²³ (1992).

A háztartás-összetételt alakító tényezõkkel kapcsolatban fontos kutatási téma lett az örökösödési rendszer hatása.²⁴ A kutatók többnyire az osztó-osztatlan öröklés dichotómiájában vizsgálták az eltérõ szokásjogú területek domináns háztartástípusait, és azt találták, hogy míg az osztatlan öröklés többnyire együt tjárt a többgenerációs törzscsaládi háztartások elõfordulásával, addig az osztó öröklés esetében találkozni lehet mind kiscsaládos, mind többcsaládos forma kialakulásával.²⁵ Rudolph Lengyelország három régiójának vizsgálata alapján úgy találta, hogy erõs korreláció figyelhetõ meg az ökotípus és az öröklés között (1992). Ugyanakkor Mitterauer ezt az összefüggést saját kutatásai során csak a szõlõmûvelõ területek osztó öröklési rendszerével tudta igazolni, és egyben felhívta a figyelmet az ökitípus-magyarázatok alkalmazhatóságának korlátaira (1992).

Szót kell ejtenünk még a családtörténet, és a társadalomtörténetben az utóbbi évtizedben felbukkanó új irányzat, a mikrotörténelem²⁶ kapcsolatáról. Amíg a húszas, harmincas években induló Annales-iskola a durkheimi szociológiától vette alapgondolatát, mely szerint a társadalmi tények nem vezethetõk vissza maradéktalanul egyének jellemzõire, addig a mikrotörténetírás metodológiai alapját a módszertani individualizmus jelenti. Az addig passzív, különbözõ külsõ kényszerekhez alkalmazkodó egyének a mikrotörténeti vizsgálatokban aktív szereplõkként tûnnek fel, állandóan változó kapcsolatrendszereikbe ágyazva, amelyekben választásaikat, döntéseiket meghozzák. A történész feladata a történetírás "intézménytelenítése", tehát nem az intézményesült folyamatok elõre meghatározott fogalmakkal való "konstruált valóságának" leírása (lásd iparosodás, modernizáció stb.), hanem annak vizsgálata, hogy hogyan válhatnak lehetségessé ezek a folyamatok, hogyan hozzák létre maguk a társadalmak azt, amit társadalmi kényszernek nevezünk. Ebbõl a szempontból lényeges a kutatás helyes léptékének megválasztása, amely kiindulópontként a mikroszintet preferálja, hiszen csak ezen a szinten tárható fel az egyéni döntési szituációk, a választási lehetõségek sokfélesége. Ugyanakkor a kutatás nem ragadhat le a mikroszintû elemzésnél, végsõ célként általánosítható következtetések levonására törekszik.²⁷

A mikrotörténelem érdeklõdése a család és a rokonság iránt elsõsorban annak köszönhetõ, hogy ezek alkotják az egyének természetes kapcsolatrendszerét. Több nagy hatású munkában is központi szerepet játszanak a családi és rokonsági kapcsolatok²⁸. Ezekben a tanulmányokban azonban a család gyakran magyarázó tényezõként tûnik fel valamely más folyamat értelmezésében, míg a családtörténeti kutatásokban éppen fordítva: annak egyes jellemzõje (nagyság, összetétel) a magyarázandó változó. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy éles határvonal húzható a mikrotörténelem családtörténeti irányultsága és a családtörténet mint kutatási irányvonal között. Jól szemlélteti ezt David W. Sabean nagyszabású Neckarhausen- monográfiája,²⁹ vagy Jürgen Schlumbohm belmi egyházközségrõl írt dolgozata. Mindkét kutatás hagyományos családtörténeti kérdéseket helyez vizsgálódása fókuszába. Sabean tanulmánya arról szól, hogy a piacosodás, a tõke benyomulása hogyan hatott a család belsõ dinamikájára, hogyan változtatta meg a munka nemek szerinti elosztását, a családon belüli szerepeket, a generációk közötti vagyonátruházás módját, és a hatalomgyakorlás mintáit (Sabean 1990). Míg a vizsgált település, Neckarhausen esetében az osztó öröklési rendnek köszönhetõen a népességnövekedés nem okozott lényeges változást a tulajdoneloszlásban, addig Schlumbohm példájában az osztatlan örökösödés következményeként a népességszaporulat egy földtulajdon nélküli réteg kialakulásában jelentkezett. A szerzõ bemutatja, hogy hogyan formálódott egyre inkább osztállyá ez a réteg, amely folyamatban a demográfiai és a rokonsági stratégiák alakítása éppúgy szerepet játszott, mint az agrárágazat és a protoindusztriális keretek között mûködõ helyi textilipar fejlõdése (Schlumbohm 1992, 1996).

A magyar család- és háztartástörténeti kutatásokat nem jellemezte, jellemzi a témák és irányzatok fenti sokszínûsége, ami elsõsorban intézményi és tudománytörténeti okokra vezethetõ vissza. A családdal foglalkozó kutatások kezdeti irányultságát a néprajzi irodalom inspirálta, amely elsõsorban a századelõn is még megtalálható többgenerációs nagycsaládot, mint archaikusnak tartott formát tette vizsgálata fókuszába³⁰. A történeti kutatások megindulásakor ezért a fõ kérdés az volt, hogy a néprajzi munkákban leírt nagycsalád mennyire jelenthette a domináns családformát az elmúlt évszázadokban. A fõként adóösszeírások alapján készült történeti vizsgálatok több település és uradalom esetében is kis átlagos háztartásnagyságot mutattak ki,³¹ amibõl arra lehetett következtetni, hogy a szülõkbõl és több házas gyermekbõl álló nagycsalád elterjedtsége legalábbis korlátozott lehetett. A korai munkák közül kiemelkedõ figyelmet érdemel Tamásy Józsefnek az elsõ magyarországi népszámlálás adataiból kigyûjtött háztartásstatisztikája, amely az elsõ kísérlet volt az egész országra vonatkozó adatok közlésére. Amint a tanulmányban szerepel, a József- korabeli Magyarországon a háztartások átlagos nagysága 5,28 fõ volt, amely az átlagos gyerekszám tekintetében háztartásonként alig 3 gyermeket jelentett. A házas férfiak és a háztartások számának egybevetése alapján legfeljebb 12-13 százaléka volt tehetõ a többcsaládos háztartások elõfordulásának aránya. Mint arra Tamásy is felhívta a figyelmet, a korszak ismert rossz halandósági viszonyai nem is igen tették volna lehetõvé a háromgenerációs nagycsaládi forma nagyobb elterjedtségét.³² A háztartásnagyságra kapott kiugróan magas horvátországi értékek valószínûleg együtt élõ testvérháztartások gyakoribb elõfordulását jelentették (Tamásy 1963). Tamásy tanulmányának a makrostatisztikai megközelítés mellett az volt a másik jelentõsége, hogy ezzel a néprajz és a történelem mellett a nálunk akkoriban kialakuló történeti demográfia is képviseltette magát a család- és háztartástörténeti kutatásokban.³³

Az elsõ vizsgálatoknak, úttörõ jellegük és vitaindító eredményeik ellenére meg volt az a hátrányuk, hogy nem egységes kategóriarendszerrel dolgoztak, ezért a kapott eredmények egymással és a külföldi hasonló adatokkal nehezen voltak összevethetõk. Ez a komparativitásra való törekvés motiválta Andorka Rudolfot abban, hogy a hetvenes években egységes módszertan alapján szisztematikus mikroszintû kutatásokba kezdjen, viszonylag rövid idõbeli késéssel nálunk is meghonosítva a Laslett-féle háztartástipológiát. Az elsõ ezzel a módszerrel történt településszintû vizsgálat két református falu, Alsónyék és Kölked háztartásait dolgozta fel. Az eredmények azt mutatták, hogy nemzetközi összehasonlításban a két település adatai erõsen eltérnek a nyugat-európai hasonló adatoktól, így például a nukleáris családtípus elõfordulásának gyakorisága mindkét esetben 50 százalék alatt maradt. Andorka megkísérelte hipotetikus állításokkal egy lehetséges magyarázatát adni a kapott eredményeknek, amikor feltette, hogy a bonyolult háztartások megfigyelt relatív gyakoriságát három tényezõ befolyásolta. Egyfelõl valószínûsítette, hogy a XVIII- XIX. század fordulójára a vizsgált dél-dunántúli területen a gazdasági terjeszkedési lehetõségek már kimerültek, így nem volt mód új jobbágygazdaságok létrehozására. További feltevése szerint a kölkedi és alsónyéki magyarok az osztott öröklési rendet követték, amely az elõbb említett gazdasági tényezõ mellett szükségszerûen a telkek elaprózódásához, végeredményben az elszegényedéshez vezetett volna. Ez ellen a jobbágyok nem a Hajnal által leírt nyugat-európai modellel, azaz a késõi házasodással, illetve a cölibátussal, hanem a születéskorlátozással védekeztek, amelynek jeleire szociográfusok és történészek már régóta felhívták a figyelmet. Erre a jelenségre, tudniillik a bonyolult összetételû háztartások és a születéskorlátozás egyidejû elõfordulására a külföldi szakirodalom addig nemigen ismert példát, ami ismételten felhívta a figyelmet a családi stratégiák rendkívüli sokszínûségére (Andorka 1975).

Andorka tanulmányának megjelenése után nem sokkal két országos/szintû háztartásstatisztikai vizsgálat is született, az egyik Dányi Dezsõ, a másik Faragó Tamás nevéhez fûzõdik. Dányi többszintû elemzése 1777 és 1828 közötti különbözõ célú országos összeírásokat, 210 település esetében pedig XVII-XVIII. századi urbáriumokat használt fel a háztartások, családok nagyságának és összetételének elemzésére. A korszerû statisztikai apparátust felhasználó tanulmány fõbb megállapításai a következõk voltak: Az 1784-1787. évi népszámlálás és az 1828. évi összeírás idõpontjában a háztartások nagysága és struktúrája szignifikáns eltérést nem mutatott. A családok nagyságát elsõsorban a házas termékenység szintje befolyásolta, amely mutató értékében jelentõs területi eltérések voltak megfigyelhetõk. Így a dél- magyarországi vármegyék relatíve alacsony gyermekszáma már a XVIII. század utolsó harmadától kimutatható volt³⁴. Ezek közül néhányban az alacsony termékenység együtt járt a többcsaládos háztartások gyakoribb elõfordulásával, azonban más megyéknél ez a kapcsolat nem állt fenn. Andorka kölkedi és alsónyéki adatai tehát inkább kivételesnek, mintsem általánosnak mondhatók a fenti összefüggés tekintetében. A háztartástípusokkal kapcsolatban az urbáriumokból az a következtetés szûrhetõ le, hogy Magyarországot már a XVII-XVIII. század fordulóján a nukleáris családok dominanciája jellemezte (Dányi 1977).

Faragó Tamás részben más források - a József-kori népszámlálás és az 1804-tõl készített nem nemesi összeírások - feldolgozása alapján az elõbbitõl lényegesen eltérõ következtetésre jutott. Eredményei azt mutatták, hogy amíg 1787-ben a nagycsaládos (többcsaládos) háztartások nagyobb aránya csak bizonyos megyékben volt kimutatható, addig ezen régiók kiterjedése 1828-ra megnõtt, tehát a háztartásstruktúra lényegesen átalakult. A háztartások bonyolultabbá válásának tendenciája ugyanakkor hipotézise szerint csak a XVIII. század végéhez köthetõ, korábbi idõszakokra nézve a nukleáris család dominanciáját feltételezhetjük. A fenti folyamatot a szerzõ a XVIII. század végétõl bekövetkezõ túlnépesedési válsággal magyarázta, amelyre a birtokos parasztság - további mûvelésbe vehetõ földterületek hiányában - részben a gyermekszám, részben pedig az új háztartások alapításának korlátozásával reagált. Ugyan a szerzõ összegzésében ezt az adaptációs stratégiát hangsúlyozza (ami egyébként Andorka korábban már említett hipotézisével egybevág), azonban a tanulmányban szerepel még legalább két másik, kevésbé kifejtett alkalmazkodási mód is, amelyek azonban a mellékletek segítségével jól kibonthatók. Az egyik az ország középsõ részére (Alföld, Duna-Tisza köze) jellemzõ: itt a földbõség ellenére jelentõs számú zsellérség is kialakult, erõsen diffrenciált helyi társadalmakat hozva létre, ugyanakkor ez a térség egyike a vizsgált idõszak során újonnan kialakult nagycsaládos régióknak. A Nyugat-Dunántúlon és az északnyugati országrészben viszont a zselléresedés nem járt együtt a háztartásszerkezet számottevõ változásával, itt továbbra is az egyszerû családforma dominált. Faragó magyarázata a relatív túlnépesedés és a háztartások bonyolultabbá válásának összefüggésérõl tehát elsõsorban a földmûvelés szempontjából kedvezõtlen adottságú, az árutermelésbe bekapcsolódni nem tudó, a kereskedelmi központoktól távolabb esõ hegyvidékek és peremvidékek falvaira vonatkozik, míg - amint a szerzõ is elismeri - más régiók a társadalomfejlõdés más-más útjait követték (1977: 134-141). További, a fentiektõl eltérõ fejlõdést mutató típus a Délvidék, ahol úgy tûnik, a vizsgált idõszakban semmi sem változott: a nagycsaládok elterjedtsége továbbra is együtt járt a földbõséggel.

Faragó egy nemrégiben megjelent tanulmányában a háztartások bonyolultabbá válásának tézisét kiterjesztette egészen a századfordulóig, és amellett érvelt, hogy "...A szûkebb értelemben vett Magyarország legnagyobb részén csak a századfordulón állt meg a XVIII. század végétõl megfigyelt háztartás-növekedési tendencia, s a nyugat-európai típusú nukleáris családos háztartássá való átalakulás felé a struktúrában egészen a századfordulóig nem következett be egyértelmû áttörés" (1997: 224). Mivel a fenti tézis - tudniillik a háztartások bonyolultabbá válása, és ezzel Magyarországnak a nyugat-európai fejlõdéstõl való elkanyarodása - meglehetõsen nagy horderejû értelmezést és értékelést jelent, ezért érdemes röviden megemlíteni néhány, az állítás mögött rejlõ módszertani feltevést:

1. Az elsõ és legfontosabb feltevés az, hogy a József-kori népszámlálástól a századfordulóig terjedõ idõszak eltérõ célú és szerkezetû makrostatisztikai összeírásai összevethetõk egymással, nem elsõsorban a háztartásnagyság, hanem a háztartás- szerkezet változásait illetõen. A történészek ugyanis mind ez idáig inkább a komparativitással kapcsolatos aggályokat hangsúlyozták (gondolok itt például a család fogalmának az összeírási utasításokban is tetten érhetõ történeti fogalomváltozására), amelyek közül néhány forráskritikai problémára Faragó is kitér fent említett tanulmányaiban.

2. A felhasznált összeírásokban közölt adatok jellege miatt a háztartásszerkezet jellemzésére a szerzõ az "egy háztartásra esõ 18 éven felüli fiú és võ" mutatót használja, amely feltevése szerint annál nagyobb, minél több a bonyolultabb, ez esetben a többcsaládos háztartások aránya. A fenti mutató azonban egyrészt csak a lefelé kiterjesztett többcsaládos családtípust jelzi (alulbecslés), másrészt csak akkor jó indikátor, ha a férfiak esetében az átlagos házasságkötési kor 18 év körüli, idõben változatlan és térben homogén³⁵. Csak ekkor feltételezhetjük ugyanis, hogy a háztartásban élõ 18 éven felüli férfiak mindegyike egy-egy családot is reprezentál. Egy példával szemléltetve: ha minden gyermek házasságkötése után rögtön új háztartást alapít (nyugat-európai modell), viszont házasságkötésére csak 25 éves korába kerül sor, akkor a családban, születéskorlátozást nem feltételezve, 3-4 felnõtt (18 éven felüli) gyermek is élhet a családban egyszerre anélkül, hogy a szülõkkel együtt többcsaládos háztartást alkotnának. Az átlagos házasságkötési korral kapcsolatban pedig országos szinten annyit valószínûsíthetünk, hogy az idõben növekedõ tendenciát, térben pedig jelentõs variabilitást mutatott³⁶.

3. A hosszú távú háztartásszerkezeti változások leírása elsõsorban a háztartás- nagyság makroadatokból megfigyelhetõ növekedésén alapul, ami mögött az a további feltevés húzódik, hogy a háztartásnagyságból következtethetünk a háztartás- szerkezet bonyolultsági fokára.³⁷ Ezt a feltevést mind a fentiekben már többször idézett külföldi, mind a magyar munkák megkérdõjelezik³⁸ (Wall-Robin-Laslett 1983; Tamásy 1963; Dányi 1977).

Ha a fenti háztartásszerkezeti változás valóban hosszú távú (XX. század elejéig tartó), és az ország nagyobb részére kiterjedõ folyamat volt, akkor igen érdekes kérdés annak vizsgálata, hogy vajon ez a tendencia milyen okokkal magyarázható. Ugyanis a történészek által leírt folyamatok a XIX. század második felében, mint például a paraszti agrotechnika fejlõdése³⁹, a városi migráció, a demográfiai változások, majd végül a kivándorlás elméletben mind a háztartások egyszerûsödése irányába hatottak.

A fenti makrostatisztikai elemzések részben eltérõ konklúziójuk ellenére abban megegyeztek, hogy a megyei adatokból egyértelmûen kiderült: az alapvetõen etnikai-felekezeti-kulturális és gazdasági tényezõkre visszavezethetõ különbségek a család (háztartás) mint társadalomszervezõ intézmény regionálisan eltérõ mintáit eredményezték a XVIII-XIX. századi Magyarországon. Ezeket az eltéréseket plasztikusabbá tették a nyolcvanas évek mikroszintû kutatásai, amelyek egy-egy település, kisrégió összeírásainak adatait dolgozták fel. A Cambridge Group ajánlását követve ezek a vizsgálatok már a Laslett-módszer segítségével készültek, az átlagos háztartásnagyságnál finomabb mutatók felhasználását is lehetõvé téve.

Faragó Tamás elõbb Nagykovácsi, majd késõbb még további hét Buda környéki település háztartásainak név szerinti feldolgozását végezte el. A kutatás célja - azon túl, hogy a regionális kutatások számára sztenderd módszert kívánt kidolgozni - az volt, hogy a különbözõ etnikumú és felekezetû települések kiválasztásával reprezentatív mintán lehessen vizsgálni a háztartászerkezeti eltéréseket⁴⁰. A házasodási minta, a házasságkötést követõ lakóhelyválasztás, az együtt élõ csoporton belüli rokoni kapcsolatok, és a háztartási ciklusok milyensége alapján a szerzõ három együttélési típust - ideáltípust - vélt megkülönböztethetõnek: a törzscsaládot, a zadrugát és a nagycsaládot. Az elsõt a késõi és egalitárius házasságkötési kor, a neolokális lakóhelyválasztás, a családmaghoz kapcsolódó rokonok kis száma és közeli rokonsági foka, továbbá a háztartási ciklus domináns nukleáris fázisa jellemzi, míg a második típus ennek éppen ellenkezõje: az igen korai (és férfiszenioritást mutató) házasságkötés az együtt élõ rokonok nagy számával és távolabbi rokonsági fokával, a háztartás vezetésének patriarchális voltával, és az összetett háztartásciklus-fázis dominanciájával kapcsolódik össze. A harmadik szinte minden jellemzõjében leírható a két elõbb említett szélsõ típus köztes eseteként. Faragó szerint a fenti három családtípust "úgy kell tekintenünk, mint sajátos etnokulturális hatásokat tükrözõ, de a környezethez ugyanakkor dinamikusan alkalmazkodó mikro-rendszereket" (Faragó 1985: 93), így a törzscsalád a német, a zadruga a délszláv, a nagycsalád pedig a nyugati szláv és a magyar falvak etnokulturáis sajátosságaihoz kapcsolható. (Valójában a kép ennél sokszínûbb, minthogy az egyes "tiszta" esetek mellett elõfordultak nem egyértelmûen besorolható települések is.)

Már az elõbb említett tanulmányban is megjelent a családciklusok szerinti megközelítés, amelyet Andorka sárpilisi vizsgálata kapcsán példákkal is tudott illusztrálni. Az említett település esetében ugyanis fennmaradt két, egymáshoz közeli idõpontban - 1792 és 1804 - készült név szerinti összeírás, továbbá a születéskorlátozás kérdését kutatva a szerzõ már korábban elvégezte a falu családrekonstitúcióját. A vizsgálatból kiderült, hogy egy korai "demográfiai átmenetnek" köszönhetõen a népesség szaporodásával nem tudott lépést tartani a háztartások számának növekedése, amelyre átmeneti megoldásként a házas fiúknak (többnyire azonban csak a legidõsebbnek) a szülõi háztartásban maradása kínálkozott.⁴¹ A tanulmány másik megállapítása szerint a többcsaládos háztartásban élés a családok nagy részét jellemezte fejlõdési ciklusuk bizonyos fázisában, azonban a szegényebbek esetén ezen családtípus elõfordulása csak kivételes lehetett (Andorka-Balázs-Kovács 1984, 1986).⁴²

A Cambridge Group ajánlásai által megújuló családtörténeti részdiszciplina a magyar történész-kutatókat is megihlette, akik közül többen is erõteljes érdeklõdést mutattak a család történetisége iránt. Ez abban nyilvánult meg, hogy a Történelmi Szemle egyes számaiban a nyolcvanas évek elején több, a Laslett-klasszifikációt alkalmazó tanulmány is megjelent egy-egy lokális közösség családformájának vizsgálatával kapcsolatban. Granasztói György Kassa 1549-es összeírását dolgozta fel, és ez alapján mutatta be a nukleáris típus erõs dominanciáján nyugvó késõközépkori polgári család rendszerét. A tanulmány a morfológiai ismérvek helyett/mellett nagy súlyt fektetett a demográfiai viszonyok, a társadalmi-vagyoni rétegzõdés, az örökösödési-reprodukciós rendszer kereteibe beágyazott család mûködésének leírására. Granasztói néhány általánosabb, a demográfiai mentalitással kapcsolatos kérdés felvetése után a következõképpen fogalmaz:

"Az igazi, a fõ kérdés azonban még általánosabb. Mint bevezetésül már utaltam rá, ezt a kérdést nem szabad úgy feltenni, mi a család. Azt kell néznünk, hogy mûködik. A látszólag szerényebb fogalmazás gyökeresen eltérõ megközelítést fejez ki. A feudális kori polgári társadalom reprodukciós folyamata jól kivehetõen arra irányul, hogy intézményeit, jog- és szokásrendjét többé-kevésbé változatlanul tartsa fenn, így hagyományozódik nemzedékrõl nemzedékre a hatalmi politikai egyensúllyal biztosított �jólét�. A megértés útja tehát az, hogy vizsgáljuk, mihez és mennyire alkalmazkodik, hatékony-e, hogyan szervezõdik társadalmi egésszé a sok egyed (család)" (1982:647).

Az idézetben megjelenõ, európai viszonylatban is korszerû szemlélet bár nem maradt visszhang nélkül, mégsem tudott gyökeret verni a magyar társadalomtudományos történetírásban, a történeti demográfiára gyakorolt hatása pedig még jelentéktelenebbnek mondható. Granasztói írásának megjelenését egy vita követte, amelybõl három hozzászólást a Történeti Szemle is közölt (1983/1. szám Mûhely rovata). A vitához kapcsolódó két empirikus vizsgálatból a történeti demográfiai indíttatású, lényegében Andorka Rudolf és Faragó Tamás nevével fémjelzett családés háztartás-kutatások átvették a Balázs Magdolna-Katus László szerzõpáros tanulmányának eredményeit, amely a leginkább tükrözte a hagyományos morfológiai megközelítést. Az említett történészek egy Somogy megyei településcsoport XVIII. századi család- és háztartásrekonstitúcióját végezték el, és eredményeiket összevetették más magyar, illetve európai települések hasonló adataival.

Andorka, Faragó és a Balázs-Katus szerzõpáros mikrovizsgálatainak eredményei a következõ táblázatban foglalhatók össze:⁴³

Falu	Felekezet	Év	1-2.	3.	4.	5.	6.	N
Magyar falvak
Alsónyék	ref.	1792	2,4	44,3	14,8	38,5	-	122
Kölked	ref.	1816	-	47,3	13,4	35,7	3,6	112
Sárpilis	ref.	1792	5,9	62,4	8,2	23,5	-	85
		1804	9	47	10	34	-	100
Tiszacsege	ref.	1808	1,5	65,5	10	18,4	4,6	261
Endréd	róm.kat.	1763	7,6	65,7	11,2	15,5	-	251
Fajsz	róm.kat.	1762	2,8	60,8	8,8	27,1	-	181
Német falvak
Dunabogdány	róm.kat	1747	0,8	77,2	7,9	9,4	4,7	127
Nagykovácsi	róm.kat	1747	5,7	79,3	7,1	7,9	-	140
		1769	2,6	77,4	5,8	13,7	0,5	190
Perbál	róm.kat.	1747	1,9	85,7	5,7	4,8	1,9	105
Szlovák falvak
Pereg	róm.kat	1777	4,5	72	4,5	12,9	6,1	132
Pilisszántó	róm.kat.	1747	4,1	70,4	8,2	17,3	-	98
Horvát falu
Tököl	róm.kat.	1747	3,7	45,5	6	44,8	-	136

* A táblázatban csak azokat a településeket szerepeltettem, amelyeknél a 3., 4., 5. kategóriák megoszlása egyértelmû volt.

A magyar mikroszintû háztartásmorfológiai vizsgálatok eredményei a Laslett-Hammel tipológia alapján. Forrás: Faragó (1997)

Nagyjából Andorka és Faragó közös szintézisének megjelenése idején (Andorka- Faragó 1983) vált egyre inkább érezhetõvé a hagyományos morfológiai megközelítés válsága. Az újabb és újabb (de azért nem olyan nagy számú) lokális vizsgálatok már csak ismételni tudták a korábbi állításokat, mely szerint Magyarország a háztartásszerkezeti sajátosságok tekintetében is köztes helyet foglal el Európa nyugati és keleti fele között, és hogy az ország régóta közismert regionális megosztottsága ezen a területen is jelentõs eltérésekben jelentkezik. A vizsgálatok "csökkenõ hozadékának" jelensége részben más témák irányába terelte a kutatókat, így fõként a demográfiai átmenet, a termékenységcsökkenés-születéskorlátozás kérdése kapott ismét figyelmet (lásd többek között Andorka egyke-kutatásait, Dányi Magyarországra számított princetoni indexeit). Ugyanakkor a további magyar családtörténeti kutatásokban csak elszórtan jelentkeztek azok a témák, amelyek a már bemutatott nyugat-európai (elsõsorban angolszász) hasonló vizsgálatok második hullámát jelentették. Mint ahogyan arra Faragó a rokonsági rendszerrel kapcsolatos tanulmányában rávilágított, Magyarországon a néprajz nem tudta azt a termékenyítõ szerepet betölteni, amit Európa nyugati felén és Észak-Amerikában a társadalom-antropológia jelentett a családtörténet megújulását jelzõ rokonságkutatások megindulásában ⁴⁴ (Faragó 1983). Emellett a magyar társadalomtörténet sem tudta az új irányzatokat közvetíteni, mivel itt is késett, késik a paradigmaváltás, a "new social history" új megközelítésének áttörése.⁴⁵ Ezért ha az elmúlt 10-15 év hazai, családtörténettel foglalkozó kutatásait áttekintjük, inkább egyéni teljesítményekrõl, mintsem a diskurzus közös nyelvérõl beszélhetünk. A háztartásmorfológiai elemzésektõl való elmozdulást jelzi Faragó Tamás nemrégiben megjelent tanulmánya, amelyben azt vizsgálja, hogy a már több szempontból elemzett Buda környéki falvaiban a rokonság mennyiben tölt be elsõdleges társadalomszervezõ funkciót (1996). Itt kell megemlíteni a fiatalabb generációból Melegh Attila kutatását, amely két mezõváros (Tapolca és Halas) eltérõ fejlõdési útjait kívánja feltárni, többek között például egyéni életutak összehasonlításával (1997), vagy Pozsgai Péter Torna vármegyei vizsgálatát (1997), amelyben külön figyelmet szentel az örökléssel kapcsolatos paraszti családi stratégiáknak.

A nyugat-európai és a magyarországi társadalomtörténet helyzetének összehasonlításánál gyakori érv, hogy nálunk nincsenek olyan minõségû történeti források, mint egyes tõlünk nyugatabbra (vagy éppen északabbra/délebbre) fekvõ országokban, mert részben nem is készültek ilyenek (az írásbeliség fejletlensége okán), részben pedig az idõk során megsemmisültek (háborúk, selejtezések miatt). A saját véleményem az, hogy a családtörténeti kutatás, mint ami a társadalomtörténeten belül mûködõ történeti demográfia egy részterülete, Magyarországon ez idáig nemigen használta ki a fellelhetõ forrásokban meglévõ lehetõséget sem. A tömegesen fennmaradt anyakönyvek feldolgozása nem elég intenzív, általában csak bizonyos adatok kerülnek kiírásra, az úriszéki, bírósági peres iratok felhasználásával is ritkán találkozunk, a plébániákon, helyi levéltárakban õrzött iratok (pl. Historia Domus) pedig még katalógusszinten sem feltártak. Pedig ezen a területen a forrásközpontú helyett a problémaközpontú megközelítés, és ehhez kapcsolódva az interdiszciplinaritás hozhat egyedül további eredményeket.

Hivatkozott irodalom

Andorka R. 1975. Paraszti családszervezet a XVIII-XIX. században: Alsónyék és Kölked adatai nemzetközi összehasonlításban. Ethnographia, LXXXVI. 2-3, 340-365.
Andorka, R.-Faragó, T. 1983. Pre-industrial household structure in Hungary. In: R. Wall-J. Robin-P. Laslett (eds.) Family forms in historic Europe. Cambridge: Cambridge University Press, 281-307.
- - 1984. Az iparosodás elõtti (XVIII-XIX. századi) család- és háztartásszerkezet vizsgálata. Agrártörténeti Szemle, 3-4, 402-437.
Andorka R.-Balázs-Kovács S. 1984. A háztartás összetétel típusai és változásai (Sárpilis, 1792-1804). Ethnographia, 2, 177-199.
- - 1986. The social demography of Hungarian villages in the eighteenth and nineteenth centuries (with special attention to Sárpilis, 1792-1804). Journal of Family History (Vol. 11), 2, 169-192.
Berkner, L. 1972. The Stem Family and the Developmental Cycle of the Peasant Household: An Eighteenth-Century Austrian Example. The American Historical Review (Vol. 77), November, 398-418.
- 1975. The Use and Misuse of Census Data for the Historical Analysis of Family Structure. Journal of Interdisciplinary History (Vol. 4), Spring, 721-738.
Bódy Zs. 1999. Mikrotörténeti módszerek makrotársadalmi csoportok kutatásában. In: Mikrotörténelem: Vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület miskolci konferenciája (Megjelenés alatt.)
Burch, T. K. 1972. Some demographic determinants of average household size: An analytic approach. In: P. Laslett-R. Wall (eds.) Household and family in past time. Cambridge: Cambridge University Press, 91-102.
Czap, P. 1983. A large family: the peasant's greatest wealth: serf households in Mishino, Russia, 1814-1858. In: R. Wall-J. Robin-P. Laslett (eds.) Family Forms in Historic Europe. Cambridge: Cambridge University Press, 105-151.
Czoch G. 1999. A társadalmi rétegzõdés vizsgálata mikrotörténelmi szempontból. In: Mikrotörténelem: Vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület miskolci konferenciája. (Megjelenés alatt.)
Dányi D. 1965. Városi háztartások és családok a 18. század végén (Gyõr 1787). Történeti Statisztikai Évkönyv, 1963-64. Budapest: KSH, 73-109.
- 1977. Háztartás és család nagysága és struktúrája az iparosodás elõtti Magyaror- szágon. Történeti Statisztikai Tanulmányok, 3. Budapest: KSH, 5-104.
Dávid Z. 1973. A családok nagysága és összetétele a veszprémi püspökség területén 1747-1748. Történeti Statisztikai Kötetek. Budapest: KSH
Elder, G. H., Jr. 1987. Families and Lives: Some Developments in Life-Course Studies. Journal of Family History (Vol. 12), 1-3, 179-199.
Faragó T. 1977. Háztartásszerkezet és falusi társadalomfejlõdés Magyarországon 1787-1828. Történeti Statisztikai Tanulmányok, 3. Budapest: KSH, 105-214.
- 1983. Háztartás, család, rokonság. Jegyzetek a legújabb család- és rokonságkutatási eredmények alapján. Ethnographia, 2, 216-255.
- 1985. Paraszti háztartás- és munkaszervezet-típusok Magyarországon a 18. század közepén. Pilis-Buda környéki háztartások 1745-1770 között. Történeti Statisztikai Füzetek, 7. Budapest: KSH
- 1996. Rokonsági viszonyok a magyarországi falvakban a 18. században. Demográfia, 39. 4, 241-262.
- 1997a. Az egykorú néprajzi leírások mint a magyar család- és háztartástörténet forrásai. In: Társadalom és gazdaság Közép- és Kelet-Európában. Budapest: BKE, XIX. 2, 206-216.
- 1997b. Család és háztartás Magyarországon a 18. században. In: Kovacsics J. (szerk.) Magyarország történeti demográfiája (896-1995). 217-239.
Fél, E.-Hofer, T. 1969. Proper Peasants: Traditional life in a Hungarian village. New York: Wenner-Gren Foundation, Part Two: The Family, 79-147.
- - 1997. Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Budapest: Balassi Kiadó
Fortes, M. 1971. Introduction. In: J.Goody (ed.) The developmental cycle in domestic groups. Cambridge: Cambridge University Press, 1-14.
Gaunt, D. 1983. The property and kin relations of retired farmers. In: R. Wall-J. Robin-P. Laslett (eds.) Family Forms in Historic Europe. Cambridge: Cambridge University Press, 249-280.
Goode, W. J. 1963. World Revolution and Family Patterns. New York: The Free Press of Glencoe
Goody, J. (ed.) 1971. The Developmental cycle in domestic groups. Cambridge: Cambridge University Press
- 1972. The evolution of the family. In: P. Laslett-R. Wall (eds.) Household and family in past time. Cambridge: Cambridge University Press, 103-124.
Goody, J.-J. Thirsk-E. P. Thompson (eds.) 1976. Family and Inheritance. Bristol: Cambridge University Press
Granasztói Gy. 1982. A polgári család a középkor végi Magyarországon. Történelmi Szemle, 4, 605-663.
Hajnal, J. 1965. European marriage patterns in perspective. In: D. V. Glass-D. E. C. Eversley (eds.) Population in history: essays in historical demography. London: Cambridge University Press
- 1983. Two kinds of pre-industrial household formation system. In: R. Wall- J. Robin-P. Laslett (eds.) Family Forms in Historic Europe. Cambridge: Cambridge University Press, 65-104.
Hammel, E. A. 1972. The zadruga as process. In: P. Laslett-R. Wall (eds.) Household and family in past time. Cambridge: Cambridge University Press, 335-373.
Hammel, E. A.-P. Laslett 1974. Comparing Household Structure Over Time and Between Cultures. Comparative Studies in Society and History (Vol. 16), 73-103.
Hareven, T. K. 1977. Family Time and Historical Time. Daedalus, 106, 57-70.
- 1987. Family History at the Crossroads. Journal of Family History (Vol. 12), 1-3, ix-xxiii.
Kocsis Gy. 1992. Ceglédi katolikusok többcsaládos háztartásai a XVIII. század második felében. In: Mohay T. (szerk.) Közelítések. Tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára. Debrecen. Ethnica, 187-198.
Laslett, P. 1965. The World We Have Lost. London: Arnold
- 1972. Introduction: The history of the family. In: P. Laslett-R. Wall (eds.) Household and family in past time. Cambridge: Cambridge University Press, 1-89.
- 1977. Family life and illicite love in earlier generations. Cambridge: Cambridge University Press, 1-49.
- 1983. Family and household as work group and kin group: areas of traditional Europe compared. In: R. Wall-J. Robin-P. Laslett (eds.) Family forms in historic Europe. Cambridge: Cambridge University Press, 513-563.
- 1987. The Character of Familial History, Its Limitations and the Conditions for Its Proper Pursuit. Journal of Family History (Vol. 12), 1-3, 263-284.
Laslett, P.-R. Wall (eds.) 1972. Household and family in past time. Cambridge: Cambridge University Press
Löfgren, O. 1974. Family and Household among Scandinavian Peasants: An Exploratory Essay. In: Ethnologia Scandinavica. 17-52.
Magyar A. 1987. A ceglédi katolikusok háztartásszerkezete a XVIII. században. Szentendre: Studia Comitatensia, 18, 123-142.
Melegh A. 1997. Nõi és férfi életpályák két 18. századi mezõvárosban. In: Nagy B.- S. Sárdi M. (szerk.) Szerep és alkotás: Nõi szerepek a társadalomban és az alkotómûvészetben. Debrecen: Csokonai Kiadó, 157-163.
Mitterauer, M. 1979. Családnagyság-családtípusok-családciklus. Világtörténet, (Új folyam) 4, 38-70.
- 1992. Peasant and Non-Peasant Family Forms in Relation to the Physical Environment and Local Economy. Journal of Family History (Vol. 17) 2, 139-159.
Õri P. 1998. Paradigmaváltás a francia történeti demográfiában? Demográfia, XLI. 4, 414-455.
Pfister, U. 1992. The protoindustrial household economy: Toward a formal analysis. Journal of Family History (Vol. 17), 2, 201-232.
Pozsgai P. 1997. Family strategies and adjustment to the external opportunities in a rural region in Hungary in the second half of the 19th century. (Manuscript.)
Rudolph, R. L. 1992. The European Peasant Family and Economy: Central Themes and Issues. Journal of Family History (Vol. 17), 2, 119-138.
Sabean, D. W. 1990. Property, production, and family in Neckarhausen, 1700-1870. Cambridge: Cambridge University Press
Schlumbohm, J. 1992. From Peasant Society to Class Society: Aspects of Family and Class in a Northwest Protoindustrial Parish, 17th-18th Centuries. Journal of Family History (Vol. 17), 2, 183-199.
- 1996. Micro-History and the Macro-Models of the European Demographic System: Life Course Patterns in the Parish of Belm, Germany - Seventeenth to the Nineteenth Centuries. The History of the Family (Vol. 1), 1, 81-95.
Segalen, M. 1986. Historical Anthropology of the Family. New York: Cambridge University Press, 1-42.; 257-308.
Sieder, R.-M. Mitterauer 1983. The reconstruction of the family life course: theoretical problems and empirical results. In: R. Wall-J. Robin-P. Laslett (eds.) Family forms in historic Europe, 309-345.
Sonkoly G.-N. Verdier 1996. Hogyan gyúrjuk össze a morzsákat? Az angol és a francia társadalomtörténet múltja és új útjai. Regio, 7, 4, 105-119.
Wall, R.-J. Robin-P. Laslett (eds.) 1983. Family forms in historic Europe. Cambridge: Cambridge University Press
Wheaton, R. 1987. Observations on the Development of Kinship History, 1942-1985. Journal of Family History (Vol. 12), 1-3, 285-301.

* A fenti szakirodalmi áttekintés része a szerzõ "Család és társadalmi reprodukció" címû PhD- disszertációjának. A kutatást az FO 18291. számú OTKA pályázati program támogatta.
1. Egy késõbbi cikkében a szerzõ röviden utal olyan esetekre is, amikor kulturálisan teljesen eltérõ együttélési mintákkal találkozunk, ahol a lokalitás fenti kritériuma nem érvényesül (duolokalitás, poligámia esetében a multilokalitás), lásd Hammel-Laslett (1974: 77).
2. A fogalmak explicit meghatározása gyakran a tanulmányban nem szerepel, így azok pontos jelentését a szövegkörnyezet, a szemléltetõ példák és a klasszifikációs táblához fûzött magyarázatok adják meg. Így például a család kifejezés a tanulmányban több összefüggésben is elõfordul: tágabb értelemben az együtt lakó rokonok csoportjaként, szûkebben pedig a konjugális kapcsolaton alapuló "kiscsalád" ma használatos értelmében.
3. A háznép ("houseful"), a háztartás ("household") és a család ("family") hierarchikus fogalmai mellett Laslett használja még az együtt élõ háztartási csoport ("coresident domestic group") kifejezést is, amely a felsorolt három megnevezés közül leginkább az elsõvel rokonítható.
4. Ez a franciából átvett kifejezés a szülõk vagy egyéb felmenõ generáció jelenléte nélkül együtt élõ házas testvérek háztartásainak jelölésére használatos.
5. A családi formák leírásának alternatív módja a grafikus ábrázolás, amelynek szabályait lásd Hammel-Laslett (1974: 73-103). Tulajdonképpen helyesebb lenne a háztartásklasszifikációra Laslett-Hammel módszerként hivatkozni, amikor ettõl eltérek, azt csak a rövidség kedvéért teszem.
6. Ugyanez volt a helyzet Olaszország esetében a pármai és a toszkanai települések háztartás összetételének összehasonlításakor.
7. A skandináv kutatások sajátos helyzetben vannak a kontinensen folyó családtörténeti vizsgálatokhoz képest. Az északi országokban kiemelkedõen jó történeti-demográfiai források állnak rendelkezésre: megbízható, pontos anyakönyvek, névszerinti lélekösszeírás-sorozatok maradtak fenn az iparosodás elõtti idõszakból. Ugyanakkor a nyelvi izoláció és az eltérõ kutatási hagyományok miatt a vizsgálati eredmények csak lassan és részlegesen épültek be a kontinens kutatóinak tudáshalmazába. Ennek tulajdonítható, hogy a fent idézett összefoglaló munkájában Laslett még egységesen a nyugati modell követõjeként szerepelteti Skandináviát (1977: 29), holott dán, norvég, svéd és finn kutatóktól már évekkel korábban jelentek meg tanulmányok, amelyek az említett területen megfigyelhetõ igen nagy regionális különbségeket hangsúlyozták. A két végletet Dánia és Finnország képviseli - az elõbbiben a többcsaládos háztartások elõfordulása meglehetõsen ritka volt, míg az utóbbiban igen gyakori. A skandináv történeti-demográfiai kutatások addigi összefoglalása megtalálható Orvar Löfgren (1974) tanulmányában.
8. A hivatkozott tanulmány Hajnal egyik korábbi írásának kiegészítése, amelyben a szerzõ a Szentpétervár-Trieszt közötti demarkációs vonallal húzta meg Nyugat-Európa történeti-demográfiai határát, amelytõl nyugatra esõ területekre a késõi, a keleti részekre pedig a korai házasságkötési kor volt jellemzõ (Hajnal 1965). A háztartások összetétele szempontjából azonban a két régióra bontás elégtelennek bizonyult, az egyszerû háztartások létrejöttét és fennmaradását szabályozó normák szempontjából csak Északnyugat-Európa mutatkozott homogén területnek. Az ezen kívül esõ térségek esetében az egyszerû háztartásokétól eltérõ rendszerként Hajnal szerint csak az úngynevezett "joint household" (két vagy több, egymással rokonságban álló házaspárral jellemezhetõ) együttélési rendszer jelenléte volt azonosítható, amelynek elterjedtsége azonban nem volt egy meghatározott régióhoz köthetõ. Hajnal ez utóbbi típus szabályozó mechanizmusának - az elõbbi formáció esetében említett szabályok ellentéteként - a korai házasságkötést, a fiatal párnak a szülõi háztartásban maradását és a többcsaládos háztartások kisebbekké hasadását tekintette.
9. Czap a nyugat-európaiétól szignifikánsan eltérõ kelet-európai családtípus, illetve demográfiai viselkedés jellemzõinek a többcsaládos háztartások nagy arányát, ezen belül a két- és többgenerációs együttélések gyakoriságát, az 5 fõnél nagyobb átlagos háztartásnagyságot, és a szinte általános korai házasságkötést és gyermekszülést tartja (1983: 145).
10. Lényegében hasonló érveket hoz fel Michael Mitterauer is, amikor a Laslett-tipológia használatának problematikusságát írja le saját, osztrák területen végzett kutatási tapasztalatai alapján (1979). További kritikai munkák hivatkozásai találhatók Granasztói (1982) lábjegyzeteiben. Az említett magyar nyelvû tanulmány továbbá számos bibliográfiai adattal bizonyítja, hogy a Laslettet ért kritikák ellenére a Household and Family... megjelenése fordulópontot hozott a családtörténeti kutatásokban, a kötet eredményei "határozott lökést adtak a modern családtörténeti koncepció kialakításához" (1982: 612).
11. 1994-ben az egyik ilyen tematikus számban magyar kutatók írásai olvashatók egyes hazai népesedéstörténeti (és társadalomtörténeti) kérdéssel kapcsolatban (Journal of Family History 1994. Vol. 19. No.4.)
12. Ezt a jelenséget többnyire a protoindusztrializáció hatásának szokás tulajdonítani, amely megnövelte a családok átlagos gyerekszámát azzal, hogy egyfelõl az így elérhetõ magasabb kereset lehetõvé tette a házasságkötés elõrehozását, csökkentve ezzel a házasságkötési kort, másfelõl felértékelte a gyermek mint munkaerõnövelõ tényezõ szerepét. A protoindusztriális háztartásgazdaság Medick-féle koncepcióját újabban többen is megkérdõjelezik (Pfister 1992). Más összefüggésben Anderson rámutat arra, hogy a vidékrõl az iparvárosokba vándorló munkáscsaládok nagyobb és komplexebb háztartásokat hoztak létre, mint a vidékiek (idézi: Wheaton 1987: 290). Ez is alátámasztja a rokonságkutatások azon megfigyelését, mely szerint a családok számára válságos idõszakokban a rokonság stratégiai támogatást jelentett, elõsegítve ezzel az új helyzethez való alkalmazkodásukat.
13. Gondolok itt elsõsorban a demográfiai változások (csökkenõ gyerekszám, hosszabb várható élettartam) hatására, de ide sorolható a családon belüli intimitás, a magánélet megjelenése, és ezzel összefüggésben a generációk közötti kapcsolatok átalakulása, vagy az egyes, korábban családi funkciók leválásának következményei. A morfológiai változatlanság mögötti változásokat hangsúlyozza Gaunt is az északi országok családi életének átalakulásával kapcsolatban (1987). A mentalitás történeti változásának tanulmányozásával több neves kutató is foglalkozott, itt emlithetjük Ph. Aries, J. L. Flandrin, E. Shorter, vagy L. Stone nevét.
14. A társadalomtörténetben végbemenõ paradigmaváltás hatásáról a francia történeti demográfia megújulásában lásd Õri Péter (1998) áttekintõ tanulmányát. A francia és az angol társadalomtörténet sajátos kapcsolatáról Sonkoly-Verdier (1996) rövid írásában olvashatunk.
15. Ebben az irányzatban tagadhatatlan a történeti- és a társadalom-antropológia, elsõsorban Jack Goody és Martine Segalen munkáinak hatása. A rokonság helyett más kutatók a szomszédsági kapcsolatok fontosságát hangsúlyozzák.
16. A rokonságkutatások történetérõl lásd Wheaton (1987) tanulmányát.
17. Segalen kimutatta, hogy a nukleáris háztartásszerkezet mögött megtalálható volt a fiatal párok azon törekvése, hogy térben minél közelebb maradjanak a szülõi háztartáshoz. Rehert idézve"...dacára annak, hogy maguk a háztartások elkülönülnek, a családi kötelék ugyanazon család különbözõ háztartásai között az emberi és gazdasági kapcsolatok örökké jelenlévõ meghatározó faktora volt" (1991: 77).
18. Peter Laslett az "Introduction"-t ért kritikákra válaszolva maga a múlt századfordulóig vezeti vissza a családi fejlõdési ciklusok gondolatának megjelenését (1987: 277-278).
19. A fejlõdési ciklus felrajzolásakor komoly módszertani problémát jelent, hogy egy-egy lokális közösségrõl szeriális név szerinti lélekösszeírások, amelyekbõl az egyes fázisok azonosíthatók, csak igen kis számban maradtak fenn a tradicionális korszakból. Ezen probléma megoldására Berkner tanulmánya kiváló tanpéldát szolgáltat, amikor a családtípusoknak a háztartásfõ kora szerinti bontásban szerepeltetésével egy év cenzusának adatai alapján sikerül megrajzolnia a törzscsalád fejlõdési ciklusát.
20. Ebbõl a szempontból különösen Hammel kiváló tanulmánya érdemel figyelmet, amely a szerb zadruga példáján bemutatja, hogy külsõ kényszerek hogyan növelték meg a nem összetett háztartások elõfordulásának gyakoriságát, miközben a háztartási ciklus felépítése, és a mögötte meghúzódó rokonsági ideológia lényegében nem változott (1972). További érdekes példákat találunk Franciaország esetében, ahol Agnes Fine-Souriac a törzscsaládos, Martine Segalen pedig a nukleáris családos területeken végzett hasonló alapos vizsgálatokat (Segalen 1986: 27-28).
21. Az életútelemzés történetének összefoglalását lásd Elder (1987) gazdag hivatkozással ellátott tanulmányában.
22. A kronologikus idõ-társadalmi idõ megkülönböztetésében kap értelmet például a gyermekkor történeti vizsgálata, azaz annak összehasonlítása, hogy az egymást követõ történeti korszakokban hogyan változott, tolódott ki a gyermekkor végének, a felnõtté válás kezdetének idõpontja. Ugyanígy az öregedés folyamatának bizonyos életkorhoz kötése is társadalmilag konstruált, tehát térben és idõben változó jelenség.
23. Hasonló módon Fél Edit és Hofer Tamás is a gazdaságok eltérõ munkaerõ-szükségletével hozzák összefüggésbe a családok nagyságát, nemek és életkorok szerinti összetételét (Fél-Hofer 1997: 144-190).
24. Ebben a témában Family and Inheritance címmel egy gyakran hivatkozott tanulmánykötet is megjelent, amely az örökösödési rendszer számos aspektusát tárgyalja. Sajnos a kötetben csak Nyugat- és Dél-Európával foglalkozó írásokkal találkozunk (Goody-Thirsk- Thompson 1976).
25. Berkner például a németországi régiók összehasonlitó vizsgálata alapján azt állítja, hogy szoros összefüggés volt az osztott öröklés és a nukleáris családok elõfordulása között. Továbbá ez a rendszer együtt járt a kisebb birtoktestek kialakulásával, míg a törzsöröklés nagyobb földbirtokok mûvelését tette lehetõvé (1976). Macfarlane viszont a 13-14. századi Angliát vizsgálva az osztott öröklésû területeken "az orosz nagycsaládrendszerhez közel álló szisztémát" talált, mivel a földosztást az örökösök az apa halála után még néhány évig ténylegesen nem hajtották végre. Bizonyos idõ után az ilyen nagycsaládok felbomlottak, ami gyakran úgy következett be, hogy az egyik fiú kivásárolta a testvérei részét az addig közösen mûvelt földbõl (Macfarlane 1993: 5. fejezet ). A háztartástípus és az öröklési rendszer szoros kapcsolatát hangsúlyozta Goldschmidt és Kunkel tanulmánya is, amelyet az osztatlan öröklés-törzscsalád, a fiági osztott öröklés-testvérházaspárok együttlakása, egyenlõ osztott öröklés-nukleáris család megfeleltetésekkel tartottak leírhatónak (idézi Andorka 1975). Az elõbbi tanulmányokon és a Family and Inheritance említett kötetén kívül további hivatkozások találhatók Sabean kötetében (1990: 13-15. o. lábjegyzetek).
26. Jacques Revel, a mikrotörténetírás ismert személyisége az elmúlt évben az ELTE-n mûködõ Atelier Intézet meghívásából járt Magyarországon, amelynek során elõadást tartott az irányzat kialakulásának tudománytörténeti kontextusáról, intézményi hátterérõl, bizonyos elméleti és módszertani vonatkozásairól. (Az irányzat kifejtésénél a továbbiakban az elõadáson elhangzottakra támaszkodom.) Mint ahogy Revel elõadásából kitûnt, a mikrotörténelem (még?) nem új paradigma, hanem több módszer együttesét jelentõ történetírói gyakorlat, amelynek ismertsége és elismertsége országonként változó.
27. Ez az a pont, ahol a mikrotörténetírás kiforratlansága megmutatkozik, ugyanis eddig nem tudta meggyõzõ módon megoldani a léptékváltás, tehát a mikro-makroszint összekapcsolásának problémáját.
28. Vegyük például Maurizio Gribaudi munkáját, aki a torinói munkásnegyedben a fasizmus behatolását kívánta megmagyarázni. Az oral history és a terepmunka módszereit felhasználva végül is arra a következtetésre jutott, hogy a negyedben kezdetben megfigyelhetõ szocialista diskurzus a családok közötti, kölcsönös szívességeken alapuló funkcionális kapcsolatok létrejöttét segítette elõ, illetve fennmaradását szolgálta, majd amikor ezen kapcsolatok funkcióját átvette más intézmény (a társadalombiztosítás), akkor a családok eltérõ társadalmi hátterét és aspirációit elfedõ szocialista diskurzus jelentõsége is elhalványult, teret engedve olyan megkülönböztetésen alapuló szélsõséges ideológiának, mint a fasizmus (Gribaudi tanulmányát ismerteti Bódy 1999). Egy másik példa Simona Cerutti szintén Torinó életével foglalkozó könyve, amely a városi lakosság céhes tömörülését kívánja megmagyarázni a 18. század elején. A szerzõ alapos vizsgálattal térképezi fel a városban fellelhetõ különbözõ házassági stratégiákat. Leírja, hogy a pestisjárvány hogyan változtatja meg ezeket, a változás hogyan járul hozzá ahhoz, hogy a helyi és a központi hatalom konfliktusából végül is az utóbbi kerül ki gyõztesen, és ez hogyan vezet el addig, hogy a helyi hatalomból kiszoruló társadalmi csoportok érdekeik és politikai szándékaik kifejezésére hogyan találják meg a céhekbe szervezõdés formáját. Cerutti dolgozatában hangsúlyozza a mikrotörténeti megközelítés és a helytörténet közötti különbséget, amikor rámutat arra, hogy a torinói eset nemcsak helyi sajátosságokat mutat, hanem az egyben "az egyének, az intézmények, az ideológiák közötti kapcsolatok története, amelyek egy adott pillanatban kialakulnak személyek és intézmények, viselkedések és ideológiák között" (idézi Czoch 1999)
29. Sabean monográfiájának tavaly megjelent második kötetében az elõszóban azt vallja, hogy anélkül írt "mikrotörténetet", hogy ismerte volna ezt a kifejezést. Ez is arra utal, hogy a mikrotörténelemnek nincs elméleti ortodoxiája, csak közös módszerei. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének bizonyos elméleti elõfeltevései, mint például az egyéni cselekvésekre visszavezethetõ társadalmi jelenségek tételezése.
30. A néprajzi munkákra hivatkozók fõként Morvay Judit, Gunda Béla írásait említik. Ugyanakkor más néprajzkutatók (pl. Fél Edit) már korábban is a nagycsalád korlátozott elterjedtségét valószínûsítették (Andorka 1975; Faragó 1977; Andorka-Faragó 1983, 1984; Faragó 1997a).
31. Lásd Szabó István, Zimányi Vera, Veress Éva, Kosáry Domokos munkáit (idézi Andorka 1975: 341).
32. Ugyanígy a demográfiai tényezõknek az átlagos háztartásnagyságot korlátozó voltát mutatta be - Coale modelljét felhasználva - Thomas Burch stabil népességre kidolgozott demográfiai modelljében (1972).
33. Itt kell megemlítenünk Dányi Dezsõnek a gyõri háztartásokról szóló szintén korai munkáját, amely az elsõ népszámlálás fennmaradt családi összesítései alapján a háztartások típusokba sorolásával is foglalkozik (1965). Nagyobb területrõl, a veszprémi püspökség településeinek családjairól közöl részletes statisztikai táblázatokat Dávid Zoltán (1973).
34. Hasonló módon felrajzolhatók a nagycsaládos települések régiói is, amelyek fõként a mai Magyarország déli-délnyugati és északi részén voltak találhatók.
35. További feltétel a teljeskörû, tehát közel 100 százalékos házasodási arány.
36. Az átlagos házasságkötési kor kiszámítása általában csak egy-egy település esetében megoldható. Faragó saját számításai szerint, valamint Dányi Dezsõ munkájára hivatkozva közöl egy táblázatot, amely alapján a vidéki Magyarországon 1777-ben a férfiak esetében ez a mutató 22,5 év, 1876-ban pedig 24,4 év volt. Ha ehhez hozzávesszük a városok minden bizonnyal magasabb adatait, akkor az elõbbinél magasabb értékeket kapunk, ami valószínûleg még így is alatta marad a Hajnal által észak-nyugat-európainak nevezett házasodási modell 26 éves minimumának (Faragó 1997: 234; vö. Hajnal 1983: 69).
37. Lehetséges, hogy egy pontatlan megfogalmazás miatt félreértettem Faragó mondanivalóját, amely így szólt: "Ami a hosszú távú háztartásszerkezet-változásokat illeti, ott Magyarország esetében két korábbi vizsgálatom (13,14) alapján azt mondhatom, hogy az adatokkal ellenõrizhetõ idõszakban két trend érzékelhetõ. A háztartások mérete (az átlagos háztartás-nagyság) a 18. század végétõl fokozatosan növekszik körülbelül a századfordulóig, majd attól kezdve gyors ütemben és folyamatosan esik. A háztartás-növekedési tendenciát igazolja a háztartásnagyságon kívül egyéb mutató is: az egy famíliára esõ felnõtt fiúk és võk arányának növekedése a 19. század elsõ évtizedeiben (7. tábla). Úgy vélem, ezek alapján bizonyítottnak vehetõ, hogy a háztartásnagyság méretének növekedése nem kizárólag a gyermekek halandóságának javulása által elõidézett létszámgyarapodásra vezethetõ vissza, hanem az együtt élõ családok számának és arányának valós növekedését, a háztartásszerkezet tényleges átalakulását jelenti. A trend a századforduló körül változik meg Magyarországon - ez az az idõszak (a 19. század vége-20. század elsõ évtizede), amikor a néprajzi gyûjtések is egyre inkább a régi, nagy együtt élõ csoportok bomlásáról, a hagyományos háztartásszerkezet átalakulásáról adnak hírt" (Faragó 1997: 223). Az idézetben a szerzõ - az én olvasatomban - azt állítja, hogy a háztartásnagyság növekedésébõl, amelyet adatai a XVIII. század vége és a XIX-XX. század fordulója közötti idõszakra mutatnak, következtethetünk a háztartásstruktúra átalakulására, amelyre viszont adatok csak az 1787-1828 közötti évekbõl állnak rendelkezésre. Az extrapoláció magyarázatának kulcsa lehetséges, hogy az idézetben is feltüntetett egyik hivatkozásban rejlik, amely a szerzõnek egy 1979-es, eddig nem publikált kézirata.
38. Elég csak arra utalnunk, hogy hogyan szorult háttérbe a korábban elõszeretettel alkalmazott MHS (mean household size) mutató a külföldi publikációkban a lényegi háztartásszerkezeti eltéréseket elfedõ volta miatt.
39. Mint arra a néprajzi kutatások felhívták a figyelmet, a vaseke és az új szántási mód elterjedése már nem igényelt annyi férfi munkaerõt a föld megmûveléséhez. Ugyanakkor például a minõségi állattenyésztés, fõképp az igényesebb lótenyésztés olyan speciális gondoskodást igényelt, amit a parasztok szívesebben bíztak családtagokra, mint fizetett munkerõre. Az elõbbihez hasonlóan a konyhakerti növényekre speicalizált árutermelés is megnövelhette a gazdaság munkaerõigényét.
40. A szerzõ hangsúlyozza, hogy a reprezentativitás nem statisztikai értelemben értendõ, hiszen valódi reprezentatív mintavételre megfelelõ levéltári források hiányában nincs mód. Általánosabb következtetések levonásához az ad alapot, hogy mint a vizsgált pilisi járásról meg- állapítja, az "kicsiben szinte az egész ország 18. századi falusi társadalmát tükrözi" (Faragó 1985: 10-11; 33). A vizsgált települések mind etnikum, mind vallás tekintetében valóban vegyes képet mutatnak: a magyar református Tótfalu és Tök mellett feldolgozásra került három katolikus német, illetve német többségû falu (Nagykovácsi, Perbál, Dunabogdány), az ortodox szerbek által lakott Kalász, a horvát római katolikus Tököl és a szlovákok lakta, szintén katolikus Pilisszántó.
41. Hosszabb távon a falu családjaiból egyre többen választották a születéskorlátozást, amely stratégia a kortárs és a mai irodalomban "egykézés" néven vált ismertté.
42. A magyar háztartásszerkezeti kutatások szintézisét jelentette Andorka Rudolf és Faragó Tamás közös tanulmánya, amely a rangos "Family forms in historic Europe" címû kötetben jelent meg, és amelyben a szerzõpáros az addigi lokális és makroszintû vizsgálatok fõbb eredményeit foglalta össze (Andorka-Faragó 1983., magyarul kisebb kiegészítéssel lásd a szerzõk 1984-es írását).
43. A Laslett-Hammel-féle klasszifikáció ismertsége és használata nem korlátozódott a fent említett lokális vizsgálatok készítõire. Így például ezzel a módszerrel dolgozta fel Cegléd 1773-as katolikus összeírását Kocsis Gyula és Magyar Antal is (Kocsis 1992; Magyar 1987). Más kutatók azt a jobb használhatóság végett a saját céljaiknak megfelelõen kisebb- nagyobb mértékig átalakítva használták.
44. A néprajz (vagy inkább antropológia) hatása a háztartásszerkezeti kutatásokra leginkább Fél Edit és Hofer Tamás Átányról írt kötetei kapcsán mutatható ki. Különösen a háztartás és a munkaszervezet viszonyának sokféleségérõl szóló részeket szokás idézni (lásd Fél-Hofer 1969). A Proper peasants kivételesen gazdag gondolatiságát jelzi, hogy ebben a kérdésben számos ismert külföldi kutató hivatkozik a kötetre (lásd többek között Richard Wall-nak a Family Forms... elé írt bevezetését).
45. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az új társadalom-történetírás nincs jelen egyes, az írásbeliséggel, a mentalitásváltozással, a paraszti fogyasztás módosulásával stb. foglalkozó írásban, hanem azt, hogy megjelenése nem hozott olyan áttörést, mint amilyen Nyugat- Európában megfigyelhetõ volt. Lehetséges, hogy ezen fázis helyett az új történészgenerációval együtt felnövõ mikrotörténeti megközelítés fogja jelenteni az új paradigmát?