Beliczay Erzsébet-Szirmai Viktória
FÓRUM A TÁRSADALMI RÉSZVÉTELRÕL


2000. március 30-án a Levegõ Munkacsoport Országos Környezetvédõ Szövetsége, a Magyar Szociológiai Társaság Környezetvédelmi Szakosztálya és a TIT Stúdió Környezetvédelmi Oktatóközpont egész napos fórumot rendezett "Környezeti konfliktusok és társadalmi részvétel - új kutatási irányok, tanulságos esetek" címmel.

A rendezvény fõ célja az volt, hogy a környezetvédelem legkülönbözõbb területeivel foglalkozó szakemberek, köztük a környezetszociológusok, a környezetvédelmi mozgalmak szakértõi és aktivistái, a környezetvédelem iránt érdeklõdõ laikusok, a környezeti károkkal érintett vagy azokról tájékozott lakók, az országos és a helyi környezetvédelem politikusai találkozzanak és eszmét cseréljenek a környezetvédelem egyik legfontosabb problémájáról, a társadalmi részvétel sajátosságairól, meghatározó folyamatairól és a társadalmi konfliktusok mai jellegzetességeirõl.

A fórum elsõ részében fõként a környezetszociológiai szakosztály megjelent tagjai mondták el a véleményüket. Dr. Szirmai Viktória (a szociológiai tudomány doktora, MTA Szociológiai Kutatóintézet) a fórum elnöki bevezetéseként röviden összefoglalta az átmenetre jellemzõ fõbb folyamatokat, és megemlített néhány vitára érdemes ellentmondást is. Ezek közül talán a legfontosabbak a társadalmi konfliktusok dinamikájával kapcsolatos változások, a környezetvédelmi konfliktusok számának és jelentõségének csökkenésével kapcsolatos tapasztalatok. Közismert, hogy a rendszerváltás egész Közép- és Kelet-Európában, így Magyarországon is, szorosan összekapcsolódott a környezetvédelmi, társadalmi konfliktusokkal. A nyolcvanas évek végén az önkormányzatok, a lakosság, a civil társadalmi szervezetek, a környezetvédelmi mozgalmak, a természeti környezettel kapcsolatos döntésekbõl korábban kiszorított társadalmi szereplõk a legkülönbözõbb típusú akciók keretében tették egyértelmûvé, hogy polgári társadalmat és annak megfelelõ modern környezetvédelmet követelnek. E folyamatok alapján ezért sokan feltételezték, hogy az átmenet kiteljesedésével megsokszorozódnak a társadalmi, környezetvédelmi konfliktusok. A tények azonban ezt nem igazolták, a politikai intézményrendszer megszilárdulásával, a piaci társadalom fõbb folyamatainak kiépülésével párhuzamosan a környezetvédelmi társadalmi konfliktusok száma, illetve a társadalmi jelentõsége csökkent A rendszerváltással összefüggõ környezetvédelmi konfliktusok mögött nemcsak ökológiai, hanem egyéb társadalmi és szociális, érdekérvényesítési problémák, társadalmi csoportigények és követelések is meghúzódtak. A polgári társadalom megfelelõ intézményeinek kiépülésével, a modern polgári tiltakozási kultúra megerõsödésével az egyéb természetû feszültségek más keretekben, például sztrájkok, különbözõ politikai tiltakozó akciók formáiban jelennek meg. A modern környezetvédelem intézményrendszerének létrejöttével számos ökológiai követelés konfliktus nélkül is megoldódik.

Az ország kedvezõtlen környezeti állapotához képest azonban mégis kevésnek mondhatók a kirobbant környezeti konfliktusok és tiltakozó akciók. Az érintettek számára köztudottan szennyezett településeken az emberek némák maradnak, a munkahely féltése miatt tudomásul veszik a helyi vállalatok és vállalkozások környezeti károkat okozó tevékenységeit. Az önkormányzatok (és a szakmai csoportok) is kiszolgáltatottak a károkat okozó cégek adó- és foglalkoztatási politikájának és lehetõségeinek. A helyi hatalmak az önkormányzati autonómiát korlátozó állami intézkedések és adóelvonások miatt sem képesek a természeti környezet, illetve a lakosság egészségének a védelmét vállalni. Többek között azért sem, mert a munkahelyét féltõ lakosság is elfogadja a környezeti kárt okozó tevékenységeket, így az önkormányzatnak nincs olyan helyi társadalmi bázisa, amelyre politikailag legitim módon támaszkodhatna a (ma többnyire hiányzó) környezetvédelmi jövõkép, stratégia kialakításakor. A magyar társadalom környezeti ügyekben nagyon megosztott, a polgárosodó rétegek fogyasztási igényei, a hátrányosabb helyzetben lévõk kiszolgáltatottsága, a környezetvédelmi mozgalmak anyagi kiszolgáltatottsága sem kedveznek a környezet védelmének, s ez a társadalmi konfliktusok erõtlenségében, a társadalmi részvétel gátjaiban is érzékelhetõ. A környezetvédõ mozgalmak társadalommal való kapcsolata - sokféle külsõ és belsõ tényezõ miatt - gyenge.

Az európai integráció környezetvédelemre és a társadalmi konfliktusok várható alakulására gyakorolt következményei is ellentmondásokban jelentkeznek. A különbözõ hivatalos dokumentumok szerint az Európai Unió országaira a magas szintû környezettudatos magatartás jellemzõ (bár ez vitatható, hiszen az Európai Unió országai is igen differenciáltak). Magyarországon azonban a csatlakozással összefüggõ elõkészületek ennek ellenkezõjét eredményezik. Az Európai Unió szigorúbb környezetvédelmi elõírásai következtében vélhetõen hátrányos helyzetbe kerülõ szennyezett ipari térségek jövõjére vonatkozó negatív szcenáriók, a kialakult környezeti károk miatti esetleges visszafejlesztés, leépítés és a munkanélküliség veszélyei miatt nem robbannak ki környezetvédelmi társadalmi konfliktusok. Helyi szinten társadalmi konszenzus érzékelhetõ a környezeti károk bagatellizálására. (A külföldi befektetõktõl jövõt remélõ települések sem igen viselkednek másként, itt is jellemzõ a környezeti problémák elhallgatása.) A környezetvédelemmel kapcsolatos problémák miatt is fontos áttekinteni és elemezni a kialakult helyzetet meghatározó tényezõket, valamint a megoldás lehetséges módjait.

A bevezetõ gondolatok után Dr. Farkas János (egyetemi tanár, BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék) néhány elméleti problémára hívta fel a figyelmet Jánossy Ferenc közgazdász méréselméleti paradoxona alapján. Eszerint a közgazdászok (de a tudósok általában is) mindig a mérhetõ dolgokat tanulmányozzák. Ha a megismerésben elágazásokhoz érnek, akkor kvantifikálják a dolgok, ügyek mennyiségi oldalait, viszont elhanyagolják a nem mérhetõ minõségeket. Végül, amikor már mindent pontosan megmértek, akkor a rendszer belülrõl omlik össze, mivel az eddig elhanyagolt minõségi vonatkozások "felrobbantják". Ezt a méréselméleti paradoxont a neoliberális, "mainstream" közgazdaságtanra alkalmazta, amely minden értéket piaci értékre redukál. Az olyan élettényezõk, mint a levegõ és víz ingyenesek, ezért eme libertariánus ökonómia szerint értéktelenek. Persze ha a szûkösség miatt magánkézbe kerülnek, akkor piaci természetûvé változtatják õket, és áru lesz belõlük. Az arany, a gyémánt az ilyen közgazdászok szemében értékes, pedig ezek nem szükségesek létfenntartásunkhoz. Az emberi élet értéke sem lesz más, mint az keresõképessége, gazdasághoz való hozzájárulása. A pénz energiája a társadalom energiája. A legfontosabb cél pedig a fogyasztás lesz. A fogyasztás viszont gazdasági növekedést igényel, tételez fel. Az ember elsõdleges célja a gazdasági növekedés lesz. Az a közgazdaságtan tehát, amely csak a megfigyelhetõ és mérhetõ piaci árakat fogadja el az emberi értékek egyetlen mércéjeként, a természet elõforrásainak pazarló felhasználására ösztönöz.

Az egyetemi oktatásban is ambivalens helyzet alakult ki. Egyfelõl a "main-stream" ökonómia tanaira tanítják a hallgatókat, másfelõl buzdítják õket a környezetvédõ technológiák kifejlesztésére, alkalmazására. A kutatók is hasonló helyzetbe kerülnek, ha egyfelõl a mûszaki haladás gyorsítását szorgalmazzák, másfelõl féltik a természetbõl fakadó életfeltételeket. A megoldás nyilván nem a tudományos-technikai haladás leállítása, hanem a természeti életfeltételeinkkel összhangban álló gazdálkodás megteremtése.

Vit László (közíró) a társadalmi mozgalmak, a társadalmi konfliktusok és a környezetvédelem néhány általános vonatkozását emelte ki. Szerinte a rendszerváltozás nyomán a társadalmi kezdeményezések lehetõsége nõtt ugyan, de mivel az intézményesült pártstruktúrák többé-kevésbé elfogadható választ adtak a mozgalmak által feszegetett problémák jó részére, súlyuk és elismertségük csökkent, és így a közügyekben való társadalmi részvételük is visszaesett. Magyarul, hiába jöttek létre ezrével civil szervezetek, ha beleszólásuk a helyi vagy az országos politikába súlytalan. A szervezetek a rendszerváltás adta mozgástereket képtelenek kitölteni.

A széleskörû társadalmi mobilizálódást akadályozó tényezõk között említhetõ még a hivatalos gazdasági-politikai eszmerendszertõl különbözõ alternatív felfogás hiánya. Elsõsorban nem alternatív filozófiákban van hiány, hanem koherens és politikai gyakorlatba beépíthetõ módszerekbõl, amelyek antipolitikusak ugyan - ha a mai politizálást tekintjük mérvadónak -, de nem depolitizáltak és képesek különbözõ társadalmi rétegeket mobilizálni. Aligha jöhetnek szóba persze túlságosan nagy anyagi áldozatokat követelõ változtatások, vagy olyanok, amelyek totálisan szembefordulnak az uralkodó, piacorientált felfogással. Valószínûleg sok múlik a megfogalmazásokon is, hiszen a nyíltan technikaellenes vagy etikai alapokon álló megnyilvánulások a vallásosság, a racionálisabb és tudományosabb érvelések pedig speciális szakmai irányokba térítik el az úgynevezett ökológiai problémákat.

Nem tagadható, hogy a társadalmi mozgalmak eddigi kudarcai kiábrándulást keltettek, talán azért, mert a társadalmi beleszólás jogi feltételei rendezetlenek. Tény, hogy a képviseleti demokrácia zárt rendszerének külsõ befolyásolása lényegében hatástalan.

Csökkenti a lehetõségeket az emberek informális elszigeteltsége, a médiában megnyilvánuló manipulatív információáramlás, az új demokrácia bürokratizmusa, a létfenntartás és a létszükséglet materiális gondjai a munkahely megtartása miatt érzett félelem és a szabadidõ hiánya. A fentiek miatt általában professzionális civil szervezetek "pótolják" a társadalmat. Kétségtelen, hogy a civil szervezet tagjai nem számíthatnak politikai karrierre, mint a képviselõk és a pártaktivisták, így a kreatív mozgalomszervezõk száma nem növekedett, pedig a társadalmi támogatottság növelhetõ lenne pusztán hatékonyabb tájékoztatással és szakmai fórumok szervezésével, hogy a mozgalomhoz lazább szálakkal kapcsolódók naprakész információkhoz juthassanak.

Baj az is, hogy egyesületeken belüli munkamegosztás az önkéntes vállalásokon alapul, a hierarchikus kapcsolatok hiánya azonban a mai magyarországi viszonyok között inkább hátrány, mint elõny, mivel csökkenti a szervezetek hatékonyságát. És akkor még nem esett szó a személyeskedésekrõl, a legelemibb anyagi feltételek hiányáról, a szervezetek rossz értelemben vett intézményesedésérõl, a civil szervezetekhez méltatlan összeférhetetlenségekrõl, a szereplési vágyról, az erkölcsi feddhetetlenség és a pártpolitikai semlegesség feladásáról, amelyek csökkentik a magukat "tisztának" és "tévedhetetlennek" tartó szervezetek és csoportok társadalmi támogatottságát.

Dr. Tistyán László (szociológus, FACT Intézet, Pécs) a környezetvédelmi mozgalmakkal kapcsolatban további három problémára hívta fel a figyelmet.

A nyolcvanas évtized különösen kedvezett a hazai zöldeknek. Ennek azonban elsõsorban sajátos, a politikai mezõben értelmezhetõ okai voltak, s nem annyira a természet, a környezet, az élõvilág stb. védelmére irányuló programok népszerûségébõl eredt. Ezt számos tanulmány bizonyította.

A rendszerváltás a politikai rendszer átalakulásával megfosztotta a zöld mozgalmakat az implicit politikai funkciótól. Változott a felállás is. Korábban a zöldek az állammal álltak szemben. A konfrontációk a politikai mezõ játékszabályai szerint zajlottak. A rendszerváltást követõen az állam háttérbe vonulása mellett az ütközés a gazdaság egyes szereplõi és a zöldek között zajlik. Beruházók és zöldek, szennyezõk és zöldek stb. A helyzet - más szavakkal megfogalmazva - ma a következõ: a "profik" az egyik oldalon (tõkeerõs gazdasági szervezetek marketingesekkel, kommunikációs szakemberekkel, igen jelentõs erõforrásokkal a háttérben) és gyakran "amatõrök, próféták" a másikon (az alacsony létszámú, gyenge bázissal és szinte semmi pénzzel nem rendelkezõ zöld mozgalmak); jól artikulált érdekek ütköznek túl általános, megfoghatatlan, nehezen operacionalizálható értékekkel.

A bekövetkezett változásokat a zöldek többnyire nem voltak képesek követni, tevékenységük gyakran a régi (rendszerváltás elõtti) szabályok szerint folyik. Ennek egyik legérdekesebb megnyilvánulási formája az a nagyon könnyen tetten érhetõ törekvés, hogy a problémát politikaivá transzformálják. Ez a taktika azonban hatástalan, és egyre inkább az lesz a jövõben. Ezért itt az ideje a zöld mozgalmak megújulásának, melyre égetõen szükség lenne azért is, mert az állam szerepe "ebben az ügyben" kétségesnek mondható.

A másik nagy probléma az, hogy a zöld mozgalmaknak többnyire nincsenek pozitív programjaik, ami ennél is problematikusabb - nincsenek olyan "mozgalmi magatartásmodellek" melyek ilyen programok kidolgozására és elfogadtatására vonatkoznak. Ennek a helyzetnek egyik legsúlyosabb következménye, hogy gyakorta maguk a zöld mozgalmak a legnagyobb ellenzõi egy-egy környezetvédelmi beruházásnak.

A pozitív, társadalmi, közösségi léptékû bázis megteremtésére képes programok iránti igény ismét felveti a profizmus kérdését. Értékeket érdekekbe átfordító programokat kidolgozni, azokat profi módon kommunikálni, azaz "eladni" a társadalomnak - ehhez profikra van szükség. És természetesen pénzre. (Pénze pedig mindig másnak, az ellenérdekû félnek van.)

Az egyik lehetséges kiút, hogy a mozgalmak - attitûdjeiket megváltoztatva - az állammal társuljanak. Mert az állam rendelkezik azzal a pénzzel, amelybõl a ma nagyon hiányzó profikat finanszírozni lehetne. (Az állam elvileg a polgárait kell szolgálja, legalábbis azért szed a polgároktól adót, hogy abból a közösség egészét szolgáló feladatait ellássa stb. Ez esetben viszont - miként azt napi politikát látva nem alaptalan megfogalmazni - különösen fontos az együttmûködést "kordában tartó" garanciák kidolgozása.)

A harmadik problémát az adja, hogy a zöld mozgalmak léte, aktivitásuk mértéke többnyire leképezi a településhierarchiát. A legtöbbször nyilvánossághoz jutó zöldek budapestiek, és ahogy lefelé haladunk a településhierarchiában, egyre kevesebbet hallunk ilyen mozgalmakról. (Kivételt ez alól a nagypolitikai jelentõségûvé dagadó vidéki problémákban szereplõ helyi zöldek jelentenek egy-egy szituáció erejéig.)

E jelenség két szempontból is sajnálatos. A "környezetvédelmet" igénylõ problémák konkrét helyekhez kötõdnek, és ezek a helyek többnyire nem Budapesten vannak. Vajon az a tény, hogy egy-egy vidéki közmeghallgatáson, tiltakozó akción a környezeti értékeket Budapestrõl leutazó zöldek képviselik, arra utal, mintha a nem Budapesten élõknek kevéssé lenne fontos a környezet védelme? Vélhetõen nem. E jelenség sokkal inkább arra utal, hogy rosszul fogjuk meg a "környezetvédelmi problémákat". Mindig csak nagyban gondolkodunk - Duna-gátban, atomerõmûben stb., miközben "hétköznapi környezetszennyezésünk" magától értetõdõ gyakorlatként szentesül. Atomerõmûvet nem, ólomakkumulátor-feldolgozót nem; parkolóban leeresztett olajat, erdõben elásott lerobbant aksit, a sorok közé kiöntött permetezõszert igen. Mert egy erõmû környezeti probléma, a mindannyiunk által gyarapított szeméthegyek, melyekbe hovatovább belefulladunk, nem az.

Összegezve -, miként a mozgalmak a településhierarchia mentén, úgy a "zöld problémák" egy tõlünk távolító másik hierarchia mentén "súlyosodnak". Ez utóbbi lényegi eleme pedig a "tõlem" való távolság, amely "engem" felment a felelõsségvállalás kényelmetlensége, a személyes cselekvés kényszere alól.

Dr. Fleischer Tamás (tudományos fõmunkatárs, MTA Világgazdasági Kutatóintézet) a társadalmi konfliktusok típusaihoz szólt hozzá. Elõször felidézte, hogy a NIMBY, azaz a "Not In My BackYard" (ne az én udvaromba) kifejezés arra a jelenségre vonatkozik, amikor az érintett lakosság elfogadja, hogy az adott beruházásra (erõmûre, útra, hulladéklerakóra stb.) valahol szükség van, az ellen azonban tiltakozik, hogy a létesítmény éppen az adott helyen, õket érintve valósuljon meg. A kérdéskörrõl tíz éve Vári Anna szerzõtársával (Faragó Klárával) egy könyvet írt "Csak ne az én kertembe" címmel; a jelenség azóta Magyarországon is közismertnek tekinthetõ.

A hozzászóló ezután bevezetett egy másik fogalmat, a PIMBY-t (Put In My BackYard). Az elõbbiekhez hasonló típusú, ám gyakran rejtve maradó konfliktust jelent ugyanis a NIMBY fordítottja is: amikor nem egy általában szükségesnek ítélt létesítmény helyi elhelyezése ellen, hanem, megfordítva, egy általában - országosan vagy globálisan - környezetszennyezõnek ítélt létesítmény (pl. autópálya vagy ipartelep) helyi elhelyezése érdekében lép föl a helyi közösség. A létesítménynek a nagyobb közösség együtt viseli a hátrányait, de helyben a hátrányokat bõven ellensúlyozónak vélik a beruházás tényleges vagy remélt helyi (foglalkoztatási, anyagi stb.) elõnyeit.

Míg a NIMBY esetén a beruházó és a lakosság élesen konfrontál, ezért a konfliktus világosan kirajzolódik, addig a PIMBY esetében a beruházó telepítési érdeke és a helyi lakosság deklarált befogadói érdeke egybeesik. Nincs olyan konfliktus, amit egyeztetni kellene, és a folyamatot felügyelõ szervezetnek sem érdeke, hogy konfliktust provokáljon ott, ahol nincs, így csendben továbbmegy az engedélyezési folyamat. Éppen azért fontos felhívni a figyelmet a PIMB-jelenség lehetõségére, mert jól rávilágít a helyi társadalmi konfliktuskezelés korlátaira. Ha nincs egy határozott és kereteket szabó ágazatpolitika, amelyik megszûri a jelentkezõ befektetési szándékokat, ha nincs megfelelõ szakmai kontroll a beruházás tartalmi összetevõire vonatkozóan, akkor a helyi társadalmi ellenõrzés - önmagában - nem feltétlenül képes megfelelõ kontrollt biztosítani.

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy önmagukban a kormányzati vagy az ágazati intézmények is hajlamosak elvakultan képviselni saját szempontrendszerüket és megközelítésmódjukat. Pontosan ettõl óvja meg õket (és mindnyájunkat) az, ha elképzeléseiket kénytelenek laikus érintettek számára kifejteni, illetve velük megvitatni és egyeztetni.

Dr. Vári Anna (tudományos fõmunkatárs, MTA Szociológiai Kutatóintézet) hozzászólásában arról beszélt, mennyire káros, a környezet ügyének szempontjából a pártpolitika a valós problémák fölé emelése, és a társadalom pártpolitikai alapon történõ szétszakítása, a "törzsi háborúk"-ba való bevonása. Ennek egyik következménye, hogy szélsõségesnek vagy harmadikutas utópiának lehet bélyegezni minden olyan társadalomértelmezést vagy jövõképet, amely eltér a domináns pártok ideológiájától. Másik súlyos következmény a környezetvédelmi mozgalmak, illetve szélesebb értelemben a civil társadalom megosztása, gyengítése. Mindez oka lehet annak, hogy a magyarországi zöld mozgalmak - a nyugatiakkal ellentétben - nem vagy csak igen "szégyenlõsen" merik felvállalni a parttalan globalizáció elleni küzdelmet, átengedve a téma napirendre tûzését a szélsõséges pártoknak. A kutató felhívta arra a figyelmet, hogy a globalizáció negatív hatásai Magyarországon is egyre szélesebb rétegeket érintenek, s ebben a helyzetben a civil társadalom további gyengülése, a jobboldali populizmus térnyerése beláthatatlan következményeket hordoz magában.

Beliczay Erzsébet (építészmérnök, a Levegõ Munkacsoport Országos Környezetvédõ Szövetség alelnöke) fõként az önkormányzatok szempontjából vetette fel a társadalmi részvétel problematikáját. Tapasztalatai szerint a nagyobb településeken, illetve a fõvárosi kerületekben nincsenek hagyományai az önkormányzatok társadalmi részvétellel kapcsolatos elvárásainak, a környezet, az életminõség civil érdekvédelmének. Ezért is fontos változás, hogy ma már egyre növekvõ számban keresik fel a lakosok a nem kormányzati környezetvédõ szervezeteket "végsõ elkeseredésükben", miután hiába fordultak a hatóságokhoz, illetve az önkormányzatukhoz.

Arra a kérdésre, hogy miért hiányzik a megfelelõ társadalmi részvétel az önkormányzati munkából, vagy a részvétel miért ölt leginkább konfliktusok formájában testet, erre a várostervezõk, a befektetõk, a hatóságok és a civil szervezetek rengeteg egymásnak ellentmondó és közös magyarázatot tudnak adni. Úgy tûnik azonban, hogy ezen a téren az utóbbi években nem sok javulás történt.

Elsõ helyen azt a már ismert okot kell említeni, hogy az embereket az elõzõ rendszerben leszoktatták arról, hogy a saját sorsuk irányítását a kezükbe vegyék, számon kérjék a képviselõik munkáját. Meg sem próbálják érdekeiket érvényesíteni, vagy pedig nagyon hamar feladják a küzdelmet. Közrejátszik a passzivitásban az is, hogy nincsenek tisztában elemi jogaikkal sem, és ezt az önkormányzatok ki is használják.

Egy-egy kerület lakosainak száma legalább egy, de akár két nagyságrenddel is meghaladja a kisebb önkormányzatok népességét. A 4 évre szinte teljhatalommal felruházott önkormányzati képviselõ testületekben sokan nem is kerületi lakosok, a választók elõtt pedig teljesen ismeretlenek. Nem tartják be választási ígéreteiket, a döntések elõtt nem tájékozódnak megfelelõen, és szavazataikkal az aktuális kormánypártok és az ellenzékiek egyformán szembefordulnak a választóik érdekeivel. A beruházókkal szemben tapasztalható szervilis magatartás mögött egyaránt áll személyes érdekeltség és a piacgazdasági mechanizmusok félreértése. A környezetvédõk által sokat hangoztatott pozitív és negatív externáliák számbavétele rendre elmarad az egyes döntések mérlegelésébõl. Az átmeneti korszak összes rákfenéje, például a vagyonkataszterek elkészítésének szándékos elmulasztása, a tulajdonjogok tisztázatlansága vagy a torz ingatlanárak miatt szinte meg sem becsülhetõ, mekkora értékek sorsa dõl el egy-egy határozattal. A társadalmi igazságosság csorbulása mellett az is probléma, hogy a döntések évtizedekre kijelölhetik egy-egy terület sorsát, az arányos fejlõdést vagy a lepusztulást, elnéptelenedést. Az önkormányzatok teljes vagyonfelélését, bizonyos lobby-érdekek más csoportok, a helyi választók és gyakran az egész nemzetgazdaság rovására történõ érvényesítését csak egy, a köztisztviselõkhöz hasonló felelõsségi elv, illetve a visszahívás lehetõsége tudná megakadályozni.

Nagyobb társadalmi aktivitás elsõsorban az értelmiségiek lakta, jobb körülményeket nyújtó kerületekben tapasztalható. Itt sem arról van elsõsorban szó, hogy proaktív kezdeményezésekkel próbálnák a sorsukat kezükbe venni. Csak az érdekeiket, életminõségüket közvetlenül veszélyeztetõ önkormányzati intézkedések, hatóságok által eltûrt visszaélések ellen tiltakoznak. A korábbiakhoz képest a hozzászólások egyre tárgyszerûbbek, jogi szempontból is megalapozottabbak, a polgárok erõsödõ öntudatát, növekvõ tájékozottságát tükrözik. Esélyeik azonban érdekeik megvédésére nem javultak jelentõsen az elmúlt tíz év alatt. Sokszor évekig tartó elkeseredett harcot vívnak az önkormányzatukkal, a hatóságokkal, a zavaró tevékenységet folytató vállalkozókkal és a háttérben álló befektetõkkel. Jó példa erre az abszurd állapotra a kerületek készülõ helyi építési szabályozása, amelybe csak igen-igen kelletlenül engednek betekintést az elõterjesztõk. Egyelõre álomnak tûnik az a kívánatos állapot, hogy a lakosság már a tervkészítés elejétõl kezdve elmondhassa javaslatait, ötleteit. Az önkormányzatok nem tartanak igényt a választóik támogatására, ezért érdemi párbeszédre is csak ritkán hajlandóak. A lakosság közismert, és az ingatlanpiac által látványosan igazolt elvárásait (a zöldterületek növelését, sportolási lehetõségeket, levegõ- és zajvédelmet, jó helyi ellátást, minden résztvevõ számára zavartalan közlekedést, megfelelõ közbiztonságot, a hagyományok védelmét) e szabályozások nem tükrözik. Ez néha olyan tragikomikus esetekhez vezet, mint amilyen nemrég az egyik budai kerületben történt. Több éves tervezési folyamat végén, egy héttel az elfogadás érdekében összehívott képviselõtestületi ülést megelõzõen még annyira sem közeledtek az álláspontok, hogy a polgárok - hónapok óta tartó egyéb próbálkozásaik mellett - gyertyás felvonulással és templomi megemlékezéssel tiltakoztak a szabályozás tervezete ellen.

Nem megfelelõ a törvényi háttér. Az önkormányzati törvénycsomagot kényszerû sietséggel hozták tetõ alá a rendszerváltás hajnalán. Egyes részei beváltak, máshol azonban egyre sürgetõbb lenne a módosítás. Hasonlóan problematikusak a környezetvédelemre, építésre, területrendezésre vonatkozó elõírások. Van, ami nem egyértelmû, van, ahol ellentmondás található a rendeletek között, és még gyakoribb, hogy az alacsonyabb rendû jogszabályok nem biztosítják a magasabb rendû szabályokban lefektetett jogok érvényesítését. Közismert, hogy a társadalmi részvételre vonatkozó, mégoly EU-konform módon megfogalmazott paragrafusok végrehajtására gyakran nem kerül sor, mert hiányoznak a határidõk, a szankciók, a végrehajtási utasítások és a források. Ha elfogadjuk azt az elvet, hogy az állam fokozott felelõsséggel tartozik a társadalmi béke megõrzéséért, akkor e területen a törvényhozásnak igen sürgõs teendõi vannak.

A fenti hiányosságok és az ezek hátterében húzódó érdekellentétek már önmagukban is elegendõek lennének ahhoz, hogy ne jöjjön létre együttmûködés az önkormányzatok és a lakosság között. Tetézi a nehézségeket a kölcsönös bizalmatlanság és a tárgyalásos rendezés képességének mindhárom félnél fellelhetõ hiányosságai. Ezért kerestük meg a Levegõ Munkacsoportot, a Magyar Szociológiai Társaság Környezetvédelmi Szakosztályát az idén már "hivatalosan" is, abban a reményben, hogy az együttmûködés a jövõben kiszélesedik a konfliktuskezelõ szakemberek és a konfliktusok feloldásában érdekelt civil szervezetek között, és hozzájárul a sikeresebb mûködéshez, például a társadalmi részvétel erõsödéséhez az önkormányzatok mindennapjaiban.

Krémer András (szociológus, BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék) már a megoldás lehetõségeirõl, a környezetvédelmi társadalmi konfliktusok kezelésének egy igen fontos módjáról beszélt. Az Alternatív Vitamegoldási Eljárások (Alternative Dispute Resolution /ADR/) nagy karriert futottak be a világon számos vitafajta rendezésében. Ezen eljárások közös jellemzõje, hogy a vitázó feleket partneri viszonyba segíti, hogy olyan megállapodás jöhessen létre közöttük, amely a felek érdekeit a lehetõ legnagyobb mértékben kielégíti. Az érdekek kölcsönös kielégítése úgy lehetséges, ha a megállapodás keresése az érdekek alapján történik, s nem az értékek alapján.

Alapvetõ kérdés, hogy a környezetvédõ civil szervezetek, melyek alapvetõen értékalapon szervezõdnek s tevékenykednek, képesek-e érdekeiket szem elõtt tartó tárgyalási stratégiát követni, azaz vannak-e olyan tárgyalási szituációk, melyekben az érdek-alapú tárgyalás jobb eredményekre vezethet, mint a "sarkos", pozicionális alku. E kérdés eldöntéséhez az alábbiakat kell megvizsgálni:

Az adott kérdés célja a másik fél meggyõzése (értékeinek megváltoztatására)?

Az adott kérdés a felek számára rövid távú megállapodást igényel?

A tárgyalásnak nem célja adott eredmény, mûködési, illetve mûszaki megoldás megtalálása?

Csak az elvi optimális megoldás fogadható el, a jelenleginél vagy a pillanatnyilag várhatónál jobb megoldás nem érdekel?

Ha valamennyi kérdésre igenlõ a válasz, nem biztos, hogy érdemes az ADR eljárások alkalmazása. Ha azonban van olyan kérdés, amelyre nemleges választ kell adni, akkor biztosan érdemes más módszerek alkalmazásán gondolkodni. Melyek a lehetséges formák, és mi a lényegük?

Az egyik nagy csoport a közvetítés, facilitálás, moderálás, békéltetés, a másik az arbitráció, a döntõbíráskodás. E módszerek különféle összetételét megtestesítõ eljárások is egyre gyakrabban használatosak. Az alkalmazásuk egyik legnagyobb elõnye, hogy lényegesen gyorsabban vezetnek eredményre, mint a bírósági eljárások. Ennek értéke különösen annak fényében nagy, hogy az "ügyek" egy jelentõs részében a bírósági ítélet semmilyen megoldást nem eredményez a környezet szempontjából (pénzbírság, vagy más szankció nem tudja helyreállítani a károkat). A bírósági eljárás alapvetõ jellemzõje, hogy a jogsértést kell megállapítania, s ha megállapította, azt az arra vonatkozó szabályok szerint szankcionálja. A szankciók természetesen nem minden esetben "tesznek igazságot", s az sem ritka, hogy a felek vitája olyan, amelyben nem történik jogsértés egyik fél részérõl sem, de a tét ilyen esetben is lehet nagy. Ezekben az esetekben a bírósági eljárás semmilyen eredménnyel nem kecsegtet.

A hozzászólásból az is kiderült, hogy mik az ADR eljárások hazai alkalmazásának feltételei, lehetõségei? Néhány területen az elmúlt években kialakult az a hazai szakembergárda, amelyik képes ezen eljárások szakszerû alkalmazására. E szerepkör legfontosabb követelménye a pártatlanság, semlegesség. A környezeti konfliktusok esetében igen nehéz a pártatlanság (az érintettség hiányának) teljesítése, illetve elfogadása, mivel nehéz olyan szakembert találni, aki azt vallaná, hogy semmilyen érdeke nem fûzõdik a környezet állapotához, védelméhez. Mintaként inkább azt a megoldást lehet alapul venni, amit a munkaügyi területen alakítottak ki az Egyesült Államokban, vagyis pártatlan lehet az, aki legalább öt éve nem tagja munkáltatói, szakszervezeti képviseletnek, és nem áll ilyenek alkalmazásában. Ennek megfelelõje lehet például annak megkövetelése, hogy a "harmadik fél" ne legyen (környezetvédõ) civil szervezet képviselõje (tagja?), s ne legyen olyan vállalat, hatóság, ágazat képviselõje, amelynek érdeke fûzõdhet az adott kérdés bizonyos kimeneteléhez.

Ezen eljárások az igénybe vevõk ismereteit, elhatározását és érdekeltségét is feltételezik. Ez lehet a legnagyobb akadály a hazai alkalmazások elterjedésében. A felek (azok képviselõi) hosszú távú érdekeltsége nem minden esetben áll fenn (a vállalati vezetõk gyors fluktuációja miatt a praktizáló menedzserek az adott munkahelyen gyakran egy-két éves perspektívával számolnak, ezen idõszak alatt kívánják a lehetséges maximális eredményeket elérni). A nyilvánosságra került konfliktusok egy részének alapvetõ célja (a valódi érdek) a nyilvánosság elérése, bevonása, vagyis ezen esetekben az igazi cél minél nagyobb visszhangot keltõ esemény generálása, a másik fél nagy plénum elõtti lejáratása, nem pedig az adott kérdésben a lehetõ legjobb eredmény elérése.

Végül, a közvetítõi szakma intézményesülése eddig nem történt meg, kifejezetten erre a tevékenységre szervezõdött szervezet is alig alakult (Munkaügyi Közvetítõi és Döntõbírói Szolgálat, Fogyasztóvédelmi Fõfelügyelõség), s az e területen mûködõ szakemberek sem találtak még egymásra.

Mindezen nehézségek, akadályok ellenére is érdemesnek látszik számos területen (vállalat-lakosok, önkormányzat-lakosok, önkormányzat-vállalat, önkormányzat-önkormányzat közötti konfliktusok esetében) az ADR eljárások alkalmazási lehetõségének végiggondolása, mert ahol ezt megtették, ott bizonyos típusesetek és feltételek elõfordulásakor jelentõs sikerrel alkalmazták.

A szakemberek elõadásait a fórumon résztvevõk hozzászólásai, új szempontokat is eredményezõ vita követte, valamint az (az ismételt) felismerés, hogy a környezetvédelem és a civil társadalom iránt elkötelezett szakértõk és a laikusok, más szakterületek szakértõinek a párbeszéde sem könnyû folyamat.