Erdei Itala
ALINA MUNGIU-PIPPIDI: TRANSILVANIA SUBIECTIVA
(Szubjektív Erdély. Bukarest: Humanitas Kiadó, 1999)
A nacionalizmus és az interetnikus viszonyok tárgyalása az elmúlt idõszakban a tudományos diskurzus állandó témájává vált. Nem csupán nyugat-európai vagy amerikai, de kelet-európai viszonylatban is számos antropológus, szociológus, szociálpszichológus, történész és politológus foglalkozott a területtel. Mindegyikük más-más szempontokból kiindulva próbálta feltárni és kezelni a problémát, hiszen az elmúlt években szinte minden régióban megnõtt a mértéke az intoleranciának és a másság el nem fogadásának. Riasztó példát jelentett a volt Jugoszláviában kialakult helyzet, melynek következményeként a tudományos szféra egyre nagyobb érdeklõdéssel fordult e szakterület felé. Ennek eredményeként nem csupán leíró vagy magyarázó jellegû tanulmányok jelentek meg, hanem gyakorlati tanácsokkal és lehetséges megoldási javaslatokkal is próbálkoztak.
Az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó közép-kelet-európai országok közül Romániában létezik az egyik legtöbbet vitatott és tárgyalt etnikai probléma. 1990 után felerõsödtek a nacionalista tendenciák Erdélyben, és egyre kiélezettebbé vált a román és magyar etnikum viszonya. A probléma természetének megismerésével és jellegével egyre többen foglalkoztak az elmúlt években, sajnos azonban túlnyomórészt történeti és elméleti szempontokból vizsgálták azt. Kevés empirikus kutatás született és még kevesebb olyan publikáció, amely vizsgálati adatokra támaszkodott. Ezért is jelentõs Mungiu-Pippidi könyve, mely több szintû empirikus elemzését kísérli meg a témának mind a román, mind a magyar szempontot figyelembe véve.
Annak ellenére, hogy a magyar probléma veszített hevességébõl - bizonyos tényeknek köszönhetõen: mint például az 1996-os magyar-román egyezmény, a posztkommunista nacionalista pártok ideiglenes kimaradása a kormányból és az RMDSZ részvétele a koalícióban - Mungiu-Pippidi szerint nincs rendezve és véglegesen nem is lehet megoldani csupán esetleges módszerekkel. A szerzõ célja, hogy hozzájáruljon ezek kidolgozásához.
"...nem keresem Erdélyrõl az objektív igazságot, hanem a hiedelmeknek, attitûdöknek és kollektív viselkedésmódoknak a kapcsolatát és szintézisét vizsgálom, amelyek bár szubjektívek, mégis egy erõsebb valóságban képzõdnek, és végtermékeit illetõen objektívebbek mint a történelmi vagy demográfiai tények, amikor egy többé vagy kevésbé harmonikus etnikai együttélés alapjául szolgálnak".
A könyv megírásakor a szerzõ saját kutatási eredményein kívül mások által készített elemzések és adatok másodelemzésére is támaszkodik. Több módszert is felhasznált: fókuszcsoportokat, interjúkat készített magyar és román közvéleményformáló személyiségekkel; saját kérdõíves kutatásán kívül az IMAS1 által 1996-ban és a CCRIT2 által 1998-ban készített kérdõíves kutatás eredményeit is feldolgozta, valamint számos romániai magyar és román folyóirat és újság tartalomelemzését végezte el.
A bevezetõn kívül a könyv szerkezetileg 7 fejezetbõl áll. Tartalmi szempontból a fejezetek különálló részekként is értelmezhetõk, mivel különbözõ szempontokból közelítik meg a nacionalizmus kérdését és a két nemzetiség viszonyát napjaink Romániájában.
Kiindulópontként a kurrens elméletek áttekintésén túl a magyar és román nacionalizmus természetét elemzi a szerzõ történelmi szempontokat is figyelembe véve. A történelmi Magyarországon a magyar nacionalizmus volt az egyedüli, amely arisztokratikus típusú volt, a kisebbségek (románok, szlovákok, horvátok) mind egyfajta kombinációját hozták létre az állami és népi nacionalizmusnak, amely kedvezett a parasztpártok sikereinek a két világháború közötti korszakban.
A XX. századi magyar nacionalizmus lényegét tekintve revizionista volt, hiszen arra támaszkodott, hogy számára a trianoni döntés elfogadhatatlan. Annak ellenére, hogy a kommunizmus nagymértékben lerombolta a magyar revizionizmust, az antikommunista politikusok retorikájában 1989-et követõen újra megtalálhatók visszhangjai, például Antall József és Orbán Viktor kijelentéseiben. A minden magyar nemzetiségû egyén kisebbségi jogainak védelmezõjeként fellépõ, valamint az önrendelkezés és önkormányzás jogainak kiharcolását "zászlajára" tûzõ politika a század eleji revizionista nacionalizmus egy liberálisabb formájaként értelmezhetõ. A szerzõ szerint mégis hatalmas változás tapasztalható a magyar nacionalizmusban, amely elsõsorban az I. világháború után elszenvedett lényeges történelmi változásoknak köszönhetõ. Az abszurd álmokról áttértek annak kidolgozására, hogy önigazgató magyar kisebbségek hálózatát hozzák létre a környezõ országokban. Így sikerülne legnagyobb mértékben egyesíteni az összes magyart anélkül, hogy a helsinki megállapodást felrúgnák vagy a határokat módosítanák.
A román nacionalizmus sokkal többet változott idõvel, de nem jó irányba. Nagy Románia létrehozása után az államnacionalizmus célja a nemzetalkotás volt, és az, hogy integrálja azokat a románokat, akik addig egy másik országban, más politikai tradíciók között éltek. A politika azonban hibásan lépett akkor, amikor az erdélyi és baszaráb románokat mint másodrendû állampolgárokat kezelte, a kisebbségeknek pedig nem adta meg a megígért jogok egészét. A román államnacionalizmus a nyugati típusú polgári-liberális nacionalizmushoz állt közel abban a vonatkozásban, hogy a politikai és társadalmi intézmények visszaszerzésére koncentrált, de ezt a problémát az állam egyetlen generáció alatt próbálta megoldani. Ez a típusú államnacionalizmus a kommunisták hatalomra kerülésével pedig teljesen eltûnt.
Mungiu-Pippidi a kommunizmus hatásait elemezve arra a meglepõ eredményre jutott, hogy a román parasztok kollektív memóriája csak az ötvenes évek elejéig terjed. Korábbi idõszakról nincsenek emlékeik, és a sztálini korszak a túlélõk szemében mint valami aranykorszak maradt meg. Ennek azért van nagy jelentõsége, mert egy olyan nemzet nacionalizmusáról kell beszélnünk, amely nagyon fiatal volt, és melynek nagy részét a paraszti társadalom alkotta. Ceausescu ezt a helyzetet használta fel hatalomra kerülése után, amikor egy olyan ideológiát közvetített a nép felé, amelyet utólag nemzeti kommunizmusnak lehetne talán nevezni. Ebben egy nagyon leegyszerûsített és misztifikált múltat közvetített a népnek. Az 1968-as prágai történések után egy etnikai színezetû nacionalizmus terjedt el, amelyben a román nép úgy volt bemutatva, mint egy keresztény latin nemzet, amely megállította a törökök áradatát, ellenállt a magyar nacionalizmust, és amely az európai civilizáció egyetlen szigete volt a barbárok között. Ezt az ideológiát minden eszközzel terjesztették, és végül a társadalom legnagyobb része elfogadta. Mungiu-Pippidi szerint ez a típusú nacionalizmus él napjainkban is tovább, és nem a régi, amirõl Verdery beszél.
Amíg a magyar nacionalizmus lényegét tekintve ugyanaz maradt, a román nacionalizmus eszméje teljes egészében megváltozott és egy merõben új változat terjedt el. Ez az új ideológia alakította át Erdély szerepét a nemzeti elméletben (mint a dák-római nemzet bölcsõje). Ettõl kezdõdõen Erdély nem csupán az elmélet egyik fontos része, hanem annak központi tényezõjévé vált. Ez a magyarázata az Erdéllyel kapcsolatos heves és agresszív nacionalizmusnak, és ez magyarázza azt is, hogy miért nem volt intenzívebb érdeklõdés Moldova irányába akkor, amikor reális esély lett volna az egyesülésre.
Mungiu-Pippidi a nacionalizmus megnyilvánulásainak több szempontú elemzését kísérli meg a társadalom és a közvéleményt formáló elitek szintjén. Vizsgálatának részét képezi az etnikai identitás és sztereotípiák leírása és interpretálása az erdélyi román és magyar etnikum körében empirikus adatok alapján; a történelmet a nacionalista viselkedésmód alapjának tekintve vizsgálja ennek társadalmi reprezentációit; az interetnikus együttélés társadalmi reprezentációit kutatja sajtóelemzésekkel és fókuszcsoportok felhasználásával. Fontos hozzájárulása a téma eddigi vizsgálataihoz, hogy nem csupán a társadalom szintjén próbálja megragadni a problémát, hanem elemzése tárgyának tekinti a magyar és román elitek nacionalizmusának különbözõségeit is.
A Mungiu-Pippidi által felvetett egyik kutatási probléma annak vizsgálata, hogy az erdélyi lakosság (az együtt élõ nemzetiségek közösen) alkothat-e egy "in-group"-ot, szembeállva az Erdélyen kívül élõ magyar és román populációval. Ennek a felvetésnek aktualitása Koszovó kapcsán nagy jelentõséget kapott, hiszen fennállása esetén fontos érvet jelentene Románia regionális szempontok szerinti adminisztratív átrendezéséhez.
Kiinduló hipotézise szerint a nemzeti identitás dominánsabb mint a regionális. Annak ellenére, hogy az egymás mellett élésbõl fakadóan sok közös elem létezik, mégsem alakult ki egy erõs regionális identitás. Szerinte csak igen gyenge regionális identitásról lehet beszélni az Erdélyi lakosság körében. Kutatási eredményei alátámasztották hipotézisét: bár Erdély egységet alkot abból a szempontból, hogy ugyanazok a problémák és gondok foglalkoztatják az itt együtt élõ magyarokat és románokat, mégis szerves részét alkotja a mai román társadalomnak. A két kultúra, nemzetiségi csoport egymástól teljes mértékben különbözõ identitást fogalmaz meg: az erdélyi románok nagyobb mértékben azonosítják magukat a Románia többi területén élõ román nemzetiségûekkel, a magyarok pedig egy, az "általában vett magyartól" különbözõ, különálló erdélyi magyar identitást vázolnak fel. Az erdélyi magyar közösség határozottan vallja magyar identitását, de nagy többsége Romániát tekinti hazájának (64,9%). A szûken vett Erdélyt csupán a magyarok 35,1% és a románok 10% tekinti hazájának.
A román-magyar viszonyban az egyik legtöbbet vitatott kérdés a történelem. Történelem nélkül nem lehetne meghatározni a nacionalizmust. Az errõl szóló reflexiók táplálják a nemzeti identitást és a büszkeséget, a többi nemzetiségi csoporttal szembeni attitûdöket és a szolidaritást. Ebben kevés szerepet játszik az, hogy egy kitalált vagy valós történelemrõl van-e szó. A lényeges, hogy létezzen egy olyan történelem, amely a pozitív társadalmi identitás részét képezi.
Mungiu-Pippidi szerint a történelem adott verziójának megvédése egy racionális viselkedésmód, mivel ez által az emberek saját magukat, identitásuk lényegét védik. A legtöbb esetben a történelem és nemzeti identitás elválaszthatatlan. Nem meglepõ, hogy egy olyan sokat vitatott régió esetében, mint Erdély, ugyanannak a történelemnek több verziója is létezik. Ami problémát okoz, állítja Mungiu-Pippidi Seton és Watson nyomán, hogy az Erdélyrõl alkotott elméletek mindkét történetírásban a nemzetfejlõdés elméletének alapkövét jelentik. Ehhez még hozzáadódik Románia esetében, hogy a román nemzeti történelem alárendelõdik a nemzeti egység megalkotása elvének.
A szerzõ nem valamelyik verzió igazságát próbálja alátámasztani, hanem azt vizsgálja, hogy milyen reprezentációk élnek a saját és a másik nemzetiség történelemverziójáról a két etnikum tudatában, hiszen ezek a nacionalista viselkedésmód alapjait képezik. Több történelmi korszakra vonatkozóan vizsgálja meg a kialakult reprezentációkat, és mindegyik esetében párhuzamos, egymásnak ellentmondó verziókat talál. Mindkét etnikum másképp éli meg a különbözõ történelmi korszakokat, más-más jelentõséget tulajdonítva az eseményeknek. Mindkét fél hatalmas jelentõséget tulajdonított az elsõdlegességnek, mivel ezzel támasztják alá jogaikat és egymással szembeni követeléseiket.
A magyarok részérõl speciális felsõbbrendûségi érzés és magabiztosság nyilvánul meg, és ezzel párhuzamosan egyfajta szánakozás a románok felé, amiért õk nem ismerik saját történelmüket. Azonban a magyarok nem érzik magukat érintve a románok tudatlansága miatt. A románok között nagyon elterjedt az Erdélyt elfoglaló hun invázió sztereotip képe, számukra a magyarok voltak az "idegenek" akik betegségeket és szerencsétlenségeket hoztak.
A különbözõ történelmi korokat és a történelmet értelmezve a nemzetiségek tulajdonképpen az egymásról alkotott sztereotípiákat is közvetítik. Mungiu-Pippidi szerint a román és magyar történelem mai megfogalmazása és bemutatási módja csakis kölcsönös frusztrációk és ellenséges érzületek forrása lehet. Szerinte nem különbözõ történelemverziókat kell alkotni, amelyek csakis hamisak lehetnek, hanem a román-magyar kapcsolatokat kell kezelni. Egy olyan verzió megírása, amelyet mindkét fél elfogad, lehetetlen a mai szituációban. Mungiu-Pippidi a probléma feloldását úgy látja lehetségesnek, hogy a vitatott részek esetében mindkét elmélet legyen bemutatva, ez hozzászoktatja a gyerekeket a bilaterális gondolkodásmódhoz. Amíg ez nem történik meg, a tanárok csak a konfliktus történelmi igazolását végzik el, és ezáltal a következõ generációkba is beletáplálják a konfliktusokat elõidézõ sztereotípiákat.
A romániai etnikumközi viszony elemzésének eddigi eredményeihez Mungiu-Pippidi építõ módon járul hozzá a magyar és román elit sajátosságainak és különbözõségeinek tárgyalásával. Az elitet elemezve fõleg a politikai pártok és az egyház jellegzetességeivel és szerepével foglalkozik. Az RMDSZ-t jellemezve megállapítja, hogy bár különbözõ politikai irányzatok léteznek a szervezeten belül, a választók érdekvédelmi és nem politikai pártnak tekintik. A választók nem tudják behatárolni a szervezet politikai orientációját, a magyar közösség nem strukturálódik ideológiailag, mivel a politikai ideológiák helyét az RMDSZ közösségi követelései foglalják el, melyek elsõsorban nemzetiségi, nem pedig politikai jellegûek.
Két domináns csoportosulást különböztet meg az RMDSZ-en belül, egy mérsékeltet és egy radikálisat. Mérsékeltnek nevezi azokat a vezetõket és ideológiákat, amelyek a közösség problémáit az európai kisebbségi jogokat szabályozó dokumen-tumok bevezetésével és alkalmazásával kívánják megoldani. Ez a csoportosulás a romániai magyarságot kisebbségnek tekinti, jogaik szerintük biztosíthatóak a törvénykezés megváltoztatásával és nem szükséges a politikai rendszer, állam jelenlegi struktúrájának átalakítása.
Mungiu-Pippidi radikálisoknak vagy nacionalistáknak azokat a vezetõket és ideológiákat nevezi, amelyek a romániai magyarokat különálló nemzetnek, társnemzetnek tekintik, és ezért szerintük a fennálló politikai rendszert át kell alakítani úgy, hogy vagy önálló régiót lehessen létrehozni vagy konföderációt. Nehéz megállapítani, hogy melyik csoport dominál a szervezeten belül. A szerzõ felhivja a figyelmet arra, hogy az elmozdulás irányát elsõsorban az fogja befolyásolni, hogy a román politikai elit képes lesz-e tárgyalni és megerõsíteni a mérsékelt vezetõk pozícióját a nacionalistákkal szemben.
A román politikai elit nacionalizmusát jellemezni nehezebb, mert sokszínûbb a választási paletta. Három irányzatot különböztet meg a román politikai osztályon belül: asszimilációt támogató nacionalista elit, etatista és konzervatív nacionalisták. Az elsõ irányzat szerint (ide sorolja Funart, Vadim Tudort stb.) a magyarok tulajdonképpen románok. Felfogásukban az önmaga különbözõségének tudatában lévõ, szervezett magyar kisebbség állandó bizonytalansági tényezõt jelent, eredendõen (születésébõl fakadóan) nem lojális a román államhoz, és ezért nem szabad megengedni neki az önszervezõdés lehetõségét, hogy ne tudja veszélyeztetni a román államot. Ehhez még hozzáadódik a román politikatörténet egy paranoiás elmélete.
A román politikai osztály nagy részét azonban az etatista nacionalisták alkotják. Õk egy etatista típusú, mérsékelt és stabil nacionalizmust jelenítenek meg. Az etatista nacionalisták nem azonosítják feltétlenül az államot a többségi etnikummal, de koncepciójukban a vidéknek teljes mértékben alá kell rendelõdnie a központnak, amely a domináns etnikum kultúráját fejezi ki. Víziójukban nem az állam mûködése a fontos, hanem az a szerepe, hogy ellenõrizze és fennhatósága alatt tartsa a társadalmat. A társadalom lehet pluralista a felfogásukban, de ez a pluralizmus nem alkotmányos.
Konzervatív nacionalisták elsõsorban a történelmi pártok, az értelmiségiek és a görög-katolikusok idõsebb tagjai körében találhatóak. Ebben az ideológiában értékként jelenik meg a román keresztény identitás és a népi származás. Európai szinteken dicsõítik a román kultúra eredetiségét és értékét, és azt a meggyõzõdést vallják, hogy Románia egyféle "Franciaországgá" válhat. Hazafiaknak és a polgári nacionalizmus képviselõinek hiszik magukat. A konzervatív nacionalisták liberálisok lehetnek a magyar kisebbséggel szemben abban az esetben, ha az nem irányul a klasszikus magyar nacionalizmus felé, mely a román kultúrát lebecsüli, és a románokat képtelennek tartja egy semleges, egységes állam létrehozására. A konzervatív nacionalisták hisznek a "jó románságban", amelyet mint európai sajátosságot próbálnak meghonosítani. Azonban ha ezt a velük együtt élõ magyar nemzetiség sem fogadja el, írja a szerzõ, akkor mit lehet várni Európa többi részétõl?
Mungiu-Pippidi az elit jellegzetességeinek elemzésével párhuzamosan az elit szerepének társadalmi szintû felfogására is kísérletet tesz. A hétköznapi emberek a konfliktusokért a felelõsséget teljes egészében az elitre hárítják át. A magyarok, néhány kivételtõl eltekintve, a konfliktus felelõsségét teljes egészében a román nacionalistákra hárítják. A románok ezzel ellentétben felelõsnek tartják mindazokat, akik nemzeti szinten részt vállaltak valamilyen formában a konfliktusban, legyenek magyarok vagy románok. Mindkét fél Emil Constantinscut tekinti annak a vezetõnek, aki a legtöbbet tett a feszültségek enyhítéséért. Bár mindkét fél az elitet okolja a nézetkülönbségekért, mind a magyarok, mind a románok nagy többsége követné vezetõit egy esetleges konfliktus esetén, még abban az esetben is, ha egy semleges megfigyelõ számára evidens lenne, hogy hibát követnek el.
Mungiu-Pippidi könyve nem csupán elméleti és empirikus szempontból próbálja áttekinteni a mai romániai etnikumközi konfliktus gócpontjai, hanem útmutatást is kíván nyújtani a gyakorlati politika számára. A könyv utolsó részében a szerzõ felvázol néhány lehetséges megoldási javaslatot. Az RMDSZ-szel való közös kormányzás, amely dicséretre méltó politikai tapasztalat volt ugyan, önmagában nem jelent "modellt", a kisebbségek problémájának megoldására.
A könyv végkövetkeztetése, hogy alapvetõ konfliktus létezik a magyarok és románok között, amely Románia gazdasági és politikai helyzetének függvényében fog tovább fejlõdni. A szituáció nem mondható túlzottan pozitívnak és elõre jelezhetõ, hogy a gazdasági válság és populista nacionalizmus komoly problémákat okoz majd a jövõben. Ezért fontos a magyar probléma végleges megoldása, amíg a körülmények még erre megfelelõek: még létezik bizonyos mértékû kölcsönös szavahihetõség, a lakosság nyugodt és inkább a gazdasági problémákkal van elfoglalva, továbbá a nemzetközi légkör is semleges és biztató.
Amennyiben a jövõben egy nacionalista rezsim kerül hatalomra Bukarestben és egy jobboldali Budapesten, ez az RMDSZ-en belüli mérsékelt csoport térvesztését okozná. Ahhoz, hogy Erdélyben a románok és magyarok viszonya pozitívvá váljon, az Európai Unió által támogatott tiszta, törvényes modell kidolgozására és alkalmazására lenne szükség.
A szerzõ három lehetséges modellt vázol fel, amely megoldhatná a konfliktust:
1. A hegemón uralom: a kommunista államokat jellemezte. Nem lehetne békés úton bevezetni, de komoly krízishelyzetben lehetséges opciót jelenthet. Ezt a modellt abban az esetben tudja elképzelni a szerzõ, ha a jövõben olyan kormány kerülne uralomra, amelyben a PRM3 sokkal fontosabb szerepet játszana, mint 1995-96-ban, és amely élvezné a román katonai elit és a titkosszolgálatok támogatását.
2. A konföderáció: végigelemezve mindkét fél érveit, valamint a közvéleménykutatások eredményeit, amelyekbõl kitûnik, hogy az erdélyi románok nagy része és a magyarok egy része is fenntartásokat fogalmazott meg egy különleges státusú, autonóm terület létrehozásával szemben, a szerzõ nem tartja gyakorlatilag megvalósíthatónak a modellt. Felhívja a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyek egy konföderációs államon belül felmerülhetnek, Koszovót hozva fel példának. Annak ellenére, hogy ideális megoldásnak tûnhet, a gyakorlatban nem a román-magyar viszony megoldását jelentené, hanem tovább súlyosbítaná azt és krízishelyzethez vezethetne.
3. Konszenzuson alapuló modell: a szerzõ a konföderáció egy alternatívájának tekinti, melynek lényege a hatalom megosztása. Ebben a modellben a kisebbségeknek közösségi autonómiájuk van a csak õket érintõ kérdésekben, és vétójoggal rendelkeznek, amennyiben számukra nem megfelelõ megoldást ajánlanak fel nekik. Az országot koalíció kormányozza, amelyben a felosztott társadalom minden területe képviselteti magát, és ez a közhivatalnoki funkciókra is vonatkozik. Mungiu-Pippidi szerint az 1996-ban hatalomra jutott koalíció is e modell kezdeti stádiumaként értelmezhetõ: a különbözõ pártok között a közhivatalnoki és a kormányzati funkciókat, melyekbõl az RMDSZ is részesült. Hátránya, hogy a modell nem ismert a romániai politikai osztály szintjén, így nem kerültek megvitatásra elõnyei és hátrányai.
A szerzõ a román-magyar konfliktus egyedüli lehetséges megoldását a hatalom megosztásán alapuló együttélésben, a kulturális autonómia megvalósulásában és egy új társadalmi kommunikációs forma kialakításában látja. A társadalmi kommunikációnak ez az új formája posztmodern kell legyen, mely a másik fél megismerésére és elfogadására törekszik. A konszenzuson alapuló modell elõnye, hogy nem jelent területi elkülönülést, és így a román nacionalistákat kevésbé provokálja. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, szükség lenne a magyar és a kormányzó koalícióban részt vevõ elit teljes elkötelezettségére. Jelenleg azonban ez nem tapasztalható.
Mungiu-Pippidi arra figyelmeztet, hogy a problémát nem részenként kell kezelni, hanem egy olyan globális modellt kell kidolgozni, amellyel mindkét fél egyetért. Amíg ez nem valósul meg, a nemzetiségi probléma a román politikai élet égetõ kérdése és a román demokrácia megerõsödésének gátja marad.
1 Az IMAS bukaresti székhelyû intézet, az ország egyik legnagyobb közvéleménykutató intézete. Az elemzéshez felhasznált kutatás 1996-ban készült "Interetnikus viszonyok Romániában" címmel.
2 A CCRIT (Centru pentru Relatii Interetnice, Interetnikus Viszonyokat Kutató Központ), a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem keretében mûködik. Az elemzéshez felhasznált kutatás 1998-ban készült "Magyarok és románok a posztkommunista átmenetben - mentális képek és interetnikus viszonyok Erdélyben" címmel.
3 A Nagy Románia Pártot (PRM) a szerzõ az asszimilációt támogató elitként jellemzi.