Feleky Gábor
A MÁSIK DURKHEIM?
Némedi Dénes: Durkheim. Tudás és társadalom (Budapest: Áron Kiadó, 1996)


1. A mûvek egyszerre szólnak választott tárgyukról és szerzõikrõl. Az olvasó számára különleges élményt jelent, amikor a mû mindkét tekintetben újrarajzolni látszik a rögzült képeket. Ilyen munka ez a könyv is, melyben Némedi Dénes - akit a mai magyar szociológusnemzedék egyik legfelkészültebb tagjának tartok - a szociológiai hagyomány által megszilárdított Durkheim-kép megváltoztatására tesz kísérletet, miközben kutatói munkásságának új kvalitásait is felmutatja.

Annak idején Robert K. Merton híres mûvében (Társadalomelmélet és társadalmi struktúra) meggyõzõen érvelt amellett, hogy a szociológia történetének ismerete a szociológus szakmai felkészültségének integráns része. Szemben a természettudományok "beolvasztásos negligálás" technikájával (az új, bizonyított felfedezés és magyarázat érvénytelenné teszi a korábbit, s így az holt anyagként bekerül a "természettudományi múzeumba"), a társadalomtudományok nem tudják teljes egészében holt anyaggá tenni korábbi teljesítményeiket, hiszen azokban olyan problémafelvetések fogalmazódnak meg, melyekre ma sincs végérvényes válasz. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ennek ellenére a szakma viszonya saját múltjához meglehetõsen ambivalens, s különösen a huszadik század második felében csökkent a korábbi jelentõs teljesítmények ismeretének presztízse. Csak üdvözölni lehet minden olyan törekvést, mely az elméleti örökség feltárására és értelmezésére irányul, különösen akkor, ha a cél az, hogy az új eredményeket a fiatal szociológusnemzedék szakmai felkészültségének részévé tegye.

Némedi Dénes azon - nem túl nagy számú - hazai szociológusaink egyike, aki biztosan mozog szakmája csaknem minden területén: elsõsorban elméleti érdeklõdésû, ugyanakkor empirikus kutatások résztvevõje is; a szociológia általános problematikáinak avatott ismerõje, ugyanakkor egy szakszociológia (a tudásszociológia) mûvelése mellett is elkötelezte magát. Munkássága elsõ felében fõként történeti témák iránt mutatott érdeklõdést: ezek közül értelmiségtörténeti és a két világháború közti népi szociográfiára vonatkozó kutatásai emelkednek ki. Már e publikációiban is kimutatható volt Némedi kutatói teljesítményének két - általam meghatározóan fontosnak tartott - vonása: egyfelõl a történészi, "filoszi" alaposság, másfelõl pedig az elméleti affinitás. Ahogyan saját maga fogalmazott: a népi szociográfia is valamilyen általánosabb problematika hordozójaként - mint értelmiségi mozgalom, mint a magyar szociológia elõtörténetének egyik fejezete érdekelte.¹ Idõközben kutatói munkásságában egyre inkább az elméleti problémák kerültek elõtérbe, s ez (a nemzetközi szociológia- és eszmetörténet, valamint a tudásszociológia iránti érdeklõdés) vezette a Durkheim munkásságát elemzõ mû megírása felé.

A Durkheim-monográfia kétségkívül Némedi eddigi pályafutásának csúcspontját jelenti, melyben a történeti-filológiai rekonstrukciós készség és az elméleti képzettség egy további fontos képességgel párosul: a konstrukció képességével. Némedi mer szakítani a hagyományos Durkheim-képpel, s már-már provokatív hipotézisével (Durkheim mint tudásszociológus s mint az újítás teoretikusa) egyike azoknak, akik új megvilágításba kívánják helyezni a szociológia klasszikusát. A hipotézis persze gondos elemzésen nyugszik, ám mégis vitára ingerlõ. Van tehát egy másik Durkheim is? Némedinek erre vonatkozóan gondos szövegelemzésre és a vonatkozó értékelések ismeretére épülõ válaszai vannak.

Az elmúlt évtizedek magyar szociológiájában a Durkheim-kép árnyalására vagy továbbrajzolására mindig mûvei megjelenése kapcsán került sor. Rendre megfogalmazódott, hogy Durkheim meghatározó szerepet játszott a szociológia mint önálló diszciplína megteremtésében, de emellett munkásságának más és más aspektusa kapott kiemelést. Az öngyilkosság (1967) elõszavában Cseh-Szombathy László fõként Durkheim szaktudományos és a módszertani teljesítményét méltatta, A társadalmi tények magyarázatához (1978) elõszavában Ferge Zsuzsa elsõsorban Durkheim tudósi korrektségét és morális tisztességét hangsúlyozta, s védte õt a "jobbról felszentelõkkel" és a "balról támadókkal" szemben. A társadalmi munkamegosztásról (1986) bevezetõ tanulmányában Csontos László Durkheim gondolkodásmódjának logikai szerkezetét analizálta. Némedi nem várta meg egy újabb Durkheim-kötet megjelenését mondandója megfogalmazásához, bár a hazai szociológiai könyvkiadás nagy adósságának tartja, hogy A vallási élet elemi formái (Les formes élémentaires de la vie religieuse. 1912) még nem jelent meg magyarul. Álláspontja szerint talán ez a mû bizonyíthatja leginkább, hogy a "kanonizált" szövegek Durkheimje mellett létezik egy ma még kevéssé ismert másik Durkheim is.

2. A Durkheim-monográfia a kortárs magyar szociológia egyik kiemelkedõ teljesítménye. Azzá teszi az a kiterjedt kutatómunka, melyet Némedi Franciaországban végzett, a hatalmas szakirodalmi bázis, melyre támaszkodik, s a tiszteletre méltó intellektuális teljesítmény, melyrõl a szerzõ tanúbizonyságot tesz. Ez utóbbi téren kiemelkedõnek tartom, hogy az analitikus-rendszerezõ Némedi is új arcát mutatja (mondhatnánk: ez a "másik" Némedi), nevezetesen a konstruálóét, aki bátran újrarajzolja a megszilárdulni látszó Durkheim-képet. Ekkor is megõrzi azonban saját "hagyományos" kutatói erényeit. Állításait alapos szövegelemzésekre² építve argumentálja, s tudományos tisztességét bizonyítja, hogy ezek mindvégig kritikai elemzések is: Némedi maga világít rá a szövegekben található ellentmondásokra.

A tudományelmélet megkülönbözteti egymástól a rendszeralkotókat és a problémafelvetõket, az elõbbiekhez a törvényszerû amortizáció, utóbbiakhoz viszont a folyamatos virulencia képzetét társítva. Némedi a rendszeralkotó Durkheimrõl kialakult képet változtatja meg, rámutatva azokra a termékeny problémafelvetésekre (mindenekelõtt a tudás és a társadalom kapcsolatának mibenlétére, megújítás és újítás összekapcsolódására), melyek fényében Durkheim nem a szociológia történeti jelensége, hanem sok tekintetben a modern cselekvéselmélet, illetve a tudásszociológia kortársa.

Bár Némedi többször is hangsúlyozza, hogy csak korlátozott céljai vannak, hogy Durkheim életmûvét "csak" a tudásszociológiai problematika szemszögébõl nézve kívánja rekonstruálni, valójában azonban teljes áttekintést kapunk Durkheim munkásságáról. A kötet tíz fejezetébõl az elsõ öt a "kanonizált szövegek" Durkheimjét mutatja be. Némedi hangsúlyozza, hogy a francia szociológus eredeti problémája az egyén és társadalom viszonyának, közelebbrõl a társadalmi integráció kérdésének vizsgálata volt. Társadalomtörténeti okok is közrejátszottak abban, hogy õ mindehhez elõször a nemzeti szolidaritás újrateremtésének szándékával látott hozzá. Elsõ ismert mûvét (A társadalmi munkamegosztásról. 1893) Némedi azért tartja "termékeny" elméleti kudarcnak, mert bár nem tudott választ adni a funkcionális rendszerszintû integráció kérdésére, többek között ez a munka nyitotta meg az utat Durkheim legfontosabb részkutatásai (öngyilkosság, nevelés, család stb.) elõtt.

Az 1894-es "kanonikus" mû (A szociológia módszertani szabályai) megírását követõ idõszak Némedi szerint egyfajta elõkészítése Durkheim tudásszociológiájának. Szerinte az ekkor született írások még nem álltak össze ugyan valamilyen egységes tudásszociológiai elméletté, de határozottan kimutathatók a változás jelei (a kollektív tudat fogalmának egyre gyakoribb felcserélése a kollektív reprezentációk fogalmával, a társadalmi szervezõdések kommunikatív jellegének kiemelése). A századfordulót követõen Némedi többrétegû pályafordulatot diagnosztizál Durkheim munkásságában, melynek dátumát részint 1903-ra (Az osztályozás néhány elemi formája címû Durkheim-Mauss tanulmány megjelenése), részint 1907-re (az Année sociologique megszervezése), részint pedig 1912-re (A vallási élet elemi formái megjelenése) teszi. A 6-10. fejezetek ennek a "másik" Durkheimnek a képét rajzolják meg, gondos szövegelemzésre támaszkodva.

3. Eredendõen tudásszociológiai vagy csupán tudásszociológiai relevanciájú Durkheim munkássága? Természetes, hogy a rögzült képek csak lassan változnak. Némedi okfejtését olvasva rendre felmerülõ kérdés, hogy Durkheim munkássága tekinthetõ-e egy hol latens, hol pedig manifeszt tudásszociológia megnyilvánulásának? Némedi óvatosan (megszorító megfogalmazással élve) ugyan, de átveszi az ezt az álláspontot képviselõ Fournier-hipotézist (137.). Idõnként azonban az olvasónak az a benyomása támad, hogy a tudásszociológia határainak kiterjesztõ értelmezése révén Némedi mintegy "beleolvassa" Durkheimbe a tudásszociológiát. A kiterjesztõ értelmezésben a tudás mellé felveszi a tudattartalmak lényegében teljes körét: a cselekvõk hiedelmeit, értékeit - a cselekvést szabályozó normákat és elvárásokat értve alattuk (138.). Ezen a ponton viszont nem világos, hogy hol húzódik a határ (egyáltalán van-e határ) tudásszociológia és pl. cselekvéselmélet között.

A monográfia legizgalmasabb részének a 8. és a 10. fejezetét tartom, mely Durkheim metodológiai és szemléleti pozíciójának radikális megváltozását kívánja bizonyítani. Durkheim metodológiai nézeteit a hagyományos szociológiatörténet még ma is A szociológia módszertani szabályai (1894) alapján rekonstruálja. Némedi meggyõzõen mutatja ki az esszenciális különbséget az 1894-es mûben és Az osztályozás néhány elemi formája (1903) címû tanulmányban kifejtett álláspontok között. A szakmai tisztességtõl vezérelve természetesen ismerteti az összes lehetséges ellenvetést (elsõsorban R. Needham alapján), amely e módszertani fordulat megalapozottságával kapcsolatban felmerülhet. Itt azonban nemcsak a rendelkezésre álló etnográfiai anyag bizonyítóereje vet föl kérdéseket, hanem sokkal inkább maga az elgondolás. Durkheim és Mauss a tudat kategorizációs tevékenységének társadalmi jellegét bizonyítandó a primitív népek ilyen irányú - a képességek keletkezésére rávilágító - gyakorlatát elemezve vélték megválaszolhatónak a kérdést.³ Valóban van ebben az elgondolásban több ismeretelméleti fordulat is (pl. a genetikus magyarázat felé történõ elmozdulás), ám a korai evolucionistákra jellemzõ naiv mag (a "primitívek" tanulmányozása révén saját korábbi állapotainkat ismerhetjük meg) miatt kérdéses a magyarázóereje a modern társadalmakra vonatkozóan. Ezt egyébként maga Némedi is diagnosztizálja (322.).⁴

Ez az aggály megfogalmazódik A vallási élet elemi formái kapcsán is, melyet egyébként Némedi az életmû megkoronázásának tart. A könyv gondolati anyagát bemutatva határozottan elveti a Durkheimrõl mint a "rend prófétájáról" kialakult képet, s amellett érvel, hogy Durkheim "elsõdlegesen az újítás, a kreáció teoretikusa kívánt lenni" (297.). Ugyanakkor õ maga is elismeri, hogy Durkheimet egyszerre két (egymással látszólag ellentétben álló) probléma is foglalkoztatta. Egyfelõl a társadalmi integráció szempontjából továbbra is fontosnak tartotta valamilyen közös hiedelemrendszer és kultusz létét, másfelõl viszont "a társadalom megújítását, a kötelékek újrateremtését várta a kultikus »forrongástól«, valamiféle gyökeres újrateremtést" (310.). Ezért tette mûvének kiemelt problematikájává a társadalmi változás és az újítás vizsgálatát (az intichiuma rítusok elemzését, a szent és profán ciklusok megkülönböztetését, a társadalmi sûrûség, a kritikus tömeg és a kollektív forrongás szerepét a változásban). Ez kétségkívül új elem Durkheim munkásságában, de Némedi argumentációja nem bizonyítja egyértelmûen, hogy ez egyúttal Durkheim szemléleti pozíciójának radikális változását is jelenti. Ehhez - éppen Némedi szavaival élve - azt kellene bizonyítani, hogy "a fejtegetésekben és a kutatási gyakorlatban meghatározható ... egy központi probléma, érdeklõdési irány, sajátos megközelítési mód mint kristályosodási pont" (136.). Nem is beszélve arról, hogy funkcionalista szemszögbõl nézve az újításra tekinthetünk úgyis, mint az integráció más összefüggésekben történõ megteremtésének eszközére (mechanizmusára).⁵ Persze látja ezt Némedi is (299-300.), de kitart azon olvasat mellett, amely szerint Durkheim az újítás teoretikusa.

Amikor a nem Durkheim-kutató recenzens befejezésül ismételten hangsúlyozza Némedi Dénes óriási érdemeit a hagyományos Durkheim-kép megváltoztatásában, nem teheti meg azt, hogy a mûvet széles olvasói kör figyelmébe ajánlja. A könyv ugyanis szerzõje tudományos értekezésének anyagát foglalja magában, viselve annak formai és tartalmi jegyeit. Ez a változat egy szûk szakmai közeg számára íródott (akik némileg ismerik a francia történelmet, akik nem most kezdenek Durkheimmel ismerkedni, akikrõl a szerzõ pl. feltételezi A társadalmi munkamegosztásról gondolatmenetének ismeretét stb.). Bizakodással várjuk, hogy megszülessen Némedi Dénes részérõl egy, a szélesebb szakmai közönség által is befogadható, a szociológiatörténeti oktatásban is hasznosítható változat. Igazából csak így van esélye a hagyományos Durkheim-kép megváltoztatásának.

1. A népi szociográfia 1930-1938. Budapest: Gondolat Kiadó, 1985: 8.
2. Külön elemzés tárgya lehetne Némedi jegyzetelési technikája. Számára a jegyzetanyag nem pusztán a forráshely jelölésének, hanem sokkal inkább a fõszöveg megértetésének, a mondanivaló árnyalásának, a szakirodalmi reflexiók elrendezésének eszköze.
3. "... az az igazi kérdés, mi késztette az embereket arra, hogy épp ilyen formában rendszerezzék elképzeléseiket, és hogy honnan vették ennek a figyelemre méltó elrendezésnek az alapötletét." (Az osztályozás néhány elemi formája. In: A társadalmi tények magyarázatához. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1978: 261.)
4. "Durkheim sohasem nézett szembe nyilvánosan azzal a kérdéssel, hogy a megismerés általa proklamált szociológiai elmélete a modern filozófia krízisét kívánta feloldani, de elemzésének tárgyát, az e szociológiai elmélethez nélkülözhetetlen empirikus anyagot az õsi, hangsúlyozottan nem modern társadalmakban találta meg."
5. Analógiaként L. Coser munkásságát említeném, aki úgy volt konfliktusszociológus, hogy szemléleti pozícióját illetõen funkcionalista maradt.