Henrik Kreutz
PRAGMATIKUS CSELEKVÉSELMÉLET -
A KOLLEKTÍV CSELEKVÉS MINT EGYÉNI KÁROS SZENVEDÉLY EREDMÉNYÉNEK ELMÉLETE
Cselekvés és viselkedés
A cselekvés tudatosan irányított viselkedés. Súlyos egyoldalúsághoz vezet, ha az olyan tudományok, mint a szociológia vagy a gazdaságtan, csupán a cselekvéssel foglalkoznak. Ne feledjük, az ilyen gyengeség velejárója e tudományoknak!
Ennél is rosszabb, hogy amennyiben csupán a cselekvés a társadalomtudomány tárgya, az eredményül kapott elmélet már-már ideológiába hajlik. A cselekvéselmélet és az ideológia is a látszatérvényességre épít, amikor az emberi cselekvés orientációját magától értetõdõnek tekinti, és tudományos tényként kezeli.
E gyengeség leküzdésének egyik útja a Charles S. Peirce által képviselt pragmatizmus programjának követése. Az emberi interakciókat alkotó jelek szemiotikai elemzése az egyik módja, hogy a magát cselekvéselméletként értelmezõ társadalomelmélet1 ideológiai elfogultságán úrrá legyünk.
Érdemes megjegyezni, hogy Max Weber a cselekvéselméletet választotta 20-30 évvel azután, hogy Peirce lerakta a jelentéssel bíró cselekvés tudományos elemzésének alapjait. Max Weber megközelítése azon a nézeten alapult, hogy az emberi viselkedés tudományos elemzése csak a jövõben lesz lehetséges, azonban addig is ki kell dolgoznunk a viselkedés tudatos orientációinak, nevezetesen a cselekvésnek az elemzését.
Ezért e naiv döntés a cselekvéselmélet mellett a társadalomtudományban általánosan elfogadottá vált azt követõen, hogy a jelek és szimbólumok elemzésének tudományos programja a gyakorlatban is kidolgozást nyert. Ez a tény azt jelzi, hogy a társadalomtudósok ideológiáikhoz ragaszkodva nem voltak képesek távolságot tartani a mindennapi életben elõforduló elfogultságtól az emberi viselkedés vizsgálatakor. A "cselekvés" és a "cselekvésorientáció" fogalmak bevezetésével a tényleges viselkedés részben elhanyagolhatóvá vált. E fogalmi csúsztatás által Max Weber és az õ programját követõ minden "Geisteswissenschaftler" megtarthatta ideológiai elõítéleteit, és "tudományos tézisekként" adhatta el õket.
A cselekvés iránya és a racionalitás fogalma
Max Weber a cselekvés négy típusát különböztette meg2:
1. "zweckrationales Handeln" (célracionális cselekvés): racionális cselekvés, a racionalitásnak a gazdaságtan által megfogalmazott értelmében, azaz olyan cselekvés, amely maximalizálja (vagy legalábbis optimalizálja) az elérhetõ hasznot a cselekvés egyetlen végsõ célja szerint;
2. "wertrationales Handeln" (értékracionális cselekvés): olyan racionális cselekvés, mely nem redukálható egy eszköz-cél sémára, hanem amely nem csupán a hasznosságon, de "értékeken" is alapul;
3. tradicionális cselekvés: olyan "raciomorfnak" is nevezhetõ cselekvést jelent (Bertalanffy), amely valaha racionális volt, ám a cselekvõk már rég elfelejtették annak racionális értelmét. A cselekvõk már csak konformitás vagy lustaság, azaz a szokásos "inercia" alapján ragaszkodnak e cselekvési mintákhoz;
4. irracionális cselekvés olyan cselekvés, amely nem érthetõ meg a tudatosan orientált viselkedés bázisán, és amely a tudományos elemzéskor egyszerûen csak ténynek tekinthetõ.
A gyakorlatban Max Weber és vele együtt a társadalomtudomány fõ áramlata csupán a célracionális cselekvéssel foglalkozott. A racionális cselekvés elméleti szakértõje elfelejtette - vagy soha nem ismerte fel - e megközelítés alapvetõ korlátait, amikor általánosan ezen az alapon próbálta magyarázni az emberi viselkedést. Max Weber tipológiájának számos gyengesége van. Weber nem tudta helytállóan kifejteni a "wertrational" terminust. Ezért a huszadik század elsõ felének szociológiájára hárult az a feladat, hogy megfogalmazza a racionális cselekvés általános elméletét, amely az értékorientációk különbözõ típusaira alapozható. Talcott Parsons volt az a szociológus, aki megpróbálkozott eme ûr betöltésével.
Max Weber tipológiájának második gyengesége az irracionális cselekvésrõl alkotott elképzelés, ugyanis Max Weber (akárcsak Talcott Parsons) nem tett különbséget indulati viselkedés és érzelmi cselekvés között. Ezen elméleti elfogultság hátterében a nyugati kultúra elfogultsága áll. Az indulatok szocializációja és differenciálódása, valamint az "érzelmek" formájában megjelenõ tudatos kontroll még csak nem is ismert azok számára, akik az egyoldalú "célracionális" logikát követik.
Ezért a racionális cselekvés domináns elméletei figyelmen kívül hagyják a teljes Spinozától3 Alfred Heiderig ívelõ intellektuális tradíciót, e teóriákból egyszerûen hiányzik a "L'éducation sentimentale".
A tipológia harmadik hiányossága egy nyilvánvaló jelenség, a káros szenvedély és az abból fakadó viselkedés figyelmen kívül hagyása. E hiányosság nagyon különös, s csak az ideológiai önvédelem lehet a magyarázata. A káros szenvedélybõl fakadó viselkedés mint tény a racionális cselekvésnél sokkal jobban megmagyarázható és elõre jelezhetõ. Egy drogfüggõ jövõbeli cselekedetei és sorsa könnyen megjósolható, ha tudjuk, hogy nem kap segítséget más emberektõl.
Így elvárható volna, hogy az emberi cselekvés elmélete a káros szenvedély elemzésével kezdõdjék. Ezért magyarázatra szorul, hogy Weber, Parsons és a többi társadalomtudós miért hagyta figyelmen kívül a káros szenvedélyt, mikor az emberi cselekvés általános elméletének megalkotására vállalkozott. Igaz, a "racionális döntéselméleti iskola" radikális vezetõje, Gary S. Becker foglalkozott a káros szenvedéllyel, és kidolgozta a "racionális káros szenvedély" elméletét. Ez azonban utolsó erõfeszítéseinek egyike volt a megközelítésében mutatkozó hézagok pótlására, miután évtizedekig elhanyagolta a jelenséget. Továbbá, ha jobban elemezzük megközelítését, felfedezhetjük, hogy a racionális döntéselméleti iskola egy régi fogását alkalmazva valójában nem is a káros szenvedéllyel foglalkozik. Újradefiniálva a káros szenvedély fogalmát, egyszerûen figyelmen kívül hagyja, amit nem tud megmagyarázni.
Ha tehát az emberi cselekvés tipológiájából indulunk ki, szélesítenünk és módosítanunk kell Max Weber megközelítését legalább a következõ módon:
1. "wertrational" cselekvés
2. tradicionális cselekvés
3. érzelmi cselekvés
4. "zweckrational" cselekvés
5. káros szenvedély
6. irracionális viselkedés
A cselekvés iránya és a "Wertrationalität" jelentése
Talcott Parsons megpróbálta kitölteni azokat a hézagokat, amelyek a racionális cselekvés weberi elemzésében maradtak.
Mielõtt feladta volna, s visszatért egy tisztán funkcionális elmélethez, megkísérelte megfogalmazni az értékorientációk elméletét, tekintettel azoknak a szocializációs folyamat során végbemenõ fejlõdésére.
Elsõ megközelítése szerint - melyet nevezhetnénk "Parsons I-nek", megkülönböztetve a funkcionális, "Parsons II" elmélettõl - a szocializáció során bármely társadalmi rendszerben az egyénnek az értékorientációk következõ bináris elkülönítéseit kell elsajátítania:
1. indulati - semleges
2. egyéni - közösségorientált
3. univerzalista - partikularista
4. minõség - teljesítmény
5. diffúz - specifikus
Ezen az alapon elkülöníthetünk 25=32 különbözõ cselekvésorientációt. E 32 különbözõ lehetséges orientációs minta közül egyre alkalmazható "zweckrational" címke, nevezetesen arra a cselekvésre, amely egyidejûleg a következõvel rendelkezik:
"Zweckrationalität", Talcott Parsons változóival definiálva
| indulatilag semleges |
| egyénorientált |
| partikularista |
| teljesítményorientált |
| specifikus |
Az e változók jellemezte specifikus viselkedést tekinthetjük "zweckrational"-nak. Parsons elemzése mindig a cselekvõ nézõpontjából indul ki. A fent bemutatott minta az egyéni hasznosságot mérlegelõ orientációk legtisztább formájának tekinthetõ. Más lehetséges minták például:
Példák a "wertrational" cselekvésorientációk különbözõ mintáira
| indulatilag semleges | | indulatilag semleges |
| közösségorientált | | közösségorientált |
| partikularista | | partikularista |
| teljesítményorientált | | teljesítményorientált |
| specifikus | | diffúz |
E minták a "wertrational" orientáció sajátos típusait definiálják.
A neoklasszikus gazdaságtan szerint az egyének azért cselekszenek, hogy elérjék legfontosabb egyedi céljukat. Minden más cél eszközzé válik, mely többé-kevésbé hasznos vagy haszontalan a végsõ cél elérése szempontjából. Olyan mértékben "racionális" az egyén, amennyiben viselkedésében a fenti mintát követi. E minta a túlegyszerûsített problémamegoldás logikájának tekinthetõ. Az egyén "racionálisnak" címkézhetõ, ha figyelembe veszi az összes olyan lehetséges esemény hasznosságát és bekövetkezésének valószínûségét, melyek végsõ célja szempontjából különbözõ kimenetelekhez vezetnek.
E racionális kalkulációhoz el kell kerülnie az indulati impulzusokat, csak a saját érdekét veheti figyelembe, a kollektív szükségletek és célok nem lehetnek megfontolásának tárgyai. Nem építhet csupán tulajdonságokra és minõségekre, hanem teljesítenie kell. Emellett meglehetõsen specifikusnak kell lennie, csak olyan stratégiák érdekelhetik, melyek a legfontosabb célja eléréséhez segítik hozzá. Ezért társíthatjuk az értékorientáció ezen mintáját a "zweckrational" cselekvéssel.
Mit érthetünk "wertrational" orientáció alatt? A modell-változók felhasználásával 32 különbözõ értékorientációt különböztettünk meg, melyek közül csak egy tekinthetõ tisztán "zweckrational"-nak. További példákat nézve valamelyest felfedezhetjük az értékteret.
Mit mondhatunk például a következõ mintáról?
Egy "racionális" rasszista orientációs mintája
| indulatilag semleges |
| egyénorientált |
| partikularista |
| minõségorientált |
| specifikus |
A fenti orientációs mintával jellemezhetõ cselekvõ lehet például egy "racionális rasszista". Ebben az esetben az általa leginkább méltányolt minõség egy bizonyos "faj", amelynek létében hisz.
De ha e mintát megvizsgáljuk és összehasonlítjuk a tisztán "zweckrational" orientációval, akkor egy alapvetõ különbséget találunk. A "zweckrational" esetében maga a cselekvõ az egyedüli személy, aki hasznot húz a racionális cselekvésbõl. Minden más cél csupán eszközként jöhet számításba az egyéni érdeknek megfelelõ végsõ cél eléréséhez. A rasszista esetében legalább két szereplõt találhatunk, akik profitálnak a racionális cselekvésbõl.
A két szereplõ közül az egyik maga a cselekvõ egyén, a másik egy kollektív szereplõ (az adott személy képzeletében), nevezetesen a "faj" (bármi is legyen egy ilyen kollektív aktor a valóságban). Az egyéni érdekbõl fakadó cél ("zweck") mellett egy második végsõ célt találunk, a "faj" érdekét. Csak abban az esetben beszélhetünk "zweckrational" viselkedésrõl - amely valójában nem értékorientált -, ha valaki a racionalista ideológiát saját érdekében használja fel. A "zweckrational" orientációval összehasonlítva így a "wertracional" orientációt az jellemzi, hogy a cselekvés és annak eredménye legalább két különbözõ haszonélvezõ érdekeivel összecseng. Egy ilyen "wertrational" cselekvõnek legalább két különbözõ hasznosság szerint kell kalkulálnia és optimális döntést hoznia: a cselekvõ saját haszna és azon szereplõ haszna szerint, akinek érdekében cselekszik. E két szereplõ csak a "zweckrational" orientáció esetén esik egybe. Minden más esetben megjelennek az értékek, és legalább két különbözõ szereplõ érdekeit kell összeegyeztetni.
A helyzet nagyon komplikálttá válik társadalmi interakciók esetén, ha a szereplõk értékracionálisak. Ha két "zweckrational" orientációval bíró személy lép interakcióba, csak kettejük érdekei merülnek fel. Ha viszont két különbözõ "wertrational" orientációjú személy lép interakcióba, legalább négy szereplõ érdekei fognak ütközni. Csak abban az esetben jöhet számításba pusztán három szereplõ, ha e két személyt azonos értékirányultság jellemzi, érdeke. A fenti különbségeket szemlélteti az 1. ábra.
Ha összehasonlítjuk a három esetet, rögtön világossá válik, hogy a másodiknak nincs egyszerû megoldása. Ezért azt a szituációt, melyben különbözõ értékirányultságok merülnek fel, összeegyeztethetetlen érdekekbõl fakadó konfliktusok és bizonytalanságok jellemzik. E kétértelmûségek csupán olyan mértékben csökkenthetõk, amilyen mértékben a különbözõ szereplõk értékorientációja megegyezik.
A fenti elemzés alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a "zweckrational" szereplõk elõnyben vannak abban az értelemben, hogy az általuk létrehozott társadalmi interakciós rendszerek a legkevésbé komplikáltak. Az ilyen egyszerû rendszerek nagy hátránya az, hogy a tagok eltérõ érdekeibõl fakadó konfliktusaik megoldási lehetõségei jelentõs mértékben korlátozottak. A racionalitás e típusa gyakran "zsákutca-szituációkhoz" vezet, amelyek közül néhányat a játékelmélet fogolydilemmaként ír le.
Másfelõl az "értékracionális" cselekvés hátránya legfõképp az, hogy bonyolult interakciós rendszerekhez vezet, melyekben a hasznosságok nehezen kalkulálhatók és amelyekben ezért komplikált cserefolyamatok válnak szükségessé. Az értékracionális cselekedetek rendszerének elõnye - úgy látszik - abban rejlik, hogy bennük sokkal könnyebb elkerülni az érdekek feloldhatatlan konfliktusait, és lehetõséget nyújtanak a konfliktusok általános értékrendszerek kialakítása révén történõ megoldására. Ez egy olyan elõny, amelyrõl nem beszélhetünk "zweckrational" cselekvés esetén.
Ezért úgy tûnik, a "zweckrational" orientációhoz képest az "értékracionális" orientáció a társadalmi rendszerek evolúciójának egy magasabb lépcsõfoka. Amikor ezt állítjuk, egyfelõl tudatában kell annak lennünk, hogy az "értékorientált" cselekvés könnyen csak megjátszás lehet. Ebben az esetben "zweckrational" stratégiát követõ emberek az értékorientációt csupán tettetik és ideológiai fegyverként használják. Nem kérdés, hogy ily módon az értékracionalitás kutatása korlátokba ütközhet. A gyakorlatban ez a "nyitott társadalmak" legjelentõsebb problémája.
Másfelõl az értékracionális cselekvés különbözõ formái változnak, ha lehetõség nyílik közös elõnyöket kidolgozni a közös értékek alapján. Az elsõ példánkban például a faj mint érték vált megfontolás tárgyává. Világos, hogy egy ilyen érték sok embert kizár a közös értékrendszerbõl és radikalizálja az érdekorientált cselekvésekbõl fakadó konfliktusokat. Ezért várható, hogy csak az univerzális orientációk vezetnek olyan értékrendszerhez, amely hosszú távon evolúciós elõnyökkel bír. Alapvetõ eltérések vannak ezért az értékek különbözõ típusai között, melyeket mindezidáig nagyon kevéssé ismerünk.
1. ábra: A "zweckrational" és a "wertrational" cselekvés cselekvõi és haszonélvezõi
1. eset: Két "zweckrational" orientációval bíró "zweckrational" cselekvõ
2. eset: Két "wertrational" cselekvõ, mindegyikhez két különbözõ haszonélvezõ tartozik
3. eset: Két közös értékrendszerrel bíró cselekvõ
Az érzelmi cselekvés logikája és az indulatok irracionalitása
Parsons szociológiájának alapvetõ problémája, hogy - a huszadik század második évtizedének pszichológiai kutatásai által befolyásolva - nem tett különbséget indulatok és érzelmek között. A Harvard Egyetem interdiszciplináris kutatócsoportját, melyhez Parsons tartozott, a pszichológus Henderson neve alatt szervezték meg, így még a társadalmi rendszer koncepciója is egy pszichológiai paradigma analógiájára született.
Parsonst ezen az alapon lehet kritizálni: az érzelmeket el kell különíteni az indulatoktól. Az érzelmek olyan indulatok, amelyek már szocializáltak, megszemélyesítettek és a kultúra által módosítottak. Elõször is az élõ szervezetek energiája, melyet az indulat szabadít fel a cselekvés számára, részlegesen kontrollálható, és ezért a tudatos viselkedés során kihasználható, ha maguk az indulatok differenciálhatók és a különbözõ indulatok különbözõ tárgyakhoz és célokhoz kapcsolhatók. Az érzelmek az indulatok csoportjának azon részét képezik, melyek szocializálhatók és kulturálisan átalakíthatók. Segítenek az élõ szervezetek energiáit társadalmi, személyes és kulturális cselekvési rendszerek felé irányítani. Mivel mindezen rendszerek dinamikus folyamatokból állnak, valamennyien építenek az élõ szervezet indulati energiáira.
Igaz, Parsons kifejlesztett egy fiziológiai megközelítésen alapuló szocializációs elméletet, és így foglalkozott az energia transzformációjával is, bevezetve a "cathexis" fogalmát e folyamatra, de megközelítésében nem tett következetesen különbséget indulatok és érzelmek között.
Ez a hiányosság az egyik alapvetõ oka annak, hogy redukcionista programjában Casper David Homans miért tudta sikeresen támadni Parsons elméletét.
Homans megpróbált visszamenni a cselekvéstõl a viselkedésig az érzelmek és azok viselkedéssel való összefüggésének tanulmányozása révén. Ugyanakkor világos, empirikusan tesztelhetõ és - amennyiben hamisnak bizonyulnának - elutasítható tételek megfogalmazásával megkísérelt felépíteni egy axiomatikus elméletet. Ezért úgy gondolta, hogy "vissza kell hoznia az embert". Ez számára egy redukcionista programot jelentett egy olyan elmélettel, amely egyénekkel és viselkedésükkel foglalkozik, nem pedig olyan absztrakt entitásokkal, mint a társadalmi rendszerek, a viselkedési minták és a kultúra. Így például megfogalmazott olyan tételeket, melyek az emberek interakciói és egymás iránti szeretete közti kapcsolatra vonatkoztak. Ugyanakkor megpróbált az emberi viselkedésre vonatkozó általános tételeket is kidolgozni, melyek minden körülmény és feltétel esetén igazak lehetnek.
Így például a következõt állította:
"Minél többször kerülnek az emberek egymással interakcióba, annál inkább szeretik egymást."
és:
"Minél inkább szeretik egymást az emberek, annál többször lépnek interakcióba egymással."
Ezen állításokban egy mögöttes feltételezés rejlik, nevezetesen az, hogy az érzelmek és a viselkedés szisztematikusan kapcsolódnak egymáshoz, s hogy ez az érzelmek és viselkedés közti kapcsolat az állítások általános logikáját követi, miként az empirikus társadalmi valóság sajátságai is levezethetõk e logika általános axiómáiból.
Más szavakkal, Homans megkísérelte racionalizálni az érzelmeket. Ezen általános tételekkel az a probléma, hogy néha igaznak, néha hamisnak bizonyulnak. Továbbá az ilyen általános lineáris tételek alapján, melyek mindegyike két változóra vonatkozik, nem állapítható meg, hogy milyen körülmények közt érvényesek és mikor nem.
Homans azzal vádolta Parsonst, hogy az emberre vonatkozó "túlszocializált koncepciót" alkotott az emberrõl, a saját megközelítésével viszont az a probléma, hogy az ember "túlracionalizált koncepcióját" követi, amely szerint az érzelmek alapvetõen nem különböznek az észlelésektõl. A társadalmak - ahogy õ és sok követõje hitte - az egyének által épülnek fel az általános lineáris egyenletrendszerek logikája szerint.
Ha valaki belenéz Homans életrajzába, könnyen megértheti világnézetét és elméleti megközelítését. Tipikus "WASP" (fehér, angolszász, protestáns) származás, egy hadihajó tisztje volt a második világháborúban. Redukcionista szociológiai megközelítése - úgy tûnik - megfelel a hadihajó szigorú rendjének. Maga Homans is írt egy rövid cikket e társadalmi rendrõl. A WASP réteg felsõ osztályának jól integrált tagjaként soha nem kérdõjelezte meg e rendet, és soha nem foglakozott a hadihajóját körülölelõ makrostruktúrával. Tette a dolgát és megtanulta e mikrovilág dinamikáját. A "visszahozni az embert" programja ezért azt jelentette, hogy a társadalmat az õ logikája szerint kell modellezni. Nézõpontja szerint az emberek nem rendelkeznek jól szocializált személyiséggel, totális intézmények külsõ szankciói által kell ellenõrizni õket. Itt egy nagyon érdekes párhuzamot találunk a "fogolydilemma" játékelméleten belüli központi szerepével.
Kettõs probléma merül fel egy ilyen programmal. Egyfelõl lehetetlen leírni nagy számú változók komplex statisztikai kölcsönhatásait lineáris egyenletrendszerrel. Így például az interakció és szeretet mellett az úgynevezett "elemi kapcsolatokat" és a tulajdonítási folyamatok különbözõ típusait is figyelembe kell vennünk, ha a mindennapi élet logikáját meg kívánjuk érteni. Például figyelembe kell vennünk az elemi kapcsolatokat, ha az interakció szeretetre gyakorolt hatásait meg akarjuk jósolni. A Heider által javasolt cselekvési logika szerint a következõ tipikus dilemmákat fogalmazhatjuk meg:
2. ábra: Társadalmi interakció, érzelmek és elemi formáció Fritz Heider "belépési pszichológiája" szerint
Az érzelmek heideri logikája szerint egy szituáció három elemét mindig egyszerre kell figyelembe venni, és a három kapcsolat értékeit össze kell szoroznunk egymással. Példánkban egy értékkel bíró tárgy szerepel, melyhez A személynek nincs hozzáférhetõsége, B-nek viszont van. Mindketten szeretnek egy harmadik személyt, C-t. Azt jósolhatjuk, hogy abban az esetben, ha A és B csupán ismerik egymást, de nem lépnek interakcióba, A személy szeretni fogja B-t.
Ugyanakkor A és B különböznek a releváns O1 tárgyhoz való hozzáférésben, és B személy nem hajlandó vagy nem képes e hozzáférési lehetõséget A-ra átruházni, ezért kerülni fogják az interakciót, tekintve hogy az, amennyiben a körülmények kikényszerítik, negatív (ellenséges) lesz. Ezért ebben az esetben A és B személyek csak akkor fogják szeretni egymást, ha el tudják kerülni a közvetlen interakciót. Ha közvetlen interakcióra kényszerülnek, kapcsolatuk nem pozitív, hanem ambivalens lesz. Ámde az ambivalencia egy labilis szituációt foglal magába, ezért az A, B és C személyek társadalmi környezetének további tárgyait, személyeit és körülményeit kell figyelembe venni, ha valaki meg kívánja jósolni, hogy az így létrejött keresztnyomás (cross pressure) feloldódik-e vagy továbbra is fennmarad.4
Ha most megfontolás tárgyává tennénk egy személy olyan szituációban végrehajtott "zweckrational" cselekvését, amelyben számos más ember is képes befolyásolni a cselekvés lehetséges kimenetelét, irracionális volna figyelmen kívül hagyni az adott szereplõk közti érzelmi kötelékeket, valamint azt, hogy az adott tárgyak milyen érzelmi jelentõséggel bírnak számukra.
Ezért az elemzõ elsõ feladata annak eldöntése, hogy ki és mi fontos az adott szituációban. Miután e feladatot megoldotta, fel kell tennie a kérdést, hogy milyen érzelmi egyensúly vagy egyensúlytalanság van a releváns személyek és tárgyak között, és a cselekedetek, amelyeket a jövõbeli lehetséges fejleményekre tekintettel kell vizsgálni, hogyan illeszkednek e kiegyensúlyozott vagy kiegyensúlyozatlan konstellációba, hogy e jövõbeli cselekedetek megváltoztatják-e vagy megerõsítik a teljes konstellációt.
Csak akkor lehet megjósolni bizonyos stratégiák költségeit és nyereségeit, ha mindezeket empirikus alapon becsülni tudjuk (vagy még jobb, ha ki tudjuk számolni). Ugyanakkor a kimenetelek függeni fognak mindezen konstellációk és folyamatok bekövetkezési valószínûségeitõl. Az ilyen kalkulációk egyszerûen kivitelezhetetlenek, és a racionális döntéselmélet utópikus programnak bizonyul, kivéve egy börtönben vagy egy háborúban résztvevõ hadihajón. A kilencvenes évek elején D. P. Green és I. Sharpio "A racionális döntéselmélet patológiái" címû áttekintésében kimutatta, hogy a racionális döntéselmélet programjának harminc éve "nem hozott új, empirikusan tartható eredményeket a politikára vonatkozóan"5. Most, közel negyven év elteltével úgy tûnik, hogy ez az állítás nem csupán azért érvényes, mert elfogadott tény, hanem mert teljesülése szükségszerû. Ahogy az ismert szociálpszichológus, Robert P. Abelson megfogalmazta: "A racionális döntéselmélet teoretikusai megpróbálták újra feltalálni a pszichológiát a viselkedés empirikus vizsgálata iránti õszinte elkötelezettség nélkül."6
A racionális döntéselmélet mint empirikus elmélet totális csõdje demonstrálható azzal a ténnyel, hogy négy évtized kutatásai során nem született olyan munka, amely egy játszmát extenzív formában kifejezne oly módon, hogy egy valós életszituációban empirikusan tesztelhetõ legyen. A játékelmélet területén az úgynevezett "kutatás" szabályszerû mintáját a következõ totális stratégiákhoz általános értékeket vezet be, és ezen az alapon számolja ki a lehetséges kimeneteleket. Csupán ennyit téve a megközelítés a spekulatív filozófia egyik ága marad7. De azért kétségkívül van olyan ága a racionális döntéselméletnek, amely kísérleteket használ fel. E tradíción belül érdekes kutatásokra lelhetünk, bár mindegyik kísérleti szituáció kikényszerített választásokon alapul, és engem Homans hadihajójára emlékeztet.
Összegezve, az érzelmi cselekvés fogalma elméletileg és empirikusan jól megalapozott, nem redukálható a racionális cselekvés valamiféle típusára. Az érzelmi cselekvés nem csupán mikroszinten, hanem a politikában és a társadalom makro-szintjén is elsõrendû fontossággal bír. Az érzelmekre vonatkozó tradicionális egyensúlyi- vagy kognitív konzisztencia-modellekre építõ szociálpszichológiai kutatások mellett az indulatok fraktális logikáját kidolgozó új megközelítések is megfogalmazódtak8. Ezzel párhuzamosan az érzelmek alakulásáról szerzett empirikus és kísérleti tudás gyorsan bõvül.9 Ezért el kell fogadnunk azt a tényt, hogy az emberi cselekvés magyarázatát a racionális döntéselméletnek számos alternatívája létezik, s hogy a "zweckrational" cselekvés legfeljebb egy speciális eset.
A káros szenvedély és az ámítás logikája
Ha a legális drogok - mint az alkohol és dohány - használatát és a gyógyszerekkel való visszaélést is számításba vesszük, akkor a drogfüggõség széles körben elterjedt és a normál viselkedés egy formája.
E jól bizonyított tény ellenére az általános társadalomelmélet nem ölelte fel szisztematikusan az ilyen viselkedést, bár foglalkoztak vele, mint a deviáns viselkedés speciális esetével. Ez volt - és még ma is ez - az elméleti szociológia egyik alapvetõ hibája.
A megközelítésemben javasolt nézõpont szerint a káros szenvedély az emberi viselkedés és az emberi cselekvés egy általános formáját képviseli, és sokkal szélesebb körben elterjedt és mindennaposabb, mint a drogfüggõség. Tudjuk például, hogy a szerencsejáték káros szenvedéllyé válhat, hogy a rögeszmék és szenvedélyek olyan formát ölthetnek, amikor bizonyos személyek és/vagy tárgyak még nagy populációk számára is pótolhatatlanná válnak stb. Általánosabban fogalmazva, bizonyos körülmények hatása alatt a viselkedés majd' minden formája káros szenvedéllyé, a tárgyaknak majdnem mindegyike valamilyen káros szenvedély tárgyává válhat. Így például beszélhetünk "a munka alkoholistáiról" is, nemcsak analógiás értelemben, hanem mint a káros szenvedély egy formájáról. Ugyanígy a gépkocsik és birtoklásuk, illetve használatuk a legveszélyesebb és leginkább elterjedt káros szenvedélyek egyikévé vált civilizációnkban. Egyedül Németországban az elmúlt negyven évben körülbelül félmillió ember halt meg és ötmillió súlyosan megsérült az utakon. Ugyanezen idõszakban Európában emberek milliói vesztették életüket autóbalesetben. Ez olyan, mint egy világháború, a "normális" emberek mégis helyénvaló és békés interakciónak tekintik. Ebbõl kifolyólag a káros szenvedélyek két típusát fogjuk elkülöníteni, nevezetesen a drogfüggõséget és a tárggyal nem bíró káros szenvedélyt (addiction) vagy szenvedélyt (passion).
Mi a közös e két formában?
Elõször is, egy káros szenvedély növekvõ függõséget eredményez, és a függõség önmagát megerõsítõ jelenség. Minél inkább függõségbe kerül valaki egy drogtól vagy szenvedélytõl, annál inkább szüksége lesz rá, és csak egyre nagyobb mennyiségekkel lesz képes elérni ugyanazt a kielégültséget és boldogságot. Másrészt ha valaki függõvé vált, káros szenvedélyének kiéléséhez szüksége lesz drogra. Ha ezt nem kapja meg, a hiány fogja motiválni, és cselekedeteit a célnak, az anyag megszerzésének szolgálatába fogja állítani. Nem maga a cselekvõ határozza meg a céljait, hanem pszichológiai állapota "dönti el" számára, mi a legfõbb tennivalója. A racionális döntéselmélet nyelvén: a cselekvés lehetséges kimeneteleinek hasznossága felõl a káros szenvedély és a szervezet általa elõidézett pszichológiai állapota dönt, nem pedig maga a cselekvõ!
A függõségnek durván két típusa különíthetõ el: az egyik a "pszichikai" függõség, a másik a "szomatikus". Legalábbis a függõség magasabb fokán a szervezetnek szüksége lesz az anyagra, hogy helyreállítsa pszichológiai folyamatainak egyensúlyát. Drogfüggõség esetén egy külsõ anyagra van szükség a stabil szomatikus állapot helyreállításához. E stabil állapot bizonyos idõ elteltével tipikusan felborul, és új anyag használata válik szükségessé a pszichológiai egyensúly helyreállításához. A drogok és mániák révén elért stabil állapot különbözik az egészséges szervezet által kialakított és reprodukált egyensúlytól( a káros szenvedély rabja nem képes saját pszichológiai egyensúlyát helyreállítani erõteljes beavatkozás és más emberek segítsége nélkül, amelyet tudatosan rá kell kényszeríteni a szervezetére.
Másodszor, a nem tárgyra irányuló káros szenvedélyek esetén az endorfinokat, melyektõl a cselekvõ függõvé válik, maga a szervezet termeli. Az endorfinokat a test egy izgalmi állapotban termeli bizonyos viselkedési formák vagy külsõ ingerek hatására, legyenek azok személyek vagy tárgyak.
Harmadszor, a cselekvés és viselkedés nagyon közel áll egymáshoz a káros szenvedély mindegyik formájában, sokkal inkább megegyeznek, mint a cselekvés bármely más típusa esetén.
Ha egy szervezet elérte a szomatikus függõség állapotát, a cél és a cselekedetek hasznosságát a test határozza meg, nem pedig a cselekvõ tudatos kalkulációja. A "racionális cselekvés" csak az anyag megszerzéséhez, és egy bizonyos, endorfinek termelését eredményezõ pszichikai állapot eléréséhez szükséges eszközök kiválasztásában játszhat szerepet. Egy heroinfüggõ dönthet arról, hogy prostituált lesz vagy drogkereskedõvé válik, de nem dönthet arról, hogy szüksége van-e heroinra vagy sem. De még az anyag megszerzésének módjára vonatkozó választások is javarészt az adott szituáció által kínált lehetõségektõl függnek, és nem képezik szabad döntések tárgyát, mivel az nem képes hosszú távra tervezni. Ezek szerint a racionális döntéselmélet központi elemei a káros szenvedély mindkét formája esetén hiányoznak: hiányzik a viselkedés lehetséges kimeneteleinek hasznossága felõl való személyes döntés, és a jövõre vonatkozó kognitív várakozások valójában nem befolyásolják a viselkedést.
Ámde ebbõl a ténybõl kifolyólag a cselekvés és a viselkedés közti különbség el fog tûnni. A szomatikus függõség elsõ fokának tipikus jellemzõje, hogy az egyén megpróbál leszokni szenvedélyérõl, beszél errõl és álmodozik róla, de nagy valószínûséggel a szenvedély rabja marad, ha nem kap külsõ segítséget. Még ezen utóbbi esetben sem túl magasak a drogfüggõ személy szenvedélytõl való megszabadulásának esélyei.
Negyedszer, a káros szenvedélyek sok formáját nem tiltják, sõt, fel sem ismerik a mindennapi életben. Hogy milyen drogokat fogadnak el és melyeket tiltanak, az a kulturális tradíciótól és az állam politikájától függ. Például a szovjet államapparátus számos tagja nagy ivó volt, mégis sok évig pozícióban maradhatott. Egy másik példaként említhetõ Göring, akit morfiumfüggõnek tartottak, mégis legalább 12 évig Németország legbefolyásosabb személyisége volt. Ezek kivételek. De a hétköznapi emberek százmillióinak normál viselkedése függ nemcsak az alkoholtól, a marihuánától, a kokaintól és az új szintetikus drogoktól, hanem egyfelõl a nagyvállalatok által eladott eszközöktõl és módszerektõl, másfelõl a politikai ideológiáktól. Televíziók, gépkocsik, üdülés és a tömegfogyasztás minden formája újabb fogyasztást generál és függõséget okoz. Az a tudós, aki nem végez a viselkedésre vonatkozó empirikus kutatásokat, hogy kimutassa, mennyiben tekinthetõk ezen függõségek káros szenvedélyeknek, és nem teszteli elõre, hogy a szabad akarattal rendelkezõ és a világot racionálisan értelmezõ emberek mindegyike racionálisan cselekszik-e, egyfajta zsonglõr, a józan ész fõpapja( a szokásos viselkedést szilárdítja meg ahelyett, hogy elkülönítené a káros szenvedélyt a személyes döntéseken alapuló cselekvéstõl. A csupán axiómaként deklarált állítás, hogy minden ember racionálisan cselekszik, olyan, mint egy megváltástan, amely a legalapvetõbb kérdés empirikus kutatása elé gördít akadályt.
Mindmáig valójában senki sem tudja, hogy társadalmunkban az emberek milliói által értékelt viselkedésformák és tárgyak közül melyek tesznek valamilyen szenvedély rabjává. Például nagyon valószínû, hogy a gépkocsik káros szenvedély eszközeivé váltak társadalmunkban, és sok ember nem egyéni racionális döntés alapján vásárolja meg és használja õket, hanem személyes szenvedélyének indíttatására. Ugyanez igaz lehet a televízióra, gyorsételekre, Coca-Colára és civilizációnk egyéb áldásaira is.
Ötödször, a legfõbb ok, amiért a drogtól vagy képzeletbeli dolgoktól, rögeszméktõl függõ emberek többsége káros szenvedély rabjává vált az, hogy nem találtak kielégítõ életcélt. Mivel számukra jelentés és értelem nélküli maradt életük, elfogadtak egy káros szenvedély által okozott függõséget. Ezáltal feladták a szabad választást és elfogadták a káros szenvedélytõl való függést. Azért tették ezt, mert nem találtak jelentést vagy célt az életüknek. Elfogadva a káros szenvedélyek valamely formáját, megszabadultak ettõl a problémától. Függõvé válva az egyén megszabadul a döntés problémájától. Ebben az esetben nem kérdés, hogy mit kéne tenni, mert "az" - nevezetesen a káros szenvedély - eldönti a függõk számára, hogy mi a teendõ.
Anélkül, hogy tudatában lett volna, Protestáns etika és a kapitalizmus szelleme címû mûvében Max Weber maga is leírta a káros szenvedély rabjává válás folyamatát egy anyagtalan drog esetére. Ha valaki újraolvassa klasszikus munkáját azon hipotézis alapján, hogy mûvében egy kollektív függõség történetét elemezte, megbízható elemzését találja egy rögeszmének.
Fordította: Földvári Mónika
1. Lásd Charles S. Peirce munkáját: The New Elements of Mathematics (1976) Ed. by C. Eisele, 4 vol. The Hague: Mouton.
2. Max Weber (1956) Wirtschaft und Gesellschaft. Hg. V. J. Winckelmann. Köln: Kiepenheuer & Witsch, Teil 1, 1-42.
3. Az érzelmek "more geometrico" elemzéséhez lásd Antonio Negri írását (1981) L'anomalia selvaggia, Saggio supotere e potenza in Baruch Spinoza. Milano: Feltrinelli.
4. Az ambivalenciára vonatkozóan lásd még: Andrew J. Weigert (1991) Mixed Emotions. Certain Steps toward Understanding Ambivalence. New York: New York State University. Fritz Heider nem foglalkozott ilyen bonyolultabb konstellációkkal.
5. J. Friedemann (ed.) (1996) The Rational Choice Controversy. New Haven, 235-276. old.
6. The Secret Existence of Expressive Behaviour. In: J. Friedemann (ed.) (1996) The Rational Choice Controversy, 34.
7. Az extenzív játékok a stratégiákat rendszerint mindkét fél esetében három vagy négy lépésre korlátozzák, a legtöbb esetben mindkettõjük csak két lépést tesz. Ha valaki összehasonlít egy egyszerû sakkjátszmát (és a sakk még egyszerûnek tekinthetõ a mindennapi élethez képest) egy ilyen redukált és túlegyszerûsített valósággal, akkor fogalmat alkothat a játékelmélet és a valós élet közti nagy távolságról. Egy jó sakkozó mindkét fél 6-8 lépésében gondolkodik, és minden lépés körülbelül 10 választási lehetõséget foglal magába, nem csupán kettõt, mint a játékelméletben. A játék elsõ 12-15 lépéséig lehetõségek ezreivel számolnak elõre. A megnyitáshoz sok stratégia létezik, és mindegyiknek számos variációja van, így nem elég csupán annyit jelezni, hogy valaki a "szicíliai megnyitást" választotta, a megnyitás variációját is specifikálni kell. Az extenzív játékokra vonatkozóan lásd például: James D. Morrow (1994) Game Theory for Political Scientists. Princenton: 6. fejezet
8. Lásd például: Luc Ciompi (1997) Die emotionalen Grundlagen des Denkens. Entwurf einer fraktalen Affektlogik. Göttingen: Vandenhoeck.
9. Például Gerald Hüther (1997) Biologie der Angst. Wie aus Stre( Gefühle werden. Göttingen: Vandenhoeck.