Orthmayr Imre
NÉMEDI DÉNES: DURKHEIM. TUDÁS ÉS TÁRSADALOM
(Budapest: Áron Kiadó, 1996)


A könyv Némedi Dénes akadémiai doktori értekezésének szövegét teszi közzé. A durkheimi életmû gazdag bemutatását nyújtja, gondosan feltérképezve alakulását, társadalmi és szellemi kontextusát. Az alcím arra utal, hogy mindenekelõtt vagy kizárólag Durkheim tudásszociológiai nézetei képezik az elemzés tárgyát, s ezt a szerzõ többször határozottan ki is jelenti. "Két egyszerû kérdéssel indul ez a tanulmány: Mit mondott Durkheim azokkal a kérdésekkel kapcsolatban, amelyeket a késõbbi tudásszociológia a saját problémáinak tekintett (ismeretek, hiedelmek, gondolati formák; a gondolatok, hiedelmek, a szorosabb értelemben vett tudás létrejöttével, terjedésével kapcsolatos intézmények stb.)? Mit jelentett és hogyan alakult ki Durkheimnél a "tudás szociológiai elmélete"? (17. old.) "Így aztán az a kutatás, amelynek eredménye ez a tanulmány, valóban abból a banális kérdésbõl indult ki: hogyan nézett ki Durkheim tudásszociológiája?" (17-18. old.) Durkheim kezdeti és a századforduló utáni mûveinek különbségére való elõzetes reflexióként Némedi ezt írja: A századforduló utáni "problematika belsõ szerkezete határozta meg tehát azt, ahogy Durkheim a gondolkodás, a tudás, az értékek és eszmények, valamint a kommunikáció természetét és folyamatait felfogta - azt tehát, amit egy késõbbi kor tudásszociológiaként definiált. Milyen volt ezeknek az elemeknek a szerepe Durkheim egész elméleti építményében? Ezt kell e munkában tisztáznunk." (32. old.) S nemcsak a program megfogalmazásaiban, hanem a késõbbiek során is találkozunk efféle kijelentésekkel. Például A társadalmi munkamegosztás utáni durkhemi elképzelések kapcsán: "Ebbõl a programból most csak azok az elemek érdekelnek bennünket, amelyeket tudásszociológiainak szokás tartani." (78. old.)

A tényleges eredményt tekintve e megszorítások túl erõsek. A könyv többet nyújt annál, amit ígér. Erre késõbb térek ki. Elõször a hangsúlyos tudásszociológiai szálat fejtem fel. Némedi a "tudásszociológia" fogalmát sokáig igen általános értelemben használja: a tudásszociológia a gondolkodás léthezkötöttségét, a tudás és a társadalmi valóság közti kölcsönös kapcsolatokat vizsgálja. E kritérium alapján Durkheim már elsõ írásaiban (1885-1886) tudásszociológiai elképzeléssel állt elõ, amennyiben a társadalmak integrációját a "kollektív tudat"-ra, a társadalom közös - nemcsak kognitív, hanem fõképp vallási és erkölcsi - eszméire vezette vissza. (Némedi hol "kollektív tudat"-nak, hol "közös tudat"-nak fordítja a conscience collective-et. A két magyar terminusnak eltérõek a konnotációi. Azt hiszem, itt egyszerûen "közös tudat"-ról van szó.) A társadalmi munkamegosztásban (1893) a közös tudat integráló szerepe korlátozottabb hatókörûvé vált: a közös meggyõzõdések itt már csak a premodern társadalmak integrációját biztosító "mechanikus szolidaritásban" játszanak szerepet, a modern társadalmakat jellemzõ "organikus szolidaritásban" a munkamegosztás veszi át az integráció feladatát. Mint kiderül, végül is a helyzet ennél bonyolultabb, mert a közös tudat az organikus szolidaritásban is helyet kap. Durkheim munkamegosztás-elméletét Némedi termékeny kudarcnak tekinti: a nagy átfogó elmélet kudarca nyitott utat a valódi szociológiai kutatómunka felé. "A Division kudarca témánk szempontjából azért fontos, mert a mechanikus és az organikus szolidaritás modelljével együtt eltûnik az a korai koncepció is, amelyet akár tudásszociológiainak is lehetne tekinteni. A kollektív tudat kvázielméletérõl, e történetfilozófiai örökségrõl van szó. Ennek a kvázielméletnek csak egy nagy átfogó koncepcióban van helye. Létjogosultságát e koncepció eltûnésével elvesztette. Helyébe jó ideig nem lépett [...] más. Durkheim 1893 és a századforduló közötti írásai is tele vannak a tudásra és a tudatra irányuló reflexiókkal, de ezekbõl nem állt össze valamiféle egységes tudásszociológiai elmélet." (77. old.)

1893 után tehát "a kollektív tudat elméletét nem váltotta fel egy másik hasonlóan átfogó igényû megközelítés". (78. old.) A tudásra és a tudatra irányuló említett reflexiók vagy nem tartalmazzák a tudás és az ettõl független társadalmi valóság szétválasztását, vagy periférikusak Durkheim gondolkodásában, vagy nem elméletiek. Ezért nem áll össze belõlük tudásszociológiai elmélet. E reflexiók a következõk:

a) A szociológia módszertani szabályaiban (1894) visszatér ugyan "az egyéni tudattól független kollektív tudat" fogalma, de ettõl kezdve e tudat a kollektív reprezentációk összességét jelöli. A lényeg az, hogy "itt a kollektív tudat nem a társadalom egyik specifikus integrációs módját, hanem általános létmódját jelöli" (81. old.), vagyis a tudat és a társadalmi tények között nem lehet hatás vagy kölcsönhatás, hiszen a kettõ egybeesik: "a társadalmi tények »képzetekbõl (représentations) és cselekedetekbõl állnak«". (Uo.) Ugyanez a gondolat markánsan jelen van Az öngyilkosságban (1897) is, ahol Durkheim azt írja, hogy a társadalom "lényegileg képzetekbõl áll". (82. old.)

b) A tudásszociológiai elmélet látszatát keltheti a "morfológiai (vagy ökológiai) determinizmus" tétele, mely szerint a társadalmi jelenségek közegüktõl, illetve szubsztrátumuktól függenek. Bár e gondolat már korábban is megtalálható Durkheimnél, pontos meghatározására az 1890-es évek végén tett kísérletet. A szubsztrátum összetevõi: a társadalmakat alkotó emberek tömege, térbeli eloszlásuk, a kollektív viszonyokat befolyásoló dolgok természete és konfigurációja. Némedi szerint három okból alkalmatlan e koncepció arra, hogy tudásszociológiát lehessen építeni rá: "Egyrészt a szubsztrátum által befolyásolt jelenségek természetérõl Durkheim nem mond semmit. A »társadalmi jelenségek« kifejezés tulajdonképpen jelöl mindent, a népesség szorosan demográfiai értelemben vett eloszlásán kívül." (89. old.) Másrészt: "A szubsztrátum fogalma ebben a tanulmányban bizonytalanul definiált, és kérdéses, hogy egyáltalán a társadalmi tények közé sorolhatók-e a morfológiai tényezõk." (90. old.) Harmadrészt, "Durkheim számára elméletileg ez a kérdés nem volt elsõrendûen fontos". (91. old.)

c) A "kollektív reprezentációk" természetének részletes kifejtését Durkheim egy 1898-as tanulmányában nyújtja. E fejtegetései megint csak nem tudásszociológiai jellegûek: elsõdleges céljuk annak bemutatása, hogy a kollektív reprezentációk közvetlenül nem vezethetõk vissza egyéni reprezentációkra (egyéni tudatállapotokra), mint ahogy az egyéni reprezentációk (pszichikus jelenségek) sem redukálhatók idegrendszeri állapotokra.

d) Ahol ebben az idõben valóban elõtérbe került Durkheimnél a tudat és a tudás, az a kommunikáció és érintkezés összefüggésrendszere. Három területen vizsgált ilyen összefüggéseket: a család, a foglalkozási csoportok és az állam szintjén. Az öngyilkosságban a családi szolidaritás fontos magyarázó tényezõ az egoista öngyilkosság elméletében. A családi szolidaritás (integráció) az érintkezési és kommunikációs gyakoriság (sûrûség) függvénye. A tudati elemek fontosságát itt nem tartalmi ismérvek adják, hanem maga a kommunikációs folyamat: "a nagyfokú integrációt nem a tudattartalmak azonossága, hanem a tudatok érintkezése garantálja". (111. old.) Egy magasabb szinten a foglalkozási csoportokon belül is szerephez jut a gyakoribb érintkezés és kommunikáció integratív szerepe. Durkheim itt a tényleges tudattartalmaknak is jelentõséget tulajdonít: "itt a csoport sûrûségébõl, a kommunikációból közvetlenül levezethetõknek tûnnek a közös tudatelemek, a közös morális szabályok" (118. old.), "a sûrûségbõl, a gyakori érintkezésbõl közvetlenül adódnak a közös hiedelmek". (119. old.) Végül pedig az állam Durkheim szerint egy sajátos gondolkodásmód szerve: a világos reprezentációkra képtelen, homályos eszmékkel (kollektív tudat) bíró társadalom helyett világos és határozott társadalmi tudatot alakít ki (állami tudat) a kollektív viselkedés hatékony irányítására. E konzervatív és paternalista pedigréjû gondolatot Durkheim a kommunikáció fogalma segítségével a demokratikus állam igenlése irányában építi tovább. Az állam mint a gondolkodás szerve egyben a politikai kommunkáció szerve is: ez egyrészt a kormányzat (mint tudat) belsõ tárgyalásainak és eljárásainak nyilvánosságát jelenti, másrészt az állam és a társadalom közti kommunikáció, információgyûjtés és információcsere intenzívebbé válását. Ez sajátosan a demokrácia jellemzõje, ahol "a kormányzás folyamata lényegében kommunkációs folyamat". (129. old.) Összességében a kommunikációra, a családi, foglalkozási és állami tudatra vonatkozó megjegyzésekrõl és fejtegetésekrõl Némedi azt mondja, hogy megvan bennük egy koherens elmélet lehetõsége, de a kommunikatív tudatnak ezt az elméletét Durkheim nem fogalmazta meg, és ennek hiányában nem mondhatjuk azt, hogy Durkheim a tudásszociológiai megközelítést elméleti vizsgálódásainak középpontjába állította volna.

Az 1890-es évek végén határozott tematikus fordulat következett be Durkheim elméleti érdeklõdésében: a vallás és a primitív társadalmak kerültek elõtérbe. E fordulat vezetett Némedi szerint Durkheim tudásszociológiai elméletének kialakulásához. Az 1897 és 1902 közötti vallásszociológiai írásokban már megjelenik a "szent" és a "profán" dichotómiája, a totemizmus-elmélet, a vallási és genetikus (evolucionista) magyarázat, ez utóbbi kapcsán pedig az a meggyõzõdés, hogy "a centrális elméleti problémákat a legegyszerûbb, az ún. primitív társadalmak kutatása kapcsán lehet legkönnyebben tisztázni". (203. old.) Áttörést azonban csak a Marcel Mauss-szal közösen írt, Az osztályozás néhány elemi formája (1903) jelentett. Némedi szerint ez a tanulmány tárta fel a megismerés szociológiai elméletéhez vezetõ utat. Az alapgondolat röviden: a gondolkozásban a közös társadalmi elemet nem a hiedelmek tartalmában kell keresni, hanem az alapvetõ logikai képességekben, abban, hogy egyáltalán gondolkodunk. A meghatározás, dedukció és indukció képessége nem alkati sajátosságai az emberi elmének, hanem társadalmi intézmények, melyek kialakulását csak a szociológia képes megmagyarázni. (218-219. old.) Az osztályozás, kategorizálás és ezáltal minden logikai megkülönböztetés ebbõl ered. "Az elsõ logikai kategóriák társadalmi kategóriák voltak, a dolgok elsõ osztályai pedig valójában emberek osztályai, amelyekbe ezeket a dolgokat besorolták. Az emberek tehát csak azért csoportosították gondolatilag a dolgokat, mert maguk is csoportot alkottak, és csoportként is gondolták el magukat." (225. old.)

Végül 1909 körül kristályosodik ki Durkheim radikális tudásszociológiai programja, amely "az egész hagyományos episztemológia szociologizálását kezdeményezte". (262. old.) A Némedi által "mérsékelt tudásszociológiainak" nevezett felfogástól eltérõen, amely megáll az eszmék alakulásának társadalmi okokra történõ visszavezetésénél, Durkheim oly módon kívánta feltárni a gondolkodás társadalmi feltételeit, hogy a ténybeli igazság és az erkölcsi helyesség kritériumait is a társadalmi kontextusra kívánta visszavezetni. E feladatra vállalkozik a "Durkheim életmûvét megkoronázó nagy könyv" (272. old.), A vallási élet elemi formái (1912). Az akkor ismert legegyszerûbb vallásról, az ausztrál bennszülöttek totemisztikus hiedelmeirõl és gyakorlatairól meglévõ ismeretekre támaszkodva kimutatja, hogy az elemi vallási hiedelmek és a kategorizálás emberi képessége között belsõ kapcsolatnak kellett lennie. A kategorizálás alapformáját s ezáltal az osztályozás képességét a "szent" és a "profán" dichotómiájából eredeztette. "Durkheim úgy vélte, hogy amennyiben meg tudjuk magyarázni, hogy az ember vallási »képessége« társadalmi eredetû, meg fogjuk érteni, hogy a létezõ legönkényesebb kategoriális dichotomizáció, a szent/profán dualitás is társadalmi jellegû, s ezek után legalábbis elvileg nem fog nehézséget okozni annak a belátása, hogy gondolkodásunk egész kategoriális szerkezete társadalmi produktum." (277. old.) E vallási megkülönböztetésre nemcsak általában az osztályozás képessége vezethetõ vissza, hanem konkrétan azok a legfontosabb kategóriák is, amelyekben a világot felfogjuk, így például a társadalom és a természet megkülönböztetése, az idõ és a tér tagolása. E témának és az etnológiai anyagon történõ artikulálásának sok további izgalmas leágazását és folyományát mutatja be Némedi.

Ez lenne tehát nagy vonalakban a könyv gondolatmenetében a tudásszociológiai szál. Láthattuk, hogy a durkheimi tudásszociológia tárgyalása igen széles sávban történt, hiszen alapos bemutatását nyújtotta azoknak a durkheimi gondolatoknak is, amelyek ugyan nem tudásszociológiaiak, de annak látszhatnak vagy érintkeznek vele. A durkheimi hatalomfelfogás bemutatásakor vagy a századforduló körüli tematikus fordulat, illetve diszciplína-szervezõi tevékenység (Année sociologique) és politikai vitairatok részletes ismertetésekor viszont már olyan ismereteket kapunk, amelyek csak nagyon távolról kapcsolódnak a megadott témához - annyira, amennyire egy életmû és életút minden része kapcsolódik az összes többihez. Vagyis a könyv a teljes durkheimi életmû és életút bemutatását nyújtja. Kis leleményességgel persze kimutatható, hogy a kettõ ugyanaz. S valóban ez történik, amikor Némedi utólag értékeli a tudásszociológiai elmélet 1890-es évekbeli hiányát Durkheimnél: "Az, hogy Durkheimnek nem volt specifikus tudásszociológiai elmélete, nem zárta ki, hogy - bármivel is foglalkozzon - ne érintse mindig a tudat/tudás kérdéseit. Magyarázó sémáiban a tudatnak, a reprezentációknak, a kommunikációs és érintkezési folyamatoknak mindig kitüntetett szerepe volt. Ez alapján még azt is lehetne mondani, hogy Durkheim egész szociológiája tudásszociológia volt. Éppen a tudásszociológiai elmélet, a tudat/tudás kérdésével kapcsolatos pregnáns és egyértelmû, egymással összhangban levõ állítások hiánya tette lehetõvé, hogy a tudat/tudás témái diffúz módon mindenütt jelen legyenek." (137. old.) - Ha jól látom, a "tudásszociológia" fogalmának exkluzív és inkluzív jelentését elég szabadon váltogatja a szerzõ.

A tudásszociológiai problematika mellett s azzal szoros összefüggésben még legalább három nagy témakör vonul végig vezérfonalként a durkheimi életmû Némedi által nyújtott bemutatásában: 1) a filozófia és a szociológia viszonyával kapcsolatos durkheimi álláspont változásai; 2) Durkheim módszertani antiindividualizmusának - és morális individualizmusának - stádiumai és vonatkozásai; 3) a társadalmi integráció problémája általános elméleti értelemben és Durkheim saját korával és társadalmával történõ szembenézésének aktuális problémájaként. E másik három vonulat mindegyikérõl ugyanolyan gazdag és jól megrajzolt képet kapunk, mint a tudásszociológiai gondolatokról.

Kritikai megjegyzéseim nem tartalmi, hanem mûfaji és stiláris jellegûek. A könyv egy akadémiai doktori értekezés. Az akadémiai elbírálásnak megvannak a maga szabályai. Az e szabályoknak megfelelõ írások belterjesek, túlírtak, túljegyzeteltek, szõrszálhasogatóak, nagyobb közönség számára olvashatatlanok. Miért kellett ugyanebben a formában könyvként közzétenni? A könyv szerzõje rögtön jelzi is az olvasókat szelektáló attitûdjét, mikor így fogalmaz: "Minthogy e könyv nem azoknak íródott, akik most kezdenek Durkheimmel ismerkedni, olvasóiról felteszi, hogy tudják: Émile Durkheim francia szociológus volt, aki 1858-tól 1917-ig élt. Ugyancsak feltételezi, hogy az olvasóknak legalább a négy leghíresebb Durkheim-munkáról (a Division, a Regles, a Suicide és a Formes) van valamelyes képük." (12. old.) Tudásszociológusok dönthetnék el, hogy ez egy magyar nyelvû könyv esetében mekkora olvasóközönséget jelent; számukat én úgy 30, maximum 70 fõre becsülöm. Ugyanakkor van valami komolytalan is ebben a kezdeti figyelmeztetésben. Egyrészt ha csak azokhoz szól a könyv, akik tudják, mettõl meddig élt Durkheim (s miért kellene tudni, bármikor fellapozható egy lexikonban, ha szükség van rá), akkor miért mondja meg? Másrészt hogyan értsük ezt a "valamelyes képet"? Kritériumnak nem elég pontos. Harmadrészt Némedi jól tudja, hogy ha két ember valamelyest vagy akár alaposan ismeri ugyanazt a mûvet, a két ismeret nem ugyanaz. S minthogy a mûvek mindig egymástól eltérõ értelmezésekben élnek a különbözõ fejekben, senki sem takaríthatja meg annak az értelmezésnek a bemutatását, amelyre saját maga épít. S végül egy hosszú tudományos értekezéstõl joggal elvárható, hogy érvelése elõfeltevéseit felvonultassa, s ne hagyja meg találgatások tárgyának. Ugyanez vonatkozik Némedi más efféle megjegyzéseire is, például amikor A társadalmi munkamegosztásról elemzésébe fogva ezt írja: "A következõkben (ismertnek tételezve a könyv gondolatmenetét) a Division általános elméleti magvát próbálom meg rekonstruálni." (55. old.)

A könyv szerencsére nem váltja be fenyegetéseit: gondolatmenete és érveinek ereje érthetõ és megítélhetõ a kikötött elõzetes ismeretek nélkül is. Más okból nehezen követhetõ és feldolgozható, nevezetesen a nehézkes akadémiai beszédmód miatt. A szövegben túl sok az elõre- és visszatekintés, tucatnyi alkalommal minden el van mondva újra és újra. Körülményes megfogalmazásokkal, fölösleges ismétlésekkel az olvashatóság határáig túl van írva a könyv. Arra viszont nem jutott hely, hogy elméleti kulcsfogalma, a "tudásszociológia" kellõ megvilágítást nyerjen. Mint ahogy a tudásszociológia többször említett Mannheim-, Merton-, Douglas- és Bloor-féle típusvariánsairól sem kapunk kellõ eligazítást, noha ez fontos útmutatást jelenthetne a tekintetben, hogy Durkheimnek pontosan hol is a helye a tudásszociológián belül.

A mû egésze szerkezetileg jól tagolt, az egyes szerkezeti egységek azonban olykor nehezen áttekinthetõek. A 7. fejezettõl némiképp egyszerûsödik a kép, mivel dominánssá válik Durkheim mûveinek lineáris bemutatása. Az önismétlések továbbra is megmaradnak, de áttekinthetõbbé válnak. A szöveg gördülékenységét szemmel láthatóan belefolyásolják Némedi preferenciái. A társadalmi munkamegosztásról-t nagyon nem szereti, így ennek bemutatása és az erre való hivatkozások jelentik az egyik legnagyobb próbatételt az olvasó számára. A szerzõ a századforduló elõtti Durkheimmel általában véve sem valami elégedett, s amikor az 5. fejezetben ezen a témán sikerül túljutnia, határozottan olvashatóbbá válik a szöveg. A 10. fejezet pedig, amely a kedvenc mûvet, A vallási élet elemi formái-t mutatja be, már kifejezetten élvezetes. Megfelelõ szerkesztéssel, terjedelmét csökkentve, tartalmi veszteség nélkül érdekfeszítõ, az érvelés logikáját jobban sarkító és sokak számára hasznosítható könyvet lehetett volna faragni az értekezésbõl.