Letenyei László
INNOVÁCIÓS LÁNCOK FALUN
Két falusi esettanulmány a gazdasági újítások terjedésérõl*


Bevezetés

"Az innovációk terjedése mindig egy társadalom tagjai között ragadható meg, ezen egyének közötti érintkezés pedig maga a társadalmi kapcsolatháló. Az érintkezések hálózata határozza meg, hogy milyen gyorsan terjednek az innovációk, és milyen gyorsan fogadják be õket."

Thomas W. Valente


Megközelítésemben az "innovációs lánc" olyan társadalmi kapcsolathálót jelent, ahol a kapcsolat tartalma egy gazdasági újítás átadása. Dolgozatom fõ kérdése az, hogy egy településen kialakult társadalmi hálózat szerkezete hogyan befolyásolja az innovációk átvételének útját és terjedési sebességét.

Azt a hipotézist fogalmazom meg, hogy a falusi gazdasági újítások terjedése és az ezzel együtt járó gazdagodás, a nagy áttérés a paraszti életformából a vállalkozói létbe (végsõ soron a piacgazdaság elemeinek elõretörése) nem feltétlenül rombolják le a hagyományosnak tekinthetõ közösségi kapcsolatokat, sõt, sok esetben éppen megerõsödésükhöz járulhatnak hozzá. Ennek a látszólagos ellentmondásnak a mélyén két, egymástól eltérõ vállalkozói viselkedés húzódik meg, amelyeket a továbbiakban innovátor, illetve mintakövetõ magatartásnak nevezek. Innovátornak azt a schumpeteri értelemben vett vállalkozót nevezem, aki vállalkozása közben valamilyen technológiai vagy gazdasági újítást hajt végre (Schumpeter 1930), míg a nem újító szellemû vállalkozások a racionális kalkuláció helyett már létezõ vállalkozói mintákat vesznek át.

Egy falusi társadalom tagjai többnyire a társadalomba erõs kötésekkel beágyazott gazdasági szereplõk, ezért esetükben a mintakövetõ magatartás valószínûbb. Egyfelõl a magasabb társadalmi presztízzsel bíró falusiak könnyen lehetnek gazdasági példaképek is, tehát az õ újításaikat igyekszik ellesni a közösség. Másfelõl pedig a sikeres emberekre komoly nyomás nehezedik, hogy szûkebb környezetüket legalább gazdasági tanáccsal segítsék, ami megintcsak a minták megismétléséhez vezet. Ha a minta éppen egy vállalkozás megnyitását jelenti, akkor a kapcsolatban álló aktorok is vállalkozókká válnak - de nem feltétlenül lesznek innovátorok. Az új technológiák elterjedhetnek a településen, még az életformaváltás is végbemehet, de ez - éppen az innováció átvétele miatt - a települést átszövõ személyes kapcsolatok újbóli szimbolikus megerõsödésével jár együtt.

A hipotézis illusztrálására két falusi terepmunka eredményeit mutatom be. Az egyik példa a magyarországi Ököritófülpösön, a másik pedig egy perui, Andokbeli õshonos közösségben, Sayllán megfigyelt innovációs folyamatokat írja le.


Az innovációk terjedésének modelljei

A technológiai újítások terjedésének elsõ kutatói között hazai szakembereket is találunk, elsõsorban a témát természettudományos megközelítésben tárgyaló Eötvös Lóránd bárót, aki Bucsy Bélával közösen írt kötetében a technológiai fejlõdés problémáját önmagában is megragadható témának vélte (Eötvös-Bucsy 1919). Fejlõdéselmélet címû egyetemi jegyzetük a "tudományos módszerek gyakorlati alkalmazhatóságáról" értekezik, ám a kutatásokat az elsõ világháború megszakította és munkáik követõ nélkül maradtak.

Az innováció a harmincas években "A gazdasági fejlõdés elmélete" címû kötet kulcsfogalmaként kapott közgazdasági értelmezést. A szerzõ a gazdasági újítások öt alapesetét határozza meg: új termék, új termelési eljárás, új piac, beszerzési forrás vagy új szervezet létrehozását vagy felfedezését (Schumpeter 1930). Az innováció fogalmát a legtöbb szerzõ azóta is hasonló értelemben használja, Valente szerint például az innováció terjedése nem más, mint "új ötletek, vélemények vagy termékek szétáramlása a társadalomban" (Valente 1995: 2).

Az ötvenes-hatvanas évekig az innovációk terjedésének kérdését tárgyaló modernista szemléletû - gyakran a mûszaki tudományok oldaláról érkezõ munkák - az innovációs folyamatok modellezhetõségét, elõre jelezhetõségét állították érdeklõdésük középpontjába. Az innovációs folyamatot a komplex rendszerek vizsgálatának egyik módozataként értelmezték, és a probléma feltárására bonyolult matematikai modelleket alkalmaztak (Bright 1964).

Az innovációs rendszerek kutatása a hidegháború évtizedeiben a szocialista tábor országaiban - így Magyarországon is - tárgyalható téma maradt. Farkas János több mûve a magyar mûszaki és társadalomtudományi eredmények összekapcsolását célozza, így érthetõ módon az elsõk között nyúlt az innováció kérdéséhez. "Az ötlettõl a megvalósulásig" címû könyvében széles körû elmélettörténeti áttekintést ad az innováció-kutatások addigi állásáról, illetve azok kommunikációs jellegû megközelítésérõl (Farkas 1974). Jánossy Ferenc egy-egy új technika vívmányainak elterjedési mechanizmusát írja le hat hajótörött matróz példáján (Jánossy 1975). A közgazdasági irodalomból kiemelendõ Bucsy László életmûve (a szerzõ az Eötvös Lóránd munkatársaként bemutatott Bucsy Béla fia és szellemi örököse) aki többek közt egy innovációs rendszerekkel foglalkozó egyetemi jegyzetet is írt (Bucsy 1976).

A hatvanas évektõl kezdve fokozatosan kap egyre nagyobb szerepet az innovációk terjedése. A diffúzióra fókuszáló kutatások a dolgok természetébõl fakadóan szakítanak az innovációk tisztán mûszaki-technológiai megközelítésével, illetve az üzleti tudományokra jellemzõ pszichológiai magyarázatokkal, és egyre inkább társadalomtudományos szemléletûek lesznek. "A diffúzió az a folyamat, amelynek révén egy innováció az idõtényezõtõl függetlenül ismert lesz egy társadalmi csoport tagjai között" (Beal-Bohlen 1955, idézi Rogers 1983: 5).

Az újítások terjedésével foglalkozó elsõ publikációk a gazdaságszociológia, ezen belül elsõsorban a rurálszociológia témakörében születtek. Kiemelendõk Everett M. Rogers terepmunkái a hatvanas-hetvenes években az új-mexikói, brazil, indiai farmergazdaságokban. Az innovációk terjedésének kutatástörténetével foglalkozó elsõ munka már 1963-ban megjelent (Katz-Levine-Hamilton 1963; Rogers-Shoemaker 1970; Rogers-Kincaid 1981). A mezõgazdasági jellegû innovációk és a falusi társadalom átalakulásának kérdései még sokáig az érdeklõdés homlokterében álltak.

A talán napjainkig is legismertebb újítás-terjedést vizsgáló kutatás mégis az egészségügy területérõl származik: egy új gyógyszer, a tetracycline diffúzióját vizsgálja az orvostársadalom körében (Coleman-Katz-Menzel 1966). A vizsgálat 18 hónapja alatt ugyan minden orvoshoz eljutott az újdonság híre, azonban azok, akik szervezeti tagságaik alapján "integráltabbaknak" tûntek, lényegesen korábban jutottak az információ birtokába, mint "elszigetelt" társaik.

Granovetter munkássága révén az integráltság coleman-i kifejezése helyett a társadalmi beágyazottság Polányitól származtatható fogalma lett a hálózatelemzõk egyik kulcskifejezése (Granovetter 1973). A korábban az archaikus társadalmak leírására használt kifejezés ekkortól a piacgazdaság körülményei közt is jól használható elméleti keret lett (Szántó 1994). Az erõs és gyenge kapcsolatok granovetteri megkülönböztetése, illetve a kapcsolatháló-elemzés elméleti és módszertani nekilódulása az innovációs szakirodalomra is serkentõen hatott, és a nyolcvanas években sorra jelentek meg a diffúzióval foglalkozó összefoglaló munkák (Granovetter 1983; Brown 1981; Mahajan-Peterson 1985; Rogers 1983). Többnyire a hálózatelemzés módszertani kézikönyvei is szánnak néhány fejezetet vagy bekezdést az innovációk kérdéseinek (például Knoke-Kuklinski 1982, vagy Wasserman-Faust 1994).

Az innovációk terjedését leíró modellek idõközben jócskán megszaporodó családját a kilencvenes években Thomas Valente négy nagy csoportba sorolja: strukturális diffúzió hálózatok, kapcsolati diffúziós hálózatok, küszöb-modellek és kritikus tömeg modellek (Valente 1995). Az alábbiakban Valente nyomán röviden áttekintjük mindezeket.

Érdekes módon valamennyi modell egyetért az innovációk terjedésének általános, empirikus S-formájú modelljével (1. ábra), ám ennek magyarázatához különbözõ módokon jutnak el.


1. ábra
Az innovációk terjedésének általános empirikus görbéje*

* Valente 1995: 13. alapján

A strukturális diffúzió hálózatok kiindulópontjaként Valente Granovettert idézi, aki a gyenge kapcsolatokkal rendelkezõ, azaz a társadalomba gyengén beágyazott személyeket tekinti alkalmasnak az egyes társadalmi csoportok közötti közvetítésre, végsõ soron tehát az innovációk átvételére és továbbadására is.

A kapcsolati diffúziós hálózatok modellje azon a feltevésen alapul, hogy egy társadalom tagjainak személyes kapcsolatai befolyásolják az innovációk terjedésének sebességét. Négy alcsoportját különböztetjük meg, a véleményvezetõi, a csoporttagsági, a személyes hálózati sûrûségen alapuló és a személyes érintettségi modelleket.

A véleményirányítói modell a "két lépcsõs terjedés hipotézisén" alapul, feltételezve, hogy a nyilvánosnak szánt információk is az adott közösség véleményformáló személyein keresztül jutnak el a társadalom többi tagjához. A véleményirányítók meghatározásához többnyire valamilyen formális szempontot, például egyesületi, szervezeti tagságot szokás választani. A véleményirányító modell talán a legelterjedtebb s legismertebb modell, többek közt Coleman és munkatársai is ezt a modellt használták gyógyszerterjedési kutatásaik során.

A csoporttagsági modell azt feltételezi, hogy egy újítás az egymással kapcsolatban álló közösség tagjai között egyforma gyorsasággal terjed. Az empirikusan jól használható modell eredményeként az egyes közösségekre jellemzõ innováció-terjedési mutatót állapíthatunk meg.

Személyes hálózati sûrûség alatt az ego-hálózatok fokát, azaz egy közösség egy tagjának kapcsolatait értjük. A modell szerint a nagyobb hálózati sûrûségû személyeknek van nagyobb esélye egy innováció megszimatolására és/vagy átvételére.

Az utolsó modell, a személyes érintettség az újítást még el nem fogadó személyekre fókuszál. Személyesen érintett az egyén egy innováció terjedésében, ha személyes kapcsolathálójában már van olyan személy, aki azt használja.

A küszöb-modellek és a kritikus tömeg modellek - bár Valente szerint két meglehetõsen különbözõ iskolához tartoznak - tulajdonképpen ugyanabból a gondolatból erednek. Egy újítás átvételi küszöb az egyén számára a hálózati szereplõk bizonyos arányát jelenti: az újítást használóknak azt az arányát, amely mellett az egyén már hajlandó maga is átvenni az innovációt (Granovetter 1978). A kritikus tömeg - az elõzõ modellhez hasonlóan - azt számolja, hogy legalább hány újítást elfogadó tagra van szükség egy hálózatban ahhoz, hogy az innováció terjedésének folyamata meg ne szakadjon meg (Valente 1995).


Az innovációk terjedése és magyar falusi átalakulás

Az innovációk terjedése kapcsán nem csak arra kell odafigyelnünk, hogy hogyan terjednek a különbözõ újítások, hanem ugyanilyen fontos kérdés az is, hogy milyen lesz az innovációk eredményeként átalakuló társadalom.

A vállalkozói lét Schumpeter olvasatában egyet jelent az innovatív magatartással, azaz új piacok, termelési eljárások, stb. keresésével (Schumpeter 1930). Jelen tanulmány keretei között a schumpeteri vállalkozót az innovátor kifejezéssel jelölöm. Kirzner továbbgondolásában a vállalkozót nem annyira a jelen helyzet megértése, hanem a jövõbeni, potenciális lehetõségek kiaknázása érdekli, és ezért nem a jelen viszonyok fenntartására, hanem azok innovatív átalakítására törekszik (Kirzner 1978). Hasonló következtetésekre jut Kuczi Tibor is, aki szerint "...az önállósodás nem észrevétlen átcsúszás az alkalmazotti létbõl a vállalkozóiba, hanem radikális fordulat, ugrás a megszokottból az ismeretlenbe." Az életformaváltás a bourdieui értelemben vett habitus változásával jár együtt. A vállalkozóvá válás azonban nem csak egy belsõ, spirituális átalakulás, hanem a környezetre, a kapcsolatokra is hatással van. "Az önállósodás egyszersmind a kontinuitás megszakítását, a környezet fölforgatását is jelenti: a hétköznapi élet rokoni, baráti szálakból szõtt világának versenyképes vállalkozássá szervezését" (Kuczi 2000: 141-142).

Kuczi a falusi vállalkozót egy, a kapcsolatokat szétcincáló és erõforrásként újraértelmezõ közösségi szereplõnek tekinti, ez a kép azonban alapvetõen különbözik a közösségi kapcsolatokkal foglalkozó korábbi hazai kutatások eredményeitõl, amelyek a falusi kapcsolathálók stabilitásra és erõforrás-kímélésre törekvõ jellegét emelték ki. A kalákázó csoportokkal foglalkozó, ma már klasszikusnak számító munkájában Sik Endre kiemeli a falusi közös munkák "örök" jellegét, amivel arra utal, hogy a kaláka idõrõl idõre veszíthet ugyan szerepébõl, de homályba veszõ megjelenése óta sohasem szûnt meg, és napjainkban is életképesnek tekinthetõ (Sik 1988). Találóan nevezi a munkacserén alapuló rendszert Hajdú Farkas Zoltán kollektív szertartásnak "melynek során a csoport szolidaritása nyilvános és ünnepélyes megerõsítést nyer" (Hajdú 1995: 144). A székelyföldi kalákatípusok kapcsán Hajdú bemutatja, hogy a különbözõ társas munkák és közösségi hálózatok gyakran egyfajta biztosító szerepet is betöltenek, és az elemi csapások kivédésével támasztják alá a paraszti háztartások egyébként is biztonságra és stabilitásra törekvõ stratégiáját. "Segítség a szerencsétlenségben: ha valaki szarvasmarhájának vagy sertésének lába törik, vagy olyan baj éri, ami miatt az állat élete és használhatósága kockáztatva van, megvizsgálás után leütik, és húsát pénzért maguk között felosztják. Eme önkéntes biztosító szövetkezetet hívják a székelyek hopsának" (Vitos 1848, idézi Hajdú 1995: 106).

Kuczi kiemeli, hogy a kilencvenes évek bizonytalan gazdasági viszonyai közepette országszerte megerõsödött a kaláka intézménye, ám hangsúlyozza, hogy a biztonságra törekvõ hagyományos paraszti szemlélet ennek csak egyik oka, a másik ok a kisvállalkozások sérülékenysége és a rossz magyar fizetési morál. Ebben a környezetben racionális döntésnek tûnik a társadalmilag is kontrollálható partnerek keresése, rokonok és ismerõsök bevonása (Kuczi 2000). A régi kapcsolatháló vállalkozói célú felhasználása azért is racionális döntés eredménye lehet, mert erõforrásokat - elsõsorban pénztõkét - takarít meg. Ez az elõny nem csak a vidéki, de a városi környezetben mûködõ kisvállalkozásokra is érvényes (Czakó 1997). Angelusz és Tardos hangsúlyozzák, hogy nem is nagyon képzelhetõ el, hogy valaki teljesen ismeretlen szereplõvel lépjen kapcsolatba. Az egymást személyesen ugyan nem ismerõ, de hasonló társadalmi közegben mozgó, és ezért egymással potenciálisan kapcsolatba kerülõ emberek csoportját látens makrocsoportoknak nevezték el (Angelusz-Tardos 1991).

Akár a közös munka hagyománya, akár racionális kalkuláció vezet el a helyi kapcsolathálók vállalkozói erõforrásként való használatához, az mindenképpen a kapcsolatok, illetve a személyközi viselkedési minták ápolását, összességében a rendszer stabilitásának fenntartását eredményezi. De mi a helyzet akkor, ha innovációs láncokat vizsgálunk, azaz a kapcsolat tartalma éppen a gazdasági újítások átvétele?

Kuczi Tibor idézett szövegrészlete szerint a vállalkozóvá válás és az új eljárások használata szükségszerûen a hagyományos kapcsolatháló átalakulásával járna. Tapasztalataim szerint azonban az innovációk falusi terjedése, és a nyomában járó gazdasági megerõsödés, fellendülés nem feltétlenül jár a meglévõ kapcsolatháló és a társadalmi struktúra átalakításával. Úgy sikerült átlépni egy munkavállalói vagy paraszti (magyar viszonyokról esvén szó: utóparaszti) életbõl egy vállalkozói létbe, hogy közben nem, vagy alig változott a társadalmi kapcsolatháló. Az életformaváltás bekövetkezett, de az adott falusi hálózatban résztvevõ szereplõk társadalmi beágyazottsága csak alig észrevehetõen változott, azaz sikerült magát a változást is becsatornázni a már meglévõ keretek közé. A következõ két esettanulmány erre említ példákat.


Innovációs láncok egy átalakuló andokbeli indián közösségben: Saylla, 1996

Kutatói ösztöndíjjal kerültem 1996-ban a régi inka fõváros, Cusco (Qosqo) patinás egyetemére. A hétvégéket gyakran töltöttem egy közeli kis faluban, Sayllán, ismerõsök házában. Saylla az országút mentén fekszik. Ez a körülbelül 15 éve épült út az egyetlen aszfaltozott út a régióban, és a légiközlekedés mellett Cusco egyetlen korszerû összeköttetése a külvilággal. A mintegy 1300 lelket számláló település lakosai túlnyomórészt kecsua ajkú földmûves indiánok, kisebb részben pedig meszticek, akik a helyi elit tagjai, és boltosként vagy helyi értelmiségiként keresik kenyerüket. A sayllaihoz hasonló etnikai alapú munkamegosztás általános gyakorlat az Andok országaiban (Letenyei 1998).

Az országút megépítése óta jelentõs társadalmi átalakulások mentek végbe a településen. Az utat egykor úgy építették meg, hogy az elkerülje a falut, ám több indián család az országút mellé költözött, és az átmenõ forgalomból próbáltak megélni. Sikerük láttán egyre több család kezdett vállalkozni és építkezni a mûút mentén, sõt más faluból érkezõk is megtelepedtek közöttük. Ma a társadalom önképe a faluban roppant összetett: a "régi" mesztic elit a régi fõutcán él, a parasztok a falu szélén, a gazdagok pedig, akik között vannak helybéliek és idegenek, az új út mellett. A falu több klánból áll, és e klánok vezetõi többnyire az országút melletti, vállalkozó indiánok közül kerülnek ki.

Interjúkkal és résztvevõ megfigyeléssel a társadalmi átalakulások okaként feltételezhetõ innovációs folyamatok eredetét igyekeztem kideríteni, és azt, hogy az innovációs láncok milyen további társadalmi kontextust hordoznak.

A településen 37 lacikonyha (chicharonería) üzemel az országút mellett. Az innovációs láncok felderítéséhez perui barátaim, elsõsorban a Saenz család tagjainak segítségével összesen tizennyolc interjút készítettünk, az interjúk alapján azonban mind a 37 vállalkozóra nézve lettek adataink. Az interjúk mindössze három kérdést tartalmaztak: hogy a megkérdezett kitõl és mikor kapta az ötletet, illetve hogy ki volt az innovátor, azaz a legelsõ, aki a faluban az adott vállalkozásba fogott.

A legelsõ lacikonyhást minden megkérdezett interjúalany meg tudta nevezni. Amikor vele készítettünk interjút, elmondta, hogy õ maga Cuscoba járt be szolgálni, és ott tanulta ki a malachús sütését. Amikor megnõsült és hazakerült, akkor gondolt arra, hogy önálló vállalkozást indít. Mivel úgyis új házat akart építeni, a fõút mellett építette, és a ház mellett rendezte be a lacikonyhát. A malacokat cuscói ismerõsei révén szerezte be, csak késõbb tért át a sertéstartásra.

Kiderült az is, hogy a szaktudást (milyen kemencét kell építeni, milyen edények kellenek, hol lehet malacot venni stb.) elõször csak ismerõseinek, rokonainak adta tovább: a negyedik év után még mindig csak négyen foglalkoztak ezzel az üzlettel. Azután ezeken az embereken keresztül terjedt az ötlet, egészen addig, hogy ma már közel negyven kis étterem üzemel. Érdekes, hogy még a nem sayllai születésûek is valamilyen rokoni vagy ismerõsi kapcsolaton keresztül jutottak el a lacikonyha nyitásához.

Az idegenek, azaz nem sayllai születésûek jobbára régi otthoni kapcsolataikat használják a vállalkozás mûködtetéséhez: hazulról veszik a malacot, onnan kapnak rokoni hitelt, ott csináltatják a konyhai eszközöket, bútorokat. Ez gyakran versenyelõnyt jelent a tõsgyökeres sayllaiakkal szemben.

A 37 lacikonyha révén feltárt innovációs láncot a következõ gráf ábrázolja:

2. ábra
A lacikonyhák szakismeretének átvétele Sayllán (Peru)*

*Interjúk alapján, 1996.

Az innovációk terjedése ezúttal nem a szokásos S-alakot írja le:

3. ábra
Lacikonyhák nyitása Sayllán


Másik kérdésem az, hogy az interjúkkal feltárt innovációs láncoknak milyen további társadalmi vetülete lehet.

Sayllán a legfontosabbnak tartott társadalmi szervezõdés a klánszerû rokonsági rendszer, kecsua kifejezéssel az ayllu**. Az esetenként öt-hat családot felölelõ hálózatok mentén szervezõdik a helyi társadalomban a közös munkák, illetve a közösségi ünnepek intézménye. Magam is részt vettem egy helyi falunapon (ilyen alkalom egy évben több is van) ahol a közeli rokonok, azaz az ayllu tagjai munkával segítettek vagy munkájukat pénzzel váltották ki, a többi indián természetbeni ajándékot, enni- és innivalót hozott, a meszticek és én pedig meghívott vendégként vehettünk részt, és köszöntõket kellett mondanunk.

Logikusan adódott a kérdés, vajon az innovációk terjedése is az aylluk vérségi kapcsolatrendszerén belül megy-e végbe, azaz granovetteri kifejezéssel élve az erõs kötések mentén terjednek-e az újítások? Rokonok vagy csak egyszerû ismerõsök azok, akik továbbadják egymásnak a szakismereteket? Úgy tûnik, Sayllán mindkét esetre van példa, viszont az erõs és gyenge kötések mentén másként terjednek innovációk.

Ha egy újítást az ayllu egyik tagja elfogadott és használt, akkor az roppant hamar elterjedt az ayllu többi tagja között. Egy-egy ilyen rokoni hálóban három-öt család is nyithatott vállalkozást, a többi családok pedig ugyanitt kiegészítõ foglalkozást kaptak. A szegényebb rokonok alkalmazása a fizetett munkaerõ helyett ugyanakkor határt szab a vállalkozások számának. Egyfajta patrónus-kliens rendszer alakult ki, ahol a lacipecsenyés vállalkozóké volt a vezetõ szerep, és a sertéstartással, mezõgazdasággal foglalkozó rokonok lettek a bedolgozók. Egy rokoni hálózat nem képes három-négy vállalkozásnál többet mûködtetni, mert akkor biztos hátország nélkül maradna.

Nehezen adható viszont át az innováció az egyik ayllu tagjától a másikig. Az innovációk szakaszosan terjednek a helyi társadalomban. Az innovátor személyétõl viszonylag gyorsan eljut az újítás annak szûkebb környezetéig, azután viszont elakad, és csak esetlegesen jut tovább ezektõl a személyektõl más csoportokhoz. A másik csoporton belül újra roppant gyorsan elterjed az innováció, ám a rokoni kör végén mintha zsákutcába kerülne.

A zsákutcák közötti közvetítéshez többnyire szükség volt egy gyenge kapcsolatra, azaz olyan ismerõsre, aki ugyan nem rokon (nem ayllubeli), mégis elég jó ismerõs ahhoz, hogy az újítást megossza a többiekkel. Sayllán hét ilyen gyenge kapcsolatot fedeztünk fel, de erre vonatkozóan a 18 interjú nem tökéletesen megbízható. Ezek a jó ismerõsök, barátok mind fiatal korukban kerültek bizalmas viszonyba egymással, amikor a városba mentek dolgozni. Korábban az iskolából és más helyszínekrõl is ismerhették egymást. Az idegen környezetben a két "földi" szívesen barátkozott, még akkor is, ha a hagyományos, otthoni környezetben nem kerültek volna közelebbi kapcsolatba egymással.


4. ábra
Gyenge (ismeretségi) és erõs (ayllu) kapcsolatok Sayllán*
Az ábrán vastag vonal jelzi az erõs, szaggatott a gyenge kapcsolatokat

*Interjúk alapján, 1996.

Összegzésképpen azt emelem ki, hogy bár a betonút megépítése óriási hatással volt Sayllára, a helyi vállalkozók többsége ezt nem a kapcsolatok felbomlásaként, sem átalakulásaként, legkevésbé kultúravesztésként élte meg. A klánszerû szervezõdésekben az egymással szoros kapcsolatban álló háztartások többsége mintakövetõ magatartású volt, és az is maradt. Ha a minta megváltozott, mint esetünkben, akkor az innováció roppant gyorsan és zökkenõmentesen jutott el a klán többi, mintakövetõ tagjához anélkül, hogy õk tisztában lettek volna azzal, hogy a gazdagodás és piacra termelés valószínûleg gyors kulturális eróziót vált ki, és a jövõben át fogja alakítani jelenlegi társadalmi kapcsolataikat.


Innovációs láncok magyar falusi környezetben: Ököritófülpös, 1992-1995

Egy falukutató csoport tagjaként több hónapot töltöttem többedmagammal Szatmár térségében, ahol a határ mindhárom oldalán, azaz Romániában, Magyarországon, és Kárpátalján folytattuk kutatásainkat (Borsos-Csite-Letenyei 1999). Feladatomul a falusi társadalom kapcsolatainak feltérképezése jutott, amit több módszerrel próbáltam megközelíteni. A következõ ábra egy háztartás kapcsolathálójának leírására használt kifejezéseket mutatja, egy 1993-ban lefolytatott interjú alapján. A modell grafikus ábrázolásának ötlete Larissa Adler Lomnitz (1998) cikkébõl származik.

5. ábra
Egy ököritófülpösi család kapcsolathálójának szerkezete

* Interjú alapján, 1993.
A kérdés az volt: "Kérem, sorolja fel valamennyi ismerõsét!"

Az ábra azt mutatja, hogy a mind szorosabb kapcsolati formák mind kevesebb emberre terjednek ki, és a paraszti háztartás ennek a körnek a legmélyebb bugyrába húzódva él.

Hasonlóan a hatvanas évekbeli amerikai agrárszociológiai kutatásokhoz (amelyek létezésérõl akkor mit sem tudtam) az kezdett el foglalkoztatni, hogy miért és hogyan terjednek a különbözõ "divatnövények" a mezõgazdasági termelõk között, azaz ki miért kezd el egy adott évben uborkázni, szotyizni, vagy miért vállalkozik olyan hosszabb idõre szóló beruházásra, mint például gyümölcsfa telepítés.

Terepmunkánk éveiben és azt megelõzõen a következõ új termények, illetve szervezeti formák jelentek meg Ököritófülpösön:

1989: új körtefajta
1991: zsenge uborka, mátészalkai felvásárlóval, német exportra
1992: macskagyökér gyógynövény
1994: napraforgó, debreceni felvásárló megrendelésére

Innovációnak tekinthetjük ezeken kívül a rendszerváltás körüli szervezeti átalakításokat, az új jogi szabályozáshoz való alkalmazkodást. Ugyancsak innovatív magatartásnak tekinthetõ bizonyos tevékenységek felfüggesztése a megváltozott környezetben, például a paradicsomtermesztés abbahagyása egyik évrõl a másikra a közeli kocsordi konzervgyár csõdje után. A falubeliek közül azonban csak kevesen szánták rá magukat erre a lépésre: a paradicsom évtizedeken át jól fizetett, megszokták a termesztését, és nem is tudták elképzelni, hogy az adott évtõl kezdve szinte lehetetlen lesz eladni. Mindezek helyett azonban csak a fenti négy új termékkel foglalkoztam.



Az innovációs láncok feltárására interjúsorozatot készítettem, majd kérdõívet szerkesztettem, amelyet 1994 telén összesen 64 háztartásban, az ököritófülpösi háztartások 18 százalékban kérdeztünk le. Az innovációk terjedését az interjúk alapján elég jól nyomon lehetett követni: a megkérdezettek többsége emlékezett arra, hogy mikor kezdõdött, és személy szerint ki volt az, aki az újítást behozta a faluba, illetve be tudott számolni arról, hogy õ maga mikor és kinek a tanácsára vette át az innovációt, helyi kifejezéssel szólva "mikor állt a dologhoz".

Mind a négy innováció terjedésénél megfigyelhetõ volt, hogy az elsõ évben csak kevesen foglalkoztak vele. Ha sikeres volt, akkor a második évben többen, a harmadik évben jóval többen "álltak a dologhoz". A második évben szinte kizárólag olyan személyek léptek be az innovációs körbe, akikkel az innovátor közelebbi kapcsolatban állt. A harmadik évben az ismerõsök ismerõsei, akik, érthetõen, sokkal többen voltak. Egy helyi szólásmondás szerint amit hárman tudnak, az már nem titok: az innováció egyik évrõl a másikra közkinccsé vált. Negyedik évben, vagy késõbb az innováció általánosan ismertté vált, de ekkor maga az innovátor jobbára már nem is foglalkozott vele.

6. ábra
A zsenge uborka termesztõk aránya a mintában (%)*

*1994-es visszaemlékezések alapján

Az innováció terjedése a szokásos S-görbét mutatja.


Magyar falusi vállalkozók: innovátorok és mintakövetõk

Az elkészített interjúk és kérdõívek alapján az ököritófülpösi innovációs láncokat nem tudtam rekonstruálni, mint a perui példában, sikerült viszont megállapítani, hogy kik voltak az innovátorok, kik hozták a négy új mezõgazdasági kultúrát a faluba. Mindössze hat emberrõl volt szó. A továbbiakban azt vizsgáltam, hogy az õ személyes kapcsolathálójuk mutat-e strukturális jellegzetességeket. Ehhez egy korábbi, 1993-as adatgyûjtésembõl szereztem adatokat, amikor azt jegyeztük fel, hogy húsvétkor ki kit locsol meg.

Húsvéti adatgyûjtésünk alapján úgy operacionalizáltuk az erõs kötés fogalmát, ha a háztartás férfitagjai az átlagosnál több helyre jártak el locsolni, és a kapcsolatokat valamilyen erõs kapcsolatként (rokon, szomszéd, barát) jellemezték. A jellemzõen erõs kapcsolatokkal rendelkezõ családok többnyire kaláka jellegû közös munkákban is részt vettek. Az ilyen erõsen beágyazott háztartások többségére nem az innovatív, hanem valamilyen mintakövetõ magatartás volt a jellemzõ. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ezek az emberek el lettek volna zárva a vállalkozói lehetõségektõl, csak éppen nem elsõ, hanem többnyire második vagy harmadik körben jutottak hozzá az innovációhoz. A belépést az õ esetükben nem is feltétlenül elõzte meg a vállalkozói szemléletre jellemzõ racionális kalkuláció, hanem valamelyik irányadó falusi háztartást követve fogtak egy olyan új növény termesztéséhez, amely elõzõ évben sikeres volt. Vállalkozóként viselkedtek, tényleges vállalkozói habitus nélkül. A vizsgált mezõgazdasági innovációk nemcsak hogy nem szervezték újjá a termelés társadalmi kereteit, de új tartalommal töltötték meg és ezáltal megerõsítették azokat.

Az innovátor háztartások férfitagjai nem jártak el locsolkodni, legfeljebb édesanyjukat vagy más közeli hozzátartozóikat látogatták meg. Az asszonyoknak viszont ezekben a háztartásokban is több locsolója volt, ami hálózati értelemben magas presztízst jelent (Szántó 1993). A falusi innovátorok viszonylag szûk kapcsolathálója azzal is magyarázható, hogy õk már nem kalákáznak ("azon már túl vannak", ahogy helyben elmagyarázták nekünk), szívesebben vesznek igénybe napszámost vagy gépet. Többen közülük nem született ököritóiak (helyi kifejezéssel: "bekerültek"), éppen ezért nekik szép számban volt ismeretségük, baráti körük a falun kívül. Maguk az innovációk is innen, azaz a falun kívülrõl jöttek.

Itt szükséges egy kis kitérõt tennem a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli polgárosodás vita felé. Juhász Pál hangsúlyozza a Kádár-korszakbeli háztáji gazdaságokban megtermelt jövedelem tõke jellegét, azaz szerinte ezek a megtakarítások a falusi gazdálkodók vállalkozóvá válását segítették elõ (Juhász 1990). Szelényi Iván szerint a nyolcvanas években a paraszti polgárosodásban a harmincas-negyvenes évek agrárvállalkozóinak leszármazottai járnak élen, az õ érdekük a mezõgazdaság piaci alapokra helyezése (Szelényi 1992). Az ezredfordulón úgy tûnik, hogy végül mégsem a Kádár-korszak vállalkozó paraszt-polgárai lettek a rendszerváltás gyõztesei, és nem az általuk megtakarított tõke lett a magyar kapitalizmus alapja. Az egykori háztáji gazdaságokban szinte az egész magyar vidéki népesség érintett volt, ehhez képest nagyon kevesen lettek sikeres vállalkozók, azaz kevesen mentek át azon a vizsgán, amit a valódi piaci körülményekhez való alkalmazkodás jelentett (lásd még: Csite 1997). A rendszerváltás fõszereplõi Szalai Erzsébet és Szelényi Iván szerint a menedzserek lettek, akiknek kapcsolati és humántõkéje révén a legtöbb lehetõsége nyílt az átalakulások menedzselésére (Szalai 1997; Szelényi 1994).

Más megvilágításba kerül a polgárosodás vita, ha a vállalkozó fogalmához figyelembe vesszük annak schumpeteri megfogalmazását: "... mindenki csak akkor lehet vállalkozó, ha ténylegesen új kombinációk megvalósításával foglalkozik, és elveszíti vállalkozói voltát, amint vállalkozását megteremtve annak folyamatos vitelére áll rá, ahogyan mások is teszik a maguk vállalkozásaival" (Schumpeter 1982: 125). A schumpeteri értelmezés szerint a vállalkozói lét kritériuma csakis az, hogy véghezvisz-e valamilyen újítást. Ebben az értelemben mellékes, hogy kiknek voltak kellõ megtakarításai, a jövedelmük mekkora részét szerezték a piacról vagy milyen családi vállalkozói hagyományokat hoztak magukkal. A hagyományos közgazdasági és szociológiai értelemben vett vállalkozóknak nyilván csak egy része tekinthetõ schumpeteri értelemben is vállalkozónak, azaz innovátoroknak.

Megítélésem szerint ez a megközelítés segít megérteni azt, hogy miért olyan kevés régi háztájizónak sikerült valódi vállalkozóvá válnia: mert csak kevesekben volt innovatív szellem, és csak ezen kevesek számíthattak arra, hogy megtakarításaikat és kapcsolataikat a viharos gyorsasággal átrendezõdõ makrogazdasági keretek között is kedvezõen tudják felhasználni. A paraszt-polgár vagy utóparaszt háztartások többsége mintakövetõ vállalkozói magatartást mutatott a nyolcvanas években. Háztáji gazdálkodását nem racionális kalkulációk vagy az üzleti lehetõségek mérlegelése alapján folytatta, hanem hüvelykujj-szabályok és a környezetérõl másolt gazdálkodási minták alapján. Az ilyen vállalkozások többsége elbukott a kilencvenes években: kapcsolati tõkéjük értékét elvitte a rendszerváltás, anyagi tõkéjüket felélték, gazdálkodói ismereteik többnyire csak egy családi méretû kényszervállalkozás szintjéig bizonyultak elegendõnek.


Összefoglalás

A jelen írás kapcsolati diffúziós megközelítésével a társadalmi kapcsolathálók és a gazdasági innovációk összefüggését vizsgálta. Azt a hipotézist igyekeztem megfogalmazni, hogy a gazdasági újítások falusi terjedése nem feltétlenül jár a meglévõ kapcsolatháló és a társadalmi struktúra átalakításával, sõt, annak megerõsítését is jelentheti. A hipotézist két esettanulmány bemutatásával, egy perui és egy magyarországi falusi példán illusztráltam.

Az esettanulmányok tapasztalatai szerint a falusi társadalom kisebb csoportokból, közösségekbõl áll: rokoni, baráti szervezetekbõl, tulajdonosi hálókból, partneri kapcsolatokból. Az új ötletek nagy sikerrel kecsegtetnek, és ezért gyorsan terjednek egy-egy ilyen hálózaton belül, de nehézkesen jutnak át egyik kapcsolathálóból a másikba. Az átjárhatósághoz többnyire gyenge kapcsolatokra van szükség. Végül persze a leggondosabban õrzött innováció is el fog terjedni, már nem is lesz újdonság, és nem jelent rendkívüli gazdasági hasznot.

A tanulmányban egyaránt használom az általánosan bevett vállalkozó kifejezést, és ennek schumpeteri értelmezését, az innovatív vállalkozót. Ez utóbbit, megkülönböztetésül, az innovátor szóval jelöltem. A nem-innovátor vállalkozóknak végsõ soron sokkal kevesebb döntést kell hozniuk, kevesebbet kell kalkulálniuk, mert egy pár bevált innovációt alkalmaznak, azaz mintát követnek. A schumpeteri vállalkozófogalom újabb szempontot adhat a magyar polgárosodás vitához. A magyarországi, ököritófülpösi falukutatás alapján úgy tûnik, hogy a nyolcvanas években háztájival is foglalkozó gazdálkodók többsége a racionális kalkuláció helyett mintákat követett, majd a rendszerváltozás után megintcsak mintakövetésbõl - és munkalehetõség híján - lett vállalkozó. A mintakövetõ egykori paraszt-polgár nem lehetett a rendszerváltás nyertese, ez csak azoknak sikerülhetett, akik schumpeteri értelemben is vállalkozók voltak, azaz innovatív magatartást tanúsítottak.

Míg a mintakövetõ magatartást tanúsító személyek rokoni, ismerõsi kapcsolathálója a magyar és a perui faluban egyaránt kiterjedt volt, addig az innovátorok többé-kevésbé peremen elhelyezkedõ figuráknak bizonyultak, akik a helyi társadalmon felül, vagy talán csak azon kívül állnak.

A mintakövetõ magatartású vállalkozóvá válás alapvetõen különbözik az innovatív szemléletû vállalkozástól. A mintakövetõ magatartású szereplõk akkor lesznek vállalkozók, ha a környezetük, pontosabban az egyéni kapcsolathálójukban részt vevõ személyek egy része már vállalkozni kezdett. Ez a fajta vállalkozóvá válás nem rombolja le és építi fel újra a már meglévõ társadalmi kapcsolatokat. Az innováció átadása és a minta átvétele falusi környezetben - a közös munkákhoz vagy az ajándékcserékhez hasonlóan - a már meglévõ társadalmi kapcsolathálók szimbolikus megerõsítéséhez vezet.

Irodalom

Adler Milton, Larissa 1998 (1971). Komaság: kölcsönös szívességek rendszere a chilei városi középosztályban. Replika, 29, 139-150.

Angelusz Róbert-Tardos Róbert (szerk.) 1991. Társadalmak rejtett hálózata. Budapest: Magyar Közvéleménykutató Intézet

Beal, G. M.-J. M. Bohlen 1955. How farm people accept new ideas. (Report 15) Ames, IA: Cooperative Extension Service

Borsos Endre-Csite András-Letenyei László 1999. Rendszerváltozás után. Falusi sorsforduló a Kárpát-medencében. Budapest: MTA PTI és Számalk

Bucsy László 1976. Az innovációk rendszere és a vállalati fejlõdés. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Br. Eötvös Lóránd-Bucsy Béla 1919. Fejlõdéselmélet. Budapest: József Nádor
Tudományegyetem

Bright, J. R. 1964. Research development and technological innovation. Homewood, Illinois: Richard D. Irvin

Brown, Luis 1981. Innovation diffusion: a new perspective. New York: Methuen

Coleman, J. S.-E. Katz-H. Menzel 1966. Medical innovation: A diffusion study. New York: Bobbs Merrill

Csite András 1997. Polgárosodás-elméletek és polgárosodás viták. Szociológiai Szemle, 3, 117-137.

Czakó Ágnes 1997. Kisvállalkozások a kilencvenes évek elején. Szociológiai Szemle, 3, 93-116.

Farkas János 1974. Az ötlettõl a megvalósulásig. Budapest: Akadémiai

Granovetter, Mark 1973. The strength of weak ties. American Journal of Sociology, 78, 1360-1380.

- 1978. Threshold models of collective behavior. American Journal of Sociology, 83, 1420-1443.

- 1983. Threshold models of diffusion and collective behavior. Journal of Mathematical Sociology, 9, 165-179.

- 1994. A gazdasági intézmények társadalmi megformálása: a beágyazottság problémája. In: Lengyel György-Szántó Zoltán (szerk.) A gazdasági élet szociológiája. Budapest. Aula, 61-78.

Hajdú Farkas Zoltán 1995. A csíki kaláka. Csíkszereda: Pro-Print

Jánossy Ferenc 1975. A gazdasági fejlõdés trendvonaláról. Budapest: Magvetõ

Juhász Pál 1990. Agrárpiac, kisüzem, nagyüzem. Agrárszociológiai tanulmányok. In: Kulcsár László-Hársfalvi Tamás (szerk.) Agrárszociológiai szöveggyûjtemény 1900-1990. Gödöllõ: Gödöllõi Agrártudományi Egyetem (2. köt.) 311-345.

Katz-Levin-Hamilton 1963. Traditions of Research on the Diffusion of Innovation. American Sociological Review, 28, 2, 237-253.

Kirzner, Israel M. 1978. Competition and Entrepreneurship. Chicago: University Press

Kovách Imre 1997. Posztszocializmus és polgárosodás. Szociológiai Szemle, 4,
19-46.

Knoke, David-J. H. Kuklinski 1982. Network Analysis. Newbury Park: Sage

Kuczi Tibor 2000. Kisvállalkozás és társadalmi környezet. Budapest: Replika Kör

Letenyei László 1998. Etnikum és hatalom az Andokban. Replika, 29, 83-96.

Mahajan, V.-R. A. Peterson 1985. Models of innovation diffusion. Newbury Park: Sage

Rogers, Everett-F. F. Shoemaker 1971. Communication of innovations: A cross-cultural approach. New York: Free Press

Rogers, Everett-D. L. Kincaid 1981. Communication networks: A new paradigm for research. New York: Free Press

Rogers, Everett 1983. Diffusion of Innovation. New York: Free Press

Ryan R.-N. Gross 1943. The diffusion of hybrid seed corn in two Iova communities. Rural Sociology 8, 15-24.

Schumpeter, Joseph Alois 1930. Theorie der wirtschaftlichen Entwicklung. Berlin

- 1982 (1928). A vállalkozó. In: Lengyel György (szerk.) Szociológiai füzetek. Budapest: Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem

Sik Endre 1988. Az "örök" kaláka. Budapest: Gondolat

Szalai Erzsébet 1997. Rendszerváltás és a hatalom konvertálása. Szociológiai Szemle, 2, 75-99.

Szántó Zoltán 1994. A gazdaság társadalmi beágyazottsága. Szociológiai Szemle, 3, 141-147.

Szántó Zoltán-Tóth István György 1993. Társadalmi hálózatok elemzése. Gazdaság és társadalom, 1, 31-55.

Szelényi Iván 1992. Harmadik út? Polgárosodás a vidéki Magyarországon. Budapest: Akadémiai

- 1994a. A posztkommunista átalakulási válság a mezõgazdaságban és a falusi társadalomban. Szociológiai Szemle, 3, 15-43.

- 1994b. Az elit cirkulációja vagy újratermelõdése Kelet- és Közép-Európában. Info Társadalomtudomány, 29, 31-44.

Valente, Thomas W. 1995. Network Models of the Diffusion of Innovations. New Jersey: Hampton Press

Wasserman, Stanly és Katherine Faust 1994. Social Network Analysis. Methods and Applications. Cambridge: University Press

* A szerzõ ezúton mond köszönetet Szántó Zoltánnak, Csite Andrásnak, Farkas Jánosnak, Kuczi Tibornak és Sik Endrének, akik tanácsaikkal, javaslataikkal az elmúlt években segítették e munka megszületését. Köszönettel tartozik továbbá a BKE-ELTE Szociológia Ph.D. programjának és a cuscoi (Peru) UNSAAC egyetem IIUR kutatóintézetének.
** Az ayllu az Inka korban és a gyarmati idõszak alatt ennél lényegesen nagyobb vérségi kapcsolatrendszert, nemzetséget jelentett. Az ayllu nem területi alapon szervezõdött: egy falun belül több ayllu tagjai is éltek, és egy ayllu több régió, több éghajlati zóna falvaira is kiterjedhetett. Mára az aylluk - legalábbis Sayllán - elvesztették interregionális jellegüket, de szerepük a falun belüli élet megszervezésében még ma is alapvetõ.