Magyar Gábor-Páll Kinga Ágnes-Szabó Andrea-Szabó Máté
TÜNTETÉSEK BUDAPESTEN (1996-1997)1
Témánk bizonyos aktuális politikai jelentõséggel is bír, kutatásunkat azonban nem ez, sem a jogi változás, avagy változtatás problémája, hanem a Swiss National Fund közvetítette svájci partnerekkel, a Genfi egyetem Politikatudományi Intézetével 1997 óta folytatott nemzetközi összehasonlító kutatásunk motiválta. A budapesti tüntetések vizsgálata céljából mértük fel kérdõíves módszerrel összesen mintegy 600 tüntetés anyagát a BRFK-n, ebbõl 1996-1997 anyagát teljesen, és kontrollként 1994-bõl hozzávetõleg 100 tüntetés anyagát. Ugyanezen tüntetések sajtóját vizsgáltuk meg a Magyar Hírlap és a Népszabadság, a felmérésben szereplõ tüntetésekre vonatkozó összes híradásának feldolgozásával. A kutatásban - amelyet a Swiss National Fund támogatott - Magyar Gábor, Páll Kinga Ágnes, Szabó Andrea, Szikinger István, Dominique Wisler és Szabó Máté vettünk részt. Szikinger István, COLPI-ELTE ÁJK (Szikinger 1996, 1998) szintén a kutatócsoport tagja volt, õ azonban a budapesti tüntetések feldolgozásában közvetlenül nem vett részt. Kutatásunk célja az volt, hogy megismerjük a budapesti tüntetési kultúra egy reprezentatívnak tekintett szeletét, és megtudjuk, hogy kik, miért, hol, hogyan tüntettek, voltak-e ennek során közrendvédelmi konfliktusok, és ezek miként jelentek ez meg a sajtó nyilvánosságában?
1. Tüntetés és nagyváros
A gyülekezéshez való alapjog gyakorlása a modern demokráciák egyik fontos problémája. A tüntetések, és más köztéri gyülekezések révén a civil társadalom bizonyos csoportjai, szervezetei befolyásolni kívánják a politikai, és tágabb értelemben - a társadalmi akaratképzést. A tüntetés, mint tiltakozási forma kialakulása és története egyaránt a nagyváros teréhez kötõdik. Jóllehet a korábbi - a modernség elõtti - társadalmakból ismertek a népi közvetlen demokrácia nem-városi fórumai is, mint a germánok, a magyar nemesek, avagy a korai angol munkásmozgalom a települések mellett, avagy azoktól távolabb tartott gyûlései, de amennyiben ezek tiltakozó jelleget öltenek, színterük egyre inkább a városban elhelyezkedõ uralmi intézmények környezetébe tolódik. A modern város, fõleg a modern nagyváros, a társadalmi viszonyok és konfliktusok sokféleségével, az uralmi szerkezetnek a városon belüli - majd a nemzetállamok kialakulásával - országos centralizációjával és intézményesedésével a nép, a társadalmi csoportok és a helyi, avagy országos vezetõk, intézmények konfliktusos kommunikációjának kikristályosodási pontja a modern történelemben.
A városfejlõdés korábbi szakaszaiban kialakult "köztér" a tiltakozás megjelenítésének egyik fontos fóruma. A köztéri gyülekezés a városlakó polgár, illetve a tágabb állampolgári kategória ciklikus tevékenysége, a rituális, ünnepi, forradalmi, megemlékezõ és a legkülönfélébb tiltakozó motívumokkal. A köztér közcélra, a politikai és társadalmi közösség problémáinak megjelenítésére való igénybevétele a civil társadalom autonómiájának nélkülözhetetlen eleme. Ugyanakkor konfliktusok forrásává is válhat, például az ellenérdekelt csoportok, szervezetek összecsapása, avagy a közintézmények funkcionálásának megzavarása esetében. A köztéri gyülekezés kontrollja tehát a társadalom és a társadalmi-politikai intézmények normális funkcionálásának érdekében egyaránt fontos. A közrend érdeke és a közszabadság érdeke itt eleven feszültségben találkoznak össze.
Részben a köztéri gyülekezés feletti kontroll állami ellátásának igénye alapozta meg a rendõrség, a szervezetszerûen elkülönült közrendfenntartó állami rendszer létrehozását. A modern társadalmak nagy részében a közterület felhasználásának ellenõrzése és védelme a rendõri szervezet feladata. Ennek következményeként a rendõrség közrendvédelmi alrendszere rendszeresen és hivatásszerûen kommunikál, illetve kooperál, konfliktusos kapcsolatba kerül a tüntetéseket és más gyülekezéseket szervezõ tiltakozó csoportokkal. A 19-20. század során Európában és Észak-Amerikában a nagyvárosok rendõrsége specializált tevékenységi kört és ennek ellátását megalapozó közrendvédelmi készségeket és ismereteket halmozott fel a tüntetések kezelése kapcsán, ami a gyülekezési szabadság és a közrendvédelem szempontjainak kompromisszumain alapul. A modern nagyvárosok rendõrségei, és az ezek közterein tiltakozók kapcsolatrendszerét normák és intézmények szabályozzák, amelyek meghatározzák mindkét fél magatartását (della Porta 1994, 1996).
A tüntetések, és a más típusú nagyvárosi gyülekezések három alapvetõ konfliktus-szinten értelmezendõk (J. C. Jenkins-B. Klandermans 1995).
a) Az alapkonfliktus
A tiltakozók többnyire valamely társadalmi-politikai probléma meghatározott alternatíva mentén történõ megoldása érdekében, vagy valamely alternatíva ellenében való mozgósításra gyülekeznek. A tüntetések célja végtelenül sokféle, címzettjeik között is megtalálható a problémamegoldásban kompetenciával rendelkezõ szereplõk széles köre. A tiltakozók az esetek nagy többségében nem a rendõrség tevékenysége miatt, avagy az ellen tiltakoznak, és igényeiket sem a rendõrségnek címezik. Az alapkonfliktus tehát húzódhat tanárok-oktatási minisztérium, alkalmazottak-vállalat, hívõk-ateisták stb. között. A rendõrség nem a kiváltója, nem a címzettje. Mégis a rendõrségnek kell ellenõriznie a gyülekezést, például szabályoznia a tüntetõ parasztok magatartását az EU-tanácskozás színhelyén stb. Kétségtelen, hogy a modern társadalmakban egyre gyakrabban fordul elõ, hogy maga a rendõrség magatartása válik a tiltakozás motívumává és céljává, ezen esetek száma a tiltakozásokhoz képest azonban elenyészõ. Speciális, eszkalálódó tiltakozási típust jelent, amikor az alapkonfliktusból következõ tiltakozásokkal kapcsolatos rendõri magatartás, stratégia, joggal való visszaélés kerül a tiltakozási hullám újabb ciklusának elõterébe, s ezzel a rendõrség válik mintegy az alapkonfliktusban megcélzott "címzett" helyettesítõjévé. Az alapkonfliktus "szociális helye" tehát többnyire nem a "köztér", hanem a köztér válik a konfliktus megjelenésének helyévé.
b) Köztéri-közrendi konfliktus.
Az alapkonfliktusban való mobilizáció érdekében eljáró tiltakozó csoportok igénye a köztereknek a gyülekezésre való felhasználására a rendõrség, avagy más szervezetek ellenõrzõ funkcióinak ellátását vonja maga után. A közterületi gyülekezés potenciális konfliktusok forrása: végbemehet szabályszegõ módon, vezethet utcai harchoz, személyi sérüléshez, anyagi kárhoz, illetve magával vonja a személy- vagy gépjármû közlekedés akadályozását. A rendõrség feladata - egyebek mellett - az ilyen konfliktusok megakadályozása, illetve a közrend fennmaradásának biztosítása, a szankciók megszabása, eljárások indítása stb. Nem minden tüntetés vezet konfliktushoz a tüntetõk és a rendõrök között a gyülekezést szabályozó normarendszeren belül avagy kívül, de a köztéri-közrendi konfliktus kialakulásának lehetõsége elvileg mindig fennáll. Ezt a lehetõséget alapozza meg a tüntetõk és a rendõrök viszonyrendszerét szabályozó norma- és intézményrendszer esetlegesen fennálló hiányossága, belsõ konfliktusa, amelyek például a joggal való visszaélés lehetõségét hozhatja magával. Maga a közrendvédelmi ellenõrzés is folytonosan konfliktusforrás: a tiltakozók ellenállhatnak annak, túlzottnak, szabálytalannak tekinthetik, és ezzel egyben megalapozhatják saját normasértésüket, azt, hogy túllépik saját cselekvési kereteiket (Rucht 1995). Ugyanez - a tüntetõk szabályellenesnek felfogott magatartására hivatkozó rendõri felfogás - adhat alapot a rendõri beavatkozásra, amelyet a tüntetõk majd túlkapásnak tekintenek (Bendzsák 1996).
c) Az alapkonfliktus és a köztéri-közrendvédelmi konfliktus mediális közvetítése
A társadalom döntõ többsége nem vesz részt a köztéri-közrendvédelmi konfliktus egyik oldalán sem, nincsenek közvetlen tapasztalatai arról. A tüntetõk célja a modern tömegdemokráciákban többnyire az, hogy az általuk fontosnak tartott alapkonfliktus/okat/ megjelenítsék a gyülekezés révén a tömegkommunikációban, a sajtóban és az elektronikus médiákban. Jóllehet a rendõrségnek ez nem eminens érdeke, a közrendvédelmi konfliktusok mediális közvetítése révén mégis rákényszerül a sajtótájékoztatók, a szóvivõk, a sajtófigyelés rendszerére. A modern tömegdemokráciákban a rendõrség mind közrendvédelmi, mind egyéb funkcióiról rendszeresen igyekszik tájékoztatni a nyilvánosságot, nehogy a tömegkommunikációban és a közvéleményben megítélése szempontjából negatív imázsok terjedjenek el. A szabad nyilvánosság esetén a rendõrség nem képes formálni és meghatározni azt, mint a diktatúrákban, hanem a viszonylag szabad médiapiacon jelen kíván lenni saját hivatalos véleményével, és igyekszik azzal befolyásolni a sajtót és a médiákat. A nyilvánosságban a médiák közvetítésével létrejött vita ugyanis megjeleníti mind az alap - mind a közrendvédelmi konfliktust a tüntetés kapcsán, és sajátos felfogást tartalmaz abban a tekintetben, hogy jogos-nem jogos, legitim-illegitim igények jelennek-e meg a tüntetésben, ki volt a hibás az esetleges közrendvédelmi konfliktus elõidézéséért, rendõri túlkapásról, avagy jogszerû eljárásról volt-e szó, a tüntetõk erõszakosak voltak-e, vagy sem. A médiákban tehát többnyire a tüntetést követõen - avagy összefüggõ tiltakozási ciklus esetén elõzõleg is - sõt bizonyos tekintetben folyamatosan vita/viták zajlanak mind az alapkonfliktus, mind a közrendvédelmi konfliktus jellegérõl.
2. Tüntetések és rendõrségi szervezet Budapesten
Jelen elemzés kizárólag a Budapesten zajló, a gyülekezési törvény hatálya alá tartozó rendezvények rendõri biztosításában résztvevõ szervezeti egységeket térképezi fel. A fõváros, mint a legfontosabb államhatalmi szervek, politikai aktorok és nemzetközi szervezetek képviseleteinek székhelye, a demonstrációkkal kapcsolatos kutatások középpontjában áll. További sajátosság, hogy a fõváros huszonhárom viszonylagos önállósággal rendelkezõ kerületre oszlik. A belügyminiszter alá rendelt rendõrség területi elhelyezkedése követi a közigazgatási határokat: a fõvárosban majdnem minden kerületben mûködik saját, városi szintû rendõrkapitányság. E kerületi kapitányságok a megyei szintû Budapesti Rendõr-fõkapitányság szervei.
Tekintettel arra, hogy a kerületi önállóság dacára egyetlen városról van szó, Budapesten a demonstrációkat nem a kerületi kapitányságokon, hanem a BRFK-n kell bejelenteni.2
A rendõrség vertikálisan bûnügyi, közrendvédelmi, közlekedésrendészeti, igazgatásrendészeti, illetve személyi és objektumvédelmi szolgálati ágakra tagozódik.3 A rendõrség tulajdonképpen párhuzamos hierarchiákból áll. Így például a kerületi kapitány közbiztonsági helyettesének a BRFK közbiztonsági igazgatója, a közbiztonsági igazgatónak az ORFK közbiztonsági fõigazgatója közvetlen szolgálati elöljárója.
Az alábbiakban kizárólag a demonstrációk rendõri kezelésében valamilyen szerepet játszó szerveket vesszük górcsõ alá.
ORFK
Az Országos Rendõr-fõkapitányság fõigazgatóságokra tagolódik. Az ORFK élén az országos rendõrfõkapitány, a fõigazgatóságok élén fõigazgatók állnak tábornoki rangban. A Közbiztonsági Fõigazgatóság fõosztályokra oszlik, ezek közül kiemelendõ a Közbiztonsági Fõosztály. A Közbiztonsági Fõosztályon belül található a Rendõri Csapatszolgálati Osztály (RECSO), mely a csapatrendõri tevékenység szakmai felügyeletét látja el országos szinten.
A közbiztonsági fõigazgatónak közvetlen beosztottja a Készenléti Rendõrség megyei kapitányi rangú parancsnoka.4
BRFK
A Budapesti Rendõr-fõkapitányságot rendõrfõkapitány vezeti. A fõkapitány Titkárságán belül található a Jogi Osztály.
A BRFK igazgatóságokra osztott. A három igazgatóság közül egyik a Közbiztonsági Igazgatóság, élén a közbiztonsági igazgatóval. A Közbiztonsági Igazgatóság fõosztályai közül a Közrendvédelmi Fõosztály, a Közlekedésrendészeti Fõosztály, valamint a Bevetési Fõosztály emelendõ ki. A Közrendvédelmi Fõosztály Fogdaszolgálati Osztályra, Õr- és Kísérõszolgálati Osztályra, Metrórendõrségi Osztályra és Szakszolgálati Osztályra tagozódik.
A közrendvédelmi igazgató a demonstrációkkal kapcsolatos kérdések intézésére önálló törzzsel rendelkezik. Közvetlenül a közrendvédelmi igazgató alárendeltségében mûködik az osztály szintû Központi Közrendvédelmi Szolgálat (KKSZ).
A Budapest területén megrendezésre kerülõ valamennyi demonstrációt és tömeggyûlést (a törvényben meghatározott kivételekkel)5 a Budapesti Rendõr-fõkapitányságon kell bejelenteni.6 A rendõrség ebben az esetben hatósági regisztratív tevékenységet végez: vagy tudomásul veszi a bejelentést, vagy megtiltja a demonstrációt.
A bejelentés a közbiztonsági igazgató saját törzséhez kerül. A bejelentéseket a Jogi Osztály egy idõben minden esetben értékelte jogi szempontból és felhívta a figyelmet arra, ha a bejelentés elkésett, hiányos, vagy helyszíne egy már bejelentett demonstráció helyszínével ütközne. A törzs gondoskodik az esetleg szükséges hiánypótlásra történõ felhívásról, illetve egyeztet a szervezõkkel abban az esetben, ha a bejelentésben foglaltaknak megfelelõen a tüntetés nem lenne megtartható, gondoskodik a hiánypótlásról. A szükség szerint módosított bejelentést megküldik a Közrendvédelmi Fõosztály és a Közlekedésrendészeti Fõosztály vezetõjének mint szakhatóságnak, hogy esetleges szakmai kifogásaikat jelezhessék. A törzs a szakinformációk és szakvélemények beérkezését követõen a közbiztonsági fõigazgató nevében a fõkapitányhoz terjeszti fel a tudomásulvételi határozat tervezetét. A fõkapitány a felterjesztett tervezetet gyakorlatilag minden esetben aláírja.
Végrehajtás
A határozat megszületése után az ügy iratai a közbiztonsági igazgatóhoz kerülnek, aki - a demonstráció jellegének megfelelõen - gondoskodik a biztosításról.7 Jelezni szükséges, hogy a rendõrség nem csak a tudomásul vett, hanem a megtiltott, de az információk szerint mégis megrendezésre kerülõ demonstrációk kezelésére is felkészül.
Helyi rendezvény
Kis létszámú, kockázattal nem járó megmozdulás esetén a közbiztonsági igazgató parancsot ad az illetékes kerületi rendõrkapitánynak a biztosításra. A biztosítási tervet a kerületi kapitány készíti el: a biztosításban helyi erõk, például járõrök, KMB-sek vesznek részt.
Nagyobb létszámú, vagy fokozott kockázatot jelentõ demonstrációk esetén az igazgató utasítja a KKSZ vezetõjét a biztosítás elõkészítésére és megszervezésére, a terv elkészítésére. A KKSZ, mely a biztosítás során a közbiztonsági igazgató törzseként is szolgál, saját forrásokból, illetve a tüntetõktõl további információt szerez és a kerületi kapitánnyal együttmûködve megszervezi a biztosításban résztvevõ erõket. Ebben az esetben a Szakszolgálati Osztály, a Metrórendõrségi Osztály és a Bevetési Fõosztály állományából történõ átvezényléssel, valamint a kerületi erõkbõl szervezik meg a csapatszolgálati erõ gerincét. A biztosítás parancsnoka azonban jellemzõen ebben az esetben is a kerületi kapitány. Amennyiben a fõvárosi erõk a biztosításhoz nem lennének elegendõen, akkor a Készenléti Rendõrség is biztosít egységeket. Ez esetben a biztosítás parancsnokának helyettese a KR helyszínen lévõ egységeinek parancsnoka.
Központi rendezvény
Kiemelt - azaz országos jelentõségû vagy fokozottan kockázatos - rendezvényeknél a biztosítás parancsnoka akár az országos rendõrfõkapitány is lehet. A biztosítási tervet vagy a KKSZ vagy a RECSO készíti el. A biztosításban a KR egységei mellett a fent említett fõvárosi egységek is résztvesznek. Több megyei kapitányság illetékességi területét érintõ demonstráció vagy tömegrendezvény esetén a RECSO az országosan koordináló közbiztonsági fõigazgató törzseként funkcionál.
A kiemelt rendezvények biztosításánál megjelenik a helyszínbiztosítási parancsnok, aki gyakran egyben rendbiztos8 is. Ezen esetekben tehát, a központból való koordinálás szükségessége miatt a biztosítás parancsnokának és a helyszínbiztosítási parancsnoknak a személye szétválik.
A gyülekezési törvény minden utcai rendezvény biztosítását szabályozza, így az állami ünnepségek is bejelentéskötelesek. Nyilvánvaló, hogy egy önkormányzati ünnepi koszorúzás, vagy egy központi állami megemlékezés nem azonos jellegû mint egy tüntetés. Elképzelhetõ-e például a bejelentett idõn túllépõ Kossuth téri hivatalos ünnepség csapaterõvel történõ feloszlatása?
Megoldatlan továbbá az ellentüntetések biztonságos kezelése: elõfordult olyan eset, (például 1992. október 23-án a Kossuth téren), hogy egy bejelentett rendezvény helyszínére és idejére egy másik tüntetést is engedélyeztek. Hiába jelzik a szervezõk, hogy ellentüntetés várható, a rendõrség törvényi felhatalmazás híján nem sok mindent tehet ennek megakadályozására.
További jogértelmezési problémát jelent, hogy a gépjármûvekkel történõ lassú folyamatos vonulás a gyülekezési jog fogalma alá tartozik-e. A rendõrség ebben az esetben hajlamos a számára kényelmes jogértelmezés elfogadására. A Metész-tüntetéssel kapcsolatban született a Közbiztonsági Fõosztály elkeseredett és meglehetõsen elkapkodott szakvéleménye, melyben a következõt olvashatjuk:
"A bejelentést közbiztonsági szempontból megvizsgáltam, a rendezvény megtartásával kapcsolatban kifogást emelek, javaslom ebben a formában történõ tiltását:
A bejelentés szerint "gépjármûvekkel történõ folyamatos vonulás gyalogostempóban" nem tartozik a gyülekezési jog fogalmai közé. Ez egyszerû forgalomlassítás, forgalomzavarás, ami közlekedésrendészeti probléma, és a többi közlekedõ szabadságának sérelmével jár.
Ezt a forgalomzavarást nem segítheti elõ a BRFK biztosítási tevékenysége."
Gondot jelent a tömegrendezvények biztosításával kapcsolatban a rendõrség személyi és anyagi forrásainak korlátozottsága. Ma Magyarországon csak a Készenléti Rendõrség egyes egységei rendelkeznek a kor követelményeinek megfelelõen felszerelt, az esetleges rendbontást hatékonyan megelõzni, illetve elhárítani képes, csapattevékenységre kiképzett állománnyal. A kisebb jelentõségû budapesti rendezvények biztosításában azonban nem a KR egységei, hanem az ad hoc jelleggel vezényelt és megszervezett csapaterõ vesz részt. Ez a csapaterõ azonban kiképzettségében, felszereltségében sem alkalmas feladatának az állampolgárokra, a rendõrökve nézve is biztonságos végrehajtására. A szakmai követelmények ebben az esetben nem érvényesülnek:
"Nekem meggyõzõdésem, hogy a rendõrség ereje tömegrendezvények biztosításakor nem a fegyvereiben, technikai eszközeiben, vagy a gumibotjában van - bár ezek is nagyon fontos dolgok - hanem a kiképzettségében, fegyelmében és a kötelékbeni fellépés pszichikai erejében van. Rendkívül lényeges szemléletbeni és módszertani kérdés, hogy csapaterõként és kötelékben szabad csak gondolkodni az ilyen jellegû rendõri tevékenységnél. ...Rajjá, szakasszá [több rendõr] akkor válik, ha rendszeres képzés folyamán úgy ismeri meg a kötelékbeni egyöntetû mozgásokat, fogásokat, hogy közben pontosan ismeri társait, parancsnokát, megtanulja, hogy kötelékben mindent csak parancsra szabad tenni ellentétben a napi rendõri munkával, ahol legtöbb esetben saját felelõsségre és önállóan kell dönteni" (Szikinger 1996: 151).
Összességében, tehát azt állapíthatjuk meg, hogy ellentmondásos viszonyok uralkodnak a tüntetések kezelésével kapcsolatban. A valóság és a jogszabályokban foglaltak között itt is diszkrepancia figyelhetõ meg. A rendõrség igyekszik a normák elõírásai, a politikai nyomás és a forráshiány szabta keretek között manõverezve saját érdekeit védve egy, a tüntetõk számára is elfogadható gyakorlatot kialakítani.
3. A budapesti tüntetések a Népszabadságban és a Magyar Hírlapban
1. ábra
Tüntetésekrõl szóló hírek száma a két sajtótermékben
A kutatás alapegysége a gyülekezés hatálya esõ rendezvényrõl beszámoló cikk volt. Fontos megjegyezni, hogy egy cikk nem egyenlõ egy tiltakozással, hiszen adott esetben egy újságon belül is többféle írás (tudósítás, publicisztika, olvasói levél) jelenhet meg az akcióról, ráadásul a jelentõsebb eseményeket az újságok megpróbálják úgy nyomon követni, hogy a következményeket és az elõzményeket is igyekszenek az olvasók elé tárni (Rucht-Ohlemacher 1992). A vizsgált két és fél évben összesen 144 eseményt regisztráltunk. Ahogy azt az elsõ ábra mutatja, 1997-ben másfélszer több demonstráció került az adatbázisba. A jelentõs növekedés oka elsõsorban az agrármegmozdulások számának erõteljes emelkedése volt.
1994 elsõ féléve - ha feltesszük, hogy a második félév, vagyis az új kormány megalakulása utáni idõszak sem volt sokkal feszültebb idõszak (Szabó Máté 1993, 1995, 1996) - hasonló tendenciákat mutat, mint a két évvel késõbbi esztendõ. Ez pedig arra enged következtetni, hogy inkább 1997 a kirívó, a tendenciától eltérõ év, mintsem 1996. A továbbiakban a jobb eligazodás és a pontosabb összehasonlítás érdekében csak a két teljes évet mutatjuk be. A budapesti tiltakozások az év különbözõ idõszakában nem egyenletesen oszlanak el.
2. ábra
A budapesti tiltakozások a két újságban havi bontásban 1996-1997
Az idõjárás alakulásán túl úgy tûnik, másféle dinamika is szerepet játszik az események eloszlásában. Kiemelt jelentõségû a március, valamint az október, de 1996-ban augusztus, míg 1997-ben szeptember is fontos idõszaknak számít. A két kiemelt hónap elsõsorban a nemzeti ünnepekkel hozható összefüggésbe, míg az õszi idõszak hagyományosan a politikai jellegû megmozdulások ideje. Nem lehet azonban tendenciát leírni a rendezvények heti bontását vizsgálva. A harmadik ábra mutatja, hogy mindkét évben teljesen különbözõ az események heti eloszlása. A nemzetközi szakirodalomban többféle áramlat uralkodik a tiltakozások idõbeni lebonyolódását tekintve, több kutató - például Hanspeter Kriesi - szerint Nyugat-Európában a demonstrációk jelentõs hányada a hétvégén zajlik, ezért kutatásaiban forrásként alapvetõen a hétfõi újságokat használja fel. Más kutatók nem állnak ki határozottan egyetlen konkrét idõszak mellett sem.9 Úgy tûnik, hogy Magyarországon - legalábbis a sajtó interpretációja alapján - egyelõre nem alakult ki a budapesti tiltakozások szokásos forgatókönyve. Sõt, olyan megkötést sem tehetünk, hogy a hét végén szervezett tüntetések inkább a pártok vagy egyesületek által szervezett akciók lennének, hiszen például a hétfõi napra pártok több tiltakozást szerveztek, mint a hétvégére, míg az egyesületek ebben az idõszakban leggyakrabban keddre és szerdára tették rendezvényeiket. Ha tiltakozás célját és a heti bontást vetjük össze, hasonló megállapításokat tehetünk. A politikai témák nem a hétvégére sûrûsödnek, az viszont igaz, hogy a gazdasági jellegû tüntetések elsõsorban a hét közepén vannak.
A cikkek ugyanakkor nem nyújtanak semmiféle pontos támpontot arra nézve, hogy mennyi ideig tartott a tüntetés. Az adatbázisba került események több mint nyolcvan százalékában egyáltalán nincs idõhatár megadva. A maradék mintegy 15 százalék értékelése alapján azt mondhatjuk, hogy a budapesti tüntetések idõtartama legfeljebb fél napig húzódnak el.
A sajtótermékekbõl megtudható "kemény" információk közül lényeges az, amely meghatározza a rendezvények típusát. A budapesti megmozdulások két csoportba sorolhatók. A rendezvények 90 százaléka olyan eseményhez kapcsolódik, amikor egy konkrét idõpontra meghirdetnek egy rendezvényt, amelyet vagy megelõz az odavonulás aktusa (felvonulás), vagy pedig valamilyen megemlékezéssel kapcsolódik össze. Természetesen a március 15-i, augusztus 20-i és október 23-i rendezvények és a hozzájuk kapcsolódó politikai megmozdulások ezekben az adatokban hangsúlyos szerepet kapnak. Ez a magatartás arra utal, hogy a hazai tiltakozási és rendezvényszervezõi kultúra elsõsorban a tömegek jelenlétére, és ezen keresztül a sokaságnak, mint erõnek a bemutatására helyezi a hangsúlyt. E tétel bizonyítása a médiában megjelenõ cikkek alapján azonban nem lehetséges. Az adatbázisba került tiltakozások több mint felénél a Népszabadság, illetve a Magyar Hírlap semmilyen támpontot nem ad a rendezvényen résztvevõk számát illetõen. Ennek valószínûleg két fontosabb oka lehet. Elõször is a tereken, nagyobb nyílt helyszíneken zajló gyûléseken megjelentek számát nehéz megbecsülni, a hibahatár valószínûleg meglehetõsen magas lenne. A rendezvény szervezõi a rendõrségre benyújtott kérelmük során ugyan minden esetben megjelölik a lehetséges résztvevõk számát, ez azonban valószínûleg akár nagyságrendekkel is túlbecsült, másrészt pedig a rendõrségi becslésekhez való hozzájutás körülményessége miatt, egy délutáni rendezvényrõl szóló másnapi cikk megírásához nem minden esetben áll rendelkezésre elegendõ idõ. Mindenesetre a meglévõ adatok arra utalnak, hogy budapesti tüntetéseken átlagosan 500-1000 ember jelenik meg. A két sajtótermék ritkán számol be a kis megmozdulásokról, tehát zömében olyan eseményekrõl tudósítanak, amelyek több száz vagy több ezer személyt is megmozgatnak, vagyis, amelyeknek hírértéke van. Feltûnõ, hogy a két újság szerint nem, vagy csak csekély arányban volt Budapesten olyan tüntetés, amely 300 embernél kevesebb fõt mozgósított volna. Ezt az adatot legalábbis kétkedéssel kell fogadnunk, és a média szelekciós mechanizmusának egyik megnyilvánulásaként értékelhetünk.
Olivier Fillieule hasonló tapasztalatokról számol be kutatásai során. Véleménye szerint a sajtó által bemutatásra érdemes tüntetések létszáma sokkal magasabb, mint az a rendõrségi jelentések leírják. Különösen igaz ez a párizsi megmozdulásokra. Ebbõl arra következtet, hogy a párizsi eseményeknél lényegesen magasabb létszám szükséges a sajtóba való bekerüléshez, mint Franciaország egyéb tájain. Fillieule két okkal magyarázza ezt: véleménye szerint a tüntetések gyakoribbak a francia fõvárosban, valamint egyfajta "hozzászokást" eredményeznek. Kérdés lehet persze, hogy a budapesti tüntetéseket nem érdemes-e úgy leírni, mint egy kínálati piacot, ahol a tiltakozások halmazából a média, mint vevõ válogat. A résztvevõk száma, valamint a helyszín az "áru" fontos védjegye, ami befolyással lehet a szelekció szempontjaira. Itt fontos még egy megjegyzést tenni: a résztvevõk számát illetõen a sajtó, illetve általában egy professzionális újságíró becslésérõl beszélünk, amit akár az adott egyén szimpátiája is erõsen torzíthat. A cikkek elemzésénél ugyanis nem hagyhatjuk szó nélkül az újságíró saját személyiségét, amelyet - még ha a törekszik is a pártatlanságra - a szakma lényegébõl adódóan valamilyen módon mindig megpróbál kidomborítani.
A tiltakozások másik csoportjába tartoznak a gyûléshez nem köthetõ események, mint például az útlezárás, amelyeket azon ritka megmozdulási formák közé sorolhatunk, amelyeket annak tudatában alkalmaznak a magyar tiltakozók, hogy tudják, ennek jogi megítélése legalábbis vitatható, sõt az esetek jelentõs részében jogellenes.
A demonstrációk jelentõs hányadát Magyarországon - ezt mutatják a sajtó adatai - egyesületek, illetve pártok szervezik. Ez nem pusztán magyar sajátosság: 1994-ben három közép-kelet-európai országra kiterjedõ összehasonlító vizsgálat folyt Szabó Máté vezetésével. A kutatás eredményei egyértelmûen bizonyították, hogy mindhárom országban nagy volt a szervezett tiltakozások aránya, és ezen belül is kiemelkedett a civil szervezetek10 által rendezett tiltakozások magas száma (Szabó Máté 1995; Zsolt Virág-Andrea Mezei-Andrea Szabó et al. 1996). Említésre méltó ugyanakkor, hogy Budapesten - látszólag - magas a magánszemélyek által szervezett események aránya is. Ez az adat önmagában azt jelezné, hogy a spontán - tehát nem szervezetek által rendezett - események száma viszonylag gyakori a fõvárosban, a kutatás elsõ fázisa és a személyes tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy a magánszemélyek mögött az esetek többségében egyesületek vagy vállalati szakszervezetek állnak. Azt, hogy a demonstrálók ezt a fajta megoldást választják pusztán jogtechnikai, vagy esetleg - például gazdasági jellegû megmozdulásoknál - személyi okokkal is magyarázhatjuk.
Ha részletesebben megvizsgáljuk a budapesti tüntetéseket, kitûnik, hogy az adatbázisba került 38 olyan esetben, amikor párt volt a szervezõ, jellemzõbb a parlamenten kívüli pártok és azon belül is elsõsorban a MIÉP szereplése. 1994 második felében zajlott a magyar tiltakozási kultúra elemzésének talán legnagyobb empirikus kutatása, amely az elõbb elmondottakkal szemben más következtetésekre jutott. A Németország keleti felére, Szlovákiára, Lengyelországra és Magyarországra kiterjedõ nemzetközi vizsgálat magyarországi vezetõje Szabó Máté volt11 (Szabó Máté 1995). A kutatás eredménye szerint 1989 és 1994 I. féléve közötti tiltakozásokat Magyarországon inkább a parlamenti pártok szervezték. Úgy tûnik tehát, hogy az ott leírt a tendencia kutatásaink alapján nem folytatódott, vagy legalábbis speciálisan Budapesten nem érvényesült. Megjegyzendõ továbbá, hogy a vizsgált idõszakban a sajtó tudósításai alapján a parlamenti pártok által szervezett tüntetések viszonylag egyenletesen oszlanak el.
Az egyesületek esetében nem lehet ilyen egyértelmû képet festeni. Az esetek többségében olyan civil szervezõdésekrõl van szó, amelyek nem tartoznak a legjelentõsebb szervezetek közé, így többször nem is nevesítették õket. Ugyanakkor megállapítható, hogy az egyesületek közül inkább a különbözõ jobboldali mozgalmak veszik igénybe a budapesti utcákat, köztereket.
Az adatok alapján nem állíthatjuk, hogy Magyarországon mindig ugyanaz a társadalmi réteg vagy nagycsoport tiltakozna. Ritka az az eset, amikor a Magyar Hírlap és a Népszabadság cikkei alapján biztosan meg tudnánk állapítani egy rendezvény résztvevõinek társadalmi besorolását. Az általunk használt kategóriarendszer kevésbé a szociológiai megközelítést helyezi elõtérbe, sokkal inkább tapasztalati úton megalkotott. Ennek ellenére, ahogy azt a 3. ábra mutatja, az esetek többségében egy-egy rendezvényen több társadalmi csoport is megtalálható, így csak speciális esetekben lehet "tiszta" eseményekrõl beszámolni. Az a nyugat-európai tendencia, amely szerint a tiltakozók elsõsorban az inaktívok (diákok, nyugdíjasok) körébõl származik, Magyarországon kevésbé érvényesül. Kétségtelenül van bizonyos jel arra, hogy ezek a rétegek - elsõsorban sajátos életstílusok következtében - könnyebben mozgósíthatók, de az adatok alapján elmondhatjuk, hogy az úgynevezett "kékgallérosok" vagy a mezõgazdasági kistermelõk csoportjai szintén gyakori résztvevõi a hazai utcai megmozdulásoknak - ez azonban nem pusztán magyar sajátosság. Sõt, Nyugat-Európában is igen gyakoriak a gazdák által szervezett megmozdulások és nem ritkák a tiltakozások erõszakos típusai is. A fentebb jellemzett társadalmi csoportok demonstrációjukat elsõsorban politikai célzattal szervezik. A tiltakozások csaknem 60 százaléka egyértelmûen politikai jellegû.
3. ábra
A budapesti tüntetések céljai a két sajtótermék híradásai alapján
Érdekes, hogy nemcsak a pártok, az egyesületek által szervezett események, de a szakszervezetek megmozdulásai is jelentõs részben politikainak minõsíthetõk.12 A pártok által szervezett demonstrációktól eltekintve a gazdasági jellegû tiltakozásoknak is komoly jelentõségük van a két újság cikkei alapján. Nem jellemzõ ugyanakkor Budapesten az egyesületek, civil szervezetek által felvállalt hagyományos témák megjelenítõdése. A környezetvédelmi, helyi, állatvédõ, békemegmozdulások az összes események alig 10-15 százalékát teszik ki. Ezek az adatok egyrészt arra utalnak, hogy a budapesti tiltakozási kultúra, és ezzel együtt a demonstrálók is átpolitizálódtak, és minden ügyet a politikai alrendszert érintõ - elsõsorban a kormánnyal szembeni - témaként artikulálnak. Bizonyítja ezt az is, hogy a megmozdulásoknak csaknem 50 százaléka a kormányzat vagy valamely minisztérium a címzettje, azaz a szervezõk politikai jellegû céljaik megoldását alapvetõen a kormányzattól várják. Ez a megállapítás nemcsak a pártokra, de a többi szervezetre - így a szakszervezetekre - is igaz. Ugyanakkor a sajtó szelekciós mechanizmusa pontosan a civil szervezetek által felvállalt témák esetében érvényesül a leginkább. Az írott média számára ezen témáknak van a legkisebb hírértéke, bár hozzá kell tenni, hogy Nyugat-Európában a környezet- vagy állatvédõ megmozdulások az akcióformák révén gyakori szereplõi a médiának (például a Green peace mozgalom).
Az ábra alapján kiemelésre méltó még a nemzetközi intézmények, így a külképviseletek elleni tiltakozások viszonylag magas aránya. A magyar tiltakozási kultúra hagyományai közé tartozik a nemzetközi események iránti érzékenység. A határon túl élõ magyarok helyzete, a nemzetközi kampányokba való bekapcsolódás 1989 óta szerves része a tiltakozásoknak (Szabó Máté 1995; Zsolt Virág-Andrea Mezei-Andrea Szabó et al. 1996). Úgy tûnik, hogy e sajátosság elsõsorban Budapesten érvényesül, hiszen a nagykövetségek, a nemzetközi intézmények székhelye a fõvárosban van.
A budapesti tiltakozások helyszíne meglehetõsen jól körülhatárolható. A városon belül vannak olyan kitüntetett helyek, amelyeket történelmi jelentõségük, hagyományuk, funkciójuk és nem utolsó sorban nagyságuk miatt elõszeretettel helyeznek elõtérbe a megmozdulások szervezõi. Sõt, egyes szervezetek - például a MIÉP - mindig azonos helyszínen tartják rendezvényeiket, olyan hagyományt kialakítva, amely szinte automatizmussá teszi a hívek között, hogy "ha augusztus 20-a, akkor Hõsök tere". A demonstrációk, rendezvények leginkább kedvelt helyszíne az V. kerület - vagyis a kormánynegyed -, továbbá a határos kerületek illetve a VIII. kerület (Corvin köz). Ez a megállapítás nem meglepõ, hiszen a politikai alrendszer intézményeinek legjelentõsebb hányada épp az V. kerületre koncentrálódik. Igen nagy az összhang a nyitó és a záró kerület helyszíne között, azaz a rendezvények típusa következtében ritka a kerülethatárok átlépése. Eszerint a Kossuth tér - ezen belül a Parlament épülete elõtti tér - a legfrekventáltabb helyszínek egyike. A történelmi tényezõk miatt az emlékmûvek elõtti terek - így a Hõsök tere, Petõfi szobor, Batthyány emlékmécses -, valamint a gazdasági tiltakozások, illetve a szakszervezetek által szervezett rendezvények esetén az államhatalmi szervek épületei elõtti tér, így az ÁPV Rt. székháza fontos területnek nevezhetõ.
4. A budapesti tüntetések a Magyar Hírlapban és a Népszabadságban 1996-ban: kvalitatív esettanulmány elemzése a "kisgazda kormánybúcsúztató" sajtóvisszhangjáról
Jelen tanulmány a Népszabadság és a Magyar Hírlap hasábjain megjelent tudósítások alapján mutatja be fontos budapesti tüntetések jellemzõ vonásait (Antal 1976; Rudas-Szamos 1998).
Az 1994-es választások nyomán hatalomra került szociálliberális koalícióval szemben a jobboldal hirtelen felélénkülését láthattuk 1996-ban. A Bokros-csomag bevezetése elindította az elsõ nagy tiltakozási hullámot. Az ennek nyomán kibontakozó közhangulatot elsõként igyekezett megragadni a Független Kisgazdapárt (FKgP) amely ilyenformán kereste a kiutat, hogy kitörjön addigi viszonylagos elszigeteltségébõl.
Az alapdilemma - a választói tábor hitének erõsítése, új politikai szövetségesek megnyerése - azonban továbbra is megmaradt. Ez a stratégia csak részben volt sikeres, részben pedig sikertelen maradt, áttételesen ebbõl adódtak az 1998-as választások utáni koalícióalkotási nehézségek. A mérsékelt jobboldal csak komoly feltételek mellett és a külsõ feltételek nyomására volt hajlandó koalícióra lépni a Torgyán József vezette Kisgazdapárttal, míg a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) - amely némileg hasonlóan lépett föl - a koalíción kívül rekedt, igaz támogatóként. Ám ez utóbbi párt több megnyilvánulását a FIDESZ-MPP által vezetett koalíció (például a légtér-átengedési vagy elõzõleg a NATO-csatlakozással kapcsolatos vitában) nem vállalta fel.
Mindkét párt élénk, vehemens retorikát alkalmazott ellenfelei ostorozására és igyekezett ismételten felhívni magára a figyelmet, amint azt a Kisgazdapárt tüntetésének alábbi elemzése is bizonyítja. A Független Kisgazdapárt 1996. március 14-i nagygyûlésérõl lesz szó, amelyet a párt "kormánybúcsúztató"-nak titulált13, a sajtó pedig a tüntetés jellegének bemutatására átvette ezt a terminológiát, így hát a minõsítés nem az újságíróktól, vagy tudósítóktól származik.
A gyûlésrõl szóló tudósításokban az - elméleti részben vázolt - antagonista értelmezési keret (Benford et al. 1986) elemeinek túlsúlya figyelhetõ meg, amelyek az eseményt és üzenetét negatív felhanggal ábrázolják. A kormány lemondását célul kitûzõ naggyûlés képe hihetetlenül és ellenségesen hangzik a politikát figyelemmel kísérõ közvélemény számára - ezért nem is találjuk a protagonista bemutatásmód és elméleti keret elemeit. Mindenki számára egyértelmû, hogy egy demokratikusan megválasztott kormányt nem lehet egy, a nemzeti ünnep elõestéjén összesereglett tömeggel lemondatni. "A tömeg az elnök biztatására skandálva követelte a kormány lemondását"14 és "azzal kezdte: undorító férgek és dögkeselyûk lepték el hazánkat"15. Ez a szöveg szintjén túlmenõen, a tömeg erõszakosságát is megjeleníti, hiszen skandálni egymagában és átlagos körülmények között senki nem szokott, a második idézetben használt metafora szokatlanul nyers kijelentése kellemetlen érzéssel és ellenszenvvel tölti el a hallgatóságot, és az újságolvasó közönséget is. A címkézés olyan remek példája ez (undorító férgek, dögkeselyûk), amely a szavak szemantikai szintjén már azonosulást vált ki: világossá válik, hogy ki a "mi" és ki az "õk". Az ellenfél lekicsinylése és gyengeségének plasztikus érzékeltetése (ember-féreg párhuzam, amelyet az elmondott beszéd feltételez), az eltérõ akarat könnyû megvalósítási lehetõségét sugallja.
A prognosztizáló értelmezési keret visszatükrözi a stratégia egyik jelentõs elemét: az érzelmekre hatást. A nemzeti vagyon elherdálása, az ország ellehetetlenülése mind hihetõ elemek, olyan "kihívások", amelyekre a párt választ ad. Az elhangzott ígéretdömping egyúttal a jövõ feladatainak a kijelölését is tartalmazza. A halálbüntetés ideiglenes visszaállítása, a bûnösök megbüntetése erkölcsileg támogathatóvá válnak, ha a Kisgazdapártot megválasztják. Így tudatosulhatnak a megoldást jelentõ utak, amelyekhez a hallgatóság egyetértõ és aktív közremûködése szükségeltetik.
A sajtóban megjelent kommentárok kísérletet tettek az esemény "diagnosztizálására", érzékeltetve a cselekvések hátterében meghúzódó mögöttes motívumokat. Ugyanakkor ezek az írások a vezérmotívumok továbbélését is elõrevetítik, hiszen az alapkonfliktus megoldását nem kínálják és nem is kínálhatják fel, hiszen nem ez a feladatuk, ám a probléma további médiatematizálását körvonalazzák azzal, hogy demokráciaellenesnek minõsítik a naggyûlést.
A tudósítások kronológiai sorrendben követik nyomon az eseményeket a gyülekezéstõl egészen a Parlament elõtt elmondott beszédekig. Ezáltal megfelelõ hitelességet kölcsönöznek a bemutatásnak, de jelzõik révén érzékeltetik a gyûlés alaphangulatát is. A teret nyerõ agresszivitást a Magyar Hírlap a következõképpen érzékelteti: "... a Horn és Petõ arcképével díszített, magasra emelt bábukat zászlórúddal ütögették"16. A Népszabadság a szavak mögöttes tartalmával fejezi ki ugyanezt, pontosan idézve a jelszavakat: " A tömeg ... vonult... a következõket skandálva: "Vesszen Horn, vesszen Petõ", "Munkát kenyeret, Horn Gyulának kötelet!", "Torgyánt a kormányba, Horn Gyulát a Dunába"17.
A tüntetés pár nappal késõbbi parlamenti vitája, akárcsak a sajtó tematizálása felvetette Torgyán József erkölcsi felelõsségének kérdését, mint olyan politikusét, aki felelõtlen ígérgetésekkel és "bujtogató idegenellenességgel"18 antidemokratikus indulatokat kelt. A tüntetés a közvélemény manifeszt elutasítását váltotta ki, többek közt azáltal, hogy sok emberben egyszer már megélt negatív tapasztalatokat idézett fel.
5. Problémás terület-e a budapesti tüntetés a rendõrség számára?
A feldolgozott csaknem 600 budapesti tüntetés adatbázisából alig találunk "problémás" eseteket. Vajon azért, mert a rendõrség elõzetesen kiszûrné azokat? Erre a kérdésre többször is kerestük a választ, országos szinten az ORFK archívumaiban, budapesti szinten pedig a BRFK-n, de mindenütt viszonylag kis esetszámú dokumentált elutasítással találkoztunk. Ezek döntõ többsége elkésett, vagy hiányos, formahibás bejelentésen, illetve a közlekedés aránytalan akadályoztatásának esetein, illetve olyan közrendvédelmi veszélyhelyzeten alapult, mint külföldi kormánydelegációk arra vonulása. Speciális igények - például jazz koncert szervezése, zöldterületek felhasználása, a szabványtól eltérõ vízi- és közúti jármûvek használata - is lehetnek a demonstráció engedélyezés megtagadásának okai. Kétségtelen, hogy a magyar tüntetési gyakorlat jogi szabályozása a rendõri szervek számára jóval kényelmesebbé teszi, hogy neutrális alaki, közlekedési avagy közrendvédelmi problémákra és problémaforrásokra hivatkozva szûrjék ki az eleve problematikusnak induló tiltakozásokat.
Az akár ily módon, burkolt aktuálpolitikai preferenciákon, felsõ vezetõi egyeztetések informális ajánlásain alapuló bejelentések megtagadása esetén is rendelkezésre áll azonban a megfelelõ bírói jogorvoslat, amellyel a bejelentõk adatbázisunk tanulsága szerint a lehetõ legritkábban élnek. A tüntetésmenedzsment a vizsgált idõszakban a rendõrség számára már "business as usual" kialakult formák, formulák, gyakorlatok kereteiben zajlik. A gyülekezés bejelentõit nagyjából ismerik, ha azok "visszatérõ kuncsaftok", és tudják kitõl kell, kitõl nem kell tartani. Ugyanolyan, vagy hasonló mechanizmusok meglétét állapíthatjuk meg a kilencvenes évek második felében, amelyeket P. A. J. Waddington angol rendõrségkutató elemzett a londoni rendõrség tüntetésekkel kapcsolatos tevékenységében.
Melyek a Waddington általa rendõrség és a tüntetõk alkupozícióinak szituációját meghatározó íratlan szabályok? A londoni rendõrség a szerzõ kutatásai szerint két "rosszat" kíván elkerülni a tüntetések kapcsán. A "problémát a terepen", a tüntetésekbe való erõszakos beavatkozást, illetve a "problémát a szervezetben" az "esemény" következtében jelentkezõ vizsgálatot, a felelõsségre vonást. A rendõrök számára az elsõ a "kisebbik rossz", amelyet inkább felvállalnak akkor, ha - mint a londoni rendõri zsargon mondja - "bele kell döglenünk a mocsárba" (dying in a ditch) helyzete jön létre, azaz ha a királyi ház, avagy a parlament védelmében elkerülhetetlen az erõszak alkalmazásával járó konfliktus az ezeket, illetve szimbólumaikat, védett tereiket fenyegetõ tüntetõkkel. Többnyire azonban, mint Waddington esetelemzései megmutatják, eléggé széles a rendõrség játéktere arra, hogy a tüntetõkkel való elõzetes tárgyalásokban a kooperatív konfliktusmenedzselés eszközeivel elkerülje mindkét "csapdát". Így például a rendõrök hajlandók segíteni a tüntetõk autóbuszainak elhelyezését, vagy azt, hogy olyan útvonalon vonulhassanak el, ahol nem kerülnek konfrontációba az ellentüntetõkkel, illetve mintegy közvetítõként tárgyal, a parkfelügyelõséggel, hogy a tüntetés céljai minél kisebb közlekedési korlátozással járjanak. Ezekben az esetekben a rendõrség sok olyan dolgot megtesz a tüntetõknek, amely szigorúan véve nem tartozik a feladatkörébe, e "másodlagos szolgáltatásai" révén azonban megnyeri a tüntetõk bizalmát, lojalitását, és biztosíthatja együttmûködésüket a rendzavarások elkerülésére. Az ilyen informális cseremechanizmusok, és nem a törvények biztosította kiszélesített rendõri beavatkozás lehetõségeinek tényleges felhasználása õrzik meg a rend és a szabadság egyensúlyát - fogalmazhatjuk meg a kötet "üzenetét".
A vizsgált idõszakban Budapesten a tiltakozások bejelentõi körébõl két határozottan problematikusnak tekinthetõ tüntetõi csoport markáns arcéle bontakozik ki. A különbözõ szélsõjobboldali csoportoké 1996-ban, valamint a METÉSZ 1997. november 3.-ai a parlament elõtt feloszlatott tüntetésén részt vett agrártiltakozóké, akik részben együttmûködtek ezen az eseményen a már említett elsõ körrel. 1996-1997-ben a szociálliberális kormányzat preferenciái szabják meg a rendõrség tevékenységének fõ irányait, és nem csoda, hogy a jobboldali parlamenti és parlamenten kívüli ellenzékhez - ha nem is közeli - rokonságban álló irányzatokkal szemben érvényesül a rendõrség kontrollja, óvatossága, ahogyan azokat eleve "problémás" esetekként kezeli.
A "közrendvédelmi partnerségi" koncepció egyik veszélyforrása az - mutatott rá della Porta -, hogy a rendõrség eleve bizonyos preferenciák és diszpreferenciák alapján szûri meg a beérkezett kérelmeket, és valahol létezik a "rendõrségi tudás"-ban a kép a "rossz" tüntetõrõl, akivel nagyon kell vigyázni, azaz a bejelentõk eleve nem egyforma távolságra vannak a hatóságtól, és bizonyos prekoncepciók eleve meghatározzák a velük szembeni ügymenetet. Ugyanekkor persze mondhatjuk azt is, hogy a rendõrséggel, mint neutrális hatalommal operáló elméleti koncepciók és jogi fikciók mindig zátonyra kell, hogy fussanak egy, a mindenkori politikai-államhatalmi-államigazgatási szervezeti rendszeren és hatalmi szerkezeten belül reális pozíciókkal rendelkezõ nagy bürokratikus szervezet reális elkötelezettségein és kötõdésein, amelyek kiszínezik az "üres lapot", az absztrakt normák elõírásainak tartalmát a konkrét stratégiával, gyakorlattal, kultúrával összefüggésben.
Magyarországon 1996-1997-ben a szociálliberális kormányzat, a liberális belügyi tárca, és az általuk lecserélt rendõri vezetés idõszakában az esettanulmányként megvizsgált FKGP, avagy az itt külön eddig nem nevesített MIÉP - egy a parlamenten kívüliek között viszonylag nagynak mondható jobb- avagy szélsõjobb párt - rendezvényei szintén problematikus tiltakozónak kijáró figyelem mellett zajlanak. Elõállításra is sor kerül egy MIÉP-rendezvény perifériáján terjesztett Mein Kampf kötet miatt, de folyton probléma van a MIÉP igényelte egyébként más jobboldali csoportok által is kedvelt terepek átengedésével. A kis jobboldali csoportok, amelyek között a MIÉP "nagy hal", egymással is konkurálnak a számukra fõleg március 15. és október 23. körül fontos, a médiák számára jól látható és tudósításaik által megkeresett megemlékezési helyek elnyeréséért. Ebben a "tülekedésben" nem csupán a legelsõ bejelentés ténye, hanem az állami ünnepségek, delegációk, a nagy, és fõleg a kormánypártok elõnye is érvényesül, és a "kicsik" kénytelenek megelégedni kevésbé frekventált hellyel és idõponttal, amikor lezajlott az "elefántok tánca".
Felhasznált irodalom
Antal László 1976. A tartalomelemzés alapjai. Budapest: Magvetõ Kiadó
Bendzsák Katalin 1996. A rendõrség és a tûntetések - interjúk rendõri vezetõkkel.
In: Dr. Timoránszky Péter (szerk.) Új rendészeti tanulmányok 1.
Benford, D. David-Rochford, E. Burke-Snow A. David-Worden, K. Steven 1986. Frame Alignment Processes, Micromobilization and Movement Participation. American Sociological Review (51) 8, 464-81.
della Porta, Donatella-Herbert Reiter 1996. The Policing of Protest in Contemporary Democracies: An Introduction, manuscript, paper presented at the Second European Conference on social Movements, published under the same title in 1997 by Minesotta University Press
della Porta, Donatella 1994. Italy and Germany from the 1960s to the 1980s, manuscript, edited and translated in Hungarian by Máté Szabó in: Európai Szemle 1997/4.
- 1996. A tiltakozások rendõri kezelésének kutatása. In: Dr. Timoránszky Péter (szerk.)
Új rendészeti tanulmányok 1.
Earl Babbie 1995. A társadalomtudományi kutatás gyakorlata Budapest: Balassi Kiadó
Fillieule, Olivier 1996. Tömegdemonstrációkkal kapcsolatos kutatás rendõrségi adatok alapján - A francia példa. In: Dr. Timoránszky Péter (szerk.) Új rendészeti tanulmányok 1.
J. Craig Jenkins-Bert Klandermans 1995. The Politics of Social Protest" In: J. Craig Jenkins-Bert Klandermans (eds.) The Politics of Social Protest. London: University College London Press
Kriesi, Hanspeter-Wisler, Dominique 1997. Public Order, Protest Cycles and Political Process: Two Swiss Cities Compared. In: European University Institute Working Paper RSC No. 97/5.
Rucht, Dieter 1995. Jog az ellenálláshoz? A polgári engedetlenség aktualitása, legitimitása és határai In: Felkai Gábor (szerk.) Új társadalmi mozgalmak és politikai tiltakozás. Miskolc: Miskolci Egyetemi Kiadó
Rucht, Dieter-Thomas Ohlemacher 1992. Protest Event Data: Collection, Uses and Perspectives. In: Mario Diani-Ron Eyerman (eds.) Studying Collective Action. London: Sage Publication
Rudas János-Szamos Erzsébet 1998. Krónikák és híradások - egy tartalomelemzés tanulságai. Jel-Kép 3.
Szabó Máté 1993. A társadalmi mozgalmak szektora és a tiltakozás kultúrája Magyaror-
szágon. Politikatudományi Szemle II. évf., 3.
- 1995. A szabadság rendje. Társadalmi mozgalmak, politikai tiltakozás, politikai szervezetek a magyarországi rendszerváltás folyamatában. Politikatudományi Szemle IV. évf., 4.
- 1995. Politikai tiltakozás, mint az új politikai kultúra eleme: Magyarország, Szlovénia, Szlovákia. Szociológiai Szemle 3.
- 1996.A tömegdemonstrációk és a rendõrség Magyarországon a demokratizálódás folyamatában a sajtó tükrében 1989-1994. In: Dr. Timoránszky Péter (szerk.) Új rendészeti tanulmányok 1.
Szikinger István 1996. A gyülekezési jog mai kérdései. In: Új rendészeti tanulmányok 1, 151.
- 1998. A rendõrség a demokratikus jogállamban. Budapest: Sík Kiadó
Tackenberg, Marco 1997. Discourse on Protest - A comparative frame analysis on protest events in three swiss cities from 1968 to 1996, Ph.D thesis
Waddington, P. A. J. 1994. Liberty and Order (public order policin in a capital city). UCL Press
Zsolt Virág-Andrea Mezei-Andrea Szabó et. al. 1996. "Reports on the Protest Events in each Year of the System Transformation and During the Christian Democratic Goverment (1989. January 1.-1994. July 1.) In: Dr. Timoránszky Péter (szerk.) Új rendészeti tanulmányok 2.