Mezõ Ferenc
ELLENÁLLÁSI TERÜLETEK A TÁRSADALOMBAN1


"A hatalom korrumpál, a teljhatalom teljesen korrumpál"

Lord Acton

A tanulmány célja annak áttekintése, hogy a társadalmi mozgalmak miként vonják kétségbe a hegemónia és a hatalom államközpontú fogalmait, és miként vitatják annak "politikai" gyarmatosítását. A társadalmi mozgalmak tevékenységei iránti figyelem a politikai földrajz fogalomkörének bõvítését eredményezheti, például a hely egyes ellenállási területek központi vonásává válását. Lehetõvé tenné alternatív tudások kialakítását és összeillesztését, valamint vizsgálható lenne, miként fonódnak össze az ellenállás helyi kontextusai a globális folyamatokkal. Egy ilyen projekt alapvetõ kérdéseket vethetne fel a képviselettel, etnicitással és a politikával kapcsolatban.


A geopolitika modern értelmezése

A geopolitika fogalmának árnyaltabb alkalmazása Yves Lacoste francia földrajztudós munkásságában figyelhetõ meg. Munkáját a földrajz és a geopolitika értelmének kitartó elemzése, valamint egymásra gyakorolt hatásuk jellemzi. A földrajzot egyfajta nyelvként és a tudás (hatalom) sajátos formájaként fogja föl; ez különbözteti meg a hagyományos politikai földrajztól. Lacoste munkájában a földrajz társadalmi tanulmány (eszmecsere), "a világ bemutatásának egy módja", amely nemcsak a tanári földrajzot és az akadémiai monográfiát foglalja magába, hanem a tömegkommunikációból eredõ "földrajzi kliséket és képzeteket" is. Ez a geopolitika nem az állam, hanem a társadalmi mozgalmak, rétegek geopolitikája. 1986-ban 36 másik íróval közösen kiadtak egy három kötetes munkát a franciaországi régiók fejlõdésérõl. E munka a "belsõ geopolitika" iskolapéldája lett. Az általa használt "belsõ geopolitika" a társadalmi rétegek geopolitikájával azonosítható, míg a "külsõ geopolitika" a hagyományos államközi geopolitikát foglalja magába. E tanulmány szándéka a belsõ geopolitikának megfelelõen vizsgálni a társadalmak ellenállását az államhatalommal szemben. A geopolitika területén belül egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a tér és a hatalom kérdései, melyekben globalizációs és lokalizációs, terület-elvételi és -visszaszerzési kérdések kezdenek a viták elõterébe kerülni. Fontos kutatási terület ezen a kontextuson belül a társadalmi mozgalmak, mint az államhatalom és a nemzetközi intézmények kritikája. A posztmodern geopolitika - túlnyomó részben - a politika nemzetközi dimenziójára összpontosít, emellett viszont szükség van a politikai folyamatok részletesebb, nem globális szinten történõ tárgyalására is. Sok társadalmi mozgalom lokalizált, helyspecifikus és nem olvad bele szükségszerûen nagy szervezetekbe (Routledge 1993).


Hatalom és a tömegmozgalmak

A társadalmi mozgalmak általában az állam politikai határain belül fejtik ki tevékenységüket, és az állam intézkedései és politikája befolyásolják õket. Az államokon belül a társadalmi mozgalmak tevékenységének célpontjai az államtól eltérõ intézmények, csoportosulások, etnikai csoportok, vagy akár a média. Escobar (1992) szerint a társadalmi mozgalmak saját tetteikkel különálló megjelenést hoznak létre társadalmi és kulturális környezetükben. A társadalmi mozgalmat elméletben a mindennapi élet gyakorlata (család, közösség stb.) az állam szociálpolitikai folyamatai és a regionális/nemzeti intézmények közé helyezhetjük. A mindennapi élet és az állam szociálpolitikai folyamatai a hatalmi/tudásbeli viszonyok versenyhálójában elhelyezkedve állandó mozgást, tárgyalást, szövetségesek és baráti viszonyok megváltozását segítik. A hatalmi viszonyokat vizsgálva Foucault2 (1980) azt állítja, hogy a hatalom sokoldalú és decentralizált jellegû, mobilis, körforgásban lévõ relációrendszert képez, amely más termelési, rokoni, családi, szexuális stb. viszonyokkal összefonódva túlmutat az állam határain. A hatalmat egy alulról mûködõ hajszálcsöves jelenségként képzeli el, nem mint a társadalmi hierarchia bizonyos pozíciójából, vagy az uralkodó és az uralt osztály közti alapvetõ kétoldali ellentétbõl eredõ tényezõt. A hatalom egyközpontú elméletét elvetve megmutatja a modern hatalomgyakorlási technikák bonyolult hálózatát. A technika alapját azok az intézmények és aprólékos rutinok képezik, amelyek fegyelmezik a modern embert. A hatalomgyakorlás másik fontos eleme a társadalmi diskurzusok hálója, amelynek szelektált és ellenõrzött kijelentései egymást keresztezõ és ellenõrzõ rendszerek. A diskurzusok, bár a tudás akarásából származnak, nem kötõdnek közvetlenül intézményekhez és cselekvõ emberekhez (Zentai 1997). A mindenható központ nélküli hatalom és a hatalomgyakorlás mindennapi technikáinak foucault-i értelmezése bátorítja az ellenállás különféle tereinek és stratégiáinak a kialakítását. A Foucault3 hatalomfogalmával kapcsolatos kritikák kifogásolták viszont, hogy az osztályok (rétegek), a gazdaság, a felkelések és lázadások szerepének túl kevés teret enged meg - hogy az ellenállás nem lehet a hatalom ellenséges alternatívája, és annak "alárendelt funkciója" (Said 1983: 246). A Foucault által feltételezett hatalomnak4 vannak makro- és mikrodimenziói - a helyi ellenállás az alanynak biztosít elõjogot, míg a makrofolyamatok inkább az állam által manipuláltak. Foucault (1983: 225) azzal érvel, hogy minden hatalmi viszony küzdelmi stratégiaként jelenik meg, melyben a domináló és az ellenállási erõk nem vesztik el jellemzõ tulajdonságaikat, mind egyfajta állandó határt birtokolva egymásban (ezzel egy pontot alakít ki a másiknak a lehetséges visszafordításra). Ezen erõk egyesítik hatalmukat bizonyos helyzetekben, és ezekben a "csomópontokban" történik a versengés a vezetõ szerepért5.

Gramsci (1971) hegemónia-elmélete a gazdaság, az állam és a civil társadalom közti kapcsolattal foglalkozik. Amellett érvel, hogy a domináns társadalmi rendeletek fizikai kényszer és kulturális jóváhagyás által alakultak ki. A hegemónia az õ definíciója szerint akkor alakul ki, amikor az uralkodó osztály és egyéb frakciók szövetsége intellektuális, morális és politikai értelemben megszerzi a társadalom többségének beleegyezését. A hegemónia azonban egy dinamikus folyamat - az érintett embercsoportok, beleértve a domináns és az ellenálló elemeket is, folyton eltolódnak, akárcsak a terep, amin a küzdelem folyik. Így a hegemóniát úgy is tekinthetjük, mint egy aktív, mozgásban lévõ helyzetet, ahol az ellenállási és az uralmi erõk szüntelen versenye zajlik.

Egy társadalmi mozgalom heterogén képzõdmény, számtalan (és néha ellentétes) érdeket és azonosulást (nemben, fajban, osztályban, szexualitásban stb.) tartalmaz, melyek politikai-kulturális versenyterületet alkotnak, ahol az állam vezetõ szerepei és a korszerûség szempontjai (gazdasági növekedés, fejlõdés) definiálhatók. Nyilván az államok és társadalmi mozgalmak között és azon belül lehetõség van sokféle kapcsolatra, beleértve a kooptálást, a kooperációt, az ellentmondást és a konfliktust. A társadalmi mozgalmak különféle formákat öltenek, különbözõ dimenziókban mozognak (család, közösség, város, régió stb.), és váratlan hálózatokat, kapcsolatokat és lehetõségeket teremtenek. Fontos elõnyük, hogy felfedhetnek új létezési pályákat és formákat, alternatív jövõket és lehetõségeket hozhatnak létre, autonóm zónákat alakíthatnak ki a mindenkori hatalommal szemben. A társadalmi mozgalmak kollektív érzékenységet hoznak létre a hatalom megszorításai ellenében, és megpróbálják megakadályozni ezek megvalósítását.

A tudásviszonyokat tekintve a társadalmi mozgalmak olyan gyakorlatokat testesítenek meg, melyek sajátosan ráépülnek a helyi kulturális kontextusokra. Gyakran képviselnek közösségen belüli mindennapi szokásokban elmerült szimbolikus és informális kapcsolatokat; különbözõ belsõ és társadalmi rítusokat, alternatív jelentésszerkezeteket, valamint az észlelés, elnevezés és cselekvés különbözõ módjait (Melucci 1989). Az alakulás e különbözõ módjai kibõvítik a politikai terület fogalmát úgy, hogy tartalmazza a hegemónia elleni pozíciókként kialakított mindennapi szokásokat és ismereteket. A társadalmi mozgások küzdelmei gyakran kulturális, gazdasági és politikai jelenségek, és olyan helyspecifikus különbségek és azonosságok körül zajlanak, melyek az államközpontú és meghatározott jelenségekkel és értékekkel szemben jöttek létre (Routledge 1993; 1997). Az emberek többsége nem a saját választása szerinti hatalmi rendszerben él. Válaszul ezen struktúrára, hatnak saját alkotó, ellenálló, lázadó és átalakító önszervezõdõ folyamataikra6. A társadalmi mozgalmi kihívások gyakran, de nem kizárólagosan, a civil társadalom7 szféráján belül történnek, ahol az állam hegemóniájának törvényességét a beleegyezés visszavonásával és az ellenállás aktív kialakításával vonják kétségbe.

Az 1989-es közép-európai átalakulások és nyomukban a nemzeti tudat ébredése mind-mind a civil társadalom iránti érdeklõdés megújulását eredményezték. Maga a civil társadalom kialakulása és szervezeteinek létrejötte megingatta Közép-Európában az állam tekintélyét (Seligman 1992). A civil társadalom: "a cselekvéseket tekintve küzdelmi, köztéri és politikai folyamatok tereként tekinthetõ. Ez magában foglalja a társadalom területét, ahol a normák, identitások kialakítása és az uralkodás és az ellentmondás társadalmi viszonyai elhelyezkednek" (Cohen 1985: 700). A köztudat kollektív tevékenységének fontosságát és motivációs erejét néhány, a társadalmi mozgalmakat kutató tudós kezdte felismerni (Escobar 1992). Mind a tudás, mind a hatalom versenyterületté válik a társadalmi mozgalmak és a "fejlõdési"8 állam tevékenységei között.

A jelenlegi társadalmi mozgalmak által kialakított különbözõ gyakorlatok válaszok a folyton változó (mégis összefüggõ) gazdasági, politikai, kulturális és ökológiai feltételekre. Ezek a kollektív cselekedet olyan formáit hozzák létre, melyeket a múltban nem ismertek fel. Gazdasági szinten a jelenlegi társadalmi mozgalmak konfliktusokhoz vezetnek a termelési forrásokkal és a politikai szervezetekkel. Továbbá a jelenlegi társadalmi mozgalmak gazdasági igényei nem korlátozódnak az erõforrások méltányosabb elosztására a korábbi mozgalmak által mellõzött termõterületek versenycsoportjai között, hanem érintettek olyan új szolgáltatások teremtésében, mint a vidéki területek egészségügye és oktatása. A politika szintjén az új társadalmi mozgalmak gyakran függetlenek a politikai pártoktól, bár hathatnak a szakszervezetekhez hasonló intézményesített politikai szervezõdésekkel való munkakapcsolatokra. Céljaik gyakran adnak alternatívákat a politikai folyamatok, pártok, az állam és az államhatalom számára. Valójában sok jelenlegi küzdelem elõjogokat biztosít a civil társadalmon belüli helyi küzdelmeknek, helyi és politika-specifikus kérdések köré szervezõdve, "egyoldalú" nyomásgyakorló csoportok alakításával (Routledge 1993). A mai mozgalmak gyakran kiterjesztik a politika fogalmát a nemi, etnikai kérdésekre és különféle egyének és csoportok autonómiájára. Sok ilyen társadalmi mozgalom multidimenziós, egyidejûleg kezelve például a szegénységi, a környezeti és a kulturális kérdéseket. Ez a multidimenzionalitás olyan alternatív politikát jelez, mely autonóm tevékenységterületek létrehozását célozza meg az "állami arénán" kívül (Peet-Watts 1993). A kultúra szintjén a jelenlegi társadalmi mozgalmak teret keresnek a társadalmi és politikai kifejezésre, identitást és összetartást formálva rokonsági, szomszédsági kérdések és a mindennapi élet társadalmi kapcsolatai köré, túl az osztály-összetartozás "tradicionális" módján, vagy ahelyett. A társadalmi mozgalmak gyakran kulturálisak, és a mozgalmi politikák szimbolikusan jelentkeznek. A jelenlegi társadalmi mozgalmak sok csoportból állnak, beleértve az engedély nélküli mozgalmakat, parasztmozgalmakat, szomszédsági csoportokat, emberi jogi szervezeteket, nõi egyesületeket, bennszülöttek jogi csoportjait, önsegélyezõ mozgalmakat a szegények és a munkanélküliek között, ifjúsági csoportokat, oktatási és egészségügyi szervezeteket és mûvészi mozgalmakat (Corbridge 1991).


Társadalmi mozgalmak, mint sokaságok (Canetti után)

A társadalmi mozgalmakkal kapcsolatos jelenlegi elméleti viták az erõforrás-mozgósítási és identitás-orientált elméletek összehasonlítási hatékonyságának vizsgálatát tartalmazták. Ezen belül sok eltérõ elemzés létezik, melyek közül néhányat az alábbiakban röviden kiemelünk.

Az erõforrás-mobilizációs megközelítés (Tilly 1978) elemzésének tárgya a kollektív mûködés az ellentétes érdekû csoportok között, a mozgalom céljaira, szervezésére és vezetésére, a mozgalom számára elérhetõ forrásokra és lehetõségekre és a mozgalom által alkalmazott stratégiákra összpontosítva. Ez a perspektíva a mozgalmi folyamatokkal foglalkozik az idõ során, és nagyon érdekli a politikai pártok (akár regionális, nacionalista, vagy kommunista) szerepe az elégedetlenek szervezkedésében, és az államot mint elnyomási mechanizmust értékeli.

Az identitás-orientált (vagy politikai-kulturális paradigma) elmélet azt vizsgálja, hogy a kollektív cselekvõk hogyan alakítják ki azokat az identitásokat és összetartásokat, melyeket védenek. A megközelítés megpróbálja megérteni, hogy a társadalmon belüli strukturális és kulturális fejlõdések (mint a hatalom, uralom és kulturális orientációk társadalmi viszonyai) hogyan járulnak hozzá egy társadalmi mozgalom karakteréhez és kifejezéséhez. Az identitás-orientált perspektíva kritizálja a forrás-mobilizációs elméletet, mert az utóbbit társadalmi mozgalmi stratégiák vizsgálataként tekintik, mintha a cselekvõket a céljaik és nem azok a társadalmi és hatalmi viszonyok határoznák meg, melyekbe helyezték õket. Ez az elemzés a társadalmi tiltakozás kifejezõ dimenzióit hangsúlyozza, különösen annak kulturális és vallási idiómáit és a helyi osztályviszonyok természetét. Ezért egy mozgalom jelentõsége nem csak attól függ, hogy mit ér el és mit nem, hanem attól a nyelvtõl is, mellyel a társadalmi cselekvõk kifejezik elégedetlenségüket.

Alain Touraine (1985) úgy véli, hogy a társadalmi mozgalmak a társadalom ön-újratermelésének tünetei. Kulturális területen alakítják ki mozgástereiket, mivel céljuk a történelmi tudat ellenõrzése (társadalmi gyakorlatokat ellenõrzõ, sajátos kulturális modellhalmazok), és nem csupán a szervezési formák, szolgáltatások, termelési eszközök stb. uralása. Más szóval, a konfliktus semmilyen formája nem választható el a kultúrától - akár osztállyal, nemmel, ökológiával kapcsolatos kérdésekkel foglalkozik.

Laclan és Mouffe (Melucci 1989) megközelítésében a társadalmi mozgalmak alkotják a politikát mint egyfajta tagolódási folyamatot. A társadalmi tevékenység értelmezésük szerint alapvetõen diffúz folyamat, melyben felépül az ember társadalomépítõ tevékenysége. Ez állandóan változó és ütközõ, vezetési és ellenvezetési értelmezések és pozíciók területe. Azt a folyamatot hangsúlyozzák, melynek során társadalmi mozgalmak pozíciókat hoznak létre maguknak, más mozgalmakkal és intézményekkel kapcsolatban (beleértve az államot). Közben Melucci hangsúlyozza a jelenlegi mozgalmak kollektív cselekedetre és identitásra összpontosított karakterét. Állítja, hogy a társadalmi mozgalmakat nem lehet a mindennapi élet elsüllyedt kulturális kapcsolatrendszerétõl függetlenül értelmezni, hiszen ezekbõl bukkantak elõ (lappangva, majd felszínre bukkanva). Úgy véli, hogy mivel a kollektív cselekvés gyakran kulturális kódokra épül, a társadalmi mozgalmak formái maguk az üzenetek, jelekként mûködve a domináns kódok szimbolikus ellentétét jelképezik.

A társadalmi mozgalmak szétterjedhetnek rövidtávú intenzív mobilitást és visszafordítható elhivatottságot mutatva (Melucci 1989). Résztvevõik gyakran heterogén karakterûek és identitásúak. Ennek eredményei lehetnek instabil politikai szervezetek, amelyek azonnal felbomlanak, ha a kérdéses ügy megoldást nyer, mivel a szervezet képtelen áthidalni támogatóinak sokféle érdekeit. Az általuk kialakított különféle területeken a jelenlegi mozgalmak megpróbálják saját képviseleti formáikat létrehozni. Különféle kifejezési formáik lehetnek: rövid, illetve hosszú idõtartamúak; metamorf, összefonódott, vagy hibrid; kreatív vagy önpusztító; a status quo-t kihívó vagy konzervatív. Bizonyos társadalmi mozgalmak megértéséhez szükséges a kollektív cselekvés térbeli közvetítésének elemzése (Routledge 1993) és a társadalmi mozgalmak sokaságaként való felfogása is. A társadalmi mozgalmak értelmezhetõk folyamatként, melyek felbukkanása és felbomlása nem rögzíthetõ idõbeli pontként. Számos folyamat hozzájárul, átfedi és túllépi a dátumokat, melyeket az ellenállás kezdetének és végének kívánnánk választani (a rögzített évszámok legalább annyira gátolják gondolkodásunkat, mint amennyire segítik tájékozódásunkat tanulási folyamataink legelején). Valójában a társadalmi mozgalmak határai lehetnek hamisak; nincs világos elhatárolás múltbeli, jelenlegi és jövõbeli tevékenységei között. A társadalmi mozgalmak általában és az ellenállások különösképp tekinthetõk kölcsönhatásokként, viszonyok és átalakulási tettek sokaságaként - egy vég nélküli küzdelemként, konfrontációs és átalakulási folyamatként9.

Ahol maga a folyamat lezajlik, nevezhetõ ellenállási területnek, amely a hegemón és ellen-hegemón hatalmakra és diskurzusaikra, uralkodási, alárendeltségi, kizsákmányolási és ellenállási viszonyaira és ezen erõk között lévõ kapcsolatra utal10. Ezen erõk és viszonyok közti és azokon belüli mozgalomra utal - egy ellentmondásos mozgalomra, mely sokféle és heterogén. Ekkor az ellenállási területek a mindennapi élet ismereteibõl, alakulásaiból, gyakorlataiból és anyagaiból állnak. A világ kialakításában érintett taktikákat, stratégiákat és szimbolikus folyamatokat testesítenek meg különbözõ hitek, értékek, célok és elképzelések közti versenyhelyzeteket jelképezve. Minden ellenállási terület egy politikai gyakorlattal vegyül, amely makro- és mikropolitikát is tartalmaz. Az ellenállás mikrostruktúrája alakítja ki a társadalmi mozgalmak elképzeléseit és emlékeit, kulturális szimbólumait és az "elõfordulási hely taktikáit". Mint a versenyzés egy területe az ellenállási terület nem csak egy fizikai hely, hanem egy fizikai kifejezés is (pl. barikádok és sáncok kiépítése), ami nem csak egy mozgalom taktikai leleményességét tükrözi, de a teret jelenségek egy amalgámjával látja el, legyenek ezek szimbolikusak, lelkiek, ideológiaiak, kulturálisak vagy politikaiak. Egy ellenállási terület így metaforikus és konkrét is egyben. Ez alkotja a földrajzi területet, ahol a konfliktus lezajlik, és ez egy jelképes terület is, ami értelmezi a kollektív cselekvést. Ezek a terek sokféle elrendezésben, kapcsolatban állnak egymással. Ez szorosan kapcsolódik az ellenállás makrostruktúrájához és elválaszthatatlan attól - ugyanúgy, mint a szervezés, a szervezõdés strukturális feltételei, a politikai viszonyok stb. makrostruktúrájától. Minden egyes elrendezés a társadalmi mozgalom tevékenységének sajátosságát tükrözi és a módokat, ahogy az egyéni, valamint kollektív akarat a mozgalmat hitelessé, elfogadottá teszi. Az uralkodó hatalom viszonyai és erõi ellen lehet egyéni és lehet kollektív fellépés is. A kollektív fellépés a társadalmi mozgalmak formáját ölti, de tartalmazhat önkéntes szervezõdéseket, kormányon kívüli, vallási szervezeteket, közösségi csoportokat, önsegélyzõ és nyomásgyakorlócsoportokat és informális hálózatokat, mint ellen-kulturális kapcsolatok a szövetség és affinitás különbözõ formáiban (Elkins 1992).


Ellenállási terek

Mivel különbözõ társadalmi csoportok különbözõ jelentésekkel és értékekkel ruházzák fel a teret, bizonyos helyek a konfliktus helyszíneivé válnak, ahol találkoznak az ellenállás, uralom, hatalom viszonyai és társadalmi struktúrái. A kollektív cselekedet gyakran irányul kulturális kódokra, melyek önmagukban helyspecifikusak, mivel a kultúra és etnikum "képzelt tereket" hozhat létre (Harvey 1989), egy közösség helyrõl11 alkotott érzeteit tükrözve. Az ebbõl eredõ ideológia egy pozitív megerõsítési folyamatot gerjeszt (a helyi értékekre és életstílusokra vonatkozóan) és az uralom beavatkozó értékei elleni szembenállásra késztet. A hely így fontos az ellenállási helyzetnek, az alternatív ismeretek kialakításának és a helyi és globális gyakorlatok közti kölcsönhatás számára is. Bizonyos ellenállási helyek iránti érzékenység maga után vonja a történelmi sémák elismerését, a felfogás szubjektív természetének, a dinamikus térbeli elképzelések és tapasztalatok szubjektivitásának feltételezését, és annak, hogy a terek hogyan alakulnak át kulturális jelentéssel, emlékkel és identitással feltöltött helyekké. Az ellenállás a mozgalmat a térrel hozza kapcsolatba: egy teret lehet igényelni, megvédeni, stratégiailag felhasználni vagy elhagyni. A mozgalom és a tér e kapcsolata komplex és néha látszólag ellentmondásos háló. Hasznosnak találom e kapcsolat megvilágítása céljából megvizsgálni Deleuze és Guattari (1987) "sima" és "barázdás" területrõl alkotott fogalmát. A barázdás területet úgy látják, amely egybefon változó és változatlan elemeket: tér, amely statikus és homogén, és melyen a mozgalom területhez kötött - jól érzékelhetõen körülhatárolható - és bezárt, ezzel együtt esetleg ki is zárt. A sima terület ellenben állandóan változik, olyan tér, amely könnyed és heterogén, ahol a mozgalom deterritorizált. Ezen eltérõ területek állandóan egymásba alakulnak, sokaságok dinamikus folyamatát képviselve. Így a társadalmi mozgalmak a vándorélet bizonyos alakzatait idézik elõ azon konkrét helyi, politikai, kulturális és stratégiai körülmények szerint, melyben elhelyezkednek. Egy bizonyos ellenállás egy konfliktus dinamikája alatt hathat mind a területhez kötött, mind a területtõl független mozgalomra is.

Az ellenállás lehetõségeinek képe változik a társadalmi mozgalmi gyakorlaton belül. A társadalmi mozgalmak személyes és személyek közti vágyakból, stratégiákból és csoportosulásokból állnak, egyének megszámlálhatatlan gyûjteményei - összefonódott útjaik egybeszõnek helyeket gyûlések és felvonulások által, melyek jelentést és jelentõséget adnak a helyeknek. A társadalmi mozgalmak gyakorlatán belül vizsgálhatjuk a kapcsolatot az egyén, a tömeg, a raj között, és magát a mozgalmi tevékenységet is tekinthetjük. A bandák számban kicsik és gyakran alkotnak - Canetti (1991) elnevezésével - "tömeg kristályt" (rokoni csoportok, káderek, utcai színjátszó csoportok stb.), mely kiválthat tömegeket, demonstrációkat és mozgalmakat. A bandák mindig a szétszóródás és deterritorializáció folyamatában vannak. A tömeg ellenben számban nagy, a területiség koncentrációjának, hierarchiájának és szervezésének jellemzõivel rendelkezni. A különbözõ sokaságok különbözõ tevékenységmódokat eredményeznek. A banda nem száll nyíltan szembe az uralkodó hatalommal, titkosabb, föld alatti taktikákat, meglepetéseket és a deterritorializált mozgalom kiszámíthatatlanságát kihasználva mûködik. Ellenben a tömeg nyíltan szembeszáll az uralkodó hatalommal, számának súlyával és a tér átdimenzionált területesítésével (vagyis az uralt tér egy részét "kisajátítja"). Máskor a tömegek spontán kihívásokat vagy lelkesedést szíthatnak, melyek majdnem olyan gyorsan felbomlanak mint amilyen gyorsan megalakulnak. A csoportosulások, a banda és a tömeg kapcsolódhatnak egymáshoz vagy szemben állhatnak egymással, egymás elõzményei lehetnek. A tömeg "ragályos", hirtelen alakul számos helyen, egyszerre destruktív és kreatív. Néhányan autógumikat gyújtanak meg, hogy ideiglenes barikádokat alkossanak a keskeny utcákon, amikor ádáz harc alakul ki a felfegyverzett rendõrség és a kõdobáló tüntetõk közt. A következõ konfliktusban néhányan templomokra másznak, mások mellékutcákban tûnnek el, vagy kapuban rejtõznek el. Néhányan meghátrálnak a könnygáz és golyók hatására, míg mások ellentámadnak téglákkal és kövekkel. A tüntetõk mozognak, mint a tenger, sok-sok hullámmal. Az utcákat reggelre kõtörmelék és kocsikerekek elszenesedett maradványai lepik el, a tiltakozás bombája épületeket éget és feketít be, elhagyott buszok és rendõrségi jármûvek állnak mindenfelé, felfordítva és kiégetve. A tömeg viselkedésének gyakran van logikája. Van céljuk, fejlõdési pályájuk, vezetõségük, célpontjaik, kezdetük és befejezésük. Fontosak talán azok a pillanatok - egyéni és kollektív is - egy társadalmi mozgalom életében, melyek váratlanok, melyeket nem is lehet teljesen eltervezni. Ez a küzdelem spontaneitása. Az uralkodó hatalommal szembeni önmegerõsítés a lázadás, az ellenállás által keltett érzések és szenvedélyek, "ez a kilépés mindenbõl, ami megköt, bezár és terhel" (Canetti 1991) - ezek a pillanatok nem szûkíthetõk le a kollektív akció elméleti magyarázataira. Scott (1990) állítja, hogy a szociológiai elemzés központjába az ellenállásban résztvevõk által tapasztalt hangulatot és kedélyt kellene helyezni, hiszen energiájuk és izgatottságuk annak része, ami eseményeket hoz létre. Az ilyen pillanatok a politikai küzdelem alapvetõ erõi, az ilyen pillanatok helyspecifikusak, bizonyos kulturális, történelmi és szociálpolitikai környezetben jelennek meg. Ezért minden ellenállásnak van egy mikrostruktúrája, mely az elnyomottak mindennapi tapasztalatait és vágyait alakítja és fejezi ki: emlékeiket, elképzeléseiket, kulturális jelképeiket; elõfordulási helyek taktikáit, melyek inspirálják és motiválják a társadalmi mozgalom cselekvõit.

A társadalmi mozgalmak gyakran támaszkodnak helyi ismeretekre, kulturális szokásokra és anyanyelvre ellenállásuk kialakításához. A sajátos kulturális, gazdasági és politikai miliõ, melybõl a mozgalom kinõ, befolyásolhatja a mozgalmi ellenállás formáját és jellegét. Amit Harlow (1987) "ellenállási irodalom"-nak nevezett (pl. költészet, börtön-emlékiratok, ellenállási elbeszélések) visszatükrözi a társadalmi mozgalom küzdelmeit, és részt is vesz bennük, hiszen tevõlegesen vissza is hat "fejlõdésükre". A társadalmi mozgalmak hangjai változási és átalakulási stratégiákat képviselnek, melyekkel új, széthúzó szervezetek hozhatók létre. Kihívást jelentenek a nyelv, az ideológia gyarmatosítására, és a geopolitikai központ általi jelentés-elvárásokra, közben megerõsítve a helyi identitást, kultúrát és ismeretrendszereket, mint ellenállásuk szerves részét. Meg kell jegyeznünk, hogy egy társadalmi mozgalmon belüli hangok nem homogének. Az ellenállásban léteznek feszültségek, konfliktusok, tárgyalások és eltérések, melyeket egy bizonyos harc alatt vagy feladnak, vagy nem. Valójában a többszólamúság elméleti stratégiája fontos politikai kérdéseket vet fel.

A posztmodern geopolitikában fontosak a gyakran ellentmondásos kulturális, társadalmi és anyagi környezetek, melyekben ezek a társalgások lejátszódnak. A posztmodern geopolitikában különös jelentõséggel bírnak a társadalmi mozgalmak stratégiái, gyakorlatai - az erõforrásokat hogyan koordinálják az akciókkal, hogy a kívánt eredményt érjék el az ellenséggel való kölcsönhatás gördülékeny folyamatában konkrét esetekben, a véleményeltérés olyan taktikai vektorait is beleértve, amelyek kifejezik egy társadalmi mozgalom leleményességét és az erõk fejlõdését. Az ilyen stratégiákat kulturálisan és helyileg ezernyi módon ki lehet fejezni, mégis mindig az ellenfelek közti hatalmi kapcsolatról szólnak (Foucault 1983: 225-226). Az ellenállási stratégiák ingatagok és sokfélék, komplex és eltérõ módon keresztezõdnek osztállyal, nemmel, etnicitással és szexualitással, magukban foglalva a mozgalmat különbözõ formák és taktikák között és ezeken belül. A stratégiai mobilitás ezernyi nézõpont tanulmányozását teszi lehetõvé, ami el nem képzelt akciók lehetõségeit fedheti fel (Haraway 1991). Az ellenállás ilyen ingadozása azért fontos, mert a társadalmi mozgalmak ellenségei (legyenek ezek államok, nemzetközi intézmények, magánérdekek stb.) állandóan változó pozíciókat foglalnak el és így a társadalmi mozgalmaknak tudniuk kell követni ezeket a hatalmi változásokat (Rose 1993). Az ellenállási történetek különbözõ helyekrõl szólnak és eltérõ ismereteket tartalmaznak. Ennek megismerése bõvíti a társadalmi össztudást, gazdagítja a társadalmi önismeretet és biztosítja a tudomány sokszínûségét, a diskurzusok többrétegûségét.


Bibliográfia

Canetti, E. 1991. Tömeg és hatalom. Budapest: Európa Könyvkiadó, 498.

Cohen, J. L. 1985. Strategy and identity: new theoretical paradigms and contemporary social movements. Social Research 52, 663-716.

Corbridge, S. 1991. Third world development. Progress in Human Geography 15, 311-321.

Deleuze, G.-Guattari, F. 1987. A Thousand Plateaus. Minneapolis: University of Minnesota Press

Elkins, P. 1992. A New World Order. New York: Routledge

Escobar, A. 1992. Imagining a post-development era? Critical thought, development and social movements. Social Text 31-32, 20-56.

Foucault, M. 1996. A szexualitás története. Budapest: Atlantisz

- 1980. Power/Knowledge. New York: Pantheon Books

Foucault, M. 1983. The subject and power. In: H. L. Dreyfus-P. Rabinow (eds.) Michel Foucault: Beyond Structuralism and Hermeneutics. Chicago, IL: University of Chicago Press, 208-226.

- 1990. Miért tanulmányozzuk a hatalmat? I-II. Polisz 2-3.

- 1991. A diskurzus rendje. Holmi 7, 868-889.

Gramsci, A. 1971. Prison Notebooks. New York: International Publishers

Haraway, D. 1991. Simians, Cyborgs, and Women. London: Free Association Books

Harlow, B. 1987. Resistance Literature. London

Harvey, D. 1989. The Condition of Postmodernity. Oxford: Basil Blackwell

Lacoste, Y. 1990. Geographie und politisches Handeln. Berlin: Wagenbach, 90.

Ludassy M. 1991. (szerk.) Az angolszász liberalizmus klasszikusai I-II. Budapest: Atlantisz

Mannheim K. 1996. Ideológia és utópia. Budapest: Atlantisz, 294.

Melucci, A. 1989. Nomads of the Present. London: Radius

Ó Tuathail, G. 1993. The effacement of place? US foreign policy and the spatiality of the Gulf Crisis. Antipode 25, 4-31.

- 1996. Critical Geopolitics: The Politics of Writing Global Space. Minneapolis: University of Minnesota Press

- 1996. The patterned mess of history and the wtiting of critical geopolitics: a reply to Dalby. Political Geography, 6/7, 661-665.

Pett, R.-Watts, M. 1993. Development theory and environment in an age of market triumphalism. Economic Geography 69, 227-253.

Ransom, J. S. 1997. Foucault's Discipline: The Politics of Subjectivity. Durham, NC: Duke University Press

Rich, P. B.-Stubbs, R. 1997. The Counter-Insurgent State: Guerrila Warfare and State Building in the Twentieth Century. New York: St. Martin's Press

Rose, G. 1993. Feminism and Geography. Cambridge: Polity Press

Routledge, P. 1992. Putting politics in its place: Baliapal, India, as a terrain of resistance. Political Geography 11, 588-611.

- 1993. Terrains of Resistance: Nonviolent Social Movements and the Contestation of Place in India. Westport: CT Praeger

- 1994. Backstreets, barricades and blackouts: Nepal' s urban terrains of resistance. Society and Space 12, 559-578.

Said, E. 1983. The world, the Text, and the Critic. Cambridge

Scott, J. C. 1990. Domination and the Arts of Resistance. Yale University Press

Seligman, A. B. 1992. A civil társadalom eszméje. Budapest: Kávé Kiadó, 236.

Tilly, C. 1978. From Mobilization to Revolution. Reading, MA: Addison: Wesley

Touraine, A. 1985. An introduction to the study of social movements. Social Research 52, 749-787.

Zentai V. 1997. Politika antropológiája. In: Babarczy E.-Erdélyi Á. (szerk.) Politikai antropológia. Budapest: Osiris Kiadó, 9-37.


1. A tanulmány megírását az F 025560. számú OTKA, a "Pro Renovanda Cultura Hungariae" Történelem-Földrajz Szakalapítvány támogatása, a Tempus-program és a Kereskedelmi Bank Rt. Universitas Alapítványa tette lehetõvé.
2. Ezúton is szeretnék rámutatni egy Foucault munkáit összefoglaló, elemzéseit tartalmazó könyv hiányára; példaértékû külföldi munkának tartom a közelmúltban német nyelvterületen Mazumdar, Pravu tollából megjelent "Foucault", illetve egy másik angol nyelvterületen kiadott munka: Ransom, John S.: Foucault's Discipline: The Politics of Subjectivity. Durham, NC: Duke University Press, 1997: 225 p. A szerzõ munkáját Foucault kritikai, már-már démoni szelleme hatja át, méltán a többi híres elemzõ társak közé emeli a szerzõt, mint Jürgen Habermas, Charles Taylor, Thomas McCarthy és Nancy Fraser. Kiválóan kifejti, miként érhetõ tetten a szellemi kapcsolat a "fõ hõs" és Heidegger, Nietzshe, illetve Kant között, melyiküktõl mit vett át, persze azt is kritikaian átalakítva. Ransom munkájában kizárólag az index hagy maga után kívánnivalót, mert az sajnos már-már kellemetlenül hiányos, de ez nem csökkenti tudományos értékét.
3. Meglehetõsen sokat hivatkozom Foucault munkásságára, bár tudatában vagyok annak, hogy Lacoste-t sokat kritizálta és nem volt geopolitikus. Fontos megállapítani, hogy Foucault a "geopolitika" szót a hatalom általános mûködésére használja. A "geopolitika" fogalmába beleértõdik a tudomány, mint taktikai és stratégiai hadviselés formájának a megértése is. Foucault elemzése a "geopolitika geopolitikájának" kifejlesztésének lehetõségét sugallja, amely eredete lenne annak, hogy miként történt a geopolitika fogalmának meghatározása (geneológiai probléma) és a kortárs eszmecsere, eszmecserék részeként miként funkcionál, miként vesz benne részt.
4. Az uralkodó hatalmon értjük az olyan hatalmat, amely kontrollálni vagy elnyomni próbál másokat, saját akaratát akarja másokra kényszeríteni, vagy mások beleegyezését manipulálni. Ez az uralkodó hatalom elhelyezkedhet az állam, a gazdaság és a civil társadalom birodalmán belül, és egy bizonyos osztály, kaszt, faj, kiragadott csoport vagy politikai rendszer érdekeit támogatja mások kárára.
5. "A hatalom mindenütt jelenvalósága nem abból ered, hogy mindenre kiterjeszti legyõzhetetlen egységét, hanem abból, hogy nincs olyan pillanat, nincs olyan pont - azaz, pontosabban szólva, nincs olyan viszony két pont között -, ahol ne volna jelen, ahol meg ne mutatkozna. A hatalom mindenütt jelen van; nem azért, mert mindent átfog, hanem mert mindenünnen elõbukkanhat. ťAŤ hatalom állandó, ismétlõdõ, magatehetetlen, önmagát újratermelõ aspektusa pusztán csak az az összhatás, amely mindezekbõl a változó elemekbõl kirajzolódik, az a láncolat, amely e mozgó viszonyokra támaszkodik, és - mintegy visszahatásképpen - megpróbálja rögzíteni õket. Semmi kétség, nominalistának kell lennünk: a hatalom nem intézmény, nem struktúra, nem valamiféle erõ, amellyel egyesek esetleg meg vannak áldva: a hatalom az a név, amellyel egy adott társadalomban egy bonyolult stratégiai helyzetet megjelölnek" Foucault (1996: 95).
6. Mannheim Károly véleményében: tudásunkat látásmódunk eredményezi, látásmódunkat pedig perspektívánk, hogy mit gondolunk, azt végsõ soron társadalmi helyzetünk határozza meg. A gondolkodás nem elszigetelt individuumok absztrakt tevékenysége, hanem meghatározott társadalmi csoportokban élõ emberek társas cselekvéseinek összefüggõ folyamata. Igazából a társadalom nem egyénekre bomlik, hanem társadalmi rétegekre, és az emberi tevékenységek, gondolatok nagy része ezen árnyaltabb világon belül zajlik (Mannheim, 1996).
7. A civil társadalom fogalma egyfajta jeligévé vált, eligazításul a modern nyugati társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok, illetve a társadalomtudományok alapjául szolgáló fogalmak, eszmék útvesztõjében. Magát a szót a tizennyolcadik században használták elõször a társadalmi kölcsönösség szférájának megjelölésére, majd a tizenkilencedik században az állam hatósugarán kívül esõ társadalmi létszférát írták vele körül.
8. A "fejlõdési" jelzõn itt azt értjük, hogy valamilyen történelmi elõrehaladást, értéket mutat fel, még ha adott viszonyok között esetleg autokratikus vagy autokratikus jegyekkel bír is.
9. ... mindegyik egy speciális eset ... ellentmondások, melyek spontának, vadak, szolidárisak, koncentráltak, uralkodóak, vagy erõszakosak; mások, melyeknél gyorsan kompromisszumra lehet jutni, érdekeltek és áldozatiak; ... az ellenállási fókuszok idõben és térben különbözõ sûrûséggel vannak szétszórva ... a test bizonyos pontjait, bizonyos életpillanatokat, bizonyos viselkedési típusokat kiemelve (Foucault 1996).
10. Az alárendeltség egy olyan hatalmi formára utal, mely egyéneket alárendeltté tesz. Ez jelenthet alárendeltséget valaki másnak kontroll és függõség általi, és önmagunkhoz való kötöttséget tudatosság által. Az uralom etnikai, társadalmi és vallási kényszerre utal. A kizsákmányolás azon társadalmi és helyi viszonyokra utal, melyek az egyént elkülönítik attól, amit elõállít. Ezen gazdasági, kulturális és politikai erõk és viszonyok összefüggnek. Szintén minden ellenállásban megvan az új hatalmi formák veszélye. Az uralom, alárendeltség, kizsákmányolás és ellenállás ezért elválaszthatatlanok, átfedik egymást és összefonódnak (ld. Foucault 1983).
11. A helyi érzet arra a szubjektív irányultságra utal, melyet az egy helyen való élés okoz.