Róna-Tas Ákos
LESLIE KISH (1910-2000)


2000 október 7-én meghalt Leslie Kish, a kérdõíves társadalomkutatás statisztikai módszertanának egyik megteremtõje. Az 1965-ben megjelent Kérdõíves mintavétel (Survey Sampling) címû könyve ma is a világon mindenütt a közvélemény- és piackutatók, és a kérdõíves vizsgálatot végzõ szociológusok, közgazdászok, politológusok bibliája. Munkásságának nagy érdeme az, hogy azokat az eredményeket, amelyeket a statisztikai elmélet a XX. század elsõ felében, elsõsorban R. A. Fishernek, Francis Yatesnek, G. U. Yule-nak és Jerzy Neymannak köszönhetõen felhalmozott, alkalmazhatóvá tette a kérdõíves vizsgálatok tervezésénél és kivitelezésénél. Õt nem a statisztikaelmélet matematikai szépségei érdekelték, hanem az, hogy a társadalomkutatásban miként lehet a statisztika segítségével pontosabb, alaposabb és helyesebb következtetésekre jutni. Mindig a praktikus problémákra talált ki rigorózus megoldásokat, és mindig a társadalomkutatás folyamatának egészében gondolkodott. Míg statisztikus társai vagy az adatelemzés, vagy a mintavétel, vagy a méréselmélet részleteiben merültek alá, õ pontosan értette, hogy ezek szervesen összefüggõ egészet alkotnak: az határozza meg, miként elemezhetjük az eredményeket, hogy miként vesszük a mintát, és hogyan mérünk. A róla elnevezett Leslie Kish kulcs, egy egyszerû, de briliáns módszer arra, hogy egy háztartásból a kérdezõ miként válassza ki a megfelelõ embert egy interjúra. Õ volt az elsõ, aki felhívta a figyelmet a válaszmegtagadás mintatorzító hatására. Az õ nevéhez fûzõdik a gördülõ mintavétel technikája, amely a társadalmi folyamatok állandó megfigyelését teszi lehetõvé. Tõle tudjuk, hogy miként csökkenthetjük a véletlen minta hibáját, és hogy ez pontosan hogyan befolyásolja a becslési értékeket. Az 1960-as évektõl kezdve Michigan lett a mintavétel Mekkája, és ma nincs a világnak olyan szeglete, ahol kérdõíves vizsgálatot végeznek, és ahol ne lenne Kishnek tanítványa. 1977-ben megválasztották az Amerikai Statisztikai Társaság Elnökévé. Számos kitüntetése mellett 1995-ban lett a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja és 1998-ban az ELTE-n tiszteletbeli doktorátust kapott.

Leslie Kish, Kiss Lászlóként látta meg a napvilágot az Osztrák-Magyar Monarchiában, Poprádon, 1910-ben, egy világi zsidó család elsõ gyermekeként. Apja elektromos mérnök volt, aki még legényemberként két évet Amerikában dolgozott. Az apa munkája miatt a család sokat költözött, és Kiss László Zilahon járt középiskolába, abba a gimnáziumba, ahol Ady volt diák. A család 1926-ban emigrált, és New Yorkban telepedett le. Az apa egy éven belül meghalt, utána anyja varrással keresett pénzt, majd cukrászdát nyitott Manhattanben, ahol gyakori vevõként megfordult Eleanor Roosevelt, Fritz Kreisler és Ormándy Jenõ is. Õ maga nappal dolgozott egy orvosi kutatóintézetben asszisztensként és estin végezte a középiskolát, majd az egyetemet is. Kezdetben, apját követve õ is mérnök akart lenni. 1937-ben jelentkezett önkéntesnek a Spanyol Polgárháborúban. Elõször szanitéc volt, de hamar átkérte magát a Rákosi Mátyásról elnevezett magyar harcoló alakulathoz, mert "Ott voltak a legjobb szakácsok.". A huescai csatában megsérült. 1939-ben visszatért Amerikába, ahol a City College of New Yorkon szerzett diplomát matematikából. 1940-ben Washingtonba költözött, és elõször a Népszámlálási Hivatalnál kapott állást. Onnan hamar átkerült a földmûvelési minisztériumba, Rensis Likert kutatócsoportjába. Likert, a nagy tudományszervezõ szociálpszichológus, tette meg a mintavételi csoport vezetõjének úgy, hogy csak kinevezése után kezdte kitanulni a mintavétel fortélyait.

A második világháború, amelyben Kish meteorológusként szolgált, Amerikában nemcsak a természettudományok területén hozott ugrásszerû fejlõdést, hanem a társadalomtudományokban is. A háborús helyzet felélénkítette az állam érdeklõdését a társadalomtudományos kutatások iránt. Különösen a lakosság hangulatát kitapintó kérdõíves vizsgálatok érdekelték a kormányt. Lickert körül kialakult egy kutatói gárda, amely a háború végeztével Washingtonból a Michigan állambeli Ann Arborba költözött, és megalapította a híres Survey Research Centert egy általános iskola alagsorában, de a Michigani Egyetem égisze alatt. Egy év múlva a Kurt Lewin csoportdinamikai vizsgálatainak nyomdokán járó kísérleti szociálpszichológus csoport csatlakozásával jött létre a világhírû Institute for Social Research (ISR) nevû kutatóintézet. Kish és Rensis Likert mellett az alapítók között volt még a magyar származású Katona György, a gazdaságpszichológia egyik megalapítója és Angus Campbell, a neves szociálpszichológus is.

1947-tõl kezdve az ISR az amerikai társadalomkutatás legkiemelkedõbb mûhelye lett. Az intézetben több kevesebb idõt töltõ nagyságok között volt Lawrence Klein, a Nobel-díjas ökonométer, Otis Dudley Duncan, a társadalmi mobilitás-kutatás atyja, Hubert Blalock, a szociológiai elemzés statisztikai módszertanának egyik megalapozója, Philip Converse, a neves politológus, a többek között a kognitív disszonancia redukció elméletérõl híres szociálpszichológus, Leon Festinger, Ronald Inglehart, a posztmaterialista értékek kutatója, James Morgan, az empirikus háztartás gazdaságtan egyik úttörõje és Greg Markus, a háztartás panelvizsgálatok módszertanának megteremtõje.

Az 1948-as elnökválasztás Leslie Kisht hirtelen országosan ismert emberré tette. Míg a többi közvéleménykutató intézet a republikánus elnökjelölt, Thomas Dewey gyõzelmét jósolta, az általa tervezett felmérés, helyesen, Harry Trumant mutatta a jövendõ elnöknek. Ezt õ mindig így kommentálta: "Szerencsénk volt." És noha ezt a sikert valóban a szerencsének is köszönhette, az eset jelentõsen hozzájárult ahhoz, hogy a valószínûségi minta a kérdõíves vizsgálatokban uralkodóvá váljon, kiszorítván az addig használt úgynevezett kvóta mintákat.

1947-ben elvette Rhea-t, aki 53 éven át volt társa, szellemi partnere és írásainak szerkesztõje, majd született két lánya, Carla és Andrea. 1951-ben lett a Michigani Egyetem szociológia tanszékének tanára miután 1948-ban Masters fokozatot szerzett matematikai statisztikából. 1952-ben megvédte disszertációját Amos Hawley, a híres népesség ökológus irányítása alatt. A Michigani Egyetemrõl vonult nyugdíjba 1981-ben. Én ebben az évben találkoztam vele elõször. Rokonom, Katona György meghívására érkeztem Ann Arborba, de mire megkaptam az útlevelet, Katona már nem élt. Laci bácsi rögtön a szárnyai alá vett. A következõ hét évben általában havonta egyszer együtt ebédeltünk. Ezek az ebédek másfél-két órát is eltartottak, és bár az éttermet és az ételt Laci bácsi mindig nagy gonddal választotta ki, az ebéd igazi célja a beszélgetés volt. Kivételesen kíváncsi és nyitott ember volt, és ez csodálatos kapcsolatteremtõ képességgel társult. A beszélgetés többnyire aktuális politikai kérdések megvitatásával kezdõdött. Laci bácsi baloldali gondolkodású ember volt és aktívan részt vett a békemozgalomban. Az 1930-as évek vége óta figyelte az FBI és a McCarthy-féle kommunista üldözés ideje alatt több kellemetlensége is volt, mint "túl korai antifasisztának". A politikai viták után többnyire aktuális olvasmányainkról számoltunk be egymásnak. Õ egyaránt olvasott szépirodalmat, történelmet, filozófiát és társadalomtudományi munkákat. Több könyvet az õ lelkes ajánlása alapján olvastam el, de õ is többször kapott kedvet tõlem könyvekhez. Laci bácsiból hiányzott mindenfajta professzori allûr. Mindenkit egyenrangúként kezelt, még egy nála félévszázaddal fiatalabb zöldfülû szociológus hallgatót is. Én Laci bácsit figyelve értettem meg elõször, hogy az igazi tudósi tekintélynek semmi köze a kivagyisághoz. A magukat professzor úrként szólíttató, nevük mellé tudományos rendfokozataikat mindig gonddal kibiggyesztõ Dr. Ph. D. Habil-ok a tudomány parvenüi, sznobjai. Laci bácsiról mindenki tudta, hogy világhírû tekintély. Õ megengedhette magának, hogy a rangra fütyüljön, és hogy elmaradhatatlan baszksapkája alól, huncut mosolyával, mindenkivel úgy beszélgessen el, mintha az illetõ rég nem látott kedvenc nagypapája lett volna. Nemcsak nagy tudós volt, de bölcs ember is, és a kettõ nála azonos tõrõl fakadt. A gondolkodását a huszadik század elsõ felének auflklärista tudományos optimizmusa formálta, de õ maga tisztában volt azzal, hogy tudásunk véges, és ha tudni akarunk, a tudomány eszközeivel errõl a tudatlanságunkról is számot kell adnunk. Mottója, amely az irodája falára volt kifüggesztve, így szólt: "Tévedni emberi dolog, megbocsátani isteni. A tévedést elõre betervezni pedig statisztika." Én azt is tõle tanultam, hogy tökéletes módszer nincs. ("A tökéletes a jó ellensége" mondogatta). Mindegyiknek megvan a maga elõnye és hátránya, és ez az összehasonlító mérlegelés kell, hogy irányítsa a kutatót. Második könyvének, a magyarul 1989-ben megjelent Kutatások statisztikai tervezése (Statistical Design for Research) címû munkájának klasszikus nyitó fejezetében olvasható, hogy a reprezentáció (általánosítás), a realizmus (valószerûség) és a randomizálás (helyes oksági következtetés) - a három R, - tekintetében a kutatónak mindig valamilyen kompromisszumot kell kötnie. Jó kompromisszum pedig akkor születik, ha a kutató érti választásának következményeit.

Bár Ann Arbor-i éveim alatt sokat beszélgettünk tudományfilozófiai és módszertani kérdésekrõl, mintavételrõl viszonylag kevés szó esett. Laci bácsi ugyan többször agitált, hogy legyek mintavételi szakember, de belõlem hiányzott az a praktikus érdeklõdés, amely az ilyesmihez elengedhetetlen. Miért is tanultam volna ki ezt a szakmát, amikor minden ilyen jellegû problémámmal, bármikor ingyen fordulhattam a kérdés legnagyobb szakértõjéhez tanácsért?

Utoljára 1990-ben láttam a disszertációm védésekor. Utána én a nyugati partra költöztem és onnan beszéltem még többször vele telefonon. A 80-as éveiben járva se csappant meg legendás életszeretete. Utazott, konzultált, publikált, újabb és újabb kitüntetéseket vett át, minden nap bement az irodájába, gyalog, továbbra is finoman udvarolt minden csinos nõnek és hetente többször úszott három kilométert. Nem volt olyan december, amikor postaládámból elmaradt volna karácsonyi családi hírlevele, amelyben beszámolt az év eseményeirõl, olvasmányairól, és egy-két bekezdésben értékelte a világbéke és a nagypolitika aktuális helyzetét is.

Õsszel térdmûtéten esett át, és az azt követõ komplikációk nyomán hirtelen elkezdett romlani az állapota. Néhány nappal a halála elõtt megjegyezte, hogy kezdi elhinni, hogy halandó. Én ezt október 7-éig nem hittem el.