Rostás Zoltán
A ROMÁN MODERNIZÁCIÓ TÖRTÉNETÉRÕL


Az európai integráció problematikája egyetlen közép-kelet-európai országban sem hiányzik, de talán nem tévedek, ha azt állítom: Románia esetében partikuláris képet nyújt. Ezzel a folyamattal és elvvel ugyanis mindenki egyetért, ám amikor európai normák meghonosításáról van szó, a látszólagos szilárd egység pillanatok alatt széttöredezik. Nincs szükség körmönfont kutatási technikákra, hogy kiderítsük: a románok nagy részének Európa-képe - a félévszázados elszigeteltség miatt is - mitikus, ennél fogva az integrációs folyamatban az attitûd és a viselkedés közötti eltérés számottevõ.

Nem feladata e rövid írásnak a fenti tétel illusztrálása, de annyit mindenképpen el lehet mondani, hogy az európai felzárkózás körüli viták, diskurzusok félelmetesen összecsengnek a két világháború közötti hasonló témájú szövegekkel. Arról nem is szólva, hogy a mai diskurzus lépten-nyomon úgy hivatkozik a klasszikusokra, mintha egy híres régi idézet a különbözõ integrációs stratégiákat jobban legitimálná, mint az ország mai és holnapi gazdasági érdekeinek racionális megfogalmazása.

Így aztán az európai integrációként felfogott modernizálás hátterének vizsgálata több mint idõszerû, és a háttér elemzése nem tekinthetõ csupán privát szellemi kalandnak. Pászka Imre szegedi szociológus felmérte ezt az igényt és, úgy tûnik, egy hosszú távú programot követ. Ezt a benyomást erõsíti meg az is, hogy 1994-ben egy csaknem 400 oldalas szöveggyûjteményt közölt, s csak ezt követõen, 1999-ben azt a közel 200 oldalt kitevõ tanulmányt, amelyben nagy hozzáértéssel elemzi mintegy 100 év román felzárkózási kísérleteit és az azokban kitapintható önismeretet.

Pászka Imre 1994-es szövegválogatásának (Román eszmetörténet 1866-1945, Önismeret és modernizáció a román gondolkodásban. Aetas-Századvég) lektorálását a kiváló Románia-szakértõ, Szász Zoltán történész és az idõközben elhunyt jeles kolozsvári szociológus, Ion Aluas vállalta. A szövegek fordításából Pászka mellett részt vállalt Bálintfi Ida Mária, Bálintfi Ottó, Fikl Klára, Horváth István, Ana Hotopan és Németi Rudolf. A nagyszámú munkatárs bevonása ellenére egy ilyen válogatás kivitelezése rengeteg komoly csapdát rejthet. Minthogy Magyarországon jelentõs a román szakértõk száma, a válogatónak kell eldöntenie, hogy a magasan képzett publikumnak szánja-e kötetét, a tudományos kutatónak, vagy a románul nem tudó, de a téma iránt érdeklõdõ egyetemi hallgatónak, kutatónak. Nem könnyíti a válogató helyzetét az a körülmény sem, hogy a román társadalomtudományi irodalomból nagyon sok magyar fordítás készült. Ízelítõül hadd említsük meg, hogy Constantin Dobrogeanu-Gherea, Dimitrie Gusti, Constantin Rădulescu-Motru tanulmányai már a hetvenes-nyolcvanas években önálló kötetekben jelentek meg, a rendszerváltás után pedig Emil Cioran, Mircea Eliade, Nicolae Iorga, Henri H. Stahl írásait adták ki magyar nyelven. És természetesen nem feledkezhetünk meg a korábban megjelent Horváth Andor féle válogatásról (Korszellem és önismeret. Bukarest: Kriterion 1988) sem.

Egyetemi oktatóként Pászka Imre belátta, hogy a - gyakran hozzáférhetetlen - gazdag fordításirodalom mellett olyan kötetet kell összeállítania, amely mind a hallgatók, mind pedig a képzett érdeklõdõk számára átfogó képet nyújthat a jelzett korról és problematikáról. Szemmel láthatóan arra törekedett, hogy nemcsak eszmei-politikai szempontból különbözõ szerzõket állítson csatasorba, hanem mûfaji szempontból is legyen változatos a gyûjtemény. Doktori dolgozatrészlettõl vitacikkig, nyilvános elõadástól gazdaságtörténeti elemzésig vagy filozófia-esszéig, a román eszmetörténet majd minden mûfajával találkozik itt az olvasó. Számomra legitim minden egyes darab lefordítása és beemelése a kötetbe. Csupán az vethetõ fel, hogy nem kellett volna-e fejezetekbe csoportosítani a szövegeket?

De lássuk magukat az egyes szövegeket. A válogatásba beiktatott elsõ részlet Garabet Ibrăileanu, a múlt század elsõ évtizedének legtekintélyesebb szociálliberális beállítottságú irodalomkritikusától gyakran idézett Kritikai szellem a román kultúrában címû mûvébõl származik. A modern román irodalom egyik legelismertebb irányítója a XIX. század elõtti nyugati hatásról ír, és a XIX. századi kritikai gondolkodás megjelenésérõl értekezik. Ezzel szemben Pompiliu Eliade bukaresti egyetemi tanár itt olvasható mûve alig ismert, mert 1898-ban Franciaországban jelent meg, s csaknem egy évszázaddal késõbb, a nyolcvanas években fordították le román nyelvre. Az itt közölt részlet érzékletesen mutatja be, hogy az úgynevezett fanarióta korszakban érvényesült görög befolyás miként adja át a helyét a franciának.

A századforduló e két - lényegében mûvelõdéstörténeti - tanulmánytöredéke az Európa felé való nyitás üdvös voltát jelzi. Ezzel szemben a következõ két tanulmány (illetve részlet) szerzõi tulajdonképpen a modern Romániát létrehozó úgynevezett negyvennyolcas liberális nemzedék konzervatív bírálatát nyújtó csoportosulás, a Junimea tagjai. Theodor Rosetti és A. D. Xenopol írásai nem "akadémikus" mûvek, hanem lényegében egy múlt századi ideológiai vita dokumentumai. Mindkettõ a liberális állam- és nemzetépítõ stratégiának az 1860-as években alkalmazott - nem egyszer téves - módszereit, eredményeit bírálja.

Ezek után kissé meglepõ, hogy a következõ részlet 1939-bõl való. Ebben C. Rădulescu-Motru professzor értekezik - bizonyító adatok nélkül - a román nép lélektanáról. Észleletei nem a románokat, hanem az egyébként befolyásos szerzõ pillanatnyi és egyre jobboldalibb nézeteit illusztrálják. A román lelkiségnek szentelt részletet egy század eleji (narodnyik) mozgalom vezérétõl, Constantin Sterétõl származó szöveg követi. A kétségtelenül népszerû politikus itt a szociáldemokrata és poporanista nézõpontot ütközteti Románia századfordulós iparosítása kapcsán.

Ugyancsak meghökkentõ a két világháború közötti legjelentõsebb parasztpárti ideológustól és közgazdásztól, Virgil N. Madgearutól közölt tanulmány is. Az itt megjelentetett elõadás ugyanis nem a faluról, az agrárviszonyokról szól - amint azt az olvasó elvárná -, hanem a romániai városfejlõdésrõl. Az agrárkérdésrõl szól viszont a következõ részlet: a századforduló kétségtelenül legjelentõsebb szociáldemokrata ideológusa azt elemzi, hogy mi is történt a nyugati modell múlt századi átvétele, a kapitalista viszonyok meghonosodása után Romániában. Constantin Dobrogeanu-Gherea szerint a félfeudális ókirályságban a kapitalizmus új jobbágyságot eredményezett.

A kötetben két tanulmányrészlettel csupán Lucian Blaga - az egyedüli román gondolkodó, aki filozófiai rendszert alkotott - szerepel. A kis és a nagy kultúra viszonyát, valamint a görög-keleti vallás befolyását dokumentáló "bipoláris szellemkör" természetét tárgyaló két szöveg valóban fontos, hiszen a két világháború közötti viták homlokterében állt. A Blaga-részletek után ezúttal szervesen következik Constantin Noica esszéje a román filozófia történetérõl. Noica számvetése szelektív, mert Cantemir, Hașdeu, Conta, Xenopol, Pârvan, Rădulescu-Motru, Blaga és Nae Ionescu mellett nem ismer más jelentõs szerzõt.

A válogatást Pászka Imre utószó gyanánt prezentált tanulmánya zárja. A fordított folyamatok alternatívái címû írás szerencsére nem csupán a válogatásba felvett szerzõk magyarázata, hanem a román modernizáció önálló, szakszerû összefoglalója. Ugyancsak hasznosak a szerzõket bemutató szócikkek és az eszmetörténeti kronológia.

Mindent összevetve: ami a válogatáskötetben szerepel, érvényes és hozzásegít a román társadalomról való gondolkodás megismeréséhez. Az említett szerzõk, a kronológiában kidomborított irányzatok egyike sem kerülhetõ meg. Mégis, a beválogatott részletek és a zárótanulmány között feszültség lappang, pontosan azért, mert a Pászka-szöveg a román gondolkodás jóval szélesebb spektrumára támaszkodik, mint amit a válogatásba sikerült megjeleníteni. Éppen ezért hiányolom, hogy az eszmetörténeti kronológia - amelyben szerepel a junimism, sămănătorism, poporanism és țărănism - teljességgel mellõzi a liberális, szociáldemokrata és nacionalista-ortodoxista áramlatokat. Ugyanígy, az 1866-1945 közötti idõszak illusztrálásakor nem feledkezhetünk meg néhány olyan befolyásos személyiségrõl sem, mint elsõsorban a történész Nicolae Iorga, a filozófus Nae Ionescu, a teológus-költõ Nechifor Crainic, a szociológus Dimitrie Gusti. Csakis az itt említett szerzõk mûvei ismeretében adhatunk igazat Pászka Imrének a román társdalomról szóló kemény megállapítását illetõen: "A román társadalomban, mint láttuk, a modernizáció nyugati típusát mindvégig erõs ellenszenv kísérte, azonban a két világháború között ez radikális formákat öltött, amelynek eszmeisége fokozta az egész folyamat illuzórikus voltát. Ez az eszmeiség politikai síkon a diktatúrát készítette elõ. A gazdasági síkon a korporatív struktúrák megteremtését, szellemi síkon mely mindezeket megelõzte és elõkészítette, tovább mélyítette az elhúzódó identitászavarokat" (1994:346).

Mintha az 1994-es válogatás döntõen liberális és szocialista jellegét akarná kiegyensúlyozni A román hivatáselit (Budapest: Osiris 1999) címû, csaknem kétszáz oldalas tanulmányában, Pászka Imre a nagyobb visszhangot kiváltott (fõként konzervatív) áramlatok irányába mélyíti el vizsgálódását.

A paletta szélesítése ugyanakkor a vizsgált elitréteg szûkítését is jelenti Pászka számára, minthogy elsõsorban az egyetemiek világlátását tanulmányozta. A professzorok konzervatizmusának vizsgálata lehetõséget nyújt egyrészt a modernizáció és tradíció közötti feszültség boncolgatására, másrészt pedig lehetõvé teszi az egymást követõ tudósnemzedékek szocializációjának nyomon követését. Ez a módszer valóban termékeny, hiszen a múlt századi liberális modernizáció elsõ szervezett bírálóitól, a Titu Maiorescu és Petre Carp vezette Junimea körtõl egészen a fasiszta Vasgárdában kikötött fiatal értelmiségiekig az egyetemi tanárok egész láncolata tartotta napirenden a Nyugathoz fûzõdõ viszony, a felzárkózás és a nemzeti önazonosság megõrzésének és kiteljesítésének - nem kizárólag román - kérdését. Állásfoglalásaik révén tehát a téma bízvást tanulmányozható.

Pászka számára az volt a legfõbb általános cél, hogy az egyetemiek pozícióin keresztül tudja meghatározni azt a szellemi környezetet, amelyben a Nyugat felé való közeledés, a polgári modernizáció félelemkeltõ lehetett. Helyénvaló a szerzõ módszertani megoldása, miszerint a felhalmozott dokumentációt a kultúra-civilizáció antinómiájának vizsgálatával oldja meg. Ezt az ellentétet ugyanis nyomon lehet követni az európai integrációra reflektáló román irodalomban. A junimista kritikát Pászka az "alap nélküli forma" híres-hírhedt Maiorescu-i metaforájával indítja. Ennek lényege az, hogy a liberálisok gyorsított modernizációs stratégiája rövid idõ alatt torzszülöttet hozott létre, olyan intézményi keretet, amely káros volt a fejedelemségekbeli környezetben. Nagyon fontos azonban Pászkának az a megállapítása, hogy "Maiorescu és Carp lényegében nem a nyugati civilizáció ellen lázadt, hanem annak módja ellen, ahogyan a nyugati - fõként francia - modellt utánozták. Érvelésük elméleti hátterében a német filozófia és szociológia organikus államtanról vallott gondolatai álltak" (1999:22). A modernizációnak konzervatív bírálata kiszélesedett, sõt, más áramlatok ideológiáját is átitatta. Ez az európai konzervatizmus folytatódott a neojunimista C. Rădulescu-Motru részletesen elemzett mûvében, de a szociológiai iskolaalapító Dimitrie Gusti írásaiban is. Azonban - mutat rá Pászka - "...a modern nyugatos konzervatizmus szkepszisét kifejezõ irányzat volt az autochtonizmus, amely a Junimea európaibb vonulata mellett Eminescu vonalán a késõbbi nacionalista irányzatok számára vált referenciamintává. Az egyik nacionalista-tradicionalista (sămănătorism, gândirism) fogalom ideológiai-teológiai töltete értelmében, a másik a baloldali népi-paraszti poporanizmus-țărănizmus irány" (1999:24). A szerzõ e valóban helyes eszmefejlõdés-diagnózisának megértését jobban elõsegítette volna, ha mindkét kötet idézi a "negyvennyolcas" liberálisok érvrendszerét, hogy aztán az olvasó megérthesse a nemzeti költõ, Mihai Eminescu dühödt antiliberalizmusát. Úgyszintén többet kellett volna idéznie a költõ politikai publicisztikáját, amely lényeges hatást gyakorolt a két világháború közötti fiatal román értelmiség legjavára, a vasgárdista mozgalomba besodródott - az e kötetekben is gyakran idézett Mircea Eliade, Emil Cioran, Constantin Noica, Mihail Polihroniade, Alexandru-Cristian Tell és mások - új nemzedék szellemi-ideológiai irányultságára.

Bár az elsõ világháború, s fõleg Nagy-Románia 1918-as megalakulása mélységesen befolyásolta az értelmiségi elitet is, mégis a legnagyobb román történész, Nicolae Iorga által oly élesen, agresszíven meghonosított parasztmisztika tovább élt és terebélyesedett. Ennek fõ oka az volt, hogy az 1918 után megerõsödött román állam a kultúra révén kívánta etnikailag homogenizálni az új területeket. Autentikusnak viszont csak a román paraszt életébõl merített - sămănătorista - kultúra számított. Pászka ugyanakkor jól érzékeli, hogy a kontinuitás mellett új jelenségekkel gazdagodott a konzervatív hivatáselit fegyvertára. Az õsrögösség újabb apostolai, Nechifor Crainic és Nae Ionescu már teljesen szembe fordulnak mindennel, ami a Nyugatot jelenti és "ortodox normatívák mellett, s mintegy ebbõl következõen a románság bizánci-szláv identitásának és küldetésének eszménye mellett állnak ki" (1999:116). A szerzõnek sikerül érzékeltetni azt a bonyolult identitászavart, amely a két világháború között eluralkodott a román elit körében: úgy akartak mindannyian részt vállalni az új nemzetállam építésében, a "belsõ gyarmatosításban", hogy közben egyre feszültebbé tették a történelmi régiók és a központ kapcsolatát, a görög-keleti és a görög-katolikus egyház, a régi és az új nacionalizmus viszonyát, s fõként a jobboldali ifjúsági mozgalmak és a hatalom ütközését.

Történelmi-szociológiai munkájában Pászka részletesen is kitér az ifjúsági mozgalmak, az új generáció elemzésére. A szerzõ hitelesen oldotta meg a fiatal elit identitásának szövegeikben kitapintható válságát. Nehezen követhetõ azonban a "nonkonformista" jelzõ használata a fiatal nemzedékre, mert ezen hol a Vasgárdát lehet érteni, hol pedig az új generáció írástudóit tömörítõ "Criterion" kör tagjait. Nyilván a vasfegyelmet, a vak engedelmességet, a buzgó vallásosságot, a másság agresszív elutasítását, a politikai gyilkosság legitimációját hirdetõ és kultiváló Vasgárdát csak morbid iróniával lehet "nonkonformistának" nevezni. Szerintem a "Criterion" kört létrehozó fiatal értelmiségiek nyilvános vitáit lehet akár "polgárpukkasztónak" is nevezni. Ez a kör (és a rövid életû, szintén "Criterion" címû folyóirat) azonban indulásakor sokszínû volt. Azok, akik már gárdisták voltak (mint Emil Cioran) nem jártak el a kör rendezvényeire. S amikor Mircea Eliade, Constantin Noica, Petre Comarnescu, Mihai Polihroniade, Alexandru-Cristian Tell betagolódott a mozgalomba, elpárolgott mind maga a kör, mind pedig annak "nonkonformizmusa". A többiek: H. H. Stahl megmaradt szociáldemokrata szociológusnak, az író Mihail Sebastian balra, a drámaíró Eugen Ionesco pedig Párizs felé orientálódott.

Minthogy írásunk szociológiai folyóiratban jelenik meg, természetes, hogy nagyobb teret szenteljünk a Dimitrie Gusti alapította és vezette Bukaresti Szociológiai Iskolának. Az empirikus szociológia iránti érdeklõdés megjelenését Pászka Imre a Szakítás vagy folytonosság címû harmadik fejezetnek Az egyetemi ifjúság és a szociológia címû alfejezetében tárgyalja. Mindjárt a fejezet elején úgy vélekedik, hogy a "Gusti nevével fémjelzett monografikus szociológia mögött egyéb tudományos motivációk mellett az 1922-ben kitört diákzavargások álltak, melyek két éven át, de kisebb-nagyobb idõközökben azt követõen is nemcsak az egyetemek normális mûködését zavarták, hanem felforgatták az amúgyis törékeny román politikai közéletet is. A cél tehát az volt, hogy valamilyen formában levezessék az ifjúság fölös energiáit, pozitív, nemzetépítõ célokra mozgalommá formálják át anarchikus kicsapongásait" (1999:90). A Romániában gyakran összefonódó politikai és hivatáselit valóban megpróbálta a szociológiai terepmunka ilyen irányú, szándékú támogatását, ám ez a maga nemében egyedülálló ötlet és "mozgalom" késõbbi fogantatású. Gusti még a Nagy-Románia létrehozása elõtt saját szociológiai, etikai és politikatudományi rendszert dolgozott ki, s ebben a monografikus szociológiának nagyon gyakorlati szerepet szánt, mégpedig az átfogó társadalmi reform empirikus adatokkal való alátámasztását. Gusti tevékenységének szerves részét képezte a szemináriumi munka, s rendszere részleteinek a kidolgozásában jelentõs szerep hárult tanítványaira, tanársegédeire. Jellemzõ, hogy a diákzavargások idején az egyetem bezárása ellenére Gusti szemináriuma mûködött... Ilyen válságos években készítették elõ és kezdték el 1925-ben az évente megismételt nyári falukutató munkát, s minden évben felkerestek egy-egy régióra jellemzõnek vélt falut. Az 1925-1931 közötti korszak a Gusti féle monografikus szociológia kidolgozásának és a módszer begyakorlásának idõszaka volt. A nyári kutatótáborokba meghívott fiatalok elsajátították a módszert, s kutatómunkát végeztek. Emellett nem hiányoztak a "faluboldogító" gesztusok sem, de ezeknek többnyire "public relations" jellegûk volt. Már csak azért sem lehet a Gusti-féle falukutató táborozást ifjúsági energialevezetõ módozatnak tekinteni, mert ehhez túl kevesen vettek részt, arról nem is szólva, hogy a "zavargókat" nem is hívták volna meg a kutatásra.

Amikor Dimitrie Gusti elvállalta a Királyi Kulturális Alapítvány vezérigazgatói tisztségét 1934 elején, valóban kezdetét vette a "fölös energiák" levezetését célzó "királyi diákcsapatok" szervezése. E csapatoknak Gusti és szociológus munkatársai kifejezetten "social engeneering" típusú programot állítottak össze, amelyben a szociológiai adatgyûjtés immár ötödrendû feladat volt. A Királyi Kulturális Alapítvány költségén mûködtetett diákcsapatok száma évrõl évre növekedett, hogy 1938-tól, II. Károly személyi diktatúrájának bevezetését követõen félkatonai jelleget öltsön. Sõt, az addig önkéntes alapon végzett falumunka 1939-tõl a Gusti által kidolgozott módszer alapján kötelezõvé vált minden fiatal számára egyetemi tanulmányai befejezése után. A diákcsapatok létszámának felduzzasztásával, a falumunka kötelezõvé tételével, a félkatonai tábori élet rítusainak bevezetésével II. Károly - és tehát Gusti - csökkenteni akarta veszélyes ellenfele, a román fasizmus térhódítását, ugyanis - figyelmeztet joggal Pászka - "a Vasgárdának is megvoltak a maga falujáró, táborozó, templom- és hídépítõ diákcsapatai" (1999:90).

Mindezek hozzátartoznak a Gusti által vezetett Bukaresti Szociológiai Iskola szervezeti történetéhez, de nem az általuk mûvelt monografikus szociológiához. A falumunka-mozgalom mellett egyébként mindvégig zajlottak monografikus kutatások is, visszatértek a korábban kutatott falvakhoz és újakat is felkerestek.

Érdekes, hogy miközben II. Károly és Dimitrie Gusti a Vasgárda vonzerejének gyengítésére mindent elkövettek, hogy a diákcsapatok légköre királypártian nacionalista legyen, nem érték el a várt eredményt, amint azt Németh László is megírta nagy vihart kavart Magyarok Romániában címû útirajzában: a román ifjúságnak "szociológiában Gusti a mestere, politikában a Vasgárda fasizmusával rokonszenvez" (Tanú, 1935: III-IV. 137). Ez a politikai rokonszenv a következõ évek folyamán annyira elmélyült, a Vasgárda annyira átszõtte a falunevelésre felkészített diákcsapatokat, hogy tevékenységüket maga a király volt kénytelen felfüggeszteni.

Noha e fejezetben a szerzõ nem tekinti feladatának Gusti rendszere ismertetését, a Gusti által képviselt hivatáselit és az ifjú nemzedék viszonyának taglalását, sok helytálló megjegyzést fûz a rendszerhez is. Kevésbé meggyõzõ az az - Ovidiu Bădina 1968-as szövegére hagyatkozó - utalása, miszerint a Gusti-iskolában az etnografizmus "involúciós állapota (...) oda vezetett, hogy az empirikus gazdasági-társadalmi kérdéseket háttérbe szorította a néprajz, mint ahogyan arról a Sociologie Românească folyóirat anyagainak a többsége, valamint az elkészült »szociológiai monográfiák« is tanúskodnak" (1999:93). A félreértés abból adódik, hogy Bădina mindent etnográfiának tekintett, ami nem volt szûk értelemben vett faluszociológia. A Gusti-iskola nagy és elismert érdeme éppen az, hogy meghaladta az egyoldalú, leíró "õsi kultúra"-mentõ etnográfiát, mégpedig pontosan a multidiszciplináris kutatás meggyökereztetésével. Persze, az is igaz, hogy a Gusti-iskolából kisodródott egy vasgárdista csoport, amelynek tagjai, visszautasítva a szociológiát, az etnográfiát tûzték zászlajukra.

Bár tételesen nem fejti ki, Pászka érzékelteti, hogy a Gusti-iskola fejlõdésében kisebb mértékben reprodukálódik az egész román, fõként a bukaresti hivatáselit identitászavara, legitimációs válsága Nagy-Románia létrehozásától a második világháborúig. S ez a megállapítás érvényes a "Criterion" csoportra is, noha annak hírneve a maga korában a Gusti-iskoláénál sokkal csekélyebb volt. Emil Cioran, Mircea Eliade, Eugen Ionesco, Constantin Noica, Henri H. Stahl háború utáni kivételes teljesítménye utólag felértékelte efemer csoportjukat.

Végül hadd állapítsuk meg, hogy az utóbbi évek konzervatizmust elemzõ szociológiai irodalmát is ismerõ és kamatoztató Pászka Imre két könyvével bebizonyította: nem csak a történészi perspektíva termelhet érvényes mûveket a román valóságról, hanem a szociológusi is. Véleményem szerint e két kötet fõ érdeme az, hogy a szokásos magyar-román kapcsolatkutatási perspektívát meghaladva a szerzõ a román értelmiséget, bár nem mindig empátiával, de belülrõl vizsgálja. Erre az ethoszra van szükség a jelzett kutatási program folytatásához.