A családbomlási folyamat legtöbb érzelmet felkavaró eseménye minden kétséget kizáróan a közös gyermek(ek) elhelyezésérõl hozott bírósági határozat. Valami pótolhatatlannak az elvesztését jelentheti az egyik peres fél számára még akkor is, ha a másik félnél (tovább)nevelkedõ gyermek(ek)kel valamilyen formában a késõbbiekben is lehet érintkezni. Fokozhatja a veszteségérzetet a többi vitás ügy gyermekelhelyezéstõl függõ kimenetele, a társadalmi környezetben fellépõ presztízsvesztés, a szülõi büszkeség és alkalmasságérzet megrendülése és még sok más kataklizmaszerû lelki folyamat. Sok minden fokozhatja a veszteségérzetet, mondottam, de hozzá kell tennem: sok minden mérsékelheti is. Könnyebb elviselni a másik fél javára szóló bírói döntést például akkor, ha belátjuk annak indokoltságát, vagy akkor, ha biztosak lehetünk az "elvesztett" gyermek(ek) harmonikus fejlõdésében, és abban is, hogy nem szorultunk ki jóvátehetetlenül a gyermek(ek) életébõl. Különösen könnyû elviselni a bírói határozatot, ha a "gyõztes" fél, az addigi házastárs nem táplál rosszindulatot, bosszúvágyat, és nem a gyermek(ek)hez fûzõdõ kapcsolatunk megrontása, hanem ellenkezõleg: a közös érdekek felismerése alapján annak önzetlen, állhatatos karbantartása a célja.

Mindenekelõtt egy olyan tényt szeretnék rögzíteni, amely nyilvánvaló volta ellenére is sok figyelmet érdemel. A családbomlási folyamat gyermeki szempontból azért kataklizmaszerû különösen a serdülés elõtti életkorban, mert a családon belüli szeretetlánc megszakadásával fenyeget (vö. Hernádi 1989: 110). A család rendszerszemléletét valló Emery is azt írja (1994: 48-49), hogy mihelyt a gyermek számára kérdésessé válik szüleinek egymás iránti szeretete, képzeletében az õ iránta érzett szeretetük is megkérdõjelezõdik. Ez a döbbenetes felismerés alkalomadtán sokkal nagyobb veszélyt jelenthet a gyermek lelki egészségére nézve, mint az elvált szülõk eltérõ nevelési elvei, rivalizációja. Ezért tartható mindennél fontosabbnak, hogy a válás után létrejövõ nevelési helyzet a gyermek iránti szereteten kívül és azon felül még a szülõk egymás iránti megbecsülését is sugallja. Korántsem veszítjük tehát szem elõl a családbomlási folyamat fõszereplõjét, a gyermeket, ha szüleinek minél konfliktusmentesebb válás utáni együttmûködését próbáljuk minden erõvel szorgalmazni.

Rövidesen kifejtendõ okokból ez nem mindig könnyû. Ami pedig az idevágó adatok szemlézését illeti, elõre kell bocsátani, hogy az in camera tanácskozási hagyomány miatt hivatalos bírósági adatösszesítés egyáltalán nem létezik az angolszász országokban például arról, hogy hányan és milyen gyermekelhelyezési formáért folyamodtak, és hogy miként döntött a bíróság, volt-e fellebbezés vagy visszatérés a bíróságra a körülmények megváltozása folytán stb. Híressé vált, sajtónyilvánosságra jutott gyermekelhelyezési ügyek természetesen jócskán akadnak, de ezeket, mivel nem ismeretes tipikusságuk vagy különlegességük számszerû mértéke, nem lehet adatoknak tartani. Amint az elõzõ fejezetben, a mostaniban is a legmegbízhatóbb társadalomtudományi kutatásokban megismert megoszlások, viselkedések stb. adatszerûségébõl kell kiindulnunk.

Három téma köré rendezem mondanivalómat:
- a láthatások,
- az apai távollét és
- a közös gyermekfelügyelet
affektív adatait szeretném elemezni.

A rendezés során létrejött családi helyzetek - 1 444 észak-kaliforniai felnõtt (és 1 487 gyermek) megkérdezése alapján összegyûjtött, Maccoby és Mnookin által 1992-ben publikált adatok szerint - a következõ megoszlást mutatták (közönséges szedéssel közlöm a gyermekfelügyelet jogi, és vastag szedéssel a gyermekfelügyelet fizikai formáját):
 

- anya, anya	18,6 %
- apa, apa	1,8 %
- anya, közös	48,6 %
- apa, közös	6,8 %
- közös, közös	20,2 %
- egyéb	4,0 %
Összesen	100,0 %

Ami annyit tesz, hogy kb. négyötöd rész erejéig laknak a gyermekek az elvált édesanyánál (mert a közös fizikai gyermekfelügyelet is ezt jelenti az idõ nagyobbik részében), és csupán egyhatod-egyheted rész erejéig az édesapánál. Viszont közös jogi felügyelet érvényesül az esetek négyötödében. Hogy ez csupán szenteltvíz-e a túlnyomórészt egyszülõs nevelkedésen, vagy megkönnyíti a másik szülõ részvételét a gyermeknevelésben, vizsgálandó kérdés.

A két kutató még hozzáteszi, hogy - kaliforniai adatokról lévén szó - más államokban bizonyára alacsonyabb lenne a közös gyermekfelügyeletek aránya, továbbá hogy az általuk rögzített közös gyermekfelügyeletek mögött itt is igen gyakran szerepelt az anyák kizárólagos felügyeletre irányuló beadványa. A vitatott ügyekben az anyák pernyertességi esélye az apákhoz képest 2 volt az 1-hez (Maccoby-Mnookin 1992: 112-114). A láthatási helyzet, a fizikai gyermekfelügyelettel nem rendelkezõ szülõ és a gyermek(ek) idõnkénti együttléte tehát még ebben a mintában is, és még a közös fizikai felügyelet bírósági kimondása esetén is nagy mértékben jellemzõ volt.
 

Láthatások

A láthatások gyakorisága látszólag könnyen rögzíthetõ. Furstenburgnek és munkatársainak két, igen gyakran idézett tanulmánya (1983; 1985), amelynek sajtóvisszhangja mélyen beivódott a szakmai és nem szakmai közvéleménybe, arról adott számot, hogy az elvált apák legnagyobbrészt nem élnek a számukra kínálkozó láthatási alkalmakkal. Furstenburgék nagy, reprezentatív országos mintán nézték meg a kérdést, és azt találták, hogy a gyermekek 49 százaléka az elmúlt év során egyáltalán nem látta gyermekfelügyelettel nem rendelkezõ szülõjét; a legalább heti együttlétek ezzel a szülõvel csak a gyermekek egyhatodánál valósultak meg. Furstenburgék az okokat keresve a gyermektartási díjtól való megszabadulás törekvését jelölték meg elsõ helyen. Egy másik, frissebb, ugyancsak országos felmérés (Seltzer 1991) nagyon hasonló adatra bukkant, de csak azok között az apák között, akik 11 vagy több éve költöztek külön gyermeküktõl! Itt is 50 százalék volt a rendkívül gyér, és csupán 12 százalék a heti kapcsolatot tartó apák aránya. A 2 éve vagy még frissebben különköltözött apák megfelelõ adata fordított volt: 13, illetve 43 százalék. Seltzer azt is feltárta, hogy az apák magasabb szocioökonómiai státusa, közelebbi lakóhelye fokozta, a szülõk bármelyikének meg- vagy újraházasodása viszont csökkentette az apai láthatások gyakoriságának statisztikai valószínûségét.

Mindkét adatbázis azonban kizárólag az anyák beszámolóin alapult, és egyik sem tett különbséget a törvényes házasságból született, illetve az együttélésbõl vagy alkalmi partnerkapcsolatból született gyermekek apai láthatása között!

Ez a kettõs metodológiai hiba csak nagyon részleges használhatóságot tesz lehetõvé. Seltzer eredményeibõl kitûnik, hogy a fekete apák gyakrabban látják zömmel nem is törvényes házasságból származó gyermekeiket, mint a fehérek. (A fekete családszervezet speciális affektív vonásaira még vissza szeretnék térni.) Különösen a Furstenburg-féle adatok szenvedik meg a gyatra metodológiát, mert ebben az adatbázisban még az apa különköltözése óta eltelt idõt sem vették figyelembe! Ami nemcsak azért sajnálatos, mert idõ teltével nemcsak apai részrõl lanyhulhat a gyermek iránti érdeklõdés, hanem azért is, mert a másik irányban is érdeklõdésapadás állhat be, különösen ha a minta nagyobbik része 10-20 éve vált külön, ami akár fiatal felnõtt korú "gyermekeket" is bevonhatott a mintába, akik már évek óta sokkal szívesebben lehettek kortársaik, semmint szüleik társaságában.

Egészen más eredményeket kapunk, ha frissen, három éven belül elvált, ráadásul törvényes házasságból elvált családok mindkét felnõtt tagját kérdezzük meg a láthatások gyakoriságáról, és csak 15 évnél fiatalabb gyermekekrõl van szó. Braver (1998) például 90 százaléknál is nagyobb gyakoriságot talált az utóbbi évben legalább egyszer lezajlott, és 50 százalék körüli gyakoriságot az utóbbi hónapban legalább négy napot kitevõ apai láthatásokra vonatkozóan; mindkét adat még ennél is magasabb volt egy településen lakó apák-anyák esetében (45).

Még a gyermekfelügyelettel rendelkezõ anyák kiszolgáltatottságát valló, erõsen elfogult szerzõk is, amilyen például Arendell, kénytelenek rögzíteni a láthatások nagyon sokszor felzaklatóan kiábrándító, idegenszerû élményét az apák számára. Arendell (1995) hosszú részleteket idéz azoktól az apáktól, akik képtelenek voltak beletörõdni abba, hogy - nemritkán saját portájukon - családfõbõl puszta vendéggé minõsültek vissza, és megszokott spontán, mindennapos interakciójukat gyermekükkel feszült, szabályoktól teletûzdelt, idõben és térben behatárolt, voltaképpen kellemetlen interakció váltotta fel, amely pedagógiai szempontból is kérdéses volt, hiszen például a megszokott apai szigort semmiképpen nem lehetett alkalmazni az anyai s különösen a hatósági következmények árnyékában. Külön nehézséget okozott, hogy a gyermekfelügyelettel rendelkezõ anyák sok esetben a láthatásokból következõ felnõtti kontaktusoknak is elejét akarták venni - nemritkán megtorlásként - a gyermekek elidegenítésével (vö. Gardner 1987), ami közvetlenül vezethetett a láthatások és a felnõtti kontaktusok teljes elmaradásához. Ha tehát egyes kutatók a klasszikus Wallerstein-Kelly-féle gyermeklélektani vizsgálat (1980) nyomán azt állítják, hogy a gyakori láthatások csak akkor ajánlhatók, ha viszonylag konfliktusmentes a két elvált felnõtt viszonya, a tétel megfordítva is igaznak tûnik: csak akkor lehetnek érdemlegesek és gyakoriak a láthatások, ha viszonylag konfliktusmentes a két felnõtt válás utáni viszonya. Mindenesetre Wallerstein és Kelly kisebb mintájának anyái közül igen sokan "semmiféle értelmét" nem látták a láthatásoknak, ami sajnos arra utal, hogy még konfliktusok sem kellenek ahhoz, hogy az anyai támogatás a láthatások terén elmaradjon.

Arendell természetesen a férfigõg, a patriarchális uralom megroppanásának jeleit látja a beszámolókban (1995: 14). Nem vitatom, hogy ennek is része lehet az apák tehetetlen frusztrációjában. A megszokott irányító szerep hiányolása azonban olyan mély, legitim késztetésbõl is fakadhat, mint például az apai foglalkozás vagy szakma átadásának vágya. Nemcsak az apák látják úgy, hanem az anyák is bevallják, ha a kutató rákérdez, hogy a láthatások sorsa az õ kezükben van. Braver mintájában az anyák egynegyede elismerte, hogy többször is meghiusított láthatásokat (1998: 49). Sajnos igen kevés az értékelhetõ kutatás arra vonatkozóan, hogy milyen az anyáknak a láthatásokhoz fûzõdõ viszonya attól függõen, hogy
- milyen volt a házassági konfliktusok "öntisztulási képessége";
- ki kezdeményezte, vitte végig a válást;
- ki elégedettebb a válás után létrejött életviszonyokkal;
- ki köt elõbb tartós új partnerkapcsolatot vagy házasságot.

A családbomlás kutatása közben elsikkad azoknak a motívumoknak a kutatása, amelyek már az aktív házasságokban is elõrejelezhetik azok valószínû felbomlását. Egészen új az a "kockázat és ellenállóképesség" (risk and resiliency) szemlélet, amelyet a serdülõkori lelki zavarok kiemelkedõ kutatója, E. Mavis Hetherington képvisel (1999). Indirekt módon, a fekete házaspárok interakcióján keresztül képet kaphatunk a láthatások sikerességének vagy sikertelenségének valószínûségét a fehérek közt is elõrejelzõ tényezõkrõl. Orbuch-Veroff-Hunter (1999) azt találta, hogy a fekete házasságokban a házasságon belüli nemi szerep- és munkamegosztás kiegyensúlyozottabb, ezért ritkábbak a hatalom kérdése körül forgó viták, kisebb a szexuális összeillés és a szabadidõ súlya, viszont nagyobb a tágabb családon belüli elfogadottságé a házasság pozitív értékelésében, a feleségek, miközben sok tekintetben irányító szerepet töltenek be, több türelmet és megértést tanúsítanak a férjek iránt, ha azok kevesebb pénzt hoznak haza, és a felmerülõ konfliktusok ritkábban mélyülnek el, mert játékosabb tónusúak, mint a fehérek közti házasságokban. Ami mostani témánk szempontjából különösen fontos: a feketék közti házasságok elsõ éveiben a megszületõ gyermekek sokkal kevésbé zavarják meg a házasság minõségét, mint azt a fehérek közt tapasztaljuk (23-40). Megkockáztathatjuk, hogy a láthatások körüli, a megoldatlan vagy megváltozott hatalmi viszonyok által diktált viaskodások sokkal kisebb valószínûséggel merülnek fel, ha maga a házasság sokkal kevésbé hangolódott ilyen vitákra.

Ami a válás kezdeményezésének, végigvitelének a láthatások minõségére tett, lehetséges hatását illeti, az adatok rendkívül gyérek. Csupán Greifnél (1985) találunk alapadatokat, de az õ, hirdetés útján kialakult mintája kizárólag gyermekfelügyelettel rendelkezõ apákat tartalmazott (1 136 apa 1 996 18 éven aluli gyermekkel az Egyesült Államok bármely vidékérõl). A felnõtt minta 66 százalékban mondotta, hogy a feleség kezdeményezte a válást. 44 százalékukat meglepte a feleség által elindított bontóper, nem is sejtették, hogy házasságukkal baj van. 58 százaléknyi volt azok aránya, akik a bontóper elindultával sem akarták, hogy a házasság felbomoljon (52). Ezek a férfi megkérdezettek azonban kivétel nélkül hozzájutottak a fizikai gyermekfelügyelethez. Sejthetõ, hogy még magasabbak ezek a százalékarányok olyan populációban, ahol az apák túlnyomó része legfeljebb láthatási joghoz jutott. A láthatásra tett hatás - hangsúlyozom, spekuláció következik - valószínûleg a következõ: ha a feleség kezdeményezi és viszi végig a válást, akkor azért kisebb a harmonikus láthatások esélye, mert a volt férj fûz kibékülési reményt a láthatásokból következõ felnõtti kontaktusokhoz, de ez a lehetõség már azért sem reális, mert a volt feleség mindent megtett, hogy férjét kitudja az életébõl. Ha azonban a férfi volt az aktív fél a házasság felbontásában, paradox módon azért van nagyobb esélye gyermeke(i) zökkenõmentes láthatására, mert a volt feleség fûz kibékülési reményt a láthatásokból folyó felnõtti kontaktusokhoz. Az itt felvillantott spekulatív lehetõséget feltétlenül kikutatandónak tartom. A láthatásoknak a két felnõtt egymás iránti kurrens érzelmeivel való mély összefüggése biztos befolyásoló tényezõnek látszik.

Ami átvezet következõ meggondolásunkhoz: milyen hatása lehet a válás után létrejött életviszonyokkal való elégedettségnek a láthatások gyakoriságára, minõségére? Ismét csak találgathatunk, mert az angolszász országokban nem születtek idevágó kutatási eredmények. Maga az elégedettség is viszonylagos kritériumokon nyugszik. Az Egyesült Államokban elterjedt szakmai és laikus felfogás az, amely az elvált férjekhez rendeli a nagyobb elégedettséget azon a címen, hogy agresszívabb fellépésükkel, drágább ügyvédeikkel jobb alkupozíciókat tudnak elérni. Braver sok tekintetben etalonként kezelhetõ vizsgálatának (1998) idevágó adatsora azonban ellenkezõ képet mutat. A megkérdezett nõk körében talált nagyobb elégedettséget a lezajlott válás valamennyi vonatkozásában (gyermekelhelyezés, láthatások mennyisége, gyermektartási díj összege, vagyonmegosztás). Az adatsor mélyebb elemzése során Braver megállapítja (100-103), a nõk nagyobb elégedettsége arra vezethetõ vissza, hogy sikerült megközelítõleg azt a rendezést elérniük, amelyre törekedtek, és hogy úgy érzik, nagyobb befolyásuk volt a rendezési folyamatra, mint a férfiaknak. A megkérdezett férfiak közül egy sem állított ilyent, mi több, még a nõk közül is háromszor annyian mondták, hogy a rendezési folyamat nekik kedvez, mint ahányan azt, hogy a férfiaknak. Braver egyhelyütt a váláskutatás "kis szennyes titkának" nevezi azt a kutatásba legtöbbször be sem vont tényt, hogy túlnyomórészt nõk a válások kezdeményezõi (135).

Hiába talált Wallerstein és Kelly (1980), sõt, még Weitzman (1985) is nagyobb elégedettséget a nõk körében a válás utáni életviszonyok tekintetében, a szükséges következtetések levonásával adósak maradtak. A döntõ tényezõ minden bizonnyal a gyermek(ek)kel fenntartott interakció megszakítatlansága volt az anyák esetében, míg az apák sokkal kisebb elégedettsége ugyancsak döntõ mértékben biztosan ennek az interakciónak a megszakadásából táplálkozott. Cseh-Szombathy és munkatársai (1985) éppen erre valló kontextusokat tártak fel európai adataikban (vö. pl. Niemela-Myyra-Lento 1985). Ha az amerikai elégedettségi arányszámoknak a láthatások sikerével való korrelációját jobban is megismerjük (ehhez azonban célzott kutatások szükségesek), kiderülhet, hogy nem része-e az elégedettségnek a láthatások sikere-sikertelensége is.

Végül az új lekötöttség (tartós párkapcsolat, újraházasodás) hatása a láthatások gyakoriságára, minõségére minden idevágó adat szerint statisztikailag negatív, méghozzá akár az anya, akár az apa oldalán alakul ki ilyen új lekötöttség. A közös gyermek a közös múlt relikviája, s ha túl akarunk lendülni a múlton, könnyebb a képlékeny gyermekkel a jövõbe bevonulni, mint a múltunkhoz tartozó egykori szülõtárssal, ha mégoly ritkán zörget is a gyerekéért. A láthatások ritkulásával vagy megszûnésével az anya számára éppen ez az esély kínálja fel magát. Az apa új élet- vagy házastársa is üdvözölheti, ha ritkábban vagy már egyáltalán nem vonja el az apát új szerepkörétõl a múltjához tartozó gyerek. Kivételek természetesen vannak: kiszállhat egy kocsiból a jégpálya elõtt két felnõtt és a velük együtt lakó, három különbözõ házasságból származó három-négy gyerek. Azt azonban tudni kell, hogy a férfiak korábbi és tipikusabb újraházasodását az is okozhatja, hogy "elõre menekülve" próbálnak túllendülni a válás okozta veszteségen, megaláztatáson (vö. Niemela-Myyra-Lento 1985: 42-43). Bõségesen rendelkezünk a nevelõszülõhöz való gyermeki, legtöbbször már serdülõkori alkalmazkodás pszichológiai adataival. A második házasságban élõ gyermek érzékenyebb a konfliktusokra, nemritkán leküzdhetetlen ellenszenvet táplál új "szülõje" ellen, akinek pedig életszínvonal-emelkedését köszönheti; még évek múltán is az eredeti házasság visszatértérõl ábrándozhat stb., stb. Az egyetlen idevágó szociológiai kutatás kiemeli a szülõi szerep eltérõ percepcióit a nevelõszülõ, illetve az elõzõ házasságból érkezett felnõtt-gyermek páros szemszögébõl (vö. Fine-Coleman-Ganong 1999). A láthatások gyakoriságát, minõségét a jelek szerint annál inkább próbára teszi bármelyik egykori szülõtárs új házassága, minél sikertelenebb. A döntõ tényezõ mindenképpen a gyermekfelügyelettel rendelkezõ és az elköltözött szülõ nemritkán rejtett kommunikációja a láthatások fontosságáról vagy terhes haszontalanságáról. Az anyától érkezõ, az utóbbira utaló jelzések bénítóan hathatnak az apára. Braver adatszerûen is kimutatta, hogy a láthatások anyai akadályozása elõbb történik, mint az apai visszahúzódás, egybekötve a tartásdíjfizetés részleges vagy teljes felfüggesztésével (Braver 1998: 168-172). Ez az anyai technika hatásos lehet a volt férj érzelmi megleckéztetése tekintetében, de a jelek szerint ritkán változtatja meg a gyermekek apjukhoz fûzõdõ érzelmeit. A láthatások rapszodikussága, akadályoztatottsága, vagyis az apák szempontjából rendkívül kiábrándító volta ellenére az egyszülõs helyzetben nevelkedõ gyermekek 76 százalékos arányban vélekedtek úgy, hogy édesapjuk szereti õket és érdeklõdést tanúsít sorsuk alakulása iránt. Érdekes módon még ennél is nagyobb, 93 százalékos arányban vélekedtek így azok a gyerekek (jobbára serdülõk), akik édesanyjuk idõközben kötött új házasságában éltek (Furstenburg 1985).
 

Egy szülõvel

A feminista kultúrkritika a nõ és a gyermek felszabadulását csakis az elnyomó, durváskodó apa minél teljesebb eltávolításával tartja lehetségesnek, s eközben messzemenõen számít a család gazdasági megtántorodásának különbözõ forrásokból való jóvátételére. Nyitva marad az a kérdés, hogy a gyermekek minden szakember számára nyilvánvaló affektív kibillenése, megzavarodása milyen részben írható tisztán az apai távollét, és milyen részben az apai távolléttõl nem független anyagi nélkülözés számlájára.

Miközben a férfi nélkül gyermeket szülõ vagy/és nevelõ anya a feminista kultúrkritika hõsnõje, a távollévõ apa kiszámíthatatlan ösztöncselekvések rabjaként, erõszakoskodó dúvadként jelenik meg az ideologikus közvéleményben. Az ország utcái és otthonai, sugallja ez a közvélemény, akkor lesznek biztonságosak a nõk és gyermekeik számára, ha sikerül minden férfit rács mögé juttatni, de legalábbis eltiltatni a láthatás jogától. A nagy hagyományú amerikai puritanizmus legújabb kinövése ez az üdvtan, amelynek végsõ tökélyre fejlesztett változata már nem is számol férfiakkal, hiszen õk minden társadalmi baj és zavar okozói.

Mindez természetesen túlzás, de a nõk elleni erõszak megelõzését szolgáló kutatások tízszer-húszszor annyi állami támogatásra számíthatnak, mint például a sejtbiológiai kutatások; a zavarbaejtõen nagyvonalú összeg nagy részét a "kutatók" tévéhirdetésekre költik (vö. McConnell 2000). Menhelyek, feminista segélyezõ csoportok százai gondoskodnak országszerte a férfi erõszak nõi áldozatairól, miközben elsikkad (vö. Farrell 1993: 152-161), hogy sokkal több férfi válik erõszak áldozatává, mint nõ; a nõi feljelentések többsége nem bizonyul alaposnak, illetve ún. pszichológiai erõszakra (fenyegetõ fellépésre) vonatkozik; a férfiak elleni nõi erõszak is a férfiak számláját terheli, mert nõk által felbérelt férfiak követik el.

A családon belüli erõszak bõvebb tárgyalását mellõznöm kell, de mivel az egyszülõs helyzet elõtörténetéhez olykor ez is hozzátartozik, egyetlen meggondolás erejéig kitérek rá. A kérdéses cselekmény azonnali büntetõjogi kezel(tet)ése minden gyógyulási utat elzár. Nem mondom, hogy kötelezõ eltûrni a férfi fizikai erõfölény éreztetését, de a családi élet több ezer éves történetében mindig kínálkoztak, és ma is kínálkoznak a család belsõ pszichodinamikájából adódó jóvátételi lehetõségek a nõi oldalon. Ha a nõi agresszióra (pl. csecsemõ- vagy férjgyilkosságra) bõséggel találunk mentõ érveket, lehetne találni a férfi erõszakra is. De ne keressünk ilyeneket, mert a gyengébbel brutálisan bánni csakugyan helytelen dolog. Keressünk viszont mentõ érveket a család túlélésére vonatkozóan! Feltéve, hogy a monogám nukleáris család zárt intimitását végegyenlegében jó dolognak tartjuk. (Mint láttuk, nem mindenki vélekedik így.) Maclean és Eekelaar ezt írja: "Az együttélõk között felléphetnek nézeteltérések, de ezek beleolvadnak a teljes kapcsolat dinamikájába, és már ezen a dinamikán belül is megoldódnak. Viták, veszekedések gyakran már azzal is feloldódhatnak, hogy belehelyezõdnek azoknak az általános elõnyöknek (benefits) a kontextusába, amelyekkel a közös háztartásban élés jár mindkét fél számára. A büntetõjoghoz való folyamodás azonban olyan negatív következményeket von maga után, amelyek nyomósabbak, mint az interaktív kapcsolat elõnyei." (1997: 2)

Csakugyan zavartalan harmónia honol a férfitól "megtisztított", egyszülõssé vált családban? A témával kapcsolatos feminista agenda annak minél meggyõzõbb bizonyítása, hogy semmiféle affektív hátrányt nem okoz az apának az egyszülõs családtól való távolléte. A férfijogi mozgalmak agendája ezzel szemben annak bizonyítása, hogy az egyszülõs családok minden problémája a férfiak elüldözésének következménye. Valahol középütt helyezkednek el a józan adatok, amelyek összegzésére most kísérletet teszek.

Az egyszülõs családban nevelkedõ gyermekek az Egyesült Államokban már a gyermektársadalom többségét alkotják; kb. fele-fele arányban nevelkednek apa nélkül azért, mert anyjuk soha sem volt házas, illetve mert elvált. McLanahan, a téma kiemelkedõ szakértõje több országos reprezentatív gyermekfelmérés adatait összegezve azt találta, hogy az apa nélkül nevelkedõ gyerekek kétszer valószínûbben morzsolódnak le a 14-18. életév közötti iskolarendszerbõl, mint apjukkal nevelkedõ társaik (McLanahan 1999: 120). A fehér gyermekek lemorzsolódási esélye ezen belül még a feketékének is kétszerese, talán mert az apai távollét a fekete kultúrában kevésbé számít anomáliának (121). Az egyetemi lediplomázás esélyei 4-12 százalékkal alacsonyabbak az apa nélkül nevelkedett fiataloknál (123-124). A megözvegyült anyák gyermekei ugyanakkor nem mutattak tanulmányi eltérést az ép családok fiataljaihoz képest (127), mint ahogy - csak a lánygyermekeket tekintve - a korai terhességek-szülések számában sem (uo.). Az élõ apa nélkül nevelkedõ lánygyermekek akár ötször nagyobb valószínûséggel szülnek tinédzser korukban, mint az apával nevelkedõk (126). A több tízezres, országos gyermekminták adataiból McLanahan mindvégig úgy vonta le következtetéseit, hogy kiszûrt minden releváns befolyásoló körülményt az apai távolléten kívül. "Az apai távollét ténye tehát sokkal inkább közrehatott, mint a körülmények" - zárja adatismertetését (127).

Elsõsorban a nevelési erõforrások (parenting resources) szûkössége sodorja hátrányos helyzetbe az egyszülõs körülmények közt nevelkedõ gyermeket (135). McLanahan tömör helyzetismertetése a következõ:

A fizikai elszakadás hatását felnagyíthatják a gyermekek keserû érzelmei: akkor is apjukat hibáztatják a család cserbenhagyásával, ha az anya kezdeményezte a különköltözést. Anyjukhoz fûzõdõ kapcsolatukra is kihat az apa távolléte. A kettõs, apai és anyai szerepre kényszerülõ egyedülálló anyák stresszhelyzetbe és depresszióba sodródhatnak, ami hátrányosan hathat szülõi ténykedésükre... némelyikük túl elnézõvé, másikuk túl rideggé, szigorúvá válik. Nincs meg az a kiegyensúlyozottság, amely a kétszülõs háztartások mûködését gördülékennyé teszi. Mivel nincs másik szülõ, aki helyreigazíthatná vagy megerõsíthetné, az egyedülálló anya szülõi ténykedése egyenetlenné, következetlenné válik... Nevelõapa megjelenése sem juttatja az anyát több szülõi idõhöz és energiához, sõt, az új férfi éppenséggel el is vonhatja a gyermekektõl az anya figyelmét... A nevelõapával kiegészült egyszülõs család gyermekei csak akkor juthatnak több nevelési erõforráshoz, mint kétszülõs gyermektársaik, ha azon kívül, hogy érdemleges kapcsolatot tarthatnak fenn édesapjukkal, még új nevelõapjukhoz is jó viszony fûzi õket (135-137).

Az egyszülõs helyzet mellett felhozott legfõbb érv az szokott lenni, hogy a gyermekeket mindenekelõtt édes szüleik konfliktusától kell megóvni. Ez a kurtán-furcsán el nem intézhetõ, mert alapos érv azonban kvalifikációkra szorul. Ha alkoholizmus, kábítószerfüggés vagy erõszakoskodás a szülõi konfliktus alapja - foglal állást McLanahan -, a nevelési helyzet válás nélkül is hátrányossá válhat, így tehát a család "megcsonkulása" nem feltétlenül fokozza a hátrányokat, sõt, fel is számolhatja néhányukat. A válások zömét azonban nem ilyen konfliktusok okozzák, és ha a szülõk viszonya akár csak a nem tökéletes szintet is eléri, mindkettejük jelenléte a háztartásban feltétlenül jobb a gyermek(ek) számára, mint az apa elköltözése. Már csak azért is, mert
- még a szülõk nagyobb konfliktusai is csak kis mértékben felelõsek a tanulmányi leromlásért;
- ezek a konfliktusok a válással nem feltétlenül iktatódnak ki a gyermekek életébõl;
- sem a válás elõtt, sem az után nem rontják annyira a gyermek beilleszkedési esélyeit, mint maga az egyszülõs helyzet (136).

Más veszteségekkel is számolni kell a nevelési erõforrások összeszûkülésén kívül.

A család külsõ kapcsolati rendszere a válással roppant mértékben meggyérülhet. Nemcsak az apa kapcsolatai enyésznek el a csonka család számára, hanem az apai rokonságé is. Ha elköltözéssel is jár a válási procedúra, akkor a korábbi lakóhelyi és iskolai közösségi kapcsolatok is semmivé válnak. Mindez jelentõs társadalmi tõke (social capital) elvesztését jelenti, aminek további kárfokozó hatása lehet a gyermekek tanulmányi teljesítményére, önértékelésére, szociális karrierjére nézve (138-139).

Mindennek a számbavétele, hangsúlyozom, nem az ép családok dicsõítését szolgálja. Nagyon sok ép családban is csapnivaló a szülõk egymáshoz és gyermekeikhez fûzõdõ viszonya; nevelési problémák serdülõ gyerekekkel ép családokban is csõstül akadnak. A fenti helyzetismertetéshez tehát a tisztábban látás kedvéért néhány kiegészítést kell fûzni.

Az apával fenntartott válás utáni kapcsolat teljes egészében harci kérdés lett az angolszász országokban. Az anyával nevelkedõ s az élõ apával alig érintkezõ gyermekek tipikussága a hetvenes évek törvényesen felbontott házasságait tekintve kb. 95 százalék volt, ám ez az arány a kilencvenes évekre kb. 80 százalékra mérséklõdött. Bírósági irányelvvé vált mindkét szülõ nevelési felelõsségének, illetve a mindkét szülõhöz fûzõdõ kielégítõ gyermeki kapcsolatnak a lehetõ elõmozdítása (lásd pl. az 1996-os brit Családjogi törvény. 11. szakaszát). A feminista reakció már erre a szerény mérséklõdésre is heves volt; nem az apák affektív tudatosodását látták a tartalmasabb apa-gyermek kapcsolatok, a több láthatás, esetleg a megosztott gyermekfelügyelet igénylése mögött, hanem sanda próbálkozást arra, hogy a férfi irányítás a csonka család fölött is fennmaradjon (vö. Maclean-Eekelaar 1997: 52).

A feminista reakció értelmében a férfitól "megtisztított", egyszülõs családmodellt a rendszeres láthatásnál is sokkal inkább "veszélyezteti" a közös jogi vagy fizikai gyermekfelügyelet intézménye, amelyrõl rövidesen külön is beszélek; ekkor még egyszer szembe kell majd szállnom az intézmény ellenzõinek ún. konfliktusérvével. De még az egyszülõs helyzetrõl szólva, hátravan annak tisztázása, hogy csakugyan jót tesz-e a gyerekeknek is, nemcsak az apáknak (akik minden jel szerint igen fontosnak tartják) az apa-gyermek kapcsolatoknak legalább csökevényes fenntartása?

Goldstein-Freud-Solnit (1979) mindenfajta apai beavatkozást ellenzett az egyedülálló anya nevelési szabadságának védelmében; a gyermek lelki egészsége azon áll vagy bukik, fejtegették, hogy töretlen marad-e érzelmi kapcsolata (egyetlen) pszichológiai szülõjével. Újabb kutatások szerint a gyermeki lelki zavarok közül nagyon sok még a válás elõttrõl datálódik, és csupán elmélyül a szülõk konfliktusának elhúzódásával (l. pl. Elliott-Richards 1991). Minél gyorsabban kihunynak ezek a konfliktusok, amihez legtöbbször az egyik szülõ visszahúzódása szükséges, annál gyorsabban gyógyul a gyermek. Van azonban olyan kutatási eredmény is, amely éppen a konfliktusoktól eredezteti a nagyobb csonkacsaládi összetartást s ezáltal a gyermek jobb tanulmányi eredményét, jobb önértékelését (idézi Maclean-Eekelaar 1997: 54).

Hogy nagyon röviden vágjak rendet az idevágó kutatások sûrûjében, fõcsapásuk az, hogy legjobban azok a gyermekek teljesítenek, akiknek mindkét szülõjükkel jó a viszonyuk; azok teljesítenek a legrosszabbul, akiknek egyikkel sem jó; és azok helyezkednek el középütt, akiknek legalább az egyikkel jó. Külön finomítást igényel természetesen, hogy a szülõknek mutatott "jó magaviselet" a "jótanulós" attitûdöt is magában rejtheti, illetve megfordítva. Talán egy holland vizsgálat mutatta ki legszellemesebben az affektív elõnyök-hátrányok egyértelmû függését a gyermek családtípusától. Spruijt és de Goede (1996) nemcsak egyszülõs és stabil kétszülõs családokban élõ serdülõket vetett egybe, hanem kiegészítette a mintát konfliktusos kétszülõs, illetve nevelõszülõs családokban élõ serdülõkkel is. Nemcsak lelki egészségük és kapcsolati harmóniájuk, hanem fizikai jólétük és késõbbi munkaerõ-piaci boldogulásuk is fontos volt a kutatók számára. A legrosszabb mutatók az apa nélküli, egyszülõs családok serdûlõire voltak jellemzõk. A legjobb mutatókat a stabil kétszülõs családokban találták a kutatók. A másik két családtípusból, a konfliktusos kétszülõsbõl, illetve a nevelõszülõsbõl a legjobb és a legrosszabb között elhelyezkedõ értékek mutatkoztak.
 

Közös gyermekfelügyelet

A bírósági gyermekfelügyeleti döntések irányelvei fontos változásokon mentek át az angolszász országokban az utóbbi százötven évben. A házasságból született gyermekek az apa "tulajdonának" (chattel) számítottak, más, mint a család feje nem is jöhetett szóba a gyermekek gondviselõjeként a ritka válások esetén. A férfi keresõmunka lekötöttsége s a nõi gyermekgondozó tevékenység növekvõ méltánylása azonban mindinkább a gyermekek anyjára bízta a válás utáni gyermekfelügyeletet, különösen ha a gyermekek még zsenge korúak (of tender years) voltak. Egyetlen korlát volt az anya súlyos fizikai, elmebeli vagy erkölcsi gátoltsága. A hetvenes-nyolcvanas években újabb módosuláson mentek át az irányelvek. Megjelent a gyermek legfõbb érdeke (best interest) mint minden vitát eldöntõ szempont, amely elvileg kikapcsolta a kizárólagos gyermekfelügyelettel megbízott szülõ nemét a mérlegelésbõl. Annál is inkább, mert a két szülõ nemi szerepviselkedése erõsen közelített egymáshoz a nõk tömeges keresõmunkája, illetve a férfiak nagyobb otthoni részvállalása folytán. A "best interest" elvet, amely máig is érvényben van az angolszász országokban, sok kritika érte elmosódottsága miatt. Lehetetlen például bírósági, de még akár pszichológiai eszközökkel is megjósolni, mi szolgálja jobban egy bizonyos gyermek érdekét: ha érzelmileg teljes biztonságban van, még azon az áron is, hogy kisebb teljesítmények telnek tõle, vagy ha teljesítményre ösztökélik, még azon az áron is, hogy szorongásai lesznek? A "best interest" elvet helyenként az "elsõdleges gondviselõ" (primary caretaker) preferálásával gondolták felváltani. Elõnye, hogy bírósági módszerekkel is kideríthetõ, a házasság fennállása során melyik szülõ fordított több idõt gyermekére. Hátránya viszont, hogy - a "best interest" elv gyermekközpontúságával szemben - az egyik szülõre, és csak az egyik szülõre koncentrál, vagyis prolongálja a kizárólagos gyermekfelügyelet, illetve a láthatások koncepcióját.

A legfontosabb idevágó morálfilozófiai kérdés a következõ: állhat-e a gyermek érdekében, hogy a válási procedúra során az egyik szülõ, még ha csak néhány százalékpont erejéig szerepel is gyengébben, mint a másik szülõ, totálisan elveszítse a gyermekfelügyeletet, holott
- a házasság tartama alatt ugyanannyi szülõi joggal és kötelességgel rendelkezett, mint a gyermekfelügyelet teljességét elnyerõ egykori házastársa;
- adott esetben nem vették figyelembe, óhajtja-e a házasság felbontását;
- adott esetben tudtával semmiféle okot nem szolgáltatott a házasság felbontására?

A közös gyermekfelügyelet (joint custody) intézménye, legalábbis intenciójában, felfüggeszti a most vázolt morálfilozófiai kérdés érvényét. A bírósági ítélkezési gyakorlat tág skálán mozog az angolszász országokban, sõt területigazgatási egységenként is váltakozhat. El lehet zárkózni a közös gyermekfelügyelet minden (jogi vagy/és fizikai) formájától; a két fél egyetértésétõl lehet függõvé tenni kimondását; kötelezõ kimondani, ha a két fél egyetért; ha a két fél nem ért egyet, annak a szülõnek lehet adni a kizárólagos gyermekfelügyeletet, aki várhatóan a leginkább fogja szorgalmazni a gyermek másik szülõhöz fûzõdõ kapcsolattartását; és végül minden esetben ragaszkodni lehet hozzá, még abban az esetben is, ha a két fél egyetértése hiányzik (vö. Emery 1994: 77). Az úttörõ Kaliforniában a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a házaspárok 75 százaléka vállalkozott a közös gyermekfelügyelet jogi formájára, ám nemcsak jogi, hanem fizikai formáját is már csak 15-20 százalékuk választotta (Maccoby-Mnookin 1992). Ez utóbbi megoldás is jelentõs részben az anyai gyermekgondozás-nevelés idõbeli túlsúlyát takarta.

A közös gyermekfelügyelet már azzal is konfliktuscsökkentõ tendenciájú, hogy egyik felet sem helyezi a teljes pervesztés pozíciójába, vagyis pszichológiailag tágabb teret nyit a volt házastársak nyílt kommunikációjának, baráti együttmûködésének. A szakirodalom azonban nem minden esetben látja beigazolódni ezeket a várakozásokat. A gyermek(ek) miatti sûrû érintkezés adott esetben éppen hogy fellobbanthatja a szunnyadó konfliktusokat. Ha mindkét volt házastárs egyenlõ döntési joggal rendelkezik a gyermeket illetõen, miközben képtelen megemészteni neheztelését, haragját a volt házastárssal szemben, akkor valószínûbb, hogy a gyermek éppen az összecsapások tûzvonalába kerül, amit kizárólagos gyermekfelügyelet kimondásával jobban el lehetett volna kerülni.

Szembe kell tehát néznünk a közös gyermekfelügyelet ellenzõinek ún. konfliktusérvével, azzal a meggondolással, hogy ettõl az intézménytõl sem várható a válás konfliktusainak teljes felszámolása, sõt, akár a konfliktusok fokozódását is okozhatja. Mindenekelõtt: igen kevesen számolnak azzal, hogy a gyermekfelügyelettel kapcsolatos legsúlyosabb konfliktuscselekmény, a szülõ általi gyermekgyilkosság vagy gyermekrablás 90 százalék erejéig éppen a kizárólagos gyermekfelügyelet elfogadhatatlanságának torz kinövése (Williams 1988: 4). Az adatot idézõ szerzõ hozzáteszi: "Ezekben az esetekben nem azért folyamodik a tettes erõszakhoz, mert a szülõk képtelenek voltak kihasználni a közös gyermekfelügyelet nyújtotta együttmûködés lehetõségeit, hanem azért, mert...(a kizárólagos gyermekfelügyelet következtében) rettegtek attól, hogy le kell mondaniuk a gyerekrõl, vagy megelégelték, hogy nem férnek hozzá a saját gyerekükhöz." (Uo.)

A konfliktusérv azonban már logikailag sem állja meg a helyét, ugyanis arra hivatkozik, hogy nem várható együttmûködés olyan párostól (márpedig a közös gyermekfelügyelet ezt kívánná), amely már házassága idején is képtelen volt kijönni egymással. Éppen ott kell kitûzni és elvárni a kooperatív magatartást, ahol bõven van helye a javulásnak. A kiválóan együttmûködõ szülõk elsõsorban is nem válnak el, másodsorban pedig éppen õk azok, akik a legkevésbé szorulnak rá arra, hogy követelményként tûzzék eléjük azt, amit belsõ késztetésre amúgy is megtesznek. Ellene szól a konfliktusérvnek a közös gyermekfelügyelet intézményének társadalmi tapasztalata is. Igen sok elvált szülõ, még ha nem rajong is volt házastársáért, kitûnõen el tudja választani volt házastársi sérelmeit mostani szülõtársi kötelességeitõl, és a közös gyermekfelügyelet aprólékos szabályait követve aránylag rövid úton meg tudja lelni a gyermek(ek) számára legelõnyösebb utakat-módokat, amelyekkel volt házastársa is egyetérthet, hiszen az õ szemei elõtt is a gyermekek érdekei lebegnek. (A kizárólagos gyermekfelügyelet a maga beépített egyenlõtlenségével viszont már eleve a harci konfrontáció felé terel.) Nagyon fontos érv a közös gyermekfelügyelet mellett, hogy miközben azzal szokták hitelteleníteni, hogy a gyakorlatban a kizárólagos változat felé tendál, mert több idõt tölt a gyerek az egyik, mint a másik szülõnél, éppen ilyen joggal lehet hivatkozni arra, hogy a kizárólagos gyermekfelügyelet (ritkább) sikeres megvalósulásai viszont éppen a közös gyermekfelügyeleti változat felé tendálnak, vagyis bírósági kimondás nélkül, spontán módon is kialakulhat ez a változat, ami azt jelenti, kell, hogy valami értelme, gyakorlati használhatósága legyen.

A közös jogi gyermekfelügyelet intézménye néhány beépített konfliktuscsökkentõ mozzanatot tartalmaz. Elõször is, az a fél, aki békétlen magatartásával megsérti az együttmûködés, a közösen hozott döntések fõszabályát, kénytelen szembenézni azzal a kockázattal, hogy a bíróság a másik félhez rendeli a gyermeket, méghozzá kizárólagos gyermekfelügyelet formájában. Másodszor, azért is csökken a konfliktusok veszélye, mert egyik fél sem kell, hogy a vesztes pozíciójában érezze magát. (A tapasztalatok csakugyan megerõsítik ezt: ebben a felállásban sokkal csekélyebb a bíróságokon való újrajelentkezések száma, s a tartásdíjfizetés is sokkal fegyelmezettebb.) Harmadszor, a gyermek ebben a keretben egyik szülõtõl sem érzi magát elhagyottnak vagy elhanyagoltnak, következésképp ritkábban kétségbeesett, ritkábban hibáztatja magát a szülõk konfliktusáért, és ritkábban ábrándozik a szülõk kibékülésérõl - mindezek a kizárólagos gyermekfelügyeletre jellemzõ gyermeki lelki jelenségek hiányoznak, vagyis a szülõk dolga is könnyebb, és sokkal kisebb a gyermekkel kapcsolatos konfliktusok esélye. (Vö. Roman 1986: 91-97.)

Az empirikus adatok értékelése közben óvakodni kell a kutatási eredmények szelektív kezelésétõl, ami nagyon sok ideologisztikus, akár nõmozgalmi, akár férfijogi kiadványra jellemzõ. Kelly (1994) annak tulajdonítja a jogi szakemberek bizonytalankodását, hogy a politikai huzakodások közepette nagyon nehéz "kiegyensúlyozottan tájékoztató" információkhoz jutni. Mindenesetre az Amerikai Pszichológiai Társaság Iskolapszichológiai Tagozatának idevonatkozó jelentését igencsak merész dolog volna elfogultsággal vádolni (Freedheim-Perry 1995), annál is inkább, mert a jelentés egy szövetségi bizottság, az Egyesült Államok Gyermek- és Családjóléti Bizottsága felkérésére íródott. A közös gyermekfelügyelet, illetve a kizárólagos gyermekfelügyelet tudományosan izolálható gyermek- és családjóléti kimeneteleit veti össze a jelentés valamennyi rendelkezésre álló, metodológiailag egyenként is minõsített empirikus vizsgálat alapján. A jelentés megállapítja, hogy a közös gyermekfelügyeleti felállásban
- sokkal szorosabb és tartalmasabb az apák és a gyermekek közti kapcsolat;
- könnyebb a gyermekeknek az új élethelyzethez való pozitív alkalmazkodása;
- a gyermektartási díjfizetési fegyelem sokkal erõsebb;
- kisebb az újbóli, érzelmileg és anyagilag egyaránt költséges bírósághoz fordulás, relitigáció esélye;
- ha nem is sokkal, de feltétlenül kisebb a szülõk közti konfliktusok esélye,
mint a kizárólagos gyermekfelügyeleti felállásban (2-4).

A szülõk féktelen konfliktusa természetesen nem alkalmas a közös jogi gyermekfelügyelethez szükséges higgadt együttmûködés kialakítására. De amint lefékezõdnek vagy lefojtódnak a konfliktusok, a közös gyermekfelügyelet jobb keret a gyermekek számára, mint a kizárólagos. Mi több, még a szülõk jelentõs konfliktusa esetén is mûködõképes lehet a közös gyermekfelügyelet, ha a személyes indulatok különválnak a minimális szülõtársi megbecsüléstõl a gyermek szükségleteinek mérlegelése közben. Különösen a volt házastársi szerep különválasztása fontos a jelenlegi szülõtársi szereptõl. (Vö. Emery 1994: 211-212)

Braver (1998) teljes joggal óv az olyan komparatív kutatásoktól, amelyek a kizárólagos, illetve a közös gyermekfelügyeletet választó elvált szülõk konfliktusos vagy harmonikus viszonyát pusztán a gyermekfelügyeleti felállásnak tulajdonítják (188). Az ok-okozati rend akár fordított is lehet. Sok esetben éppen a válás során sem sérülõ szülõi egyetértési képesség prediszponál a közös gyermekfelügyelet választására, illetve kizárólagos gyermekfelügyelet esetén is jól kommunikálnának a szülõk. A közös jogi gyermekfelügyelet elképzelése Braver arizonai mintájában nem mindig találkozott az elvált feleségek egyetértésével, és a vita 77 százalék erejéig az õ akaratuk szerint rendezõdött, vagyis kizárólagos gyermekfelügyelethez jutottak, és csak 23 százalék erejéig jutottak közös jogi gyermekfelügyelethez az apák (193), ám még az olyan közös gyermekfelügyeletek is rendkívül konfliktusmentesnek bizonyultak, amelyek az anyai ellenállás leküzdésével jöttek létre. Figyelemreméltó, hogy éppen ebben a csoportban volt a legerõsebb a kapcsolattartás a gyermekek és az apák között (194).

A konfliktusérv egyik empirikus gyengesége azonban, hogy ritkák az olyan válási folyamatok, amelyekre a konfliktusok tombolása nyomná rá a bélyegét. Maccoby és Mnookin például megállapítja (1992: 159), hogy "nagyrészt alaptalannak bizonyult az a bevett felfogás, hogy a válófélben lévõ szülõk között törvényszerûek a konfliktusok."

A vizsgált párosok háromnegyede semmiféle vagy csak elhanyagolható mértékû konfliktust élt át a válás hónapjaiban, és a ritka konfliktusok is kivétel nélkül megoldódtak a bíróság által elrendelt közvetítõ egyeztetõ tárgyalások (mediation) során (uo.). Ha azonban túlnyomórészt nincsenek is konfliktusok, amelyeket a közös gyermekfelügyelet intézménye felfokozhatna, akkor a konfliktusérv automatikusan érvényét veszti. Beépített fékje a konfliktusoknak, mint említettem, hogy egyik fél sem jut több döntési joghoz, mint a másik, vagyis nincs mit elvenniük egymástól, viszont mindent elveszíthetnek, ha ilyesmivel próbálkoznak.

Kelly egyenesen azt írja (1996), hogy a konfliktusok nemcsakhogy a legtöbb felbomlófélben levõ házasságból hiányoznak, de a válóokok közt is csak elenyészõ arányban bukkan fel az említésük. Amennyiben van harag a törvényesen elválasztott páros között, az legtöbbször egy éven belül elenyészik. Joan Kelly egyébként azért érdekes szerzõ, mert szerzõtársa volt a máig is alapmûként idézett Surviving the Break-Up címû 1980-as gyermeklélektani publikációnak, amely az elsõk között tört lándzsát a közös gyermekfelügyelet jótékony hatásai mellett. A másik szerzõ, Judith Wallerstein - Kelly elhatárolódását is kiváltva - Second Chances címû könyvében (1989) már sokkal visszafogottabban nyilatkozott akár a közös gyermekfelügyelet, akár a válási közvetítés áldásos hatásairól. A Sandra Blakeslee-vel közösen írott mû a bírósági késztetésre elvállalt közös gyermekfelügyeletet nemcsak a gyermekek, de a volt házasfelek szempontjából is kimondottan kártékonynak tartja; ebben a felállásban tíz év elteltével is intenzív haragot táplált volt házastársa iránt az asszonyok fele, illetve a férfiak egyharmada - ám a mû egyik kritikájában Kelly és Emery megállapítja: "a könyv hemzseg a tudományosan érvénytelen következtetésektõl, nem vesz tudomást az ellentétes értelmû kutatásokról, és könyörtelen következetességgel csakis a negatívumokat hangsúlyozza". (Mahan 1994)

Meghökkentõen egyszerû, könnyen belátható érvek szólnak tehát a válás utáni szülõi döntési jogok egyenlõ elosztása mellett. Igazából az a különös, hogy oly kitartó a szakmai és laikus ellenállás az intézménnyel szemben. Ismét Joan Kellyt szeretném idézni, akinek egy korai, 1982-es elõadása éppen a közös gyermekfelügyelet társadalmi fogadtatásával foglalkozott:

Ironikus, hogy a közös gyermekfelügyelet intézménye olyan fokú és olyan intenzív vizsgálódásban részesül, amilyenben az anyánál való gyermekelhelyezés és a havi 3-4 napos láthatások intézményét sohasem részesítették... miközben családok megszámlálhatatlan ezreiben vékonyodtak el a jelentéktelenségig az apa-gyermek kapcsolatok, a pszichológus szakma egészen a mai idõkig egyszer sem emelte fel a szavát...

Miért tartottuk fontosabbnak a stabilitás földrajzi definícióját annál a stabilitásnál, amely az eltávozott szülõvel fenntartott folyamatos kapcsolatból fakad? Nagyon jól tudjuk, hogy a kisgyermekek minden további nélkül megszokják az óvodai környezetet, a nagyszülõknél való éjszakázást. Miért esne nehezükre rendszeresen eltölteni egy-két napot édesapjuk otthonában?...

A kisgyermekkorban az elszakadástól való félelem (separation anxiety) nemcsak az anyával kapcsolatban, hanem az apával kapcsolatban is jelentkezhet. Mivel kialakulatlan az idõérzék, a nyelv- és szimbólumhasználat, az apai távollét végleges távollétnek tûnhet, ha nem mozdítjuk elõ kreatív módon a szülõkkel kapcsolatos tárgyállandóság (object permanence) kialakulását...

Ami azt illeti, hogy a két szülõ eltérõ személyiségjegyei, attitûdjei zavart okozhatnak a gyermek fejlõdésében, a pszichológus szakma egyszer sem akadt fenn ilyesmin, amikor ép házasságokban nevelkedõ gyermekeket vizsgált...Az iskolai nevelõk, sportedzõk »eltérõ személyiségjegyei« sem okoznak zavart a gyermek lelki életében...

Az ügyvédek azt mondják, ha a szülõk egyetértésre tudnának jutni gyermekeik ügyében, akkor nem is válnának el. De csupán 15 százaléknyi azoknak a szülõknek az aránya, ahol a viszony tartósan elmérgesedik. (Láttuk, hogy ez az arány sokat csökkent a nyolcvanas évek eleje óta. - H.M.) És legtöbbször családonként csupán egy, haragjában megátalkodott szülõvel kell számolnunk, nem kettõvel, aki túlnyomórészt a közös gyermekfelügyeletet ellenzõ anya...

Mások azt mondják, a közös gyermekfelügyelet igénylése valójában azt jelenti, hogy az igénylõ fél érzelmileg még nem bontakozott ki a házasságból, gyermekén keresztül akarja életben tartani felbontott házasságát... Senki nem állt még elõ bizonyítékokkal, hogy ha csakugyan ilyesmirõl van szó, az káros lenne a gyermekek számára...

Azzal ellenezni a közös gyermekfelügyeletet, hogy minden gyermeknek csak egy "pszichológiai szülõje" lehet, egyáltalán nem állja ki a valóság próbáját, családonként ugyanis két pszichológiai szülõrõl lehet beszélni, mint ahogy a váláson keresztülesett gyerekek is kivétel nélkül mindkét szülõjük gyermekének tartják magukat...

A jogi vagy lélekgondozó szakmák szakemberei, akár nõk, akár férfiak, saját válásélményük miatt is érezhetnek ösztönös ellenszenvet a közös gyermekfelügyelet iránt. Zavarbaejtõ ugyanis egy olyan megoldással találkozni, amelynek jó vonásaival õk maguk nem tudtak élni... Legtöbbször a férfiakat tartják bajkeverõknek, amiért ragaszkodnak gyermekükhöz, s nem a nõket, akik elzárkóznak a döntési jogok egyenlõ elosztásától...

A válás elõtti viszonyok jósereje eléggé csekély a válás utáni viszonyokra nézve. Jó kapcsolatok elromolhatnak, rossz kapcsolatok viszont megjavulhatnak az idõ múlásával... Az ide-oda ingázás a két szülõ otthona között könnyen lehet bizonyos zavarok forrása, de ez nem mérhetõ össze azzal az ürességgel és vágyódással, amelyet a gyermek valamivel késõbb érez csak azért, mert az apja lényegében idegen emberré változott (Kelly 1982: 1-6).

Noha a közös jogi gyermekfelügyelet intézménye csak olyan, kevéssé nyomós jogokkal ruházza fel a fizikai felügyelettel nem rendelkezõ apát, mint például a gyermek iskolai, orvosi irataiba való betekintés, a szülõi értekezleteken való részvétel, a sporttevékenység megválasztásába, a lakóhelyváltoztatásba való beleszólás stb. joga, és gyermektartási díjfizetési kötelezettsége változatlanul fennáll, a jogi intézmény hallatlanul heves tiltakozást váltott ki nõmozgalmi körökbõl, különösen amikor kitûnt, hogy a bíróságok kezdeti ellenérzése az intézmény iránt sokat veszített erejébõl. Igen sok bíró mérlegelõ munkájának könnyebbségét kezdte üdvözölni a mindkét félre nézve méltányos, a gyermekekre nézve nyilvánvalóan nem káros, és az alapvetõ hatalmi viszonyokon alig változtató jogintézmény rutinszerû odaítélhetõségében (vö. McKeown-Ferguson-Rooney 1998: 184). Nem volt elhanyagolható tényezõ a férfijogi civil szervezetek propaganda- és lobbitevékenysége sem, amely mindkét szülõ elvi alkalmassága esetén (ami az esetek zömét jelenti) justizmordként kezdte feltüntetni az egyik szülõ teljes, bûntetõ jellegû kizárását a gyermeket érintõ, válás utáni döntésekbõl.

A feminista álláspont, mint más ügyekben, itt is a férfiuralom fenntartásának, sõt, kiterjesztésének próbálkozását látja a gyermekhez fûzõdõ apai kapcsolatok, döntések jogi garanciáinak megteremtésében (vö. pl. Arendell 1995-ös ideologisztikus kutatási jelentésének különösen 79-106. lapjával). A döntõ érv visszatérõen az, hogy az apákat nem a gyermekük érdekli, hanem csupán volt feleségüket akarják - a házasságból megszokott módon - megrövidíteni, megfélemlíteni, anyai jogaikból kiforgatni, porig alázni immár bírósági segédlettel. Ez az érv azonban sokkal inkább gyanított intenciókra, semmint tényszerû viselkedési adatokra épül, hiszen láthattuk például, hogy mind az anyához fûzõdõ viszony, mind a tartásdíjfizetés fegyelme a példáshoz közelít, mihelyt az apa megszerzi a gyermek életében való részvétel jogi garanciáit. Egyik sem tekinthetõ az anya megrövidítésének vagy porig alázásának. A feminista kultúrkritika azonban csökönyösen a nemek háborúskodása (gender wars) egyik új ütközeteként tárgyalja a közös gyermekfelügyelet nyolcvanas-kilencvenes évekbeli térhódítását. Olyan tenyeres-talpas szerzõk, mint Mary Ann Mason, egyik könyvet publikálják a másik után, hogy elhárítsák a biológiai apaság sanda átkaroló hadmûveletét a mit sem sejtõ anyák és gyermekeik feje fölül (l.ásd pl. Mason 1999). A tápláló szülõi mivolt (nurturing parenthood) szentségére hivatkozva szerzõnõnk még a nevelõszülõket vagy a leszbikus partnereket is jogosultabbnak tartja a gyermek életében való tevékeny részvételre, mint a biológiai apákat, különösen ha azok még el sem vették a közös gyermek anyját. "Hiába hivatkoznak a közös gyermekfelügyelet szószólói a gyermekek jogaira, mármint arra a jogukra, hogy két szülõjük legyen, sokkal inkább a szülõk, jelesül az apák jogairól, semmint a gyermekek jogairól van szó." (40)

Annyi igazság azért van az elvakult, társadalomtudományilag alátámaszthatatlan érvelésben, hogy a közös gyermekfelügyelet igénylése számos apánál a házasságban megszokott, gyermekgondozásilag csökevényes, inkább a döntéshozatalban teljes értékû apaság folytatódását implikálja. Ilyen adatok például az Egyesült Államoknál kevésbé modernizálódott Írországban szép számmal mutatkoznak (vö. McKeown-Ferguson-Rooney 1998: 182-183). De már itt is az a megalapozott félelem motiválja a közös gyermekfelügyelet kérelmezésére az apákat, hogy az alternatíva a gyermekhez fûzõdõ kapcsolat teljes és jogi eszközökkel orvosolhatatlan megszakadása (169). A közös jogi gyermekfelügyelet sokkal inkább szimbolikus, semmint tényleges jogokat osztó-megvonó intézmény. Elterjedtsége sem olyan mérvû, ami indokolná a nõi ellentábor tajtékzó tiltakozását. Szimbolikus mivoltában azonban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a férfiak feljogosítva (enfranchised) érezhessék magukat a válás utáni szülõtársi együttmûködésre (vö. Braver 1998: 146-179).

Annyi máris bizonyosnak látszik, hogy a közös jogi vagy/és fizikai gyermekfelügyelet már kezdeti elterjedtségében is csökkentheti a válási döntések számát. Ennél nyomósabb fejleménnyel biztosan nem számolhat a váláskutatás. A National Center for Health Statistics 1998-as államonkénti adatai azt tanúsítják, hogy azokban az államokban, ahol a közös gyermekfelügyelet kimondása évek óta bevett bírósági gyakorlat, határozottabb a felbontott házasságok számának csökkenése, mint ott, ahol a kizárólagos gyermekfelügyelet a sokkal megszokottabb (Braver 1998:. 244). A lehetséges indok: "ha a váláson gondolkodó szülõnek azt mondja az ügyvédje, hogy a bíróság valószínûleg nem fogja engedélyezni, hogy gyermekeivel együtt más városba költözzék, és házastársa legalább az idõ 30 százalékát fogja eltölteni a gyerekekkel, könnyen lehet, hogy az illetõ úgy dönt: egyszerûbb, ha megoldják nézeteltéréseiket és házasok maradnak" (uo.).
 

Összefoglalás

Munkámban a felbomlott amerikai családok legnagyobb részére jellemzõ láthatási szituációt, illetve az egyszülõs nevelési helyzetet elemzem az érintettek affektív tapasztalataira összpontosítva. Ami a láthatásokat illeti, még Amerikában is hiányosak az adatok a láthatások gyakoriságára és fõként minõségére vonatkozóan aszerint, hogy milyen volt magának a házasságnak a konfliktustisztulási képessége, ki kezdeményezte, vitte végig a válást, ki elégedettebb a válás után létrejött életviszonyokkal, és ki köt elõbb új partnerkapcsolatot vagy házasságot. Tekintve, hogy Magyarországon is sok nyugtalanságra adhat okok a láthatások nevelési szempontból rendkívül silány volta, a fenti változók bevonása a kutatásokba itt is ajánlható. Az egyszülõs nevelési helyzet körül az Egyesült Államokban is temérdek ideológiai vita zajlott. Az affektív empirikus adatok végegyenlege, hogy a nevelési erõforrások (parenting resources) összeszûkülése és bizonyos társadalmi tõke (social capital) elvesztése jelenti a legfõbb veszélyforrást az egyszülõs háztartásban nevelõdõ gyermekekre nézve.

Ugyanakkor az Egyesült Államokban meglehetõsen elterjedt közös gyermekfelügyeletre vonatkozó empirikus adatok cáfolják, hogy a közös gyermekfelügyelet jogintézménye fokozná a volt házastársak konfliktusait. A jogintézmény várható magyarországi elterjedése itthon is sürgetõvé teszi az ún. konfliktusérv beható kutatását. A közös gyermekfelügyelet jogintézménye a legfrissebb amerikai adatok szerint mindenütt, ahol bevett joggyakorlat, értékelhetõen csökkenti a válási elhatározások számát. A tendencia magyarországi ellenõrzését mint a hazai váláskutatás szociálpolitikailag legnyomósabb feladatát igen fontosnak tarthatjuk.
 

Irodalom

Arendell, Terry 1995. Fathers and Divorce. Thousand Oaks-London-New Delhi:Sage Publications

Braver, Stanford L. 1998. Divorced Dads: Shattering the Myths. New York: Jeremy P. Tarcher/Putnam

Cseh-Szombathy, L.-I. Koch-Nielsen-J. Trost-I. Weda (eds.) 1985. The Aftermath of Divorce - Coping with Family Change. An Investigation in Eight Countries. Budapest: Akadémiai Kiadó

Elliott, B. J.-M. P. M. Richards 1991. Children and divorce: educational performance and behaviour before and after parental separation. International Journal of Law and the Family, 5.

Emery, Robert E. 1994. Renegotiating Family Relationships. Divorce, Child Custody, and Mediation. New York-London: The Guilford Press

Farrell, Warren 1993. The Myth of Male Power: Why Men are the Disposable Sex. New York: Simon and Schuster

Fine, Mark A.-Marilyn Coleman-Lawrence H. Ganong 1999. A Social Constructionist Multi-Method Approach to Understanding the Stepparent Role. In: Hetherington

Freedheim, Donald K.-Joseph D. Perry 1995. Empirical Research Describing Outcomes of Joint Custody. Preliminary report presented by representatives of the American Psychological Association to the US Commission on Child and Family Welfare in Cleveland, Ohio, 20. April

Furstenburg, F. F.-C.W. Nord-J. L. Peterson-N. Zill 1983. The life course of children of divorce: Marital disruption and parental contact. Am. Sociological Review, 48.

Furstenburg, F. F.-C. W. Nord 1985. Parenting apart: Patterns of childrearing and marital disruption. Journal of Marriage and the Family, 47.

Gardner, Richard 1987. The parental alienation syndrome and the differentiation between fabricated and genuine child abuse. Cresskill, NJ: Creative Therapeutics

Goldstein, Joseph-Anna Freud-Albert J. Solnit 1979. Before the Best Interests of the Child. New York: Free Press

Greif, Geoffrey L. 1985. Single Fathers. Lexington, Mass.-Toronto: Lexington Books, D. C. Heath and Company

Hernádi Miklós 1989. Válni veszélyes. Családbomlás Magyarországon. Magyarország felfedezése. Budapest: Háttér Lap- és Könyvkiadó

Hetherington, E. Mavis (ed.) 1999. Coping With Divorce, Single Parenting, and Remarriage. A Risk and Resiliency Perspective. Mahwah, NJ - London:Lawrence Erlbaum Associates

Kelly, Joan Berlin 1982. Examining resistance to joint custody. Transcript of a presentation at a conference conducted by the Association of Family and Conciliation Courts, San Francisco, Calif. 20. May

- 1994. The determination of child custody. Children and Divorce, 4.

- 1996. A decade of divorce mediation research: Some answers and questions. Family and Conciliation Courts Review, 34.

Maccoby, Eleanor E.-Robert H. Mnookin 1992. Dividing the Child. Social and Legal Dilemmas of Custody. Cambridge, Mass.-London, England: Harvard University Press

Maclean, Mavis-John Eekelaar 1997. The Parental Obligation. A study of parenthood across households. Oxford: Hart Publishing

Mahan, Barbara 1994. But what about the kids? California Lawyer(May)

Mason, Mary Ann 1999. The CustodyWars. Why Children Are Losing the Legal Battle, and WhatWe Can Do About It. New York: Basic Books

McConnell, Angela M. 2000. Professor discusses violence prevention. The Red and Black, 14. November

McKeown, Kieran-Ferguson, Harry-Rooney, Dermot 1998. Changing Fathers? Fatherhood and Family Life in Modern Ireland. Cork: The Collins Press

McLanahan, Sara S. 1999. Father Absence and the Welfare of Children. In: Hetherington

Niemela, Pirkko-Juhani Myyra-Ritva Lento1985. A new approach to remarriage - coping strategies after divorce. In: Cseh-Szombathy-Koch-Nielsen-Trost-Weda

Orbuch, Terri L.-Joseph Veroff-Andrea G. Hunter 1999. Black Couples, White Couples: The Early Years of Marriage. In: Hetherington

Seltzer, Judith A. 1991. Relationships between fathers and children who live apart. Journal of Marriage and the Family, 53.

Roman, Mel 1986. Joint Custody Fathers: An Update. In: John W. Jacobs (ed.) Divorce and Fatherhood. (Clinical Insights) American Psychiatric Press Inc.

Spruijt, E.-M. de Goede 1996. Changing family structures and adolescent well-being in the Netherlands. International Journal of Law, Policy and the Family, 10.

Wallerstein, J. S.-J. B. Kelly 1980. Surviving the Break-Up. How Children and Parents Cope with Divorce. New York: Basic Books

Wallerstein, J. S.-S. Blakeslee 1989. Second Chances: Men, Women and Children a Decade After Divorce. London: Grant McIntyre

Weitzman, Lenore 1985. The Divorce Revolution: The Unexpected Social and Economic Consequences for Women and Children in America. New York: The Free Press

Williams, Frank S. 1988. Child custody and parental cooperation. Presented at American Bar Association Family Law Section, August 1987. Joint Custodian, (January)
 

* 2000 õszén a Fulbright Bizottság jóvoltából tanulmányúton jártam az Egyesült Államokban. Magyar-amerikai összehasonlító vizsgálat részeként ismertem meg a most bemutatandó családszociológiai adatokat, illetve álláspontokat. A vizsgálat eredményeit bemutató teljes szöveg rövidesen akadémiai doktori értekezéssé áll össze. Hosszabb eszmetörténeti, családjogi illetve közgazdasági fejtegetések elõzik meg a most bemutatandó szociológiai okfejtést, majd a civil szervezetek követeléseit elemzi az értekezés. Magyarországi elõzményének 1989-es szociográfiám tekinthetõ. - H.M.