2000. február 21-én, a Magyar Szociológiai Társaság Környezetszociológiai, Város- és Lakásszociológiai Szakosztályai, valamint az MTA Regionális Kutatások Központja Nyugat-magyarországi Tudományos Intézet Közép-dunántúli Kutatócsoportja Területi társadalmi egyenlõtlenségek Magyarországon az ezredfordulón címmel tudományos konferenciát rendezett Székesfehérváron.

A konferencia fõ célja az volt, hogy szociológusok, geográfusok, politológusok, területfejlesztési szakemberek, önkormányzatok és civil szervezetek képviselõi a kialakult egyenlõtlenségek okait és lehetséges következményeit vizsgálva rámutassanak az elmúlt tíz év politikai és gazdasági átalakulásából adódó területi társadalmi különbségekre.

A konferenciát Szirmai Viktória, a Magyar Szociológiai Társaság elnöke (az MTA Szociológiai Kutatóintézetének mûhelyvezetõje) nyitotta meg. Bevezetõjében a kilencvenes évek területi társadalmi egyenlõtlenségeivel kapcsolatos problémakör aktualitásáról szólt. Azt is megindokolta, hogy miért éppen egy dinamikusan fejlõdõ térségben kell az egyenlõtlenségekrõl beszélni. A szociológusok, geográfusok, kutatók természetes szolidaritási érzése mellett a fejlõdõ régióknak, térségeknek, közte a vendéglátó Székesfehérvárnak is gondolnia kell arra, hogy az országban kialakult területi társadalmi egyenlõtlenségek hosszú távon a ma még dinamikusnak tûnõ fejlõdés korlátai, visszahúzó erõk is lehetnek.

A konferencia három fõ részbõl állt. Az elsõ a területi társadalmi folyamatok elemzése volt, ezt követte az ezt meghatározó hatásmechanizmusok értelmezése, majd a résztvevõk mindezek társadalmi következményeire keresték a választ.

A konferencia elsõ kérdéskörének elemzését Vécsei Pál (a VÁTI tudományos fõmunkatársa) indította el, aki a területi társadalmi és gazdasági egyenlõtlenségek alakulását a KSH adatai, az APEH személyijövedelemadó, az OMMK munkanélküliségi, a BM bûnözési adatbázisai információinak idõbeli és térbeli (települések, kistérségek, megyék, régiók, közigazgatási jogállások, népességnagyság kategóriák szerinti) összehasonlításával vizsgálta. Az elemzések szerint Magyarországon a megelõzõ évtized mérsékelt kiegyenlítõdési tendenciájával szemben a kilencvenes években összességében, illetve a rétegzõdés legfontosabb összetevõi vonatkozásában a tulajdoni, a vagyoni, a képzettségi-kulturális, a foglalkoztatottsági-munkanélküliségi, a jövedelmi-kereseti viszonyokban a területi - s azon belül különösen a regionális - társadalmi különbségek számottevõen növekedtek. Vécsei Pál szerint a területi társadalmi differenciálódás domináns tendenciája mellett nivellálódási tendenciák is érvényesültek. Részben a lakosság civilizációs aspirációira és anyagi áldozatvállalására, részben a vállalkozások gazdasági érdekeire, részben a kilencvenes évek elejének településpolitikájára és finanszírozási rendszerére alapozottan az elmaradottabb térségek viszonylag lassabb fejlõdése ellenére is a lakossági infrastrukturális ellátottság (telefon-, vezetékesvíz- és gázellátás stb.) területi különbségei lényegesen mérséklõdtek. Ugyancsak mérséklõdtek a népesség demográfiai összetételének területi különbségei, részben az urbanizáltabb térségek, illetve települések demográfiai dinamikájának megtorpanása, illetve az elmaradottabb térségek hanyatlásának lefékezõdése, részben pedig a migráció motívumainak és térbeli irányainak alapvetõ tendenciaváltozása következtében. A megelõzõ periódusokkal szemben a kilencvenes években már egyértelmûen és egyre erõteljesebben a városokból a községekbe, különösen az agglomerációkba, illetve a fejlettségi vonulatok mentén elhelyezkedõ településekbe és térségekbe áramlás vált az uralkodóvá. Ennek oka részben a szuburbanizációs tendenciák felerõsödése, részben pedig a megváltozott városi életfeltételek, illetve az egyoldalú ipari térségek gazdasági válsága miatti menekülés. Vécsei vizsgálatainak végkövetkeztetése, hogy a társadalom területi egyenlõtlenségei elsõsorban az uralkodó gazdasági és infrastruktúrafejlõdési tendenciák és perspektívák következtében lényegében mintegy 95 százalékban újratermelõdtek. A korábbi területi társadalmi státuszokhoz képest jellemzõ felemelkedés csak a fõ fejlõdési tengelyek mentén, míg lényegesebb leszakadás csak az ország legperiférikusabb helyzetû észak-magyarországi és dél-dunántúli térségeiben következett be, melyekben a kisvállalkozások megerõsödése és az atipikus foglalkozások elterjedése sem segítette a megkapaszkodást.

Berey Katalin (a VÁTI tudományos fõmunkatársa) a társadalmi folyamatoknak is teret adó, többször jelentõsen átalakuló területi közigazgatási egységek, illetve a rendszerváltás után formálódó régiók kérdéskörével foglalkozott. Véleménye szerint a többszöri - sokszor erõltetett - közigazgatási beosztás nem szakmai, hanem sokkal inkább politikai csatározások eredménye. Az így létrehozott egységek szerepe napjainkban felértékelõdött, hiszen ezek jelentik a központi forráselosztás alapját. A kutató rövid történeti áttekintésében kiemelte a korábbi közigazgatási reformok jelentõségét. Ezen reformok közül említésre került a két világháború közötti, amely azonban nem valósult meg, az ötvenes években csak elméleti szinten megalkotott rajonosítási elképzelés, az 1971 és 1980 között érvényben lévõ hat tervezési gazdasági körzet, a nyolcvanas években újra felértékelõdõ megyerendszer, valamint a rendszerváltozást követõ, 1994-ig fennálló köztársasági megbízotti rendszer, ami munkaszervezet hiányában nem tudott hatékonyan mûködni. A kilencvenes évek közepén egyre fontosabbá vált Magyarországon a régiók kialakításának kérdése, hiszen ez volt az alapja az európai statisztikai rendszerben használatos NUTS közigazgatási szintekhez történõ kapcsolódásnak. Berey Katalin elõadásában bemutatta a kilencvenes években felmerült régiós elképzeléseket. Megállapítható, hogy a régiós elképzelések egyik legtöbbet vitatott és alapvetõ fontosságú kérdése a központi régió lehatárolása.

Jakobi Ákos és Németh Nándor (az ELTE Regionális Földrajzi Tanszékének doktoranduszhallgatói) a jövedelem területi különbségének két vetületét mutatták be.

Jakobi Ákos a jövedelemegyenlõtlenségek okainak két összetevõjét, a regionális szerkezetre (földrajzi pozícióra), illetve a településszerkezetre (településnagyság-kategóriára) visszavezethetõ tényezõket vizsgálta az APEH-PM valamint a Központi Statisztikai Hivatal 1988-ban és 1998-ban kibocsátott adatai alapján. A különbözõ településkategóriákat a szakirodalomban shift-share analízis néven ismert módszerrel elemezte. A jövedelmek nominálértéken számított tízéves változásának vizsgálatára elõször növekedési indexeket készített, majd további számítások segítségével meghatározta az egyes területegységek (megyék) földrajzi helyzetre, illetve településszerkezeti adottságokra visszavezethetõ jövedelemváltozásának mértékét. A kutatás eredménye szerint elsõsorban a földrajzi elhelyezkedés határozza meg a jövedelem nagyságát, mely szerint a kedvezõ jövedelemdinamikával rendelkezõ területek: Fejér, Gyõr-Moson-Sopron, Vas, valamint Pest megye. A kedvezõ településszerkezeti viszonyokra visszavezethetõ jövedelemváltozás elsõsorban az alföldi megyékben dominál, ahol viszont a földrajzi helyzet relatíve elõnytelenebb.

Németh Nándor más mutatókkal közelítette meg a területi jövedelmi különbségeket. Elsõsorban az autópályák és az elsõ rendû fõutak gazdaságdinamizáló következményét elemezte. Az autópálya dinamizáló hatását a futásvonal közelében fekvõ települések elemzésén keresztül tárta fel. Elkülönítette a gyorsforgalmi utakon fekvõ, a fõutakon fekvõ, a fõúttól 5 km-es távolságon belüli településeket, valamint negyedikként ezek közigazgatási szomszédait. Az eredmények alapján a gyorsforgalmi utak mentén fekvõk a legdinamikusabban fejlõdõk, a fõút mentiek viszont általában nem. A két kutatás végkövetkeztetése, hogy azok a legdinamikusabban fejlõdõ területek, melyek földrajzi helyzete és útellátottsága is kedvezõ.

A konferencia második, a meghatározó mechanizmusokra irányuló kérdéskörét Kovách Imre (az MTA Politikatudományi Intézetének osztályvezetõje) Fejlesztési politikák és területi egyenlõtlenségek címû elõadásában ismertette. Bemutatta a fejlesztési politikák és a területi egyenlõtlenségek kapcsolatrendszerét, mely szerint a központi hatalom közvetett módon érvényesíti területfejlesztésre gyakorolt hatását. Hangsúlyozta továbbá, hogy az államnak a redisztribúcióban játszott kulcsszerepe nem szûnt meg, csak megváltozott, ami azért lényeges, mert az EU-s források mára elérhetõ közelségbe kerültek, és mindenki a döntési mechanizmus részese kíván lenni. Az elérhetõ közelség azonban megfelelõ monitoring-rendszer hiányában inkább távolságnak bizonyul.

A konferencia harmadik részében a kialakult területi egyenlõtlenségek társadalmi következményeirõl volt szó. Kovács Katalin (a Miskolci Egyetem Szociológiai Tanszékének egyetemi docense) és Füzesi Zsuzsanna (a FACT Intézet igazgatója) az egészségügyi egyenlõtlenségekrõl beszéltek. Elsõként a halandóságbeli egyenlõtlenségeket ismerhettük meg. Kovács Katalin a különbözõ halálozási módokat életmódcsoportok szerint osztályozta. Megállapítása szerint a halálozás területi különbségei nem változtak, a középkorú férfiak esetében azonban nõtt a halálozási arány.

Füzesi Zsuzsanna néhány magyarországi hátrányos helyzetû faluban készített esettanulmány tapasztalatait összegezte. E tapasztalatok a következõkben foglalhatók össze:

Mint ahogy a szegények között is vannak még szegényebbek, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférhetõséget tekintve a hátrányos helyzetû falvak között is vannak még hátrányosabb helyzetûek, annak összes következményeivel. A területi hátrányok elválaszthatatlanul összekapcsolódnak a társadalmi hátrányokkal az egészségügyi ellátás esetében is. Több betegségcsoport esetében érvényes az "inverz ellátás törvénye", azaz az ellátás elérhetõsége fordított arányban áll a lakosság egészségi szükségleteivel. Másként fogalmazva: ahol a legnagyobb a szükség, ott a legkisebb a segítség. Ez a megállapítás tendenciaszerûen elsõsorban a mozgásszervi, reumatikus megbetegedésekre, a fogászati és geriátriai problémákra, a pszichiátriai betegségekre (neurotikus, depressziós kórképek, alkoholizmus okozta pszichés elváltozások stb.) igaz. Hátrányban vannak e falvak lakosai a terhesgondozást és az újszülöttkori ellátást tekintve is.

Az egészségügyi "kereslet-kínálat" definiálásából teljesen kimaradnak a hátrányos helyzetû településeken élõ lakosok. Hiába lenne ugyanis "keresletük", pontosabban szükségletük bizonyos egészségügyi szolgáltatásokra, ellátásokra, erre - a fizetõképes lakosság hiánya miatt - nem épül "kínálat" az egészségügyi szolgáltatók részérõl. Ez nagyon gyakran ahhoz vezet, hogy e szükségletek határozottan már meg sem fogalmazódnak. Ahogy az egyik háziorvos fogalmazta, "igényeiket hozzáalakították a lehetõségeikhez".

Az erõforrások feletti rendelkezés egyenlõtlenségei, sok esetben az erõforrások szinte teljes hiánya a területileg, társadalmilag hátrányos helyzetû falvakban "összeadódnak". Nemcsak a lakosság, de az önkormányzatok és az egészségügyi szolgáltatók is lényegesen kevesebb olyan erõforrással rendelkeznek, melyek az ellátásra, az egészség megtartására fordíthatóak.

Részben a korlátozott erõforrásokkal függ össze, hogy a szûkös önkormányzati forrásokért folyó harc gyakran szembefordítja az egészségügyi szolgáltatót, azaz a háziorvost és az önkormányzatot. Mindkét fél a másikra kívánja hárítani a fejlesztések, beruházások költségeit. A következmények a lakosság kedvezõtlen ellátásában jelennek meg.

Az egészségügyi ellátás magasabb szintjeihez (szakrendelõkhöz, fekvõbeteg intézményekhez) való hozzáférés egyenlõtlenségei jól ismertek. Kevesebb szó esik azonban arról, hogy ezek az egyenlõtlenségek már az alapellátáshoz való hozzáférés esetében is tetten érhetõek. (Így pl. ha egy orvoshoz több falu, külterület is tartozik, ha a központi rendelõn kívüli rendelés nem mindenhol biztosított még heti egy alkalommal sem, ha nincs menetrend szerinti vagy falugondnoki busz, ha a menetrend teszi lehetetlenné az eljutást a rendelõbe stb., a hátrányok szempontjából az 5-8 kilométeres távolság leküzdése majdnem olyan súlyos gondokkal jár, mint a 30-50 kilométeré.)

Az igénybevétel területi egyenlõtlenségeit felerõsítik a társadalmilag is hátrányos helyzetben lévõ lakosok egészségmagatartásának jellemzõi. A lakosok egy része nem fordul orvoshoz, egyrészt a betegségek felismerésére vonatkozó "képesség hiánya" miatt (nem betegségre utaló jelnek, hanem az élet "velejárójának" tartja a tünetek, panaszok megjelenését), másrészt a "bizalom, a remény hiánya miatt" (nem bízik abban, hogy betegsége az életkora, illetve a betegség típusa, súlyossága miatt gyógyítható: "neki már nem érdemes").

A sürgõsségi ellátás - legalábbis a háziorvosok véleménye szerint - a vizsgált falvakban nem okozott az elmúlt években súlyos problémákat. (Azt azért hozzátették, hogy "a mentõ idõben jön, csak a beteg állapota reménytelen.") Emellett a betegek "jól neveltek", nem zaklatják feleslegesen az orvost, azaz az indokolatlan hívások száma e falvakban alacsony. A problémát inkább a túl késõi hívás jelenti, amikor már minden orvosi erõfeszítés felesleges, vagy a beteg "körbeutaztatása" az egészségügyi intézmények között a gyógyítás eredményessége, hatékonysága negatív következményeivel mérhetõ.

Az interjúk tapasztalatai azt mutatták, hogy a háziorvosi rendszer fejlesztése, az orvos egzisztenciájának javulása, a rendelõk mûszerezettségének fejlesztése stb. erõsítették az alapellátásban dolgozók biztonságérzetét, azonosulását helyzetükkel. A háziorvosok kedvezõen ítélték meg az utóbbi évek, az elmúlt évtized változásait. Az esettanulmányok azonban nem tudnak arra a kérdésre választ adni, vajon ezek a változások hasonlóan pozitívan érintették-e a lakosságot. Azaz, hoztak-e változást az ellátással való elégedettségükben, a biztonságérzetükben, a méltányosság érzésében?

Csanádi Gábor a budapesti agglomeráció szuburbanizációs folyamatait elemezte. A különbözõ társadalmi helyzetben lévõ csoportok kiköltözését motiváló tényezõk bemutatása mellett a budapesti agglomeráció társadalmi szerkezetének az átalakulása is kiderült, a társadalmi csoportok szektoriális elhelyezkedésének fõbb trendjei szerint. A budapesti agglomeráció és a vidéki nagyvárosok szuburbanizációs folyamatainak összevetése alapján a fõbb különbségek és hasonlóságok is megfogalmazódtak.

A konferencia utolsó elõadásában Szirmai Viktória a regionális egyenlõtlenségek összefüggésében alakuló nagyvárosi társadalmi konfliktusokat vizsgálta.

Az elõadásból kiderült, hogy a kilencvenes évek elején készült szociológiai elõrejelzések szerint a regionális egyenlõtlenségek a vidéki underclass tömeges méretû nagyvárosi beáramlását, a belsõ városrészek fizikai és társadalmi leromlását, a deviancia növekedését, az etnikai gettósodást, a középosztálybeliek kimenekülését, a szuburbanizáció felgyorsulását, számos társadalmi konfliktust okoznak. Az elõre jelzett társadalmi folyamatok azonban az elitcsoportok érdekeltségei, a civil társadalom és a tiltakozási kultúra jellegzetességei miatt nem valósultak meg.

A kilencvenes évek közepéig az elmaradott falusi térségek népessége nem mozdult a nagyvárosok felé, sõt a nagyvárosokból kiköltözõ középrétegek mellett az alacsonyabb státuszú társadalmi csoportok tagjai is a falvakba költöztek. A területi elemzések szerint a rendszerváltás után a területi mobilitás részben folyamatosan csökkent, részben új irányokat vett. (1990 és 1996 között az aktív keresõk csak 6 százaléka változtatta meg lakóhelyét. Az adott idõszakban a városból a faluba vándorlás volt a jellemzõ folyamat.) A kilencvenes évek közepétõl a regionális gazdasági különbségek mélyülése miatt az elmaradott falusi térségek alacsonyabb társadalmi státuszú fiatalabb és mobilabb, valamilyen szempontból konvertálható ismeretekkel rendelkezõ csoportjai (többnyire nem az underclass tagjai) a fejlettebb térségek (így Közép-Magyarország, Nyugat- és Közép-Dunántúl, a Dél-Alföld) centrumtelepülései felé törekedtek. A nagyvárosokba, a fõvárosba (a magas ingatlanárak, az olcsó lakások hiánya miatt) azonban nem tudtak beköltözni, a városi agglomerációk rosszabb adottságú elõvárosaiban (lakótelepein), falvaiban telepedtek le. A vándorlási trendekbõl és az azoktól független folyamatokból fakadó társadalmi ellentmondások, az eltérõ érdekek csak ritkán fejezõdnek ki nyílt ütközésekben. A civil társadalom és a civil szervezetek gyengesége, politikai, hatalmi függõségei miatt a tiltakozási kultúra nem erõs a magyar társadalom körében.

A nagyvárosi elit és a (felsõ) középosztály alapvetõen a globalizációban érdekelt, s ezért hajlandó elviselni a globális fejlõdés nagyvárosokban megnyilvánuló kedvezõtlen társadalmi következményeit, a regionális egyenlõtlenségeket is. (Ez utóbbiak többnyire nem az elit csoportokat érintik.)

A konferencia elõadásaiból és az azokat követõ vitákból egyértelmûen kiderült, hogy a területi társadalmi egyenlõtlenségek vizsgálata napjainkban is aktuális, a kutatókat foglalkoztató problémakör. Ennek fõ oka, hogy a rendszerváltást követõen az egyenlõtlenségek fokozottan, a korábbi idõszakoknál horizontálisan (térben) és vertikálisan is nagyobb eltérésekkel jelentkeztek. Az eltérések fõ kiváltói a felértékelõdõ földrajzi fekvés, az infrastrukturális ellátottság különbségei és a központi források szûkössége. A felsorolt tényezõk társadalmi következményei közül kiemelhetõ, hogy a halálozási mutatók - térben differenciáltan - nem javultak, az egészségügyi ellátás - különösen a kis településeken - nem elégíti ki a szükségleteket, és nõ a társadalmi rétegek közötti különbség. A lehetséges megoldások tekintetében a résztvevõk egyetértettek abban, hogy a központi szerepvállalás növelése mellett a civil szféra érdekérvényesítõ erejének javulása is elengedhetetlen.