A tavaly a Magyar Szociológiai Társaság Polányi-díjával kitüntetett kötet a fiatalon elhunyt szociológus-közgazdász-politológus, Csontos László (1953-1997) munkáinak posztumusz válogatása, mely a szerzõ 18 írását, mûveinek jegyzékét,¹ valamint Gál Róbert Iván és Szakadát László elõszavát tartalmazza.

Ezen írások egy kivételével² korábban már magyar nyelven megjelentek (kettõ jelen folyóirat hasábjain), kimaradt viszont a kötetbõl a bibliográfiába felvett néhány rövid recenzió, elõ- és utószó, az eredetileg angol nyelvû írások legnagyobb része, s ami talán a legfõbb hiányosság, a kötet nem tartalmazza Csontos László 1985-86-os híres elõadásainak anyagát, melyek révén a magyar szociológusok és közgazdászok talán elõször kaptak bevezetést a racionális döntések elméletébe. Továbbra is áll tehát, amit Gál Róbert jegyzett meg még 1999-ben (Gál 1999: 422): "Kiadásukat érdemes lenne megfontolni."

A kötetben szereplõ 18 írás, mely az elméleti és gyakorlati társadalomtudományos problémafelvetések rendkívül széles körét fogja át, négy csoportra oszlik: ismeretelmélet, társadalomelmélet, társadalomkutatás (empirikus beszámolók) és esszék. Az egyes szövegek elhelyezése, csoportosítása vitatható, mindenesetre az összeállítók szándéka szerint az életmû egységes olvasatát teszi lehetõvé. S ehhez tudnunk kell, hogy Csontos életmûve nemcsak tragikusan korán szakadt félbe, de munkásságának mintegy két évtizede során a tanulmányírás csupán "a jéghegy csúcsát" jelentette: iskolateremtõ egyéniség volt, akinek számára az eredeti szövegek hozzáférhetõvé tétele és a tanítás ugyanolyan fontos feladatot jelentett.
 

A "jéghegy csúcsa"-jelenség a kötetbe felvett ismeretelméleti és módszertani írásokban tükrözõdik leginkább: mozaikszerûen, fõként tömör elõszavakból bontakozik ki Csontos álláspontja a társadalomtudományok legáltalánosabb kérdéseirõl.³ Ezt az álláspontot negatíve úgy határozhatjuk meg, hogy Csontos úgy kívánt szakítani az empirikus társadalomkutatás "boldog metodológiai öntudatlanságával" (205. o.), hogy eközben, úgy tûnik, meg sem érintették "a marxista társadalomfilozófia és a reformtudományok" (uo.) eszméi.

Ehelyett a szociológia klasszikusai (Durkheim, Weber) és klasszikussá váló kortárs szerzõk (Olson, Hirschman) kapcsán a társadalomtudományos elméleteket idõtállóvá, értékessé tevõ módszertani jellemzõket rekonstruálta (empirikus megalapozottság, interpretatív erõ, tudományos termékenység; 13. o.), felmutatta az alapföltevések "racionális (ész- vagy tényérveken nyugvó) kritikájának" szempontjait (a kritizált föltevés érvényessége határainak kijelölése, alternatív vagy kiegészítõ föltevések bevezetése, a föltevések következményeinek "módszeres, aprólékos elemzése"; 15. o.). Kifejtette az explikáció fogalomképzési módszerének kritériumait⁴ (pontosság és világosság, hasonlóság, relatív egyszerûség, tudományos termékenység; 30-31. o.). Rekonstruálta a holisztikus funkcionális érvelés (22-25. és 40-42. o.), az intencionális (37-39. o.), illetve a deduktív-nomologikus magyarázat (26-28. o.) logikáját; avagy például, immár az explikáció módszerével, a "kollektív tudat" durkheimi fogalmát világította meg (19-22. o.).

Az elsõ rész végén szereplõ, Weber gazdaságelméleti álláspontját rekonstruáló (30-45. o.) és a R. N. Langlois-val közösen írt, immár a társadalomelméleti fejezetbe sorolt, a szituációs logikai elemzés paradigmáját bemutató (49-68. o.) két tanulmány egymáshoz szorosan kapcsolódik. Ez utóbbi módszertani paradigma lényege így határozható meg: "A weberi tradícióból ...kialakult szituációs elemzés módszere meghatározott eredményeket próbál levezetni anélkül, hogy nyíltan megkérdõjelezné a gazdasági cselekvõ szabad akaratát. ...[A] szereplõt olyan szituációba helyezi, mely meghatározott vonalak mentén irányítja viselkedését, továbbá feltételezi, hogy a szereplõ képes értékelni a szituációt, és a számára leginkább kívánatos cselekvést ki tudja választani az észlelt alternatívák halmazából." (55. o.) A weberi tradícióhoz való kapcsolódás pedig abból érthetõ meg, hogy Weber nemcsak a pszichológiai redukcionizmust utasította el, hanem "a módszertani monizmus szélsõséges követelményeit" (33. o.) is. Ezek szerint a társadalomtudományok (jelen kontextusban elsõsorban a közgazdaságtan) területén az elemzés kiindulópontja az emberi cselekvés, melyet (a megértõ szociológia programja jegyében) intencionalisztikusan célszerû értelmeznünk, s nem valamiféle inger-válasz sémában (behaviourisztikusan), ahol az ágenseket "homályos pszichológiai ingerek", avagy - a másik fronton - "rejtélyes társadalmi erõk" mozgatják. Ehhez csatlakozik az a feltevés, hogy az emberek "a saját érdekeiket érintõ ügyekben kalkulatív módon, azaz ebben az értelemben racionálisan cselekszenek" (36. o.).

Ez természetesen csak az elemzés kezdete. Kérdés, hogy (1) e racionalitást szubjektív vagy objektív értelemben fogjuk-e fel, mennyire specifikáljuk (a racionalitás "vékony" és "vastag" koncepciója), illetve (2) hogyan jutunk el az egyéni cselekvéstõl a kollektív jelenségek: intézmények, szabályok, viselkedési minták magyarázatához. Továbbá, az elõbbiekhez kapcsolódóan, (3) az emberi cselekvés és viselkedés "fogalmi spektrumában" (54-55. o. 14. lábjegyzet) hol helyezzük el az egyént, illetve hogy a modellezés során az egyéni pszichológia szintjére, vagy a problémaszituáció konstrukciójába építjük be az optimalizálás korlátait.

Csontos és Langlois terminológiája szerint az elõbbi felel meg a "viselkedésközpontúság", utóbbi a szituációs logika metodológiájának. Tanulmányuk középpontjában pedig annak kimutatása áll, hogy az elõbbi alternatívák nem vágnak egybe a (neoklasszikus közgazdaságtannal példázható) korlátok közötti optimalizáció, illetve (a közgazdaságtan vonatkozásában az elõbbi modell konstruktív bírálataként kidolgozott) korlátozott racionalitás, "kielégítõ eredményre törekvés", azaz a szabálykövetés viselkedési modelljének szembenállásával. Azaz mind a szituációs logikai, mind a viselkedésközpontú megközelítés követõi alkalmaznak optimalizációs és szabálykövetést feltételezõ modelleket is (58-60. o.).
 

Csontos értelmezésében a szituációs logika mint módszertani paradigma voltaképp csak elnevezésében különbözik a racionális döntések elméletétõl (RDE) (206. o.), sõt, az utóbbi által "ajánlott magyarázó séma logikai struktúrája lényegében megegyezik a mikroökonómiai elmélet alapmodelljeinek szerkezetével" (207. o.): az elemzés kiindulópontja az individuális cselekvés, éspedig a célokat követõ, intencionális cselekvés, amely a legalkalmasabbnak vélt eszköz kiválasztását jelenti több rendelkezésre álló lehetõség közül. (74., 90., 206-207. o.) Ezen a "közös módszertani platformon" (203. o.) helyezkednek el az RDE-hez tartozó különféle szubsztantív és formális modellek: (1) az individuális döntések elméletének típusváltozatai, (2) a játékelmélet, (3) a közösségi döntések elmélete, és (4) a társadalomtudományok ökonómiai ihletésû modelljei.

A kötetben nem találjuk meg az RDE rendszeres kifejtését,⁵ a figyelmes olvasó azonban rábukkanhat mind a négy csoporthoz kapcsolódó elemzésekre. Ami az egyéni döntések szintjét illeti, a kötetben megtalálható a döntéselmélet alapfogalmainak áttekintése (90-94. o.). Ugyanide kapcsolódik Csontos László több írása, melyekben úgynevezett döntéselméleti anomáliákkal foglalkozik (89., 94-101., 179-180., 245-247. o.), mint amilyen a status quo-hatás, a veszteségekkel szembeni averzió, illetve az akaratgyengeség, a szenvedélyek és a dinamikus inkonzisztencia.

Csontos egyszerû játékelméleti modelleken keresztül értelmez fontos gazdaságszociológiai összefüggéseket, például az eltérõ normákat követõ munkások közötti stratégiai interakcióknak az üzem teljesítményét befolyásoló hatását (105-108. o.), a gazdasági szervezetekben folyó elosztási járadékszerzés stratégiáit (108-112. o.). Hasonlóan, a politikatudomány "pozitív közgazdaságtani megközelítése" és a közösségi döntések elméletének áttekintése során (74-79., 167-169. o.)⁶ is játékelméleti modell segítségével mutatja meg, hogy a tisztán redisztributív játékok magja üres, a játékosok az ajánlatok és viszontajánlatok soha véget nem érõ körforgásába kerülhetnek, azaz ilyen esetekben a politikai folyamatok alapvetõ instabilitásával kell számolnunk. Az analitikus modell azután magyarázatot kínál bizonyos empirikus összefüggésekre, például arra, miért fogalmazzák meg másként a politika "lényegét" a kormányzó és az ellenzéki pártok, illetve hogy miért alakulnak a szükséges minimumnál szélesebb körû koalíciók (79. o.). Ugyancsak az "ökonómiai ihletésû társadalomtudományi modellek" közé tartoznak az Olson-paradoxonra épülõ és utalásszerûen jelzett empirikus szaktudományi magyarázatlehetõségek is (13., 14., 28-29. o.).
 

Természetesen korántsem csupán társadalomkutatási irányok lehetõségének felvetésérõl esik szó a kötetben. A kötet terjedelmének harmadát-felét Csontos empirikus kutatásokhoz kapcsolódó írásai adják, melyek a Tárki keretében végzett két vizsgálat (A költségvetés alakulásának közgazdasági és szociológiai tényezõi - 83-103., 166-182. o., Az állam és polgárai - 119-141., 142-165., 183-200. o.) eredményeit mutatják be.⁷ Mindkét kutatás a kilencvenes évek (és részben napjaink) Magyarországának igen fontos gazdaság- és szociálpolitikai kérdéseihez kapcsolódik: az úgynevezett államháztartási reformhoz, a költségvetés bevételeihez (adótudatosság) és kiadásaihoz (fiskális járadékszerzés, a jóléti rendszer átalakítása). A két kutatási projekt közül kétségtelenül az utóbbi volt a nagyobb szabású (a kérdõíves felmérés és - újdonság jelleggel - a kísérleti közgazdaságtan módszereit egyaránt alkalmazta) s egyben a hevesebb vitát kiváltó (lásd Ferge 1996, Vita... 1997).

Az állam és polgárai címû kutatásnak, melyrõl Csontos László a Kornai Jánossal és Tóth István Györggyel közösen írt tanulmányokban beszámolt, az a kiinduló hipotézise, hogy "a szavazópolgárok torzítottan érzékelik az állam gazdasági és szociális szerepvállalásával, valamint a kormányzati programok költségeivel kapcsolatos fiskális paramétereket" (119. o.), azaz (1) adótudatosságuk (a közterhek és az állami kiadások közötti összefüggéssel kapcsolatos ismereteik) hiányos(ak), (2) fiskális illúzió és (3) a status quo-hatás áldozatai (alábecsülik a kormányzati programok valódi költségeit, illetve irracionális módon ragaszkodnak szerzett jogaikhoz). Az elõbbieket kiegészíti az a hipotézis, hogy (4) miután a megkérdezettek "adótudatlanságát" és fiskális illúzióit a kérdezõbiztos információi segítenek eloszlatni, enyhül a status quo-hatás, azaz a válaszadók kevésbé ragaszkodnak a változatlan mértékû állami szerepvállaláshoz. A "percepciós torzulások" mögött természetesen olyan politikai, intézményi tényezõk is meghúzódnak, mint "az adórendszer bonyolultsága és jövedelemrugalmassága, a kormányzati kiadások és programok adóbázisainak összekuszálása, az államháztartáson belüli keresztfinanszírozás gyakorlata, valamint az államadósság finanszírozásának átláthatatlansága" (179. o.).

A vizsgálat az egészségügyi ellátásra (kórházi kezelés, gyógyszer), a nyugdíjrendszerre és a felsõoktatásra terjedt ki. A kutatási eredmények csak részben igazolták a kiinduló feltevéseket, s az adatok interpretációja (sõt, mint szokás, már a kérdések megfogalmazási módja is) a szerzõk által elõre megfogalmazott fenntartások és a többnyire óvatosan levont tanulságok mellett is éles vitákat váltott ki. Azt hiszem, a számszerû eredményeknél érdekesebb lehet néhány általánosabb, kritikai tanulság kiemelése.

Kiderült, hogy a megkérdezettek nem ismerik pontosan az egyes közjavak költségeit. Ám ez egyes vizsgált esetekben irreális követelmény is volna, másrészt a válaszadók sok esetben nem alá-, hanem fölébecsülték a rájuk esõ költségeket. További probléma, hogy nem ismerünk összehasonlító adatokat, sem más országokkal, sem például az egy évben valamilyen típusú magánfogyasztásra költött összeg becslésével kapcsolatban, sõt, olykor maguk a "valós" adatok is csupán szakértõi becslés formájában állnak a politikai döntéshozók, illetve a kutatók rendelkezésére (Vita... 1997: 111., 121., 123. o.)

A kutatók által felkínált alternatív intézményi megoldások (129., 199. o.): (1) központosított állami megoldás, (2) vegyes konstrukció, (3) piaci megoldás közül egyik mellett sem alakult ki markáns többség. A költségekrõl szóló, tájékoztatással összekapcsolt következõ kérdés esetében viszont a többség a vegyes megoldásra szavazott, az állami megoldás támogatóinak aránya pedig csökkent. Ugyanakkor a hozzászólások, sõt néhol maguk a szerzõk is megfogalmazzák, hogy a három lehetõség nem kellõen árnyalt, pontos. Például nem volt világos, hogy az "állami megoldás" nevû alternatíva regulációt, kötelezõ igénybevételt, állami finanszírozást jelent-e, vagy a szolgáltató intézmény tulajdonviszonyaira vonatkozik (Vita: 120-121. o.); a kötelezõ biztosítás mûködése sem zárja ki az önkéntes kiegészítõ pénztárak mûködését; "például a kórház-finanszírozásban kifejezetten a "vegyes" megoldások képviselik az igazán piackonform megoldást" (189. o.); három lehetõség közül a középsõ választása maga is egyfajta "döntéselméleti illúzió" (az arany középút preferálásának) következménye lehet (Vita: 116. o.).

A leginkább problematikusak a kutatás azon normatív következtetései (163-164. o.), melyek az állampolgári informáltság növelése érdekében "az egész társadalomra kiterjedõ pedagógiai vállalkozást" emlegetnek, másutt pedig "az államháztartási reform elfogadtatásához" szükséges "egész sor információs, kommunikációs és marketingproblémáról" beszélnek (181. o.). Ezzel kapcsolatban - bizonyos rosszízû reminiszcenciáktól függetlenül is - felvethetõ néhány óvatosságra intõ szempont. Elõször, "a bürokratikus vagy állami megoldásokkal kapcsolatos negatív tapasztalat, ha párosul a szabad piacba vetett ösztönös hittel, könnyen vezethet a piaci megoldásokkal kapcsolatos illúziókhoz" (Vita 111. o.). Másodszor, mivel az állami jóléti-szociális szerepvállalás Nyugat-Európában is számottevõ mértékû, a megkérdezettek, illetve a "posztszocialista" választópolgárok preferenciái nem magyarázhatók mindenestül az "ancien régime-hez való szellemi, ideológiai és érzelmi kötöttségekkel". Továbbá, ha a preferenciákat ilyen politikai-történelmi okok helyett valóban a RDE normatív kritériumaitól való eltéréssel, pszichológiailag magyarázzuk, figyelembe kell vennünk, hogy az is lehetséges, hogy a polgárok a jóléti programok hasznait, illetve a kockázatok egyes fajtáit is alulbecsülik (azaz felmerül a "paternalizmus" szükségessége). Végül egyáltalán nem biztos, hogy a probléma gyökere (a járadékszerzés és az altruizmus mellett) egyedül az információhiány volna, amely alól a demokratikus közösség az illúzióktól mentes kutatók és néhány felvilágosult döntéshozó vezetésével képes volna megváltani önmagát.
 

Lehetséges ugyanis - s ezzel elérkeztünk gondolatmenetünk befejezõ részéhez, az RDE korlátainak kérdéséhez -, hogy az RDE egyének preferenciarendszerére vonatkozó feltevései nem tarthatók. Ezzel kapcsolatban lássunk egy hosszabb idézetet Csontos László Király Júliával és László Gézával közösen írt, Az ezredvégi nagy borzongás címû esszéjébõl, melynek célja "a "pénzvilággal kapcsolatos félelmek" összetevõinek megragadása és a közgazdaságtan néhány eredményével való szembesítése" (209. o.). Miután a szerzõk kifejtik, hogy az említett "félelmek", a pénzvilág uralmáról szóló tézisek mellett felsorakoztatott érvek nem állják meg a helyüket, így folytatják:

"Ha olyan nézetek racionális megvitatására törekszünk, amelyeket sem empirikus, sem pedig teoretikus érvek alapján nem tudunk kritizálni, akkor a megértés és a racionális diszkusszió lehetõségének megteremtése érdekében az adott álláspont normatív hátterét és módszertani gyökereit kell feltárnunk. Az uralmi tézis normatív alátámasztása [...] a piacok által képviselt - tõke- és pénzelszámoláson nyugvó - formális-kalkulatív racionalitás értékracionalitás szerinti korrigálásának igényét jelenti.

...A probléma formális szerkezete durván a következõ: a közgazdasági elmélet egyik fontos, ám többnyire burkolt elõföltevése értelmében a piaci szereplõk preferenciái eleget tesznek az úgynevezett arkhimédészi axiómának. Vannak azonban olyan preferenciarelációk, amelyek nem ilyenek, például az úgynevezett lexikografikus rendezés. Az értékracionális elvek alapján történõ cselekvés lexikografikus preferenciákon nyugvó cselekvést jelent." (213. o.)⁸

Majd hozzáteszik: "a kérdés számunkra is az: hogyan lehet intézményes biztosítékokat teremteni, amelyek szavatolják, hogy az ökonómiai racionalitás érvényesülése a jog, a vallás, a politika, a tudomány és a mûvészet világában vagy akár az üzleti életben ne párosuljon az arkhimédészi axióma korlátlan érvényesülésével, azaz hol és hogyan lehet az értékracionális preferenciákon nyugvó individuális cselekvés számára valamilyen mozgásteret megmenteni? E kérdést azonban véleményünk szerint egyértelmûen el kell választani a piacok értékracionális alapelvek jegyében történõ általános korlátozásának, megrendszabályozásának, eltörlésének problémájától." (214. o.)

Csontos már 1986-ban is ehhez hasonló kérdéseket fogalmazott meg, amikor arról beszélt, hogy a gazdaságszociológián belül folyó viták részben "a piaci intézmények társadalmi és történelmi szerepének [normatív] megítélésével kapcsolatos nézetkülönbségekre vezethetõk vissza:

...Rezignáltan tudomásul kell-e vennünk (netán üdvözölnünk kell-e) azt a tényt, hogy a piac által szervezett emberi kapcsolatok kikerülnek az etika, a vallás és a politika fennhatósága alól, avagy éppen ellenkezõleg - mondjuk: a romantikus antikapitalizmus szellemében - kétségbe kell vonnunk a piac intézményeinek öntörvényûségét, és a piaci kapcsolatok etikai, vallási, politikai elvek jegyében történõ "megrendszabályozását" kell célul kitûznünk?" (17. o.)

A probléma tehát, ha úgy tetszik, a megfigyelt egyének preferenciáinak kérdésébõl (amelyekrõl non est disputandum) a kutató preferenciáinak kérdésévé válik. Ez utóbbi kérdés azonban már nem része, legfeljebb peremfeltétele a tudományos diskurzusnak. Éppen ezért van Csontos meglehetõsen lesújtó véleménnyel a RDE tudásszociológiai értékelésének hasznosságáról. Az ilyen elemzés ugyanis ahelyett, hogy érdemben vizsgálná "az adott kutatási program tartalmi összetevõit vagy esetleges eredményeit", "az álláspont képviselõinek hátsó szándékaira, mögöttes motívumaira" összpontosít és torz személyiségszerkezetükre utal (208. o.). Ezzel szemben Csontos szerint "bár az emberi döntések racionálisak, nem kizárólag gazdasági megfontolások vezérelhetik õket. Ilyen döntésnek tûnik például a versengõ tudományos elméletek vagy alternatív módszertani programok közötti választás." (69. o.)⁹

Mármost ha elfogadjuk, hogy (a fent idézettek értelmében) valamely álláspont normatív hátterének feltárására csak empirikus és teoretikus érvek hiányában, továbbá a racionális diszkusszió megteremtése érdekében kerüljön sor, akkor az említett "leleplezõ szándékú" tudásszociológiai elemzés épp az utóbbi feltételnek nemigen felel meg.

Ami pedig az elsõ feltételt illeti, éppen elég helye van még az RDE eredményei körül folyó társadalomtudományi vitákban mind az empirikus, mind a teoretikus érveknek. Csontos László írásai többek között e vitákhoz jelentenek rendkívül értékes hozzájárulást.
 

Irodalom

Csontos László 1984. Elõszó. In: Némedi Dénes (szerk.) Munkamegosztás - kooperáció - technika. Válogatás a német gazdaságszociológia történetébõl. Budapest: Mûvelõdési Minisztérium. [Szociológiai Füzetek 35.]: 5-6.

Csontos László (vál.) 1998. A racionális döntések elmélete. Budapest: Osiris-Láthatatlan Kollégium [Szemeszter könyvek]

Ferge Zsuzsa 1996. Az adótudatosságról és az állam felelõsségérõl. Hevenyészett elsõ válasz Csontos-Kornai-Tóth cikkére. Századvég, új folyam (3) (tél), 154-162.

Gál Róbert Iván 1999. Csontos László (vál.) A racionális döntések elmélete. Recenzió.] BUKSZ, 11: (4), 419-423.

Vita az adótudatosságról 1997. [Csaba Iván, Hetényi István, Király Júlia, Molnár Attila Károly, Pete Péter, Szamuely László, Veress József hozzászólása.] Századvég, új folyam (4) (tavasz), 109-143.
 

Jegyzetek:

1. A mûjegyzékben nem szerepel (a publicisztikai jellegû írásokon túl):

Meir Kohn: Bank- és pénzügyek, pénzügyi piacok. (A magyar kiadást gondozta, kontrollszerkesztette Csontos László) Budapest: Osiris-Nemzetközi Bankárképzõ, 1998.

2. Optimalizáció, szabálykövetés és a szituációs elemzés módszertana (Társszerzõ: Richard N. Langlois). Eredeti megjelenés: Optimization, Rule-Following, and the Methodology of Situational Analysis. In: U. M(ki-B. Gustaffson-C. Knudsen (eds.) Rationality, Institutions and Economic Methodology. London: Routledge 1993. Nagy László Ábel fordítása a kötetben: 49-68. o.

3. A mozaikszerûség mindenesetre csak jelen kötetre értendõ, hisz Csontos - mint az elõszóból megtudhatjuk - "episztemológiai kérdésekrõl írt disszertációt" (7. o.).

4. Ugyanezt, kissé eltérõ megfogalmazásban egy 1984-es, a kötetben nem szereplõ elõszóban (Csontos 1984: 5-6) is összefoglalta.

5. Ehhez lásd az általa összeállított kötetet (Csontos 1998) és az ott szereplõ hivatkozásokat.

6. Mellékes filológiai megjegyzésként ide kívánkozik, hogy a 74. o. utolsó két és a 75. o. 1-4. bekezdése (Meszerics Tamás fordítása angol nyelvû kéziratból), illetve a 167. o. utolsó, a 168. o. 1-3. bekezdése, a 169. o. 3-8. sora és 2. bekezdése (amely eredetileg is magyarul jelent meg) szinte azonos szöveget tartalmaz, a fordításból adódó terminológiai eltérésektõl eltekintve.

7. A két témához kapcsolódó öt tanulmány kötetbeli elhelyezése, amint az oldalszámokból látható, nem a legszerencsésebb. Ám még e probléma kiküszöbölése után is marad egy másik, különösen az utóbbi három írással kapcsolatos nehézség: az egymást követõ szövegek közti nagyfokú redundancia. Márpedig ha a kötet nem elsõsorban kritikai kiadás (amit például az említett kimaradt szövegek léte jelez), hanem felsõoktatási tankönyv (lásd 4. o.), akkor az azonos szövegek (s az olykor háromszor is megjelenõ azonos táblázatok) többszörös megjelenése nem látszik indokoltnak.

8. Kiemelés tõlem - Cs. P. Az arkhimédészi axióma és a lexikografikus rendezés formális definícióját tartalmazó két lábjegyzetet elhagytam. Az elõbbi durván azt mondja, hogy például az x és y jószág különbözõ mennyiségeit tartalmazó jószágkosarak közötti választás esetén mindig lehetséges annyival megváltoztatni y mennyiségét, hogy a preferencia iránya egy kevesebb x-et tartalmazó kosár felé forduljon. Az ilyen kalkuláció valóban "egydimenziós" (213. o.). Ezzel szemben lexikografikus rendezésnél egy kevesebb x-et tartalmazó kosár preferálása nem érhetõ el csupán y növelésével, azaz "nincs olyan 'valuta' (pénz, hatalom, befolyás...), amelyet arra lehetne felhasználni, hogy a cselekvõt kompenzáljuk a másik jószág mennyiségének vagy értékének csökkenése miatt" (5. lábjegyzet).

9. Vö. Peter Abell híres kérdésével: "Is rational choice theory a rational choice of theory?"