Még a múlt év vége felé jelent meg ez az elitkutatásokban minden bizonnyal sok hivatkozást és méltatást kapó mû, melynek létrehozatalában magyar kutatóknak is komoly szerepük volt. A két szerkesztõ John Higley, a Texasi Egyetem Ausztrál Tanulmányok Központjának vezetõje, és Lengyel György, a BKÁE Szociológia és Szociálpolitika Tanszékének vezetõje. A kötetben 13 tanulmány kapott helyet, az elméleti kereteket bemutató bevezetõ után hat cikk foglalkozik a kelet-európai politikai elitváltással, majd öt anyag a gazdasági elitben végbement változásokat elemzi, országonként. A kötet zárófejezete az elitelmélet huszadik századi útját vázolja fel, s a szerzõk arra a kérdésre próbálnak meg választ találni, hogy mi magyarázhatja az elitkutatások népszerûségének ingadozását. Ismertetésemet ez utóbbi tanulmánnyal kezdem, majd részletesen összefoglalom Higley és Lengyel bevezetõ tanulmányát, amiben a szerzõk a további elitkutatásokban jól hasznosítható modellt vázolnak fel. Ezt követõen az egyes országokban végbement politikai és gazdasági elitváltozásokról készült tanulmányok fõbb mondanivalóját foglalom össze.
 

A politika változások elitközpontú magyarázatainak (Weber, Pareto, Mosca, Michels) tudományos kedveltségében a század eleji fellendülést követõen hanyatlás állt be, elsõsorban a marxista társadalmiváltozás-magyarázatok elterjedtségének növekedése miatt. A legtöbb elmélettörténész az 1929-33-as "nagy válság" idõszakára teszi az értelmiségi közvélemény-formálók tömegeinek "balra", azaz a marxizmus különbözõ irányzataihoz történõ fordulását. Az intellektuális klímában végbement változás természetesen a marxizmussal rivalizáló tudományos magyarázati modellek népszerûségére is kihatott: az elitparadigma híveinek és gyakorlóinak száma jelentõsen csökkent, tudományos befolyásuk megszûnt, a nácizmus bukását követõen pedig még a fasizmus igaztalan vádjával is szembesülniük kellett az elmélet képviselõinek. A második világháború után a nyugati világban megszilárduló liberális demokráciák belsõ kritikusai is a marxizmus különbözõ irányzatainak talaján állva fejtették ki társadalomkritikájukat, s azt állították, hogy az elitparadigma konzervatív, leegyszerûsített és antidemokratikus megközelítés. De a "harmadik világ" új elitjei és az itt végbemenõ változások kutatói is inkább a marxista megközelítéseket alkalmazták az ott végbemenõ politikai változások magyarázatában, semmint az események elsõ szemügyre vétele alapján magától értetõdõ elitközpontú vizsgálatokat. John Higley és Jan Pakulski szerint az intellektuális klímában a század utolsó két évtizedében beállott újabb változás, a marxizmustól történõ elfordulás kellett ahhoz, hogy az elitek tanulmányozása az ezredfordulóra ismét kedvelt társadalomkutatói vizsgálati tereppé váljon. Az elitelmélet huszadik század végi újravirágzása annak köszönhetõ, hogy komoly magyarázó erõvel rendelkezett három konkrét történeti-politikai eseménysorozat magyarázatában: a kelet-ázsiai "kis tigrisek" gazdasági fejlõdésében és politikai demokratizálódásában, a kommunista rendszerek rendkívül lassú változásában és végül a kelet-európai kommunista rezsimek összeomlásában és az itt végbement demokratikus és piaci átalakulásban. A szerzõk szerint mindhárom eseménysorozat az adott országok elitszereplõinek értékeibõl, céljaiból, politikai stratégiájából és konkrét cselekedeteibõl érthetõ meg, semmint osztályok vagy más társadalmi kollektívák mûködésébõl.

John Higley és Lengyel György bevezetõ tanulmányukban az új elitkutatásokhoz nyújtanak elméleti fogódzókat. A két neves elitkutató ideáltípusokat dolgoz ki arra nézvést, hogy a különbözõ politikai rendszereknek az elitek milyen struktúrája és cirkulációja felel meg. A modell statikus és dinamikus része két-két dimenziós, a statikus almodell (az elitek struktúrája) négy ideáltípust foglal magába: a konszenzuális elitét (ami a megállapodott demokráciák jellemzõje), a széttagozódott elitét (ami a még meg nem állapodott demokráciákban fordul elõ), az ideokratikus elitét (a totalitárius és poszttotalitárius rendszerek jellemzõje), és végül a megosztott elitét (ami tipikusan tekintélyuralmi és szultanisztikus rendszerekben fordul elõ). A négy elittípust két szempont szerint különítik el a szerzõk: a nemzeti elitcsoportok társadalmi alrendszerek szerinti elkülönültsége (differentiation) és az elitcsoportok összetartása, egysége (unity) alapján. Az elkülönültség az elitcsoportok közti társadalmi heterogenitással, szervezeti sokszínûséggel és az államtól és egymástól való függetlenséggel mérhetõ. Az összetartásnak két dimenzióját különítik el: a normatívat, mely a közösen osztott nézeteket, értékeket és fõleg informális politikai cselekvési szabályokat foglalja magába, illetve az interaktívat, mely pedig azoknak a csatornáknak és kapcsolathálóknak a milyenségére vonatkozik, amiken keresztül az elit aktorok a döntéshozatali folyamatokat befolyásolni tudják.

Konszenzuális elitrõl akkor beszélhetünk, ha a különbözõ nemzeti elitcsoportok differenciáltsága széles, és erõs az elitek összetartása. Széttagozódott elit esetén az elitcsoportok szintén jelentõsen elkülönülnek egymástól, ám gyengék az õket összekötõ kapcsok. Az ideokratikus és megosztott elitek a társadalmi modernizációban viszonylag hátrébb levõ országokban fordulnak elõ, ott, ahol az elitek elkülönülése nem haladt eléggé elõre. Ideokratikus elitek esetén az elitcsoportok összetartása erõs, megosztott eliteknél pedig gyenge.

Higley és Lengyel modelljének másik, dinamikus eleme az elitek cserélõdésének ideáltípusait vázolja fel. Hasonlóan a statikus részhez itt is két dimenzió mentén különítik el az ideáltípusokat: az elitcserélõdés mértéke és módja alapján. Az elitek cserélõdésének mértéke alatt azt értik, hogy milyen széles az elitváltásban érintett pozíciók köre, illetve hogy az elittõl milyen messzi pozíciót betöltõ emberek váltják fel a korábbi elit aktorokat. Az elitcserélõdés módja kétféle lehet: fokozatos és egyben békés, illetve gyors és (erõszakkal) kikényszerített. A két dimenzió alapján elkülönített négy cserélõdési ideáltípus a következõ: klasszikus cirkulációról beszélünk, amikor a cserélõdés átfogó és békés természetû; szintén fokozatos, de csak szûk hatókörû a reprodukciós cserélõdés; az elitek lecserélése (replacement circulation) következik be, amikor is a cserélõdés az elitpozíciók betöltõinek nagy részét érinti és hirtelen megy végbe, néha némi erõszakkal; és végül a kvázi-lecserélés, amikor a hirtelen elitcsere csak a vezetõ pozíciót betöltõk egy, az elitcsoportok küzdelmében alul maradó csoportját érinti.

A két szerzõ a modell statikus és dinamikus részét azzal a feltételezéssel köti össze, hogy a statikus részben bemutatott politikai rendszerek mindegyikéhez hozzárendeli az elitek cserélõdésének egy típusát: a konszenzuális elitek létrejöttét és fönnmaradását az elitek klasszikus típusú cserélõdése teszi lehetõvé; széttöredezett elitek esetén a cserélõdés reprodukciós jellegû, ideokratikus elitek úgy jönnek létre, hogy a korábbi elitet lecserélik; megosztott elitek pedig szûkebb körû, kvázi-lecserélés eredményeként alakulnak ki.

A tanulmány második részében a szerzõk a kelet-európai posztkommunista országok átalakulását vetik össze ezekkel az ideáltípusokkal. Elemzésük a kötet többi tanulmányának összefoglalását adja, mégpedig olyan formában, hogy az egyes kelet-európai elitátalakulásokat megpróbálják egy-egy cserélõdési ideáltípushoz hozzárendelni. A posztkommunista átalakulást két részre bontják: egyrészt az átalakulás közvetlen idõszakára (1988-1994), másrészt pedig az 1994 óta eltelt idõszakra. Az átalakulás idején a klasszikus cserélõdés ideáltípusát a lengyel, a magyar és részben a csehszlovák közelítette meg. A bolgár és 1992 után a szlovák elitcserélõdés a reprodukciós típusba volt sorolható, míg a horvát eset egy ideokratikus elit másikkal történõ lecserélést példázta, a szerb pedig a kvázi-lecserélés ideáltípusához állt a legközelebb. Az orosz elitek struktúrájára és cserélõdésének mikéntjére vonatkozóan a szerzõk álláspontja az, hogy az orosz elitek széttöredezettek voltak és maradtak az átalakulás elõtt, alatt és után is.

Az 1994 óta eltelt évek azt mutatták, hogy a rendszerváltozás idõszakának elitcserélõdési mikéntje és az akkor létrejött elitstruktúra nagyban rányomta bélyegét az egyes országok átalakulására: Magyar-, Lengyel- és Csehországban a konszenzuális elitek megerõsödésével a demokratikus struktúra konszolidálódott, Szlovákiában (legalábbis 1998-ig), Bulgáriában és Oroszországban az elitek széttöredezettsége fönnmaradt, s a demokratikus konszenzus továbbra is gyenge.
 

A politikai elitekrõl készült tanulmányok sorát a Pavel Machonin és Milan Tucek készítette csehországi beszámoló nyitja. A két szerzõ szerint Csehországot a kilencvenes évek közepéig mérsékelten konzervatív elitek vezették, akiket a magasabb iskolázottságú fiatal és középkorú generációk, valamint a vállalkozók támogattak. Az eliteken belül domináns pozícióban a nagyvállalatok tulajdonosai, a hivatásos politikusok és a magasabb pozíciójú állami hivatalnokok voltak. Az egyes alrendszerek elitjeit ugyanakkor erõs különbségek jellemezték: a politikai elit erõsen megosztott volt a jobb- és baloldal között, a gazdasági elitben komoly és eldöntetlen verseny folyt a dominanciáért, a kulturális elitben pedig szintén erõs volt az ellentét a fiatal és az idõsebb, valamint különbözõ szakterületi elit aktorok között. A szerzõk által készített, illetve elemzett 1994 és 1997 közötti empirikus elitvizsgálatok szerint 1996-ot követõen a politikai elitek erõs megosztottságát fölváltotta a vezetõ pozíciókért folyó szabályozott versengés. A gazdasági elit cserélõdését inkább a reprodukció jellemezte, a kulturális elitét pedig a cirkuláció és a reprodukció együttesen: a politikai és ideológiai, valamint a csökkenõ állami támogatás elosztása körül keletkezett ellentétek a reprodukció ellenében, viszont a korábban fölhalmozott kulturális erõforrások a folytonosság irányába hatottak.

John A. Gould és Soňa Szomolányi Szlovákiáról készült elemzésébõl sok újat tudhatunk meg arról, hogy mi lehetett Vladimír Meciar politikai sikereinek a titka. A szerzõk szerint Meciar és politikai mozgalmának tagjai sorozatos diszkurzív sikereikkel alapozták meg választási gyõzelmeiket: a szlovákiai választókat két csoportra, "jó szlovákokra" és a szlovák állam önállóságát ellenzõkre osztották. Érvelésük szerint Meciar és mozgalma a szlovák függetlenség megteremtésével az alapító atyákat megilletõ egyedálló karizmatikus legitimációra tett szert, olyanra, amivel a Meciarral egyet nem értõ politikai szereplõk nem rendelkeztek, s így azzal a joggal sem bírtak, hogy a szlovák államot irányítsák. A szlovák államiságot védõ hazafias érvelés különösen az iskolázatlan falusi választók körében volt népszerû, míg az elitbõl elsõsorban a nagy iparvállalatok tulajdont szerzõ menedzserei és a régi nómenklatúra tagjai támogatták, azok, akik kapcsolataikat kihasználva a magánosítás során sikerrel jutottak üzleti tulajdonhoz. Az 1998-as választásokat követõen felálló Meciar-ellenes koalíció elsõ néhány hónapos mûködésébõl a szerzõk azt a következtetést vonták le, hogy az ország megindult az elitek egységesedése és egy stabil demokratikus berendezkedés kialakulásának irányába.

Tõkés Rudolf a magyar politikai átalakulás elitvonatkozásairól ad áttekintést a magyar viszonyokat kevésbé ismerõ olvasónak. Fõ következtetése az, hogy a magyar demokratikus intézmény- és legitimitásépítési folyamat pozitív eredményeket hozott, és többé-kevésbé sikerült elfogadtatni a választópolgárokkal az új politikai berendezkedést. Az elfogadottság mikéntjét Tõkés toleráltságként jelöli meg, vagyis a politikai intézményrendszert szerinte még nem érzik teljes mértékben magukénak a magyar választópolgárok.

Bogdan Mach és Wlodzimierz Wesolowski egy 1996-ban a lengyel politikai elit körében végzett felmérés eredményeit ismertetve arra a kérdésre kerestek választ, hogy a lengyel politikai elit szervezeti és ideológiai széttöredezettsége ellenére az ország miként volt képes nemzetközi összehasonlításban sikeresen megoldani a piacgazdasági és demokratikus átmenet feladatát. A két lengyel szerzõ az adatok elemzése alapján arra a következtetésre jut, hogy az új rendszer kielégítõ mûködését az okozhatta, hogy a sok szempontból megosztott lengyel politikai elit az átmenet alapvetõ kérdéseire adott válaszokban egyet tudott érteni. Így a politikai spektrum minden befolyásos szereplõje egyetértett a piacgazdaságra való átmenettel és a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének kialakításával. Ezt az egyetértést a szerzõk "átalakulási korrektségként" aposztrofálták, s azt találták, hogy a politikai elit tagjainak feltételezése, miszerint az egyes pártcsoportok közt komoly világnézeti és ideológiai ellentétek húzódnak, nem állja meg a helyét, mivel a politikusok sokkal több dologról gondolkodnak azonosan, semmint az bennük tudatosult volna.

Hogy a demokratikus politikai berendezkedést sikerült-e már konszolidálni a posztkommunista Európa országaiban, komoly tudományos és politikai viták tárgya volt az elmúlt években. Egy parlamentáris demokráciát általában akkor tekintenek konszolidáltnak a szakértõk, ha az adott ország elitcsoportjai elfogadják a demokratikus berendezkedést, és ha az elitek egyetértését osztják a társadalom szélesebb tömegei is. A politológiai szakirodalomban a demokratikus konszolidáció létrejöttének két modellje ismert. Az egyik és egyben a nagyobb népszerûségnek örvendõ szerint a demokratikus konszolidáció elsõ lépése a demokratikus politikai játékszabályok létrehozatala, amit az elitcsoportok taktikai megegyezése tesz lehetõvé. A demokratikus játékszabályok csak hosszabb folyamat eredményeképpen tesznek szert normatív támogatottságra az elitek, majd a szélesebb néprétegek körében. A demokrácia ennek az elsajátítási, magáévá tételi folyamatnak a végeredményeként nyer szilárd támogatást az adott országban. Christian Welzel szerint, aki a keletnémet átalakulás politikai összefüggéseit mutatja be, a volt NDK-ban a demokratikus politikai intézményrendszer sokkal gyorsabban és egyben másféleképpen konszolidálódott, mégpedig az azonnali siker (instant success) modelljének megfelelõen. E modell szerint a demokratikus berendezkedés létrehozatala pillanatában bírja a nemzeti elitek és a lakosság normatív támogatását, konszolidációjához nincs szükség a másik modellben szereplõ elsajátítási folyamatra. Welzer tanulmányában kidolgozza az azonnali siker modelljének ideáltípusát, majd pedig adatokkal bizonyítja, hogy Kelet-Németországban a demokratikus intézményrendszer már az újraegyesítés elõtt konszolidálódott, tehát a volt NDK lakossága a demokráciára éretten lett tagja a közös szövetségi államnak. A szerzõ szerint e konszolidációt nem más, mint a keletnémet szolgáltató osztály nagy száma, döntõ társadalmi befolyása és egyben demokratikus beállítódása tette lehetõvé.

Mladen Lazić a szerb elitek elmúlt évtizedbéli mûködésérõl készült tanulmányában a következõképpen összegzi a déli szomszédunknál végbement változásokat: a szocialista idõszakban az elitek cserélõdése az uralkodó osztály újratermelõdésének volt része, míg a posztszocialista világban az elitek reprodukciója az új uralkodó osztály létrejöttének része. A szerb szocialista uralkodó osztály Lazić elemzése szerint sikeresen fékezte le a piaci és demokratikus átalakulást, mégpedig azzal a céllal, hogy megteremtse a feltételeket gazdasági és politikai erõforrásainak konvertálásához. A feltartóztatott átalakulás (blocked transformation) során a kommunista párt társadalmi monopóliumát sikerrel alakították át a régi uralkodó osztály tagjai olyan politikai és gazdasági dominanciává, ami az egymással politikai és gazdasági szálakon összekapcsolódó elit aktorok hatalmán nyugszik. Lazić adatai szerint például 1993-ban az új szerb vállalkozói elit hatvan százaléka (!) saját vagy szülõi, esetleg élettársi kapcsolatok révén kötõdött a kommunista uralkodó osztályhoz. A szerzõ adatai mind abba az irányba mutatnak, hogy a Kelet-Európában külön utas szerb politikai berendezkedés nem máshoz teremtett kedvezõ feltételeket, mint a régi uralkodó osztály hatalmának konvertálásához.
 

A kelet-európai gazdasági elitek átalakulásáról készített tanulmányok sorát Dusko Sekulic és Zeljka Sporer horvátországi beszámolója nyitja. A kommunista Jugoszlávia nyitottsága és reformista orientációja kedvezett egy olyan, a magyaréhoz hasonló menedzseri technokrácia létrejöttének, ami a horvát állam függetlenné válása és a piacgazdasági átalakulás során is megõrizte vezetõ gazdasági pozícióit. Mindez a gazdaságban az elitek újratermelõdésének irányába hatott. Voltak viszont olyan tényezõk is, amik az elitek cserélõdésének kedveztek Horvátországban, így mindenekelõtt a szerb és "jugoszláv" nemzetiségûek (a háborús körülmények között gyakran erõszak miatti) kiáramlása az elitpozíciókból. Helyüket a Tudjman elnök politikai mozgalma által kinevezett vállalatvezetõk foglalták el, s a szerzõk szerint a Horvát Demokratikus Unióhoz (HDZ) kötõdõ politikai kapcsolatok voltak azok a legértékesebb erõforrások, amik az új gazdasági elitbe való bekerülésben, illetve bennmaradásban kamatoztathatóknak bizonyultak. A szerzõk két, 1989-ben, illetve 1996-ban készített felmérés eredményét ismertetik, mely szerint az 1996-os vállalatvezetõk 46,2 százaléka már 1989-ben is elitpozíciót foglalt el, s elitcserélõdés mértéke 1989 után csak kissé növekedett meg. Az új vállalatvezetõk a régivel összehasonlítva alacsonyabb iskolázottságúak, ami a self-made-man típusú vállalkozók elitbe kerülésének köszönhetõ, továbbá jelentõs számú a külföldrõl hazatért és elitpozícióra szert tett horvát vállalatvezetõk aránya is. A szerzõk szerint a repatriáltak a Tudjman-féle kormánypárt egyik legbefolyásosabb csoportját alkották.

Bartha Attila és Lengyel György a gazdasági vezetõkrõl a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen 1990-ben és 1993-ban készített felvétel eredményeit ismertetik, arra a kérdésre keresve választ, hogy vajon helytálló-e Magyarországon a menedzseri kapitalizmus, illetve a pénzügyi szervezetek (különösen a bankok) gazdasági életen belüli dominanciájának hipotézise. Mint ismeretes, a menedzseri kapitalizmus elképzelése Szelényi Iván nevéhez kötõdik, míg a bankárok meghatározó gazdasági szerepének feltételezése a kapitalizmushoz kritikailag közelítõ politikai nézetek újratermelõdõ toposza. A szerzõk ebben a tanulmányukban a különbözõ gazdasági elitcsoportok (menedzserek, bankárok, gazdaságpolitikusok) szerzett és öröklött gazdasági, kulturális és társadalmi erõforrásait, valamint a gazdasági átalakulás mikéntjérõl kialakított nézeteit hasonlítják össze, és arra a következtetésre jutnak, hogy nem indokolt bármelyik elitcsoport mások feletti dominanciájának feltételezése, mivel ezek a versengõ csoportok egymást kölcsönösen kontrollálják. Ugyanakkor adataik azt is mutatják, hogy a gazdasági elitben a legtöbb szerzett és öröklött társadalmi és kulturális erõforrással a bankárok rendelkeznek, vagyis a banki vezetõk kiválasztódásában mûködõ társadalmi mechanizmusok a magas szintû gazdasági képzettséget, a nyugatias piaci ismereteket és a városi középosztályi hátteret részesítik elõnyben.

Az orosz gazdasági elitrõl, azon belül is kiemelkedõen az olajipari vezetõkrõl készült tanulmány a magyar olvasó számára talán az egyik legizgalmasabb anyag, s ez a Borsodchem minapi orosz felvásárlásának megértését is könnyebbé teszi. David Lane, az orosz átalakulás neves szakértõje több forrásra építõ, sokrétû dolgozatában bemutatja az orosz olajipar magánosításának történetét, azt, hogy miként jöttek létre a Lukoil és a hozzá hasonló nagyságrendû olajipari konglomerátumok, illetve ezek a cégek miként szereztek tulajdont az orosz gazdaság (benne a média) különbözõ ágazataiban, s miként kapcsolódnak össze a bankok és az olajipari cégek. Lane kimutatja, hogy az olajipari cégek vezetõi és tulajdonosai a bankárokkal szemben nem az állam- és pártapparátusból érkeztek, hanem általában olajcégükben másztak fölfele a ranglétrán, addig, amíg a magánosítás és átszervezés révén vezetõ döntéshozói pozícióba nem jutottak. Az átalakulás tágabb összefüggéseit elemezve Lane az orosz gazdaságról mint egy kaotikus gazdasági formációról beszél, melybõl hiányzik a gazdasági és társadalmi rendszerek összemûködése, ahol az elit mélyen megosztott, ahol az amúgy is gyenge államot a korrupció és a bûnözés tartja össze, ahol hiányzik a megfelelõ politikai érdekartikuláció és ahol a piaci intézmények alapjában véve nem mûködnek. Mindez oda vezet, hogy a gazdasági csere a korrupciótól áthatott, lényegében az által mûködtetett társadalmi hálózatokban valósul meg.

Dobrinka Kostovának a bolgár gazdasági elitrõl készült anyaga egy olyan kelet-európai ország átalakulásába enged bepillantást, ami többnyire kiesik a magyar társadalomkutatók figyelmébõl, noha a bolgár eset legalább annyi hasonlóságot mutat a magyarral, mint a cseh vagy a lengyel. E hasonlóságnak talán az a legfõbb oka, hogy Bulgáriában sem módosultak a nemzetállami keretek, és a demokratikus berendezkedés kiépülése is a magyaréhoz hasonló menetrendet követett. Kostova három elitfelmérés eredményeit ismerteti, az elsõt 1990-ben, a legutóbbit pedig 1998 tavaszán hajtották végre. A bolgár gazdasági elit a két idõpont között folyamatosan fiatalodott, és egyre inkább a magasan képzett, komoly kulturális és társadalmi erõforrásokkal rendelkezõ emberek váltották fel a régi gazdasági nómenklatúrát, illetve annak megmaradt reprezentánsait. Mindazonáltal a politikai "váltógazdálkodás" rányomta bélyegét a bolgár gazdasági elit cserélõdésére is: a cserélõdés felgyorsult 1990-94 között és 1997 után, amikor az antikommunista, polgári Demokratikus Erõk Uniója volt kormányon, 1994 és 1997 között pedig a reprodukció volt erõsebb, s ekkor a posztkommunista Bolgár Szocialista Párt kormányzott.

Róna-Tas Ákos és Böröcz József egy olyan tanulmányukat bocsátották közre a kötetben, ami korábban a Szociológiai Szemle 1997/2-es számában magyarul is napvilágot látott. A két szerzõ e munkájában az 1993-as, Szelényi Iván vezette elitfelvétel adatait ismerteti, azt feltárandó, hogy mely mechanizmusok játszhattak döntõ szerepet a bolgár, a cseh, a magyar és a lengyel üzleti elitek kiválasztódásában.
 

Összefoglalásként néhány szót a Higley- és Lengyel-féle új elitmodellrõl, amely legfõbb erényének azt tartom, hogy irányt mutat a kelet-európai elitkutatásnak, miként lehet az elitek cserélõdésének és reprodukciójának kérdésébõl továbblépni. Az elitcsoportok elkülönültségének és összetartásának tanulmányozása révén a nemzetek közti összehasonlítás is új dimenziókat nyerhet, és ezen keresztül magyarázatot kaphatnak a gazdasági teljesítményekben, a nemzetközi elismertségben és a választási eredményekben mutatkozó különbségek. A kötetben helyet kapott tanulmányok azt mutatják, hogy jelentõs (persze ha 5-7 évet történelmi léptékkel jelentõsnek lehet nevezni) idõbeli eltolódással ugyan, de az egyes országok az elitcsoportok normatív és interaktív összetartásának növekedése és az alrendszerenkénti elkülönülése és egyben megszervezõdése révén egyre közelebb kerülnek a konszolidált demokráciákat jellemzõ elitstruktúrához és cserélõdéshez.