Két, igencsak átfogó témával, a demokratikus államrendszerrel, valamint a jóléti állammal kapcsolatos szakirodalmi újdonságokról szeretnénk áttekintést adni. A két témakört összefûzi, hogy az állam létének, mûködésének alapjait vizsgálják, olyan kérdéseket mernek feltenni, melyek létezõ rendszereket, közkeletû "igazságokat" firtatnak. Olyan ez, mintha azt szeretnénk megismerni, milyen házban is lakunk, milyen annak homlokzata, alapzata, melyek hibái, félkész falai. Szükségünk van-e az államra egyáltalán? Hogyan függ össze ennek az államnak a szervezete a gazdasági jóléttel? Mit is jelent a demokrácia? Mit tegyen a jóléti állam? Mik a jóléti állam jellemzõi? Ezekre és ezekhez hasonló kérdésekre keresnek választ a politika- és közgazdaságtudomány itt ismertetett kiemelkedõ gondolkodói, köztük Mancur Olson, James Buchanan, Richard Musgrave, Anthony Atkinson és Gosta Esping-Andersen és mások.
 

A demokratikus államról szóló teóriák

Miért létezik állam és nem inkább anarchia? Olson az állam létezésének kérdésére a gazdasági prosperitás szempontjából keres választ új könyvében - melynek címe Power and Prosperity: Outgrowing Communist and Capitalist Dictatorships -, valamint az õ munkája által ihletett és õ maga által szerkesztett kötet - a Not-So-Dismal Science - két fejezetében. Olson szerint a kormányzat kényszerítõ hatalma nélkülözhetetlen elem az adandó válaszhoz. Összehasonlítást tesz két olyan állam között, melyek közül az egyikben kóbor banditák uralkodnak, és egy olyan közt, melyet tartósan egy bandita vezet, és arra jut, hogy az utóbbi lesz a virágzóbb, mivel az állandó banditának - még akkor is, ha mérhetetlenül önzõ - erõs érdeke fûzõdik ahhoz, hogy az általa irányított nép össztársadalmi termékét gyarapítsa. Az adóráta csökkentése például, ha az adófizetési hajlandóság növekedésével jár, egyben az õ lehetõségeit is növeli a beszedett adó eltulajdonítására. Hasonlóképpen van ez a belsõ rend és bizonyos közösségi javak biztosításával is.

Az egyensúlyi helyzet kialakulása tehát egyaránt függ a megtermelt összes terméktõl, valamint a beszedett adótól és a kínált közjószágtól. Addig a pontig fogja a hatalmon levõ az adót csökkenteni, ahol az adócsökkentés miatti nyereségeit meghaladják veszteségei. Hasonlóképpen, addig költ majd egy dollárral többet közjavakra, amíg kiadása alatta marad az utolsó dollár révén létrejövõ haszonnak. Egy sajátos "láthatatlan kéz" irányítja tehát az autokrata magatartását a társadalmi érdeknek megfelelõen. Az autokrácia tehát jobb, mint az anarchia. Kiterjeszthetõ-e ez az érvelés a demokratikus politikára?

A demokratikus többség Olson érvelése szerint lényegében annyiban tér el az autokratától, hogy a beszedett adó mellett megkapja a társadalom piaci jövedelmének egy jelentõs részét is (pl. munkajövedelemként). Mivel ez fokozottabb érdekeltséget jelent neki a társadalom termelékenységében, várhatóan alacsonyabb adókat vet ki, és többet költ majd közösségi javakra, mint az autokrata. A demokrácia tehát - hacsak nem kerülnek egy erõs kisebbségi érdek befolyása alá - jobban segíti a prosperitást, mint az autokrácia. Olson elsõ fõ tétele - továbbfejlesztve a Nemzetek felemelkedése és bukása (1982) címû könyvének gondolatát - tehát az, hogy a prosperitás kulcsa abban rejlik, hogy a hatalmon lévõk átfogó, semmint szûk körû társadalmi érdekeltséggel bírjanak.

Olson második fõ tétele a kormányzat speciális, a gazdasági prosperitást segítõ szerepérõl szól. A "piacerõsítõ kormány" által biztosított törvény és rend, valamint egy független jogi rendszer kulcsfontosságúak ebben; ugyanis hiteles kötelezettségvállalás a biztonságos és függetlenül kikényszeríttethetõ egyéni jogok miatt válik lehetségessé. E jogok lehetõvé teszik a mégoly összetett tranzakciók nyereségességét is. Ezzel szemben azok a kormányok, melyek nem erõsítik a piac szerepét, elõbb-utóbb speciális érdekcsoportok uralma alá kerülnek. Az utóbbiaknak szûk a társadalmi érdekeltsége, és egyéni nyereségszerzésre törekednek a társadalmi jólét kárára.

A szovjet típusú társadalmakat például összehasonlításban eleinte magas növekedési ütem jellemezte. A Power and Prosperity szerint ez olyasfajta allokációs és adózási mechanizmusoknak volt köszönhetõ, melyeket csak egy diktátor engedhet meg magának. Ilyen volt például a progresszíven növekedõ darabbér, mely létminimum alatti (a rendes munkaidõben elérhetõ) alapbérrel, valamint az extra jövedelmekre kivetett alacsony adóval párosult, összességében tehát erõs túlmunkára ösztönzött. Ugyancsak Sztálin önérdekét szolgálta a teljesítõképesség munkaversenyekkel történõ fokozása. Eközben megengedhetett magának olyan gazdaságpolitikát is, ahol a fogyasztási javak termelésének tervszerûen alacsony szinten tartásával ért el rendkívüli megtakarítási és beruházási rátákat - és ennek következtében kiemelkedõ gazdasági növekedési ütemet.

Kevésbé leleményesen folytatva ugyan, de Olson megkísérli megmagyarázni e társadalmak késõbbi megmerevedésének okait is. A kevés számú állami nagyvállalat fokozottan képessé vált arra, hogy összejátsszon és a puha költségvetési korlát mellett járadékot szerezzen, ahelyett, hogy hatékonyan termelt volna. A gazdasági átmenet idején pedig éppen ezek a gazdaságtalan vállalatok voltak a legszervezettebbek bizonyos juttatások elnyerésére, megint csak az összjólét rovására. A gazdasági átmenetrõl szóló érvelést Olson a Szovjetunióra alapozza. Így gondolatmenetében az olyan állítások is, melyek szerint a magas átmeneti infláció oka elsõsorban a deficitfinanszírozást szolgáló pénzkibocsátás, mely aztán a források elapadásával az állam gazdasági csõdjéhez, majd a kommunizmus bukásához vezettek, szükségszerûen korlátozott érvényességûek.

Miért csak oly kevés ország él bõségben, annak ellenére, hogy szinte mindenütt a piaci rendszer dominál? Olson hatalomról szóló elméletével megpróbál választ találni a világméretû szegénység súlyos problémájára is. Érvelését egy anekdotával kezdi, melyben egy közgazdász nem vesz fel az útról egy bankjegyet, úgy gondolkodva, hogy ha az valódi lenne, akkor azt már más eltette volna. Bírálja az ilyen coase-iánus gazdasági és politikai nézeteket, és úgy véli, az egyének önkéntes alkuja nem feltétlen eredményez hatékony végállapotot. Érvelése szerint a különbözõ országok egy fõre esõ jövedelmei közötti óriási különbséget nem lehet a termelõeszközök (föld, tõke és munka) különbségeivel megmagyarázni, azokkal a magyarázó változókkal, melyeket általában a közgazdászok használnak. A szerzõ széleskörû empirikus megfigyeléseket sorakoztat fel emellett. Például nem figyelhetünk meg a szegény országokba áramló óriási tõkemozgást, ahol pedig a megtérülés magasabb lenne. A különbségek magyarázatát tehát nem a termelési tényezõk hiánya avagy bõsége, hanem az állami politikák és intézmények minõsége adja. A szegény országok így azért szegények, mert nincsenek olyan intézményeik, mely hatékonyan koordinálnák az egyének tevékenységeit, és ilyesfajta intézményrendszerek nem alakulnak ki automatikusan az egyének racionális cselekvéseinek összességeként. Nagy számlák tehát igenis hevernek az út szélén.

A szovjet típusú rendszerekrõl és a tulajdonjogokról szóló érvelés veleje már jóval korábbi munkában is fellelhetõ, mint például Kornai Jánosnak a puha költségvetési korlátról szóló elméletében (Kornai 1980), valamint Douglass North neoklasszikus államelméletében (1981). Ettõl eltérõen a társadalmi érdekeltséggel kapcsolatos ötlet Olson sajátja. Ez az egyszerû, de mégis hatásos hipotézis lényeges vonzatokkal járhat a szakszervezeti szervezettség optimális szintjét, valamint a választási vagy az adórendszerek tervezését tekintve. Az érdekeltség gondolata újszerû megközelítést adhat az olyan hagyományos, a közösségi választások elméletének körébe tartozó koncepciókhoz, mint amelyik például a hatalmon lévõket mint leviatán típusú adószedõket írja le.² Sajnos azonban a szerzõ csak egy intuitív kifejtõ magyarázatot tesz közzé, miközben túlságosan is készségesen a formális modellek másutt leírt eredményeire hivatkozik (McGuire-Olson 1996 ).

Az állam kényszerítõ ereje vagy a demokratikus hatalom ezen igazolása szerint tehát az állam azért létezik, mert növeli egy adott ország prosperitását, "megéri" államban élni. Ha ez így van, akkor milyen is az az állam, ahol leginkább "megéri" élni? Amint látni fogjuk, az erre a kérdésre adandó választ jelentõsen befolyásolja, hogy miként vélekedünk az állam természetérõl.

Buchanan és Musgrave könyvének fõ célja, hogy ütköztesse a két szerzõ az állam szerepvállalásával kapcsolatos igencsak eltérõ nézeteit. Buchanan meglehetõsen ellenséges, a közösségi döntések elméletére (public choice) épülõ szemlélete elsõsorban a leviatán típusú állam megfékezését célozza. Musgrave optimistább, közösségi pénzügyi megközelítése annak megértésére törekszik, hogy hogyan is lehet az állam gazdasági beavatkozását javítani. Buchanan érvelése szerint az egyre növekvõ kormányzati költségvetések demoralizálták a társadalmat, amire a gyógyírt az állam visszaszorításában látja. Musgrave viszont úgy tekint az államra, mint a gazdasági externáliák problémája hatékony kezelésének eszközére, és úgy véli, a kormányzat terjeszkedése valójában a növekvõ társadalmi igényekre adott válasz.³

Buchanan szerint a többségi alapú politizálás a kisebbségi érdekek elnyomásához vezet, továbbá olyan torzuláshoz, melyben a közvetlen transzferek elõnyt élveznek a közösségi fogyasztási javakkal szemben. Vonakodva bár, de elismeri a többségi elv elfogadottságát, normatív erejét a közvéleményben, így arra összpontosít, hogyan is lehet eljárási és hatásköri korlátozásokkal csökkenteni az okozott kárt. Ugyanebben a szellemben szót emel a fiskális föderalizmus mellett, mely szerinte alkalmas eszköze lehet a központi kormányzati hatalom ellenõrzésének és az esetleges kirívó helyi hatékonytalanságok elkerülésének. Ennek ellenvetésül Musgrave megjegyzi, hogy a fiskális versengés az adóalap eróziójához vezethet.

A könyv egyfajta eszmecsere formátumban készült, mely egyben erõssége és gyenge pontja is. A fontos témák jelentõs száma meglehetõsen általános tárgyalást tesz csak lehetõvé, így kevés igazán új meglátásra derül fény. Az "elõadás, majd kommentár" formátum viszont egyedülálló lehetõséget kínál az elõadók eltérõ pozitív és normatív nézeteinek összehasonlítására.

Az állam lehetséges és szükséges szerepvállalásának taglalásával szinte egyidejûleg vetõdik fel a kérdést: hogyan is látja el az állam ezt a feladatát? Miként biztosítható az, hogy a végrehajtó hatalom a közakarat képviselõje legyen? Mi történik akkor, ha ez nem érvényesül? E kérdések már a demokratikus államrend mûködését firtatják, azét az államformáét, mely sokak szerint már a jelen domináns politikai rendszerét jelenti.

Az Adam Przeworski, Susan C. Stokes és Bernard Manin által szerkesztett kötet - Democracy, Accountability, and Representation -11 , részben elméleti, részben empirikus írás gyûjteménye a demokratikus számonkérhetõség és képviselet témájáról. A szerzõk szerint a demokrácia lényegében a kormányzás egyik lehetséges formája, de nem annak alternatívája. Szerves velejárója a megbízó-ügynök kapcsolat sajátossága, azaz, hogy a polgárok mint megbízók meglehetõsen széleskörû jogosítvánnyal ruházzák fel képviselõiket, ügynökeiket arra, hogy korlátozzák õket. A képviselet fõ kérdése ezután az, hogy miért is cselekednének ekkora hatalommal felruházott vezetõk a polgárok legjobb érdekei szerint. A könyv elsõ része a választásoknak a képviselet elõsegítésében játszott szerepével foglalkozik. A második pedig a kormányzat, a parlament és a bürokrácia közötti egyensúlyról és az ellenõrzõ mechanizmusokról szól.

Manin, Przeworski és Stokes két fõ mechanizmust neveznek meg, melyek indokolhatják a választások képviseleti jelentõségét. Egyrészt a választások ösztönözhetik a kormányt, hogy kövessék a választóktól kapott jelzéseket, azaz hogy "válaszképes" legyen. Másrészt szolgálhatnak a rossz teljesítmény büntetésére, így már elõzetesen kényszeríthetik a kormányt arra, hogy "számonkérhetõ" legyen. Jelentõsen összezavarja azonban ezt a képet az aszimmetrikus információ problémája, a kormány rendszerint ugyanis lényegesen többet tud a dolgok állásáról hivatali ideje alatt, mint a szavazók. Ez megnehezíti a választók számára annak eldöntését, hogy vajon a kormány megtesz-e minden tõle telhetõt az õ képviseletük érdekében avagy sem. Így tehát a kormány lehet ugyan válaszképes vagy számonkérhetõ, de ezzel egyidejûleg mégsem jó képviselõ. Az általános üzenet tehát meglehetõsen borús: a választások a képviselet elõsegítésének meglehetõsen tökéletlen eszközei. "A szavazók... olykor újjáválasztanak majd olyan politikusokat, akik nem tettek meg mindent, amit tehettek volna, és máskor leváltanak olyan kormányokat, akik mindent megtettek, ami csak megvalósítható volt..." (13. o)

Az empirikus tanulmányok többsége megerõsíti ezt a borús képet. José Antonio Cheibub és Przeworski 135 országot és összesen 4060 évet magába foglaló regressziós elemzésükben arra jutnak, hogy a kormányfõk egyszerûen nem számonkérhetõek a gazdasági eredményekért. Stokes megállapítja, hogy 44-bõl 11 esetben a latin-amerikai elnökválasztások után a nyertes megszegte ígéretét, és szigorúbb intézkedéseket hozott. José María Maravall számos, a spanyol Gonzalez-kormány által alkalmazott mechanizmust ír le, melyek arra szolgáltak, hogy elrejtsék tetteiket a közvélemény elõl.

Az elsõ rész visszatérõ érvelése, hogy szükség lenne a képviselõi kormányzat intézményi szerkezetének alaposabb tanulmányozására. Mégis a kormányzat szerkezetérõl és számonkérhetõségérõl szóló második rész lényegesen rövidebb, és nem kínál jelentõs elõrejutást. Összefoglalva tehát, a könyv írásai - azáltal is, hogy egységes terminológiát használnak olyan közös értékek, mint a számonkérhetõség és a képviselet értelmezésének és jelentõségének mélyebb feltárására - magas színvonalú hozzájárulást jelentenek a demokrácia elméletéhez.
 

Teóriák a jóléti államról

Mit tegyen a jóléti állam? Hogyan alakult ki, melyek létének fõ jellemzõi és merre halad? Mind a Christopher Pierson és Francis G. Castles, mind pedig a Robert E. Goodin és Deborah C. Mitchell által szerkesztett összeállítások meglehetõsen széles perspektívájú bevezetõt kínálnak a jóléti állammal kapcsolatos történelmi vélekedésekbe és aktuális vitákba. Mindkettõben fellelhetõk az olyan klasszikusok írásai, mint Asa Briggs, Richard Titmuss és T. H. Marshall, és olyan baloldali szerzõké, mint Walter Korpi és Claus Offe. A szerkesztõpárok egyaránt fontosnak ítélték meg Gosta Esping-Andersen jóléti rezsimekrõl szóló hármas tipológiájának⁴ szerepeltetését, mely a kapcsolódó szakirodalommal és kritikákkal együtt jelentõs súlyt kapott. A jóléti állam visszaszorításának témáját és Paul Piersonnak errõl írott politikai tanulmányát (1996) ugyancsak mindkét kötetben megtalálhatjuk.

Lényeges különbség a The Welfare State Reader és a The Foundations of the Welfare State között a két kötet nyilvánvaló célkitûzése, és ebbõl fakadóan az egyes írások közlésének módja. Míg az elõbbi, könnyen forgatható kézikönyvként az eredeti cikkeket, tanulmányokat töredékeiben teszi közzé, az utóbbi szó szerint is nehéz súlyú tudományos referenciagyûjteményként a mintegy hetven írás teljes szövegét közli. A végeredmény egy könnyen kézbevehetõ egyetemi bevezetõ jellegû tankönyv, illetve egy igényes és igencsak terjedelmes gyûjtemény kutatóknak.

A The Welfare State Reader elsõként meglehetõsen kiegyensúlyozottan taglalja a jóléti állam szerepvállalásával összefüggõ normatív megközelítéseket. A már említett "klasszikus" írások és "baloldali nézõpontok" mellett megtalálhatók itt "jobboldali válaszok" és "feminizmus" is, az írások kiválasztása pedig szinte kifogástalannak tûnik. A kötet talán legnagyobb erénye azonban a polemizáló bemutatásmód, mely gyakran ütköztet hagyományos álláspontokat kevéssé ismert ellentétes nézetekkel. A jóléti rendszerekkel kapcsolatos vitákról szóló részben például a nyugdíjreformmal kapcsolatos rendkívül befolyásos világbanki jelentést (melyet Estelle James összefoglalásában olvashatunk) Beattie és McGillivray alapos kritikája követi. Talán a könyv egyik legkiemelkedõbb vitája az, melyben Paul Piersonnak a jólét visszaszorításának új politikájáról szóló kihívó cikkét remekül kiegészíti Richard Clayton és Jonas Pontusson hasonlóképpen provokatív bírálata.

A jólét jövõjérõl szóló befejezõ rész kevésbé látszik alaposnak. Will Hutton, Kirk Mann és Anthony Giddens tanulmányai inkább zsurnaliszta, mintsem akadémiai stílusú érveléseknek tûnnek, és kérdéses az is, mennyi ideig lesznek majd idõszerûek. Általánosságban, a könyv szemelvényei gyakorta túl rövidek. Még az olyan remek szerzõk szerepeltetésének, mint például Philippe van Parijs és Fritz Scharpf, felfedezése miatt érzett lelkesedést is visszaveti írásaik kurta terjedelme, hiszen ezek alig tesznek ki négy, illetve két teljes oldalt. Összességében azonban a szerzõk sikeres gondolatébresztõ áttekintést tudnak adni a legfontosabb vitákról.

A The Foundations of the Welfare State három kötete világos szerkezetet követ. Az elsõ a jóléti állam növekedését és hanyatlását és a jóléti politikák eszközeit tárgyalja. A második rész jelentõs részt szentel a brit jóléti állam történetének (kezdve az 1601-es szegénységi törvény közlésével). Ezt követik a világ más rendszerei, kezdve a liberális, a szociáldemokrata és a korporatista típusú jóléti rezsimekkel, valamint az e tipológiába nem sorolható egyéb rendszerekkel. Magyarország, véleményünk szerint helyesen, ez utóbbi kategóriában kapott helyett Kornai János írásával (1992). A harmadik kötet fõbb témakörei a jóléti állam terjeszkedése, ennek céljai és eredményei, majd visszahúzódása és végül lehetséges újjászületése. Ezek között található például Peter Townsend és David Piachaud vitája a relatív depriváció mérésének objektivitásáról, valamint egy-egy kitûnõ elméleti, illetve empirikus tanulmány az ellenösztönzõ hatásokról, Sheldon Danziger, Robert Haveman és Robert Plotnick, valamint Anthony Atkinson tollából.

A kiválasztott cikkeket itt is, mint minden gyûjteményben, elkerülhetetlenül meghatározza a szerkesztõk személyes véleménye, valamint a kötet szerkezete. Véleményünk szerint jelentõs elméleti gondolkodók - mint például Korpi és Offe - nem legfontosabb mûveikkel kaptak helyet, különös módon hiányzik például Friedrich Hayek és Nicholas Barr is, egyes nézetek pedig nincsenek jelentõségüknek megfelelõen képviseltetve (pl. a formális politikai gazdaságtan). De ezek csak kisebb hiányosságok, melyekért bõségesen kárpótol az olyan, kevéssé ismert írások szerepeltetése, mint például Lord Keynes 1943-as könyvelõ stílusú védõbeszéde a Beveridge terv oldalán, Tocqueville dörgedelmes kritikája 1835-bõl a szegénységi támogatásokhoz való jogról, és Jonathan Swift húsbavágóan szatirikus javaslata arról, hogy a szegény gyerekekkel való törõdés társadalmi terheinek enyhítése céljából árusítani kellene õket - asztali éteknek. Összességében a The Foundations of the Welfare State szerkesztõi mesteri gyûjteményt hoztak össze, mely kétségtelenül alapvetõ referenciaforrás lesz kutatóknak és oktatóknak egyaránt.

A mindkét gyûjteményben szereplõ, már említett Pierson-írás (1996) csak egy a jóléti állam visszaszorításáról szóló érvelések sorában; számos politikus, politikacsináló és elméleti közgazdász fogalmazta meg különbözõ formában azt, hogy erre szükség van a gazdasági teljesítõképesség javítása céljából. Anthony Atkinson könyve - a The Economic Consequences of Rolling Back the Welfare State - a jóléti államot ért közgazdasági vádakra kíván válaszolni, mégpedig igényes elméleti közgazdasági módszertannal. A szerzõ elöljáróban megjegyzi, hogy a legtöbb bíráló hajlamos elfeledkezni arról, hogy a jóléti programokat valójában bizonyos társadalmi célok megvalósítása érdekében indították el. Mindazonáltal e könyvében Atkinson a kritikákat az azok által kijelölt területen fogadja, úgy, hogy teljes egészében a jóléti programok költség oldalára összpontosít.

Elsõként Atkinson a vita tárgyát szeretné tisztázni azzal, hogy különbséget tesz a "szint hipotézis" (a jóléti állam csökkenti a GDP szintjét) és a "növekedési ráta hipotézis" (csökkenti a GDP növekedési ütemét) között. A könyv hátralevõ részében a szint és növekedési ráta hipotéziseket a munkanélküliségi támogatások, illetve a nyugdíjprogramok elméleti modelljeinek segítségével elemzi. A növekedési ráta hipotézisre vonatkozóan Atkinson arra jut, hogy a felosztó-kirovó alapú nyugdíjrendszerek valóban kiszoríthatják az egyéni megtakarítások más formáit. Szükséges azonban tisztán látni a választási lehetõségeket. Ha a felosztó-kirovó rendszereket felváltja egy jövedelemteszten alapuló biztonsági háló, akkor ez megtakarítási csapdát okozhat, ahol a lakosság egy részének nem fûzõdik érdeke ahhoz, hogy öreg napjaira megtakarítson, ami "éppen azt a fajta függõségi viszonyt teremetheti meg, amit a jóléti állam kritikusai helytelenítenek" (161. o.). Másrészrõl pedig, ha ezt egy tõkefedezeti magánnyugdíjrendszer váltja fel, akkor a tõkepiac jellege változhat meg jelentõsen, például azért, mert a nyugdíjalapok kezelõi rövidlátóak befektetési döntéseikben.

A "szint hipotézis" kapcsán Atkinson úgy érvel, hogy a nyilvános vita gyakran figyelmen kívül hagyja azt, hogy az adók egyrészt csökkenthetik a kibocsátást, másrészt torzíthatják a munkaerõpiac mûködését. Amint azonban figyelembe vesszük a munkanélküliségi biztosítással fedezett foglalkoztatás vonzerejének általános egyensúlyi hatását, a juttatások csökkentésének hatása kevéssé tûnik olyan egyértelmûnek, mint a jóléti rendszer kritikusai állítják. Emellett a közgazdasági modellek általában nem veszik figyelembe a valóságban létezõ munkanélküliségi biztosítások intézményi jellegzetességeit. Például mindenütt számos feltétel korlátozza a támogatás öszszegét és jogosultsági körét. Atkinson ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy "...visszásnak tûnik számomra a juttatás feltételeinek figyelmen kívül hagyása, hiszen ezeket a feltételeket éppen a közgazdászok által leggyakrabban felhozott azon ellenvetés kiküszöbölésére tervezik, hogy a munkanélküliségi támogatások gátolják a munkába állást" (89. o.). A szerzõ alternatív modellje szerinti szegmentált munkaerõpiac jól mutatja, hogy a támogatáscsökkentéseknek lehetnek az általános várakozásokkal ellentétes következményei is.

Végül Atkinson a munkanélküliségi biztosítás eltérõ politikai gazdaságtani magyarázatait vizsgálja. Érvelése szerint a jóléti kiadások visszaszorítása tükrözheti a szavazók preferenciáinak akár exogén módosulását (pl. a politikai ideológia szolidaritáscsökkentõ elmozdulása eredményeként), akár endogén változását (pl. mert a munkanélküliség növekedése folytán a korábbi "esélyt" felváltja a bizonyosság). Közvéleményformálók, például gazdasági szakértõk is elõidézhetik az egyensúlyi helyzet eltolódását, mégpedig úgy, hogy riadalmat keltenek a jóléti állam pénzügyi fenntarthatóságát illetõen. Politikai pangás és érdekcsoportok nyomásgyakorlása is befolyásolhatják a jóléti rendszer eredményességét.

A The Economic Consequences of Rolling Back the Welfare State címû könyv kétségtelenül az utóbbi évek egyik legalaposabb hozzájárulása a jóléti államról szóló elméleti vitához. A mû elméleti közgazdász szerzõje, aki óvatosan elkerüli határozott végkövetkeztetések megfogalmazását, több okból is értékes hozzájárulást készített. A könyv alaposan elmélyed a jóléti államok analitikai és intézményes részleteibe, így ezáltal nagyban hozzájárul ahhoz, hogy valósághûbb, így egyben kifinomultabb tudásunk legyen gazdasági következményeikrõl.

A jóléti állam tevékenységének hatásait egy meglehetõsen eltérõ nézõpontból vizsgálja Esping-Andersen. Elõször is kiszélesíti vizsgálódásának körét: a jóléti államot a munkaerõpiaccal és a családdal való összefüggésben tárgyalja. Módszertana pedig leginkább empirikus szociológiai, semmint közgazdaságtani. Gondolatmenetének kiindulópontja a jóléti állam legújabb kori válsága. A globalizálódó világgazdaság, az elöregedõ népesség és a családok instabilitásának problémái nem közvetlenül a jóléti állam tevékenységének következményei, de alapvetõen meghatározzák annak mozgásterét. E problémák közül az utóbbi szorosan összefügg a család intézményével, melyet Esping-Andersen új könyvének központi elemévé tesz, sõt egyenesen azt állítja, hogy ez a "posztindusztriális" válság megoldásának alfája és ómegája. Ezzel lényegében kihúzza korábbi kritikusainak lába alól a talajt, sajátjává téve ellenvetésük velejét. Egyidejûleg azonban nagyjában-egészében meg is tartja az elõzõ mûvébõl, a Three Worlds of Welfare Capitalism-ból jól ismert hármas tipológiáját.

Tipológiájának alapja az úgynevezett jóléti rezsim, mely a szerzõ saját terminológiája, és a jóléti állam, a család és a munkaerõpiac együttesére utal. Esping-Andersen szerint a jóléti államok a társadalom tágabb, demokratikus kapitalista rendszerébe illeszkednek, így egymástól minõségileg különböznek aszerint, hogy hogyan és hogy milyen mértékben biztosítanak polgáraiknak szociális jogokat. Kulcsfogalom ennek megértéséhez az "árutlanítás" (de-commodification), azaz hogy a jóléti rendszer az embereknek milyen életszínvonalat garantál, függetlenül munkaerõ-piaci részvételüktõl. E szempontrendszer alapján arra a következtetésre jut, hogy az egyes országok három fõ típusba sorolhatók: a neoliberális (angolszász), a szociáldemokrata (északi államok) és a konzervatív-korporatista "világba" (kontinentális Európa).

A liberális rezsim - melynek egy példája az Egyesült Államok - alapja a rugalmas és nem szabályozott piac és a korlátozott munkaerõ-védelem. Sikeresen teremt munkahelyet, így elkerüli a hosszú távú munkanélküliségi csapdát. A középosztálybéli családok viszonylag olcsón juthatnak hozzá háztartási szolgáltatásokhoz, nem azért, mert jóléti támogatásokat kapnak, hanem mert a piaci árak alacsonyak. E megoldás hátulütõje azonban az elkerülhetetlenül velejáró magas bér- és jövedelemegyenlõtlenség. A legtöbb álláshely a szolgáltatási szektorban van, amire jellemzõ a nagy részarányú képzetlen munkaerõ. Ez számos itt dolgozó számára csapdahelyzetet jelent, alacsony képzettséggel és alacsony bérrel. Emellett a gyér jóléti támogatások miatt magas az olyan veszélyeztetett csoportok szegénységi kockázata, mint például az egyedülálló szülõké.

A konzervatív rezsim - mint például Németország - a munkaerõpiacon belül állók érdekeit segíti, azaz fõként a magasan képzett és jól fizetett férfi dolgozókét, míg eközben a kívülállók részvételének csökkentésére törekszik. Képzetlen fiatalok így arra kényszerülnek, hogy védelem és szabályozás nélküli munkákat vállaljanak, vagy a munkanélküliségi ellátásra hagyatkozzanak. Az idõsebb munkások munkavállalását korengedményes nyugdíjazással igyekeznek csökkenteni, és a nõk karrierlehetõségei is korlátozottak. Ez a rezsim, különösképpen Dél-Európában, "családközpontú" is, mégpedig abban az értelemben, hogy maximális családi kötelezettséget ró a nõkre. Például a gyermekmegõrzés magas nettó (adó és támogatás utáni) ára szinte elérhetetlenül költségessé teszi e tevékenység piacra hárítását. Ennek következménye az alacsony termékenységi szint, ami különösen problematikus az alacsony munkaerõ-piaci részvételi arányra és az öregedõ népességre való tekintettel.

A fent leírt két típustól eltérõen a szociáldemokrata rezsim a jóléti állam prioritásainak átalakításával adott választ az új keletû társadalmi kockázatokra. Kulcsfontosságú gondolat itt a "függetlenség a családtól" (de-familialization), mely szerint az állam igyekszik a nõk családtól való gazdasági függetlenségét maximalizálni, például kiterjedt napközbeni gyermekfelügyeleti szolgáltatásokkal, azzal, hogy mindezt alacsony áron biztosítja, és úgy, hogy serkenti a nõi munkavállalást a közszolgálati szféra és aktív munkaerõ-piaci programok révén. E stratégia rövid távon igencsak költséges lehet, mivel e jóléti politikák haszonélvezõinek termelékenysége minden bizonnyal nem túl nagy. Hosszú távon azonban hasznot hozhat; azzal, hogy képessé teszi a nõket arra, hogy kilépjenek az otthon és munka közötti választás nehéz dilemmájából, csökkenti a hosszú távú támogatásfüggõséget, bátorítja a gyermekvállalást és szélesíti az adóalapot. Emellett az egyedülálló szülõk szegénysége a másik két rezsimmel összehasonlítva rendkívül alacsony.

Esping-Andersen gondolatmenetét azzal zárja, hogy a szociáldemokrata rendszer van a legjobban felfegyverezve a posztindusztriális társadalom új veszélyeivel való szembenézésre, de a teljes értékû megoldást egy ezen túlmutató modell kínálhatja. Ennek két fõ célkitûzése a rugalmas munkaerõpiac megteremtése és a termékenység növelése. Ehhez szükség van állami gondoskodásra az átmeneti munkaerõ-piaci nehézségek idején, (át)képzési programokra, a nõk családtól való függetlenségének megteremtésére, az erõforrások átcsoportosítására az idõsebbektõl a fiatalok felé.

A szerzõ érvelésében nem marad meg pusztán e három típus ismertetésénél. Megemlékezik emellett a szakirodalomban elõzõ munkájára válaszként kidolgozott egyéb csoportosításokról, mint például a mediterrán, az antipódiai és a kelet-ázsiai jóléti rezsim. A közép-kelet-európai országok szempontjából különösen érdekes az a tény, hogy a szerzõ elismeri, hogy e tipologizálás szükségszerûen statikus, így nem alkalmas jelentõs idõbeli változások leírására - és õ maga sem kísérletezik ilyesmivel.⁵ Ezzel mintegy kihúzza a talajt az átalakuló jóléti rendszerek spekulatív besorolási kísérletei alól (pl. Bob Deacon 1992). Felróható azonban Esping-Andersennek, hogy ezt a statikus tipológiája és az átalakuló kelet-európai régió közötti "összeférhetetlenséget" meg sem említi. Így az 1999-es publikálási idõpont ellenére egyáltalán nem utal az eltelt évtized talán legjelentõsebb, több tucatnyi országot érintõ társadalmi átalakulására.

A kelet- és közép-európai jóléti rezsimeknek a tipológiába illesztése több szempontból is problematikus véleményünk szerint.⁶ Elsõként, mint már említettük, azért, mert Esping-Andersen tipológiája módszertanilag statikus, egy idõpontbeli adatokra épül. Másodsorban, ezen adatok összehasonlítására alapozza rendszertanát. E rendszerbe utólag beilleszteni egy újabb államot problematikus az eredeti - 1980-as adatokra épülõ - számítások elvégzése nélkül.⁷ Így arra hivatkozni, hogy Magyarország egy országcsoportba tartozik például a szerzõ által liberálisként besorolt államokkal, megalapozatlan. Az olyan általánosító kategóriák pedig, mint például a "konzervatív-liberális" (Tóth 1994: 329, Ferge 1992: 220⁸) vagy a "posztkommunista konzervatív korporatista" (Deacon 1992) éppen az eredeti tipológia legfõbb erényét, lényegmegragadó jellegét veszítik el, s vajmi kevés jelentéstartalommal bírnak az eredeti tipológia szempontjából.

A Social Foundations empirikus része súlyos hiányosságokat mutat. A könyv velejét adó rezsimtipológia lényegében nem más, mint az elõzõ mûvébõl ismert végeredmények reprodukciója. Az eredmények tehát 1980-as adatokon alapulnak, figyelmen kívül hagyva az azóta lezajlott változásokat. A szerzõ, bár önmaga is elismeri egyes államok alapvetõ értékváltozásait - utal Svédország szociáldemokráciától való eltávolodására (80. o.), Nagy-Britannia fokozódó liberalizálódására (86. o.) -, nem kevés önellentmondásba keveredve e fejlemények vizsgálatát teljességgel elmulasztja, és pusztán megismétli korábbi, elavult, 1980-as eredményeinek bemutatását. Elnagyoltnak tûnik a jelenlegi helyzet kialakulásának politikai gazdaságtani hátterérõl adott elemzése is.⁹

A család új dimenziójának vizsgálata sem problémamentes a csoportosító módszertan szempontjából. A szerzõ állítása szerint a családi dimenzió nem módosítja a rezsimek létezõ hármas tagozódását, azonban ennek tesztelése meglehetõsen hiányos. Egyetlen alternatív hipotézist tesztel, azt, hogy vajon a konzervatív rezsimet szükséges-e megbontani egy "mediterrán típus" leválasztásával.¹⁰ Elégtelen a kódolásról, mérésrõl közzétett információ, mely megnehezíti a számítások esetleges reprodukálását.¹¹ Elõfordul például, hogy egy adatsorra pusztán mint a "nyolcvanas évek"-bõl származó adatokra utal. A "családtól való függetlenségi mutató"-t különbözõ idõpontból származó adatok összesítésével hozza létre (egy évtizedes szóródással), melyet ráadásul egy modellben használ más, jóval korábbi (1980-as) mutatókkal (5.3. táblázat, 84. o.). Emellett elméletének sarokkövérõl, a háztartásról úgy ír, hogy nem veszi közelebbrõl szemügyre annak számos eltérõ létezõ formáját. A módszertan tehát elméletileg nem kellõen megalapozott modellekre épít, melyek hiányosak, és módszertani hibák tarkítják õket.

Összességében tehát Esping-Andersen fõ érdeme, hogy egy számos jelenséget, intézményi részletet magában foglaló szintetizáló történetet hoz létre. A Social Foundations lényegében tehát a The Three Worlds érvelésének egy idõszerû továbbfejlesztése, hangsúlyt fektetve a posztindusztriális gazdaságok meghatározó elemének, a háztartásnak a szerepére. Esping-Andersen empirikus szociológiájának fõ hiányossága azonban, hogy adós marad az érvelést alátámasztó módszertani alapossággal.¹²

Valamennyi mû közös tulajdonsága, hogy törvényszerûségek megragadására törekednek, egyrészt ismétlõdõ társadalmi jelenségek vizsgálatával, másrészt ezek lényegre törõ modellezésével. Az elõforduló leíró jellegû részek, az intézményes sajátosságok ismertetése pedig kétségtelenül alárendelõdnek e célnak. Éppen ez teszi e könyveket érdekes társadalomtudományi olvasmánnyá.
 

Irodalom

Atkinson, Anthony B. 1999. The Economic Consequences of Rolling Back the Welfare State. London: The MIT Press

Buchanan, James M.-Richard A. Musgrave 2000. Public Finance and Public Choice: Two Contrasting Visions of the State. Cambridge, Mass.-London: The MIT Press

Csontos László-Kornai János-Tóth István György 1996. Az állampolgár, az adók és a jóléti rendszer reformja. Egy kérdõíves felémérés tanulságai. Századvég: (2), 3-28.

Deacon, Bob 1992. The Future of Social Policy in Eastern Europe. In: Bob Deacon (ed.) The New Eastern Europe. London: Sage, 167-191.

Esping-Andersen, Gosta 1994. Welfare States and the Economy. In N. Smelser-R. Swedberg (eds.) The Handbook of Economic Sociology, 711-732.

- (ed.) 1996. Welfare States in Transition. London: Sage

- 1999. Social Foundations of Postindustrial Economies. Oxford: Oxford University Press

Ferge, Zsuzsa 1992. Social Policy Regimes and Social Structural Hypotheses about the Prospects of Social Policy in Central and Eastern-Europe. In: Ferge, Zs.-J. E. Kolberg (eds.) Social Policy in a Changing Europe. Frankfurt am Main: Westview Press, 201-222.

- 1996. Az állam dolgáról - Eötvössel szólva. Kritika: (3), 3-6.

Goodin, Robert E.-Deborah C. Mitchell (eds.) 2000. The Foundations of the Welfare State, Vols I-III. Cheltenham: Edward Elgar Publishers

Hills, John-Lelkes Orsolya 1999. Social Security, Selective Universalism and Patchwork Redistribution. In: R. Jowell-J. Curtice-A. Park-K. Thomson (eds.) British Social Attitudes: 16th Report. Aldershot: Ashgate, 1-22.

Janky Béla-Tóth István György (szerk.) 1999. Adótudatosság, fiskális illúziók és az egészségbiztosítás reformjával kapcsolatos vélemények. Budapest: Tárki

Kornai János 1980. Economics of Shortage. Amsterdam: North-Holland.

- 1992. The postsocialist transition and the state: reflections in the light of Hungarian fiscal problems. American Economic Review, 82: (2), May 1-21.

- 1996. Az állampolgár és az állam: a jóléti rendszer reformja. Mozgó Világ: (2), 33-45.

Lelkes Orsolya 2000. A great leap towards liberalism? The Hungarian welfare state. International Journal of Social Welfare, 9: 92-102.

McGuire, Martin C.-Mancur Olson 1996. The economics of autocracy and majority rule: the invisible hand and the use of force. Journal of Economic Literature, 34: 72-96.

North, Douglass C. 1981. Structure and Change in Economic History. New York: W. W. Norton

Olson, Mancur 1982. The rise and decline of nations: economic growth, stagflation, and social rigidities. New Haven; London: Yale University Press.

- 2000. Power and Prosperity: Outgrowing Communist and Capitalist Dictatorships. New York: Basic Books

Olson, Mancur-S. Käkhönen (eds.) 2000. A Not-So-Dismal Science: A Broader View of Economics and Societies. Oxford: Oxford University Press

Pierson, Christopher-Francis G. Castles (eds.) 2000. The Welfare State Reader. Cambridge: Polity Press

Pierson, Paul 1996a. The New Politics of the Welfare State. In: Christopher Pierson-Francis G. Castles (eds.). 2000. 309-319.

- 1996b. The New Politics of the Welfare State. In: Robert E. Goodin-Deborah C. Mitchell (eds.). 2000. 248-261.

Przeworski, Adam-Susan C. Stokes-Bernard Manin (eds.) 1999. Democracy, Accountability, and Representation. Cambridge: Cambridge University Press

Tóth, István György 1994. A jóléti rendszer az átmenet idõszakában. Közgazdasági Szemle: (3), 313-340.

Vanhuysse, Pieter 2000. Divide and muddle: the positional logic of post-socialist welfare. London: London School of Economics (Kézirat)

- 2001. The household economy and contemporary worlds of welfare: Gosta Esping-Andersen's Social Foundations of Postindustrial Economies. Government and Opposition, 36: (1), 128-131.
 

Jegyzetek:

1. A szerzõk szeretnének köszönetet mondani Tóth István Györgynek, akitõl e cikk megírásának ötlete származik, és Tardos Róbertnek: észrevételeiért és támogatásáért. A cikkben szereplõ esetleges hibákért, hiányosságokért azonban kizárólag a szerzõket terheli felelõsség.

Pieter Vanhuysse emellett köszöni a Fund for Scientific Research (FWO), Flandria anyagi támogatását.

Lásd további részletekrõl Pieter Vanhuysse ezekrõl írott recenzióit: (Olson és Käkhönen) - West European Politics, 25 (1) Jan 2002, elõkészületben; (Goodin és Mitchell) - Political Studies, June 2001, elõkészületben; (Przeworski, Stokes és Manin) - Representation, June 2001, elõkészületben; továbbá (Olson) - West European Politics, 24, (1), Jan. 2001, 235-236.; (Buchanan és Musgrave) - Political Studies, 49, (1) March 2001, 129-130.; (Pierson és Castles) - Political Studies, 49, (1), March 2001, 144.; (Atkinson) - The Journal of European Social Policy, 11, (1), March 2001, 86-88.; valamint Esping-Andersenrõl: Vanhuysse 2001.

2. Lásd a késõbbiekben Buchanan nézeteinek ismertetését.

3. Nagy-Britanniáról készült attitûdvizsgálatok szerint az emberek magasabb jóléti kiadásokat szeretnének, amiért hajlandóak is többet fizetni. A valódi kérdés azonban, hogy mennyivel. Sokak szerint a Munkáspárt sikeres 1997-es hatalomátvételének kulcsa abban rejlett, hogy felismerte, mik a tényleges lakossági preferenciák, és sikeresen hitette el, hogy nem menne "túl messze" (Hills-Lelkes 1999).

A jóléti állammal kapcsolatos társadalmi elvárásokról Magyarországon is élénk vita folyt az elmúlt években, Kornai János, Csontos László, Tóth István György és Ferge Zsuzsa részvételével. Kornai álláspontja szerint ugyanis az állampolgári igényeket alapvetõen befolyásolja az adótudatosság szintje, azaz hogy az emberek mennyire vannak tisztában az egyes állami szolgáltatások adóáraival. Ferge Zsuzsa kétségbe vonta ezt a feltételezést, úgy vélekedve, hogy nincs lényeges összefüggés a jóléti preferenciák és az adótudatosság között. Kornai mellé csatlakozva e problémakör feltérképezésére született Csontos-Kornai-Tóth (1996) kutatása, majd ennek késõbbi továbbfejlesztése (Janky-Tóth 1999).

4. Lásd késõbb ennek ismertetését.

5. Korábbi mûvében, ahol a kelet-közép-európai átalakuló jóléti rendszereket vizsgálja, arra a következtetésre jut, hogy azok egy tág értelemben vett liberális utat követnek (1996). Így tehát itt is elkerüli a saját hármas tipológiájára való utalást.

6. E megközelítésnek a magyar jóléti rendszerre való alkalmazhatóságáról, illetve ennek problémáiról lásd Lelkes (2000).

7. Bob Deacon a régió számos átalakuló jóléti rendszerének besorolására vállalkozik (1992: 179-183). Kiegészítve Esping-Andersen szempontrendszerét, két további "változót" vezet be, az "1989-es forradalmi folyamat jellege" és a "nemzetközi befolyás és társadalmi tanulás" elnevezésekkel. Rendszerezni azonban anélkül próbál, hogy használná az eredeti módszertant, vagy hogy akárcsak tisztázná az egyes magyarázó tényezõk szerepét. Például nem világos, hogy a forradalmi folyamat jellege hogyan befolyásolja a jóléti rendszerek fejlõdési kilátásait. Így nem igazán érthetõ, hogyan is lesz Magyarország besorolása "liberális kapitalista" (181. o.).

8. Ferge szó szerint nem használja ezt a kifejezést, hanem a konzervatív és a liberális rendszer hívei között létrejövõ koalícióról beszél.

9. E kérdésrõl alaposabb elemzést ad például a nyugati jóléti rendszekre vonatkozóan Paul Pierson (1996), a közép-európai átalakuló rendszereket illetõen pedig Pieter Vanhuysse (2000).

10. A regressziós modell pedig "a családnak nyújtott állami jóléti szolgáltatások szintje" magyarázó változó leírására az ország dummy mellett pusztán egyetlen magyarázó változót tartalmaz ("nõi munkavállalási ráta"), ami meglehetõs leegyszerûsítésnek tûnik ilyen komplex jelenségek vizsgálatára (93. o.). Másutt is elõfordul, hogy egyszerû kétváltozós regressziót használ, például a termékenységi szintet a nõi munkavállalással mint egyetlen magyarázó változóval próbálja leírni, lineáris kapcsolatot feltételezve (68. o.).

11. Elõzõ könyvével kapcsolatban is felmerült az a kritika, hogy a szerzõ nem teszi közzé kellõ részletességgel módszertanát, így nem biztosít lehetõséget számításainak reprodukálására, tesztelésére Lelkes (2000).

12. Lásd a korábban tárgyalt Atkinson-mûvet (1999), valamint Esping-Andersen egyéb munkáit, például Esping-Andersen (1994, 1996).