Lubomír Mlčoch, Pavel Machonin és Milan Sojka 2000-ben kiadott kötetükben a cseh institucionaliosta közgazdaságtan képviselõiként átfogó és éles hangú kritikát fogalmaznak meg a kilencvenes évek végére újabb gazdasági recessziót eredményezõ cseh gazdaságpolitikával szemben. A posztkommunista átalakulás kezdeti szakaszát általánosan jellemzõ, a volt szovjet blokk minden országában jelentkezõ gazdasági recesszióból Csehország látszólag nagyon gyorsan lábalt ki 1992-93-ban, ami két-három évre a közép-európai átalakuló gazdaságok gyakran emlegetett mintapéldájává tette a cseh gazdaságpolitikát. A viszonylag gyorsan beinduló gazdasági növekedés mögött azonban a szükséges intézményi átalakítások elmaradása és egy - a szerzõhármas kritikai megfogalmazását használva - elhibázott gyors privatizáció állt, ami a hosszú távú gazdasági növekedés gátjának bizonyult. 1997-ben már jelentkeztek az újabb gazdasági recesszió elsõ jelei, ami gyorsan átfordította a cseh gazdasági átalakítás stratégiájáról alkotott pozitív képet belföldön és külföldön egyaránt. A szerzõhármas 2000-ben kiadott könyve három, az egyes alkotók által külön-külön megírt fejezetben három különbözõ szempontból, de egységes elméleti és gazdaságpolitikai szemléletre alapozva veszi górcsõ alá a kilencvenes évek cseh gazdaságpolitikáját és ennek következményeit, a gazdasági eredményeket és eredménytelenségeket.

Mlčoch, Machonin és Sojka egységes megközelítését a kilencvenes évek cseh gazdaságpolitikáját jellemzõ neoliberális szemlélet általános kritikája adja. Mindhárom szerzõ élesen bírálja az államnak a gazdaság irányításából történõ szándékos kivonulását, a liberális gazdaságfilozófiára alapozott laissez faire stratégiát. Kritikájuk két alapvetõ állításra épül: egyrészt véleményük szerint az államnak nem lett volna szabad a tervgazdaság hirtelen megszûnésével olyan szinten kivonulnia a gazdaság irányításából, mint ahogy tette, másrészt az állami vállalatok privatizációját sokkal átgondoltabban és kevésbé feszített ütemben kellett volna megvalósítani, oly módon, hogy a privatizáció során egyszerre valósuljon meg a külföldi mûködõ tõke beáramlása és a vállatok teljesítményorientált motivációs rendszere. Közös véleményük szerint mindkét probléma abból fakad, hogy a cseh gazdaságpolitikából hiányzott és hiányzik az átalakulásnak egy, a társadalmat és a gazdaságot egyaránt érintõ, komplex modernizációs folyamatként történõ felfogása. Ezen közös elméleti kiindulóponton és szemléletmódon felül a három szerzõ külön-külön aspektusból vizsgálja meg és interpretálja a második transzformációs gazdasági recesszió történeti, politikai, társadalmi és gazdasági (illetve gazdaságpolitikai) okait. Mlčoch az intézményi átalakítás, illetve annak részleges elmaradása, hiányosságai oldaláról közelíti meg a problémát, Machonin egy általános modernizációs keretbe ágyazza a kérdést, és a kilencvenes évek cseh gazdaságpolitikájából hiányzó átfogó modernizációs szemlélet és stratégia hiányában és a specifikus cseh fejlõdés történeti meghatározottságában véli megtalálni a probléma gyökerét, Sojka pedig monetáris politikát, az államháztartás és a közszféra átalakítási politikáját, valamint a bér- és fizetési rendszer átalakítási módját (azaz a személyi és intézményi motivációt mozgató differenciált javadalmazás kialakításának mikéntjét) kritizálja mint a második gazdasági recesszió okát, illetve általánosabban mint a hosszú távú gazdasági fejlõdés gátját.

A modernizáció mindhárom szerzõ írásában központi szerepet kap, Machoninnál pedig az egész gondolatmenet vezérfonalává válik, nem meglepõ tehát, hogy õ adja meg a modernizáció folyamatának definícióját. Értelmezése szerint - és ez az értelmezés nem csak Machonin írására, hanem az egész kötetre vonatkozóan érvényes - a modernizáció egy történetileg és területileg specifikus formát öltõ, általános kulturális folyamat, mely komplex, széleskörû, gyors és radikális minõségi változást eredményez, az emberi termelési folyamat átalakulásával jár, és egyszerre kötõdik a személyiséghez és a társadalmisághoz, mindkettõ egyidejû megváltozását eredményezve. A modernizációs folyamat eredményei: modern anyagi és kulturális javak felhalmozása, modern kulturális személyiség, valamint modern intézmények kialakulása.

A kötet bevezetõjében Sojka maga ad összehasonlító elméleti áttekintést a neoliberális és neokonzervatív átalakulás- és gazdaságelméletek fõ elveirõl, tételeirõl. A neoliberális átalakuláselmélet fõ állításai és szempontjai közül Sojka a következõket emeli ki: elsõdleges a makrogazdasági stabilizáció, az átfogó piaci liberalizáció és a privatizáció. A neoliberális átalakuláselmélet a liberális közgazdasági elmélet elveit adaptálva alapvetõen teljesen racionális viselkedést feltételez a gazdasági szereplõk részérõl, azaz feltételezi a hiperracionálisan és mindig a gazdasági ésszerûségi elv szerint viselkedõ homo economicus létét. A neokonzervatív (keynesiánus-institucionalista) elméletek ezzel szemben nem hisznek a piaci önszabályozó automatizmusokban, és ebbõl fakadóan az átalakulást sem spontán, önszabályozó folyamatként fogják fel. A piac ebben az értelmezésben egy intézmény, amit (állami szerep- és felelõsségvállalással) újra létre kell hozni, és ebben a folyamatban az intézményi átalakítás központi feladatot jelent. Az átalakítás során a szereplõk csak részben követik a racionális döntési szempontokat, viselkedésükben legalább akkora szerepet kap a történeti meghatározottság, a tradíciók és az érzelmi szempontok, mint a gazdasági ésszerûség.

A neoliberális elméletek princípiumaiból közvetlenül következik, hogy az átalakulás folyamatában elsõdlegesnek a piaci liberalizációt tartják, és az intézményi átalakulást mint spontán, a piaci igényeket szükségszerûen és természetesen követõ folyamatot fogják fel. Ezzel szemben a neokonzervatív (institucionalista) szemlélet az átalakulást nem spontán, sokkal inkább irányított folyamatnak (azaz nem átalakulásnak, hanem átalakításnak) tekinti, melyet az intézmények elõkészítésével kell kezdeni, megteremtve az (intézményi) feltételeket a piaci liberalizációhoz. A két elmélet tehát alapvetõen ellentétesen fogja fel az intézményi átalakulás és a piaci liberalizáció folyamatát, a mozgatóerõ és a következmény a két megközelítésben felcserélõdik.

A kötetben megfogalmazott kritikák abból indulnak ki, hogy a cseh átalakítási stratégia - a történeti szükségszerûségeknek és törvényszerûségeknek ellentmondva és ezzel tulajdonképpen nehezen, illetve csak hosszútávon jóvátehetõ történelmi tévedést követve el - alapvetõen a neoliberális elmélet princípiumait tette magáévá. A szerzõk ezzel szemben egy neokonzervatív, "alternatív" transzformációs megközelítést fogalmaznak meg, és sürgetik a gazdaságpolitikai és modernizációs stratégia kialakításában történõ alkalmazását. Figyelmeztetnek, hogy már az átalakulás elsõ fázisában létezett ez az alternatív megközelítés, de sajnálatos módon a neoliberális szemlélet vált dominánssá, amit az 1992-95 között tartó ideiglenes kedvezõ gazdasági fejlõdés és az erre támaszkodó vakon optimista hangulat megerõsített. Sürgetik az idealizált Csehország-képpel történõ leszámolást, mely ideológiai és normatív alapokon egy általános társadalmi konszenzuson alapuló zökkenõmentes, sikeres átalakulást ígér, és megkérdõjelezhetetlen jövõmodellt vetít elõ. Ezzel szemben egy empirikus tapasztalatokon alapuló, analitikus megközelítés kereteit vázolják fel, és szorgalmazzák ennek alkalmazását.

Mlčoch írásában az intézményi átalakulás folyamatára helyezi a hangsúlyt, ezen belül is a magántulajdon intézményének újra-kialakulása az, amit a cseh átalakulás központi kérdésének és az elhibázott stratégiaválasztás miatt egyszersmind központi problémájának tekint. A szerzõ az írás során többször is felhívja figyelmünket arra, hogy a mindenkori társadalmi-gazdasági folyamatok történetileg erõsen meghatározottak, azaz mindenekelõtt be vannak ágyazva egy specifikus történetiségbe, erõsen "útfüggõek". Éppen ezért a kilencvenes évek cseh átalakulási folyamatát nem érthetjük meg az elõzmények áttekintése nélkül. A magántulajdon újra-kialakulása szempontjából elsõdlegesnek a marxi magántulajdon-tagadás negatív morális hatásait tekinti a szerzõ. Véleménye szerint a létezõ szocializmusban a magántulajdon tulajdonképpen csak teoretikusan nem létezik, valójában a pozíciók rendszere által meghatározott érdekviszonyokban manifesztálódik, azaz a szovjet blokk országaiban a címekkel járó kvázi-tulajdonosi struktúrák léteznek és hordozzák magukban a magántulajdon egyfajta mutációját. Ha ezt az állítást elfogadjuk, akkor következik, hogy az átalakulás nem egyszerûen az utasításos rendszer átalakulása piacgazdasággá, és nem is a tulajdonosi struktúrák új építménye, hanem a kevésbé formális "kinevezések" (címek) átalakulása tulajdonviszonyokká, hogy a létezõ piacot nyitottabbá, versenyképesebbé és hatékonyabbá tegye. És itt hangsúlyoznunk kell, hogy Mlčoch létezõ piacról beszél, azaz állítása szerint a piaci viszonyok a létezõ szocializmusban csak elméletileg szûntek meg, valójában csak egy sajátságos formát öltöttek, de továbbra is fennmaradtak. Az átalakulás során kialakuló magántulajdon tehát a pozicionális, de facto létezõ tulajdon átalakulása legitim, de jure létezõ tulajdonná.

Az átalakulás során a cseh kormányzat legfõbb hibájaként a jogi keretek elõ- és elkészítésének hiányát rója fel Mlčoch, és azt, hogy az alapvetõen a gyors privatizációra koncentráló átalakítás során a játékszabályok folyamatosan módosultak, aminek következtében kiszámíthatatlanná vált a folyamat. Márpedig minden folyamat szempontjából kiemelkedõen fontosak az elõzetes feltételek, hiszen ezek határozzák meg a szereplõk tudását, tanulását, habitusát, viselkedését és motivációit. A nem kellõen elõkészített átalakításnak így szükségszerû velejárója a kooperatív viselkedés hiánya, a morális hézagok, hiszen a feltételek kedveznek az utilitarista, önzõ játékosoknak, és tág teret engednek a spekulációnak. Az intézményi elõfeltételek nem kellõen körültekintõ elõkészítésének következménye Mlčoch szerint az, hogy a nyugati mûködõ piacgazdaságokban elfogadott üzleti etika süket fülekre talál, tovább élnek a beágyazódott szokások, viselkedésminták, habitusok (azaz fokozottan érvényesül az útfüggõség). Márpedig - figyelmeztet Mlčoch - morális alapok nélkül piac nem létezik.

A neoliberális cseh gazdaságpolitika Mlčoch szerint alapvetõen félreértelmezi és kihasználja a liberalizmus eszmeiségét, és ez az oka annak, hogy a cseh átalakulásban hiányzik a jogi és a gazdasági átalakulás sorrendisége. Márpedig a tulajdonláson alapuló rendszerek nem teljesen önfenntartók, erõsen függnek a jogi keretektõl, ezért alapvetõ hiba nem a jogi és intézményi keretek megalkotásával indítani az átalakítási folyamatot. Így történhet meg, hogy a gyors átalakítás politikája ellentmondásba kerül az üzleti etikával, és az új társadalmi rend kialakulását késlelteti az, hogy nem teremtõdnek meg a szereplõk bizalmi struktúráit megalapozó jogi feltételek.

A cseh kormányzat gazdaságpolitikájának másik hibájaként Mlčoch az állami szerepvállalás minõségi átalakításának kudarcát rója fel. Véleménye szerint az államnak egyszerre kellett volna szabályozó, valamint befektetõként (tulajdonosként) üzemeltetõ (mûködtetõ) szerepet ellátnia. Az állam ez utóbbi szerepkörét a cseh kormányzat azért nem volt képes képviselni, mert túlságosan ki akart vonulni a gazdaságból, és a vállalati vezetõkre bízta a gazdaság átalakításának gyakorlati megvalósítását. Az állam szerepvállalásának megfelelõ mederbe terelését az is nehezíti, hogy nem lehet egyértelmûen adaptálni a nyugati mintát sem, hiszen a globalizációs folyamatban a fejlett demokratikus államok szerepköre is átalakulóban van, szuverenitásuk folyamatosan korlátozódik, csökken a magántulajdont és a személyi biztonságot biztosító képességük. Ezt a folyamatot azonban nem lehet automatikusan lemásolni a posztkommunista országokban, hiszen alapvetõen különbözõ utat járnak be, egyszerre tesznek meg több lépést: a szuverén állam gazdasági szerepvállalásának megváltoztatását, az állami szuverenitás korlátozását az Európai Unióhoz történõ csatlakozás elõkészítését célzó jogharmonizációs lépésekkel, valamint a globalizálódó gazdasági véráramba történõ bekapcsolódást, ami az állami szuverenitás szempontjából további pozíció-feladásokat jelent.

Mlčoch javaslatában öt pontban foglalja össze, hogy mikre kell véleménye szerint elsõsorban koncentrálni ahhoz, hogy a cseh gazdaságot és társadalmat megfelelõ pályára lehessen állítani:

a) politikai tisztaság garantálása, vonzó körülmények biztosítása a külföldi tõke számára,

b) az extrém politikai irányzatok visszaszorítása,

c) igazodás Európához oly módon, hogy egyszersmind érvényesülhessenek a cseh érdekek,

d) a multinacionális vállalatok belsõ szervezetén belül (az egyes telephelyek, képviseletek között) kialakuló versenyhelyzet kihasználása,

e) az állam érdekeinek visszaszorítása, a hitelesség megteremtése úgy, hogy az állam megfelelõen lássa el hármas (szabályozó, birtokosi és mûködtetõ) szerepkörét.

Machonin írásában a modernizációs elméletek tételei szempontjából vizsgálja meg a cseh átalakulást. Elsõ kritikai megállapításában éppen azt veti a cseh kormányzat - és egyszersmind a cseh társadalom- és gazdaságtudomány - szemére, hogy átalakítási stratégiájának kidolgozásakor, a többi közép-európai országtól eltérõen, egyáltalán nem fordított figyelmet a létezõ - és a gyakorlati politikai kérdésekre jól lefordítható - modernizációs elméletekre. A modernizációs elméletek figyelmen kívül hagyásának okát a szerzõ Csehország sajátos történelmi szerepében véli megtalálni. Véleménye szerint ez azzal magyarázható, hogy Csehország a többi posztkommunista közép-európai országtól eltérõ modernizációs utat járt be, történelmi szerepének köszönhetõen egy sokkal kedvezõbb kezdõpontról indult, mint társai, hiszen a cseh tartományok már az Osztrák-Magyar Monarchia idején viszonylag fejlett vidéknek számítottak, és ez a relatíve jó pozíció tovább javult a két világháború közötti korszakban. A második világháború után Csehszlovákia a szovjet blokkon belül - az erõszakos iparosítás ellenére - továbbra is viszonylag elõnyös helyzetben volt, bár ez az elõnye egyre inkább már csak a szovjet blokk viszonylatában maradt meg.

A "bársonyos forradalmat" követõ átalakulás során uralkodó neoliberális megközelítés a klasszikus piaci viszonyokhoz történõ lehetõ leggyorsabb visszatérést szorgalmazta, és bár egy független közgazdász-tudóscsoport már 1991-ben megfogalmazta ennek kritikáját és alternatíváját, a gyors átfogó privatizáció mellett döntött, melynek elsõ lépcsõben történõ megvalósulása a kuponos rendszer volt, mely teljes mértékben alkalmatlan volt olyan tulajdonosi struktúra kialakítására, amely meg tudta volna valósítani a piaci teljesítõképesség fokozását biztosító motivációs rendszer kidolgozását.

Machonin írásában központi szerepet kap az a tétel, miszerint hosszú távú fejlõdést csakis egy átfogó és általános modernizációs koncepció kidolgozásával és megvalósításával lehet elérni, látszólagos, illetve részleges modernizációnak hosszú távon szükségszerûen negatív hatásai lesznek. Éppen ezért nem adaptálható kritikai szemlélet nélkül bármely nemzetközi modernizációs stratégia. Csehország számára a modernizáció mindenekelõtt a következõket kell hogy jelentse:

a) az extenzív iparosítás következtében kialakult termelõkapacitás lecsökkentése, majd átalakítása,

b) a cseh gazdaság kinyitása az európai és a globális folyamatokra (oktatás, kutatás-fejlesztés, kommunikációs és információs infrastruktúra megteremtése, értékorientáció átalakítása),

c) az intézményi struktúra modernizálása (értékrendszer és intézmények),

d) az életszínvonal, a jólét növelése, polgári szabadságjogok, szolidaritás és megfelelõ igazságszolgáltatás,

e) az állam szerepének megváltoztatása (beilleszkedés egy új területi hierarchiába az állami szuverenitás megtartásával, fenntartva a helyi tradíciókat).

A posztkommunista társadalmak számára Machonin szerint elsõdleges kérdés, hogy a megvalósuló intézményi változások során olyan struktúra jön-e létre, amely kellõen hatékonyan tud mûködni, hogy a változást stimuláló tényezõvé válhasson. A csak az intézmények modernizálására koncentráló átalakulás tehát éppen úgy nem elégséges, mint ahogy az intézmények modernizációját másodlagos tényezõnek tekintõ, a gazdasági átalakulásra koncentráló stratégia sem. Minthogy a közép-európai posztkommunista társadalmak a modernizációs folyamatnak bizonyos szakaszain már túljutottak (elsõdleges urbanizáció és iparosodás, extenzív iparosodás, felnõtt ipari társadalom kialakulása), az elõttük álló feladat az, hogy oly módon zárkózzanak fel a nyugati folyamatokhoz (a poszt-indusztriális fejlõdéshez, azaz az információs vagy a tudásbázisú társadalom kialakításához), hogy egyszersmind folytassák a megkezdett utat. Ennek a kettõs folyamatnak szükségszerû velejárója lesz a hibrid viselkedésminták és intézmények megszületése és idõszakos jelenléte.

A szerzõ különbözõ modernizációs indikátorok idõbeli alakulásának bemutatásán keresztül bizonyítja azon állítását, miszerint Csehország relatív értelemben elmaradt a húszas években elfoglalt pozíciójához képest (azaz a nemzetközi ranglistán jelentõsen romlott a helyezése), azzal együtt, hogy természetesen önmagához mérten bizonyos területeken jelentõs fejlõdésen ment keresztül, de a fejlõdés üteme összességében jelentõsen elmaradt a nyugati országok elõrehaladásához képest. A modernizációs szakaszok szempontjából Csehországról az mondható el, hogy még nem történt meg a döntõ lépés az indusztriálisból a poszt-indusztriális szakaszba történõ átlépéshez. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, elsõdlegesen a kutatás-fejlesztés, az oktatás és az információs infrastruktúra fejlesztésére kell koncentrálnia Csehországnak, ezen belül is elsõdlegesen a kutatás-fejlesztés finanszírozási rendszerének átalakításában megtett lépéseket kell folytatni, és a valódi piaci igényekhez igazítva kell az oktatási rendszer átalakítását továbbvinni (az ez utóbbi területen megvalósult változások ugyanis bizonyos divatos területek hirtelen túlfejlõdéséhez vezettek, miközben a cseh oktatási rendszer nem képes kiszolgálni a gazdaság mûködtetéséhez szükséges szakképesítési igényeket).

Machonin figyelmeztet arra, hogy vannak olyan országok, melyek relatíve rosszabb helyzetbõl indultak, de jelentõsen nagyobb utat tettek meg a kilencvenes éve során. Csehországban minden fontos területen, ahol jelentõs elõrehaladás történt, vagy külföldi tõke, vagy intézmények hajtóereje volt a háttérben, és ez is jelzi, hogy milyen irányba kellene alapvetõen az átalakítási folyamatot irányítani.

Sojka írásában az 1997-ben bekövetkezett gazdasági recessziónak három fõ okát határozza meg:

a) a washingtoni megállapodás inadekvát elméleti háttere (a dél-amerikai modernizációs tapasztalatok kritikátlan adaptálásának elméleti kiindulópontja),

b) a cseh innováció inadekvátsága (nem alakítják ki a megfelelõ magántulajdonosi rendszert, és ez spekulációhoz vezet),

c) a jogi és intézményi keretek inadekvát kialakítása (Mlčoch írására hivatkozva Sojka ez utóbbi ok kifejtésétõl eltekint és az elsõ kettõre koncentrál).

A másik két szerzõhöz hasonlóan Sojka is a magántulajdonosi rendszer kiépítésére vonatkozó két alternatív megoldás kidolgozására hivatkozik: a Kouba által vezetett közgazdászcsoport fokozatos átstrukturálást javasló institucionalista megközelítését és a Klaus által vezetett neoliberális csoport gyors privatizációt és az állami beavatkozás azonnali visszaszorítását célzó koncepcióját ismerteti, valamint azt, hogy a csehszlovák állam kettészakadását övezõ politikai térben hogyan is hiúsult meg a kompromisszumos megoldási törekvés, és vált végül is sajnálatos módon dominánssá a Klaus-féle neoliberális megközelítés. A neoliberális gazdaságpolitikának pedig - szerzõtársaihoz hasonlóan Sojka is levonja a konzekvenciát - természetes következménye volt az 1997-ben bekövetkezõ második gazdasági recesszió. Ez a recesszió nem egyféle normális, ciklikus recesszió, hanem - Sojka is keresi a megfelelõ meghatározást - politikai vagy második transzformációs recesszióként interpretálható, hiszen néhány átalakítási stratégiai hibának tudható be.

A neoliberális gazdaságpolitika fõ hibája Sojka szerint az, hogy az államot és a piacot egymással szembenálló entitásokként fogja fel, és nem ismeri fel annak evidenciáját, hogy a piaci viszonyok újra-kialakításában az államnak aktív szerepet kell vállalnia, s nem fognak a piaci automatizmusoknak köszönhetõen kialakulni azok az intézményi keretek, melyek elengedhetetlenek egy stabil piacgazdaság megteremtéséhez. Így például nem fogalmazódott meg célként olyan intézmények létrehozása, amelyek a produktív viselkedést segítik elõ. A cseh kormányzat gazdaságpolitikájának másik fontos hibája az volt, hogy a világpiaci véráramba történõ integrálódásra egyoldalú, a hagyományos ipari értékekre, azaz az olcsó és viszonylag képzett munkaerõre alapozó stratégiát dolgozott ki. Márpedig ez hosszútávon, a modernizációs fejlõdés poszt-indusztriális szakaszában nem lehet a fejlõdés motorja.

A neoliberális laissez faire politika nem válik be, és egy sajátságos keverékgazdaság jön létre Csehországban a kilencvenes évek végére, mely magán viseli az állami korporativizmus, a szociális piacgazdaság jegyeit, és alapvetõen ad hoc módon mûködõ reaktív szabályozáson alapszik, melynek a szociális és piaci szereplõk nyomásgyakorlása, és nem egy átgondolt stratégia a fõ mozgatórugója. Annak ellenére, hogy a kilencvenes évek elején egy viszonylag zökkenõmentes átalakulás ígérkezik, melynek stabil pénzügyi és gazdasági háttere van, a volt szovjet blokk országai közül a legkisebb infláció jelentkezik, a mikrogazdasági szintû átalakulás elmarad, és 1993-94-ben még mindig a régi nagyvállalatok a gazdaság meghatározó szereplõi. A felemás átalakulásnak köszönhetõ, hogy 1992-ben a komplex átalakulási recesszió és a gazdasági fellendülés jelei együtt mutatkoztak. Az 1992-94-es idõszak az újraéledés, 1995-96 a gazdasági növekedés idõszaka Csehország számára, bár a GDP 1996-ra sem éri el a 1989-es értéket (bár - figyelmeztet Sojka - a direkt összehasonlítás félrevezetõ, hiszen a létezõ szocializmusban az erõltetett termelés során elõállított javak tényleges felhasználása lényegesen alacsonyabb szintû volt). Ez volt az az idõ, amikor Csehország a közép-európai átalakuló országok mintapéldája volt, bár 1996-ban már jelentkeztek az egyenetlenségek, és 1997-ben már korrekciós intézkedéseket kell életbe léptetni, 1998-tól pedig félreérthetetlenül jelentkezik a második transzformációs gazdasági recesszió.

Sojka értékelése szerint az export sikeres strukturális átalakításával, a külföldi mûködõ tõke beáramlásával és (a csalásokban tükrözõdõ visszásságai ellenére sikeres) adóreformmal Csehország végül is jelentõs lépéseket tett a gazdasági átalakításban, de a közszféra reformja egyre sürgetõbb problémává válik. A bér- és jövedelmi viszonyoknak az egalitariánus elvekkel történõ szakítást követõ átalakulása és egy meritokrata rendszer kialakítása elkezdõdött, de még jelentõs további átstrukturálódásra van szükség, amíg megvalósul egy valódi, a termelést és hatékonyságot ösztönzõ, a tudást, a képességeket és a teljesítményt kiemelten jutalmazó meritokrata rendszer.

A Gazdasági és társadalmi változások a cseh társadalomban 1989 után (egy alternatív nézõpont) címû kötet szerzõi közös gazdaságelméleti és -politikai kiindulópontra támaszkodva, egymást kölcsönösen kiegészítõ megközelítést követve átfogó magyarázó értelmezést adnak az 1997-98-ban jelentkezõ második cseh gazdasági recesszió okaira. A szerzõk az institucionalista közgazdaságtan elméleti keretére támaszkodva fogalmazzák meg kritikai észrevételeiket és alternatív javaslataikat, és rámutatnak arra, hogy a neoliberális cseh gazdaságpolitika szükségszerûen vezetett a gazdasági visszaeséshez, és figyelmeztetnek arra, hogy az alternatív elképzelések, átfogó stratégiák tulajdonképpen már a rendszerváltás elsõ éveiben, a neoliberális stratégia kialakításával egy idõben megfogalmazódtak. A kötet írásai azonban nem elsõsorban a hibák magyarázatát és a "megmondtuk már jó elõre" típusú kritizálást célozzák, hanem valódi, megvalósítható alternatívákat keresnek, amivel a cseh gazdaság a hosszú távú növekedés pályájára állítható.