Szólították hát Õt is. Sorjáznak egy sokszínû nagy nemzedék távozó tagjai, és most Hegedûs B. Andrástól búcsúzunk. Az utat, ím, megjárta; hosszú és fáradságos, buktatókkal és felemelkedésekkel megtûzdelt életutat. Rajzolata beleszövõdött a század második felét maga mögött hagyó magyar társadalom kárpitjának mintázatába, s az nem retusálható.

Emlékezni Hegedûs B. Andrásra a magyar szociológustársadalomnak tiszte és feladata is.

Ha a szakma mûvelõjeként idézzük fel munkásságát, elmondhatjuk, hogy noha közgazdász volt, pályája egybeesett a szociológia "lopakodó" tudományos rehabilitációjának hõskorával. E küzdelmes folyamat cselekvõ résztvevõje lett, amint 56-os elítéltként a hatvanas évek elsõ felében már álláshoz jutott ipari háttérintézetekben, illetve az akkor megalakult akadémiai Szociológiai Intézet külsõ munkatársaként (itt 1968-ig). Az iparban foglalkoztatottak körében végzett empirikus üzem- és gazdaságszociológiai vizsgálatokban dolgozott, amelyek egyaránt kiterjedtek az üzemi munkások, mûszaki értelmiségiek és gazdasági vezetõk helyzetének, munkájának és életkörülményeiknek feltárására. Ez utóbbi csoport, a korabeli gazdasági elit kutatásában (a nyolcvanas évek elején) alkalmazta a teljes élettörténetek feldolgozását, kidolgozva az életútinterjúk módszerét, amely a vizsgált sokaság szociológiai megismerése mellett (személyes szocializáció és a szakmai pályafutás [mobilitás, attitûdök, nézetek]) a rendszer mûködésének társadalmi mechanizmusait is feltárta (személyi, szakmai, gazdasági, politikai döntések, alkufolyamatok).

Eredendõ érdeklõdése a társadalmi valóság és mûködésének megismerése iránt veleszületett politikai vénával párosult, motivációja ebbõl táplálkozott. Amikor újból elveszítette állását (1979), nemzedéke és a maga személyes meghatározó életélménye, az országot megrázó forradalom eseményeinek, társadalmi-politikai történetének feldolgozása felé fordulhatott. Oroszlánrésze volt a magyar társadalom önismerete és a történeti kutatás számára pótolhatatlan forrásanyag összegyûjtésében, átmentésében és abban, ami ezt betetõzte - egy tudományos mûhely, az 56-os Kutatóintézet létrehozásában.

Politikusként vált azonban igazán ismertté: Petõfi Kör, börtön, a hallgatás évei, majd Charta '77, állásvesztés, "last minute" interjúk (a majdani Oral History Archívum, Kozák Gyulával), a Történelmi Igazságtétel Bizottság kezdeményezése, a Nagy Temetés kiharcolása, az 56-kutatás intézményi bázisnak megteremtése, hazai és nemzetközi konferenciák szervezése, kiadványok és cikkek - mindez persze sokakkal vállvetve, de pótolhatatlan személyes teljesítménnyel. S azután a hihetetlen, nem várt és méltatlan viszonzás - az Intézet (közalapítvány) anyagi ellehetetlenítésének szégyene, s a tudatlanságból, frusztráltságból vagy rosszhiszemûségbõl táplálkozó hazugságok, kisszerû vádaskodások keserû íze.

Hogy mikor találkoztunk, nem tudom; szellemileg, személyes ismeretség nélkül talán a Petõfi Kör idején - de az ellenkezõ oldalról érkezve (még mint naiv egyetemista, ámulva, de bevallom, növekvõ riadtsággal hallva a vitákról: "ezek nem tudják, amit mindenki tudott?" és: "nem tudják, mit csinálnak!"). De döntéseink már hasonlók voltak: az enyém október 24-én reggel, amikor a pillantás a Lánchídról a rakparton húzó tankok beláthatatlan sorára esett (hideg keserûség és düh, "csak megmoccanunk, és máris itt vannak - ha harc, hát legyen harc!"), és az övé november 4-én, a reformillúziók elillanása, a végleges leszámolás bármilyen kommunikáció lehetõségével testünk és lelkünk új leigázóival. Találkozásunk a szabadulás után már csak esetlegesség kérdése volt - meghúztam egy vonalat, ahogyan a forradalom is: jött bár bárki bárhonnan, ha vállalta és vállalja a forradalmat, nincs több kérdés, összetartozunk, és ebben nincs visszavonás.

Andrást egy valamiért becsültem igazán, és ha mondhatom, szerettem is: egyenességéért és kikezdhetetlen tisztességéért, és persze, ami összekötött: 56-hoz való töretlen hûségéért. Nagyra tartottam éles eszét, biztos ítéletét, csodáltam munkabírását és energiáját. Viszonyunk nem volt mindig felhõtlen, s nem csupán közismert szelídsége, szerénysége és tapintatos modora okán (igaz, volt mire szerénynek lennie, és amiért haragudott, abban általában igaza volt); komolyabb dolgokban is voltak ütközéseink ("köztünk vége mindennek" - vágta oda egyszer), de eltelt néhány nap, hét, s rájött, az egész nem ér meg ennyit. Tudtuk, amit tudtunk: 56-ban olyan mércét állított a nemzet magának, amelyhez ragaszkodás megmaradásunk záloga.

Rá emlékezésünk azonban feladatot is ró reánk: el kell végeznünk - pályafutása szálán is - a magyar értelmiség társadalmi-politikai szerepvállalásainak elemzését, eljutva a századunkban meg-megújuló hullámainak, félreismerhetetlen hasonlóságokat mutató sikereinek és kudarcainak szociológiai megértésére.

A magyar szociológusok sokat tettek egy emberhez méltóbb és igazságosabb, szabad társadalomért. Illõ, hogy fejet hajtsunk a sorainkból most eltávozott Hegedûs B. András elõtt, és megtartsuk Õt emlékezetünkben. Nyugodjék békében választott sírhelyén, barátai között a 300-as parcellában!