A turizmus társadalmi-kulturális összefüggéseit vizsgáló hazai, elsõsorban a Néprajzi Múzeumhoz kapcsolódó néprajzkutatók legújabb erõfeszítéseinek eredménye a Turizmus és kommunikáció címû tanulmánykötet. Sorrendben harmadikként, az 1984-ben megjelent CUL/TOURS és az 1998-ban napvilágot látott A turizmus mint kulturális rendszer címû könyvek után 2000-ben a Pécsi Tudományegyetem Kommunikációs Tanszékével közösen adták ki az egy évvel korábban azonos címmel megrendezett konferencia elõadásaiból készült tanulmányokat tartalmazó gyûjteményt.

Azok számára, akik ismerik a két korábbi kötetet, nem lesz szokatlan a tanulmányok megközelítésmódja. Azok pedig, akiknek elõször kerül a kezükbe turisztikai témájú társadalom-, illetve kultúratudományi írás, minden bizonnyal nagy érdeklõdéssel fogadják majd azt az elképzelést, miszerint a turizmus jóval több, mint "a szabadidõ területén felmerült fogyasztói igények kielégítése, vagyis a turizmusipar mûködtetése". A turizmus szociokulturális aspektusaira egyértelmûen utalnak a kötetek címei. Ugyanakkor a tanulmányokat elolvasva a turizmus társadalmi és kulturális elemzésének fejlõdési íve is kibontakozik, megmutatva a jelenkori turizmuskutatás két jellegzetes vonását: az egységes elméletek és empirikus alátámasztásuk hiányát, illetve a multidiszciplinaritásra törekvést. Ennek megfelelõen az alábbiak mondhatók el a három könyvrõl:

1. A legkorábbi kötet szerkesztésében hangsúlyos szerepet kapott a nemzetközi szakirodalom, fõképp turizmuselmélet klasszikusainak bemutatása.

2. A második kötetben már kizárólag magyar kutatók írásai szerepelnek, olyan esettanulmányok, amelyek a korábbi elméleti megállapításokat igyekeznek kiegészíteni, igazolni.

3. A legutóbbi kötetben, amelyet a továbbiakban részletesen bemutatok, a turizmuskutatás hazai tudományos bázisának kiteljesedését követhetjük nyomon egy olyan rendszeren belül, amely a turizmus komplex szociokulturális felfogását egy speciális diskurzus, a kommunikációs rendszer paradigmájának keretein belül helyezi el.

A Turizmus és kommunikáció borítójának belsõ felén egy rövid ajánlást találunk, amely nagyjából megszabja számunkra azt a preferált értelmezési keretet, amelyben a turizmusról mint szociokulturális rendszerrõl olvasni fogunk. Eszerint a turizmus az idegennel való találkozás legáltalánosabb lehetõsége, és mint ilyen, egyrészt a kulturális különbözõség folytonos felismerésének lehetõségét teremti meg, másrészt alkalmat ad arra is, hogy az egyén mindennapi életének kulturális és társadalmi kontextusából kilépjen. A társadalom- és kultúratudományok a huszadik század második felétõl kezdve, tehát a tömeges turizmus kialakulása óta egyre nagyobb igyekezettel próbálnak meg választ találni arra a kérdésre, hogy miképpen ragadható meg a turizmus a maga teljességében. A számtalan paradigma egyike a kommunikatív-interaktív-szimbolikus struktúrákban látja a megoldás kulcsát. Úgy tûnik, ehhez a hagyományhoz kíván illeszkedni a tizennyolc szerzõ munkáiból született kötet.

A könyv szerzõi elsõsorban néprajzkutatók és kommunikációkutatók, de találunk köztük turizmuskutatókat, irodalomtörténészt, politológust is. Tanulmányaik ennek megfelelõen sokfajta kérdéskört ölelnek fel, melyeket változatos szempontrendszereken keresztül vizsgálnak. Abban mégis azonosak az írások, hogy egyrészt - néhány teoretikus tanulmánytól eltekintve - tapasztalati kiindulópontból következõ általános megállapítások megtételére törekednek, másrészt illeszkedni próbálnak a turizmus kommunikációközpontú megközelítéséhez. Kisebb hiányérzetünk támad, mivel a szerkesztõk nem vázolták fel, hogy az egyes tanulmányok milyen módon kapcsolódnak egymáshoz, miért éppen az adott sorrendben kerültek a kötetbe, milyen alapvetõ kérdéskörök mentén csoportosíthatók. Pedig elég lenne a tanulmányok címeire rátekintenünk, szinte felkínálják magukat az egyrészt aktuális, másrészt nagyon is nyilvánvaló problémák, amelyek köré az írások - kimondatlanul - szervezõdnek. A továbbiakban inkább e mozzanatok bemutatására szorítkozom, nemcsak azért, mert ennek explicitté tétele lényeges hiányossága a kötetnek, hanem azért is, mert a tanulmányok még az egyes témakörökön belül is nagyfokú egyenetlenségeket mutatnak. Míg például egyes szerzõk feltételezik, hogy az olvasó tisztában van a turizmuskutatás tudományos vitáival és megállapításaival, és ebbõl kifolyólag elvárják nemcsak a társadalomtudományos tájékozottságot, hanem az elemzés tárgyával szemben megmutatkozó szociokulturális érdeklõdést is, addig más szerzõk még azzal vannak elfoglalva, hogy a turizmuskutatást elhatárolják a gazdasági vonatkozású elemzésektõl, népszerûbb nevén idegenforgalmi analízistõl.

A kötet az egyik szerkesztõ, Szijártó Zsolt tanulmányával indul. A kommunikációkutató szerzõ esszéje valójában bevezetõ tanulmány, mely nemcsak azt mutatja be, hogy a turizmus társadalmi-kulturális konstrukció, hanem azt is, hogy a kommunikációelméleti dimenziók segítségével miképpen haladhatók meg a turizmus közkeletû toposzai és felfogásai. Lényegében véve a leegyszerûsített tömegturista kategória felülvizsgálatáról van szó, arról, hogy az "elmenekülni bárhova, és meghódí-tani (és nem szándékoltan bár, de lerombolni) a még létezõ idegen kultúrákat" korai turizmuselméleti felfogása túl szûknek bizonyul. Szijártó szerint a turizmusban az "imagináció" révén új valóságok is teremtõdnek, ami által a turizmus menedékké is válhat. Ehhez szorosan kapcsolódik a szerzõ második, a turizmus és tér összefüggéseit taglaló gondolata. Ha a turizmus menedék, akkor a hagyományos elképzelés, amely a turizmust a térbeli mobilitással, tehát az utazással kapcsolja össze, érvényét veszti, hiszen a turizmus menedék jellegének megértése a térbeliség szimbolikus konstrukcióját feltételezi, így a kommunikációelméletek által vizsgálható. A szimbolikus tér, amelyet a szerzõ a Káli-medence rendszerváltást megelõzõ idõszakban megnyilvánuló turizmusának példájával illusztrál, négy szempontból is értelmezhetõ. A tér szempontjából: mint a posztmodern korszak általános otthontalanságát és instabilitását kompenzáló sajátos ellenvilág, amelyben az elképzelt paradicsomi állapotok társadalmi-kulturális rekonstrukciója végbemegy. Az idõ szempontjából: mint az idõn kívüliség vagy egy speciális, leggyakrabban a múltba irányuló vágyakozás megnyilvánulásának tere. A kommunikáció szempontjából: mint ahol megváltozik a mindennapi kommunikációs aktusok karaktere, és ahol fõképp a közösségi jellegû érintkezésmódok dominálnak. Végül a személyiség szempontjából: mint az identitás felépítésének lehetséges eszköze. A rendszerváltást követõen azonban a posztmodern társadalmakra jellemzõ kulturális változás, a mindennapi élet növekvõ átesztetizálódása okozta újfajta diskurzus Magyarországon is kibontakozott, ebben már nem menedék a turizmus, hanem a "szép élet" lehetõségét megteremtõ élménytér - véli Szijártó.

Az elsõ igazán nagy téma, amivel a kötet foglalkozik, a szimbolikus és vizuális reprezentációk jelenléte a turizmusban. Niedermüller Péter egy, talán magától értetõdõ volta miatt kevéssé kutatott jelenséggel, a városi turizmusnak nevezett, de lényegében véve az európai kontinensre és az észak-amerikai nagyvárosokra korlátozódó turisztikai mozgással foglalkozik. Ebben az a sajátos, hogy az utazás során nem történik "kultúraváltás", tehát a kulturális interakció a világvárosok nemzetállami keretektõl történõ elszakadását és a globális színtéren történõ újrafogalmazását jelenti a történelem, a mûvészetek és az egzotizmus hangsúlyozott reprezentációjának segítségével. A városi turisták e szimbolikus gazdaság által elõállított kulturális képeket fogyasztják.

Sajátságos világvárosként jelenik meg a Sziget Kulturális Fesztivál Havasréti József írásában. Amellett, hogy képet kapunk a Sziget jellegzetes turistatípusairól, a tanulmány arról is beszámol, hogyan veszti el fokozatosan a Sziget eredeti ellenkulturális karakterû ideológiai bázisát, és hogyan oldódik fel a kozmopolisz hibrid, multikulturális világában. Ezt egyrészt az útikönyvként is felfogható programfüzet tartalmi és vizuális megjelenítésén keresztül vizsgálja a szerzõ, másrészt a fesztiválhoz kapcsolható vélt és valós autenticitáskonstrukciók révén.

A turizmus világában tapasztalható képi megjelenítésrõl szóló tudományos diskurzushoz három tanulmány is szolgál empirikus adatokkal. Formádi Katalin, Mayer Péter és Csillag Gábor esettanulmányait elolvasva közelebb juthatunk a kommunikációelmélet egyik kulcsfogalmának, az üzenetnek a megértéséhez. A három tanulmányban leírtak más-más dimenzióban, de arra a közös kérdésre keresik a választ, hogy "Mit üzennek a turizmus képei ma Magyarországon?".

Formádi Katalin két nõi magazint hasonlított össze a tekintetben, hogy a bennük bemutatott turisztikai világ mennyiben illeszkedik a magazinok által preferált és ábrázolt életmódhoz. A turizmustipológiák konstruálása mindig is népszerû elemzési terület volt a turizmuskutatásban, ezért talán érdemes lenne azt is megvizsgálni, hogy a magazinok által sugallt turisztikai szerepek a valóságban is hasonló módon jelennek-e meg.

Mayer Péter választása egy jellegzetes, de a fõáramhoz kevéssé kapcsolódó turisztikai forma, az egészségturizmus prospektusokban megjelenõ képi üzeneteinek vizsgálatára esett. A beteg emberek gyógyturizmusában a prospektusok tanúsága szerint olyan üzenetek jelenítõdnek meg, amelyek a hanyatlás és kiszolgáltatottság képeit idézik fel a befogadókban. Ez különösen abban az összehasonlításban mutatkozik meg élesen, amelyet a szerzõ kontrasztként bemutat az Ally McBeal televíziós sorozat aktív, egészségmegõrzõ életmódot propagáló képi világa elemzésének segítségével. A szerzõ úgy véli, hogy - feltehetõleg marketingszempontból - az aktív emberek számára készült kiadványokban kívánatosabb lenne ez utóbbi képi megjelenítés.

Üzenetük van a képeslapoknak is, derül ki Csillag Gábor esettanulmányából. A Váci utcában kapható képeslapokat elemezve a szerzõ több megállapítást is tesz. Egyrészt Budapest túlreprezentáltságára hívja fel a figyelmet a vidéki Magyarország szinte kizárólag a "puszta" kategória körüli tematizáltsága mellett. Másrészt, mivel a különleges esetek, példák mindig nagyobb érdeklõdésre tartanak számot, a szerzõ ti-pizálja azokat a sajátos tartalmú képeslapokat is, amelyek bizonyos nemzeti sztereo-típiákat mutatnak be, vagy konkrét csoportok számára fogalmaznak meg üzeneteket.

Tulajdonképpen a fenti problémakörhöz kapcsolódik a kötet zárótanulmánya is, amelyben a szerzõ, Fejõs Zoltán a turizmust és a múzeumot a társadalmi valóság két, egymáshoz sok tekintetben kapcsolódó kommunikációs-szimbolikus rendszerének tekinti. A két rendszer gazdasági érdekazonossága mögött az a társadalmi-kulturális jelenség húzódik meg, amely a szemlélet, az attitûdök és a motivációk megváltozásával jellemezhetõ. A kulturális turizmus fellendülése a kultúra mint kínálati tényezõ megjelenésében érhetõ tetten. A kultúra reprezentációjában pedig a múzeumoknak - több más közvetítõ intézmény mellett - óriási jelentõségük van. A szerzõ felhívja a figyelmet arra, hogy a múzeumok reprezentációja sajátos absztrakciók révén, illetve a turisztikai elvárások figyelembevételével történik. Ez a tény viszont rögtön a turisztikai találkozások - a turizmusirodalomban jól ismert - autentikusságának problémáját juttatja eszünkbe. Bármennyire redukcionista, és ilyen értelemben hiteltelennek tûnõ, a múzeumok által közvetített kulturális kép, bizonyos esetekben csak ez a mechanizmus járul hozzá egy hely, a locus egyediségének kulturális megalkotásához.

A kötet második nagy témaköre, mellyel négy tanulmány is foglalkozik, a turizmus által érintett helyszínek környezetét és társadalmát érinti. Nem kétséges, hogy a turizmuskutatás kritikai irányzatának is köszönhetõ az, hogy manapság egyre inkább szemponttá válik a turistákat befogadó társadalom mindennapi életének problematikája. Gráfik Imre tanulmánya arról tudósít, hogy az elméleti és gyakorlati turisztikai irodalomban miképpen ölt formát a turizmus és a befogadó környezet viszonyának kérdése. Az ökoturizmus, szelíd turizmus, alternatív turizmus vagy fenntartható turizmus rokon értelmû fogalmai egyaránt azokat az elvárásokat és tevékenységi területeket határozzák meg, amelyek az ökoszisztéma és a harmonikus társadalmi viszonyok fenntartására irányulnak. Az ökoturizmusnak két további pozitív hozadéka is van: egyrészt szerényebb anyagiak is elégségesek gyakorlásához, tehát megteremti a lehetõségét annak, hogy a megismerés e formájában több ember is részt vegyen, másrészt elmaradott, leszakadt térségek és települések fejlesztésében is fontos szerepet játszhat.

Kürti László tanulmányában arról olvashatunk, hogy a falusi-tanyasi turizmus, mint az ökoturizmus egyik ága, amellett, hogy a helyi társadalmi tudat kialakításához aligha vitatható módon járul hozzá, veszélyes következményeket is magával hozhat. Ezek közül az egyik legfontosabb az a kulturális homogenizációs folyamat, amelyet a szerzõ az esszencializmus fogalommal illet. Az esszencializmus a turisztikai termékké vált tradíció eladását megkönnyítõ, leegyszerûsített és gyakran hamis sztereotípiák kialakulásának kedvez.

A Peterdi Vera és Szojka Emese szerzõpáros Kunpuszta régióról szóló néprajzi elemzésében hasonló problémafelvetésekkel találkozunk, mint Kürti tanulmányában. A puszta toposz történelmi kialakulása két tendencia összetalálkozásának eredményeképp született: a puszta akkor vált a legmagyarabb táj jelképévé, amikor a Nyugat-Európában Magyarországról - mint az Európába ékelõdõ szilaj, keleties, vad, barbár és nem utolsósorban irracionális kultúráról - alkotott romantikus értékképzet életre kelt, és találkozott a magyar nemzettudat önképével, amely a magyar másságot és a szembenállást hangsúlyozta. A szerzõk tanulmányában hosszasan olvashatunk még a pusztai társadalom egykori életérõl, és annak idegenforgalommá szervezõdésének jellegzetes mechanizmusáról.

A tradicionális térségekbe irányuló turizmus egyik vonzereje a helyi kultúrák megismerése, a népszokásokban való részvétel. Borbély Éva egy erdélyi falu farsangolási népszokásának kezdeti és a kilencvenes évek újjáéledési folyamatában azt vizsgálta, hogy milyen körülmények között tekinthetõ egy esemény népszokásnak, hogy vajon a turisták számára megszervezett ünnepi hagyomány ténylegesen kapcsolódik-e a helyi közösség életéhez, a közösség autentikus ünnepi rituáléjáról van-e még szó egy ilyen módon megszervezett esemény lebonyolításakor. Ehhez szorosan kapcsolódik a másik kérdés, hogy a helyi kulturális elit által megmerevíteni kívánt kulturális tradíció vagy a helyi társadalom alulról jövõ újító kezdeményezései tekinthetõk-e inkább népszokásnak. Borbély úgy véli, hogy egy szokás hosszú távon csakis úgy tud fennmaradni, ha változik, ha a kornak megfelelõ átalakulásokkal szinkronban - akár a turisták jelenléte mellett - újjáformálódik.

A Turizmus és kommunikáció harmadik témaköre abból a néprajzi és turizmuselméleti hagyományból eredõ diskurzushoz kapcsolódik, amely közös lényegiséget vél felfedezni a zarándoklat és a turizmus között. E tradíció kulcsmotívuma, ahogy Korpics Mária munkájában olvashatjuk, a szentség megtapasztalása, amely csak különleges közvetítõkön keresztül, szimbólumok és szimbolikus cselekvések révén lehetséges egy sajátos térben, a szakrális világában. Amennyiben feltételezzük, hogy a turisták és a zarándokok jól elkülöníthetõ kategóriákba rendezõdnek, akkor meg tudjuk azt is határozni, hogy a szentség megtapasztalásának folyamatában milyen hasonlóságokat és különbözõségeket mutatnak. Erre keresi teoretikus úton a választ a szerzõ, és úgy tûnik, meg is találja. Azt állítja, hogy a kategóriák elkülönítése már csak azért is releváns, mert a turisták és a zarándokok között több különbség található, mint amennyi hasonlóság. Mi több, a különbségek inkább a belsõ, lényegi vizsgálati elemeknél - mint a motiváció vagy az attitûd - mutatkoznak meg, szemben a hasonlóságokkal, amelyek a külsõdleges jegyekre vonatkoznak. Mindazonáltal tanúi lehetünk egy individualizációs folyamatnak, amely a turista és a zarándok kategóriáit egyre inkább az ideáltípusok világába emeli, hiszen a valóságban mind a vallásosság, mind pedig a turisztikai szerepek tekintetében egyfajta differenciálódási jelenséggel találkozunk - tudjuk meg a tanulmányból.

Pusztai Bertalan egy speciális elemzési módszert vezet be a turizmus és a zarándoklat kutatásába. Utasleveleket elemez, úgy, hogy azokat narratívaként fogja fel. Tanulmányában bemutatja vizsgálatának eredményeit, amelyek kimondatlanul bár, de ugyancsak a két utazótípus hasonlóságaira és különbözõségeire kívánnak rámutatni. Az utaslevelek alapján a szerzõ arra a következtetésre jut, hogy létezik egyfajta viselkedésben megnyilvánuló zarándokkultúra, amelynek kialakulásához a lelki vezetõként is tevékenykedõ idegenvezetõ személye nagymértékben hozzájárul. Ugyanakkor, és ez az igazán lényeges mozzanat a zarándoklat és a turizmus kapcsolatának újrafogalmazásában, kimutatható, hogy a zarándokok nem a búcsúnyerés miatt kelnek útra, hanem sokkal inkább a mûvészet- vagy vallástörténetileg fontos helyek kulturális kontextusa, illetve egyes esetekben a közösségi érzés és együvé tartozás vonzó számukra az ilyen utakban. Mindez azért fontos, mert úgy tûnik, hogy a zarándok és a turista korábban zarándoklatbeli lényegiségük alapján kerültek egy platformra a turizmuskutatásban, most azonban eltolódás tapasztalható a turizmus koncepcióján keresztül történõ felfogások felé. Ilyen értelemben a zarándokok kulturális turistákká váltak.

Két esettanulmány foglalkozik a turistamítoszokkal a kötet utolsó tematikus egységeként. Hajdú Gabriella úgy véli, hogy a turizmus megértésében elengedhetetlen fontosságú az utazásról szóló legtágabb értelemben vett történetek áttekintése, elsõsorban abból a szempontból, hogy azok mennyiben hozhatók kapcsolatba az archaikus utazásmítoszokkal. Ez utóbbiak szimbolikáját az utazás, úton levés mint az életút bejárása, a bölcsesség megszerzése, a próbák által elérhetõ cél jellemzi. Amellett, hogy ezek a jelentéstartalmak megõrzõdtek, a modern kor újabb értelmeket kapcsolt az utazáshoz. Így például jellemzõ, hogy az öncélúság mellé az utazás révén elérhetõ társadalmi elismertség mint presztízsszempont is megjelenik. Hajdú rámutat arra is, hogy nemcsak az utazásról szóló történetek, hanem maga az utazás is mítoszként tûnik fel, és ebben a vonatkozásban a mítoszok funkcióit is beteljesíti. Elvárt viselkedésmintákat fogalmaz meg, amelyek különbözõ turistacsoportok eltérõ utazási gyakorlatában mutatkoznak meg. A szerzõ, bár nem határozza meg klasszifikációjának forrását, két jellegzetes turistatípust (akiket "visznek" és akik "mennek") és hozzájuk kapcsolódó szerepeket, viselkedéseket, választásokat különböztet meg - feltehetõleg elméleti alapon. Az eltérések ellenére közös bennük, hogy az utazás teljes idõtartama, tehát maga az utazás a mítosz végigélése, melyben az ünnepekhez hasonlatos, tudatosan vállalt és vállalható normaszegés játszódik le, rituális cselekedetek végzése folyamán.

Antropológiai terepmunka elõzi meg Szeljak György munkáját. A szerzõ Mexikó indián lakosságával és a velük kapcsolatban kialakult turistamítoszokkal foglalkozik. Az etnikai turizmus turistamítoszai a lokális autenticitást, a periférián található "valódi" másságot helyezik a középpontba. A turistakiadványokban megfogalmazott képi üzenetek nem vesznek tudomást az etnikai csoportot ért kulturális és társadalmi hatásokról, és azt a mítoszt igyekeznek fenntartani, amely az indiánokat domesztikálódott, de tradícióikhoz hû, szegény, de büszke, romlatlan és titoktudó embereknek mutatja be. Mexikó indiánjai esetében több mozgalom együttes hatása is azt eredményezte, hogy az indiánok "alkalmassá váltak" arra, hogy a turisták ilyen igényeit kielégítsék, biztosítva a kialakult turistamítoszok továbbélését. E mozgalmak közé sorolható a mexikói értelmiség kultúravédõ indigenismo mozgalma, az idegenforgalmi ipar "kulturális brókerei", akik megértették az etnikai turizmus lényegét, és az idegenforgalmi bevételek maximálása miatt még a kisebbséget elnyomó idegen szerepével is azonosulni tudtak, valamint az indiánok által ellenõrzött turizmus, amely csak korlátozott mértékben enged betekintést a turistáknak a helyiek mindennapi életébe. Szeljak a turisták és az indiánok interakcióit is vizsgálja, elsõsorban a helyiek életében, kultúrájában és értékeiben bekövetkezõ változás szempontjából. Az indiánok életében megjelent a piacra termelés, megnövekedtek a vagyoni különbségek, és a mindennapi értékek átalakulása vallási konfliktusokat is eredményezett. Emellett az indiánok sokkal öntudatosabbá váltak, ezt bizonyítja a zapatista mozgalom, amely emberjogi és az indiánok kollektív jogait védõ és érvényesíteni akaró irányzattá nõtte ki magát.

A Turizmus és kommunikáció konferencián további két elõadás is elhangzott, ezek azonban nem illeszthetõk bele egyértelmûen a felsorolt tematikus mondanivalókba, ami nem jelenti azt, hogy a turizmus szociokulturális rendszerként való felfogásában ne játszanának fontos szerepet. Az egyik tanulmány egy turizmustörténetileg jelentõs korai írás elemzésére reflektál, oly módon, hogy a szimmetrikus-ellentételezõ-kiegészítõ retorikai szerkezet feltételezése mellett egy eredeti szöveg tartalmi rekonstruálását kísérli meg elvégezni. Az elemzett és a feltételezett szöveg ismeretében Takáts József, a tanulmány szerzõje arra a következtetésre jut, hogy már a XIX. század végén összekapcsolódott a turizmusról alkotott elképzelés egy olyan elgondolással, amely bizonyos kulturális minták és társadalmi osztályok egyértelmû megfelelését hirdette. Noha az empirikus társadalomtörténeti kutatások az ellenkezõjét bizonyítják, a mindennapok és a közélet diskurzusaiban érezhetõ állásfoglalás volt az, hogy a turizmus egy adott csoport (zsidóság) kulturális viselkedésével azonosítható, olyan csoportéval, ahol a hirtelen vagyonfelhalmozás a mûveltség felszínességével párosult. Ezzel szemben egy olyan kulturális minta fogalmazódik meg (dzsentri), ahol a közösség (a nemzet) perspektívája, az utile célelve és a férfidominancia érvényesült. A turizmus problematikája kapcsán így kapcsolódott össze a zsidókérdés és a dzsentriprobléma - véli a szerzõ.

Végezetül Kína egyik tartományába kalauzolja el az olvasót Wilhelm Gábor írása. A szerzõ általánosabb szocioökonómiai megközelítése többek között olyan kérdéseket vet fel, mint a centrum-periféria viszony vagy a globális fogyasztói kultúra. A bemutatott kínai tartomány szemléletes példája annak, hogyan válhat egy periférián elhelyezkedõ régió kulturális vonzerõvé, és miként tud - például a közlekedés átszervezése révén - megbirkózni a nemzetközi turisztikai piac konkurens régióival. A kötet több tanulmányában is találkozhatunk azzal az elképzeléssel, amely szerint ha egy kulturális jelenség áruvá válik, óhatatlanul fennáll a veszélye annak, hogy eredeti jelentését elvesztve, kontextusból kiragadva, új, a fogyasztói kultúra elvárásainak megfelelõ értelmet nyerjen. Wilhelm kínai kutatásai, úgy tûnik, csak alá tudják támasztani ezt a vélekedést.