Sik Endre
ACZÉLHÁLÓBAN - ADALÉK¹ A KAPCSOLATI TÕKE MÛKÖDÉSÉNEK MEGISMERÉSÉHEZ
 

A politika kapcsolatorientáltságának bizonyítására sok szót vesztegetni nem érdemes. Nem politikus az, aki nem képes kapcsolatainak (és barátai, ellenfelei és üzlettársai kapcsolatainak) értékét felbecsülni, továbbá megítélni, hogy egy adott cél érdekében mely kapcsolatát milyen módon kell és lehet (illetve nem szabad vagy nem lehet) felhasználni, valamint hogy egy adott kapcsolatban egy adott pillanatban hogyan áll a kapott és adott szívességek egyenlege (s hogy vajon ezt a kapcsolatban társa is így látja-e vagy sem, s ha nem, akkor hogyan), kiknek milyen kapcsolataira tekintettel kit kell (és kit tilos) megkeresni, vagy hogy milyen kapcsolatokon keresztül lehet mozgósítani (vagy lebénítani) egy másik kapcsolatot.

A politizálás során még inkább felértékelõdik a kapcsolati tõke értéke, ha feltételezhetõ, hogy a politikacsinálás legális keretek között nem végezhetõ (vagy nem elég hatékonyan végezhetõ). Ilyen körülmények között az a politikus, akinek a többiekénél nagyobb a kapcsolati tõkéje, illetve aki meglévõ kapcsolati tõkéjét jobban tudja hasznosítani, különösen elõnyös helyzetben van. Ennek belátására a legjobb talán két gazdasági rendszer összevetése lehet. Az egyikben nincs, a másikban nagy az informális gazdaság. Közhely, hogy a joggal körülbástyázott tranzakciók által dominált, informális gazdaságtól mentes piacgazdaság jogkövetésben gyakorlott és érdekelt szereplõi között is fontos a kapcsolati tõke. Ám ezekben a gazdaságokban mégsem beszélhetünk arról, hogy minden szereplõ minden helyzetben legelõször azon töri a fejét, hogy kihez forduljon, ha elõnyt akar szerezni egy gazdasági ügyletben, vagy legalábbis szavatoltatni akarja az üzlet sikerét stb. Ugyanakkor az informális gazdaságban - mivel nem létezik a jog védelme, s köztudott, hogy csak a megfelelõ kapcsolatok garantálják az üzlet sikerét - minden szereplõ elsõsorban kapcsolati tõkéjébe ruház be, ezt ápolja, gondozza, fejleszti. Ettõl és csak ettõl remél megbízható és gyors információt, védelmet, kedvezõbb feltételeket stb.

Ebben a kis írásban elõször azt fejtem ki, hogy a magyar szocializmus esetében a politika kapcsolatorientáltságának igen kedvezõ közeget jelenthetett a hatvanas években beinduló konszenzuskereséses politizálás. Azt állítom, hogy a kora-kádári politikai közeg meghatározó elemei (megegyezésre törekvés, szelektív megbocsátás, a politikai legitimáció elérésének eliteken és egyes fontos személyeken keresztüli vágya, valamint a kibontakozó második gazdaság kapcsolati tõkében intenzív voltának le- és felszivárgása) ezen "természetes" állapoton felül is kedveztek a kapcsolati tõke kezelésére specializálódó politikai kultúra kikristályosodásának.² Állítom továbbá, hogy a rendszerváltást közvetlenül megelõzõ politikai élet kapcsolatorientált voltában szerepet játszott a "véletlen", ami nem más, mint az útfüggés elméletének azon eleme, hogy egy kapcsolatorientált és a kapcsolatkezelés mûvelésében profi egyén (Aczél György) került hatalomra.³ Azt szeretném tehát illusztrálni, hogy a kádári konszolidáció adta sajátos politikai környezet, a meglévõ tradíció, egy kapcsolati tõke kezelésében profi politikus hatalomra jutása és a politikai megegyezés lehetõségében való hit együttes eredménye az oka annak, hogy a politikai mezõben az elvszerûen arctalan (titkolózó, a földalatti múlttal leszámolni képtelen) kora kommunista politizálás vagy a meritokratikusan arctalan weberi bürokrácia rovására felértékelõdött a kapcsolatorientált politikai kultúra, és létrejött egy nagy tehetetlenségi erejû "kapcsolatitõke-állomány".
 

Az aczéli háló háttere és genezise

Aczél eleve kapcsolatorientált személyiség.⁴ Ám az aczéli személyiségben rejlõ lehetõség⁵ mit sem ért volna, ha Kádár fel nem ismeri Aczél kapcsolati tõkéjének használhatóságát, és nem látja jónak (vagy jobb híján elkerülhetetlennek)⁶ a forradalom utáni konszolidálódás elején felhasználni Aczél ezen kézségét. Ez persze azt is jelentette, hogy hatalmat adott Aczél kezébe,⁷ mintegy kapcsolatainak kezelõjévé tette. Ugyanez Aczél szemszögébõl azt jelentette, hogy olyan eszközt próbálhatott ki a sztálinizmustól való megszabaduláshoz, a szocializmus "emberarcúra" formálásához, amelyet magánéletében is szívesen alkalmazott, amelyben hitt, s amiben a korabeli mezõnyben nem volt versenytársa:

"(Aczél) [e]kkor kap kivételes történelmi szerepet, ebben a resztalinizált politikai intézményrendszerben lesz a desztalinizáció releváns faktora Aczél sajátos kommunikációs képessége, sajátos politikai stílusa, a politikai vezetõk között egyedülálló kapcsolatrendszere, mindenki másénál sokkal erõsebben perszonifikált politikai eszközrendszere" (Révész 1997: 91-92).

Ez a hatalmi technika teljesedik ki (és kap az értelmiségi politikában egy idõre teljhatalmat) az 1968-as reformok "altatása" idején.

"1967-re már mindenki számára ki kellett derülnie, hogy Aczél politikusi habitusának, módszertanának mik a sajátosságai... Akik ekkor a korábbiaknál sokkal nagyobb és a hetvenes évek elejéig egyre nagyobb hatalmat adtak a kezébe, azoknak... tudniuk kellett, hogy ezzel a személyközpontú..., az offenzív kegygazdálkodásra épülõ politizálásnak adnak teret a szervezetközpontú, bürokratikus és a közvetlen erõszakra épülõ politizálás helyett" (Révész 1997: 145-146).

A kapcsolati tõke természetébõl következik (hiszen emberek közötti személyes kapcsolatok manipulálásáról van szó), hogy ha valaki jól alkalmazza a kapcsolati tõkét mint hatalmi technikát, akkor alkalmazása során nem korlátozza magát a "hivatal" szempontjaira. A kapcsolati tõke növekvõ hatékonysága (csiszolódik a használó technikája, nõ a hálózat, kialakul a használó megközelíthetõségének imázsa, amit õ maga is megszeret, s erõsíteni igyekszik), valamint a befektetések tehetetlenségi ereje (nagy értékük, hiszen az illetõ önmagát is "beleadja", korlátozott - de azért lehetséges - konvertálhatóságuk⁸) miatt a kapcsolat tõkése mindenkor és mindenkivel kapcsolatban kapcsolati tõkét fog alkalmazni. Aczél esetében ezt példázza, hogy noha "megbízása" az értelmiség kiemelt személyiségeinek "megszelídítésére" és "elcsábítására" szólt, feladatát messze meghaladóan volt képes a számára fontosnak tûnõ csoportokat, személyeket tudatos kapcsolatépítési munkával "megszerezni" és megtartani.⁹

Az Aczél kapcsolati tõkéjét alkotó hálózatok morfológiai elemzése (Bozóki 1998) azt mutatja, hogy Aczél valóban tudósa-mûvésze volt a kapcsolati tõke kezelésének. Eszerint a kapcsolati tõke aczéli halmaza nem csupán elég kiterjedt és instrumentális volt ahhoz, hogy húsz évre pacifikálja a hazai értelmiséget, de Aczél gondoskodott arról is, hogy e tõkét alacsony ráfordítással felépíteni, karbantartani, mûködtetni lehessen.

"(Aczél) [A]z intézményes alapszerkezetében totalitárius jellegû rendszert a személyes kapcsolattartáson, az egyénre szabott jutalmakon és büntetéseken alapuló, bizánci stílusú politizálással puhította fel. A korszak kiemelkedõ alkotóit igyekezett a rendszer szolgálatába állítani, vagy - ha ez nem sikerült - legalább a "békés egymás mellett élés" gyakorlatát megvalósítani. Aczél nem "csapatot" akart szervezni maga köré, hanem "udvartartást": arra törekedett, hogy a kedvezmények, privilégiumok és javadalmak elosztásánál személye megkerülhetetlen legyen... Abból indult ki, hogy ha a legkitûnõbbeket, a legbefolyásosabbakat, a legnagyobb kulturális és szociális tõkével rendelkezõ értelmiségieket látványosan pacifikálja, akkor az értelmiség többi része azok magatartását utánozni fogja, és elfogadja helyzetét" (Bozóki 1998: 26).

Bozóki (1998) klasszifikációja szerint ez az udvartartás celebritásokat, hûbérurakat, bizalmasokat és a holdudvart foglalt magában. Az elsõ csoport adta az udvartartás fényét, vonzerejét és legitimitását, s ennek megfelelõen a kiválasztott keveseknek megkülönböztetett hódolat járt, s maga a Gazda is "arra törekedett, hogy a "kölcsönös nagyrabecsülés" stádiumát érje el...

A hûbérurak az udvar hatalmi letéteményesei voltak, akik a maguk szemétdombján szabadon kapirgálhattak, de Aczélnak teljes mértékben alárendeltjei voltak. A bizalmasok nyilván a tanácsadók, az udvari bolondok, a lantosok és kártyapartnerek funkcióit látták el, s miközben közel voltak a tûzhöz és a Gazda füléhez, ezért alkalmilag befolyással tudtak lenni a dolgok folyására, mint ahogy a Gazda is használni tudta õket eseti (kényes? letagadható?) feladatok elvégzésére. A holdudvar tagjai - eseti szolgálataikért cserébe - egy-egy elintézendõ ügyben számíthattak Aczél apróbb segítségére" (Bozóki 1998: 27).

A fentiekbõl látható, hogy Aczél minimalizálta a kapcsolati tõke növelésének költségeit (csak a legnagyobbakra koncentrált nagy erõt, a holdudvar már saját erõforrásait kellett hogy használja azért, hogy bekerülhessen Aczél kapcsolati hálózatába), eltérõ eszközöket alkalmazott a karbantartási munkákra (alul és felül nyalni és nyalni hagyni, középen korlátozott hatalom és bennfentességi alkalmak biztosítása). De feltehetõen azt is számításba vette, hogy a kapcsolati tõke öngerjesztõ hatású (a felülrõl kezdeményezett hálózatok továbbépítõdnek lefelé), hogy azt, ahogyan a kapcsolati tõkét alkalmazta, másolni fogják, és hogy az udvartartáson belüli kapcsolatok egymást is erõsítik majd, részben klikkesedés, részben kölcsönös korrumpálódás által.

Belátható, hogy ha Aczél kapcsolati tõkéje által lett naggyá, akkor nem csak a hozzá hasonló,¹⁰ de a rá irigy s vele versenyezni akarók is rákényszerültek arra, hogy fejlesszék ezt a hatalmi technikát. Ezt a folyamatot erõsítette az, hogy a formális hierarchia átalakulása erre mind több teret nyújtott (Csanádi 1995).

Továbbá minden kapcsolati tõke lényege, hogy nem csupán önfenntartó, de öngerjesztõ is. Azok, akiket elér, maguk is eltanulják használatának technikáját, de legalábbis felismerik elõnyeit.¹¹ Következésképpen a kapcsolati tõke feltartóztathatatlanul terjedni kezd. Részben maga a hálózat nõ, részben elfogadottá lesz az a viselkedési kultúra, amelyben a kijárás, a korrupció "természetes" vagy "ügyes" cselekedetként jelenik meg. Ez természetesen idõigényes folyamat, de ha egy évtizeden keresztül egy hierarchia csúcsán jól láthatóan sikeres ez a politizálás,¹² akkor ez nagyban segíti e kapcsolatérzékeny kultúra (Sik 2001) megerõsödését, és felértékeli a létrejövõ kapcsolathálózatba történõ beruházás várható hasznosságát.

A kapcsolatérzékeny kultúra megszûnéséhez (megszüntetéséhez) az kell, hogy egy más hatalmi technika jobbnak bizonyuljon, illetve hogy a kliensi "kegygazdálkodástól" eltérni akarjon az újfajta hatalmi technika alkalmazója, és ennek lehetõségérõl és hasznáról meg tudjon gyõzni másokat is.

Szó sincs arról természetesen, hogy az aczéli kapcsolati tõke alapú politizálás csak a politika csúcsain létezett volna.¹³ Utaltam már arra, hogy voltak más, "alulról építkezõ" forrásai is a kapcsolati tõke alapú politizálás "felértékelõdésének".¹⁴ Ha most eltekintünk attól (amitõl persze nem kell eltekinteni), hogy a politika "természeténél fogva" kapcsolatitõke-igényes társadalmi tevékenység, továbbá ha nem vesszük figyelembe (noha kellene), hogy a szocializmus elõtti Magyarországnak is lehettek a politizálásban a kapcsolati tõke alkalmazásának "normál" szintjét meghaladó vonásai, akkor is jó érvek szólnak amellett, hogy a szocializmus idején mind a formális, mind az informális politizálás erõteljes kapcsolati tõkét igényelhetett. Így a párton belüli frakcióharcok, illetve a kemény öklû (lett légyen ezen ököl mégoly szépséges bársonyba bújtatva is) diktatúra ellenzéki léte egyaránt erõs kapcsolati tõkét igényelt. Az elõbbire az SZKP (bolsevik) párttörténete, továbbá a modern kremlinológia szakirodalma (Willerton 1979; Ledeneva 1998) szolgál sok példával.

Az ellenzék veszélyeztetettsége, bezártsága, féllegális léte eleve kedvezett a konspirációnak (mégha ezek olykor demonstratívan láthatóvá voltak is téve),¹⁵ a kapcsolatintenzív szervezõdésnek és találkozóknak (amelyek a korszellemnek megfelelõen nem gödi kirándulások, hanem házibulik formájában szervezõdtek)¹⁶.

Kapcsolati tõkében különösen erõsen intenzív volt (mert személyek közötti bizalmon alapul) a négermunka (mint a strómanság intézményének értelmiségi változata) és az aláírásgyûjtés intézménye. A feketemunka esetében a leendõ patrónusnak tudnia kell, hogy kiben lehet megbízni, hogy a feketén bedolgozó nem koptatja a tekintélyt (s ezáltal a szakmai kapcsolatokat eredményezõ hírnevet), ugyanakkor a leendõ kliensnek tudnia kell, hogy ki vállalja a patrónus felelõsségteljes szerepét, és ki nem él vissza ezzel. Az aláírásszervezés esetében tudnia kell a szervezõnek, hogy kikhez fordulhat a siker esélyével aláírásért, hiszen rövid idõ alatt, félig-meddig titokban kell minél több és jeles személy aláírását megszereznie, miközben biztosan tudhatja, hogy az akciót figyelik.

Kevéssé meglepõ talán, hogy a fenti intézmények "kiegészítõje", a titkos megfigyelés is kapcsolatok (méghozzá lehetõleg szoros és bizalmat feltételezõ kapcsolatok) mentén szerveztetett, mint ahogy a börtönben lévõk és a börtönbõl kijöttek közössége is szoros kapcsolatok mentén szervezõdött.

Mindezeket (négermunka, börtön elõtti [ötvenes évekbeli] politizálás, megfigyelés, börtönélet, a börtönidõ alatti külvilág élete és a börtöni utáni [hatvanas-hetve-nes-nyolcvanas évekbeli] politizálás) szépen mutatják be a Mérei Ferencrõl szóló (Litván 1999) és a Mécs Imre által írt (Mécs 1999), kapcsolati tõkét ismertetõ beszámolók.

Mérei esetének szépsége az, hogy õ személyes adottságain és a strukturális kényszereken túl - lévén a társas kapcsolatok szociálpszichológiájának vezetõ szakembere - a kapcsolati tõke professzionális alkalmazója is volt. Ennek "hálózati" (sic!) (a titkos megfigyelést végzõ ügynök) szakember által történõ értékelését érdemes alaposabban is megismerni:

"Mérei Ferencet 18 éve ismerem. Megkísérlem értékelni az ez idõ alatt általam megismert munkamódszerét társas kapcsolatai kiépítése terén. Elöljáróban meg kívánom jegyezni, hogy Mérei 25 éve foglalkozik tudományosan a társas kapcsolatok kérdésével... (A negyvenes évek végén az általa vezetett intézetben - S. E.) [m]unkamódszeréhez tartozott..., hogy azokból a munkatársakból, akiknek a munkájával elégedett volt... csapatot szervezett maga köré... és ez a csapat harcolt az intézet dolgozóinak egy másik csapata ellen... (A börtönbõl kijõve az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben, ahol vezetõ pszichológus lett) [a] munkatársak közül egy csomó embert megsért, kihagy, nem vesz számításba, ezzel megteremtve a csapatot és az ellencsapatot is. Ebbõl arra gondolok, hogy most megint van csapata, a csapatnak van feladata, van ellenséges csapat is, ami ellen harcolni tud, tehát ebben a tekintetben hiányzik a belsõ motivációja ahhoz, hogy... titkos ellenforradalmi célú csapatot is szervezzen" (Idézi Litván 1999: 67).

Mindezek az ellenzéki politizálásban és értelmiségi létben gyökerezõ s a kapcsolati tõkét hatékonyan növelõ beruházások és szervezetfejlesztések nem álltak meg a politikai tevékenység és a mindennapi élet szférájának határán,¹⁷ hanem túlcsordultak a politikai élet felé, de megnyilvánultak az értelmiségi munka alkalmi munkaerõpiacának kapcsolataiban is (Sik 1983).

Késõbb a decentralizálások hullámait, a sokszereplõs irányítási rendszerekkel való kísérletezést, az "ereszd meg" periódusokat (és amit belõlük a "húzd meg" periódusban már nem lehetett visszavenni) követõen a monolit pártállam hierarchiája tovább bonyolódott, nõtt a szereplõk száma, s még inkább a közöttük húzódó horizontális és többszörös vertikális kapcsolatok mennyisége. A nyolcvanas években nem csak a második gazdaság terjedése-intézményesedése duplázta meg a gazdaságirányítás felületét, de a hivatalos gazdaság párt- és állami irányítása is kapcsolati hálók bonyolult szövedékévé lett, amiben sokszor a formális hierarchia elemi rendje sem volt felismerhetõ többé, nem is beszélve arról, hogy a személyes és a hivatalos kapcsolatok is egyre inkább összefonódtak, átlapolódtak, összebogozódtak (Czakó-Sik 1987; Csanádi 1995).

A kultúrpolitika esetében ez jól megmutatkozik Aczél és a közben - nagyon is aczéli közegben - "felnõtt" új kapcsolati nagytõkés, Pozsgay kapcsolati tõkéjének morfológiai eltéréseiben (Bozóki 1998). Az aczéli fénykor (a hatvanas és hetvenes évek) idején a politikai rendszer stabil-statikus volta idõt és teret (pontosabban a környezet hierarchikussága és zártsága miatt, inkább [mozgás]tér hiányt) adott Aczélnak ahhoz, hogy kedvére alakítsa kapcsolati tõkéjét, amely maga is hierarchikus, elitista és zárt lett. Ugyanakkor Pozsgay (részben a fellazuló hierarchia adta nagyobb nyitottság és kisebb hatalom, részben a gyorsan változó politikai szélfúvás miatt) "egy decentralizált, flexibilis, középpont nélküli, illetve gyakran változó középpont köré rendezõdõ" (Bozóki 1998: 29) hálózatot mûködtethetett csupán. Egy olyan csapatot, amelynek maga is (ha nem is egyenrangúan, de) tagja volt, "amelynek mûködését nem csak õ tudta alakítani, hanem neki is alkalmazkodni kellett hozzá. Pozsgaynak - celebritások és hûbérurak helyett - tisztelõi és alkalmi szövetségesei voltak" (uo.), s ezek sosem álltak össze udvartartássá, sõt gyorsan cserélõdtek és hamar eltûntek, ha nem látták értelmét maradni.

Belátható, hogy a formális irányítási rend fentiekben jellemzett bonyolódása, inkonzisztenciái, a horizontális elemek elszaporodása kedveztek mind a személyes érdekek vezérelte kapcsolati tõke mûködésének, mind ennek és a hivatalos ügymenet összemosásának. Ez viszont ellenõrizhetetlenné tette az irányítás rendjét, és tág teret adott a jobb kapcsolati tõkével rendelkezõnek ahhoz, hogy kapcsolati tõkéjét szaporítsa, illetve azt pénz- vagy hatalmi tõkévé konvertálja.
 

A politika kapcsolatfüggõ rendszerváltása

A kiinduló tétel az, hogy a kapcsolatrendszerek és a kapcsolatorientáltság túléli a rendszerváltást, illetve hogy ez a folyamat nem passzív, hanem a létrejövõ rendszert útfüggõen alakító folyamat. Most tehát azt kellene bemutatni, hogy a kapcsolati tõkének a politikacsinálás elõzõ részben látott aczéli elemei a rendszerváltás során megmaradtak, s oly módon hatottak, hogy fennmaradjanak a mûködésük számára kedvezõ feltételek.

Sok oka van annak, hogy a rendszert váltott magyar (és általában posztszocialista) világ szocializmus alatt megnõtt kapcsolatérzékenysége fennmaradt (Sik 2001). Ezek mellett azonban vannak olyan érvek is, amelyek a posztszocialista politika szerkezetével és folyamataival függenek össze:

- a fiatal technokraták hatalomra jutásának kohorszspecifikus volta (Illés 1991);

- rendszerváltás-specifikus helyzetek, például privatizáció,¹⁸ földkárpótlás, menekülés¹⁹ (Sik 1992), blokádszervezés (Sik 1991, 1993), amiben - noha ilyen helyzetek korábban soha nem fordultak elõ -, a magyarok íziben kapcsolati tõkéjük után kaptak, ami persze felértékelte a régi-új kapcsolatrendszer-elemek, illetve gyakorlatok fontosságát;

- a rendszerváltás során születõ új hatalomba vetett bizalom nem magasabb, mint volt a szocialista állam esetében.²⁰ Úgy tûnik, hogy az államellenesség, a politika iránti gyanakvó érdektelenség nem csupán megelõzte, de túl is éli a szocializmust.

A politikában is elõfordultak olyan rendszerváltás-specifikus helyzetek, amelyek erõsen felértékelték a kapcsolati tõke értékét. Példák illusztrálják, hogy a semmibõl szervezõdõ pártok mindegyike egy-egy kapcsolatintenzív magból (az SZDSZ a Szabad Kezdeményezések Hálózatából (sic!), a Fidesz a szakkollégiumokból, az MDF a lakitelki társaságból) nõtt ki (Czakó-Sik 1994).²¹ Sokatmondó az is, hogy az elõzõ ciklusban a Palotás vezette Köztársaság Párt óriásplakátjain azzal ajánlotta magát az önjelölt, hogy õ "Egy jó kapcsolat".

További - rendszerváltás-specifikus - érvek is magyarázzák a kapcsolati tõkének a rendszerváltás elsõ idõszakában bekövetkezett felértékelõdését. Ilyen például a rendszerváltás váratlansága, amely káderhiányt okozott már a tárgyalásintenzív szakaszban is, de még inkább akkor, amikor a hatalom váratlanul az MDF ölébe hullott. Márpedig a politikusi beosztás természeténél fogva is (bizalmi, nem tesztelhetõ a megfelelõ végzéséhez szükséges tudás megléte vagy hiánya) kapcsolatérzékeny válogatást feltételez. Ez még inkább így lehet egy hirtelenjében alakult, káderhiánnyal küszködõ párt esetében (Czakó-Sik 1994).

Arra is csinos példák vannak, hogy a pártok szervezõdésének elsõ idõszakában egy karrierre áhítozó politikusjelölt számára szinte mindegy volt, hogy mi szerepel az adott párt nyilatkozataiban, inkább az volt a fontos, hogy kikbõl verbuválódott a vezetõség. Sokan sok pártot is kipróbáltak, s ezen kísérletek elsõ lépéseit a meglévõ kapcsolatok jelölték ki.

Antall Józsefrõl például azt írja egy rajongója, hogy még 1988 végén is ismeretlen volt az akkori politizáló elit számára, s hogy Antall számára is több párt jött ekkor még szóba, mint politikusi karrierjének terepe.

"A 87-88 fordulóján aktivizálódó három csoportosulás közül (MDF, SZDSZ, Fidesz) Antall Józsefet elsõsorban az elsõhöz fûzik baráti és eszmei szálak..., keresni kezdi azt a politikai csoportosulást, amelybõl egy majdani komoly, mûködõképes és erõs ellenzéki (késõbb esetleg kormányzó) erõ kialakulhat" (Idézi Debreczeni 1998).

Elõbb az apjától örökölt nyomvonalon haladva (és idõs ismerõsöktõl támogatva) a Kisgazdapárttal kokettál. Ezután a kereszténydemokratáknál kísérletezik, de levelezik mindenkivel, s ápolja a nyugati kapcsolatokat is, mígnem 1989 februárjában belép az MDF-be, ahol az útfüggés elméletébõl jól ismert vakszerencse segítségével Antall kapcsolati tõkéje - az MDF káderhiányának köszönhetõen - pozícióvá konvertálódik:

"Szabad György jelzi az elnökségnek, hogy az EKA a valódi tárgyalások küszöbéig jutott..., az MDF tárgyalódelegációja megerõsítésre szorul. "Mondtam nekik, hogy kérem szépen, kevés vagyok én ide, kell még valaki. Erre mondják, hogy hát a Furmann, a Furmann. Mondtam, hogy igen, igen, nagyon jó, de hát õ Miskolcon lakik, néha elõbb kell elmennie, a vonat, s a többi, mit tud az ember mondani, ugye nem mondhattam, hogy nem mert megszólalni. Mert sajnos ez az igazság: olyan gátlásos volt, hogy egyszerûen nem mert megszólalni. És akkor dobtam én be Antall nevét, hogy õt kellene felkérni... Akkor Csoóri rábólintott, és valami olyasmit mondott, hogy igen, õ is gondolt rá, már beszélt is vele."" (Idézi Debreczeni 1998: 53.)

A kormányalakítás "egyszerû" kormányváltás során is csak kapcsolati tõke bevonásával képzelhetõ el. Érthetõ, hogy még nagyobb a kapcsolati tõke szerepe akkor, amikor meglehetõs váratlansággal csöppen egy párt ölébe a hatalom, s nincs idõ sem káderképzésre, sem "természetes" önkiválasztódásra.

Az Antall-kormányzat esetében jól dokumentálható a kapcsolati tõke felértékelõdése a hatalom káderhiányos helyzetben történõ megszerzése idején. A kormányzatba lojális és az országos kormányzáshoz értõ politikusok kellenek. Ilyen káderek viszont nem voltak, hiszen a hatalomra került csoport tagjai, ha nem is voltak ellenállók, de nem volt az elõzõ rendszerben kormányzati szintet betöltõ káder sem közöttük. Ennek eredményeképpen felértékelõdött a lojalitás elve. Méghozzá nem az elvekhez vagy a párthoz (hiszen ezek kidolgozására-kiépítésére nem volt idõ, még kevésbé a potenciális káderek kipróbálására), hanem az új kormányfõ²² személyéhez kapcsolódó lojalitás szerepe értékelõdött fel. Ez pedig kapcsolatrendszeren keresztül, ajánlás és kezesség közbeiktatásával ment végbe. Így állt össze végül a kormányzat a kormányfõ kapcsolati tõkéje mentén, s lett régi barátokból, tanítványokból, tanártársakból, rokonokból és évfolyamtársakból²³ kulcspozíciót betöltõ (külügy- és belügyminiszter, nemzetbiztonsági fõnök és politikai államtitkár, MTV- és MTA-elnök, USA-nagykövet és az állami lapkiadó vállalat igazgatója) káder.²⁴

Saját szavaival szólva: "... általában jobban szeretek együtt dolgozni azokkal, akiket ismerek. Akikben megbízom ..." (Debreczeni 1998: 103.) Ez a teljes mértékben természetes igény a kapcsolatorientáltság alapmotívuma. Ez azt sejteti, hogy a kapcsolati tõke nem csak azért lett az antalli kormányzat személyzeti politikájának alapintézménye, mert dúlt a káderhiány, hanem szerepet játszott ebben a kormányfõ aczéli léptékû kapcsolatitõke-kezelõ képessége. Például jól fejlett "kapcsolati memória". Ahogy helyettes kabinetfõnöke (egy tanítvány öccse), illetve külügyminisztere (rokona) megfogalmazza:

"Szivacsagyú pedagógus volt, fantasztikus névmemóriával. Fantasztikusan tudta követni a mások sorsát. Egy-egy futó találkozást nem felejtett el. Villamosmegállóban vagy bárhol futott is össze valakivel: Hol dolgozol? Mit csinálsz? ...a legtöbb ember azonnal elfelejti az ilyesmit. Õ ellenben mindent megjegyzett, s utána évekre visszamenõleg pontosan emlékezett rá, és bármikor tudta mobilizálni...

Páratlan memóriájával emlékezett sok ezer tanítványára. Nevükre, képességükre, szakterületükre... Ismerte ezen kívül a teljes muzeológus- és levéltáros szakmát. Az orvostársadalom meghatározó egyéniségei mellett a gyógyszerészek, az irodalmárok, az írók és jogászok körében is sok barátja, rengeteg ismerõse volt... Apja régi kisgazda barátaival és 1956 üldözötteivel is õrizte és ápolta a kapcsolatokat... Páratlanul széles ismeretségi köre komoly merítési bázist biztosított számára, amikor a rendszerváltás személyi föltételeit kellett megteremteni" (Idézi Debreczeni 1998: 103-104).

Kevesebbet lehet tudni az MSZP-SZDSZ-kormány és a mostani Fidesz-kormány létrejöttének kapcsolattörténetérõl. Az elõbbi esetben a káderhiány okozta kapcsolati tõkefelértékelõdés valószínûleg nem lehetett fontos, hiszen az MSZP-nek szépen fejlett klientúrája volt, s csak gyõzte (volna) lehámozni magáról a rárakódott kapcsolati burkot. Az SZDSZ ugyanakkor a szakemberek és az elitértelmiség pártjaként - amely a Hálózatból nõtt ki - bõvelkedhetett (volna) olyan káderekben, akikbõl több kormányt is ki lehetett volna állítani.

A Fidesz kormányra kerülésének kapcsolattörténetét sem tudom megírni, de hogy lenne mit, azt a következõ idézet sejteti:

"Amikor valaki keresi a boldogulást, nem a régi telefonszámok fognak mûködni. A régi telefonszámokat baráti sörözések, kuglizások megszervezésére lehet használni. Ha az ember üzlettársakat keres magának, befolyást akar szerezni, akkor bizony új embereket kell felhívnia, és nem is azt mondom, hogy újakat, hanem más embereket." (Orbán Viktor szövege az Európai Utasból [Versenyképes Magyarországot akarunk, 1998. 3 sz.], idézi Várhegyi B. 1998: 19).

Az idézet szépsége, hogy egyszerre világít rá arra, hogy a kapcsolatorientáltság akkor is fennmarad, ha a kapcsolatok - akár teljesen - átalakulnak, és arra, hogy a "rendszerváltásnál kevesebb, kormányváltásnál több" típusú hatalomszerzés a kapcsolati tõkének milyen instrumentális alkalmazását és milyen szerkezeti konverziót feltételez.²⁵

Hogy a kapcsolati tõke e "természetbeni" átadása-átvétele a rendszerváltás során mûködött, az nem kétséges, hiszen valamennyi rendszerváltás utáni kormányzat esetében voltak magas rangú állami hivatalnokok, illetve politikusok, akik az elõzõ kormányzat, illetve a rendszerváltás elõtti kormányzat idején is már regnáltak.²⁶ Ez azonban ugyanúgy nem perdöntõ a kapcsolati tõke útfüggõséget domináló volta mellett, mint ahogy a politikai pártok káderpolitikájának kapcsolati tõkében intenzív kezességi rendszere sem az, hiszen mindezek "természetes" velejárói minden rendszer- vagy kormányváltásnak.²⁷

Az azonban megdöbbentõ, hogy az aczéli "kapcsolatarcú" kegygazdálkodásból, ami a magyar szocializmus körülbelül negyven évébõl legalább harmincban hatott, mennyi megmaradt a rendszerváltozás után is.

Elsõsorban figyelemreméltó, hogy a késõ-kádári rezsim nagyjai közül Kádár mellett egyedül Aczél hatása érzõdik még ma is. Ennek bizonyítékai, hogy életrajz Kádáron kívül csak róla született, hogy az Aczél-életrajzot nagy figyelem fogadta, s a méltatások (tekintet nélkül arra, hogy dicsérték vagy piszkolták az életmûvet) sok személyes visszaemlékezést tartalmaztak, amelyekben az Aczélhoz fûzõdõ kapcsolatok tisztázásáé volt a fõ szólam.

Az, hogy az Aczéllal kapcsolatos máig tartó érdeklõdés nem független Aczél személyes kapcsolatokból szõtt teljesítményétõl, egy szellemes elemzés szerint azért van, mert az Aczéllal való személyes kapcsolat a mai értelmiség széles körében az életút-narratíva központi elemévé lett:

"Miként a királyi család tagjai Angliában, Aczél is referenciapontként szerepelhet, minthogy egy adott körben személye különös jelentõséggel bír és ezért emlékezetes. A róla szóló történetek e körben közismertek, közkeletûek, közszájon forognak, és felidézésük közösségi tevékenység. Végül... az Aczélt felemlegetõ történetek... javarészt magukról az elbeszélõkrõl szólnak... Aczél személyének központi szerepe egy viszonylag szûk, ám társadalmi szerepébõl fakadóan befolyásos körre korlátozódik... a magyar alkotó értelmiségrõl... mondható el, hogy autobiografikus emlékezetében Aczél kitüntetett helyet foglal el... a kulturális ügyekért felelõs KB-titkár valóban olyan igazodási pont, amelyhez nem csupán a múlt eseményei, valamint önmaguk és mások viselkedése mérhetõ és mérendõ, de saját politikai, nagyközösségi, sõt mûvészi/alkotói identitásuk is a levegõben lógna az e ponthoz való rögzítettség híján... Az értelmiség politikai és... közösségi vagy társadalmi szerepvállalása elválaszthatatlanul kapcsolódott Aczélhoz... a személyét illetõ lényegi megosztottság még inkább alkalmassá teszi Aczélt arra, hogy a magyar értelmiség identitásképzõ narratívájának kulcsszereplõje legyen" (Bõhm-Málnay 1999: 12).

Másodsorban, feltételezhetõ, hogy az Aczél által létrehozott vagy közvetve generált kapcsolatok sem csupán az MSZP-ben élték túl a rendszerváltást. Erre ismét Bõhm-Málnay (1999) hívja fel a figyelmet.

"Egy Aczéllal való személyes találkozás, vagy akár személy szerint való emlegetettség... valamely politikai döntése során tökéletesen elegendõ ahhoz, hogy egy közérdeklõdésre bizonyosan számot tartó történet kerekedjék ki belõle. A harmincnál idõsebb értelmiségiek körében persze egyáltalán nem ritkaság, hogy valakinek elsõ kézbõl származó információja vagy tapasztalata van Aczélról... minden történetmesélõ forrásként kezeli önmagát (kiemelés az eredeti szövegben - S. E.), amely egyrészt saját narratívumainak hitelességét hivatott alátámasztani ("én csak tudom, hiszen ott voltam"), másrészt egyfajta rangot is jelent: azt mutatja, hogy az illetõ így vagy úgy meghatározó személyisége (volt) a magyar szellemi elitnek. Aczél ugyanis köztudottan (azaz egy széles körû konszenzus szerint) csak a szellemi elittel állt személyes kapcsolatban" (Bõhm-Málnay 1999: 12).

Tehát az Aczéllal való személyes kapcsolat múltja (vagy annak látszata) még ma is rangot ad. Mi több, egy szûk csoporthoz való tartozást szavatol: "Miként az angolok számára a királynõrõl való beszéd erõsíti az egymáshoz tartozás érzését, úgy az Aczélról való beszéd is kijelöl egy bizonyos csoportot..." (Bõhm-Málnay 1999: 14). S noha e csoporton belül eltérõ frakciók vannak a tekintetben, hogy miként ítélik meg Aczélt, a csoporthoz tartozók számára az Aczélhoz fûzõdõ személyes kapcsolat "története" máig nyúló lényeges része identitásuknak.
 

Irodalom

Aczél György 1999. Egy Kádár-portré töredékei. Beszélõ, IV. (10): 101-129.

Bozóki András 1998. Aczél és Pozsgay. Beszélõ, (12): 25-30.

Bõhm Viktor-Málnay Barnabás 1999. Csontváz a szekrényben. Kritika, (12): 11-14.

Csanádi Mária 1995. Honnan tovább? Budapest: T-Twins

Csizmadia Ervin 2001. Parties and Political Networks. Central European Political Science Review, 2. (3): 140-153.

Czakó Ágnes-Sik Endre 1987. A "megszemélyesült" szervezetközi csereügyletekrõl - a mezõgazdasági nagyüzemek példáján. Közgazdasági Szemle, (12): 1489-1495.

- - 1994. Hálózati tõke a posztkommunista Magyarországon. Mozgó Világ, (6):17-25.

Debreczeni József 1998. A miniszterelnök. Budapest: Osiris

Donáth Ferenc 1977. Reform és forradalom. Budapest: Akadémia

Gyukits György-Szántó Zoltán 1998. Privatizáció és társadalmi tõke. Szociológiai Szemle, (3): 83-98.

Heller Ágnes 1998. Biciklizõ majom. Budapest: Múlt és Jövõ

Illés Iván 1991. Nemzedékek, elitek, ciklusok. Budapest: KJK

Ledeneva, Alena V. 1998. Russia's Economy of Favours. Cambridge: Cambridge University Press

Litván György 1999. Mérei és a "Krampusz". Beszélõ, február: 60-70.

Mécs Imre 1999. Összejárók. Beszélõ, március: 72-77.

Mishler, William-Rose, Richard 1998. Trust in untrustworthy institutions. Studies in Public Policy No. 310. University of Strathclyde

Patapievici, Horea-Roman 1997. A politikai osztály. 2000, október: 49-50.

Révész Sándor 1995. Antall József távolról. Budapest: Sík

- 1997. Aczél és korunk. Budapest: Sík

Sik Endre 1983. Egy alkalmi munkaerõpiac. Szociológiai Szemle, (4): 389-401.

- 1988. Az "örök" kaláka. Budapest: Gondolat

- 1991. A zavarban lévõ keselyu esete a csapással. 2000, (1): 9-16.

- 1993. Robin Hood, a keselyû - két év után a taxisblokádról. Szociológiai Szemle, (1): 141-148.

- 2001. Kapcsolatérzékeny útfüggõség. 2000, (7).

Rose, Richard 1998. Getting things done in an anti-modern society: social capital networks in Russia. Studies in Public Policy No. 304. University of Strathclyde

-1999. What does social capital add to individual welfare. Studies in Public Policy No. 318. University of Strathclyde

Vágvölgyi B. András 1998. Hová tûnt a sok virág? Beszélõ, (12): 16-20.

Willerton, John P. Jr. 1979. Clientelism in the Soviet Union: An Initial Examination. Studies in Comparative Communism, XII, (2): 159-211.
 

Jegyzetek

1. A tanulmány a Kovács J. Mátyás vezette "Cultural Globalisation" elnevezésû kutatás mellékterméke. A tanulmányt megelõzõen nem végeztem kutatást Aczél György életérõl, nem volt célom személyiségének alaposabb felderítése, mint ahogy nem kutattam (bár erre nagy szükség lenne szerintem) a közelmúltbeli és a mai politika kapcsolati rendszereit, ezek létrejöttének folyamatát és szereplõinek kapcsolati tõkéjét sem. Ezért a tanulmányt nem is tekintem többnek, mint olyan "szösszenetnek", amely - ha mégoly kicsiny is - talán hasznos adalék lehet egy ilyen kutatás elõkészítése során.

2. Hasonlóan ahhoz, ahogy a gazdaságban a tervalku mellett megjelent a szabályozóalku is, valamint elterjedt és elfogadottá vált a vállalatok közötti cserekereskedelem (Czakó-Sik 1987; Sik 1988).

3. Kérdés persze, hogy ez véletlen vagy "történelmi" szükségszerûség volt-e.

4. Legyen a közeg kávéház, illegális kommunista vagy cionista szervezkedés, hogy aztán Kádár börtöntársaként fejlessze kapcsolatrejtési-kezelési technikáját (Révész 1997: 13, 19, 74).

5. Ez Révész meggyõzõ interpretálásában a következõ elemekbõl tevõdött össze: hiúság, szeretetéhség, figyelmesség, extrovertáltság, a társalgás és a társaság szeretete, sarmõrség, a másra figyelés képessége, kritikatûrõ-képesség, mûveltség, sznobizmus (Révész 1997).

6. Ami talán annak is betudható, hogy Kádár nem nagyon volt jó a személyes kapcsolatok ápolásában. "Kádár politikai magatartását, megközelíthetõségét, személyes kapcsolatrendszerét erõteljesen befolyásolta a befelé fordulása, az elzárkózásra való hajlama" (Aczél 1999: 111-112). Ugyanitt szerepel egy tanulságos anekdota is, mely szerint egy politikai bizottságbeli vád miatt - hogy a Kádárnál folyó ultipartikon (melyen Aczélon kívül Major Tamás és egy KB osztályvezetõ vett még részt), politikai döntések születnek - Kádár lefújta a kártyapartit. Mi több, "1962-ben Marosán György híres beadványában szintén megtámadta baráti kapcsolatait. Ezzel mintegy beletaszították a magányba, hiszen Kádár tudta, bárkivel beszél, abból pletyka lehet, vagy olyan látszat keletkezhet, amit õ nem akar" (Aczél 1999: 112).

Ebbe az irányba hatott Kádár jól fejlett gyanakvása is: "úgy élt, mintha állandóan lehallgatókészülékek lennének a környezetében... Viszonya munkatársaihoz, beosztottjaihoz mindig nagyon udvarias, korrekt volt, érzelmeit nem adta ki. Titkárnõjét évtizedeken keresztül elvtársnõnek hívta, ...nem hiszem, hogy pertut ivott volna 56 után bárkivel is" (Aczél 1999: 116).

Mindez még inkább érvényes volt Kádár és az elit értelmiség viszonyában. Aczél beszámolója szerint Kádár gyanakvó volt az értelmiséggel szemben, és "az elit értelmiséggel... csak szövetséget tudott kötni, barátságot nem" (Aczél 1999: 115).

7. Révész (1997) szerint tette (és tehette) ezt részben azért, mert Aczélt bizalmasának tekinthette (s egyben tudta, hogy más vezetõ - s legkevésbé a moszkvaiak - nem nagyon bízik Aczélban), részben, mert Aczél nem (nagyon?) piszkolta be magát sem az ötvenes években, sem az ötvenhatos forradalomban. Mindezen elõnyök mellett azonban abban, hogy Aczél "megkapta" az értelmiséget, szerepe volt annak, hogy Kádár felismerte Aczél kiváló kommunikációs képességét (valaha volt színészi ambícióinak maradványait?), s azt, hogy ebben, valamint mûveltség terén Aczél messze meghaladta a korabeli élvonalbeli nómenklatúra színvonalát. Felhasználhatónak ítélhette továbbá Aczél eleve meglévõ széles körû értelmiségi kapcsolatait. "Az értelmiség pacifikálása szempontjából legfontosabb személyiségek sorához másfél-két évtizedes barátság vagy közelebbi ismeretség fûzi Aczélt" (Révész 1997: 75). S hogy itt a hatalmi technika általánosabb váltásáról van szó, azt látszik bizonyítani, hogy az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején egy másik politikai mezõben is bevetették a kapcsolati tõkén alapuló hatalmi technikát. A mezõgazdasági termelõszövetkezetesítés kényszere ebben a menetben a fontos helyi emberek kiválogatásával és egyéni meggyõzésével-megtörésével történt, ami a kapcsolati tõke erõteljes használatát feltételezte.

8. Hiszen csak az adott kapcsolatoktól remélhetõ automatikusan a viszonzás, az újabb szereplõk bevonása költséggel jár és kockázatos, bár ettõl is nõ a kapcsolatok hálózata.

9. S ebben nyilvánvalóan nem csupán a "hivatal" szempontjai játszottak szerepet. Huszár értékelése szerint az, hogy Kovács Margit utolsó kívánságának megfelelõen Kádárnak egy Kovács Margit-kerámiát kellett a pápához elvinnie, vagy ahogy mindig a keze ügyében volt az ország legjobb orvosainak listája, és nagy elõszeretettel intézte kliensei (vagy potenciális kliensnek kiszemelt emberei) apró magánügyeit, azt mutatja, hogy Aczél ereje a kapcsolati tõke kezelése során olyan erõs volt, hogy még megbízóját is "alkalmazhatta", illetve olyan intézményesedett volt, hogy bármikor képes legyen információval, kezesi szolgáltatással segíteni.

10. S egy idõ után nem is kevesek, mindazok, akik kliensei voltak egy nagyhatalmú pártfigurának, s ugyanakkor maguk is kiterjedt klientúrával rendelkeztek, majd a kliensek kliensei. Egy hierarchikus rendben elégséges idõ után már a többség gyakorolja a kapcsolati tõke építését, s aki nem teszi (mert nem tudja, hogyan tegye, vagy nem akarja tenni), az is tud róla és számol vele.

11. És fordítva, akik nem akarják felhasználni, mert felismerik veszélyeit, azok is tehetetlenek a kapcsolati tõke "bájával" szemben. Heller ír arról az idõszakról, amikor (1968 elõtt nem sokkal) a budapesti iskola meghatározó személyiségeit Aczél meg akarta nyerni: "úgy nézett ki, hogy bekerülünk a hivatalos magyar kultúrába... Nekünk jól jött az 1968-as beavatkozás: mielõtt Aczél beszippantott volna bennünket, jött a krach, megtettük nyilatkozatunkat, és ismét kigolyóztuk magunkat a jachtklubból" (Heller 1998: 179).

12. Márpedig a korabeli bon mot szerint Aczélt a mûvészeti-kulturális-tudományos mezõben kapcsolati tõkéje a miniszter elsõ helyettesi beosztásából a miniszter elsõ felettesévé tette.

13. Noha a szocializmus hierarchikus modelljébõl következik, hogy ha csupán fentrõl indult volna ki egy ilyen kezdeményezés, az is inkább elõbb, mint utóbb leért volna az alsóbb vezetési szintekre (illetve horizontálisan átterjedt volna az értelmiségpolitika felõl a gazdasági és egyéb szférák felé, kivéve azokat a szférákat, ahol ennek a formális szervezet eltérõ szubkultúrája szabott határt, pl. katonaság, egyház).

14. Hogy ezek a folyamatok léteztek, arra jó példa a hatvanas évek közepére elterjedõ "bratyizós" légkör a Valóság szerkesztõségében, ahol korábban õskommunista és reformer jóízûen nyírta egymást. A változó irányítási szerkezet és társadalomszervezési elvek felértékelték a személyes kapcsolatok szerepét az ellenõrzésben és az irányításban (lásd Czakó-Sik 1994). Nyilván nem véletlen, hogy ebben az idõszakban ért hatalma csúcsára a legnagyobb kapcsolati tõkés.

15. A kapcsolati tõke egyik sajátos (kulturális tõkével kombinált) változata szolgált az elit értelmiségi önvédelmére is: "Ha ismert személlyel szemben követnek el törvénytelenséget: jó hangosan félreverik [a világsajtó - S. E.] a harangot... Feri ezt felismerte: Gyerekek, forduljunk a külföld felé - publikáljatok külföldön, használjatok ki minden lehetõséget, hogy interjút adjatok külföldi újságoknak... A Budapesti Iskolának õ volt a nagy stratégája. Tudta, mit kell lépni, miként tartsa egyben az iskolát, és közben Aczéllal is tárgyalt, hogy nagy baj ne legyen. Feri vitte a stratégiai vonalat, az õ tehetsége nélkül nem tudtuk volna kiépíteni védelmi állásainkat" (Heller 1998: 233-234).

16. S ezen házibulik is fertõi a kapcsolati tõke zárt körön belüli felszaporodásának (vö. a lyuksógorság intézményét [Sik 1983], amelybõl négermunka éppúgy származhat, mint válás vagy újraházasodás: "G. elhagyta A.-t /P. feleségét/, aztán M. /B. felesége/ szakított velem, majd G.-tõl elvált a másik M. /G. felesége/, és hozzám jött, közben B-ék is különváltak..."), s amelyek tehetetlenségi erejére mi sem jellemzõbb, hogy még a rendszerváltás után is hatottak, vö. az SZDSZ parlamenti frakciójának endogámiáját.

17. Mint azt (a kezdeti lelkesültség után) a kívülrõl és belülrõl egyaránt bezáródó volt-ötvenhatosok tapasztalatai alapján Mécs szépen jellemzi: "A kezdeti lelkesedés után lassan elmaradtak a meghívások... Lassan bezárult a kör: régi barátainkkal, értelmiségi társaságokkal nem tudtunk mit kezdeni, s már nem is igen hívtak bennünket... Csak egymás között éreztük jól magunkat. Mivel sok nehézségünk volt, egymást segítettük, támogattuk, állásszerzésben, lakásszerzésben, pénzkölcsönzésben, szakmunkával, fizikai munkával, kalákával, minden egyébbel. Ha orvosra, mérnökre, szakemberre volt szükség, mindig '56-os jutott az eszünkbe... Szükség volt a kapcsolatokra, hogy valamennyire is kompenzáljuk az elnyomást. Természetes és magától értetõdõ védekezése az elnyomottaknak" (Mécs 1999: 73-74).

18. A kapcsolati tõke privatizációban betöltött szerepét egy 1998-ban publikált munka mutatja be legszebben (Gyukits-Szántó 1998). Számomra nem azért jön nagyon kapóra ez az esettanulmány, mert igazolja azt a tételt, hogy nincs sikeres privatizáció kapcsolati tõke nélkül, hanem azért, mert

- részben azt mutatja, hogy a privatizáció sikertelenségét is kapcsolati tõke bevetésével lehet elérni,

- részben mert azt igazolja, hogy valamennyi résztvevõ számára "természetes" volt, hogy támadás és védekezés során egyaránt kapcsolati tõke alkalmazásában gondolkodjanak,

- részben pedig azt, hogy a kapcsolati tõke hierarchikus volta nem szükségképpen jelenti, hogy a magasabb pozíciójú szereplõk befolyása egy adott ügyben automatikusan nagyobb, mint az alacsonyabban (de térben közelebb) elhelyezkedõké.

19. A példa lényege röviden, hogy miközben az osztrák határon feltartóztatott erdélyieket viszi a rabomobil a román határ felé, beindul a kapcsolati tõke, ami hamarabb éri el a nagyhatalmú politikusokat (s azok pozitív döntése a rendõrséget), mint az autó a román határt.

20. Mishler és Rose (1998) adatai szerint tíz posztszocialista ország esetében 1998-ban az emberekbe vetett bizalom átlagos értéke (hetes skálán mérve, ahol hét a maximum) 4,39 volt, ami sokkal magasabb, mint az állami intézményekbe vetett bizalmatlan átlaga (3,60) volt. Jellemzõ, hogy a kérdõívben szereplõ intézmények közül az emberek iránt érzett bizalom szintjéhez legközelebb a katonaság (4,29), majd - még az átlag feletti értékkel - a média és az egyház következett. A legnagyobb fokú bizalmatlansággal a nép a pártokat, a parlamentet és a szakszervezeteket tüntette ki.

21. Csizmadia (2001) is úgy látja, hogy a mai magyar politikai pártok olyan politikai csoportosulásokból nõttek ki, amelyek a nyolcvanas években még értékorientált, szubkultúra jellegû kisebb csoportok voltak, amelyek kapcsolati tõkéjük segítségével tudták a kínálkozó politikai lehetõségeket kiaknázni 1988-89 idején. Mint ahogy a késõbbi szétválások is sok esetben (persze az eltérõ politikai célok és értékrendi össze nem illések fontosságát nem alábecsülve) személyes kapcsolatok törésvonala mentén jöttek létre (pl. a Fidesz esetében ld. Vágvölgyi B. 1998).

22. Akinek szava és súlya meghatározó volt a kormányzatban (sõt még a kormányzaton kívül is), s aki maga is apja kapcsolatainak örököseként kezdte felmerülését a nyolcvanas évek végén formálódó politikai mezõben (Révész 1995: 31-32).

23. Illetve ezek közvetlen köreibõl, ameddig a személy, illetve néhány válogatott intézmény (piarista iskola, levéltári munkakör, keresztény középosztálybeli felmenõk) a kiválasztott személy megbízhatóságát a kormányfõ számára szavatolni képes.

24. A nevek iránt érdeklõdõk kedvéért megadom a forrást is: Révész 1995: 96-97.

25. Csizmadia (2001) elemzése alapján ehhez még annyit lehet hozzátenni, hogy a Fidesz tanulékonynak bizonyult a tekintetben is, hogy belátta, nem csupán ellenzékben kellenek az értelmiség erre hajlamos részét mobilizálni képes laza csoportosulások (think tank-ek, egyesülések, körök, mozgalmacskák), de jó, ha a kormányzatnak is vannak ilyen kapcsolati hálót életben tartó, káderszelekciót biztosító és szubkulturális hátteret nyújtó "szervezett" kapcsolati tõke koncentrátumai.

26. Eltekintve azon esetektõl, ahol a rendszerváltás teljes folyamatosságot jelent a politikai osztályok személyei esetében (vagy akkor nem is beszélhetünk rendszerváltásról?) például Kis-Jugoszlávia, Kirgizisztán stb., az egyes poszt-szocializmusok nyilván eltérnek a politikai mezõ szereplõinek és klientúrájuknak folyamatosságában. Az egyik végpont lehet Iliescu rezsimje, ahol a rendszerváltás elõtti kapcsolati tõke úgy tûnik teljes terjedelmében megmaradt (Patapievici 1997), mivel a szocializmusbeli klientúrának igen megfelelõ volt egy olyan rendszer, amely mechanizmusai és szereplõi ismertek voltak, de amely változásnak látszott és nélkülözte a Ceausescu-rendszer keménységét. Meglehet, hogy a poszt-szocialista átalakulások zöme ehhez a végponthoz áll közel.

27. Mint ahogy nem lehet a poszt-szocializmus sajátosságaként jellemezni a kapcsolati tõke széles körû alkalmazását a munkahely-keresésben, a háztartások közötti segítségnyújtásban vagy migráció során (mint azt primitívebb poszt-kremlinológusok teszik, lásd Rose 1998, 1999), mivel ezek a szocializmusban is legalább ilyen mértékben jelen voltak, illetve mivel a kapcsolati tõkére alapozódó védekezõ megoldások amióta világ a világ hasonló módon mûködtek.