Szociológiai Szemle 2001/4. 85-95.
Ladányi János–Szelényi Iván
A ROMA ETNICITÁS "TÁRSADALMI KONSTRUKCIÓJA" BULGÁRIÁBAN, MAGYARORSZÁGON ÉS ROMÁNIÁBAN A PIACI ÁTMENET KORSZAKÁBAN


Ki a cigány? Mi a roma népesség száma egy adott országban, a világ valamelyik régiójában, vagy akár az egész világon? Ezek a kérdések jó ideje foglalkoztatják a társadalomkutatókat s e kérdésekre igencsak különbözõ válaszok adhatók. E viták az etnicitás vagy "rassz" társadalmi konstrukciójának, vagy az etnicitás, illetve "rassz" biológiai meghatározottságának a problémáját érintik, ezért az etnicitással foglalkozó kutatókat különösen érdeklik. (Barth 1969; Eschbach–Gomez 1998; Waters 1992 és 1999).

Mind ez idáig a közép-európai régió legkiválóbb romakutatói (lásd ezzel kapcsolatban Kemény 1976; Kemény 1997; Kertesi 1998; Kertesi–Kézdi 1998) abból az elõfeltevésbõl indultak ki, hogy mód van arra, hogy a roma népességet objektív módon meg tudjuk határozni, s így egyértelmûen meg lehet azt is becsülni, hogy mekkora a roma népesség száma vagy aránya egy társadalmon belül. Keményék helyesen mutattak rá arra, hogy a cigányok népszámlálásonként igencsak különbözõ módon válaszoltak, ha azt kérdezték tõlük, hogy cigány nemzetiségûek vagy cigány nyelvet beszélnek-e. Egyik népszámlálásról a másikra a magukat cigánynak vallók száma drasztikusan változhatott, feltehetõleg annak függvényében, hogy mennyire tartottak a megkérdezés idõpontjában a megkérdezettek cigányellenes elõítéletektõl. Ebben az értelemben a cigányok önidentifikációja "megbízhatatlan" információnak tekinthetõ. A "hibát" korrigálandó Keményék úgy döntöttek, hogy nem azokat tekintik cigánynak, akik magukat romának vallják, hanem akiket a "társadalmi környezetük" annak tekint. A "társadalmi környezetet" gyakorlatilag szakértõkbõl álló "zsûriként" fogták fel. A társadalmi környezet megítélését keresve elvileg akár a szomszédok véleményét is ki kellett volna kérni (s néhány esetben Kemény és munkatársai ezt meg is tették), de a szomszédok szisztematikus kikérdezése gyakorlati megfontolások miatt elképzelhetetlen (már csak a személyiségi jogok védelme miatt sem képzelhetõ el olyan kutatás, mely azzal kezdõdne, hogy a kutatók végigjárjanak településeket, és házról házra azt tudakolják, ki cigány ebben a faluban vagy városrészben). Érthetõ és helyeselhetõ módon Keményék tehát társadalmi környezetnek azokat a "szakértõket" tekintették, akik ilyen vagy olyan formában sokat foglalkoztak cigányokkal, és ezért várható volt, hogy ismerik a cigány családokat a munkaterületükön. Ilyen szakemberek a szociális munkások, a tanítók, az önkormányzati vagy rendõrségi tisztviselõk. Kemény 1971-ben és 1993-ban végzett ilyen módszerrel romafelmérést Magyarországon, s kutatásának egyik fontos célkitûzése mindkét idõpontban az volt, hogy a cigány népesség nagyságának megbízható becslését adja (Kemény 1973; Kertesi–Kézdi 1998).

Korábbi dolgozatainkban (Ladányi 1996; Ladányi–Szelényi 2000; Emigh–Szelényi 2001) elismeréssel írtunk Kemény gondos forráskritikai munkájáról, s egyetértettünk vele abban, hogy a népszámlálási adatok "megbízhatatlanok". Mindössze annyit javasoltunk, hogy minden etnikai klasszifikációt az önidentifikációhoz hasonló kritikai elemzésnek kell alávetni. A mi kiinduló hipotézisünk az volt (s az is maradt), hogy minden etnikum "társadalmi konstrukció". Minden etnikai csoport határa elmosódott: az, hogy ki van e határvonalon "belül", s ki esik azon "kívül", nagymértékben attól függ, hogy ki végzi az etnikai besorolást, klasszifikációt. Az etnikai besorolás távolról sem semleges, "objektív" folyamat. Az ilyenfajta besorolást mindig éles társadalmi küzdelmek határozzák meg. E küzdelmeket gyakran etnikai elõítélet, diszkrimináció jellemzi. Amikor az etnikai besorolást végzõ szereplõ úgy dönt, hogy valaki inkább A és nem B etnikai kategóriába tartozik, akkor ez a döntése az ily módon besorolt személy élete szempontjából sokszor messzemenõ, pozitív vagy negatív következményekkel jár. Ebben az értelemben az etnikai besorolás a "klasszifikációs küzdelmek" részének tekinthetõ. Ennek a küzdelemnek a kimenetelét távolról sem csupán a besorolás tárgyát képezõ személy társadalmi vagy netalán biológiai-genetikai jellemzõi befolyásolják, hanem súlyosan meghatározóak ebben a folyamatban a besorolást végzõk érdekei, elõítéletei és társadalmi jellemzõi is. Ezen episztemológiai megfontolások által vezetve dolgoztuk ki kutatási stratégiánkat: nem azt keressük, hogy melyik az egyetlen "tudományosan helyes" besorolási rendszer, melyik besorolás alapján tudjuk "pontosan" megállapítani, hogy valamely etnikumhoz az adott népesség mekkora hányada tartozik. Inkább az a célunk, hogy feltérképezzük a lehetséges etnikai besorolási rendszereket, s empirikusan azt vizsgáljuk, hogy melyek a besorolásra került és a besorolást végzõ személyek demográfiai, szociális stb. jellemzõi. Az interpretatív, hermeneutikai társadalomkutatás hagyományait követjük tehát az etnikai besorolási gyakorlatok mechanizmusainak empirikus feltérképezése során.

A közép-európai roma népességnek legalább három besorolási rendszerét lehet feltérképezni az empirikus társadalomkutatás módszereivel:

1. A megkérdezett etnikai önazonosítása – ki tekinti magát romának?

2. Romákkal vagy a "roma kérdéssel" foglalkozó "szakemberek" besorolása (kit tekintenek cigánynak a tanítók, önkormányzati tisztviselõk, társadalmi munkások, nõvérek, orvosok, rendõrök stb.)

3. Kit tekintenek romának a kereskedelmi vagy tudományos célokat szolgáló kérdõíves felméréseket adminisztráló kérdezõbiztosok?

Egyéb besorolási rendszerek is elképzelhetõek. Például elvileg indokolt lenne megkérdezni a szomszédokat is arról, hogy a városnegyedükben vagy falujukban kik romák. Személyiségi jogokkal kapcsolatos megfontolások azonban ennek a besorolási rendszernek a felmérését gyakorlatilag lehetetlenné teszik. Ráadásul ez igen költséges és bonyolult eljárás is lenne.

Elõfeltevéseink szerint valamennyi, az elõzõkben vázolt besorolási rendszernek van "valóságtartalma"; mindegyik rendszer mond valamit arról, hogy kik a besoroltak, s az etnikai besorolást mennyire befolyásolja, hogy ki a besoroló (Ferrante–Brown 1998; Telles–Lim 1998). Mivel a besorolást befolyásolja az, hogy ki végzi a besorolást, várhatóan a három besorolási rendszernek az eredménye is különbözõ lesz. A szakértõk gyakran romának neveznek olyan személyeket, családokat is, akik nem tekintik magukat romának, a kérdezõbiztosok romának minõsíthetnek háztartásokat, akikrõl a szakértõk nem gondolják, hogy azok romák. E három besorolási rendszer felfogható úgy is, mint különbözõ nagyságú, egymáson belül elhelyezkedõ körök rendszere. A legnagyobb kört a kérdezõbiztosi minõsítés adja. Azon belül helyezkedik el a szakértõi besorolás kisebb köre, végül a legkisebb, de a szakértõi besoroláson belül elhelyezkedõ kört az önidentifikáció jelenti. Más szavakkal: az önmagukat cigánynak vallókról vélhetõleg a szakértõk is mindig azt gondolják, hogy romák, de romának klasszifikálnak magukat nem cigánynak tekintõ embereket is stb. Röviden összefoglaljuk, hogy mi a "valóságtartalma" a három besorolási rendszernek, s miért nem tartjuk indokoltnak, hogy a három rendszer közül bármelyiket is tudományosan értékesebbnek vagy "igazabbnak" tekintsük a többinél. (Érvelésünk csak a fent említett besorolási rendszerek tudományos valóságtartalmára vonatkozik. Ezzel szemben meggyõzõdésünk, hogy hivatalos, hatósági használatra csak az önidentifikáción alapuló besorolásnak van létjogosultsága.)

Kezdjük elemzésünket az önidentifikáció kérdésével. Mint már említettük, a tudományos igényû romakutatás Közép-Európában, s különösképpen Magyarországon az 1970-es évek elején abból a felismerésbõl indult ki, hogy az önbesorolás módszerét használó népszámlálások "megbízhatatlanok", vagyis adataik népszámlálásról népszámlálásra, demográfiai folyamatokkal nem magyarázható módon ingadoznak. Az önidentifikáció alapján romának tekinthetõk száma egy-egy országban egyik évtizedrõl a másikra drámaian megnõhet vagy lecsökkenthet. Ez a jelenség megfigyelhetõ egyébként a nem roma etnikai kisebbségek esetében is. Így például szlovákiai vagy romániai magyarok, illetve a magyarországi szlovákok, románok, németek száma is demográfiailag értelmezhetetlen módon ingadozik. A kisebbségi népességcsoportok ilyen lélekszámbeli változásai nem magyarázhatók a vándorlási egyenleggel vagy népmozgalmi változásokkal, sokkal inkább politikai tényezõkkel függnek össze. Ha valamely kisebbség elõítéletek növekedésétõl tart, akkor érthetõ módon kevésbe vallja magát e kisebbség tagjának. Mindebbõl azonban téves lenne azt a következtetést levonni, hogy az önbesorolás "hibás" eredményt ad. Az a tény, hogy ki vallja magát romának, ha valaki a származását firtatja, fontos társadalmi tény a társadalomkutató számára. Ez éppen annyira "objektív", illetve "tényszerû", mint ha valakit egy szakértõ e kisebbség tagjaként nevez meg. Az önidentifikáció egyrészt azt jelentheti, hogy a megkérdezettnek nincs módja magát nem romaként meghatározni, például azért, mert cigány anyanyelvû, s a szóban forgó ország hivatalos nyelvét nem beszéli jól (nemzetközi vizsgálatunk azt mutatja, hogy az anyanyelv és az önbesorolás között szoros kapcsolat van), vagy mert cigánytelepen él (Bulgáriában a roma lakosság nagyobb része még mindig cigánytelepi lakos, s az õ esetükben értelmetlen lenne, ha azt próbálnák állítani magukról, hogy nem cigányok). Az önidentifikáció azonban az etnikai vagy éppenséggel nemzeti tudat fontos indikátora is lehet. Nem lennénk meglepõdve, ha azt tapasztalnánk, hogy a roma polgárjogi küzdelmek eredményeként idõvel csökkeni kezd az önidentifikáció és a szakértõk vagy kérdezõbiztosok által történõ besorolás között különbség. Idõvel azoknak az aránya, akik magukat romának nevezik, növekedhet, részben mert a polgárjogi küzdelmek eredményeként inkább tekinthetik magukat "büszkén" romának, részben mert még politikai vagy akár anyagi elõnyöket is várhatnak attól, ha magukat romaként határozzák meg.

Nem kevésbé "értelmezhetõ" vagy kevésbé "hasznos" azt tanulmányozni, hogy kiket sorolnak a romák közé a szakértõk (tanítók, szociális munkások, rendõrök, stb.). Különösképpen olyan kutatásokban, melyekben a cél szociál- vagy társadalompolitikai javaslatok kidolgozása (és ez volt a Kemény-féle felmérések egyik fontos, deklarált célja), kitûnõ gondolat, hogy meghatározzák a népességnek azt a körét, melyet romaként kezelnek azok, akiknek a feladata a szociál- vagy társadalompolitikai célok megvalósítása. Miért is gondolják ezek a szakemberek valakirõl azt, hogy roma? Kis települések esetében minden bizonnyal úgy képzelik ezek a szakértõk, hogy "tudják", hogy falujukban ki a cigány, hiszen személyesen ismernek mindenkit, sõt azt gondolják, hogy ismerik mindenki származását, szüleit vagy nagyszüleit is. Még ilyen esetekben is óvatosságra intenénk azokat, akik a szakértõi besorolást felülbírálhatatlan, "objektív tényként" kezelik. Lesznek egyesek, akik az "egy csepp vér" elve alapján végzik a roma etnikai besorolást – mindenkit romának neveznek, akinek a felmenõági rokonai között bárki valaha is vélhetõen roma volt. Mások más kritériumokat használhatnak: elképzelhetõ, hogy egyes szakértõk a vegyes házasságban élõket már nem tekintik romának, különösképpen olyan esetekben, ha a szóban forgó háztartás életformáját tekintve "nem él cigányként". Elképzelhetõ, hogy egyes szakértõk pusztán a "cigány életmód" alapján döntik el, ki a roma s ki nem, de mivel a cigány életmód ebben az esetben feltehetõleg pusztán annyit jelent, hogy valaki szegény, az, aki szegény, könnyen cigánynak minõsül, s gyakran az minõsül cigánynak, aki szegény.

Városokban még ennél is bonyolultabb, hogy milyen szempontok alapján végzik el az etnikai besorolást a szakértõk. Közép- és Dél-Európában a romák olykor még teljes mértékben szegregált gettókban laknak. Erre jó példa a Nadezsda negyed a bulgáriai Szliven városában. Ebben az esetben a lakcím mintegy az etnikai hovatartozás bizonyítéka, bár közelebbi, alaposabb vizsgálat kimutathatja, hogy a szegregált gettókban lakhatnak nem roma származású szegények is, akik cigányokhoz hasonló körülmények között élnek. Ha azonban a besorolandó személyek nem Nadezsdához hasonló gettókban élnek, és ez a gyakoribb eset, akkor a szakértõk dolga még nehezebb, s valószínû, hogy az etnikai besorolást döntõen a szóban forgó személyek társadalmi helyzete alapján végzik el. Eleve csak azért tudják, hogy ki a szóban forgó személy, mert az a segítségüket kérte, vagy mások hívták fel erre a háztartásra, illetve személyre a figyelmüket, mert úgy gondolták, hogy segítségre, illetve különös figyelemre szorulnak (mivel szegénynek, elesettnek vagy éppenséggel bûnözõnek vélték õket). A szakértõk ebben az esetben nagy valószínûséggel a "társadalmi vagy szociális problémának" számító egyéneket minõsítik romának. Wade Latin-Amerika esetében mutatta ki, hogy "feketének" többnyire az alacsony társadalmi státuszúakat tekintik, míg a magasabb társadalmi státusz esetleg kiemelhet valakit a "fekete" kategóriájából (Wade 1997). Miért gondolná például egy tanító egy gyerekrõl, hogy cigány, ha jól tanul, ha csak egy vagy két testvére van, s a szülei is dolgoznak? Még ha a gyerek bõre egy kicsit sötétebb is az átlagosnál (bár vannak szõke és kékszemû cigányok is), akkor sem biztos, hogy a gyerek cigány, hiszen éppen elég sötét bõrû magyar, bolgár vagy román van. A klasszifikáció alapja tehát az esetek jelentõs, ha ugyan nem túlnyomó részében a "cigány életmód" – ami alatt általában szegénységet, rendezetlen életkörülményeket szoktak érteni.

Szó sincs arról, hogy a cigánynak minõsülõk körében szakértõi besorolással végzett kutatásokat használhatatlannak vagy kevéssé értékesnek tartanánk. Fenti érveinkbõl azonban kiderül, hogy a szakértõi besorolás egybemossa a szegénységet, a társadalmilag problémásnak tekintett magatartást és a roma etnicitást, ezért – paradox módon – éppen a szegénység és etnicitás összefüggéseinek a kutatására kevéssé alkalmas kutatási módszer. Nem igazán meglepõ, ha az alapsokaságát ilyen módon meghatározó kutató azt találja, hogy a romák szegények, hiszen azon romák jelentõs részét, akik kiemelkedtek a szegénységbõl, definíció szerint kihagyta vizsgálódásának körébõl.

Ez vezet el bennünket a kérdezõbiztosi besorolás problémáihoz. A társadalomkutatásban hosszú múltra visszavezethetõ hagyománya van annak a gyakorlatnak, hogy a kutatók a megkérdezettek etnicitását a kérdezõbiztos becslése alapján próbálják felmérni. Ezt a módszert még népszámlálásoknál is alkalmazták. (A kérdezõbiztosok által végzett etnikai besorolás hasznosságáról és problémáiról lásd Telles megjelenés alatt levõ tanulmányát). Ezt a módszert gyakran használták az Egyesült Államokban, s újabban Közép- és Dél-Európában is. A szakértõi besorolás hívei (Kertesi 1998; Havas–Kemény–Kertesi, 1998) magvas érveket szolgáltattak azzal kapcsolatban, hogy miért "megbízhatatlan" a kérdezõbiztosi besorolás. Az önidentifikáció és kérdezõbiztosi besorolás között olykor kisebb, máskor igen nagy lehet az eltérés. Az Egyedült Államokban az afro-amerikaik esetében a két klasszifikáció jól közelíti egymást (Edward Telles kutatásai szerint mintegy 90%-ra tehetõ azoknak az aránya, akiket a kérdezõbiztos "feketének" minõsített, s az e minõsítéstõl független felmérésben magukat is afro-amerikainak mondták, lásd Telles, megjelenés alatt). Az Egyesült Államokban tehát viszonylag kis hibát követ el az, aki helyettesíti az önidentifikációt (legalábbis a feketék esetében) a kérdezõbiztosi besorolással. Brazíliában azonban a két besorolás lényegesen eltér egymástól (ismét Telles szerint a kérdezõbiztos által feketének gondoltaknak csak mintegy 58%-a azonosítja önmagát feketének, lásd Telles, megjelenés alatt). Tanulmányunkban be fogjuk mutatni, hogy a közép- és dél-európai régióban hasonlóan nagy különbségek vannak az országok között abban a tekintettben, hogy az önidentifikáció mennyiben esik egybe, illetve tér el a kérdezõbiztos által végzett etnikai besorolástól.

Kemény és munkatársai magyarországi kutatásaik alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a kérdezõbiztosi besorolást azért nem helyes használni, mert a kérdezõbiztosok nem kellõképpen tájékozottak, s ezért besorolásuk megbízhatatlan. Bár e kritika jelentõs mértékben indokolt, véleményünk szerint a kérdezõbiztosi besorolás mégis fontos módszer az etnicitás kutatói számára. Kétségtelen, hogy a kérdezõbiztosok amikor valakinek az etnicitását próbálják eldönteni, mintegy a "megérzésükre" támaszkodnak, de ez nem teszi besorolásukat érdektelenné. Mindenekelõtt a hasonlóan "megérzésen" alapuló etnikai besorolás a legkülönbözõbb élethelyzetekben is elõfordul, s messzemenõ konzekvenciákkal jár az így besorolt személyek számára. Ha egy kérdezõbiztos egyórás, a megkérdezett lakásán végzett interjú után azt gondolja, hogy a megkérdezett személy cigány, könnyen elképzelhetõ, hogy egy áruház detektívje hasonló következtetésre jut, pusztán a szóban forgó személy bõrszíne, viselkedése vagy öltözködése alapján, s ezért cigányként is kezeli, ami ebben a vonatkozásban könnyen azt jelentheti, hogy feltételezi róla, hogy tolvaj. Ha valaki egy állásra jelentkezik, a munkaadó valószínûleg az esetek jó részében szintén "megérzés" alapján dönti el, hogy a jelölt cigány-e, s nem elképzelhetetlen, hogy ilyen "megérzés" alapján utasítja el a cigánynak vélt jelentkezõt. Az elõítéletek, melyek alapján az áruházban valaki a detektív zaklatásának van kitéve, vagy amiért nem kapja meg azt a munkát, amire jelentkezett, hasonló dinamikát követ, mint a kérdezõbiztos "tájékozatlan" besorolása.

Fontos azonban azt is figyelembe vennünk, hogy bizonyos szempontból a kérdezõbiztosok jobban tájékozottak, mint a szakértõk. Ha egy családot vagy személyt nem tekint a társadalmi környezet szociális problémának, akkor a szakértõ feltehetõleg ritkán vagy soha nem próbálja kideríteni annak a személynek az etnikai hovatartozását. A kérdezõbiztos azonban egy órát, vagy akár még több idõt is tölt a besorolandó személy lakásában. Alkalma van megfigyelni a lakás belsõ berendezését, a család több tagjával is találkozik, s ezért juthat arra a következtetésre, hogy bár a család nem "szociális eset", ennek ellenére elképzelhetõ, hogy a megkérdezett cigány származású. Survey-technikával készülõ kutatás esetén nem ismerünk hatékonyabb módszert annak a feltérképezésére, hogy kik lehetnek a sikeresen asszimilálódott cigányok. Elképzelhetõ, hogy a kérdezõbiztosok a rendezett körülmények között élõ emberek egy részérõl is azt gondolják, bõrszínük, beszédmódjuk, a velük élõ rokonok bõrszíne vagy beszédmódja vagy más okok miatt, hogy azok cigányok, holott a szakértõknek ez az eszükbe se jutna. Azt gondoljuk, hogy Közép-Európában a roma népességnek mintegy a fele többé-kevésbé asszimilálódott. Önidentifikációval és szakértõi besorolással éppenséggel e réteg jelentõs részét hagyjuk ki a kutatásainkból, s ezért nem értjük meg egyebek mellett azt sem, hogy melyek a romák társadalmi felemelkedésének legjellemzõbb módozatai.

Korábbi tanulmányunkban már kimutattuk (Ladányi 1996), hogy az önmagát romaként meghatározók társadalmi helyzete számottevõen különbözik azokétól, akiket a kérdezõbiztosok romának tekintenek, de akik magukról nem mondják azt, hogy õk cigányok. Az önmagukat cigánynak tekintõk általában szegregáltabb körülmények között laknak, több gyermekük van, alacsonyabb az iskolai végzettségük, nagyobb valószínûséggel munkanélküliek, mint akiket csak a kérdezõbiztosok tekintenek cigánynak. Ez a tanulmányunk a 2000-ben végzett "Szegénység, etnicitás és a szegénység feminizációja az átmeneti társadalmakban" címet viselõ kérdõíves felmérés és az ahhoz kapcsolódó esettanulmányokból származó adatokra támaszkodik. Három országból, Bulgáriából, Magyarországról és Romániából származó adatokat elemzünk.

Ebben a három országban – a legkülönbözõbb becslések szerint – különösen magas a roma népesség száma. A roma népesség számát – a becslésekkel kapcsolatos fenntartásainkat már e tanulmány elején kifejtettük – Romániában 1,8–2,5 millióra, Bulgáriában 600.000–700.000-re és Magyarországon 500.000–600.000-re szokás tenni (Davidova 1995). E három ország sok szempontból hasonlatos egymáshoz; nemcsak szomszédosak egymással, hanem mind három ország közelebbi és távolabbi múltjában is számos a hasonlóság. Ezért úgy gondoltuk, hogy amennyiben arra az eredményre jutnánk, hogy etnikai stratifikációs rendszerük számottevõen eltér egymástól, akkor ezt különösen érdekes eredménynek kellene tekintenünk.

Kérdõíves felmérésünkben három etnikai besorolási rendszerrel kapcsolatban gyûjtöttünk adatokat:

  1. minden megkérdezettõl megtudakoltuk, hogy származását tekintve õ magát melyik etnikai csoporthoz tartozónak véli (önidentifikáció);


  2. megkértünk szakértõket (többnyire szociális munkásokat), hogy jelöljék meg a véletlen mintánkból azokat a háztartásokat, melyekben az õ véleményük szerint cigányok élnek (szakértõi besorolás);


  3. megkérdeztük a kérdezõbiztosokat, hogy a családot, ahol éppen befejeztek egy interjút, cigánynak tartják-e (kérdezõbiztosi besorolás).


A kérdezõbiztosokat és szakértõket arra is megkértük, hogy töltsenek ki egy rövid kérdõívet, amiben megmagyarázzák, milyen szempontok alapján minõsítettek egy-egy családot romának, illetve megkérdeztük õket saját életkorukról, nemükrõl, iskolai végzettségükrõl és etnikai önbesorolásukról is

Tanulmányunk célja, hogy bemutassa, milyen országonkénti különbségek figyelhetõk meg az etnikai klasszifikációs rendszerekben Bulgáriában, Magyarországon és Romániában. Ebben a tanulmányban csak az önidentifikáció és a kérdezõbiztosi besorolás különbségeivel, illetve hasonlóságaival foglalkozunk. A szakértõi besorolás adatait idáig még nem volt módunk gondosan elemezni.

Kezdjük elemzésünket a kérdezõbiztosi besorolással. E vonatkozásban kutatásunk két lépcsõben zajlott. Az elsõ lépcsõben piackutató intézmények rendszeres havi omnibusz felméréseihez kapcsolódtunk. Ezeket a felméréseket "szûrõfelmérésekként" kezeltük, s célunk az volt, hogy országonként 10.000-19.000 interjúhoz kapcsolódva elég nagy számú roma címet gyûjtsünk össze, annak érdekében hogy vizsgálatunk adatai statisztikailag értékelhetõek legyenek. Mindössze arra volt elég pénzünk, hogy országonként 2.000 személyes interjút végezzünk. Arányos, nem rétegzett mintavétel esetében országonként tehát csak mintegy 100 roma család került volna a mintánkba. Célunk az volt, hogy országonként 300-500 roma válaszadónk legyen. Ezt értük el az egy éven keresztül végzett szûrõvizsgálattal. A piackutatási felmérésekben, melyekhez kapcsolódtunk, természetesen nem faggatták a megkérdezetteket etnicitásukról. Mi az interjú végén viszont megkérdeztük a kérdezõbiztost, hogy a megkérdezett véleménye szerint roma-e. A kérdezõbiztostól azt is megkérdeztük, hogy mennyire biztos ítéletében, és hogy ítéletét milyen megfontolások alapján alakította ki. Késõbb megkerestük azokat, akiket a szûrõfelmérésben a kérdezõbiztosok romának klasszifikáltak, s velük személyes interjút folytattunk. E személyes interjú során megkérdeztük a roma almintába kerültektõl (és az országos reprezentatív mintába kerültektõl is), hogy önmagukat melyik etnikai csoporthoz tartozónak tartják. E második interjú végén újra megkérdeztük a kérdezõbiztost, hogy – most már a megkérdezett önidentifikációjának az ismeretében – ítélje meg, hogy a megkérdezett cigány-e. Így tehát minden megkérdezettet három alkalommal klasszifikáltunk etnikai hovatartozását tekintve: a szûrõfelmérés során az elsõ kérdezõbiztos ítélete alapján, a mi saját felmérésünkben a megkérdezettek önidentifikációja szerint, illetve a mi felmérésünk végén a második kérdezõbiztos ítélete alapján.

Mindenekelõtt azt elemezzük, hogy a két kérdezõbiztosi besorolás mennyire konzisztens. Számítanunk kell bizonyos inkonzisztenciára a két besorolás között. Részben a kérdezõbiztosok társadalmi jellemzõi (így életkoruk, nemük, iskolai végzettségük) vélhetõen befolyásolják, hogy milyen módon végzik az etnikai besorolást. Ennél is fontosabb az a tény, hogy míg az elsõ kérdezõbiztos a szûrõfelmérés során nem tudta, hogy a megkérdezett miként vélekedik önmagáról, a második kérdezõbiztos ítéletét a mi kérdõívünk lekérdezése után alkotta meg, tehát már ismerte a válaszadó önidentifikációját. Ha a megkérdezett azt mondta, hogy õ bizony nem cigány, akkor – vélhetõen – nehezebb volt a kérdezõbiztosnak az állítani róla, hogy mégiscsak az.

Az 1. táblázat azt mutatja, hogy a három ország között számottevõ különbségek vannak a besorolások konzisztenciáját illetõen.

1. táblázat
A szûrõvizsgálat során romának minõsített válaszadók megoszlása a kérdõíves vizsgálat kérdezõbiztosának minõsítése szerint (%)
  Bulgária Magyarország Románia
A második kérdezõbiztos romának minõsíti a válaszadót,
és biztos az ítéletében

87,2

48,5

37,5
A második kérdezõbiztos romának minõsíti a válaszadót,
de nem biztos az ítéletében

6,5

16,3

34,2
A második kérdezõbiztos nem minõsíti romának a
válaszadót, akit a szûrõfelmérés kérdezõbiztosa romának ítélt

6,3

35,2

28,3
A szûrõfelmérés során romának minõsített összes válaszadó (%)

100,0

100,0

100,0
N

524

481

368


Bulgáriában a két kérdezõbiztos által végezett besorolás nagyon hasonló: az eseteknek majdnem kilencven százalékában a második kérdezõbiztos is romának kategorizálta azt a válaszadót, akit az elsõ kérdezõbiztos annak minõsített. Ezzel szemben Magyarországon több mint egynegyed, Romániában több mint egyharmad azoknak az aránya, akiket a szûrõvizsgálat kérdezõbiztosa cigánynak minõsített, de a kérdõíves adatfelvétel kérdezõbiztosa nem sorolt a cigányok közé. Mindez – ismételjük meg – úgy történt, hogy a két adatfelvétel kérdezõbiztosa nem ismerhette egymás ítéletét.

Az 1. táblázat azt mutatja, hogy az etnikai határok különbözõ erõsségûek a különbözõ országokban (esettanulmányainkból tudjuk, hogy e határok idõben is módosulnak: merevebbek a posztkummunizmus idõszakában, mint az államszocializmus alatt voltak). Minden kétségtelen különbség ellenére a kérdezõbiztost itt olyan "átlagember"-nek tekintjük, aki valamiféle ítéletet akar alkotni annak a személynek az etnicitását illetõen, akit ugyan nem ismer, de akivel már több mint egyórás interjút készített. Adataink alapján feltételezhetjük, hogy a bolgárok szinte mind ugyanarra a következtetésre jutnak, ha azt latolgatják, hogy beszélgetõpartnerük cigány-e. Magyarországon és Romániában ezzel szemben a minõsítések sokkal kevésbé "megbízhatóak": mindössze az esetek mintegy kétharmadában kapunk többé-kevésbé konzisztens ítéletet. A romákat a nem romáktól elválasztó határvonal sokkal élesebb Bulgáriában, mint Magyarországon és Romániában.

Adataink a magyar és román etnikai határvonalak képlékenységét más módon is tükrözik. Kérdezõbiztosainktól ugyanis azt is megkérdeztük, hogy mennyire biztosak a megkérdezettek etnikai besorolásával kapcsolatban alkotott ítéleteiket illetõen. Bulgáriában a kérdezõbiztosok igen nagy mértékben biztosak abban, hogy az ítéletük helyes. Ezzel szemben Magyarországon a második kérdezõbiztosok egyhatoda bizonytalan ítéletében, és Romániában a második kérdezõbiztosoknak már az egyharmada gondolta azt, hogy könnyen tévedhetett, amikor valakit cigánynak minõsített. Romániában tehát az etnikai határvonal még képlékenyebbnek tûnik, mint Magyarországon.

2. táblázat
Az önmagukat romának minõsítõk aránya azok körében, akiket a szûrõvizsgálat kérdezõbiztosa romaként kategorizált (%)
  Roma
Bulgária 73,3
Magyarország 36,8
Románia 30,7


Óriási különbségek vannak országaink között abban a tekintetben is, hogy a válaszadó önidentifikációja mennyire esik egybe a kérdezõbiztosi besorolással. A szûrõfelmérés során a kérdezõbiztos által romának vélteknek Magyarországon csak valamivel több, Romániában pedig csak valamivel kevesebb mint egyharmada tekinti magát romának. Ez az arány Bulgáriában hetven százalék felett van. Ez természetesen befolyásolhatta a második kérdezõbiztost is ítéletének megalkotásában, hiszen a második kérdezõbiztos minõsítése ugyanannak a kérdõívnek a végén történt, amelyikben az önidentifikációra vonatkozó kérdés is szerepelt. Ezért különösen figyelemre méltó, hogy Romániában és Magyarországon azon esetek mintegy felében, amikor a szûrõfelmérésben romának nyilvánított megkérdezett magát nem romának deklarálta, a második kérdezõbiztos – olykor bizonytalankodás nélkül – ennek ellenére cigánynak minõsítette a válaszadót.

Bulgáriában egészen más a helyzet. Bulgáriában annak a 27 százaléknak, akiket a szûrõvizsgálatban az elsõ kérdezõbiztos romának minõsített, de akik a mi felmérésünk során nem identifikálták magukat cigányként, mintegy a kétharmada azt mondta magáról, hogy török. Ez a roma önidentifikáció rejtett formájának tekinthetõ. A muzulmán romák igen gyakran töröknek tekintik magukat, ami azonban nem annyira cigányságuk tagadása, mintsem annak a hangsúlyozása, hogy õk "nem olyan cigányok", mint a nem muzulmánok. Így értelmezték ezt a mi saját felmérésünkben az etnikai besorolást végzõ második kérdezõbiztosok is.

Az eddig bemutatott két táblázat azt a feltevést támasztja alá, mely szerint a roma etnicitás meghatározása jelentõs mértékben változik országonként, és függ attól is, hogy ki végzi el a klasszifikációt. Bulgáriában elég magas fokú a társadalom tagjai között az egyetértés abban a tekintetben, hogy ki cigány – pusztán a muzulmán cigányok kívánják valamelyest árnyalni ezt az egységes társadalmi ítéletet. Ezzel szemben Magyarországon és Romániában azoknak, akiket a társadalmi környezetük cigánynak tekint, a nagyobb fele kérdõíves szituációban (korábban láttuk, hogy népszámlálási összeírások során még ennél is magasabb arányban) nem fogadja el ezt az ítéletet, s önmagát nem tekinti cigánynak.

Bár nem elemeztük még részletesen a szakértõi besorolásokat, a magyar adatok áttekintése alapján annyi így is elmondható, hogy a szakértõi besorolások elég közel esnek a kérdezõbiztosi minõsítésekhez, ezzel szemben igen sokan, akiket a szakértõk és a kérdezõbiztosok is cigánynak véltek, nem tartják magukat cigánynak.

Azt a tényt, hogy Bulgáriában ilyen világosan vannak az etnikai határok megvonva, két tényezõnek tulajdoníthatjuk. A 3. táblázat azt mutatja, hogy Bulgáriában sokkal erõsebb az etnikai alapú lakóhelyi szegregáció, mint a másik két országban. A bulgáriai romák 77 százaléka él cigánytelepen vagy olyan szegénynegyedben, ahol a népesség nagyobb része cigány. Magyarországon a cigányságnak csak 34 százaléka él ilyen körülmények között, ugyanez az arányszám Romániában mindössze 28 százalék. A 2. és 3. táblázatok hasonlósága figyelemre méltó: az önmagát romának minõsítõ és az etnikai alapon szegregált körülmények között lakó népesség között igen jelentõsnek tûnik az átfedés.

3. táblázat
A roma népesség lakóhelyi szegregációja országonként (%)
  Bulgária Magyarország Románia
Cigánytelep

56,2

11,6

10,9
A népesség nagyobb része roma

21,0

22,5

17,1
A népesség nagyobb része nem roma szegény

11,7

26,0

27,4
Se romák, se szegények nem koncentrálódnak a negyedben (településben)

11,1

39,9

44,6
A szûrõvizsgálatban romának minõsített összes válaszadó

100,0

100,0

100,0
N

524

481

368

A lakóhelyi szegregáció azonban csak egyike azoknak a mechanizmusoknak, melyek merevebben vonják meg az etnikai határvonalakat – a nyelv hasonló szerepet játszik. A cigány anyanyelvûek felmérésünk tanúsága szerint általában romának vallják önmagukat.

Adataink azt bizonyítják, hogy a vizsgált országok között számottevõ különbségek vannak az etnikai klasszifikációs rendszerek tekintetében. A bolgár etnikai klasszifikációs rendszer stabilabb, az etnikai határok merevebbek, mint a másik két országban. Mondhatnánk azt is, hogy a bulgáriai rendszer – legalábbis az etnikai határok merevségének vonatkozásában – inkább ahhoz hasonlít, amit az Egyedült Államokból ismerünk, a román és magyar rendszer viszont inkább a brazilra emlékeztet. Ez annál inkább figyelemre méltó, mert ez esetben romák, míg az amerikai és brazil esetben feketék klasszifikációjáról van szó. Korábban azt gondoltuk, hogy antropológiai okok miatt a feketék klasszifikációs rendszere sokkal merevebb, mint a cigányoké. Kutatási eredményeink azt a feltevést látszanak alátámasztani, hogy az etnikai klasszifikációban az antropológiai, biológiai vagy genetikai tényezõknek viszonylag csekély a jelentõsége, és az alapvetõen társadalmi mechanizmusok határozzák meg.



Irodalom

Barth, Frederick 1969. Introduction. In Barth, F. (ed.): Ethnic Groups and Boundaries. Boston: Little, Brown and Company

Csepeli, György 2001. Social Psychological Roots of Discrimination against the Roma minority in Eastern Europe. Paper presented at the joint meeting of the Law and Society Association and Research Committee on Sociology of Law held in Budapest, July 4–7, 2001.

Davidova, E. 1995. Romano drom – Cesty romu: 1945–1990. Olomouc: Univerzita Palackevo v Olomouci

Emigh, Rebecca J.–Iván Szelényi (eds.) 2001. Poverty, Ethnicity and Gender in Eastern Europe During the Market Transition. Westport, CT: Praeger

Emigh, Rebecca–Éva Fodor–Iván Szelényi 2001. The racialization and feminization of poverty? In Emigh, Rebecca J.–Iván Szelényi (eds.): Poverty, Ethnicity and Gender in Eastern Europe During the Market Transition. Westport, CT.: Praeger, 1–32.

Eschbach, Karl–Christina Gomez 1998. Choosing Hispanic identity: Ethnic identity switching among respondents to high school and beyond. Social Science Quarterly, 79 (1): 74–90.

Ferrante, John–Prince Brown, Jr. (eds.) 1998. The Social Construction of Race and Ethnicity in the United States. New York: Longman

Havas Gábor–Kemény István–Kertesi Gábor 1998. A relatív cigány a klasszifikációs küzdõtéren. Kritika, (3)

Kemény István 1976. Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó, 1971-ben végzett kutatásról. Budapest: MTA Szociológiai Kutató Intézet

Kemény István 1997. A magyarországi roma (cigány) népességrõl (két felmérés tükrében). Magyar Tudomány, (6)

Kertesi Gábor 1998. Az empirikus cigánykutatások lehetõségérõl. Replika, március.

Kertesi Gábor–Kézdi Gábor 1998. A cigány népesség Magyarországon. Budapes: Socio-Typo

Ladányi János 1996. Romák Közép-Kelet-Európában. Társadalmi Szemle, 51 (4)

Ladányi János–Szelényi Iván 1998. Ki a cigány? Kritika, (3)

Telles, E. (megjelenés alatt). Racial Ambiguity among the Brazilian population. Ethnic and Racial Studies.

Telles, E.–Nelson Lim 1998. Does it matter who answers the race question? Racial classification and income inequality in Brazil. Demography, 35 (4), November: 465–74.

Wade, Peter 1997. Race and Ethnicity in Latin America. Chicago: Pluto Press

Waters, Mary 1992. Ethnic Options. Berkeley: University of California Press

Waters, Mary 1999. The social construction of race and ethnicity – Some examples from demography. In Denton, Nancy–Stewart Tolnay (eds.): American Diversity: A Demographic Challenge for the Twenty-First Century. Albany: State University of New York Press