Szelényi Iván SZEGÉNYSÉG, ETNICITÁS ÉS A SZEGÉNYSÉG "FEMINIZÁCIÓJA" AZ ÁTMENETI TÁRSADALMAKBAN
- BEVEZETÉS
Elméleti kérdések
Mind a szegénység mértéke, mind jellege változóban van Kelet-Európában a szocializmusból a piacgazdaságba való átmenet korszakában. Nem csupán a legnagyobb szegénységben élõk arányszáma nõtt meg számottevõen, de több kutató szerint a szegénység jellege is megváltozott. A társadalomtudósok általában úgy vélték, hogy az államszocializmus idején a szegénységet elsõsorban demográfiai tényezõk határozták meg. Sokgyermekes családok, idõs vagy beteg emberek lettek szegények. Egyes megfigyelõk szerint a posztkommunizmus idõszakában a társadalmi állás, etnicitás, illetve nem tekinthetõ a szegénység fõ okának.
Továbbá számos kutató szerint a piacgazdaság kialakulásával inkább elõfordulhat, hogy egyesek egész életükben szegények maradnak, illetve a legnagyobb szegénységben élõk térben is inkább szegregálódnak a kevésbé szegényektõl, mint korábban. A posztkommunizmusban tehát egy "új szegénység" figyelhetõ meg. Másként fogalmazva a posztkommunizmus korszakában kialakulóban van egy társadalom alatti társadalom, egy "underclass", különösképpen, ha a szegénység és etnikum összekapcsolódnak, vagyis ha a szegénység koncentrálódik egy vagy néhány etnikailag meghatározható társadalmi csoportban. Ladányi János egyik központi hipotézise szerint sok roma az átmeneti társadalmakban szélsõséges szegénységben él, nincs reménye már arra, hogy valaha is kikerüljön a nyomorból, térben is egyre inkább szegregálódik a nem romáktól és kevésbé szegényektõl, s gyermekeire is hasonló sors vár. Ebben az értelemben ír Ladányi roma "társadalom alatti társadalomról", roma "underclass"-ról.
Vannak azonban, akik azzal érvelnek, hogy nemcsak bizonyos etnikai csoportokat sújt a szegénység jobban, mint az etnikai többséget, hanem a nõk is nagyobb arányban találhatók a szegények között, mint a férfiak, tehát a szegénység "feminizálódik". A szegénység feminizálódása azt jelenti, hogy azok a háztartások, melyekben a családfõ nõ, nagyobb valószínûséggel lesznek szegények, mint a férfi családfõvel rendelkezõ családok, illetve a szegény háztartásokon belül a nõk inkább viselik a szegénység terheit, mint a férfiak.
Végül, úgy tûnik, számottevõ országok közötti különbség is kimutatható a szegénység mértékét, jellegét és dinamikáját illetõen Európa posztkommunista társadalmaiban. Egyes országok a neoliberális reform útját követve mintha a liberális piacgazdaság felé vezetõ "evolúciós" úton járnának. Más országok óvatosabban távolodtak el az államszocialista modelltõl, s ennek következtében átalakulásuk "involúciós" jellegû, s úgy tûnik, a kapitalizmus egy neopatrimoniális rendszerét kezdik kialakítani. Neoklasszikus közgazdászok azt állították, hogy a neoliberális reform eredményei idõvel "letüremkednek" a társadalom alacsonyobb rétegeibe is. Másként fogalmazva a neoklasszikus közgazdászok arra számítanak, hogy a neoliberális reform gazdasági növekedést indukál, s bár a társadalmi egyenlõtlenségek akár még nõhetnek is, az abszolút szegénység csökkenni fog a reform elõrehaladtával és a piac térnyerésével. Következésképpen azokban az országokban, melyekben nem valósították meg a neoliberális reform javaslatait, ott - a neoklasszikus közgazdászok szerint - gazdasági stagnálásra és a szegénység újratermelõdésére kell számítanunk.
A Szociológiai Szemlének ebben a különszámában közreadott tanulmányok az elsõ alkalommal tesznek kísérletet arra, hogy ezeket az elméleti kérdéseket szembesítsék egy 1999-2000-ben hat európai posztkommunista országban végzett empirikus kutatás eredményeivel. A szerzõk azt fontolgatják, hogy a 20. század utolsó évtizedében volt-e tendencia Közép- és Kelet-Európában egy "új szegénység" kialakulására, kimutatható-e, hogy egy "társadalom alatti társadalom", egy "underclass" formálódik. A tanulmányok egy része azt is vizsgálja, hogy különbözõ társadalmakban miként konstruálódik a roma etnicitás, mi az összefüggés szegénység és etnicitás között. Más tanulmányok azt próbálják elönteni, hogy a szegénység feminizálódik-e a posztkommunista átmenet korszakában. Végül egyes tanulmányok azt dokumentálják, hogy mennyiben vannak országok között különbségek a szegényég mértékében, illetve természetében.
Adatok és kutatási stratégia
Az elõzõekben felvetett kérdésekre statisztikai adatokkal próbálunk választ adni. Ezeket az adatokat egy kérdõíves felmérés során állítottuk elõ. A felmérésre hat posztkommunista országban, Bulgáriában, Lengyelországban, Magyarországon, Oroszországban, Romániában és Szlovákiában került sor az 1999 õsze és 2000 tele-tavasza közötti idõszakban. Vizsgálódásunk nem korlátozódott kérdõíves felmérésre, néprajzi kutatómunka egészítette ki. A Ford Alapítvány támogatta a kutatást. A kutatás igazgatója én voltam, társigazgatókként Rebecca Emigh, Fodor Éva és Ladányi János segítettek munkámban. Minden országban, ahol a kutatás folyt, kutatókból és doktorandus-hallgatókból álló kutatócsoport vett részt munkánkban.
A felmérést mindegyik országban országos reprezentatív mintán végeztük. Oroszországban az Uráltól nyugatra elhelyezkedõ országrészekben véletlen módszerrel 2.500 egyént választottunk ki, az országos véletlen minta nagysága minden más országban 1.000 fõ, illetve háztartás volt. Romániában és Szlovákiában a minta kiválasztása a "véletlen séta" módszerével történt, vagyis az elsõdleges mintavételi egység a háztartás volt. Az egyéni válaszadókat a háztartásokon belül a Kish-táblázat segítségével választottuk ki. Minden más országban az egyének véletlen mintáját állítottuk elõ, különbözõ névsorok felhasználásával. Az így elõállított minták reprezentatívnak tekinthetõk, adataink jól közelítik a népszámlálásból ismert népességmegoszlásokat. Kivételt Szlovákia képvisel, ebben az országban a minta alulreprezentálta az alacsony iskolai végzettségûeket és a romákat. Itt a problémát az okozta, hogy a szlovák piackutató intézmény nem tudta kellõ mértékben ellenõrizni a "véletlen sétát", illetve az így elvégzett mintavételt. Erõforrások hiányában ez az intézmény a véletlen minta kiválasztását a kérdezõbiztosokra bízta. Még csak térképeik se voltak a kiválasztott településekrõl, tehát azt se tudták pontosan véletlenül kiválasztani, hogy a véletlen mintának pontosan melyik háztól kell kezdõdnie. Nem meglepõ tehát, ha a kérdezõbiztosok igyekezték elkerülni a szegényebb negyedeket, s elkerülték a cigánytelepeket. Ezt a problémát a kutatás korai fázisában felismertük, de a szlovák partnerünk a hibát nem tudta kijavítani. Vagy el kellett fogadnunk, hogy Szlovákiában egy nem kellõ mértékben reprezentatív mintánk lesz, vagy ki kellett volna hagynunk Szlovákiát a vizsgálatból. Sok töprengés után úgy döntöttünk, hogy a kisebb hiba az lesz, ha vállaljuk a minta torzításait, hiszen az így bekövetkezett hiba nagysága felmérhetõ, s az elemzés során figyelembe vehetõ.
A véletlenül kiválasztott általános népességmintát kiegészítettük két véletlenül kiválasztott túlreprezentált almintával - romákat és a különösen nagy szegénységben élõket reprezentáltuk túl, mivel ez a két népességcsoport volt fontos elméleti hipotéziseink ellenõrzéséhez. Továbbá: a véletlen általános népességminta esetében egyik csoportból se kerültek volna be válaszadók elég nagy esetszámmal a mintába ahhoz, hogy ezeket az adatokat statisztikailag értelmezni tudjuk.
Az elmúlt néhány évben különbözõ közvélemény-kutató intézetek több alkalommal is használták felméréseikben a kérdezõbiztosok jelentését annak a meghatározására, hogy kit lehet romának tekinteni. Magyarországon mind a Szonda-Ipsos, mind a TÁRKI használta ezt a módszert. A Ladányi Jánossal közösen a Szociológiai Szemle e számába írt dolgozatunkban mérlegeljük, hogy melyek a kérdezõbiztosi jelentéseket felhasználó roma-meghatározás elõnyei és hátrányai más, a roma etnicitás meghatározásához felhasználható módszerekkel összehasonlítva. A népszámlálásokban például általában azt tekintik romának, aki önmagát romának nevezi meg. Egyes kutatók szakértõk (szociális munkások, pedagógusok stb.) véleménye alapján határozzák meg, hogy egy népességen belül ki tekinthetõ romának. A mi vizsgálatunkban mindhárom módszert felhasználtuk. Kiindulópontként a kérdezõbiztosi jelentéseket használtuk fel, s így állítottunk elõ egy "roma" túlreprezentációt. A tényleges kérdõíves felmérés során azonban megkérdeztük mindazoktól, akik a mintánkba bekerültek, hogy önmagukat romának tekintik-e. Végül, miután a felmérést befejeztük mindazokban a népszámlálási körzetekben, ahol vagy a kérdezõbiztos jelentése, vagy önidentifikáció alapján romákat véltünk találni, megkértünk szakértõket, hogy jelöljék meg azokat a családokat, akiket õk romának tekintenek a mintánkba bekerült személyek közül. A három "klasszifikációs rendszer" összehasonlító elemzése kutatásunk egyik fontos célkitûzése. Úgy képzeljük, hogy a legtágasabb kört a kérdezõbiztosi minõsítés adja. Valószínûtlen, hogy nagy számban lennének olyanok, akik magukat romának tekintik, vagy akiket a szakértõk romának minõsítenek, de akiket a kérdezõbiztosok ne gondoltak volna romának. A három klasszifikációs rendszert mintegy három, az elõzõt mindig magába foglaló, egyre tágasabb körök rendszereként képzeltük el: a szakértõk mindenkit romának fognak minõsíteni, akik magukat romának tekintik, de ezen túl egyes egyéneket romának minõsítenek azok közül is, akik magukat nem tekintik romának. Hasonlóképpen a kérdezõbiztosok mindenkit romának tekintenek majd, akiket a szakértõk romának vélnek, de minõsítenek egyeseket romának azok közül is, akikrõl a szakértõk nem gondolják, hogy romák. Amennyiben ez az elõfeltevés megállja a helyét, nem ésszerûtlen az eljárásunk, vagyis az, hogy a roma túlreprezentációt a kérdezõbiztosi jelentések alapján végeztük el.
Három országban (Bulgáriában, Magyarországon és Romániában), ahol jelentõs roma népesség él, piackutató cégekkel együttmûködve állítottuk elõ a roma túlreprezentációt. Bár Szlovákiában is számottevõ a roma népesség, a velünk együttmûködõ szlovák cég módszertani problémái miatt nem mertünk arra vállalkozni, hogy roma túlreprezentációt kíséreljünk meg ebben az országban. Mindhárom országban, ahol a romákat túlrepreprezentáltuk, a piackutató intézmények havonta végeznek felméréseket (többnyire egy ezerfõs mintán) úgynevezett "omnibusz" kérdõívekkel. Mi egy éven keresztül dolgoztunk együtt ezekkel a piackutató intézményekkel, s 10.000-19.000 háztartás "szûrését" végeztük el ily módon. Az omnibusz-kérdõívhez kapcsolódva néhány kérdést tettünk fel az interjú befejezése után a kérdezõbiztosoknak. Azt kérdeztük tõlük, hogy a háztartást vagy annak valamelyik tagját romának vélik-e. Azt is megkérdeztük, hogy mennyire biztosak ebben, s mire alapítják véleményüket. Az így romának minõsített háztartások képezték a roma almintát.
Hasonló módszerrel túlreprezantáltuk a legnagyobb szegénységben élõket is négy országban (Bulgáriában, Lengyelországban, Magyarországon és Romániában). Oroszországban nem reprezentáltuk túl a legszegényebbeket, mert elõvizsgálataink azt mutatták, hogy a 2.500 fõs véletlen általános népességmintában elég "nagyon szegény" lesz ahhoz, hogy az adataikat statisztikailag értelmezni tudjuk. Szlovákiában a már említett módszertani okok miatt álltunk el a legszegényebbek túlreprezentációjától. Akárcsak a roma túlreprezentáció esetében, a szegények túlreprezentációját is szûrõkérdésekkel végeztük el, a piackutató intézmények omnibusz-felméréseihez kapcsolódva. A kérdezõbiztosoknak egy sor kérdést tettünk fel az éppen megkérdezett háztartás anyagi helyzetére vonatkozóan (így például megkérdeztük, látta-e jelét alultápláltságnak a háztartásban, a lakást egészségtelennek vagy életveszélyesnek tekinti-e, stb.). Ha a kérdezõbiztos akár csak egyik kérdésre is pozitívan válaszolt, akkor a háztartást beválasztottuk a "legszegényebbek" almintájába. A tényleges felmérés során azután számos kérdést tettünk fel a háztartás életszínvonalát illetõen, és a kérdezõbiztost (aki az esetek jó részében egy másik személy volt a mi felmérésünknél, mint a szûrõvizsgálatnál) ismét megkértük, hogy válaszoljon ugyanazokra a kérdésekre, melyekre a szûrõfelmérés kérdezõbiztosának kellett válaszolnia. A legszegényebbek túlreprezantációja tehát azt a célt szolgálta, hogy elegendõ számban találjunk nagyon szegény nem romát (akik nem csak a kérdezõbiztos becslése alapján minõsültek nagyon szegénynek, hanem a felmérésünk adatai alapján is azoknak bizonyultak), s így össze tudjuk hasonlítani elegendõ számban a nagyon szegény nem romákat a nagyon szegény romákkal.
Mind a roma, mind a nagyon szegény túlreprezentáció véletlen mintát eredményezett. Pontosan tudjuk, hogy milyen valószínûséggel került egy háztartás a túlreprezentált almintába, tehát megfelelõ súlyozással akár együtt is tudjuk elemezni különbözõ mintáinkat. Fontos viszont hangsúlyoznunk, hogy mi mind a roma etnicitást, mind a "szegénységet" társadalmi konstrukcióként értelmezzük. Szó sincs tehát arról, mintha elfogadnánk a kérdezõbiztos "becslését" akár a megkérdezett etnicitásáról, akár szegénységérõl mint "igaz" állítást. Mind az etnicitásról, mind a szegénységrõl a definíciók sokaságával dolgozunk, s azt próbáljuk megérteni, ki mikor kit tekint cigánynak, illetve szegénynek, s nem az érdekel bennünket, hogy ki "valójában" cigány vagy szegény. Ennek a problémának a metodológiai kérdéseivel részletesebben foglalkozom Ladányi Jánossal közösen írt dolgozatomban, ami szintén a folyóiratnak ebben a számában jelenik meg.
Kérdõíves felmérésünket néprajzi esettanulmányok egészítették ki. Mindegyik országban két-három különösen szegény települést választottunk ki. E települések nagyobbrészt falvak voltak - mindössze két városi gettóról készítettünk szociográfiát. A legtöbb település roma gettó volt, bár akadt - Lengyelországban, Oroszországban és Grúziában - néhány olyan település is, mely vagy csupán nagyon szegény volt, vagy egy nem roma - Grúzia esetében: kurd - szegény etnikum lakóhelye volt. A nemzeti kutatócsoportjaink diák/doktorandus tagjai egyéves ösztöndíjat kaptak tõlünk, s cserébe azt kértük tõlük, hogy ezeken a településeken szociográfiát készítsenek. Azt vártuk tõlük, hogy az év egy részét e településeken éljék le, s ott résztvevõ megfigyelést végezzenek. 1998-1999-ben több alkalommal találkoztak a kutatás igazgatói a nemzeti kutatócsoportokkal, s e hosszabb, hétvégéket kitöltõ munkaüléseken koordináltuk a települések kiválasztását, s megpróbáltuk egybehangolni a településeken végzett munka módszertanát. E szociográfiákról készített jelentések web-oldalunkon (www.yale.edu/ccr/) olvashatók. (A web-oldalon ki kell választani a "Poverty Project"-et, majd ott a "Final Reports"-ot, ahol összes elkészült szociográfia teljes szövege megtalálható.)
A hat országot a kutatásunkat inspiráló elméleti megfontolások alapján választottuk ki. Mint már utaltunk rá, az országok úgy is felfoghatók, mint a "posztkommunista kapitalizmusok" különbözõ ideáltípusai, s az országok különböznek egymástól etnikai összetételüket tekintve is. Kutatásunkban alapvetõen két fõbb kérdésre keresünk választ. Elõször is azt kutatjuk, van-e tendencia egy társadalom alatti társadalom vagy "underclass" kialakulására, s ha igen, ennek szükséges elõfeltétele-e egy roma vagy a romához hasonló etnicitás jelenléte valamely társadalomban. E kérdésre a választ a lengyel és orosz szegénységnek a bolgár, magyar vagy román szegénységgel való összehasonlítása adhatja meg. Az elsõ két társadalom etnikailag lényegileg homogén, az utóbbi három társadalomban számottevõ cigány kisebbség él. (Oroszországban élnek különbözõ etnikai csoportok, de azok általában zárványszerûen, szinte "rezervátumokba", autonóm területekbe zárva különülnek el az orosz társadalomtól).
A második fontos kérdésünk, hogy az a tény, hogy a posztkommunista társadalmak az átalakulás különbözõ útjait választották, következményekkel jár-e a szegénység mértékére és dinamikájára. E kérdésre a választ a "neoliberális rezsimeknek", vagyis Lengyelországnak és Magyarországnak a "neopatrimoniális redszerekkel", vagyis Bulgáriával, Oroszországgal és Romániával való összehasonlításával keressük.
Miután az adatokat összegyûjtöttük, és a szociográfiai munkát is befejeztük, a Ford Alapítvány támogatásával a nemzeti kutatócsoportok tagjait meghívtuk egy-egy szemeszterre, hogy a Yale-en közösen elemezzék az adatokat. 2000 szeptembere és 2001 decembere között három munkacsoport mûködött a Yale-en. Mindegyik munkacsoportnak 6-8 tagja volt, s a Yale-en tanuló amerikai doktorandus-hallgatók is bekapcsolódtak az elemzõ munkába. 2000 õszi szemeszterében a fõ feladat az országok közötti összehasonlítás volt. A 2001 tavaszi szemeszterében mûködõ munkacsoport az etnicitás és szegénység összefüggéseivel foglalkozott. 2001 õszi szemeszterének a témája a szegénység feminizációja az átmeneti társadalmakban.
Eredmények
A Szociológiai Szemle e számában megjelenõ tanulmányok az eddig készült munkánkból mazsoláznak, s az elõzetes eredményekrõl próbálnak áttekintést adni. Távlatosabb célunk, hogy a kutatás eredményeibõl több monográfia hosszúságú mûvet publikáljunk, vagyis e különszám mintegy csak elõre jelzi, hogy mik is a kutatás fontosabb eredményei.
Két dolgozat, Gail Kligman írása, valamint a Ladányi Jánossal közösen írt esszém a roma etnicitás "társadalmi konstrukciójával" foglalkozik. Kligman a szociográfiai kutatások eredményei alapján keresi a választ arra a kérdésre, hogy "ki a cigány?". Ladányival közösen írt dolgozatunk kvantitatív adatokat elemez, bár egyelõre csak a leíró statisztikák szintjén, s azt próbáljuk kimutatni, hogy mennyire térnek el, illetve egyeznek meg a különbözõ "klasszifikációs rendszerek". E tanulmányban az elemzésünk a kérdezõbiztosi klasszifikáció és az önidentifikáció összehasonlítására korlátozódik, a szakértõi klasszifikáció elemzése még várat magára.
Két tanulmány foglalkozik a nõknek a posztkommunista átalakulás korszakában tapasztalt helyzetével. Fodor Éva a "szegénység feminizációjának" a hipoitézisét ellenõrzi. Úgy látja, hogy a neoliberális rendszerekben nincs sok jele a szegénység feminizálódásának, a neopatromniniális rendszerekben azonban talál olyan bizonyítékot, ami a feminizáció hipotézisét támogatja. Christy Glass és Janette Kawachi a munkanélküliség mértékében fennálló nemek közötti különbséget vizsgálják. Kutatásukat Lengyelországra és Magyarországra korlátozzák, s azt találják, hogy a nõk nagyobb valószínûséggel lesznek munkanélküliek Lengyelországban, mint a férfiak, de ez nem áll Magyarország esetében. Ugyanakkor úgy tûnik, hogy a nõk elõnye Magyarországon a munkanélküliség tekintetében - amit Fodor Éva korábbi tanulmányaiban 1993-as adatok alapján dokumentált - 2000-re megszûnik, vagy legalábbis csökkent.
Végül Henryk Domański és Petar-Emil Mitev a szegénység mértékét és dinamikáját országok között hasonlítják össze. Domanski arra a következtetésre jut, hogy az "underclass" kialakulásának hipotézisét a neoliberális rendszerekbõl származó adatok nem támasztják alá, de neopatrimoniális rendszerekben van jel arra, hogy kialakul egy társadalom alatti társadalom, a társadalom tehát "kettészakad". Mitev eredményei konzisztensek Domanski tanulmányával, úgy találja, hogy nagyobb mérvû és mélyebb a szegénység a neopatrimoniális rendszerekben, mint a neoliberális rezsimekben.
Személyes véleményem szerint kutatásunk fõbb eredményei a következõk:
Ebben a számban egyik tanulmány sem foglalkozott azokkal az adatokkal, melyeket a kérdõíves felmérésünk során a szegénység "történetérõl" gyûjtöttünk össze, holott az e kérdésekre kapott válaszok igen érdekesek. A személyes interjúk során több kérdést tettünk fel arra vonatkozóan, hogy válaszadóink milyen mérvû szegénységet tapasztaltak életük különbözõ szakaszaiban. Ilyen "retrospektív", múltra visszatekintõ kérdésekkel tudakoltuk, hogy amikor válaszadóink 14 évesek voltak, emlékezetük szerint szegények voltak-e, ugyanezeket a kérdéseket feltettük 1988-ra és 2000-re is. Tudomásunk szerint ez az egyetlen adatbázis, amelyik hat országra ilyen szisztematikusan próbálta feltérképezni, hogy (2000-ben) miként emlékeznek vissza a kommunizmust "túlélõk" életükre és az államszocializmusra. Az e kérdésekre adott válaszokból természetesen nem tudjuk rekonstruálni a szocializmus történetét: a 2000-ben még élõ, de, mondjuk, az ötvenes években 14 éves korba lépõk nem képezik az ötvenes évek népességének a mintáját (de még csak az akkor 14 évessé érõk mintáját sem), de e válaszok arról jó képet adnak, hogy mi 2000-ben az emberek "emléke" a szocializmusról. Itt tehát nem a szocializmus történetérõl van szó, hanem a szocializmust túlélõk emlékeirõl. Az eredmények e megszorítások ellenére rendkívül érdekesek. Mindenekelõtt kivétel nélkül minden országban a megkérdezettek úgy emlékeznek, hogy 1988-ban az életük jobb volt, mint 2000-ben. Továbbá ismét kivétel nélkül minden országban valamennyi - 1988 elõtt 14 éves kort elért - kohorsz tagjai úgy emlékeznek, hogy 14 éves korukban szegényebben voltak, mint 1988-ban. Az is figyelemre méltó, hogy bár 1988-ra emlékezve a megkérdezettek különbözõ életszínvonalról számolnak be - a magyarok kevesebb szegénységre emlékeznek, mint a többi országban élõk, a lengyelek, oroszok, románok a bolgároknál, illetve a szlovákoknál kevésbe festik rózsaszínûre életkörülményeiket 1988-ra vonatkozóan -, ennek ellenére 1988-ban az országok közötti különbségek mérsékeltek voltak. Válaszadóink emlékezete szerint 1988-ban a volt szocialista országok közelebb voltak egymáshoz életszínvonalukat tekintve, mint amikor válaszadóink 14 évesek voltak. Magyarán: válaszadóink a szocializmust úgy élték meg, mint egy olyan korszakot, mely során az országok közötti különbségek ugyan meg nem szûntek, de azért mérséklõdtek.
Az országok közötti különbségeket kutatva igyekeztünk felmérni azt is, hogy mi történt e vonatkozásban a posztkommunizmus elsõ évtizedében. 1993-ban Donald Treimannal végeztem egy szinte ugyanezekre az országokra kiterjedõ kutatást, amikor ugyanazokat az életkörülményekre irányuló kérdéseket tettük fel 1993-ra és 1988-ra vonatkozóan. Most tehát módunk nyílik azt is megvizsgálni, 1993 és 2000 között romlott-e vagy javult-e a válaszadóink helyzete. Adataink azt mutatják, hogy 1993-ban az emberek valamennyi országban körülbelül hasonló módon ítélték meg életkörülményeik romlását 1988-hoz viszonyítva. 2000-re azonban ez a trend megváltozik. Azokban az országokban, ahol neoliberális reformot hajtottak végre (Lengyelországban és Magyarországon), valamelyest csökken azoknak az arányszáma, akik a helyzetüket 1988-hoz képest romlónak ítélik meg, míg a neopatrimoniális rendszerekben válaszadóink életszínvonaluk további számottevõ romlásáról számolnak be. 2000-ben a neoliberális rezsimekben a válaszadók kisebb arányban gondolják, mint 1993-ban, hogy rosszabbul élnek, mint 1988-ban éltek. A neopatromoniális rendszerekben az ilyen választ adók arányszáma lényegesen nõ 1993-hez képest. Vagyis míg az átmenet "társadalmi árát" tekintve 1993-ban nem volt számottevõ különbség az országaink között, 2000-re olló nyílik a neoliberális és neopatrimoniális kapitalizmusok között.
Bulgáriában, Magyarországon és Lengyelországban felmértük az országok közötti szegénységbeli különbségeket, és az országokon belül a romák és nem romák közötti szegénységbeli különbségeket is. Azt találtuk, hogy az országok közötti különbségek csaknem olyan nagyok, mint az etnikai csoportok közötti különbségek. Így például a magyar romák csak valamivel szegényebbek, mint a nem roma bolgárok. Ugyanakkor valamennyi országban a romák igencsak túl vannak reprezentálva a legszegényebbek között. Ha azonban a legszegényebbek etnikai összetételét vizsgáljuk, akkor a kép megváltozik. A legszegényebbek nagyobb része nem roma. A romák nagy része tehát nagyon szegény, de a nagyon szegények nagy része mégsem roma. A szegénykérdés tehát nem roma kérdés, bár a romák legégetõbb problémája a szegénység. Ennek ellenére minden országban akadnak jó számban romák, akik egyáltalán nem szegények. Romániában hallottam a szólásmondást: gazdag, mint egy cigány! Ha azt firtatjuk, mi magyarázza a roma népesség társadalom alá süllyedését, illetve azt, hogy a cigányok közül mégis kik tudnak fennmaradni, vagy akár még fel is emelkedni, elõfeltevésünk az, hogy azok a romák, akik megtartották hagyományos kultúrájukat, mintha jobban boldogulnának az átmenet idõszakában. Az államszocializmus asszimilációs politikája, ami a cigányságot a társadalom legaljára integrálta (a társadalom olyan talpazatába, amely alól a posztkommunista deindusztrializációval kiesett az alap), mintha a lehetõ legrosszabb megoldás lett volna. A lumpen sorba süllyedt, korábban nehézipari segédmunkásként "integrált", de hagyományos kultúráját elvesztett cigányság rosszabbul járt, mint - mondjuk - az a kalderash cigány, aki megõrizte a hagyomány bizonyos elemeit. Ezzel a megjegyzéssel nem romantizálni kívánom a cigányság kultúráját, de relativizálni igen a minden áron történõ asszimilációs politikák hosszabb távú eredményeit.
Végül azt is kutattuk, van-e jele annak, hogy a szegénység feminizálódik az átmenet korszakában: mutatják-e adataink, hogy a nõk inkább lesznek szegények, mint a férfiak? Figyelmünket a nõi háztartásfõvel rendelkezõ családokra koncentráltuk. Feministák érvelnek azzal, hogy nõk a családon belül is jobban szenvedhetnek a szegénységtõl, mint a férfiak, vagyis férfi háztartásfõvel rendelkezõ családokban is elõfordulhat a szegénység feminizálódása. Ezt nem vitatom. Aligha kétséges, hogy szegény családokban a férfiak gyakran aránylag védve vannak a szegénység terhétõl. Gyakran az asszonyoknak kell küzdeniük, hogy a férfiak ne kaparintsák meg a családba befolyó jövedelmet - fizetést, nyugdíjat, vagy akár a családi pótlékot is -, s ne használják azt saját egyéni fogyasztásukra, a család élelmezésének a gondját az asszonyokra hárítva. A családi pótlékot a kocsmába hordó férfi s a gyerekeinek élelemért küzdõ anya nem ismeretlen a szegény családokban. Ennek ellenére nem ésszerûtlen az a feltevés, hogy tartós feminizáció a felbomlott családokban mélyebb és gyakoribb, arról nem is beszélve, hogy a családon belüli férfi-nõi különbségek kvantitatív módszerekkel való mérése nehéz feladat, s a mi kérdõíves felmérésünk erre alkalmatlannak bizonyult. Nos, visszatérve a nõi háztartásfõvel rendelkezõ háztartások elnyomorodására, megállapíthatjuk, hogy neopatrimoniális rendszerekben ilyen jellegû feminizáció kimutatható, de neoliberális rendszerekben nem tudtunk kimutatni számottevõ különbséget férfi és nõi háztartásfõvel rendelkezõ családok elszegényedési fokában. Meglepõ módon a neoliberális rezsimek inkább megõrizték a szociális védõhálójukat. Fodor Éva, Christy Glass és Janette Kawachi kutatásai pedig azt mutatják, hogy a szegénység feminizációja legszorosabban a jóléti állam hiányával függ össze.