1. Bevezetés

Az alábbi tanulmányban azt vizsgáljuk, hogy milyen szerepet tölthetnek és töltenek be a munkavállalói tulajdonban lévõ szervezetek a kialakuló piacgazdaságban. A szakirodalomban hangsúlyosan szereplõ néhány elméleti szempont áttekintését követõen a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem szociológia tanszékén folyó Vállalati panel kutatássorozat adatait vizsgáljuk meg.

A munkavállalói tulajdonlás kérdéskörével sokféle megközelítésben foglalkoznak a társadalomkutatók. Gazdaságelméleti szakfolyóiratokban ugyanúgy találkozhatunk a témával foglalkozó tudományos közleményekkel, mint a gazdaságszociológiai monográfiák között, vagy gazdaságpolitikai tanulmánykötetekben. Természetesen a vezetéstudományi szakirodalom is nagy teret szentel a témának. A kutatások rendszerezése azonban nem csak tudományterületek szerint történhet. Elemzésünk szempontjából különös jelentõsége van az alábbi két kutatási stratégia világos elkülönítésének:

a) A kutatások egy részének középpontjában a munkavállalói tulajdonlás egyéb gazdálkodási formákkal való általános összehasonlítása áll. Az összevetés különféle szempontok alapján történhet. Lehet vizsgálni etikai-világnézeti értékek szempontjából a tulajdonformákat. Ebben az esetben azt elemzi a kutató, hogy a munkavállalói tulajdon összevetve más formákkal mennyiben felel meg a szabadság, az igazságosság vagy egyéb más elv támasztotta követelményeknek. Lehet hatalmi érdekek szempontjából közelíteni a témához. Ekkor a kutatási kérdés az, hogy kinek a befolyásolási képességét növeli, és kiét csökkenti egy gazdálkodó egység munkavállalói tulajdonba kerülése. Végül a gazdasági hatékonyság szempontjából is össze lehet vetni a különbözõ tulajdonformákat. A fenti módszert alkalmazó kutatások közös jellemzõje, hogy általános következtetések levonását tûzik ki célul.

b) A munkavállalói tulajdonnal foglalkozó irodalom másik része a meglévõ munkavállalói tulajdonú szervezetek sajátosságait vizsgálja. Azt kívánja megtudni, hogy miért alakult ki ez a tulajdonforma a gazdaság egyes területein, és miért nem található meg máshol. Az ilyen típusú kutatásokat gyakran, de nem mindig funkcionalista megközelítésmód jellemzi, amely a piaci szelekció mechanizmusára épül.

Az alábbi tanulmányban a b) pontban ismertetett megközelítés dominál, ugyanakkor röviden utalunk az a) pontban bemutatott szemléletet követõ munkák következtetéseire is. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert a hazai szakirodalomban elsõsorban a tulajdonformák általános összevetésére találunk példákat. További sajátossága a magyarországi kutatásoknak és szakmai vitáknak, hogy a munkavállalói tulajdonú szervezetek egy szûk csoportjára koncentrálnak. Elsõsorban a nagyméretû volt állami (ipar)vállalatok privatizációja kapcsán vizsgálták az alkalmazottak tulajdonhoz jutásának lehetõségeit. Az alábbiakban a munkavállalói tulajdonlás más formáit és területeit is tekintetbe vesszük.

Vizsgálatunk célja közelebb kerülni annak megismeréséhez, hogy a rendszerváltás sajátos körülményei hogyan befolyásolták e tulajdoni forma terjedését hazánkban. Az elméleti irodalom áttekintésével arra keresünk választ, hogy piacgazdasági körülmények között² mely területeken és milyen indokok alapján jöhetnek létre és maradhatnak fenn munkavállalói tulajdonban (is) lévõ vállalatok. A Vállalati panel adatainak segítségével azt vizsgáljuk, hogy megmagyarázhatjuk-e az elméletben megfogalmazott általános indokok alapján a munkavállalói tulajdonú cégek elterjedtségét és sajátosságait hazánkban, vagy szükség van a gazdasági átalakulás speciális hatásainak részletesebb elemzésére.

A továbbiakban elsõként meghatározzuk azokat a gazdálkodási formákat, melyeket tanulmányunkban a munkavállalói tulajdon fogalma alá sorolunk. Ezután röviden ismertetjük a munkavállalói tulajdon mellett és ellen felhozott általános érveket, majd áttekintjük az elméleti kutatások következtetéseit arra vonatkozóan, hogy milyen körülmények között jönnek létre és maradnak fenn munkavállalói tulajdonú vállalkozások. A következõ részben röviden összegezzük a fejlett piacgazdaságokban mûködõ munkavállalói tulajdonú cégekkel kapcsolatos tapasztalatokat. Az elméleti feltevéseket a magyar iparvállalati panel kilencvenes évekbeli eredményeivel vetjük össze.


2. A munkavállalói tulajdonlás formáiról³

A tanulmányban munkavállalói tulajdonban (is) lévõ vállalkozásoknak tekintjük az a) profitrészesedéses (profit sharing) rendszerben mûködõ cégeket, b) a partnerségi szervezeteket és c) a termelõ szövetkezeteket. A profitrészesedéses rendszerben a vállalat vagyonának jelentõs része lehet külsõ tulajdonosok kezén. Emellett lehetséges, hogy az alkalmazottaknak csak egy kis része tulajdonos. A legtöbb esetben úgy jönnek létre, hogy egy hagyományos kapitalista vállalat tulajdonosai (késõbb tárgyalandó indokokból) részesedést ajánlanak a vállalat bizonyos tulajdonosi jogaiból a munkavállalóknak (vagy egy részüknek). Ennek a részesedéses rendszernek sokféle formája lehetséges attól függõen, hogy milyen jogokat kapnak a dolgozók. Ezekkel a típusokkal most nem foglalkozunk részletesebben. Az úgynevezett partnerségi szervezetekben többnyire dolgozók kezén van a cég nagy része vagy egésze. Azonban a munkavállalóknak csak egy kisebb része tulajdonos (és õk is a klasszikus részvénytulajdonlásnál kötöttebb formában). Többnyire jogászok, orvosok és más értelmiségi szakmák képviselõi választják ezt a társulási formát a fejlett piacgazdaságokban. A termelõ szövetkezetekben (a változatos mûködési formák tipikus esetében) a tulajdonosok nagy része vagy egésze dolgozó, és a dolgozók nagy része, esetleg egésze tulajdonos. A szövetkezetek jellegzetességei idõben és térben nagy változatosságot mutatnak. Valamivel bõvebben az empirikus áttekintésben lesz szó róluk.

Látható, hogy meglehetõsen tágan értelmezzük a munkavállalói tulajdonú vállalkozás fogalmát. Nem követeljük meg, hogy minden dolgozó (vagy a dolgozók többsége) részesedjen a tulajdonból, és azt sem, hogy a tulajdon egésze (vagy többsége) dolgozók kezén legyen. Joggal vetõdhet fel kritika egy ilyen tág értelmezéssel szemben. Hiszen eszerint az olyan cég is munkavállalói tulajdonban van, ahol a tulajdonosok speciális (profithoz kötött vagy részvénnyel fizetõ) ösztönzõket alkalmaznak a vállalatot irányító néhány vezetõ körében. Azonban úgy gondoljuk, hogy vannak lényeges közös motívumok a fent felsorolt különbözõ típusú szervezetek létrejöttében és fennmaradásában. Ráadásul ennek a definíciónak nagy elõnye, hogy használatával el tudunk rugaszkodni a munkavállalói tulajdonhoz kötõdõ hétköznapi képzetektõl, melyek nagyon szûkre szabnák elemzésünk kereteit.


3. Elméleti áttekintés
3.1. A munkavállalói tulajdon általános összevetése más tulajdonformákkal
Etikai-világnézeti érvek és ellenérvek

A munkavállalói tulajdonlás melletti indokok két nagyobb csoportba sorolhatók. Az egyik az "osztálykülönbségek" csökkentésére teszi a hangsúlyt. Eszerint a dolgozók tulajdonhoz juttatása mérsékelheti a tõkekoncentrációt (Poole 1989). Ezzel együtt csökkenhetnek a tõkések és munkások közötti jövedelemkülönbségek (Komlósy 1990). Védettebbé válnak a munkások az elbocsátások anyagi következményeivel szemben, hiszen tõkejövedelmüket utcára kerülésük után is élvezhetik (Makó 1989a, 1989b). A szocializmus hagyományos céljai piacgazdasági eszközökkel érhetõk el a munkavállalói tulajdonlás segítségével. Az érvek másik csoportja a munkahelyek biztonságát helyezi elõtérbe. Azt hangsúlyozzák ezek a gondolatmenetek, hogy a munkások nem áruk, meg kell valahogy védeni jogukat arra, hogy munkahelyükön maradhassanak kedvezõtlen piaci körülmények között is (Stark 1991). A munkavállalói tulajdonlás bizonyos formáinak elterjedése csökkentheti a munkanélküliséget (Stark 1991 Baddon et al. 1989; Weitzman 1985⁴). Az ellenérvek közül az egyik legfontosabb annak igazságtalanságát hangsúlyozza, hogy a munkások anyagi helyzete nagymértékben vállalatuk sikerességén múlik, mikor õk egyedileg kevésbé tehetnek a cég helyzetérõl (Stark 1991). A szabad munkaerõpiac jobban szolgálhatja a munkásokat, mint egy effajta "röghöz kötés".


Politikai-hatalmi érvek⁵

Egyes szerzõk szerint a nyugati demokráciák liberális és konzervatív politikusai a rendszer stabilitását akarják továbbra is biztosítani akkor, amikor a munkavállalói tulajdont támogatják (Szamuely 1992). A kapitalista rendszert romboló filozófiák erodálását remélik ettõl (Poole 1989). Mások úgy gondolják, hogy a privatizáció felgyorsítását teszi lehetõvé ez a tulajdonforma. Az egyébként nem kelendõ cégeket is hamar magánosítani lehet, megszabadítva az államot bizonyos kötelezettségektõl (Tulajdon Alapítvány 1991). Némely politikai döntéshozó a felelõsség nélküli menedzserhatalom fenntartását segítheti elõ ennek a tulajdonformának a fenntartásával (Bársony–Krokos 1989).


Közgazdasági szempontok

A gazdálkodók haszonelvû szempontjait tekintve azt mondhatjuk, hogy a munkavállalói tulajdonlás lehetõséget teremthet az úgynevezett X-hatékonyság növelésére.⁶ Ez a dolgozók motivációjának növekedése révén érhetõ el. Nagyobb elkötelezettség alakulhat ki a cég irányában, mely változatlan elosztású tõkeinput és azonos munkaerõ-állomány mellett is növelheti a termelékenységet. A munkavállalói tulajdonnak köszönhetõ nagyobb hatékonyság többféle módon valósulhat meg. Javulhat az innovációs tevékenység (Makó 1989a, b). A dolgozók tágabb perspektívában szemlélik a termelést. Nagyobb eséllyel osztják meg feletteseikkel azokat az információkat, melyek lehetõvé teszik a hatékonyabb termelést munkaszervezeti vagy technikai újítás által. Csökkenhet az ellentét a beosztottak és a vezetõk között. A szakszervezetek kevésbé harcosan próbálják érvényesíteni érdekeiket. A cég fennmaradásához szükséges struktúraváltások könnyebben végrehajthatók (Baddon et al. 1989; Davy 1983; Russel 1985). Az azonnali béremelésnél relatíve nagyobb súlyt kap a cég hosszú távon várható értéke.

A mûködés hatékonyságát csökkentõ tényezõk közül a potyautas-problémát említik leggyakrabban (Alchian–Demsetz 1972; Baddon et al. 1989; Paroush 1985; Stark 1991). A cég haszna egyfajta közjószág. A munkásoknak esetleg megéri lógni, ha teljesítményük nem befolyásolja érezhetõen a vállalat összprofitját. Amennyiben a dolgozók többségi tulajdonosaik cégüknek, akkor irányítási problémák is felléphetnek a potyautas-jelenség mellett (Williamson 1980). Felmerülhet hosszabb távon az is, hogy kötöttebbé válik a munkaerõ, ami akadályozhatja a szükséges struktúraváltások véghezvitelét (Stark 1991). Korlátozza emellett a szabad munkaerõpiac mûködését. Vannak, akik a fenti ellenérvek miatt azt állítják, hogy ott sem létezhetnek sokáig ebben a formában munkavállalói tulajdonú szervezetek, ahol hatékonyabbak, mint egy hagyományos kapitalista cég (Ben-Ner 1984).


3.2. A munkavállalói tulajdonú vállalatok létrejöttének piaci alapú magyarázatai

Ebben az alfejezetben a téma közgazdasági és szociológiai irodalmát felhasználva azt vizsgáljuk meg, hogy milyen gazdálkodási körülmények között segíti elõ a munkavállalói tulajdon a sikert jobban, mint más tulajdonformák.⁷ Az a tényezõ, melynek hasznosságát elemezzük, a vállalati profit, illetve a cég értékének megjelenése a dolgozók (egyéb részének) anyagi ösztönzõi között. A munkavállalói tulajdonú vállalkozások létével kapcsolatban két dolgot kell megmagyarázni. Egyrészt arra kell választ adnunk, hogy miért nem klasszikus formában, kizárólag külsõ tulajdonosokkal dolgoznak egyes cégek. Másrészt azt kell megindokolnunk, hogy miért nem egyéni vállalkozók a tulajdonos dolgozók.⁸


Munkavállalói tulajdon a külsõ tulajdonlás helyett

– Az egyik olyan jellemzõ, amely a teljes külsõ tulajdonlással szemben (legalább részbeni) munkavállalói tulajdonra ösztönözhet, az a munkavállalók erõfeszítésének költséges megfigyelhetõsége (Alchian–Demsetz 1972: 786). Ilyenkor a vállalatból való részesedés serkentheti a dolgozót arra, hogy az ellenõrzés és a közvetlen büntetés hiányában is a cég érdekeinek megfelelõen cselekedjen. Nehéz megfigyelni például a szellemi erõfeszítéseket. Költséges az értékelése bizonyos egyedi jellegû feladatoknak. Adott típusú munkafolyamat esetén pedig növelheti a fajlagos megfigyelési költségeket az alacsonyabb ellenõrzötti létszám.

– A második kiemelendõ tényezõ a munkavállaló emberi tõkéjének jövõbeli bizonytalan megtérülése (Jensen–Meckling 1979: 502). Ha egy adott képzettségû és tapasztalatú munkavállaló felvételekor csak nagy szórás mellett lehet ismerni várható teljesítményének az értékét, az hagyományos fix bérezés mellett alulteljesítésre ösztönözhet. Ilyen feltételek mellett a munkavállalói tulajdon akkor kínálkozik jó megoldásnak, ha az elsõ pontban tárgyalt megfigyelési költségek is magasak. Az elsõ két jellemzõ tehát interakcióban van, egymás hatását erõsítik. Az oktatásban, tapasztalatban megnyilvánuló emberi tõke megtérülése fõleg a nagy kreativitást igénylõ munkaterületeken bizonytalan. Tipikus példa rá a mûvészeti tevékenység.

– Harmadikként a munkavállaló értékének növekedésébe fektetett eszközök jelentõségét emelnénk ki (Russel 1985, 1991). Minél nagyobb ez a befektetés, annál erõsebb az ösztönzés arra, hogy a vállalathoz kössék a dolgozókat. Különösen ott érdekes ez a kérdés, ahol a dolgozónak lehetõsége van arra, hogy máshol kamatoztassa munkahelyén felgyülemlett tudását, azonban cégének nehéz az esetleg távozó munkavállaló megfelelõ szinten való pótlása (ugyanolyan tapasztalatú stb. ember szerzése). Ilyen helyzet állhat elõ olyan tevékenységeknél, ahol a pályafutás kezdetén megéri cégeknél dolgozni, de késõbb az egyéni tevékenység kifizetõdõbb. Ugyancsak nehéz a munkavállaló pótlása, ha az adott cég által a dolgozókba fektetett (nem munkahelyspecifikus) eszközök értéke nagyobb, mint a hasonló tevékenységet folytató versenytársai ilyen befektetéseié. Az egyéni tevékenység relatív produktivitásának az életpálya során bekövetkezõ növekedésére (a társuláshoz képest) a legjobb példát azok a szakmák mutatják, ahol saját egyéni vevõkör kiépítése folyik, kezdetben céghírnévre, késõbb saját reputációra alapozva. Tipikusan ilyen szakma például az orvosoké vagy a jogászoké.

– A negyedik tényezõ nem ágazat- vagy szakmaspecifikus. Minden vállalatnak érdemes lehet tulajdonhoz juttatni dolgozóit, ha a cég feltételezett hosszú távú érdekei túlságosan szembenállnak a munkavállalók aktuális követeléseivel. Válsághelyzet esetén, nagy átalakulások elõtt fordulhat elõ ez a szituáció (Davy 1983). A munkavállalói tulajdonhoz jutott munkavállalók esetleg könnyebben egyeznek bele az õket alkalmazottként ideiglenesen hátrányosan érintõ változtatásokba. Ilyenkor a vállalat többnyire (de nem mindig) dominánsan külsõ tulajdonban marad.

– Van még két olyan gazdálkodási jellemzõ, mely nem elsõsorban a munkavállalói tulajdonlás tényét, hanem annak részarányát befolyásolja a vállalat finanszírozásán belül. Az egyik ilyen sajátosság az alacsony tõke/munka arány az állóeszközökben (Jensen–Meckling 1979: 501–502). A közös tulajdonból eredõ csapdahelyzetek így jobban elkerülhetõek. Nagyobb tõke/munka arány esetében sem feltétlenül jelenik meg ilyen probléma, ha szeparálható és személyhez kötött állóeszközök vannak (melyek hasonlítanak ebbõl a szempontból az emberitõke-tényezõkhöz). Például a taxis vállalatoknál többnyire ez a helyzet (Russel 1985, 1991). A másik, talán elsõsorban inkább a munkavállalói tulajdonlás arányára ható tényezõ a munka hozzáadott értékének nagysága az egyéb költségekhez képest (Jensen–Meckling 1979: 502). Ha ez magas, kisebb mértékben van szükség olyan külsõ finanszírozó bevonására, akivel a profitot és a tulajdoni jogokat meg kell osztani.


Munkavállalói tulajdonú szervezet az egyéni vállalkozás helyett

– Az elsõ olyan sajátosság, amely társaságok fenntartására ösztönözheti a fenti jellemzõk miatt hagyományos vállalatként kevésbé hatékony szakmákat, az a költségmegosztásból eredõ méretgazdaságosság (Russel 1985, 1991; Leibowitz–Tollison 1980; Getzen 1984). Amennyiben ez jelentõs egy adott gazdasági területen, ott nagyobb valószínûséggel várhatjuk társaságok létrejöttét. Ne feledjük azonban, hogy nagymértékû nem (a tulajdonos) dolgozókhoz kötõdõ költség esetén a munkavállalói tulajdon kisebb arányát várjuk. Az empirikus kutatások szerint a tisztán munkavállalói tulajdonban lévõ cégek nagyobbak annál, mint amit ez a fajta méretgazdaságosság indokol, ám kis társaságok üzemi hatékonysága kétségkívül nagyobb az egyéni vállalkozásokénál a vizsgált (orvosi, jogi) területeken (Leibowitz–Tollison 1980; Getzen 1984). Lennie kell tehát más motiváló tényezõnek is.

– A második megemlítendõ sajátosság a céghírnév fontossága a munkavállalók teljesítményében (Leibowitz–Tollison 1980; Getzen 1984). Ha egy, az egyes vevõk szempontjából nagy értékû szolgáltatásokat nyújtó szektorban nagy különbségek lehetnek egyes vállalkozók között, és az egyes eladó típusa a vevõ számára költségesen ismerhetõ meg, akkor "vevõcsalogató" lehet társaságokba tömörülni. Egy ilyen társaság egyrészt maga fajlagosan alacsonyabb költséggel végezheti az egyes eladók korábbi tevékenységének megismerését, másrészt a társaság tevékenységének megfigyelése könnyebb a vevõ számára. Természetesen a vevõnek akkor éri meg a társasághoz fordulnia, ha ott belül viszonylag egységes színvonalú vállalkozók tömörülnek. Tehát a korábbi, céggel kapcsolatos információiból érdemleges következtetéseket tud levonni a neki konkrétan szolgáltató vállalkozó teljesítményének várható értékére vonatkozóan.

– A harmadik, társulást elõsegítõ ösztönzõ a belsõ információáramlás elõnyeibõl fakadhat (Fama–Jensen 1983: 347; Paroush 1985; Farell–Schotmer 1988). Ha az egyéni tapasztalatok egy szakmában nagyban különbözhetnek, megnõ a szerepe a konzultációnak. Az ilyen motivációval létrejött társulások akkor életképesek, ha eléggé homogének az egyének az általuk átlagosan nyújtott információ értékét tekintve, vagy sikeresen kezelni tudják a különbségeket.

– A társulás negyedik kiemelendõ elõnye lehet a biztosítói szerep eljátszása (Jensen–Meckling 1979: 502; Lang-Gordon 1995). Ha nagy a bizonytalanság egy adott szolgáltatás egyéni jövedelmezõségében, érdemes kockázatközösséget vállalni a hasonló szolgáltatóknak. A második, harmadik és negyedik tényezõt elsõsorban a jogi, orvosi és vállalati tanácsadói szakma társulásaival kapcsolatban szokták megemlíteni.⁹

– Az utolsó említésre kerülõ tényezõ a társuló tagok közötti bizalom vagy kölcsönös megfigyelhetõség (Alchian–Demsetz 1972: 786, 790). Ez értelemszerûen csökkenti a közös tulajdonnal járó problémák nagyságát.


4. Nemzetközi kitekintés

Az empirikus irodalom kevéssé rendszerezett feldolgozása is meghaladja jelen írás kereteit. Csupán néhány, számunkra különösen érdekes probléma rövid áttekintésére van módunk. Nagyjából a dolgozat elején felvázolt tipológia szerint haladva ismertetünk néhány jellemzõ adatot.

Profitrészesedés ösztönzõként való alkalmazására alapvetõen hagyományos vállalatokban igen sok példa van. Egy nyolcvanas években készült felmérés szerint például az angol iparvállalatoknál dolgozók nagyjából kétharmadának épített be ösztönzési rendszerébe profithoz vagy a vállalat értékéhez kötõdõ elemeket a tulajdonos. Az esetek nyolcvan százalékában azonban a keresetek legfeljebb tíz százalékát teszik ki ezek a motivációs formák, és többnyire messze állnak a valódi tulajdonosi formáktól (Baddon et al. 1989: 72). Az Egyesült Államokban a kilencvenes évek elején becslések szerint a dolgozók tíz százaléka volt valamilyen formában tulajdonosa is cégének. Többségük a hetvenes évek óta villámgyorsan fejlõdõ ESOP-programok révén jutott tulajdonjogokhoz (Gianaris 1996: 130–132, 134). Az ESOP-programok gyors fejlõdése mögött sokan nem elsõsorban a hirtelen elõtörõ piaci erõket, hanem a programok bevezetésekor élvezett adókedvezmények hatását sejtik (Gianaris 1996: 141–142). Nagy válságban lévõ vállalatoknál elõfordul, hogy a dolgozók a cég többségének birtokába jutnak. Van, ahol a munkavállalói tulajdonú vállalatok többsége ily módon alakul meg (Lindkvist–Westenholz 1991: 324–327).

Az USA-ban készült felmérések szerint a jogászok többsége partnerségi szervezetekben dolgozik, és más értelmiségi szakmákban is jelentõs arányt képviselnek ezek a szervezetek (Leibowitz–Tollison 1980). Azonban látni kell, hogy ezen vállalkozások az összes munkavállalónak csak tört részét foglalkoztatják.

A termelõ szövetkezetek (és általában a tisztán dolgozók kezén lévõ vállalatok) száma nagy változatosságot mutat a fejlett piacgazdaságokban. Az észak-európai országokban alig pár tucat mûködik, és az USA-ban sincs fajlagosan sokkal több. Dél Európában (és Izraelben) ellenben viszonylag sikeres szövetkezeti mozgalmak mûködnek (Jones 1982: 39; 1984: 54, 72; Cornforth 1989: 38; Oakeshott 1978: 124–125, 146; Thornley 1981: 139, 153; Paton 1991: 29) . Több százezer ember dolgozik például Izraelben kibucokban és hasonló jellegû szervezetekben (Ben-Ner–Neuberger 1982: 195; Palgi 1991: 285). Sok ezer ilyen cég van Olaszországban is, de arányuk az összes vállalkozáshoz képest már nem olyan jelentõs. Talán az utóbbi évtizedek leghíresebb szövetkezetcsoportja a spanyolországi Mondrágon baszkok lakta térségében mûködik. A hatvanas évek elején néhány taggal indult elsõ szövetkezetbõl mára több mint húszezer (többnyire tulajdonos) embert foglalkoztató ipari konglomerátummá vált saját oktatási és kutatási bázissal (Foote Whyte 1991: 83; Oakeshott 1978: 179, 1982: 135). A spanyol gazdaságon belül persze ennek a mozgalomnak is elenyészõ a súlya.

A különbözõ típusú munkavállalói tulajdonú vállalatok megoszlását tekintve közös jellemzõként említhetõ meg az iparon belül az építõ- és fõleg a gépipar kiemelkedõ súlya. Ez általános a szövetkezetekre, de igaz az egyszerû profitrészesedéses rendszerekre is (Oakeshott 1978: 124–125, 146; Thornley 1981: 139, Baddon et al. 1989: 66). A munkavállalói tulajdonú cégek kisebb létszáma többnyire megfigyelhetõ a szövetkezeteknél, de talán kevésbé a profitrészesedéses vállalatoknál (Oakeshott 1978: 124–125; Baddon et al. 1989: 73). A partnerségi szervezetek többsége kicsi, de épp a legnívósabbak mérete a legnagyobb, és folyamatosan növekvõ (Leibowitz–Tollison 1980; Farell–Schotmer 1988).


5. A magyarországi helyzet
5.1. A mintáról és a változókról

A vizsgált minta a BKÁE szociológia tanszékén folyó iparvállalati panelvizsgálat adatbázisa. A mintavétel alapjául szolgáló sokaság a gyártással foglalkozó ipari vállalatok köre. A mintavétel a KSH vállalati címlistája alapján történt, egyszerû véletlen mintavétellel. A válaszhiányokból eredõ torzítások elkerülése végett a mintát területi elhelyezkedés és létszám-kategória szerint súlyoztuk. A területi rétegzés Budapest–vidék megosztást tartalmaz, a létszám szerinti pedig négy kategóriát. A kutatás során 1992-ben vettek fel adatokat elõször, míg a legutolsó, általunk is elemzett évjárat a 2000-es adatfelvétel. A mintanagyság évrõl évre változik. Az 1992-es mintában 406 cég, az 1993-asban 540 cég, az 1994-esben 489 cég, az 1995-ösben 452 vállalat, az 1996-os mintában pedig 325, az 1998-asban 423, végül a legfrissebb adatállományban 382 gazdálkodó szervezet szerepel. A minta évrõl évre tartalmaz új vállalatokat is.

Az 1992-es felvétel nem tartalmazott kérdést a munkavállalói tulajdonra vonatkozóan. Ezért csak 1993-tól kezdve tudjuk vizsgálni a mintát. Az 1996-os adatok bizonyos nehezen magyarázható változásokat mutatnak a korábbi évekhez képest. Ismerve az akkori mintavétel néhány problémáját, ezeket az adatokat óvatosan fogjuk kezelni.

A korábbi évek kérdõívei alapján keveset tudunk mondani a vizsgált cégek pontos tulajdonosi struktúrájáról. Azt tudjuk, hogy hány százalékos részesedése volt egy-egy vállalatban a dolgozóknak, az államnak, az önkormányzatoknak, a külföldieknek stb. Nem tudhatjuk azonban, hogy hány ember kezében összpontosul a munkavállalói tulajdonrész, és csak a vezetõk vagy mellettük alkalmazottak is vannak-e a tulajdonosok között. A korábbi évek adataiból nem tudjuk kiszûrni azokat az eseteket, melyek már majdnem egyéni vállalkozásoknak tekinthetõk, mert a cég vezetõje volt a tulajdonos nagy részben, másoknak csak elenyészõ részesedésük volt. Ez a tény a korábbi évek adatainak értékelésekor fontos szempont lehet.

További bizonytalanságot jelent a korábbi adatokban, hogy a fenti kérdések tisztázatlansága miatt megnõtt a válaszadó szubjektív értékelésének a szerepe abban, hogy mi tekinthetõ munkavállalói tulajdonnak. Az alábbiakban a munkavállalók pénzügyi részvételét tudtuk mérni, ami tágabb kategória, mint a klasszikus értelemben vett dolgozói tulajdonlás. Vizsgálatunk részben éppen annak a kérdésnek a megválaszolására irányul, hogy e tágabb kategóriára vonatkozóan is érvényesek-e a munkavállalói tulajdonlás sajátosságai.

Az említett bizonytalanságok csökkentésének érdekében – a kérdõív lehetõségeinek a figyelembevételével – a munkavállalói tulajdonra vonatkozó kérdést a legújabb adatfelvétel során kettéválasztottuk. Egyrészt arra kérdeztünk rá, hogy az alapítói vagyonon belül mekkora a felsõvezetõk munkavállalói tulajdoni részesedése, másrészt arra, hogy mekkora a többi alkalmazott tulajdonrésze. Ezzel egyrészt tágítottuk a figyelembe vett vállalatok körét, hiszen a tulajdonos(ok) által vezetett cégek egy része a magántulajdonúból a munkavállalói tulajdonúak kategóriájába került át. Másrészt lehetõségünk nyílt arra, hogy lássuk, hol tulajdonosok a vezetõkön kívül mások is.

Belátjuk, hogy a kérdezés imént ismertetett módja szintén számos bizonytalansági tényezõt rejt magában. Ugyanakkor figyelembe kellett vennünk, hogy a hosszú évek során használt kérdõív struktúrájának túlzott megváltoztatása az összehasonlíthatóság csökkenése révén több kárt okoz, mint hasznot. Továbbá a kérdõív terjedelmi korlátaival is számolnunk kellett, így új önálló kérdésblokk beállítására nem nyílt mód.

Mindazonáltal a korábbi felvételek esetében sem vagyunk teljesen híján információknak. Például szövetkezetek esetén feltételezhetõ széles körû tulajdonlás. Viszonylag kicsi a valószínûsége, hogy munkavállalói tulajdonnak minõsítünk egyszemélyi tulajdonú vállalkozást, ha belföldi magántulajdont is regisztráltak a kérdezõk a munkavállalói tulajdon mellett. Kis cégeknél ez különösen arra utal, hogy tényleg nem csak egy ügyvezetõ tulajdonát minõsítették munkavállalói tulajdonnak. Egyértelmû állításokat persze nem tehetünk. A bizonytalanság a fenti érvek ellenére megmarad.


5.2. Elõzetes feltevések

Feltevéseink megfogalmazásakor és az adatok értékelésekor figyelembe kell venni, hogy a vállalati panelvizsgálat csak a gyártással foglalkozó iparvállalatokra terjedt ki. Néhány fontos jellegzetesség mérésére nincs lehetõségünk ebben az adatbázisban. Nem tudjuk egzakt módon ellenõrizni tanulmányunk fõ hipotézisét a rendszerváltás speciális hatásairól. Ehhez ugyanis egy összevethetõ nemzetközi adatbázisra lenne szükség. Az imént említett korlátok figyelembevételével az alábbi empirikus feltevéseket fogalmaztuk meg:

1. Az általános nemzetközi tapasztalatok alapján azt várjuk, hogy a munkavállalói tulajdonú cégek aránya csekély a mintában. Magyarországon nem mûködik olyan munkavállalói tulajdonlást támogató állami kedvezményekben részesülõ program, mint az USA-ban az ESOP (az MRP korántsem olyan elterjedt hazánkban). A munkavállalói tulajdonban lévõ szervezetek között feltevésünk szerint nagy arányt képviselnek a szövetkezetek. Számuk ugyanis a hetvenes-nyolcvanas években nemzetközi viszonylatban nagynak számított, és sok az iparban is túlélhette a rendszerváltást.





2. Kiindulópontunk az, hogy nem volt a gazdasági átalakulásnak speciális hatása, ezért a munkavállalói tulajdonú cégek számának stabilitását várjuk rövid (két-három) éves idõtartam alatt. Ha volt ilyen lényeges hatás, akkor feltehetõen változik számuk és összetételük a "normális" piacgazdasági körülményekhez fokozatosan hozzáigazodva.





3. Arra számítunk, hogy az összetettebb munkákat igénylõ (és általában munkaigényesebb) szektorokban van több munkavállalói tulajdonú vállalat.





4. Feltevésünk szerint az egy fõre esõ állóeszközök értéke alacsonyabb a munkavállalói tulajdonú cégeknél.





5. Azt várjuk, hogy a munkaköltségek aránya nagyobb a dolgozók kezén lévõ társaságoknál.





6. A dolgozókon belül több képzettre számítunk a belsõ tulajdonosokkal rendelkezõ cégeknél.





7. Feltevésünk szerint az innováció nagyobb szerephez jut a munkavállalói tulajdonú vállalatoknál.





8. Kisebb létszámúak elgondolásunk szerint a munkavállalói tulajdonú vállalatok. Az elméleti irodalom ezt nem tekinti általános törvényszerûségnek, de a törvény alól mentes vállalatok többnyire a szolgáltatásokban dolgoznak. Ipari termelés körülményei között jobban tartható az állítás.





9. Frissen munkavállalói tulajdonba került társaságról feltételezzük, hogy nagy eséllyel volt válságban az elõzõ években.

A 4., 5. és 6. feltevés problematikus, mivel nem tudjuk, hogy a dolgozók mekkora hányada részesedik a tulajdonból. Ha ugyanis kis hányada, akkor nem kell feltétlen igaznak lenniük ezeknek az állításoknak. Így a munkavállalói tulajdonú és a többi vállalat közötti kis eltérés esetén nem sokat tudunk mondani ezen feltevéseinkrõl. Nagy különbségek viszont megerõsítik állításainkat.

A "tipikus" vagy "átlagos" piacgazdasági körülményeket figyelembe vevõ feltevéseinket elõször a nyers arányszámokkal vetjük össze. Ha a várt jellegzetességek nem mutatkoznak, akkor erõsödhet bennünk a gyanú, hogy az átalakulás speciális körülményei "elnyomták" az általánosan érvényesülõ faktorok hatásait.¹⁰ A kereszttábla-elemzés után regressziós modell segítségével próbáljuk értékelni az egyes tényezõk többitõl elkülönített hatását. Itt egyrészt ugyanazt vizsgáljuk, mint az elõzõekben (tehát hogy az elméletnek megfelelõen mûködnek-e ezek a hatások). Másrészt a tényezõk hatásának erõsségét követjük nyomon az idõ elõrehaladtával. Ha a különbözõ évekre egymástól független mintákkal rendelkeznénk, az utóbbi kérdést pontosan mérhetnénk. Így "szubjektív" összehasonlításra kényszerülünk.


5.3. A munkavállalók pénzügyi részvételével mûködõ cégek aránya

A kilencvenes évek adatait tekintve meglepõen magas a mintában a többségi munkavállalói tulajdonban lévõ iparvállalatok aránya. Nem egyformák az arányok minden évben, de 1993 és 1995 között nem nagyok a különbségek. 1993-ban a cégek negyedénél haladta meg a munkavállalók tulajdonrésze az ötven százalékot, és minden ötödik volt teljesen a dolgozók tulajdonában. Számuk 1995-re kicsit csökkent. Ezt mutatja az 1. táblázat.

1. táblázat
Munkavállalók pénzügyi részvételével mûködõ vállalatok aránya a mintában (százalék)

Munkavállalói tulajdon	1993	1995	2000 vezetõi és alkalmazotti	2000 alkalmazotti
Többségi+	26,9	20,2	34,5	5,2
Teljes	19,2	15,5	29,5	2,6

⁺ A többségi tulajdon kategóriája tartalmazza a teljesen munkavállalói tulajdonban lévõ cégeket is.

A szövetkezetek majdnem mind a vizsgált kategóriába tartoznak, de még így is csak minden nyolcadik-tizedik munkavállalói tulajdonú cég szövetkezet. Ha az ipari ágazatok négy fõ kategóriáját nézzük, azt látjuk, hogy a gépiparban több ilyen cég van, és a könnyûiparban is inkább felülreprezentáltak, míg a nehéz- és az élelmiszeriparban kevesebb ilyen céget regisztráltak. Az alapadatok áttekintésekor fontos eredményként regisztráltuk azt, hogy a nagyvállalatok hiányoznak az ilyen típusú cégek közül. Az viszont évrõl évre változik, hogy a kis- és közepes vállalkozások között van-e lényeges különbség az átlagos létszámhoz képest.

Az idei adatfelvétel eredményei megmutatják, hogy a korábbi években munkavállalói tulajdonúnak minõsített cégek többsége minden valószínûség szerint a fõ tulajdonos(ok) által közvetlenül vezetett vállalkozás, ahol a dolgozók többségének nincs érdemi részesedése a tulajdonból. A mintában szereplõ vállalatok mintegy öt százalékánál haladja meg a nem vezetõ beosztású alkalmazottak tulajdoni részesedése az ötven százalékot. Minden tizedik vállalatra igaz, hogy az alkalmazottak részesedése nagyobb, mint huszonöt százalék.

A 2000. évben mért arányok lényegesen kisebbek ugyan a korábbi adatoknál, ugyanakkor mégis magasabbak annál, mint amit a nemzetközi tapasztalatok alapján várhattunk volna. Mindazonáltal megfelelõ összehasonlító adatbázis híján messzemenõ következtetések levonására nincs mód.


5.4. Átalakulási tendenciák

A kilencvenes évek elsõ felében nagyon sok vállalat jött létre és sok is szûnt meg. A vállalati panelvizsgálat így viszonylag kevés vállalatot tudott több éven keresztül követni. Nehezítette a kutatók dolgát az is, hogy néhány mintabeli vállalat, bár nem szûnt meg, elérhetetlenné vált vagy megtagadta az újbóli válaszadást. A legutóbbi adatfelvétel során megpróbáltuk felkeresni a korábban mintába került cégeket is. Ezáltal lehetõvé vált, hogy számos vállalat hosszabb távú fejlõdését is figyelemmel kövessük. Azt néztük tehát meg, hogy az 1993-ban mintába került cégeknél miképpen alakult a munkavállalói tulajdon aránya. Nem vettük figyelembe a megszûnéseket, mivel nem lehet egyértelmûen elválasztani a mintából való kikerülés egyéb módjaitól. Ráadásul hipotézisünk szempontjából nagyjából közömbös is a megszûnések ténye. Azt néztük meg, hogy az 1993-ban valamekkora munkavállalói tulajdonrésszel rendelkezõ cégek közül a 2000-ben is mûködõknek milyen volt a tulajdonosi struktúrájuk. Azt láthatjuk, hogy ezekben a vállalatokban sok esetben csökkent a munkavállalói tulajdon aránya. Azt nehéz megítélni, hogy ennek mekkora jelentõséget kell tulajdonítanunk. Nem elhanyagolható azon cégek aránya sem, ahol növekedés volt tapasztalható – bár õk lényegesen kevesebben vannak a csökkenést felmutatóknál.

2. táblázat
Az 1993-ban munkavállalói tulajdonrésszel bíró vállatok tulajdonosi szerkezetének változása 2000-re (százalék)

Munkavállalói tulajdon	Csökkent	Nem változott	Nõtt	Együtt
Megoszlás	50,9	30,6	18,4	100,0

Megemlítendõ az a tény, miszerint egyes ágazatokban nem teljesen egyforma arányban csökkent, illetve növekedett a munkavállalói tulajdon aránya. A könnyû- és gépiparban valamivel nagyobb volt az 1993-as munkavállalói tulajdonosi arány fennmaradásának esélye.


5.5. A termelés sajátosságai

Az összevont ágazati megoszlás ismertetésekor már említettük, hogy a gépipar és részben a könnyûipar is felülreprezentált. Ez megerõsíti hipotézisünket, azonban ilyen aggregáltsági szinten valójában nem sokat lehet mondani. A részletesebb ágazati adatok szintén alkalmatlanok messzemenõ következtetések levonására. A szektor szerinti besorolás túlságosan közvetett mérése a szóban forgó tényezõnek.

2000-ben közvetlenül mértük az egyedi termékek termelésben betöltött súlyát. Úgy véljük, ez a változó jobb indikátora a termelés számunkra lényeges sajátosságainak. Az eredmények ugyanakkor nem erõsítik meg feltevéseinket. Nem találtunk szignifikáns pozitív kapcsolatot a két változó között.¹¹

3. táblázat
Néhány ágazat aránya a különbözõ tulajdonosi struktúrájú vállalatok százalékában 2000-ben

Egyedi termékek aránya	Munkavállalók átlagos részesedése	Elemszám
Nincs ilyen termék	38,07	216
Legfeljebb 50%	34,75	74
Több mint 50%	46,97	50
Együtt	38,66	340

5.6. Egy fõre jutó tõke

Harmadik empirikus következtetésünk az volt, hogy az egy fõre jutó tõke nagysága kisebb a munkavállalói tulajdonú vállalatoknál. Nem egyértelmû ennek mérése. Mi a könyv szerinti vagyont választottuk indikátornak. Ez nem tiszta mutató. Egyrészt tartalmazhat szellemi tõkét is, másrészt sokszor irreális árakon vannak elszámolva benne tõkejószágok. Jobbat viszont az adatbázisban nehéz találni. Csak az alapítói vagyont lehetett volna még választani, az azonban nagyon sok esetben nem mutatja a vállalkozás tényleges indulótõke-igényét. Ráadásul nagyobb valószínûséggel szerepelhet benne nem elhanyagolható mértékû szellemi apport. Mi most azzal a – szerintünk reális –, segédfeltételezéssel éltünk, hogy a könyv szerinti érték általában elhanyagolható arányban tartalmaz szellemitõke-jóváírást.

Az eredmények megerõsítik harmadik hipotézisünket. A munkavállalói tulajdonú cégeknél az egy fõre jutó könyv szerinti tõke értéke jóval kisebb, mint más vállatoknál. Az eredmények nem minden esetben szignifikánsak minden szokásos szinten. Ám ez valószínûleg a csekély mintaelemszámnak köszönhetõ. Ezt erõsítik meg az évek folyamán egyöntetû eredmények is.¹²

4. táblázat
Egy fõre jutó könyv szerinti érték átlagos értéke millió forintban különbözõ vállalatoknál⁺

Munkavállalói tulajdon	1993	1995	2000
Kisebb 51 százaléknál	4,8	2,1	5,1
Többségi++	1,6	1,2*	1,8**
Teljes	0,6**	1,0**	1,9**

⁺ A többségi és a teljes munkavállalói tulajdonban lévõ vállalatokra vonatkozó értékek melletti csillagok a nem a kategóriájukba tartozó cégek adatától való eltérés szignifikáns voltát jelzik. Egy csillag 10 százalékos, kettõ 5 százalékos, három pedig 1 százalékos szint melletti szignifikanciát jelez.
⁺⁺ A többségi tulajdon kategóriája tartalmazza az alatta levõt, a teljesen munkavállalói tulajdonban lévõ cégek csoportját is.


Ugyanakkor árnyalja a képet, ha a két folytonos változó (munkavállalói tulajdon aránya és egy fõre jutó vagyon) lineáris korrelációját számítjuk ki. A lineáris kapcsolat a két tényezõ között tíz százalékos szinten szignifikáns, ám gyenge. Közelebb jutunk a kapcsolat természetének megértéséhez, ha a vagyonnagyság kategóriái szerint vizsgáljuk meg a munkavállalói részvétel átlagos mértékét. Ebbõl a megközelítésbõl kiderül, hogy az egy fõre jutó vagyon alapján a legfelsõ hatodba sorolt vállalatok között az átlagosnál alacsonyabb a munkavállalói részvétel aránya. Azonban a legfeljebb négymillió forint/fõ vagyonnal rendelkezõ cégek körében már nem figyelhetõ meg kapcsolat a relatív tõkenagyság és a munkavállalói részvétel kiterjedtsége között.

5. táblázat
Egy fõre jutó tõke megoszlása a munkavállalók közt különbözõ vállalatoknál⁺

Egy fõre jutó tõke	Munkavállalók átlagos részesedése	Elemszám
Legfeljebb 500 ezer Ft	40,91	73
500.001–1.000.000 Ft	45,87	69
1.000.001–2.000.0000 Ft	40,60	80
2.000.001–4.000.000 Ft	42,62	56
Több mint 4 millió Ft	27,21	57
Érvényes válaszok együtt	39,81	336

5.7. Képzett munkaerõ aránya

Fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy mivel sok esetben a munkavállalóknak csak egy kis része tulajdonos is egyben, a dolgozók képzettségi megoszlása nem feltétlenül árulkodik a tulajdonosok képzettségi megoszlásáról. Kétféleképpen mértük meg ezt a kérdést. Egyszer megnéztük a diplomások arányát, másodszor pedig a diplomások és a szakképzett fizikaiak részesedését az összes munkaerõbõl. Nos, mindkét mérõszám – az évek során egy-két kivétellel – mindig azt mutatta, hogy nincs különbség a munkavállalói tulajdonú és egyéb cégek munkaerõ-állományának képzettség szerinti megoszlása között.

6. táblázat
Diplomások és szakképzett fizikaiak együttes átlagos aránya különbözõ vállalatoknál (százalék)

Munkavállalói tulajdon	1993	1995	2000
Kisebb 51 százaléknál	61,1	64,7	57,1
Többségi+	60,2	65,2	63,4
Teljes	59,3	62,7	62,2

⁺ A többségi tulajdon kategóriája tartalmazza az alatta levõt, a teljesen munkavállalói tulajdonban lévõ cégek csoportját is.


5.8. Az innováció szerepe

Az elméleti irodalomban sokan hangsúlyozzák azt, hogy a munkavállalói tulajdon valószínûbb ott, ahol kreatívabb, önállóbb munkavégzésre van szükség. Ezt most ágazatoktól függetlenül vizsgáljuk. A különbözõ évek kérdõíveiben több alkalommal szerepeltek kérdések a K+F tevékenységre vonatkozóan. Ezt megfelelõ indikátornak találtuk a hipotézis mérésére. Egyrészt azt néztük meg, hogy gyakrabban alkalmaznak-e a munkavállalói tulajdonú cégek K+F tevékenységgel foglalkozó munkatársat. Másrészt azt vizsgáltuk, hogy többen vezettek-e be ezen cégek között lényeges technikai újításokat.

Mint más esetben, most is figyelmeztetni szeretnénk arra, hogy a K+F munkatársak létének vizsgálata igencsak közvetett mérése a kreatív önálló munka igényének. Az új termék vagy technológia bevezetésére vonatkozó kérdés talán jobban igazítható a hipotézishez, de ez sem biztos. A bevezetendõ új technológiák lehetnek mindig egyszerû tevékenységet igénylõk, a nevükben azonos technológiák is kívánhatnak napról napra, esetrõl esetre új megoldásokat a munkásoktól. Az eredmények nem erõsítik meg a hipotézist. Nem alkalmaznak többen K+F szakembert ezek a cégek, és több új technológiát sem vezetnek be.

7. táblázat
K+F munkatársat alkalmazó cégek aránya különbözõ vállalatoknál (százalék)

Munkavállalói tulajdon	1993	1995	1996
Kisebb 51 százaléknál	16,2	16,8	15,1
Többségi+	16,6	14,6	18,4
Teljes	11,6	13,1	19,1

⁺ A többségi tulajdon kategóriája tartalmazza az alatta levõt, a teljesen munkavállalói tulajdonban lévõ cégek csoportját is.


Tekintetbe kell vennünk azt, hogy nagyobb vállalatoknál egyéb tényezõk változatlansága mellett is nagyobb az esélye annak, hogy külön ember foglalkozzon K+F munkával. A munkavállalói tulajdonú vállalatok viszont kisebbek, mint az átlag. Ezért megnéztük az ötven fõnél kisebb cégek között is a K+F tevékenység meglétét. Ám az eredmények nem különböznek az egész minta eredményeitõl. Ezt a hipotézist az általunk vizsgált eredmények nem erõsítették meg. Az adatok inkább cáfolják a feltételezést. Az itt megfogalmazott formában tehát nem tartható fenn. Nem zárható ki azonban, hogy módosított formában vizsgálni lehessen a kérdést. Elméletileg ugyanis elég megalapozott feltételezésrõl van szó. Sajnos mérési lehetõségeink rosszak. Lehetséges, hogy ez az adatbázis nem megfelelõ ennek a hipotézisnek az ellenõrzésére.


6. Regressziós elemzések

A legutóbbi, 2000. évi felvétel adatait felhasználva kísérletet tettünk arra, hogy az egyes tényezõk önálló hatását is megvizsgáljuk.¹³ Az elemzés annak a kérdésnek a megválaszolására vállalkozik, hogy milyen tényezõk valószínûsítik a munkavállalók jelentõsebb mértékû pénzügyi részvételét. Tehát nem vizsgáljuk a munkavállalói tulajdonnak az általános eredményességre vagy a vállalati stratégia bizonyos elemeire gyakorolt hatását.

Lineáris és logisztikus regressziós modelleket építettünk, melyek segítségével arra próbáltunk választ találni, hogy mely tényezõk határozzák meg azt, hogy egy-egy vállalkozás tulajdonosi struktúrájában milyen szerep jut az alkalmazottaknak.

A regressziós modellekben a 3–8. hipotézisek vizsgálatát kíséreltük meg. Mivel feltevéseink nem öltöttek olyan egzakt formát, hogy pontos összefüggéseket definiálhassunk, az elemzéseink részben feltáró és csak részben konfirmatív jellegûek. Többféleképp próbáltuk mérni a függõ és a potenciális független változókat is. Az alábbiakban a munkavállalói tulajdonlás kétféle operacionalizálása alapján, hat magyarázó változóval összeállított két modellt mutatjuk be. A 8. táblázat tartalmazza a modellekben szereplõ függõ és független változók rövid leírását.

8. táblázat
A regressziós elemzésekben szereplõ változók

Változó	A változó értékei és tartalma
Függõ változók
Teljesen munkavállalói tulajdonú cég	0: nem teljesen dolgozói tulajdonú, 1: 100 százalékban dolgozói tulajdonú
Munkavállalói tulajdon aránya	Folytonos: a dolgozói tulajdon százalékos aránya
Magyarázó változók14
Egy fõre jutó vagyon	Folytonos: könyv szerinti vagyon és létszám hányadosa
Képzettek aránya a dolgozók között	Folytonos: szakképzett fizikaiak és diplomások aránya
Bérköltségek aránya	Folytonos: személyi jellegû költségek osztva összes költséggel
Termék- és technológiai újítás	0: nem volt termék- v. technológiai újítás, 1: volt újítás ez évben
Létszám	Folytonos: éves átlagos állományi létszám
Egyedi termék aránya a gyártásban	Folytonos: egyedi termékek aránya (%)

A munkavállalói tulajdon aránya mögött meghúzódó tényezõk modelljét lineáris regresszió segítségével teszteltük. A teljesen munkavállalói tulajdonban levõ cégek jellemzõinek modelljét logisztikus regressziós eljárással vizsgáltuk. Mindkét esetben elõször minden, a 3–8 hipotézisek alapján lényeges változót bevontunk a modellekbe. Ezután statisztikai eljárások segítségével álltak össze a lényeges változókat tartalmazó modellek. A 9–12 táblázatok tartalmazzák a magyarázó változókkal kapcsolatos leglényegesebb információkat.

9. táblázat
A teljes munkavállalói tulajdonlás létét magyarázó logitmodell eredményei a 2000. évre vonatkozóan – a kiinduló modell

	Béta	Standard hiba	Wald-statisztika	Szignifikancia
Egy fõre jutó vagyon	–0,0687	0,0378	3,3073	0,0690
Képzettek aránya	0,2157	0,3910	0,3042	0,5812
Bérköltségek aránya	0,0039	0,0062	0,3997	0,5273
Termék- és technológiai újítás	–0,5190	0,3542	2,1468	0,1429
Létszám	–0,0053	0,0034	2,5003	0,1138
Egyedi termék	0,0077	0,0037	4,3925	0,0361
Konstans	–0,8816	0,3105	8,0642	0,0045

A helyesen besorolt esetek aránya 71%.


10. táblázat
A teljes munkavállalói tulajdonlás létét magyarázó logisztikus regresszió eredményei a 2000. évre vonatkozóan – a backstep eljárás által elõállított modell a lényeges magyarázó változókkal

	Béta	Standard hiba	Wald-statisztika	Szignifikancia
Egy fõre jutó vagyon	–0,0751	0,0405	3,4360	0,0638
Létszám	–0,0058	0,0034	2,8257	0,0928
Egyedi termék	0,0082	0,0036	5,0684	0,0244
Konstans	–0,7026	0,1708	16,9230	0,0000

A helyesen besorolt esetek aránya 72%.

A teljes munkavállalói tulajdonlás meghatározó tényezõit magyarázó modell eredménye azt mutatja, hogy a teljesen a dolgozók tulajdonában lévõ cégeknél a hipotéziseknek megfelelõen minden egyéb változatlansága mellett kisebb az egy fõre jutó vagyon mértéke, kisebb az állományi létszám, és nagyobb az esélye, hogy a cégnél egyedi termékek gyártása is folyik. Nem igazolódtak ugyanakkor azok a feltevések, miszerint nagyobb lenne ezen vállalatoknál a bérköltségek aránya, illetve több technológiai újítás jellemezné a gyártási folyamatot. A modell alapján nem magasabb lényegesen a szakképzett munkaerõ aránya a munkavállalói tulajdonú vállalatoknál.

11. táblázat
A munkavállalói tulajdonlás arányát magyarázó lineáris regresszió eredményei a 2000. évre vonatkozóan – a kiinduló modell

	Béta	Standard hiba	t-statisztika	Szignifikancia
Egy fõre jutó vagyon	–0,268	0,137	–0,107	0,051
Képzettek aránya	13,935	8,576	1,625	0,105
Bérköltségek aránya	0,086	0,139	0,623	0,534
Termék- v. technológiai újítás	–6,078	5,244	–1,159	0,247
Létszám	–0,021	0,013	–1,558	0,120
Egyedi termék	0,071	0,083	0,862	0,389
Konstans	32,255	6,907	4,670	0,000

Az R2 értéke 4,6%.

12. táblázat
A munkavállalói tulajdonlás arányát magyarázó lineáris regresszió eredményei a 2000. évre vonatkozóan – a backward eljárás által elõállított modell a releváns változókkal

	Béta	Standard hiba	t-statisztika	Szignifikancia
Egy fõre jutó vagyon	–0,265	0,137	–1,940	0,053
Képzettek aránya	18,430	8,005	2,302	0,022
Létszám	–0,024	0,013	–1,819	0,070
Konstans	30,892	5,351	5,773	0,000

Az R2 értéke 3,7%.

A munkavállalói tulajdon arányát magyarázó modell eredményei némileg eltérnek a teljes munkavállalói tulajdonlás létére vonatkozó modellétõl. Az eredmények azt mutatják, hogy hasonlóan az elõzõ esethez, a kisebb egy fõre jutó vagyon növeli az esélyét a nagyobb munkavállalói tulajdoni aránynak. Ugyancsak az elõzõ eredményeket erõsíti meg az, hogy a munkavállalói tulajdoni arány és a létszám fordított arányú kapcsolatban áll egymással. Ugyanakkor a lineáris regresszió alapján arra – a hipotéziseinkkel összecsengõ – következtetésre juthatunk, hogy minél nagyobb az adott munkahelyen a szakképzett munkaerõ iránti igény, várhatóan annál nagyobb a munkavállalói tulajdonlás aránya. Ebben a modellben azonban az egyedi termékeket gyártók körében nem magasabb a munkavállalói tulajdon aránya.

A pontosabb következtetések levonásához további elemzésekre van szükség. Azonban az eddigiekbõl is kiviláglik, hogy láthatóak bizonyos jelei annak, hogy a munkavállalói tulajdonlás mögött legalább részben a piacgazdaságokban általánosan jelen lévõ piaci erõk húzódnak meg. Ugyanakkor ezek magyarázóereje a munkavállalói tulajdonú cégek létrejöttében (fennmaradásában) kicsi.¹⁵ Az adatok arra utalnak, hogy az átmenet speciális hatásainak érdemi szerep juthatott e tulajdonforma terjedésében.


7. Összegzés

A piacgazdasági átmenet egyik legfontosabb folyamata a tulajdonosi struktúrák átalakulása. A magántulajdon dominanciájának kialakulása során, a privatizáció egyes sajátosságainak köszönhetõen nem elhanyagolható szerephez jutott hazánkban a vezetõk és alkalmazottak tulajdonlása. Kutatásunkban azt vizsgáltuk, hogy a munkavállalói tulajdonú cégek létrejöttében és fennmaradásában milyen szerepet játszanak a modern piacgazdaságokban mindenütt jelen lévõ piaci erõk, és mi köszönhetõ az átmenet sajátosságainak.

Fenti elemzésünkben arra koncentráltunk, hogy a munkavállalói tulajdon kialakulásához vezetõ piaci erõk hatását tetten érjük. Az elméleti áttekintésben lehatároltuk azokat a szektorális és termelési jellegzetességeket, amelyek piaci körülmények között a munkavállalói tulajdonlást valószínûsítik. Empirikus vizsgálatunkban a szakirodalom alapján felállított hipotéziseinket vetettük össze a Vállalati panel adataival. Kutatásunk eredményei arra utalnak, hogy a piaci erõk érdemi szerepet játszanak abban, hogy mely cégek maradnak fenn munkavállalói tulajdoni szerkezet mellett. Ugyanakkor az elméleti modellek alapján feltételezett hatásmechanizmusok egy részét nem tudtuk kimutatni, vagy csak nagyon gyengén érzékeltük. Szükségesnek tartjuk, hogy további kutatásainkban az átmenet speciális hatásaira vonatkozóan is tesztelhetõ hipotéziseket állítsunk fel.


Függelék

A regressziós modellben alkalmazott változók alapstatisztikái

F1. Volt-e termék- és technológiai újítás a cégnél az utóbbi évben?
A válaszok megoszlása.

	Gyakoriság	Százalék
Nem számolt be mindkét újításról	316	82,6
Volt mind a két típusú újítás	67	17,4
Együtt	382	100,0

F2. Az egyes folytonos magyarázó változók átlaga és szórása

	Átlag	Szórás
Egy fõre jutó vagyon (millió forint)	3,96	17,45
Szakképzett fizikaiak és diplomások aránya a cégnél (%)	59,28	31,42
A munkaerõre fordított költségek aránya az összes költségeken belül (%)	27,51	19,50
Éves átlagos állományi létszám (fõ)	45,50	184,03
Egyedi darabok aránya az üzleti forgalomban (%)	17,84	30,60

Irodalom

Alchian, Armen A.–Harold Demsetz 1972. Production, information cost and economic organization. The American Economic Revew, 62: 777–795.

Baddon, Lesley–Laurie Hunter–Jeff Hyman–John Leopold–Harvie Ramsay 1989. People's Capitalism? A Critical Analysis of Profit-sharing and Employee Share Ownership. Routledge, London–New York

Bársony Jenõ–Krokos János 1989. Ki legyen a tulajdonos? Budapest: Ipargazdasági Intézet

Ben-Ner, Avner 1984. On the stability of the cooperative type of organization. Journal of Comparative Economics, 8: 247–260.

Ben-Ner, Avner–Egon Neuberger 1982. Israel: The Kibbutz. In Frank H. Stephen (eds): The Performance of Labor-Managed Firms. New York: St. Martin's Press, 186–213.

Boda Dorottya–Hovorka János–Neumann László 1994. A munkavállalók mint a privatizált vállalatok új tulajdonosai. Közgazdasági Szemle, 41 (12): 1084–1096.

Cornforth, Chris 1989. Worker cooperatives in the UK: temporary phenomenon or growing trend? In Cornelis J. Lamners–Gyorgy Szell (eds): International Handbook of Participation in Organizations. Vol I. New York: Oxford University Press, 38–49.

Davy, Samuel J. 1983. Employee ownership: one road to productivity improvement. The Journal of Business Strategy, 4 (Summer): 12–21.

De Alessi, Louis 1983. Property rights, transaction cost, and X-efficiency. The American Economic Review, 73: 64–77.

Fama, Eugene F.–Michael C. Jensen 1983. Agency problems and residual claims. Journal of Law and Economics, 26: 327–349.

Farell, Joseph–Suzanne Schotmer 1988. Partnerships. Quarterly Journal of Economics, 103: 279–298.

Foote Whyte, William 1991. Learning from Mondragon. In Raymond Russell–Veljko Rus (eds): International Handbook of Participation in Organizations. Vol II. New York: Oxford University Press, 83–102.

Gábor R. István 1993. Részesgazdaság á la Weitzman – panacea, medicina vagy placebo? Közgazdasági Szemle, 40: 285–310.

Getzen, Thomas E. 1984. A "brand name firm" theory of medical group practice. Journal of Industrial Economics, 33: 199–215.

Gianaris, Nicholas V. 1996. Modern Capitalism. London: Praeger–Westport

Jensen, Michael C.–W. H. Meckling 1979. Property rights and production functions: an application to labor managed firms and codetermination. Journal of Business, 52: 469–506.

Jones, Derek C. 1982. The United States of America: a survey of producer cooperative performance. In Frank H. Stephen (eds): The Performance of Labor-Managed Firms. New York: St. Martin's Press, 53–73.

Jones, Derek C. 1984. American producer cooperatives and employee owned firms: A Historical Perspective. In Robert Jackall–Henry M. Levin (eds): Worker Cooperatives in America. Berkeley, Los Angeles–London: University of California Press, 37–56.

Komlósy Enikõ 1990. Munkavállalói tulajdonjog a fejlett piacgazdaságokban. Szövetkezeti Ipar (2–3): 26–35.

Kornai János 1991. A privatizáció elvei Kelet-Európában. Közgazdasági Szemle, 38: 1021–1040.

Lang, Kevin–Peter-John Gordon 1995. Partnerships as insurance devices: theory and evidence. Rand Journal of Economics, 26: 614–629.

Leibenstein, Harvey 1966. Allocative efficiency vs. "X-efficiency". The American Economic Review, 56: 392–415.

Leibowitz, Arleen–Robert Tollison 1980. Free riding, shirking, and team production in legal partnerships. Economic Inquiry, 18: 380–394.

Lindkvist, Lars–Ann Westenholz 1991. Employee-owned companies in the Nordic countries. In Raymond Russell–Veljko Rus (eds): International Handbook of Participation in Organizations. Vol II. New York: Oxford University Press, 323–343.

Makó Csaba 1989a. A munkástulajdon dilemmái. Gazdaság (1): 76–93.

Makó Csaba 1989b. A munkavállalói tulajdon dilemmái. Az USA példája. Ergoómia (3): 89–96.

Oakeshott, Robert 1978. The Case of Workers' Co-ops. London–Henley–Boston: Routledge & Kegan Paul

Oakeshott, Robert 1982. Spain: the Mondragon Enterprises. In Frank H. Stephen (eds): The Performance of Labor-Managed Firms. New York: St. Martin's Press, 122–140.

Palgi, Michal 1991. Worker participation in histadrut-owned enterprises in Israel. In Raymond Russell–Veljko Rus (eds): International Handbook of Participation in Organizations. Vol II. New York: Oxford University Press, 285–300.

Paroush, Jacob 1985. Notes on partnerships in the service sector. Journal of Economic Behavior and Organization, 6: 79–87.

Paton, Rob 1991. Worker Take-overs of failing and bankrupt enterprises in Europe. In Raymond Russell–Veljko Rus (eds): International Handbook of Participation in Organizations. Vol II. New York: Oxford University Press, 28–42.

Poole, Michael 1989. The Origins of Economic Democracy. Profit-sharing and Employee-shareholding Schemes. Routledge–London–New York

Russell, Raymond 1985. Employee ownership and internal governance. Journal of Economic Behavior and Organization, 6: 217–241.

Russell, Raymond 1991. Sharing ownership in services. In. Raymond Russell–Veljko Rus (eds): International Handbook of Participation in Organizations. Vol II. New York: Oxford University Press, 197–217.

Stark, David 1991. Privatizáció Magyarországon. A tervtõl a piachoz vagy a tervtõl a klánhoz? Közgazdasági Szemle, 38: 838–859.

Szamuely László 1992. Munkavállalói tulajdon és dolgozói részvétel. Társadalmi Szemle (2): 24–37.

Thornley, Jenny 1981. Workers' Co-operatives. London: Heinemann Educational Books

Toscano, David J. 1983. Toward a typology of employee ownership. Human Relations, 36: 581–602.

Tulajdon Alapítvány Privatizációs Kutatóintézete 1991. A munkavállalói tulajdon lehetõségei. Budapest

Weitzman, Michael L. 1985. The simple macro-economics of profit sharing. American Economic Review, 75: 937–953.

Williamson, Oliver E. 1980. The organization of work. Journal of Economic Behavior and Organization, 1: 5–38.

Williamson, Oliver E. 1981. The economics of organization: the transaction cost approach. American Journal of Sociology, 87: 548–577.


Jegyzetek

1. A szakirodalmi áttekintés elkészülését a Rézler Gyula Alapítvány Indiana University-re szóló kutatási ösztöndíja támogatta. Az empirikus elemzés a Magyar Vállalati Panel kutatási program támogatásának köszönhetõen született meg. A szerzõ köszönettel tartozik Kopasz Mariannak, Laki Mihálynak, Laky Teréznek, Lengyel Györgynek Tardos Róbertnek és az anonim bírálónak a tanulmány korábbi változataihoz fûzött megjegyzéseikért. Mindazonáltal a tanulmányban szereplõ tévedésekért kizárólag a szerzõt terheli felelõsség.

2. Eltekintve olyan helyi sajátosságoktól, mint amilyen például a hazánkra is jellemzõ, a tervgazdaságból a piacgazdaságra történõ átmenet.

3. Az alábbinál részletesebb (de annak nem ellentmondó) tipológiához lásd pl. Toscano (1983).

4. Figyelmeztetnünk kell az olvasót, hogy Weitzman részesgazdaság-koncepciója a munkavállalói tulajdonnak csak bizonyos formáival egyeztethetõ talán össze. Amint Gábor R. István (Gábor R. 1991) rámutatott: Weitzman fogalma nem tartalmazza azon vállalatokat, ahol az irányításba is beleszólásuk van a dolgozóknak. A munkavállalói tulajdonnak csak olyan formája felel meg koncepciójának, ahol a magántulajdonosok jelképes értékû részvénypakettet juttatnak a dolgozóknak, melynek jövedelme így a bérezés alternatív formája lesz. Ám lehet, hogy Weitzman még ez ellen is tiltakozna. Azért hivatkoztam mégis Weitzmanra, mert a munkavállalói tulajdon munkanélküliségre gyakorolt hatásával foglalkozók hivatkoznak rá, így gondolatainak ezen a területen érezhetõ termékenysége letagadhatatlan.

5. Nem választjuk szét a munkavállalói tulajdon támogatását és ellenzését kiváltó politikai motivációkat. Minden alábbi indok szólhat mellette és ellene is. Ami egyes politikusokat támogatásra motivál, az másokat épp ellenkezõ magatartásra sarkallhat. A megfogalmazás módja mindenesetre a támogatás melletti ösztönzõként veszi számba az érveket.

6. Az X-hatékonyság fogalmát Harvey Leibenstein vezette be (Leibenstein 1966). A vállalatok belsõ mûködésének vizsgálatához alkotta meg koncepcióját. A klasszikus mikroökonómia általa allokatívnak nevezett hatékonyság fogalmát kívánta kiegészíteni. Véleménye szerint a vállalatok nem az adott tõke- és munkainputhoz tartozó termelési lehetõségek határán dolgoznak. Az általa X-hatékonytalanságnak nevezett jelenség egyik fõ eleme a motiváció hiánya. Mint arra De Alessi (1983) rámutatott: a vállalatelmélet Alchian, Demsetz, Williamson és mások általi megújítása feleslegessé tette a hagyományostól eltérõ hatékonyságfogalom használatát. A munkavállalói tulajdonnal foglalkozó irodalomban azonban alkalmazzák a terminust (lásd pl: Baddon et al. 1989).

7. Az itt ismertetett a funkcionalista jellegû megközelítésnek vannak korlátai. Erõs piaci szelekciót tételez fel, ahol hamar eltünnek a nem megfelelõ formában mûködõ vállalkozások. Elõnye viszont, hogy sok, külsõ szemlélõ által megfigyelhetõ változót használ fel magyarázataiban, így könnyebben ellenõrizhetõk következtetései.

8. Ez egy evidens felosztása a témának. Az ittenihez hasonló, teljesen szeparált tárgyalást alkalmaz pl. Russel (1985, 1991).

9. De például Farell és Schotmer (1988) halásztársulások esetén is illusztrálja a kölcsönös információátadás mechanizmusát.

10. Figyelem: ha a vártnak megfelelõ eredményeket kapunk, az sem jelenti azt, hogy el kell vetni a rendszerváltás speciális hatásának gondolatát.

11. A kapcsolatot mértük durvább kategoriális bontásban és folytonos változók közötti korrelációként is.

12. Az évek összevonására megfelelõ korrekt tesztlehetõség híján nem került sor.

13. A 2000. évi felmérés - és csak az - tartalmazza az általunk választott magyarázó tényezõket.

14. A változók alapstatisztikái megtalálhatóak a függelékben.

15. Erre utalnak a lineáris regressziós modellek illeszkedésmutatóinak rendkívül alacsony értékei.