Pályakép, mozgatók

Ki volt Józsa Péter? Mitõl és mibõl lett mûvészetszociológus? A mûvészetszociológus nagyon nehezen választható el attól a tudóstól és attól az embertõl, aki mindössze egy évtizedet foglalkozhatott mûvészetszociológiával, akinek nagy formátumú, évtizedekig tartó kutatást igénylõ elképzelései voltak, s akit ötven éves korában váratlanul hagyott cserben fizikai ereje. Többszörös elõnyt és hátrányt jelentõ élményekkel és tapasztalatokkal vághatott neki 1969-ben a kutatómunkának a Népmûvelési Intézetben. 1944-ben, 15 éves korában a magyar zsidó vagyont kitelepítõ német egység hurcolta magával Ausztriába, majd késõbb 1951-ig az ELTE-n filozófiát, társadalomtudományt és politikai gazdaságtant tanult, 1953-tól a Szikra könyvkiadóban végzett fordítói és szerkesztõi munkát. 1945-tõl párttag, 1956 végén lépett ki. 1953-tól kezdve Nagy Imre híve, és Rákosi párton belüli ellenzéke. Az 1956-os forradalomban aktív szerepet vállalt, ezért 1957 tavaszán letartóztatták, s 1958 nyarán öt évre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult, és még két évig rendõri felügyelet alatt állt. Évekig nem kapott munkát. Kereste helyét, szerepét, feladatait. Amennyire magától értetõdõ volt Józsa számára a marxista kiindulópont, ugyanennyire nyilvánvaló volt kiegészítendõsége is. Még a hatvanas években a strukturalizmus, majd hamarosan a szemiotika társul a marxista kultúraelmélethez és a lukácsi esztétikához. 1969-ben a Népmûvelési Intézetben kapott kutatói megbízást, s haláláig (1979-ig) ott dolgozott. A hetvenes évek elejétõl taníthatott az ELTE-n mind a közmûvelõdési, mind a szociológiai tanszéken. Tanítványai nemcsak az egyetemen voltak, beavatottá válhattak még a "segédmunkatársai" is, akár filmet elemeztek, akár interjúkat készítettek.

Nem csak többtucatnyi szociológiai, szociálpszichológiai, kommunikációelméleti és filozófiai alapmû fordítója volt, hanem nézetek és tudományok közt is közvetített. A harmincas-negyvenes éveikben járó, a tudományos életben még fiatalnak számító kutatók¹ kezdeményezései nyomán a szakmai köztudatban rendkívüli hangsúllyal merült fel az az igény, hogy az esztétikai problémákat különbözõ iskolák, nézetcsoportok, irányzatok közös erõfeszítésével és a rokon tudományok, a pszichológia, a szociológia, a kultúraelmélet, a folklórtudomány, a kommunikáció- és jelelmélet képviselõivel együttmûködve oldják meg, és még az is, hogy az alkotók, írók, képzõmûvészek elméleti elgondolási felõl tájékozódjanak. E kezdeményezéseket a Magyar Tudományos Akadémia is pártfogolta, hozzájárult, hogy az I. osztályon belül megalakuljon az Összehasonlító Mûvészetelméleti Interdiszciplináris Munkabizottság, amely hivatalos keretet biztosított törekvéseik számára. "Józsa Péter e kör vezéregyéniségei közé tartozott – nem hangereje, szereplésvágya, hanem rendkívüli szakértelme és fölényes intellektusa révén. Vállalkozásaink tudományközi jellegét, sokszempontúságát nem a részleges látókörök egyikének képviselõjeként, hanem olyan szakemberként segítette elõ, aki egymaga is képes volt arra, hogy a filozófiai esztétika elvont ismereteitõl az empirikus tényeket elemzõ mûvészetszociológia világáig a legkülönbözõbb kutatási területeken egyaránt otthonosan mozogjon" – emlékezik Szerdahelyi István Józsa posztumusz kötetének elõszavában (Szerdahelyi 1986: 7–8).

"Van a szociológiai munkának egy jellegzetes vonása – írja Józsa –, amely sokkal fontosabb, mint az esetenként érvényesülõ részleges prekoncepciók, amelyrõl azonban sokkal kevesebb szó esik. Nevezetesen úgy tûnik, hogy egy-egy szociológus egész munkásságát mélyen meghatározza egy alapvetõ – filozófiai vagy etikai természetû – választás, az ifjúkori tapasztalatok egy bizonyos együttese" (Józsa 1979: 25.). Józsa két ilyen, egymástól alig elválasztható mélyebb indítékot említett meg. Az egyik az "elcsodálkozás a mûalkotások elfogadása és értelmezése terén mutatkozó sokféleségen, az esztétikai élmény és ítélet látszólagos kiszámíthatóságán", a másik pedig az, hogy "az emberek mentalitását és egy adott társadalom mentalitás-struktúráját a maga egészében nem lehet közvetlenül megmagyarázni az alappal", mert az emberek nem az életfeltételeikre, hanem "a már értelmezett életfeltételeikre" reagálnak, vagyis arra, amit azok számukra jelentenek (Józsa 1979: 25.). Józsa Péter motivációi között a társadalomjobbítás és az ízlésnevelés kérdései és feladatai is megfogalmazódnak fegyelmezetten adatoló és érvelõ mûvészetszociológiai írásaiban: Hogyan lehet kidolgozni a modern társadalmi tömegfogyasztás olyan modelljét, amely betölti összetartó erõ szerepet, de meghagyja a szuverenitást? Hogyan lehet elindulni egy olyan szituáció felé, amelyben a lakosság kis csoportjai önállóan fogják megteremteni a maguk kultúráját, a maguk autentikus formáit és tartalmait, az autonóm önkifejezés jegyében? (Józsa 1986e) Ezek a kérdések formájában felvázolt utópikus gondolatok roppantul hasonlítanak Mérei Ferenc elképzeléséhez az önmaguk számára mûveket létrehozó kisközösségekrõl. Az akkor divatos voluntarista és délibábos szocialista ízlésformálással szembeni elképzelése szerint egyszer talán majd "meg lehet szerkeszteni egy olyan rácsot – az esztétikai élménynek valamiféle periódusos Mengyelejev-táblázatát –, amelynek segítségével elvontan ugyan, de egzakt módon rögzíteni tudjuk a befogadói viselkedéstípusok és mûtípusok találkozásának összes lényeges változását" (Józsa 1986g: 93–94). Máshol jóval visszafogottabb és reálisabb programot vázolt fel, amikor úgy véli, hogy a tudás, az ismeretek és az elsajátított képességek állapota tömegméretekben más lehetne, ha másképpen tanítanák az irodalmat. Úgy vélte, az iskolai oktatás fejlesztheti az általános "észlelõképességet", sõt "érzékelõ-képességet" is (Józsa 1973b: 152).

Sem a kreativitás, sem az esztétikai kommunikáció nem volt öncél Józsa felfogásában. A kreativitást a társadalom ügyeibe való beavatkozással kapcsolta össze, az esztétikai kommunikációt pedig olyan mechanizmusnak gondolta, mely realizálja az illetõ társadalom praxisát, hozzásegít ahhoz, hogy elgondolkodhassunk a társadalom és az egyén sorsdöntõ problémáiról. Az a Józsa állította ezt, aki a kultúrát úgy határozta meg, mint lehetõséget arra, hogy determinációik ellenére is fenntartsunk vagy elindítsunk folyamatokat (Józsa 1976).

Eredménye is és hajtóereje is volt mûvészetszociológiai munkásságának a "nagy rendszer", az esztétikai hatásmechanizmushoz kapcsolható tudományok részleges egyesítésének gondolata. Ebben a marxista esztétika hozománya a visszatükrözés-elmélet volt, a mûvészetszociológiáé a mûvészet társadalmi funkciója, a szemiotikáé pedig egy újfajta fogalmi apparátus az egzakt elemzéshez. Egy-két évvel késõbb már az esztétika, az axiológia, a kultúrantropológia, a kulturológia és a kommunikációelmélet összekapcsolásán töprengett.

Ilyenfajta mozgatókból is születtek az esztétikai élmény titkait nyomozó kutató kérdései. Ezek a kérdések ismét csak azt bizonyítják, hogy csak erõszakkal lehet megkülönböztetni Józsa munkásságában a mûvészetszociológust, a kulturológust és a szemiotikust:²

"A kérdés: milyen törvényszerûségek szabják meg egy adott társadalom esztétikai praxisát? Mögötte egyéb kérdések: Mi az esztétikum? Az esztétikai termék és a mûalkotás? Ezek viszonya? Az esztétikai beszéd kialakulásában hogyan érvényesülnek a kommunikációelméleti, szemiotikai és a csak az esztétikumra jellemzõ törvényszerûségek?

Esztétikum és nem esztétikum: különbözõ vagy kontinuum? Az esztétika praxis és a társadalom szerkezete, termelési viszonyai. Esztétikai praxis szerkezete és a hatalmi struktúra. Alkotási és befogadási folyamat, a mûalkotás hatásmechanizmusa. Mi ebbõl a szociológiai? Összekapcsolható-e az esztétikai elmélet, a szövegelemzõ metodológia, mûvészetszociológia és a társadalmi tudatnak a történelmi materializmus kategóriáin alapuló és folyton továbbfejlõdõ elmélete? Hogyan alapozhat meg az esztétikának egy ilyen tudományossága egy esztétikai axiológiát, ez hogyan építhetõ bele az általános axiológiába, mindez hogyan viszonyul a kultúrntropológiához, a kulturológiához és a kommunikációelmélethez?" (Józsa 1986b: 9–10.)


A kutatások

Szinte megválaszolhatatlan kérdés, hogy hány mûvészetszociológiai kutatást kezdett el és fejezett be Józsa Péter. Egyrészt kutatásainak nagyobbik része több tudományterülethez is besorolható, másrészt kutatásai felfoghatók egyetlen ágazó-bogazó, irányt is változtató kutatássorozatnak. Az 1974-re elkészült Esztétikai alkotások társadalmi hatása címû könyvében egyetlen, röviden a "kulturális blokkok" névvel jelölhetõ kutatássorozat részének tekinti a francia–magyar összehasonlító regény-vizsgálatot, a Jancsó-filmek jelentését és hatását tanulmányozó, részben mûvészetszociológiai, részben szemiotikai kutatást, valamint a Ha én filmet csinálnék címû, gyerekek által írt dolgozatok elemzését is. Ezek közül a Jacques Leenhardttal együtt tervezett és megvalósított kutatás kezdõdött leghamarabb, még az 1970-ben induló "fõág", a Tipikus beállítottságot mutató csoportok a kulturális javak terén Budapesten (röviden "kulturális blokkok") elõtt.³

A "kulturális blokkok" kutatást a címe alapján inkább mûvelõdésszociológiai kutatásnak gondolhatjuk.⁴ A "blokkok" a kulturálisan hasonló attitûddel rendelkezõ és hasonló viselkedést mutató emberek. Józsa nem csupán az egyénben mûködõ szelekciós, percepciós és rendezõ apparátusra gondolt, hanem a társadalmi realitásra is. Ez az elõfeltevés alternatívát nyújt azzal a vulgármarxista elképzeléssel szemben, mely szerint a munkamegosztásban elfoglalt hely határozza meg a kulturális viselkedést. A feltételezett kulturális blokkok között a munkamegosztás alapján képzõdõ csoportokon kívül olyan rétegek szerepelnek, mint a tradicionális közösségek, a szubkultúrák. Ezeket ebben a kutatásban az eredeti elképzelés szerint a mûszaki értelmiség, az egészségügyiek, a pedagógusok, a szakközépkáderek, a gyárnegyedben élõ szakmunkások, a kertvárosi szakmunkások, a belterületi kispolgárok és a fiatal segédmunkások képviselték. Ez a mûvelõdésszociológiai kutatás egyben mûvészetszociológia is, ugyanis a vizsgált kulturális javak szépirodalmi olvasmányok, filmek, képzõmûvészeti és zenei alkotások.⁵ Szemben más kutatómûhelyekkel – mint például az olvasáskutatás, amely a ki, mennyit és mit olvas? kérdésekre keresett választ –, Józsát "az egyének olvasási profiljai" érdeklik, s nem csak a mûvek kiválasztása, hanem az értelmezés is (Józsa 1974c).

A kutatássorozatban hamarosan másféle hangsúly került elõtérbe: az esztétikai alkotás hatásmechanizmusának szociológiai vizsgálata. Egy 1971-es elõadásban a "kulturális blokk"-kutatás céljaként Józsa a társadalmi tudat szemiológiájának kidolgozását nevezi meg, fõ kérdésnek pedig azt, hogy milyen szerepet töltenek be a kulturális javak a társadalmi tudat szimbólum- és jelrendszereinek, a gondolkodási és képsztereotípiák alakulásában (Józsa 1972a). Egy 1972-ben tartott elõadásban a kulturális blokkok mellett és helyett a kulturális, vagyis ez esetben a mûvészi értékek befogadása kerül elõtérbe, és az a kérdés, hogy hogyan függ össze a világkép és az esztétikai beállítottság (Józsa 1986g: 85).

A Párizs–Budapest összehasonlító regényhatásvizsgálat annyiban tér el a "kulturális blokk"-kutatássorozat keretében folyó kutatásoktól, hogy ez nem az esztétikai élmény struktúrájának és tipológiájának kutatására szervezõdött, hanem elsõsorban az olvasók értékrendjének vizsgálatára. L. Goldmann tanítványa, Jacques Leenhardt volt ebben a kutatásban Józsa társa. Fejes Rozsdatemetõ-jét és Perec A dolgok-ját olvastatták el mindkét városban. A kutatás különféle módszertani kérdéseket vetett fel, köztük olyanokat, hogy a lexikailag azonos vagy hasonló kijelentések nem jelentették ugyanazt a francia és magyar anyagban. (Érdemes megemlíteni egy, a kutatás végsõ kimenetele szempontjából elhanyagolható apróságot mint ideológiatörténeti érdekességet: a fiktív címeket tartalmazó francia listán szereplõk közül kettõ – Visszataláltam a hithez és a Sztrájkolók – nem szerepelt, feltehetõen óvatosságból, a kérdõív magyar változatában (Józsa–Leenhardt 1981: 91.)

A Még kér a nép címû Jancsó-film szemiotikai elemzés és hatásvizsgálat tárgya is lett, az utóbbi tartozik e tanulmány témaköréhez. A hatásvizsgálat módszerei megegyeztek a "kulturális blokk" kutatássorozat hatodik, a filmhatást vizsgáló szakaszában alkalmazott módszerekkel.


Eredmények
A zene és a festészet befogadása

A négy vizsgált mûvészeti ág közül Józsa az irodalom és a film területén érezte magát igazán kompetensnek, a zene és a képzõmûvészet (a festmény) hatásmechanizmusára vonatkozó adatok elemzésében korántsem mélyedt el annyira, mint a másik kettõben, illetve az általa mérvadónak ítélt munkatársaira bízta e munkát.

Ami a zenehallgatást illeti, Józsa a tradicionális és dallamos értékes zene és a könnyûzene egyértelmû elõnyben részesítését tapasztalta, s nem találkozik az Adorno "szakértõ" és "jó zeneértõ" kategóriáiba sorolható személyekkel, de még a "kultúrafogyasztóval" is alig-alig. Nem akadt viszont olyan vizsgálati személy, aki valamilyen zenét ne kedvelt volna. A festmények fogadtatása esetében hasonlót tapasztalt: a nem modern festészet vonzereje kétszer akkora volt, mint a modern festészeté.

A zenehallgatást illetõen a várakozásnak megfelelõen a legfiatalabbak és a kevéssé iskolázottak zenei érzékenysége és ízlése jóval alacsonyabb, mint a magasabban iskolázottaké és idõsebbeké, a festmények fogadtatása esetében azonban fordított volt a helyzet. Az iskolázottság viszont (vagyis a magasabb végzettséget elõsegítõ kedvezõbb társadalmi helyzet, teszi hozzá Józsa) mélyen meghatározza az attitûd egészét mind az értékelés, mind a struktúra szintjén. Ugyanakkor Józsa azt is észreveszi, hogy a kevéssé iskolázottakra és idõsebbekre jellemzõ fogékonyság a modern képekkel szemben eltûnik. Ennek okát pedig abban látja, hogy az iskolázottabbak esetében éppen civilizációnk fõ normáinak és értékeinek elfogadása, asszimilálása jelent akadályt a premodern képek befogadásában, s távolítja el az egyént a képek nyelvétõl.

Azt, hogy a modern képek megítélésében eltûnik a különbség a két iskolázottsági csoport között, Józsa egyrészt azzal magyarázza, hogy a reagálások "mélyebb, kevéssé differenciált forrásokból" fakadnak, másrészt azzal, hogy a hagyományos és nem hagyományos festészet befogadóiban nem ugyanazok a tényezõk idézik elõ az attitûdöket: az elsõ esetben normál és stabil attitûdökkel lehet számolni, a másodikban az újdonságok szerepével.

A esztétikai "hallás" és "látás" szociológiai vizsgálatának tapasztalatait összegezve Józsa megállapítja, hogy az esztétikai attitûdök alakításában komoly szerepe van a társadalmi tudat normáinak és értékeinek; az ismeretek rendszerébe már besorolt alkotások és az ismeretlen ingerek hatása erõsen eltér; a különbözõ hatásmechanizmusok eltérõ viselkedésmódokat eredményeznek; a festészeti ízlés fejletlensége nem zárja ki azt, hogy a kevésbé iskolázott rétegekben is nyitottságra számíthassunk.


Filmízlés, filmélmény, filmértelmezés

Úgy vélem, a filmnyelv kutatásában Józsa elõbbre jutott, eredetibbet alkotott, mint a film és a befogadó kapcsolatát tekintve, ám egyfelõl e két nézõpont sosem vált el élesen kutatásaiban, s egymást termékenyítette, másfelõl filmszociológusként is jelentõs eredményeket ért el. A filmszociológia általa megjelölt négy fõ iránya közül elsõsorban az – õ így nevezte – attitûdvizsgálattal foglalkozott (kibõvítve az értelmezés és a hatás kutatásával is), nem foglalkozott a filmkészítéssel, alig a moziba járással, ami pedig a filmtartalom szociológiáját illeti, ezt beleolvasztotta a filmnyelv, illetve a hatásszerkezet vizsgálatába.

A film, a regény és a festmény hatását összevetve Józsa arra a megállapításra jut, hogy a kép közelebb áll ugyan a filmhez, de a film és a regény hatásstruktúrája majdnem azonos. A film ugyanúgy elbeszél, mint az olvasmány. A képek hatása jóval differenciáltabb, mint a másik kettõé.

A filmélményt taglalva Józsa négy dimenziót különböztet meg: hogyan és mit észlelünk, mivé válik az észlelet tudatunkban, valamint a pszichés mechanizmusok (neveltetés, életsors) által meghatározott fontosabb affinitások és ellenállások, szociális mechanizmusok. Helyesen állapítja meg, hogy a problémának pszichológiai mozzanatai is vannak, de a mozi nézõtere társadalmi hely, a film pedig szociológiailag releváns emberi ügyeket érint. Ezért egyaránt vizsgálni kell a prediszpozíciót, a vetítés alatt lejátszódó folyamatot és a következményt. Elképzelhetõnek tartja, nem csupán azzal kell számolni, hogy a filmhez való viszony kísérõjelensége a társadalmilag releváns viselkedésmódok rendszerének, hanem a film maga is alkotó eleme a társadalmi realitás összstruktúrájának, s hasonló szerepe van, mint a kortárs csoportnak (Józsa 1986c).

Józsa a filmbefogadási módok tipikus változataiként tételezte a szintaktikai szintet, a nyelv szintjét (vagyis a cselekménynek és az összefüggéseknek a puszta megértését és a kód megértését), a szemantikai szintet, a hír szintjét (vagyis a látvány értelmezését) és a pragmatikai szintet (vagyis az azonosulásban és a tetszésben megnyilvánuló állásfoglalást) (Józsa 1986a).

A képekben beszélõ film hatásmechanizmusának két legfontosabb elemének Józsa a mese jelleget (a hõsökkel való érzelmi azonosulást, a cselekményben való feloldódást, az érzelmi kielégülést) és a sztereotip kódot (amelyet a kommersz film termelt ki, csakis a cselekményt szolgálja, amelyben nincs kihagyás, utalás, s a képek önállóan nem hordoznak közleményt.) tekintette. Úgy tapasztalta, hogy a filmmel mint mûalkotással szembeni igényesség nem jár feltétlenül együtt a képi nyelv ismeretével, valamint a mese szinten megragadó igénytelenség sem jelenti a filmes kifejezésmódokkal való teljes értetlenséget. A filmmel szemben támasztott igényrendszerben megkülönbözteti a mese szintet (az elementáris emocionális élmény, a klisérendszeren átszûrt tanulságokkal), a filmben szereplõ személyek sorsával való azonosulás szintjét és azt a szintet, ahol a nézõ a filmet teljes mélységében átéli (emocionálisan megrendülve) és mélyrehatóan átgondolja. Fiatalok körében vizsgálódva megállapítja, hogy a mûvészi élménnyel szemben táplált primer affektív szükségletek erõsödése mélyreható társadalmi folyamatokkal (például a hétköznapok mozdulatlanságával, a távlatnélküliséggel) függ össze, a rikító kontrasztokra és klisékre való beállítottság pedig az alacsonyabb iskolázottsággal. Ezzel szemben a film iránt szenvedélyesen érdeklõdõk (és ugyanakkor a giccset kinevetõk) csoportját valamilyen szükséglet kiéléséhez szükséges lázas térkeresés, a problémák megoldására, a kérdések megválaszolására törekvés, vagyis a kulturális-szellemi aktivitás jellemzi. Mintha a film teremtené meg a kapcsolatot individualitásuk és társadalmi létük között, így a moziba járás náluk az elidegenedés feloldása, társadalmi tett (Józsa 1973a).

A továbbiakban egy Jancsó-film befogadás-vizsgálata néhány mozzanatának felvillantásával érzékeltetném Józsa filmszociológusi attitûdjét és gondolkodását.⁶ A Még kér a nép hatáselemzése közben Józsa feladta azt a feltételezést, mely szerint a tetszés a nézõben keletkezõ feszültségélménnyel lenne arányos, mert kiderült, hogy a tetszés többdimenziós: az emocionális azonosulásnak, a mû feldolgozásában érvényesülõ aktivitásnak és a tudatosság fokának együttes, szubjektív kifejezõdése az élményvilágban. A nézõk többsége a forradalmi atrocitást szinte tudomásul sem véve, érzelmileg azonosult a filmbeli forradalmi mozgalommal, amelyet kétféleképpen értelmeztek: idillikusnak és fanatikusnak. Fontos megállapítása Józsának, hogy a film egészének elfogadása nem a Jancsóval kapcsolatos beállítódással, hanem a filmízléssel korrelált. Így aztán érthetõ, hogy a nézõk az irodalmi szöveganyagot nagyobb mértékben fogadták el, mint a filmet. Józsa "megdöbbentõnek" tartotta, hogy még ebben a körben is csak 13 százalék nevezte a filmet egyértelmûen érthetõnek, és a filmet pozitívan minõsítõk többsége is csak részben érthetõnek. Úgy tûnik, mintha nem számolt volna eléggé a mûalkotás titok voltával, valamint azzal, hogy a nézõk egy része képes magát túltenni a vételzavar kellemetlenségén, élvezni olyan filmet is, amelynek "értelmével" nem tud teljesen elszámolni.

Négy évvel késõbb – immár a filmek és a nézõk szélesebb körére alapozva – Józsa azt állapította meg, hogy a tragikus és a szentimentális az a két effektus, amely a nézõket elég ellenállhatatlanul és egyértelmûen ragadja meg, s ugyancsak elgondolkodtatta, miért a fiatalabb nézõk bizonyultak szentimentálisabbnak. Úgy gondolta, szerepe van annak is, hogy a fiatalok kognitív kapacitása szûkebb, mint az idõsebbeké, ám ennél komolyabb mértékben számol a mentalitásbeli átalakulással: e nemzedéket már nem fûzi a történelemhez és a társadalmi fejlõdés problémáihoz az az eleven és gyakorlati viszony, mint szüleiket, s a magányt érezve legnagyobb veszélynek, az összetartozást és a szolidaritást keresik mindenütt (Józsa 1978) Mindezzel együtt és mindenek ellenére Józsának az a hite, hogy a modern film kitermel egy közönségréteget, mely a film gondolatiságát részesíti elõnyben, egyrészt kutatói tapasztalat, másrészt kulturális utópiájának egyik tétele.


Irodalomolvasás

Regény-hatásvizsgálatában a három leggyakoribb olvasói igényként Józsa a kikapcsolódást, az ismeretszerzést és a problémákkal való szembenézés igényét tapasztalta. A vizsgált hat regény közül a Mándy-mû (A pálya szélén) hatása tért el legjobban a többiétõl azzal, hogy az olvasók elsõsorban a társadalmi-történeti háttérre reagáltak, a cselekményre sokkal kevésbé, s a közleményre alig. A Solohov-regény (Emberi sors) hatása egyszintû és naiv, a Kosztolányi (Édes Anna) regényé mély, de háttér nélküli volt, a Mikszáth-regénybõl (Két választás) csupán a korrajz és az anekdoták maradtak meg, a Semprun-mû hatása pedig mindhárom dimenzióban rendkívül egyenetlen volt. A társadalmi, a politikai, a történeti és a földrajzi háttért inkább a cselekmény kontextusának, mint a közlemény hordozójának fogták fel. A társadalmi világot a cselekmény szintjén észlelik. Egy könyv szerintük inkább erkölcsi tanítás, mint társadalmi problémák elemzése. Mivel Józsa is tapasztalta, hogy az elvárás nem vagy nem túl erõsen korrelál a viselkedéssel, az elvárás- és igényrendszerrel kapcsolatos válaszokat és az ennek alapján készített tipológiát úgy kezelte, mint az olvasóknak a saját irodalmi értékrendszerûkre vonatkozó ideológiáját, többé-kevéssé hamis tudatát (Józsa 1972b, 1974d).

A nagy utazás befogadását alaposabban tanulmányozva a félreértést, az értelmezést és az elhárítást vizsgálta. A regénynek a hatás mechanizmusában döntõ szerepet játszó csomópontjainak értelmezéseit elemezve megkülönböztette a klasszikus kommunikációelméleti értelemben vett félreértést (például nem veszik észre, hogy Semprun a halál ontológiai definícióját egyetlen csodálatos mondatban összekapcsolja a forradalmár etikai definíciójával), a különbözõ mélységû értelmezések hierarchiáját, valamint a tények szintjén maradó, az emocionálisan azonosuló és az analitikus-szintetikus olvasási módot. Úgy vélte, mindez túlmutat az esztétikai szférán, s a gondolkodásmód általános különbségére utal, miként a paradoxon, az ellentmondás, a nehezen emészthetõ mozzanat kiiktatására irányuló elhárító törekvés is. Megállapította, hogy a regény megfelelõ értelmezésének egyik jelentõs akadálya lehet az olvasó filozófiai kulturálatlansága és filozófiai irányultsága, amelyet leginkább a reakciós, pesszimista és irracionalista filozófia, valamint a vulgáris determinizmus jellemez. Ezért az olvasók nagy része (fõképpen a kispolgári-kisértelmiségi rétegekbe tartozók) morális, sõt moralista szempontból ítélkezik; a determinizmus a munkásság és a politikai értelmiség gondolkodását jellemzi.

Természetesen az is izgatta Józsát, hogy módosul-e az olvasó világképe. Sokak számára az olvasmány csak újabb építõanyag egy meglévõ sztereotípiához, ugyanis Józsa szerint a szövegnek saját értelme van, amelyet egy történelmileg-társadalmilag adott kommunikációs mezõ hosszú távon érvényes mûveleti szabályai definiálnak, de társadalmi értelme, funkciója a befogadóban jön létre. A szabályok e két együttese bizonyos pontokon összeegyeztethetetlenül mûködik. (Józsa 1986f.)


Olvasás és értékrend

Egy napilapinterjúban Józsa így fogalmazta meg J. Leenhardttal közös kutatásuk célját: a regény felvetette társadalmi-etikai-filozófiai problémák értelmezése, a gondolkodásmód bizonyos sajátosságainak megközelítése (Józsa 1975). Ennek alapján munkájuk nem mûvészetszociológiai kutatásnak, hanem inkább érték-, kultúra-, tudás- vagy mûvelõdésszociológiai kutatásnak tekinthetõ, amelyben a Dolgok és a Rozsdatemetõ tesztként szolgáló szövegek. Könyvük címében az "értékvilág", alcímében pedig a várható irodalomszociológia helyett "olvasásszociológia" szerepel. A sajátosan esztétikai hatásmechanizmusok ezúttal nem szerepelnek a hipotézisekben, mert a cél "egy regényszerû szöveg társadalmi, politikai, etikai, filozófiai problémái értelmezésének sokfélesége, az õket lehetõvé tevõ ideológiai képzõdmények és társadalmi struktúrák keresése, az esztétikai hatékonyság megvalósulásában közremûködõ értékrendszerek feltárása". Nem az esztétikai hatást, hanem az értékrendszereket vizsgálták, az állásfoglalásokat, amit az élmény kiváltott. "Megengedhetõ-e a részleges eljárás, ha az esztétikai kommunikáció totális? Megismerhetõ-e az értékrendszer a megformáltságon kívül, csupán a tartalom vizsgálatával?" (Józsa–Leenhardt 1981: 31) – töprengenek a szerzõk, s végül igennel válaszolnak, s vállalják az olvasási módok vizsgálatát, vagyis az irodalomszociológiai nézõpontot is. Így a hipotézisek közé irodalomszociológiai feltevések is bekerülnek: az olvasói akkomodáció és az olvasási mód. A regényt maguk író vagy átíró olvasók kétféle akkomodációs típushoz tartoznak: vagy a hõst és (személyes) sorsát, vagy az átfogó társadalmi jelenségeket állítják középpontba. Az elbeszélés anyagához való viszony szerint három típussal számolnak: 1) faktuális-fenomenális, 2) identifikatív-emocionális, 3) analitikus-szintetikus, vagyis – kissé talán leegyszerûsítve – a tényekre, az érzésekre és a gondolatokra reagálás. A harmadik lehet mind személyes, mind társadalmi konstellációra orientált. E típusok meglétét más kutatók "tisztán" irodalom-szociológiai befogadásvizsgálatai is igazolták.⁷

Az értékrendszereket illetõen az egyik legfontosabb kérdés a csoporttudat és a nemzeti tudat befolyásoló szerepe volt. Ezt a kérdést J. Leenhardt mellõzte volna, de Józsa a civilizáció globális kultúrája, valamint az osztály- és rétegkultúra mellett a nemzeti kultúra szerepét is fontosnak tartotta az értékelõ állásfoglalásokban (Józsa–Leenhardt 1981: 47–49).

Az alapos és leleményes szövegelemzések révén módszertanilag példamutató kutatás keretében⁸ regényenként és országonként részben hasonló részben eltérõ olvasási rendszereket, vagyis állásfoglalás-típusokat tártak fel. A kutatók azt tapasztalták, hogy a magyarok naivabban (inkább érzelmi megközelítéssel, inkább a mese szintjén), a franciák differenciáltabban (elemzõbb attitûddel) értelmezik az olvasmányokat (a francia regénynél élesebben, mint a magyarnál). A francia regény nálunk tanmeseként mûködik, morális szemszögbõl olvassák. Magyarországon nem érezték igazán a politikai problematikát, mert inkább a regénybeli személyekhez, mint a viszonyokhoz kötõdtek. Veres András alighanem joggal jegyzi meg, hogy annak az irodalmi hagyománynak is fontos szerepe lehet ebben, mely a jellemközpontú ábrázolásmódot emelte uralkodóvá a magyar epikában (Veres 1983b).

A kutatás három vonatkozásban is hozott felfedezéseket: a metodológiában, a tudásszociológiában és az irodalom társadalmi mûködési módjának megismerésében. A kutatók megállapíthatták, hogy egy regény értelmezését erõsen befolyásolják olvasóinak eleve meglévõ attitûdjei, amennyiben valamely ideológiai attitûd magához hasonítja a regényt. Bár az olvasás egyéni aktus, a befogadás, az értelmezés, az elsajátítás jelenségeinek együttese azoknak az ideológiai struktúráknak, világnézeti áramlatoknak szerves megnyilatkozása, amelyek jelen vannak a szociokulturális környezetben.

A kutatók úgy gondolták, hogy a mûalkotások változást idézhetnek elõ a praxisban, elõmozdíthatják elfojtott tendenciák felszínre hozását, az életmód és/vagy értékek belsõ ellentmondásainak kirobbanását. A jelentéseket nem a szöveg (a pretextus) önmagában, hanem a befogadási folyamatot meghatározó mentális rendszer határozza meg. Ebbõl is következhet a klasszikus kommunikációelmélet bírálata. Józsáék szerint a jelentés fogalmát hierarchizálni kell, figyelembe kellé venni a mikrokörnyezet, középnagy közeg, szubkultúra, társadalom, kultúra jelentéseit; a közlemény elmaradása és a nem mûködés ugyanolyan fontos, mint a továbbítás; a közvetítõ csatorna zaja által kísért többértékû közleményre kellene figyelni, az adó és a vevõ helyett az egyénekre és csoportokra és az aktusban születõ kommunikációra és a kommunikációs aktusban születõ jelentésre kellene tenni a hangsúlyt, valamint a közlemény konstitúciójában résztvevõ és közleménnyé változó kódra. Szerintük túl kell lépni mind a szövegek elemzésébe bezárkózó irodalomszociológián, mind a szövegek elõidézte reakciókkal foglalkozó olvasásszociológián, együtt kellene vizsgálni a szövegek termelését és mûködését, mert a szöveg megértése messze nem független attól, hogyan képzelte el az író közönségét, ugyanis az író azt írja, amirõl úgy hiszi, hogy megrendelték, az olvasó azt olvassa, amit az író üzenetének vél. A termelés kiszolgálja, egyben meg is haladja a követelményeket (Józsa–Leenhardt 1981: 530).

Több jeles szakember gondolja úgy, hogy a nemzetközi összehasonlító olvasáskutatások között Józsáéké egyedülálló. Bár a kutatás kezdetén nem vethettek számot a recepcióesztétikai irányzat eredményeivel, Veres András is úgy véli, hogy "a szerzõk megközelítése némely ponton rokonságot mutat a konstanzai iskoláéval. (...) De ennél nagyobb jelentõséget tulajdonítanak az élmények és normák társadalmi feltételeinek, s elsõsorban éppen ezeket akarják felderíteni" (Veres 1983a: 479.). Ebben a kutatásban – miként a Semprun-regény befogadásának vizsgálatában is – inkább a megértés akadályai és az elõítéletek megerõsítése került elõtérbe. Józsáék szerint az olvasói prekoncepciók falát a mûvészi szöveg nehezen törheti át, úgyszólván csak a réseken juthat át, ahol "az irodalmi szöveg hatását nem közvetíti az olvasó értékrendszere".


Az esztétikai hatásmechanizmus

A mûvészet jelenségeit szociológiai módszerekkel vizsgáló Józsa Péter számára mindvégig világos, hogy a szociológiai megközelítés csak egyike a lehetségeseknek – ugyanakkor a legfontosabbak egyikének, illetve olykor talán a legfontosabbnak tartotta. Határozottan úgy gondolta, hogy a szöveget genetikusan meghatározza funkcionalitása, befogadását pedig immanens struktúrája. Így aztán a befogadásból vissza lehet következtetni az esztétikai javak konkrét sajátosságaira. E hipotézise meggyõzõ igazolására nem maradt elég ideje.

A mûalkotás feldolgozását befolyásoló tényezõk közé a következõket sorolja: 1)
a hõsökkel való azonosulás módja és foka, 2) a befogadó világnézete és esztétikai értékrendszere, 3) a befogadói (olvasási, filmlátási stb.) rutin (beidegzett szokásrendszer) 4) az esztétikai termékekkel szembeni tudatos és tudattalan elvárások, 5) a befogadói aktivitás (tudatossági) foka), 6) cselekményre vagy mondanivalóra való beállítódás, 7) a részletekre emlékezés pontossága, 8) a megformálás szépsége iránti érzék. Ezek egyikével-másikával mint hatásdimenzióval is találkozhatunk (Józsa 1986g).

Már egy 1973-as írásában Józsa kimondta, hogy az esztétikai élmény "nem valami végsõ és oszthatatlan részecske, hanem befelé végtelen szerkezet, nem individuál-pszichológiai rejtély, hanem társadalmilag tipizálható jelenség" (Józsa 1973c). Ebben mindvégig kitart. Az élmény és a hatásmechanizmus dimenzióinak leírása azonban változik, gazdagodik. Ugyanebben az írásában a következõ élménydimenziókkal számol:

1) Emocionális azonosulás. A fiktív szituációk átélése egyrészt társadalmi szükséglet, másrészt az esztétikai élmény pszichológiai bázisa, "otthon-érzés az esztétikai szférában". Azonosulni: nemcsak sorsokkal, személyekkel, hanem hangulatokkal, emocionális tartalmakkal és az esztétikai alkotás szépségével is. Józsa a tetszést is (annak ellenére, hogy ez egyben értékelés is) ebben a dimenzióban helyezi el.

2) Értékrendszer. Konfliktusba kerülhet az azonosulással, amely erõsebb, az értékrendszernél.

3) Aktivitás–passzivitás (naivitás–tudatosság) Mennyire vész el a befogadó a szövegben, mennyire teszi azt tudatos emocionális-intellektuális feldolgozás tárgyává. Úgy találta, hogy az irodalomolvasás esetén az aktivitás és a részletekre emlékezés fordítottan arányos, de a filmnézésre ez már nem érvényes.

Az esztétikai termékkel szemben hatféle igényt különböztet meg: 1) puszta cselekmény, 2) cselekmény és valami szépség-igény, 3) mély emocionális megrendülés szükséglete, 4) ismeretgyarapítási igény, 5) modellszükséglet, 6) a mondanivalóra egyszerre emocionális és intellektuális, azonosuló és elemzõ reagálás.

Az esztétikai közvéleményt illetõen Józsa az emocionális dimenzióban eléggé erõs társadalmi konszenzust tapasztalt. Poláris vélemények inkább intellektuálisabb problémák esetén jelentkeztek.

1974-ben már nem csupán az igények és az élmények világát, hanem az egész esztétikai hatásmechanizmust próbálja meg modellezni Józsa úgy, hogy a hatásmechanizmushoz szorosan hozzátartozónak érzi a mûalkotást (amely – számos egyéb, a befogadást befolyásoló tulajdonságain kívül – elhelyezhetõ a narrativitás–nem narrativitás és az akuszticitás-vizualitás dimenziókban) és a befogadót (akit tudatossággal vagy naivitással, intellektuális aktivitással vagy passzivitással, memóriájával, valamint automatizmusokkal jellemez) és a hagyományokat (a mindenkori kulturális hagyományrendszer által kialakított reflexekkel, az osztályozás társadalmi automatizmusával és a verbalitás szupremációjával). Az esztétikai hatásmechanizmus belsõ szerkezetében három dimenziót különít el:

1) az információátadás folyamatát (ezen belül az információ bonyolultságát, stabilitását, érthetõségét és fontosságát, a mû globális jellegét és a befogadó beállítódását,

2) a mozgósított reakciókat (az azonosulás elsõdlegesen emocionális szükségletét, az erkölcsi jóérzés szükségletét, a formaélmény szükségletét, a nembeli megrendülés szükségletét) és

3) a végleges esztétikai ítéletet (Józsa 1974a).

Az esztétikai kommunikáció Józsa számára olyan közleményrendszer, mely közvetíti a létezéshez szükséges információt, olyan jelrendszer, melynek egyik funkciója, hogy elgondolkodtasson a társadalom és az egyén sorsdöntõ problémáiról. A mûalkotás jelentésszerkezetét természetesen többrétegûnek látja, horizontálisan is (többféleképpen lehet értelmezni és átélni), vertikálisan is (egymás alatt különbözõ jelentésszintek) és idõben is (minden kor és minden társadalmi csoport számára is más jelent). A szemiotikai elemzésben maradandót alkotó Józsa nem gyõzi hangoztatni, hogy a kódok csak társadalmi összefüggésükben értelmezhetõk, hogy a szemiotikai elemzés csak jelentésminimum megragadásához elegendõ, a többi réteg feltárása a szociológia feladata, ez azonban nem jelenti azt, hogy a jelentés a pragmatika függvénye lenne, mert a "pragmatika-mentesség a természetes nyelvtõl az áttételesebb szintek felé haladva csökken", és "a jel jelentését a jelhasználó közösség jelértelmezése határozza meg" (Józsa 1976).


Mûvészetszociológia

A nem nagy múltú, s szerinte igazából csak 1955 után fellendülõ mûvészetszociológia jogosultságát Józsa azzal indokolta, hogy minden tömegméretû viselkedés szociológiai elemzés tárgya lehet, hogy az egyedi jelenségeknek a mûvészet kategóriájába való besorolása szociológiai kérdés, és bár a szociológia nem arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi a mûvészet, mégis erre kapja.

A mûvészetszociológiai kettõs paradoxon az, hogy egyfelõl a szociológiai eszközökkel vizsgált jelenség szociológián kívüli, másfelõl pedig a nem szociológiai megközelítések is a szociológia tárgyává válnak. Józsa szerint a legkevésbé mûvelt terület – a mûvek fogadtatása és befogadása – mûvészetszociológia számára leginkább megközelíthetõ.

Józsa a korabeli mûvészetszociológiát mint "különbözõ szemléletû, különbözõ problémákból kiinduló, különbözõ részaspektusokkal foglalkozó kutatók egy bizonyos közös mederben tartó erõfeszítését" látta, vagyis egy "belsõleg töredezett, heterogén, egymással össze nem egyeztethetõ dimenziókban mûködõ punktuális tudományt". A legaktuálisabb kérdések közé a következõket sorolja:

1) Átfogó mûvészetszociológia (mint funkcionalista vagy szociológiai mûvészetelmélet), mely a társadalom egészére, illetve az egészen belül definiált osztályok vagy rétegek dinamikájára vonatkozik.

2) Intézményi szempontú mûvészetszociológia (mint funkcionalista intézménykutatás), amely a mûvésszel és a mûvészet jelenlétét realizáló intézményekkel foglalkozik.

3) Kik és mire használják a mûvészetet (mint osztály- vagy rétegelemzés).

4) Befogadásszociológiai vizsgálatok (mint esztétikai kommunikációelmélet, átfedés a pszichológiával), középpontban a mûnek a befogadóra tett hatása, ezen belül a kulturálisan determinált esztétikai érzékenység, a preferenciák, az ízlés, valamint az esztétikai termékek és a befogadói igénystruktúrák viszonya.

Józsa elgondolkodik azon, mi lehet annak az oka, hogy a hetvenes években csak hazánkban voltak befogadási folyamatot mélyrehatóan, rendszeresen és nagyobb mintákon vizsgáló kutatások A lehetséges okok között a következõket említi: a) filozófiai és szociológiai hagyományok, b) a hatalmi szféra viszonya az esztétikai praxissal, c) az értelmiség eltérõ viszonya ezekhez a problémákhoz. Ugyanis szerinte Kelet-Európában sikerült megtörni a kulturális monopóliumot, de az intézmények puszta államosításával a kultúra hatékony terjesztésének akadályai sem hárulnak el, s a probléma kutatási feladatként fogalmazódik meg, Az értelmiségnek a tömegeket kellene szolgálnia, de a teljesen ellentétes értékorientációkkal nem azonosulhat (Józsa 1986d).

A mûvészetszociológia alapkérdésein töprengve Józsa metodológiai kérdést is megfogalmaz: meg lehet-e állapítani a befogadói válaszok szociológiai értékességét az esztétikai érték definiálása nélkül? Úgy véli, a mûvészetszociológiának nincs más választása, mint hogy olyan értékrendszert kell elfogadnia elõfeltevésnek, amely maga is szociológiai produktum: esztéták, kritikusok, mûvészettörténészek és egyéb szakértõk által objektivált értékrendszer. "Így van, de miért van ez?" – teszi fel a kérdést Veres András Józsa gondolataira egyetértõn reflektálva, Mannheim érvelését követve, s azt válaszolja, hogy amikor a tudásszociológia számot vet azzal ténnyel, hogy minden kornak, osztálynak, irányzatnak megvan a maga saját értékvilága, melyet általános érvényûnek tekint, akkor nem relativista, hanem relacionista (Veres 1992: 238).


Valóságközeliség és teljesség

A valóságba, a gyakorlatba gyökerezettség és a teljességigény jellemezte Józsa Péter mûvészetszociológiai munkásságát. Otthonosan lépett át egyik mûvészet birodalmából a másikba. Ugyanígy így járt-kelt a mûvészet és az ember kapcsolatával foglalkozó tudományok és gondolatrendszerek, valamint a mûvészet és az élet területei között is. A mûvészetszociológiát végül is megszüntetve-megõrizve mûvelte. Olyan kérdéseket hagyott kollégáira és tanítványaira, hogy vajon a befogadói viselkedésbõl mi és milyen mértékben olvasható ki a befogadott mû esztétikai sajátosságaiból. Mûvészetszociológiai munkásságát másképpen ítéli meg az esztéta, a pszichológus, a szociológus, másképpen a befogadásesztétikai, a hermeneutikai és a mélylélektani megközelítés képviselõje, másképpen az embert csak biologikumnak, csak szociologikumnak, és többdimenziós, a szociálpszichikum mellett még pneumatikus dimenzióval, is rendelkezõ lénynek látó olvasója, ám – úgy vélem – Józsa valamennyiük számára beszélgetõ- vagy vitapartner lehet. Lesz, aki úgy látja õt, mint aki a többi rovására emelte ki a szociológiai dimenziót, mások elismeréssel nyugtázzák, milyen tágan értelmezi a szociológiai megközelítést, amely egyben szociálpszichológiai és antropológiai is, hiszen: a beállítódás, az erkölcsi jó érzés, a formaélmény és a katarzis szükséglete egyaránt témája, s az esztétikai élményt "befelé végtelen" szerkezetként tételezi, azaz eljut a titkok kapujáig.

Miközben mozgatói között igen erõs vágya az ízlésformálás tudományos alapokra helyezése, távol áll tõle az egyszer s mindenkorra érvényes tipológiák megszerkesztése. Egyik jelentõs felfedezése éppen az, hogy az általánosabb érvényû befogadói szokások és beállítódások mellett az adott mûre vonatkozó stratégiákkal is számolni kell. Egyformán fontos volt számára a pretextusból textust készítõ, hol a lényeget elkótyavetyélõ, hol társzerzõként mûködõ befogadó, valamint az aktivitásra és a kreativitásra (ezek Józsa kulcsfogalmai) lehetõséget adó eredeti mû, amely számára mindig is szent, de nem szent tehén, hanem kutatható úgy, ahogyan ez az õ szeretett Európájában⁹ szokás,

"melynek két tengelye lesz az értelem és a szabadság s alfája és ómegája az emberi személyiség"10.

Irodalom

Józsa Péter 1972a. Kutatás a kulturális javak (a megformált kép és szöveg) hatásmechanizmusáról. In Kulturális blokkok Budapesten. I. kötet. Budapest: Népmûvelési Intézet

Józsa Péter 1972b. Olvasói típusoknak és az olvasmányélmény struktúrájának körvonalai. In Kulturális blokkok Budapesten. I. kötet. Budapest: Népmûvelési Intézet

Józsa Péter 1973a. Film és ifjúság. In Kulturális blokkok Budapesten. Részeredmények. III. kötet. Budapest: Népmûvelési Intézet

Józsa Péter 1973b. Kiegészítés a tájékoztató jelentéshez. In Kulturális blokkok Budapesten. Részeredmények. III. kötet. Budapest: Népmûvelési Intézet

Józsa Péter 1973c. Tájékoztató jelentés a Kulturális blokkok Budapesten kutatás elõzetes eredményeirõl. In Kulturális blokkok Budapesten. Részeredmények. III. kötet. Budapest: Népmûvelési Intézet

Józsa Péter 1974a. Az esztétikai alkotás hatásmechanizmusának társadalmi jellege. In Esztétikai alkotások társadalmi hatása, 169–184.

Józsa Péter 1974b. Esztétikai alkotások társadalmi hatása. Budapest: NPI

Józsa Péter 1974c. A kutatássorozat tartalmi és metodikai felépítése és a felvételek számszerû adatai. In Esztétikai alkotások társadalmi hatása, 41–50.

Józsa Péter 1974d. Az olvasmányélmény nyomában. In Esztétikai alkotások társadalmi hatása, 123–168.

Józsa Péter 1974e. A vallásos népforradalom anatómiája. In Esztétikai alkotások társadalmi hatása, 63–77.

Józsa Péter 1975. Két regény sorsa itthon és külföldön. Magyar Nemzet, dec. 14. és 15.

Józsa Péter 1976. A társadalmi kommunikáció és a kultúra egységes elmélete felé. In Kód, kultúra, kommunikáció. Budapest: NPI, 7–24.

Józsa Péter 1978. Életkori különbségek a filmbefogadásban. Kultúra és Közösség (1–2): 169–178.

Józsa Péter 1979. Jelentéstani problémák a társadalmi kommunikációban. In Adalékok az ideológiai és a jelentés elméletéhez. Budapest: NPI

Józsa Péter 1986a. Egy filmszociológiai mikrofelvétel néhány tapasztalata. In Az esztétikai élmény nyomában, 121–147.

Józsa Péter 1986b. Az esztétikai élmény nyomában. Budapest: Akadémiai Kiadó

Józsa Péter 1986c. A filmélmény szociológiájához. In Az esztétikai élmény nyomában, 115-120.

Józsa Péter 1986d. Mi a mûvészetszociológiai és hol tart ma? In Az esztétikai élmény nyomában, 11–56.

Józsa Péter 1986e. Mûvészetszociológia, mûvelõdésszociológia. In Az esztétikai élmény nyomában, 13–30.

Józsa Péter 1986f. A szöveg értelme. In Az esztétikai élmény nyomában, 189-201.

Józsa Péter 1986g. Vizsgálatok a kulturális értékek befogadásáról. In Az esztétikai élmény nyomában, 83–101.

Józsa Péter–Jacques Leenhardt 1981. Két fõváros, két regény, két értékvilág. Budapest: Gondolat Könyvkiadó.

Kovalcsik József 1979. Józsa Péter dr., kandidátus. Kultúra és Közösség (1)

Szerdahelyi István 1986. Elõszó. In Józsa Péter: Az esztétikai élmény nyomában. Budapest: Akadémiai Kiadó

Veres András 1983a: Józsa Péter–Jacques Leenhardt: Két fõváros – két regény – két értékvilág. Olvasásszociológiai kísérlet. Helikon (3–4): 479.

Veres András 1983b. Új törekvések a magyar irodalomszociológiában. Valóság (9)

Veres András 1992. Irodalomértelmezés és értékorientáció. In A strukturalizmus után. Budapest: Akadémiai Kiadó


Jegyzetek

1. Hankiss Elemér, Horányi Özséb, Szerdahelyi István, Vitányi Iván és mások.

2. Ebben a tanulmányban nem foglalkozom sem a "nagy rendszer" gondolatának jegyében születõ olyan elméleti írásokkal, mint a Lehetséges és szükséges-e egy általános társadalmi kommunikációtudomány?, Jelentéstani problémák a társadalmi kommunikáció elméletében, A jelentés fogalma, A film: tükrözés és kommunikáció, A film mint beszéd, diskurzus, nyelvezet és nyelv, A filmkép mint logikai operátor. Foglalkozom viszont A társadalmi kommunikáció és a kultúra egységes elmélete felé címû tanulmánnyal, melynek témája átfed a mûvészetszociológia területével. Továbbá nem tekintem feladatomnak a jelentésszerkezettel foglalkozó mûelemzésekkel foglalkozni, mint A vallásos népforradalom anatómiája, ezzel szemben annak tekintem ugyanennek a filmnek (Még kér a nép) a hatásszerkezetével foglalkozó tanulmányt. Könnyebb a helyzet a mûvelõdésszociológiai vonatkozású írások esetében, hiszen ezek tematikája egyben a mûvészetszociológia körébe is beletartozik.

3. A kutatás eredményeit összegezõ könyvük (Két fõváros, két regény, két értékvilág, ld. Józsa-Leenhardt 1981) bevezetését a szerzõk ugyan 1971-78-cal datálják, a kutatás elõtörténte azonban 1966-ra nyúlik vissza, s már 1971-ben megkezdõdött az adatfelvétel.

4. A hipotéziseket és a módszereket tartalmazó tervezetet ld. Józsa 1974b: 7-20.

5. A tervezetben a zenehallgatás helyett a színházba járás szerepelt.

6. Nem tárgya ugyan e tanulmánynak, de meg kell említeni, hogy Józsának a film szövegével foglalkozó olyan tanulmányai, mint a Még kér a nép jelentésszerkezetével foglalkozó, A vallásos népforradalom anatómiája címû tanulmány (Józsa 1974e), szerves részét képezték filmek hatását vizsgáló kutatásainak.

7. Többek között Lõrincz Judit és a magam kutatásai.

8. Úgy érzem, J. Leenhardt elemzéseit erõteljesebben hatja át a prekoncepció, a szociologizmus, Józsa inkább abból próbál kiindulni, ami a válaszokban van: elõbb a statisztikai megoszlások, utána a korrelációk szemügyre vétele, majd az értelmezés következik, s ha kell, õ inkább adja fel hipotéziseit, inkább hagy nyitva kérdéseket.

9. "Otthon volt Európában, de nem volt otthontalan hazájában sem, melynek népével közösséget vállalt" - emlékezik rá munkatársa, Kovalcsik József (1979: 5).

10. Józsa Péter 1960 elején írott Összegezés címû verse.