Másfél évtizede, 1986-ban jelent meg a Suhrkamp kiadónál Ulrich Beck Risikogesellschaft címû könyve (Beck 1986), amely összefoglalta az 1944-ben született német szociológusnak a modern társadalmak újfajta szerkezetérõl alkotott nézeteit. A szerzõ ezt az újfajta társadalmat rizikótársadalomnak (kockázati társadalom) nevezte, s könyvében áttekintette eme új társadalom néhány jellemzõjét a politikától a családon át a tudományig. Beck másfél évtized óta a szociológia egyik megkerülhetetlen alakja, írásom a miértre próbál rákérdezni és rávilágítani.

Kezdetként a becki életmû három, a szociológia fogalomtárába azóta bekerült központi fogalmát (rizikótársadalom, az individualizáció és a reflexív modernizáció) fogom körbejárni.


Individualizáció

Beck egyik alapgondolata szerint az NSZK túljutott az osztálytársadalmon, az osztályok és a (foglalkozás)rendi megközelítések csupán alternatíva híján határozzák meg társadalomképünket.

A társadalmi egyenlõtlenségek nem szûntek meg, sõt valószínûleg nem is igazán csökkentek, de az általános jólét növekedésével minden társadalmi csoport helyzete javult ("felvonóeffektus"), így a vertikális egyenlõtlenségek vesztettek jelentõségükbõl, az osztály és rendi jellegû identitások elvesztették jelentõségüket. Bekövetkezett az élethelyzetek és életpályák szóródása és individualizálódása, amely aláássa a társadalmi osztályok és rétegek hierarchiájának modelljét, valóságtartalmukat pedig mindinkább kérdésessé teszi. A szociológusok kedvenc témája, a vertikális társadalmi egyenlõtlenségek kutatása egyre érdektelenebbé válik. A társadalom legjelentõsebb változási folyamatává az élethelyzetek és életutak individualizációja vált.

A felvonóeffektus, melynek legfontosabb két jellemzõje a jövedelmi és oktatási szinteltolódás (vagyis hogy a különbségek megmaradnak, csak mivel az átlagos szint nõ, veszítenek jelentõségükbõl), több oldalról támogatja az individualizálódást: a mobilitás révén, a szociális állam kiépülésével, a csoporton belüli belsõ differenciálódás növelésével, a versenyviszonyok kiélezõdésével, a nagyvárosi életformák kialakulásával, a munkaerõpiac törvényeinek egyre nagyobb rétegekre való kiterjedésével, a fõállású munkaidõ csökkenésével. Az emberek kikerülnek hagyományos kötõdési rendszerükbõl. Ez az individualizációs elmozdulás lényegében más, mint a polgári individualizmus kialakulása.

Beck szerint az individualizáció a modernizáció – illetve az eliasi értelemben vett civilizációs folyamat – meghatározott szubjektív életrajzi aspektusa, amely nem kötõdik szigorúan egy történeti korszakhoz. Egyfelõl az individualizációhoz tartozik a történelmileg adott társadalmi formák és kötelékek leoldódása, ezek alóli felszabadulás; másfelõl a hagyományos bizonyosságok (hit, normák stb.) elvesztése; s ugyanakkor paradox módon ide tartozik a társadalmi beágyazódás egyfajta, az eddigiektõl lényegében eltérõ, teljesen új formájának a kialakulása is. Az individualizálódás egyfelõl megjelenik a tudat és az identitás szubjektív szintjén, másrészt – s ez legalább oly fontos – megjelenik az élethelyzet szigorúan vett objektív jellemzõinek – a munka
világának megváltozásától az étkezési szokásokon át a lakberendezésig és az új családformákig – megváltozásaként is, tehát éppolyan duális jellegû fogalom, mint a kései modernitás társadalomtudományának más kulcsfogalmai, például a miliõ és az életstílus.

Az individualizáció jelenségeivel már együtt élünk – írja Beck –, ilyen jelenségek például: az életstílusok pluralizálódása, a házasság és a család új formái, gyorsan váltakozó alternatív kultúrák, újfajta közösségek, társadalmi mozgalmak létrejötte stb. Összességében az élethelyzetek állandósuló egyenlõtlenségi viszonyok mellett homogenizálódnak, a foglalkoztatottak egységes társadalma jöhet létre, a mindenkire egységesen vonatkozó kockázataival (például környezeti problémák, munkanélküliség), az életmódok folyamatos individualizálódása és pluralizálódása mellett. Az egyén és a társadalom között újfajta közvetlen kapcsolat jön létre, az eddigi áttételek (csoportok, intézmények stb.) elveszítik jelentõségüket.

Az a tény is, hogy a konkurencia jelensége az élet területén egyre általánosabbá vált, hozzájárult az összetartozás érzését nyújtó nagy csoportok feloldódásához. Az egyének elszigetelõdése, amely az egyén és a társadalom közötti rendi jellegû társadalmi csoportok kihalásának következménye, paradox módon kollektív folyamat. A problémák, kérdések és kockázatok emberek tömegére közvetlenül vonatkozó jelenségek, amelyekkel azonban az egyes személy egyedül, elszigetelten szembesül. A munkanélküli csupán az újságból értesül, hogy rajta kívül még több millió munkanélküli él az országban.

Mi akadályozza az individualizálódást? Például az új társadalmi mozgalmak, az intézményes úton helyreállított "közös vonások", a tömegkultúra, a professzionalizálódás, a hagyományos tulajdonviszonyok (azaz nem mobil tõketulajdon, hanem például a földtulajdon).

Visszatérve az eredeti gondolatsorhoz, Beck ezt a társadalmi átalakulást, amelyet individualizálódásnak nevez, nem csak pozitív folyamatként fogja fel. Már a Risikogesellschaft is olvasható negatív utópiaként is. Az, hogy "az emberek a történelmi hagyomány megtörésével kikerültek hagyományos kötõdéseikbõl, gondoskodási viszonyaikból, s kizárólag magukra, valamint saját egyéni (munkaerõpiaci) sorsukra kell hagyatkozniuk", mint ténymegállapítás sokféleképpen értékelhetõ. Itt egyszerre eróziós és evolúciós folyamatról van szó, melynek kifejlete bizonytalan. Mit hozhat a jövõ?– kérdi Beck. Az osztály nélküli társadalomban az egyének kollektív elszigetelõdését? A társadalmi strukturáló tényezõk áthelyezõdését a privát szférába, azaz foglalkozásrendek helyett életformák lesznek a társadalom új nagycsoportjai? Esetleg új fejezet kezdõdik az osztályok történetében, s visszatér a múlt?


Kockázat

A rizikótársadalom kifejezésben a rizikó elsõsorban a fejlett ipari társadalmak által jelentett azon kockázatokra vonatkozik, amelyek már magát az életet veszélyeztetik globális mértékben. Ezen kockázatok (például radioaktív sugárzás, kémiai szennyezés, ökológiai, genetikai veszélyek) egyre nagyobb mértékben befolyásolják már nemcsak a társadalmi fejlõdést, hanem magára a társadalom alapvetõ viszonyaira is visszahatnak. (Már egyszerûen létük akár immanens tudatával is.) Az önkényes és öncélúvá váló technikai-gazdasági fejlõdés szándékolatlan "mellékhatásaként" fellépõ veszélyeirõl van itt szó (például környezeti károk, a nyersanyagforrások kimerítése), illetve arról, hogy a fejlõdés potenciális önveszélyeztetést jelent (például atomtechnika, génsebészet). Ezek az emberi észlelõképesség által közvetlenül már nem felfogható, a túlélést veszélyeztetõ kockázatok idõben, térben és társadalmilag már nem határolhatók le; nem vonatkoznak rájuk az okság, felelõsség és vétkesség jelenleg uralkodó szabályai. Ezek a kockázatok már nem kompenzálhatók‚ és nem biztosítható ellenük védettség. Ezen felmerülõ új kockázatok már csak éppen mindenkire vonatkozó voltuk miatt is a háttérbe szorítják az eddigi társadalmakra olyan jellemzõ, a javak eloszlásainak egyenlõtlensége miatt fennálló konfliktusokat.

A rizikótársadalom kialakulása együtt halad és összekapcsolódik az individualizációs folyamattal. Az örökölt szokások, erkölcsök, közösségi formák, ellenõrzési módok és biztonságok csökkenésével a személyiség egyre jobban rákényszerül arra, hogy saját életét (esélyeivel és kockázataival együtt) önmaga formázza meg. Ennyiben az individualizáció egyik aspektusának fogható fel a kockázatoknak is hasonló átalakulása, melyben a hatások közvetlenül egyes egyének tömegeire hatnak, mindenféle közvetítõ társadalmi struktúrák nélkül.

Azonban mivel egyre több információt kapunk a globális kockázatokról, a rizikótársadalom visszahat saját tudatunkra, saját önképünkre is. A globális kockázatok legyõzése csak akkor lehetséges, ha a modernizáció folyamata reflexívvé válik, és a felmerülõ problémákra érzékeny módon igen sürgõsen felülvizsgálja nézeteit, értékeit, normáit és így viselkedési formáit is. A reflexív modernizáció fogalma alapszinten erre utal.


Reflexív modernizáció

Maga a reflexív modernizáció fogalma legalább kétféleképpen értelmezhetõ, mint arra például Junge (1996) is utalt. Egyfelõl jelentheti egyszerûen a rizikótársadalom létrejöttének folyamatát elõre nem látható mellékkövetkezményeivel együtt, melyek visszahatnak a folyamatra magára. Másfelõl azonban – s ez az igazán érdekes – jelenti a "társadalmi önkritika" médiumán keresztüli lépésenkénti tudatosulását ennek a fejlõdési dinamikának, amely tudatosulás a fejlõdési alternatívák felmutatásán keresztül felfedi társadalmi viszonyainknak a cselekvõ személyiségeken keresztüli formálhatóságát. Beck nézõpontja s társadalomelmélete tehát eredendõen a személyiség nézõpontjából indul ki.

Fontos arra felhívni a figyelmet, hogy Becknél a reflexszerû (amelyet idõnként reflexivitásnak mond) és a reflexió két különálló és egymással össze nem keverhetõ fogalom. Míg az elõbbi az, ami elkerülhetetlenül bekövetkezik (például a modern ipari társadalomnak Beck szerint elkerülhetetlen következményei a mindenkire vonatkozó kockázatok), addig az utóbbi ennek a folyamatnak a tudatosulását – például visszahatását a gondolkodásunkra – jelentheti.

Napjainkból visszatekintve megállapítható, hogy az 1986-os kötetben több elõrejelzés tévesnek bizonyult. (Például: Az alkalmazottak között a nem bérbõl élõk csoportja egyre kisebb lesz. A szakszervezetek és foglalkozási szövetségek konkurenciája az egészségügyi és pszichoterápiás gondozásban. Stb.) Maga az is, hogy a szerzõ ekkor még az individualizációs folyamat "motorjának" a munkaerõpiacon lezajló individualizációt tekinti, s kevesebb hangsúlyt helyez a családformák, az értékek és a szabadidõ kérdéseire, vitathatónak tûnik. Ugyanakkor az individualizáció jelensége, a horizontális társadalmi különbségek felértékelésének elméleti megalapozása nagy jelentõségûnek és megtermékenyítõnek bizonyult.


A fogalmak laza kezelése

Ulrich Beckre jellemzõ a fogalmak meglehetõsen "laza" kezelése, amely egyfelõl megkönnyíti az egységesnek látszó szerkezet felvázolását, másfelõl persze gyanakvást is kivált a pedáns fogalomhasználatra oly büszke német szakmai olvasókban.

Ennek igazolására talán elégséges a – fentebb már vázolt – individualizáció fogalmának megvizsgálása. Maga a fogalom középpontba állítása telitalálatnak tûnik, mivel a szociológia egyik klasszikus témájához kapcsolódik. A szociológus olvasóban rögtön feldereng Marx, aki a kapitalizmus kialakulását a munkásság prekapitalista életösszefüggésekbõl való erõszakkal történõ kioldódásaként fogta fel, Tönnies, aki szerint a modernitás a szolidáris jellegû "közösségekbõl" való kikerülésként fogható fel, a Max Weber-i "világ varázstalanodása", a durkheimi organikus szolidaritás, melyet a növekvõ individuális autonómia fémjelez. Csakhogy ezekben a klasszikus elméletekben jóval több a különbözõ, mint a közös, s Beck a fogalmának letisztázása (és az ezzel együtt járó leszûkítése) helyett megelégszik azzal, hogy maga is hangsúlyozza fogalmának összetettségét, önellentmondásait és bizonytalanságait, melyek a recenzens szerint már oly nagy mértékûek, hogy szét is feszítik egy fogalom kereteit.

Becknél az individualizáció egyfelõl egyszerûen az életutak és élethelyzetek döntési lehetõségeinek megszaporodása a modern jóléti államban, másfelõl viszont az individualizáció a hagyományos közösségek széthullása, a hagyományvesztés folyamata is, s harmadszor individualizáció Becknél a saját én elõtérbe kerülése is. Ezek a külsõ és belsõ folyamatok egyfelõl tudatos új módon önreflexív egyének kialakulásához, másfelõl éppen ennek ellentétéhez, egy újfajta homogenizációhoz (Standardisierung von Lebenslagen) vezet(het)nek! Így itt akkor másról is szó van, így például a fogyasztási szokások énmeghatározásban betöltött szerepének felértékelõdésbõl, az életpályák és -szakaszok újfajta intézményesülésérõl, s újfajta közösségek (a környezetvédelemtõl a fogyasztói klubokig) kialakulásról. Csakhogy ha megvizsgáljuk a reflexív modernizáció fentebb már vázolt összetettebb jelentését, ott látens módon feldereng egy, a kockázatok homogenizálása által kiváltott újfajta – ugye nincs rá jobb szó – individualizáció lehetõsége is. Tehát az individualizáció egyszerre külsõ és belsõ, mikro és makro, didaktikusan úgy individualizál, hogy egyszerre homogenizál s újból individualizál. Hogy talán ez egy kicsik sok, azt az is mutathatja, hogy az individualizáció folyamatának empirikus mérésére máig sem alakult ki bevált mérõeszköz, itemsor (szemben például a posztmaterializmussal stb.).

Ez a fogalmi lazaság nem keverendõ össze a szociológia alapvetõ szerzõinél megjelenõ, egy szerzõ által többszörösen, de egymásnak – részben – ellentmondóan definiált fogalmak jelenségével (például a weberi ideáltípus fogalmával), mivel Becknél az individualizáció fogalma eredendõen és vállaltan önellentmondásos és körvonalazatlan.

A fogalom kapcsán felmerült és újonnan felmerülõ kérdéseknek az elmúlt másfél évtizedben könyvespolcnyi irodalma született német nyelven. A különféle kialakuló és egyre bonyolódó megközelítések, fogalmi rendszerek felvázolása, azok értékelése nem tartozik ezen írás feladatai közé, ez külön dolgozat témája lehetne. E helyütt csak utalnék egy igen jó tanulmánykötetre, amely tizenhárom, az individualizációval foglalkozó és az individualizáció fogalma körül kialakult vitákat reprezentáló tanulmányt tartalmaz (Fridrichs 1998), illetve néhány, a fogalom köré elméleti struktúrát építeni szándékozó tanulmányra (Lau 1988; Wohlraab-Sahr 1992; Ebers 1995). Mindenesetre ez a vita nem járult hozzá a becki fogalomhasználat semmiféle "kikristályosodásához", Beck újabb cikkeiben éppúgy összetett és önellentmondásos fogalomként használja az individualizációt, mint másfél évtizede.


Empirikus adatok

A fogalmak laza kezelése által kiváltott kritikai diskurzus szemszögébõl felettébb érdekes, hogy a kötetben megjelenõ empirikus adatok kezelése jóval kevesebb gyanakvást (például Honneth 1994) váltott ki. Pedig ha megfigyeljük, (az empirikus kutatónak nem igazán nevezhetõ) Beck nem egy kutatás adatira támaszkodik, hanem több évtized különbözõ módszerekkel gyûjtött különféle adataiból "mazsolázgat" kényekedve szerint, ez pedig óhatatlanul is kiválthat némi gyanakvást, hiszen sok adatból ki-ki kénye kedve szerint kiválogathatja a neki éppen megfelelõeket.


Értékelés

Beck munkássága több szempontból is törésvonalakat képzett a mai német szociológiában; elõször és elsõsorban a mûvek tartalma, mondanivalója körüli polémiával foglalkoznék. Az elsõ töréspont akörül húzódik, hogy milyen következményei vannak/lehetnek a hagyományos rendi és osztály alapú társadalomképen való túllépésnek.

Rainer Geißler (Geißler 1996) legfõbb ellenvetése ideológiai jellegû, úgy ítéli meg, hogy a rendeken és osztályokon való túllépés következményeképpen bevezetett új fogalmi apparátus miatt eltolódtak a társadalmi rétegzõdés kutatásának hangsúlyai a társadalmi egyenlõtlenségek kutatásától a társadalmi sokféleség vizsgálata felé; az életesélyek kutatásától az életstílusok kutatása felé. Mindennek következményeképpen háttérbe szorult a társadalmi visszásságok, jogtalanságok kritikája. Márpedig – véli Geißler – a hagyományos egyenlõtlenségkutatások általában társadalmi visszásságokra hívták fel a figyelmet. Ezen kutatások hátterében az az alaphozzáállás húzódott meg, mely szerint túl nagyok a társadalmi egyenlõtlenségek, s ezen egyenlõtlenségek csökkentése szükséges. Ezzel az elkötelezett társadalomkritikai hangvétellel szemben az új posztmodern megközelítések el nem kötelezett elemzései a különféle életstílusoknak, s ezek az elemzések új fogalomrendszerükkel elleplezik és észrevehetetlenné teszik a társadalom vertikális struktúrájában továbbra is létezõ egyenlõtlenségeket. Felhívja a figyelmet, hogy a becki "felvonóeffektus" kifejezés is az egyenlõtlenségek elkendõzéséhez járul hozzá. Az igaz ugyan, hogy a jóléti állam "felvonója" minden társadalmi réteget feljebb emelt, azonban minél feljebb volt valaki, annál nagyobbat emelkedett, így összességében a társadalmi jólét növekedése mögött az egyenlõtlenségek megnagyobbodása áll.

Érdekes és egyben paradox a geißleri ideológiai alapú kritikával összevetni Axel Honneth (Honneth 1994) minõsítését Beckrõl és az individualizációelméletrõl. Míg a kapitalizmus és a piacgazdaság érdekeit kiszolgáló, javító jellegû – a horkheimeri "hagyományos" – szociológiát mûvelõ Geißler "farkast" kiált, és a szociológia elkötelezett társadalomkritikai jellegét félti az újfajta társadalmat leíró újfajta paradigmától, addig a frankfurtiak "kritikai" tradícióit ténylegesen s sikeresen továbbvivõ Honneth – elsõsorban persze a Kampf um die Anerkennungra célzok –, aki a harmadik generáció emblematikus figurája, épp ennek az ellentétét állítja. Honneth szerint ugyanis a kapitalizmusnak s az õt kiszolgáló, alapjaiban konzervatív médiának az elmúlt évtizedekben sikerült a szociológiát egy csekély érdeklõdésre számot tartó, túlspecializált tudomány lesajnált helyzetébe beleszorítani, amelynek – úgymond – nem is lehet lényegi és átfogó mondanivalója a világról. Honneth szerint Beck elmélete ezt a beszorítottságot volt képes áttörni, s minden hibája ellenére képes volt valami átfogót, lényegit s érthetõt mondani a modern táradalomról.

Persze az, hogy egy szerzõ megosztja a szakmai közvéleményt, nem elég ahhoz, hogy komoly csoportok számára állandóan hivatkozott klasszikussá, referenciává váljon. Érdekes megvizsgálni, hogy a népszerûség könnyen felfejthetõ okain túl (nyelvezet, a fogalmak és az empirikus adatok laza kezelése, kiváló marketing) mi húzódik meg, ami miatt Beck tényleg bekerülni látszik a szociológia klasszikusai közé.

Nézetem szerint a kötet azzal válhatott egy új paradigma alapmûvévé, hogy a szociológiában eddig is latensen meghúzódó fogalmakból, modern empirikus adatokból s elmélettöredékekbõl a részek újfajta és merész összekeverésével egy új, egységesnek tûnõ rendszert alkot, amely képes arra, hogy összefogja az eddigieket, és biztos hivatkozási alapot ad a jövõben.

Az eddig is felmerült és sok esetben nála precízebben megfogalmazott résztendenciáknak olyan egységes elméleti keretet ad, amely képes visszahatni s megtermékenyíteni ezeket. Például az életút és életpálya intézményesülésérõl és individualizálódásáról már jócskán rendelkezésre álltak 1986 elõtt is adatok, és készültek is elmélettöredékek és kísérletek ezek értelmezésére. Azonban az adatok igazán akkor álltak össze rendszerbe, amikor megszületett a viszonyítási pontként használható becki "paradigma", amely persze maga is támaszkodott ezen adatokra (lásd Kohli 1985 vs. 1994, illetve a Beck-könyv ötödik fejezete.) Hasonlóképpen nem Beck fedezte fel a családformák átalakulását, s a szabadidõ jelentõségének növekedését sem, nem õ kezdett el a miliõkkel és életstíluscsoportokkal mint létezõ társadalmi nagycsoportokkal foglalkozni, ugyanakkor eme jelenségek és empirikus kutatások is igen jól illeszkednek az általa létrehozott elméleti keretbe, s kölcsönösen jó hivatkozásul szolgálhattak és szolgálhatnak egymásnak. Ugyanakkor az is tény, hogy ezen társadalmi jelenségek kutatóinak is már nagyon "szükségük volt" egy újfajta keretelméletre, mert igen nehezen illeszkedtek a relevanciáját egyre inkább elvesztõ rendi és osztály jellegû társadalom-megközelítésekbe.

Érdemes részletesebben megvizsgálni az újfajta társadalmi nagycsoportokat használó, a foglalkozás alapú társadalomtipológián túllépõ empirikus társadalomkutatások példáját. Az Egyesült Államokban a hetvenes években, az NSZK-ban fõképp az 1980-as választások kapcsán vált szembetûnõvé az, hogy bizonyos empirikus problémák (pártpreferenciák, fogyasztói döntések) kapcsán egyre csökkent az osztály és rendi alapon képzett társadalmi nagycsoportok magyarázóereje. A különféle társadalommodellek iránt egyébként nem különösebben érdeklõdõ vállalatvezetõknek és politikusoknak olyan újfajta társadalmi nagycsoportokra volt szükségük, melyek képesek voltak használhatóan kijelölni a potenciális vásárlókat és választókat. Erre a meglevõ igényre épülnek az elsõ német életstílus-vizsgálatok, amelyek mögött vagy vállalatok (például Conrad–Burnett 1985), vagy/és még inkább vállalatok és mögöttük pártok álltak (például az úgynevezett Sinus-tipológia mögött a CDU, lásd például SINUS 1992; Gluchowski – 1987 – kutatása mögött pedig a szociáldemokraták). Eme létezõ, de komoly elméleti háttér nélkül a tudományosság berkein belül gyanakvással figyelt társadalomkutatásoknak nagy szükségük volt egy általános legitimáló elméleti keretre, hogy komoly "kihívóként" léphessenek fel a hagyományos megközelítésekkel szemben. (Bár mintha napjainkra ezt a harcot elvesztették volna.) Ezt a keretet jelentette Beck, melyre alapozva megindulhatott az életstílus-kutatások második – immár "tudományosan" megalapozott – generációja, Stefan Hradil elsõsorban operacionalizáló jellegû próbálkozásaitól kezdve egészen Anette Spellerbergig és Andreas Klockéig.¹

Az eddig elmondottak mellett, de mindezektõl nem függetlenül ott húzódik a háttérben az a tény, hogy – mint arra Némedi Dénes (1988) is rámutatott – "Beck tételei a tiszteletreméltó és konzervatív–liberális konszenzussal békében élõ társadalomtudomány alaptételeit kezdik ki". Elsõsorban a fejlõdésbe és a fejlõdéssel együtt járó társadalmi differenciálódásba vetett hitet. A becki individualizációs elmélet tehát a luhmanni funkcionalizmusnak éppen az alaptézisét vitatja, azt, amelyet pedig még a baloldali tekintély Jürgen Habermas sem tudott cáfolni, így inkább integrálta a kommunikatív cselekvés elméletébe. Azonban Beck már csupán azzal is, hogy a "személyiség nézõpontját" veszi fel kiindulópontnak, s ugyankkor tagadja a személy és a társadalmi "egész" között eredendõen fennálló hasonlósági viszonyt, alapvetõen szembeszáll mindenféle funkcionalista vagy rendszerelméleti társadalommegközelítéssel is.

Érdekes kérdés, hogyan viszonyul Ulrich Beck munkássága a klasszikus társadalomelmélet különféle hagyományaihoz, iskoláihoz. Elsõsorban a frankfurti kritikai társadalomelmélet tradíciójával érdemes összevetni a becki elméletet, s nem csak azért, mert Beck maga szívesen nevezi elméletét "önkritikai elméletnek".

Mennyiben kapcsolódhat Beck a frankfurti kritikai tradícióhoz, s miben tér el tõle? Beck szerint az újfajta jelenségek (a környezetszennyezés soha nem látott új formáitól a globális gazdaság kiépüléséig) az ipari társadalom mélyreható intézményi válságát jelentik, mely válság tényleges nagysága azonban nem becsülhetõ fel az ipari társadalom fogalmi horizontjából. A kockázati társadalom újfajta fogalmi horizontja (a modernitás reflexívvé válása) azonban képes rámutatni az ipari társadalom ellehetetlenülésére, s így egyfelõl képes eljutni a társadalom lényegi kérdéseihez, másfelõl képes programot is adni, a társadalom tényleges öntematizálása által. Úgy tûnik tehát, Beck megtalálta a rendszerkritika Marx óta elveszett alapkövét, amelyre támaszkodva rá lehet(ne) mutatni a fennálló viszonyrendszer tarthatatlan voltára.

Mik a különbségek a frankfurtiak kritikai és Beck "önkritikai" elmélete között?

– Beck a kapitalizmus kritikája helyett immár teljesen az ipari társadalom kritikájára épít, míg a frankfurtiak elsõ generációja éppen az ipari társadalom által nyújtott lehetõségek talajáról bírálta a kapitalizmust. A második generáció (Habermas) latens kapitalizmuskritkája immár hasonlítható Beckhez (fõleg a rendszer–életvilág szembeállítása révén); Beck kizárólagosan az ipari társadalmat támadja, s noha fõleg a globalizáció kapcsán kritizálja a nagyvállalatokat, a tõkés jellegû magántulajdonnal önmagában nincs baja.

– Beck minden idõnként megjelenõ pesszimista kitétel ellenére összességében optimista, sõt hisz a társadalom megreformálhatóságában. Ami azonban még ennél is nagyobb megrökönyödést vált ki egyes körökben: tanácsokat is ad a társadalom szerinte szükséges reformjaihoz – ennyiben tehát a "hagyományos" tudomány képviselõje. Azonban nemcsak Becket támadják optimizmusa miatt, hanem Beck is kritizálja a frankfurtiakat pesszimizmusuk miatt, egy rádiós nyilatkozatában (Beck 1998a) például a Felvilágosodás dialektikáját pesszimizmusa miatt tartotta egy kortárs társadalomelemzés számára nehezen használhatónak.

– A harmadik igen lényeges különbség, hogy Beck szerint valójában és lényegében az ipari társadalom önmagát számolja fel, az ipari társadalom lehetetlenségére való rámutatás nem egy központi cél, az ipari társadalom önnön válságelfedõ technikáinak legyõzése nem tûnik számára különösen problematikusnak.

A perifériára szorított/szorult kritikai elmélet számára is fontos viszonyítási pont és megújulási lehetõség lehet Beck új társadalomfelfogása, mint arra többek között Görg (1992) és mások is rámutattak, azonban (sajnos) az idõ nem látszik igazolni ezt. A becki elméletben megbúvó mind kultúr-, mind társadalomkritikai potenciál felmutatása mindeddig képtelen volt átcsapni a rendszer totális kritikájába, illetve a totális rendszerkritika kiveszõfélben lévõ tradíciója nem volt képes alapjaiban az új paradigmára támaszkodni.

A becki életmû kapcsán nem csak a tartalom, hanem maga személy és az a forma is, ahogy "eladja önmagát", megosztja a német szociológiát, ennek belátását talán elõsegíti az elmúlt másfél évtized áttekintése.

Ulrich Beck a Rizikótársadalom megjelenése óta tucatnyi könyvet s száznál több tanulmányt publikált, szerkesztett² – sokat feleségével és egyéb társszerzõkkel, többnyire és egyre inkább a fentiekhez hasonló esszé jellegû stílusban. Ezekben a mûvekben többnyire már a Rizikótársadalomban is felvetett egy-egy témát (a politika helyzete és feladatai, a nemi viszonyok és helyzetek átrendezõdése) jár körül részletesebben, gondol újra. Így például az 1990-es Das ganz normale Chaos der Liebe-ben (Beck–Beck-Gernsheim 1990) a párkapcsolatok változásait; az 1995-ös Eigenes Leben-ben (Beck–Ziegler–Rautert 1995) furcsa, "interjúkkal" és fényképekkel kevert formában az életutak és életpályák rendszerének megváltozását, az 1998-as Was ist Globalization?-ban (Beck 1998b) a globalizáció témakörét gondolja újra.

Mivel a Rizikótársadalom szélesebb körökben is ismerté tette, ez lehetõséget nyújtott arra, hogy mintegy élõ klasszikussá válva, a tömegmédiában is megjelenõ "guruként" sokkal nagyobb nyilvánosságot kapjon a szigorú tudományosság keretei közül ki nem merészkedõ kollégáinál. Az ilyen szociológus guru szerepkör igazán Franciaországban elterjedt, lásd például Touraine, Bourdieau. Németországban a két, Beck elõtti esetleges jelölt – Jürgen Habermas és a nemrégiben meghalt Niklas Luhmann – különféle okok miatt nem volt képes betölteni ezt a médiában megjelenõ, nagy nyilvánosságban mozgó szociológus guru szerepet, mely azonban Becknek ideális.

Beck publikál nagy példányszámú hetilapokban (Der Spiegel, Die Zeit), mértékadó napilapokban (Süddeutsche Zeitung, Frankfurter Allgemeine Zeitung, taz), fellép a baloldalhoz köthetõ rendezvényeken és fórumokon; de ha kell újság-elõfizetõket gyûjtõ kampányt támogat; elõadásokat tart a médiavásártól a képzõmûvészeti fesztiválig a legkülönbözõbb helyeken, s aztán az elõadásairól terjesztett videokazetták megvásárolhatók a nagyobb boltokban. Egyik utóbbi, nagy vihart kiváltott tette az volt, amikor részt vett a NATO jugoszláviai légicsapásainak utólagos legitimálást megteremteni szándékozó új NATO-doktrína kidolgozásában.

Beck részt vesz a politikai életben is, a konzervatív idõszakban a szociáldemokratákhoz és "ideológiai hátterükhöz" tartozott, erõsen támogatta az összefogást az alternatív mozgalmakból kinõtt zöldekkel. Miután azonban a szociáldemokrata–zöld koalíció hatalomra került, azonban elveit részben feladva a régi konzervatív rezsim irányvonalát továbbvíve középre sodródva politizált, Beck igen gyorsan szembefordult az új kormányzattal, egyre "szélsõségesebb" nézeteket hangoztat, s egy új, nemzetek feletti, de nem a globalizált ipar érdekeit képviselõ világpolgár párt alakításán töri a fejét (például Beck 1998c). Érdekes megfigyelni a hasonlóságokat – a nyilvánvaló különbségek ellenére – az utóbbi években szintén a szélsõséges szabadpiac-ellenes politizálás és a közéleti részvétel irányába sodródott Bourdieau-vel.

Az erõteljes politikai részvétel és a népszerû hangvétel mellett van még egy harmadik momentum is, mely Beck kiszorulásához vezethet a szigorú normák és hallgatólagos szabályok szerint szervezett német akadémiai tudományosságból, ez pedig a jövõ felé fordulás. Az elmúlt másfél évtizedben egyértelmûen megfigyelhetõ tendencia Ulrich Beck mûveiben, hogy a jelen leírása helyett egyre inkább a jövõ megbecslésével foglalkozik, tudományos apparátussal megalapozott kordiagnózis helyett egyre inkább a jövõ intuitív elképzelése kerül mûveinek középpontjába, s ez az eltolódás egy bizonyos mérték felett már nem egyeztethetõ össze a (szak)tudományosság elvárásaival. Nem mintha a szaktudomány mûvelõinek véleménye Becket különösebben izgatná, ezek a folyamatok azonban (népszerûség, politikai részvétel, "jóslás" a diagnózis helyett) elvezethetnek addig a pontig, hogy Beck – jelenbeli tevékenysége miatt – már nem lesz megfelelõ hivatkozási és legitimációs alap a szociológia mûvelõi számára, tehát gyakorlatilag magát "írhatja ki" Beck a szociológiából.

Persze mindezek távolról sem jelentik azt, hogy az elmúlt évek munkái már csak publicisztikai érdekességet jelentenek. A következõkben röviden vázolnék egy eddig nem igazán érintett, Becket mostanában foglalkoztató témakört. Hogyan vélekedik Beck a munka szerepének megváltozásáról a modern társadalmakban?

Beck úgy véli, a munkanélküliség lassacskán általános – mindenki számára veszélyt jelentõ – társadalmi jelenséggé válik, mivel egyre inkább kiterjed a kvalifikáltabb, jobb módú csoportokra is. A fejlett posztindusztriális államok a munka nélküli kapitalizmus irányába haladnak, a hagyományos kiterjedt foglalkoztatottság fenntartásába vetett hit egy hamis illúzió. Ennek a ténynek a belátását három téves elképzelés akadályozza:

– Az áttekinthetetlenség mítosza, mely szerint ezen jelenségek és folyamatok túl komplikáltak és áttekinthetetlenek ahhoz, hogy ilyen radikális következtetést lehessen levonni belõlük.

– A szolgáltatói társadalom hamis mítosza, mely szerint a munkanélküliséget a harmadik szféra fogja felszívni. De miért szívná fel? A modern szolgáltató szféra még sokkal jobban tud spórolni a munkaerõvel, mint az ipar vagy a mezõgazdaság, gondoljunk például az internetes szolgáltatásokra.

– A harmadik mítosz a magas bérek mítosza, mely szerint "a magas nyugat-európai és német munkanélküliség oka a túlzottan magas és így nem versenyképes bérekben rejlik". Az emellett érvelõk az Egyesült Államok példájára szoktak hivatkozni – ott bezzeg igen alacsony a munkanélküliség. Persze, mert ott van lehetõség arra, hogy nevetséges bérekért adjanak munkát a képzetlen munkaerõnek, kinek a bérbõl aztán nem telik ki a megélhetés. Ez az út lelassítja a munkaproduktivitás növekedését, s Európában nem elképzelhetõ nyomorba és kitaszítottságba dönti a társadalom legszegényebb csoportjait. Mindenesetre ez a megoldás azzal jár együtt, hogy az átlagamerikai inkább szembesül azzal a nyomorral, amit az európai polgár Brazíliába és keletre exportál – véli Beck.

Leszámolva a fenti hamis illúziókkal és mítoszokkal, be kell végre látni, hogy a modern információs társadalmakban kevés jól képzett, globális szinten versenyképes és lecserélhetõ emberre van szükség; a gazdasági növekedés egyben a munkanélküliség növekedését is jelenti.

Ugyanakkor a másik oldalról se legyenek illúzióink, a globalizálódó kapitalizmus a demokrácia szétrombolásához vezet, mivel egyre csökkenõ mértékben vesz fel munkaerõt, sõt a versenyképesség kényszere miatt a munkaerõ-igényét is áttelepíti olyan országokba, ahol a munkaerõ olcsó, az adók pedig alacsonyak. Ezzel megszûnik a kapitalizmus, a szociális állam és a demokrácia egymásra épülõ összhangja, s ez a globalizáció egyik legfontosabb következménye. A nyugati demokrácia a munkára alapult, a fizetõ munka nemcsak a privát, hanem a politikai életet is megalapozta. A munka jelentette az anyagi biztonságot, a polgári lét sarokkövét, amelyre a szabadság épült. A munka ethosza eredendõen összekapcsolódott a kapitalizmussal és a demokráciával is. Ez az összhang most széttört.

A munka nélküli kapitalizmus ellentmondása kézzelfogható: a multinacionális konszernek menedzsere kihelyezi a termelést Dél-Indiába, de ugyanakkor gyermekét államilag finanszírozott európai elit egyetemekre küldi, maga élvezi a társadalmilag finanszírozott juttatásokat, színházba jár, élvezi az ápolt környezetet és a közbiztonságot. Ez a jóléti állam csõdbe juttatását jelenti. Beck szerint a piaci fundamentalizmus nem más, mint a demokratikus analfabetizmus egyik formája. A fejlett ipari társadalom egyre kevesebb munkát biztosít, mivel két fõ "munkaadója" a tõke és az állam, s a jövõben mindkettejük ki fog esni ebbõl a szerepébõl.

Lehetséges-e egyáltalán demokrácia a munkára alapozott társadalom biztonságának elmúltával? A jövõ útja lehetne például a polgárok önszervezõdése és a "közösségi munka". Ez a jelenség már ma is ismert, csak nincs az elõtérben, pedig az önzetlen közösségi munka vagy más javára nem ellenszolgáltatásért végzett munka nélkül a jelenlegi társadalmak is összeomlanának. Persze ehhez az államnak elõször invesztálnia kellene a civil társadalomba, hogy létrejöhessen annak ténylegesen hatékony önszervezõdése.

Ez a gondolatmenet talán képes volt illusztrálni azt, hogyan keverednek a társadalomleíró és a "jövendõmondó" elemek a becki életmû késõbbi szakaszában.

Legelsõ – még egyetemistaként írt – jelentõs publikációjában (Beck 1971) a diák-mozgalom által jelzett, feltételezett társadalmi válságot diagnosztizálta, s megoldására adott javaslatokat. A nyolcvanas években elsõsorban a környezeti kockázatok jelentették számára az ipari társadalom válságának jeleit, mikor azonban ezek vesztettek érdekességükbõl, a növekvõ és átstrukturálódó (német) munkanélküliség kapcsán a foglalkoztatottság válságáról írt, s tett megoldási javaslatokat. A globalizáció problémakörének elõretörésével a kilencvenes évek második felében lassan áthelyezõdtek a becki életmû hangsúlyai a globalizáció mint válságtényezõ felé.

Ulrich Beck egy olyan társadalomtudós, aki úgy érzi, hogy az ipari társadalom válságban van, de legalább annyira hisz abban is, hogy válság megoldható, s ehhez ad javaslatokat. Hogy mibõl is következik a válság, s hogyan oldható meg, folyamatosan változik az életmû folyamán, tanulmányomban ennek az állandóan eltolódó elméletnek a közös és biztos pontjait kívántam körüljárni.


Irodalom

Beck, U. 1971. Zu einer Theorie der Studentenunruhen in fortgeschrittenen Industriegesellschaften. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie (3): 439–477.

Beck, U. 1986. Risikogesellschaft. Frankfurt a. M.: Suhrkamp

Beck, U. 1998a. Interjú a brémai rádióban. http://www.radiobremen.de/rb2/literatur/ dialektik

Beck, U. 1998b. Was ist Globalization? Frankfurt a. M.: Suhrkamp

Beck, U. 1998c. Interjú. taz, 1998. III. 29.

Beck, U.–E. Beck-Gernsheim 1990. Das ganz normale Chaos der Liebe. Frankfurt a. M.: Suhrkamp

Beck, U.–E. Ziegler–T. Rautert (foto) 1995. Eigenes Leben. München: C. H. Beck

Conrad, M.–L. Burnett 1985. Life Style Research 1985. Frankfurt a. M. (Kutatási jelentés.)

Ebers, N. 1995. "Individualisierung". Würzburg: Könighausen und Neumann

Fridrichs, J. (Hrsg.) 1998. Die Individualisierungs-These. Opladen: Leske und Budrich

Geißler, R. 1996. Kein Abschied von Klasse und Schicht. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie (2): 319–338.

Gluchowski, P. 1987. Lebensstile und Wandel der Wahlerschaft in der Bundesrepublik Deutschland. Aus Politik und Zeitgeschichte, III. 21.: 18–32.

Görg, C. 1992. Neue Soziale Bewegungen und Kritische Theorie. Wiesbaden: Deutscher Universitäts Verlag

Habermas, J. 1988. Nachmetaphysisches Denken. Frankfurt a. M.: Suhrkamp

Honneth, A. 1994. Desintegration. Frankfurt a. M.: Suhrkamp

Junge, M. 1996. Individualisierungsprozesse und der Wandel von Institutionen. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie (4): 728–747.

Kohli, M. 1985. Die Institutionalisierung des Lebenslaufs. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie (1): 1–29.

Kohli, M. 1994. Institutionalisierung und Individualisierung der Erwerbsbiographie. In Beck, U.–E. Beck-Gernsheim: Riskante Freiheiten. Frankfurt a. M.: Suhrkamp

Lau, C. 1988. Gesellschaftliche Individualisierung und Wertwandel. In Luthe,
H. O.–H. Meulemann (Hrsg.): Wertwandel – Faktum oder Fiktion? Frankfurt a. M.–New York: Campus

Némedi, D. 1988. A kockázatok árnyékában, avagy milyen a szociológiai könyvsiker az NSZK-ban? Szociológiai Figyelõ (4): 95–99.

SINUS 1992. Lebensweltforschung und Soziale Milieus in West- und Ostdeutschland. Eine Information des Sinus-Instituts für seine Kunden. Heidelberg. (Kutatási jelentés.)

Wohlraab-Sahr, M. 1992. Institutionalisierung oder Individualisierung des Lebenslauf? BIOS (5): 1–19.


Jegyzetek

1. E több tucat kutatás és társadalomtipológia részletes ismertetésétõl eltekintenék, csak néhány kötetcím: Werner Georg: Soziale Lage und Lebensstile (1998), Stefan Hradil: Sozialstrukturanalyse in einer fortgeschrittenen Gesellschaft: Von Klassen und Schichten zu Lagen und Milieus (1987), Andreas Klocke: Sozialer Wandel, Sozialstruktur und Lebensstile in der Bundesrepublik Deutschland (1993), Dirk Konietzka: Lebensstile im soziostrukturellen Kontext (1995), Hartmut Lüdtke: Expressive Ungleichheit. Zur Soziologie der Lebensstile (1989), Gerhard Schulze: Die Erlebnisgesellschaft. Kultursoziologie der Gegenwart (1992), Anette Spellerberg: Lebensstile im Wohlfahrtssurvey 1993 (1993) és így tovább… (Ezeknek a köteteknek az irodalomjegyzékben történõ feltüntetésétõl eltekintünk - szerk.)