BESZÉLGETÉS RÉZLER GYULÁVAL


Rézler Gyulával tanulmányairól és az õt ért szellemi impulzusokról beszélgettünk.

K.: Szekfû Gyula szerepét emelted ki, és mondtad, hogy Hajnal nem tett rád különösebb hatást, viszont Domanovszky szemináriumán készítettél egy tanulmányt, ami – mirõl szólt?

R. Gy.: Domanovszkynak a módszerességét szerettem, mondjuk, õ egy korábbi korszakra specializálódott, de sokat tanultam a módszerességérõl, hogy... az ember az anyagát milyen szemszögbõl vizsgálhatja.

K.: És mi volt az a tanulmány, amit az õ szemináriumára készítettél?

R. Gy.: Kérlek szépen, a Felvidéken volt hét település, most már nem emlékszem rá, hogy mi volt a közös vonás, ami azt a hét települést összevonta. De gondolom, kellett egy... – nem volt nagyon ismerõs –, kellett egy okmány és hasonló, szóval alapvetõ okmányokból állapítottam meg, és nagyon meg volt vele elégedve.

K.: Megvan neked még ez a tanulmányod?

R. Gy.: Nincs, áh!

K.: Nincs, eltûnt...

R. Gy.: Az történt, hogy azok a dolgok, amiket hát gyûjtöttem mûködésem során, szépen a Tisza István utcai lakásomban tároltam, és az az ostrom alatt telitalálatot kapott. Szerencsére nem voltam ottan, mert éppen akkor underground mûködtem.

K.: Most még itt a szellemi hatásokra szeretnék kitérni, ugye azt mondtad, hogy a Szekfû azt mondta, hogy te a magyar ipari munkásság történeti kialakulását nem tudod megírni, és ez inspirált arra, hogy igenis megpróbáld.

R. Gy.: Azt ajánlottam, hogy ez lenne a disszertációm, és akkor azt mondta, hogy írd meg.

K.: Meg tudtad írni, úgyannyira, hogy meg is jelent.

R. Gy.: Meg is jelent, kétszer is.

K.: Mettõl meddig jártál egyetemre? Hogy volt ez?

R. Gy.: Hát '29-ben érettségiztem, és utána felvettek az Eötvös Kollégiumba, megnyertem egy tanulmányi versenyt, és automatikusan fölvettek. És ott voltam három évet, és akkor kitettek, mert kapcsolatban voltam a Schöpflin Gyulával. Te emlékszel arra?

K.: Hogyne, volt egy pere, el is ítélték õket.

R. Gy.: Én nem voltam annyira involválva, de tudták, hogy a.... Hát, mondjuk, az érzéseim abban az idõben odavonzottak.... Mondom, most már nem emlékszem. A Schöpflinre emlékszem, és arra, hogy e csoport miatt engem kitettek.

K.: Értem.

R. Gy.: És utána szabadfutó voltam, mert apámnak se volt pénze, középiskolai tanár volt és négy gyereke, úgyhogy nem is tudom, mibõl éltem meg. De hát ez nem elõször fordult elõ. Voltam, mikor kimentem – '48-ban kimenekültem –,
Salzburgban vártam az amerikai visámra, abszolút egzisztencia nélkül voltam.

K.: De ott nem volt tábor?

R. Gy.: Volt tábor, de én nem mentem, szóval annyit meg tudtam csinálni, hogy hónapos szobákból...

K.: És ez a túlélési technika, ez hogy mûködött?

R. Gy.: Az én esetemben nagyon jól, mert tényleg fantasztikus dolog volt. Hát az ostrom alatt a házban, ahol rejtõzködtem, két embert öltek meg hétbõl. Szerencsére mikor, szóval meg akartak erõszakolni egy lányt, egy zsidó lányt, akit bujtattunk, egy orosz katona, és valaki közbelépett, és azt lelõtték. Én éppen akkor a Kodolányi Jánosnál voltam vacsorán. És akkor tudtam meg, és ismerve magamat, abban az idõben – most már nem – én is közbeavatkoztam volna. És amikor Kodolányi Jánosnál voltam, akkor még a németek, a Gugger-hegy... Kérlek szépen, ott ebédeltünk, nem is, vacsoráztunk. Ott volt a Csikós Béla, a Kodolányi és a lánya, Kodolányi Jutka és én, és egy óriási zajt hallunk, és a németek belõttek a fürdõszobába, mondjuk hat méter különbség volt. És a legnagyobb túlélési élményem az volt, mikor elmentem innét '48 novemberében, azután, hogy átléptem az osztrák határt, 12 óra múlva megjelentek az ávósok a lakásomon.

K.: Ezt honnan tudod?

R. Gy.: Barátaim mondták, akik késõbb jöttek ki.

K.: Visszaugorva, most nem annyira szigorúan tartva az idõrendet, a beszélgetés logikája kiprovokálja belõlem a kérdést: miért kellett neked a háború során bujkálni?

R. Gy.: Azért, mert részt vettem az ellenállási mozgalomban, s az intézetet, amit alapítottam, azt olyan fedõszervnek használtam fel, és olyanokat alkalmaztam, akik politikailag nem megbízhatók voltak. Többek között a Hegedüs Andrást és a Szûcs Ferencet.

K.: Õk voltak azok, akiket letartóztattak?

R. Gy.: Nem, neki sikerült, mert megszökött.

K.: De a Hegedüst letartóztatták.

R. Gy.: Letartóztatták még az intézetben. És mondom, valahogy belekerültem a különbéke elõkészítésébe, tudod, amit a Horthy október nem tudom hányadikán... Mert mikor az Allied megmondták Horthynak, hogy õk nem tárgyalnak vele, neki az oroszokkal kell tárgyalni a Jalta-egyezmény értelmében, akkor Horthy meg volt akadva, mert nem volt senki, akit átküldhessen az oroszokhoz. És akkor a Mester Miklós államtitkár – nem tudom ezeket a neveket ismered-e? – aki mintegy az ellenállási mozgalom, a polgári ellenállási mozgalom beépítettje volt a kabinetben, az hozzám fordult, mert akkor én még elég radikálisnak számítottam – hát persze most kapitalista vagyok, ezt a Marx értelmében, mert ott volt, hogy az ideológiát a gazdasági körülmények határozzák meg... –, szóval hozzám fordult, és akkor ajánlottam a Fauszt Imrét, aki '19-ben elég aktív szerepet játszott, és közben könyvkiadó lett, és az én munkáimat is – többek között – megjelentette. És akkor a Mester Miklós a Fausztot elvitte a Horthyhoz, és õt küldték ki elõfutárnak, hogy azt a különbékét elõkészítsék. Azután, hogy a Fauszt felmelegítette a helyzetet, akkor küldtek ki egy hivatalos diplomáciai delegációt. Nos az én szerepem, az egész szerepem, az valahogy írásban volt a külügyminisztériumban. S amikor a németek elfoglalták Magyarországot komolyan, októberben, '44 októberében, megtalálták ezeket az iratokat, és engem feketelistára tettek, és próbáltak elkapni.

K.: Márciusban foglalták el Magyarországot, '44 márciusában, végül is a nyilas hatalomátvétel volt októberben, a kiugrási kísérlet után.

R. Gy.: Igen. Március után még mindig volt egy kis autonómiája, mert tudom, hogy például Horthynak alkalma volt a páncélegységeket kivezényelni, mikor a zsidókat el akarták vinni Pestrõl, kivezényelni a páncélegységeket Budapest körül, s megakadályozta, hogy az SS kiürítse Budapestet. Szóval mondom, volt valami autonómia, de mikor aztán bejelentette a különbékét, akkor a németek teljesen megszállták, és a hatalmat odaadták a Szálasinak.

K.: Igen. És akkortól kellett neked bujkálni.

R. Gy.: Akkortól. Attól kezdve kellet bujkálnom, addig, amíg az oroszok nem...

K.: S kikkel bujkáltál?

R. Gy.: A Szabó Laci, a Csikós-Nagy Béla.

K.: A Csikós-Nagynak is bujkálni kellett?

R. Gy.: Igen, mert valahogy õ is belekeveredett, részben azért, hogy õ a bõrét mentse, mert õ elég jobboldali irányzatú volt. A Reményi-Schnellernek volt a tanácsadója. Mégis valahogy bekerült..., szóval õ is benne volt az utolsó hetekben, és õ is ott volt.

K.: Ez hol volt, ahol bujkáltatok?

R. Gy.: Ez a Gorló utca 10-ben.

K.: Az nem tudom, merre van.

R. Gy.: Ez a Hûvösvölgyben.

K.: De ti publikáltatok együtt egy könyvet is a magyar gazdaságról '44-ben, ha jól emlékszem, Hantossal és Csikós-Nagy Bélával. Annak mi a története?

R. Gy.: Volt egy könyvkiadó, egy ilyen magánkönyvkiadó, aki megbízott minket, hogy ezt írjuk meg, és egymás közt felosztottuk, ez megvan a könyvtárban.

K.: Megvan, én dolgoztam belõle.

R. Gy.: Arra az idõre egy jó adaptázs. Tehetséges fiú, együtt voltunk a Miniszterelnökség Gazdaságtanulmányi Osztályán. Nem tudom, arról tudsz?

K.: Az mikor volt?

R. Gy.: Az '39-ben, mikor a Telekit kinevezték miniszterelnöknek, akkor fölállította ezt a Gazdaságtanulmányi Osztályt a Miniszterelnökségen belül, és az volt a feladatunk, hogy ha egy törvényjavaslatot benyújtanak, gazdasági természetû törvényjavaslatot benyújtanak a parlamentbe, akkor azt kiértékeljük. Annak a gazdasági hatásait. De õ megbízott minket másfajta érdekes feladatokkal, mégpedig azzal, mikor kitört a háború, hogy a németek a nyersanyag-helyzet alapján meddig bírják a háborút. És hát akkor még nem foglalták el Jugoszláviát, és Norvégiát és Dániát. Úgyhogy mi kiszámítottuk, a mi számításaink szerint '43... – és nem foglalták el Romániát, ami az olajszempontból volt érdekes –, szóval mi azt mondtuk, hogy '43 végéig bírják a németek a nyersanyagellátást.

K.: Volt egy másik hasonló ilyen kalkuláció, amit egy Pécsett mûködõ professzor készített.

R. Gy.: Surányi-Unger?

K.: Nem a Surányi-Unger volt (hanem valaki), akinek aztán ebbõl baja is lett, ha jól tudom. Le is tartóztatták a németek, és talán Mauthausenbe került. Ebben nem vagyok biztos.

R. Gy.: Arról nem tudok... De hát ez bizalmas volt, mi ezt csak a Teleki Pál részére csináltuk.

K.: A Surányi-Ungert hoztad szóba, õt ismerted jól?

R. Gy.: Ismertem jól, õnála doktoráltam Pécsett.

K.: Igen?

R. Gy.: Közgazdaságtanból.

K.: Az hogy jött össze, hogy közgazdaságtanból is doktoráltál? Hát nem történelmi stúdiumokat folytattál?

R. Gy.: Nem, megmondom, miért. Mert rém furcsa karrierfordulataim voltak. Elõször, miután megszereztem a tanári diplomát, akkor állást kaptam a Közlekedésügyi Minisztérium könyvtárában. Könyvtáros voltam. Közben fölállították az Árelemzõ Bizottságot '38-ban, és a Közlekedésügyi Minisztériumnak is kellett két pofát kijelölni, delegálni abba. Az egy minisztériumok közötti szervezet volt. És úgy látszik, nem akartak senkitõl megválni, és engem delegáltak oda, a könyvtárból. És persze akkor még nem volt közgazdasági hátterem, de megtanultam. Szóval sokszor volt olyan helyzet, hogy szükség volt didaktikus mûködésre. És megtanultam. Szóval kimentünk vállalatokhoz, és elemzést kellett tenni, a költségelemeket, és ki kellett számítani, hogy a költségek alapján az az ár, amit õk javasoltak, hogy az megfelel-e, hogy az fair-e, vagy méltányos-e. És abban voltak számvevõk, ilyen számvevõségi auditív volt, és ott volt a Surányi alelnök. És ott ismerkedtem meg vele, és mikor a Teleki felállította ezt a Gazdaságtanulmányi Osztályt, akkor a Surányi mondta, hogy menjek vele.

K.: Mert õ is odakerült.

R. Gy.: Õ lett a vezetõje. A Gazdaságtanulmányi Osztálynak a vezetõje volt, és engem is vitt magával.

K.: Te kerültél oda, Csikós-Nagy...?

R. Gy.: Aztán volt...

K.: Ez a Hantos is odakerült?

R. Gy.: Hantos és volt valaki, egy szegedi rendõrség kapitányának a fia, most már nem emlékszem rá. Szóval voltunk valami öten vagy hatan. És kötetlen munkaidõ volt, mert ha meg kellett csinálni egy munkát, akkor két óráig dolgoztunk. De fiatalok voltunk, és élveztük ezt az újszerû feladatot.

K.: És akkor mikor doktoráltál Surányinál?

R. Gy.: Na és mondom, miután átkerültem a közigazgatásba, s közgazdasági munkát végeztem – elég magas színvonalon –, anélkül, hogy bármilyen közgazdasági hátterem lett volna, úgyhogy beiratkoztam mezei jogásznak, és akkoriban Magyarországon a jogi karon tanították a közgazdaságtant, vagy a Mûegyetemen, a Heller Farkas. A jogi karon pedig a Navratil Ákos. Akkor megszereztem, nem is közgazdaságban, államtudományiban doktoráltam, de annak egy mellékága volt a közgazdaságtan.

K.: De közben maradt a kapcsolatod ezzel az empirikus szociológiai, szociográfiai érdeklõdéssel?

R. Gy.: Hogyne, hát egyiket a másik után. Nem tudom, láttad-e azt, ami a 40-es könyvnapon jelent meg, hogy minden egyes iparágról készítettünk..., a Magyar ipari munkásság szociális helyzetképe címmel volt, és a Nõtel Rudi, az is ott volt, aki aztán a háború után a Nemzeti Banknak lett egy magas rangú tisztviselõje, és onnét pedig Genfben, gazdasági ágban kapott egy magas pozíciót.

K.: Igen. És igen kiváló tanulmányt publikált. Sokkal-sokkal késõbb a nemzeti-jövedelem-számítás területében.

R. Gy.: Szóval az is ott volt. Nagyon kiváló társaság volt. A Csikós Béla – mondom – nagyon tehetséges ember volt.

K.: De hát a politikai beállítottságok azért eléggé szóródtak. A radikális jobboldaltól a radikálisabb baloldali szimpátiákig?

R. Gy.: Igen, mert tudniillik a Surányi-Unger az nagyon okosan azt nézte, hogy mit tudnak, nem törõdött azzal, hogy az egyik radikális. Én voltam akkor a legradikálisabb ottan és...

K.: A legradikálisabb milyen? Bal?

R. Gy.: A baloldal.

K.: Igen?

R. Gy.: Én, mondom, szociáldemokrata tendenciájú voltam, és a Fauszttal mûködtem együtt, akit a rendõrség állandóan piszkált a '19-es mûködése miatt.

K.: Ez a magyar nagyipari munkás helyzetkép, ez a kutatás, ez a könyvötlet, ez hogy jött?

R. Gy.: Melyikrõl beszélsz?

K.: Az 1940-es könyvnapon megjelentrõl, amit az imént említettél.

R. Gy.: Az, mondom, ez a társaság, aki a Gazdaságtanulmányi Osztályon volt, az fogott össze, és én szerkesztettem, én adtam a methodology-t. Megbeszéltünk egy közös módszertant, hogy a munkásviszonyokat az egyes iparágakban ugyanazzal a módszerrel vizsgáljuk meg. Hát hogyha megnézed, az körülbelül hasonló, a megközelítés. Szóval felosztottuk. Én adtam egy általános bevezetést, és akkor nem tudom, vasipar, textilipar cukoripar, reprezentatív iparok, és azon belül a munkásviszonyokat vizsgáltuk meg.

K.: És a szociográfusokkal foglalkozó írásod, ez hogy született?

R. Gy.: Ez abból a meggondolásból származott, hogy én nagyon nagyra becsültem, szóval együtt ültem velük a Central Kávéházban minden szerdán, a Féja Géza és Erdei és..., Kodolányi is ott volt, és õvelük mindig összeültünk.

K.: Azt tudod, hogy a Central újra megnyílt?

R. Gy.: Igen tudom, tavaly az ösztöndíjasaimmal ottan találkoztunk...

K.: Szóval szociográfusokkal együtt ültél, de hát ez egy bõvebb kör volt, akikre aztán kitértél.

R. Gy.: A legtöbb falukutató, én voltam az egyedüli ipari szociográfus, és hát akkor, mondom, persze én jól ismertem a mûveiket, és lehet, hogy ez vaskalaposság volt, de én úgy éreztem, hogy túlságosan szenzációsságra mennek, és a tudomány szempontjából, a szociológia szempontjából módszertani fogyatékosságaik vannak, és ezt próbáltam valahogy kihozni. Az Erdei egy ideig haragudott rám, de hát...

K.: Ez miben nyilvánult meg?

R. Gy.: Hát, az ember megérezte...

K.: Igen? Mert korábban tartottátok a kapcsolatot? Eljárt a Central Kávéházba?

R. Gy.: Igen.

K.: Ezek szerint akkor õ már felkerült Makóról, Szegedrõl, ide Pest környékére?

R. Gy.: Hogyne. Ortutay Gyula is néha eljött. Szóval egy nagyon jó kör volt, társadalomtudományi szempontból.

K.: Nem nagyon fáraszt ez a sok beszéd?

R. Gy.: Nem, nem... 4-kor van megint az ösztöndíjasoknak kis emlékülése.

K.: A Rézler-ösztöndíjasoknak?

R. Gy. Igen.

K.: Merthogy létrehoztál egy ösztöndíjat, magyar szociológusoknak vagy társadalomkutatóknak, akik az arbitrálással foglalkoznak.

R. Gy.: Akik arbitrálással foglalkoznak, azok New Mexicóba mennek, mert ott be tudjuk vinni tárgyalásokra, és ott az egyetem ajánl föl kurzusokat ezen a téren. Az indianiai programban, ottan hát kevesebb lehetõség van ezen a téren.

K.: Ott nem arbitrálás, hanem szociológiával foglalkozó hallgatók...

R. Gy.: Általában munkaviszony, és ottan szabad. De mondom, akik arbitrálás-egyeztetés iránt érdeklõdnek, azok inkább odajönnek. Jól mûködnek.

K.: Gyula bátyám, ez egy spontán beszélgetésnek indult, úgyhogy nem tudjuk itt az egész életmûvet áttekinteni, de arra azért térjünk ki már ennek a beszélgetésnek a kapcsán, hogy adódott arra lehetõség, hogy Te egy ilyen alapítványt tegyél, egy ösztöndíjat létrehozzál? Mi motivált ebben, meg mi tette lehetõvé?

R. Gy: Hát, elsõsorban anyagi lehetõségeim nagyon jók... Az elméleti, gazdasági ismereteimet a gyakorlatra alkalmaztam, és nagyon sikeresen fektettem be a pénzt, nekem így ez nem áldozat, egyáltalán. És gondoltam, hogy hát..., pláne akkor, amikor elkezdtem, mondjuk, akkor még nem volt olyan nagy kölcsönös vándorlás, és hát igyekeztem valamit visszaadni a magyar szociológiának, ahonnan elindultam, és nagyon kielégítõ, jól bevált.

K.: Na most azért még egy fehér folt itten a '45 utáni mûködésed! Ott akkor nem tudom, hogy milyen pályát láttál magad elõtt? Inkább egy ilyen gazdasági minisztériumi szakértõi pályát, vagy inkább egy tanári, oktatói pályát, mert írtál egy könyvet akkor a szociológiatörténetrõl. Szóval mi volt akkor a te elképzelésed?

R. Gy.: Én közgazdászként akartam tovább folytatni, és az Újjáépítési Minisztériumban kezdtem a változás után, ahová a Lakatos Miklós államtitkár hívott meg, aki különben egy vasmunkás volt. A Kommunista Pártot képviselte, de nagyon rendes ember volt. És akkor az Antall József – az öreget is Antall Józsefnek hívták –, annak lettem a gazdaságtanulmányi tanácsadója, szintén azt csináltam, amit a Telekinél, hogy azokat a gazdasági javaslatokat, amiket hát beterjesztettek, azt én próbáltam kiértékelni, azoknak a gazdasági és társadalmi hatásait. Aztán mikor õ elment, azt hiszem, miniszterelnök lett, nem tudom most már, olyan messze volt, és akkor átalakult Építésügyi Minisztériummá, és akkor aki elsõ miniszter volt, azt lefogták az összeesküvési perben, kisgazdaperben, és akkor a Darvas József jött. De közben folytattam az irodalmi munkásságomat, amennyire tudtam.

K.: Hát tudtad, mert írtál egy könyvet. Na most arra mi motivált? Kaptál egy felkérést?

R. Gy.: Kaptam, a pécsi egyetem nyári kurzusán tanítottam szociológiát.

K.: Aha, ott ki foglalkozott szociológiával?

R. Gy.: És az ottani jegyzeteimet foglaltam aztán könyvbe.

K.: Ott ki foglalkozott rajtad kívül szociológiával akkor?

R. Gy.: Azt hiszem, nem volt senki más, legalábbis a nyári egyetemen.

K.: Értem, és akkor hirtelenjében aztán...

R. Gy.: Na most két tényezõ volt, ami bajba sodort. Az egyik az volt, hogy a szociológiával foglalkozva... – megvan neked ez a könyv?

K.: Megvan a könyvtárunkban.

R. Gy.: Ideológiákkal is [kellett], és ott bizonyos marxista-leninista tételt, mondjuk, [meg]kérdõjeleztem, mégpedig úgy, hogy a marxizmus azt állítja, hogy minden társadalmi rendszer változásokon [megy] keresztül, a hegeli módszer szerint, és ennek következtében egy új társadalmi rendszer jön létre. Viszont Marx azt mondta, nem tudom Marx vagy Lenin, hogy szocializmussal ez a fejlõdés megáll. És én azt mondtam, hogy itten ellentét van, mert hogyha a társadalom állandóan fejlõdik, tézis, antitézis, szintézis, akkor a szocializmusnál se állhat meg. És akkor a kommunisták nekem jöttek, és azt akarták, hogy vonjam vissza, és én elodáztam. És a másik tényezõ az volt, hogy volt egy féltestvérem, anyám elsõ házasságából, aki '25-ben még kiment Amerikába, és nagy karriert csinált, a Harvardon tanított, és amikor a háború kitört, akkor a diplomáciai szolgálatba vették, mert kelet-európai vagy közép-európai háttere volt, és azt kinevezték attasénak Svájcba is, és ide is. És késõbb megtudtam, hogy a kommunisták ebbõl szerettek volna egy látszat[pert] csinálni, hogy nekem féltestvérem, és én kémkedtem.

K.: Hogy hívják ezt a féltestvéredet?

R. Gy.: Deák Ferenc..., szóval tényleg nagyon sikeresen mûködik, aztán késõbb...

K.: Õ is él még?

R. Gy.: Nem, már meghalt. A Columbia Egyetemen volt tanár, és végül is nemzetközi anyagokat adott ki 26 kötetben, és alapvetõ forrás. És nagy szerencsém volt, mert egy ember, akivel az ellenállási mozgalomban együtt voltam, egy kommunista, megmondta, hogy el akarnak kapni. Persze hogy megszerveztem, hogy átmegyek a határon, és ahogy mondtam neked, 12 órával késõbb megjelentek az ávósok. Szóval a túlélésemnek ez a legnagyobb állomása.

K.: Értem. Ha visszatekintesz erre az itthoni aktív periódusodra, kik hatottak rád szellemileg, szakmailag? Kik azok, akik a leginkább hatottak rád, vagy kik azok, akikre visszatekintve úgy gondolsz, hogy azok nagyon markáns figurák voltak?

R. Gy.: Már a szakmán belül?

K.: Szakmán belül vagy kicsit tágabban, mondjuk, a gondolkodásodat, kik azok, akik a leginkább befolyásolták? Errõl beszélgettünk, de mégis mi az összimpressziód?

R. Gy.: A falukutatókkal való találkozásom is befolyásolt, és a Gazdaságtanulmányi Osztályon levõ csoport, nagyon tehetséges fiatalok, azok is, mondjuk egy ilyen klassz folyamatot teremtettek. Egyébként eléggé magánfutó voltam egész életemben... Mielõtt elmegyek, szeretnék valamit. Tudniillik azzal az ideával játszok, hogy a háztartás technológiai változásai milyen hatással voltak részben a termelékenységre és részben a szabadidõ-felhasználásra. Mondok egy példát: mikor én fiatal voltam, akkor szénnel és fával fûtöttünk, s minden évben egy egész napot vett igénybe, hogy a szenet, fát a teleprõl beszállítsuk. És akkor még egész télen fel kellett hozni a pincébõl stb., stb. Na most azért, hogy most központi fûtés van, a legtöbb ember nagyon sok idõt spórol meg. Szóval, mondjuk, én ezt a háztartás technológiájában bekövetkezõ igen kedvezõ változásnak tekintem. Szóval ez az elsõ, és nem beszélve arról, a petróleumlámpáról a villanykapcsolóra való áttérés és a nagy házi mosásról a gépesítettre. Szóval, hogyha mindezeket figyelembe vesszük, és mennyiségileg lemérjük, akkor esetleg ki lehet számítani, hogy, mondjuk, egy átlagos háztartás ilyen technológiai változások következtében mennyi idõt nyer. Most ennek a második része az, hogy ezt az idõt hogyan használják föl. Ezt föl lehet használni szabadidõre, amire a Szalai Sándornak vannak tanulmányai, vagy pedig föl lehet használni, amit Amerikában csinálnak, hogy többet dolgozzanak. Na most persze ez egy ötlet, és én nagyon szívesen társulnék valakivel, ha tudsz, hogy aki segítene... Magam is persze [feldolgoznám] az irodalmat, az irodalmi hátteret. Mondom, engem elsõsorban az érdekel, hogy a termelékenységet a háztartásban – nem az iparban – bekövetkezett technológiai változás hogyan befolyásolja. És ha van valaki, aki gondolod, hogy hajlandó lenne betársulni, érdekel ez a téma, hát most megörökítettük...

Kérdezõ: Lengyel György (Budapest, 2001. május 17.)