Jelen írás a Nikolai Genov által szerkesztett Munkanélküliség – Kockázat és reakciók címû tanulmánykötet írásait tekinti át, azzal a szándékkal, hogy általános keretbe helyezze a munkanélküliséggel kapcsolatos nemzetspecifikus és globális jellemzõket, illetve megoldási stratégiákat. Recenzióm korlátozott terjedelmére, valamint a kötet gazdag tematikájára való tekintettel a közép-kelet-európai munkanélküliség aspektusait a teljesség igénye nélkül, röviden, felsorolásszerûen mutatom be.

A munkanélküliség egyike azon általános gazdasági és társadalmi megpróbáltatásoknak, melyek a legtöbb ország számára kihívást jelentenek. A világ munkaképes népességének egyharmada alulfoglalkoztatott vagy munkanélküli, írja Nikolai Genov bevezetõjében. A probléma elsõsorban Közép-Kelet-Európában égetõ, ahol a látszólag teljes foglalkoztatottság 1989 után hirtelen erõteljes munkanélküliségbe csapott át. A helyi intézményeket felkészületlenül érte a nyugat-európai méreteket öltõ munkanélküliség, az azzal együtt járó társadalmi és gazdasági hanyatlás. A fõ probléma az anyagi források hiánya ahhoz, hogy munkahelyeket létesítsenek, a munkanélkülieket tovább- vagy átképezzék és tisztességes munkanélküliségi-járadékot biztosítsanak a rászorulóknak.

Nikolai Genov szerint a közép-kelet-európai országok munkapiacai két, a változások okozta kihívással kell hogy szembenézzenek. Egyrészt a piacgazdaságra való áttérés komoly strukturális és intézményi reformokat követel meg. Másrészt ezen országok gazdasága, munkapiaca és oktatási rendszere az egyre gyorsuló globalizációs folyamathoz kell hogy adaptálódjon.

A globalizációval kapcsolatosan vitathatatlan – állítja Genov a kötetet indító tanulmányában –, hogy erõteljes tendencia érvényesül a technika, a gazdaság, a politika és a kulturális folyamatok közötti kölcsönös függõség növelésére a munka területén. Általánosan elfogadott az a nézet, hogy az elzárkózott gazdaságoknak nincs jövõjük. Kizárólag a nemzetközi piacon és munkamegosztásban résztvevõ országoknak van esélyük a sikeres, hosszú távú modernizálódásra. A globalizáció egyik formája a piaci liberalizáció, melynek hosszú és rövid távú, latens és manifeszt következményei nyomasztó bizonytalanságokat okoznak a foglalkoztatás és a munkanélküliség területén. Egy mindent felölelõ változásban és súlyos pénzügyi nehézségek szorításában a közép-kelet-európai társadalmaknak olyan környezetben kell megküzdeniük a munkanélküliséggel, ahol még alig derengenek a termelés, elosztás és fogyasztási minták globalizálódásából származó bizonytalanságok. Nikolai Genov alapvetõ kérdésnek tartja e vonatkozásban, hogy hogyan alkalmazkodjanak a globalizációhoz a különbözõ országok úgy, hogy közben megõrzik és fejlesztik munkaerõ-állományaik alkalmazhatóságát. A kérdésre a válasz egyelõre nem teljesen ismert. Egyes országok közelítenek a munkanélküliségi probléma megoldásához, de a keleti régióban még igen nagy kockázatot jelent a tömeges munkanélküliség.

Egy évtizeddel a változások megkezdése után Közép-Kelet-Európában még mindig sokkolóak lehetnek az erõteljesen lecsökkent ipari termelés, a GDP, a foglalkoztatottsági arány mutatói. Ezek olyan szintre zuhantak, amit csupán erõs katonai vereség vagy természeti katasztrófa okozta körülményekkel vonhatunk párhuzamba.

Az egyes országok negatív fejlõdésének néhány specifikus oka és magyarázata mellett léteznek közös jellemzõi is az általános közép-kelet-európai átalakulásnak. Ezeket Genov a következõkben vélte felfedezni:

1) Technológiai fejletlenség számos közép-kelet-európai országban.

2.) A változás másik fontos mozzanata a nyersanyagra és energiára épülõ termelésrõl a tõke- és tudásorientált termelésre való áttérés. Ez a típusú technológiai átstrukturálás óriási befektetéseket igényel, melyeket a régió gyenge nemzetgazdaságai nem tudnak megvalósítani. Viszont ha meg is valósul valamilyen szinten a tõke- és tudásközpontú technológiák bevezetése, az általában csökkenti a munkaerõ-állományt.

3) A gazdasági változások közül a tulajdonjog megváltozásának van a legrelevánsabb következménye a foglalkoztatásra és munkanélküliségre nézve. A kulcstéma: gyors magánosítás, a helyi árfolyamok lokalizálása, a költségvetési deficitek csökkentése a szociális alapok megnyirbálásával. Szabályszerûen kevés figyelem összpontosult a termelés és kereskedelem újraélesztésére. Ennek rövid távú következménye minden gazdaságban a termelés lecsökkenése és a fogyasztás összezsugorodása volt. Néhány országban ennek a folyamatnak már vége van (például Lengyelország, Kelet-Németország). Viszont a legtöbb régióbeli országban a rövid távúnak ígért, monetáris stabilizációval kapcsolatos szigorú intézkedések következményei igen hosszan eltartnak. Ennek legfõbb oka az, hogy a pénzügyi intézmények és a társadalombiztosítási rendszerek átalakítása elõtt került sor a monetáris liberalizációra.

4) A gazdasági folyamatok csak kivételes esetben mûködnek az átmenetben a kereslet és kínálat mechanizmusai által. Valójában legfõbb mozgató erejük a politikai döntésekben és az intézményes rendelkezésekben volt. Legtöbb esetben a gazdaság negatív fejlõdését nagyban befolyásolták a politikai élet diszfunkciói, mint például az állami intézmények meggyengülése. Az ellenõrzõ mechanizmusok meglazulása viszont automatikusan magával hozta az árnyék- vagy rejtett gazdaság felemelkedését, a gazdaság egyre erõteljesebb dualizálódását.

Közép- és Kelet-Európában a technológiai újítás megszakadása, az ipari tervezés diszfunkciói, az állami intézmények szándékos vagy spontán gyengítése, valamint az érték- és normarendszerek válsága együtt jelentkeztek az infrastruktúrában és a kultúra mûködésében fellépõ fejlõdési rendellenességekkel. Ahhoz, hogy megfelelõen kezeljék a kedvezõtlen helyzetet – írja Nikolai Genov –, minden kelet-közép-európai társadalomnak nemzeti stratégiát kell kidolgozni a technológiai, társadalmi és gazdasági fejlõdésre.

A változásoknak számos negatív hatása van a foglalkoztatásra is. Egyrészt abszolút értelemben csökkent a foglalkoztatottak aránya az egyes társadalmakban (kivándorlás, rejtett gazdaságban való foglalkoztatottság stb.). Másrészt megjelent a munkanélküliség, s ez addig ismeretlen méreteket öltött. Míg a nyolcvanas években a munkanélküliség rejtve maradt, a kilencvenes évek munkanélkülisége teljesen új és fontos jelenség, mind gazdasági és politikai, mind pedig társadalmi és kulturális dimenziójában. A munkaviszonyok átalakulása a hosszú távú munkanélküliség gyors növekedését és állandósulását is maga után vonta.

A foglalkoztatott népesség általános csökkenésével együtt jár az egyik gazdasági szektorból a másikba való lényeges elmozdulás, állapítja meg Genov. Úgy tûnik, a gazdaság felgyorsított "tercierizációja" megy végbe, mivel az iparból felszabadult munkaerõt többnyire elszívja a terjedõ szolgáltató szektor. Ugyanakkor a mezõgazdaságban foglalkoztatottak jelentõsége is megnõtt, ami jelenthetné az "agrárosodást". Viszont sem az egyik, sem a másik folyamat nem képes az összes felszabadult munkaerõt felszívni.

A kötet számos cikkében a különbözõ országok kapcsán felmerül, hogy végbement egy gyors differenciálódási folyamat, mely a társadalmakat jövedelem, szükségletkielégítés és életesélyek mentén strukturálta a képzettség, életkor, etnikai hovatartozás alapján. Az átmeneti társadalmakban a lakosság relatíve kis szegmense (körülbelül 8–12 százalék) képes kisebb-nagyobb mértékben felfelé mobilizálódni.

A változások gyõztesei és vesztesei között megjelenõ különbségek meghatározzák a gazdasági, politikai és kulturális trendeket a régióban. Kétségtelen, hogy a legfõbb nyertesek a sikeres vállalkozók, és a legnagyobb vesztesek a munkanélküliek, nevezetesen a hosszú távú munkanélküliek (Zhivko Nedev).

Közép-Kelet-Európában a változásokat tartós társadalmi kockázatok kísérték, mint a magas munkanélküliségi szint, a társadalmi struktúra erõteljes kettészakadása szegényekre és gazdagokra (Ljubisa Mitronic) vagy a magas bûnözési arány (Anna Mantarova).

Hogyan érinti a munkanélküliség a különbözõ csoportokat? Összevetve a kötet egyes szerzõinek adatait, röviden a következõket állíthatjuk. Nemek szerint vizsgálva a nõk közt több a munkanélküli, még akkor is, ha kevesebb a nõi foglalkoztatott, mint a férfi. Foglalkoztatási státus alapján a munkanélküliek 60–70 százaléka kékgalléros, 25–30 százaléka pedig fehérgalléros, de az utóbbiak aránya fõleg a fejlettebb országokban (Németország, Lengyelország) növekvõ tendenciát mutat (Susanne von Bellow; Wielislawa Warzywoda-Kruszynska). Korosztályok szerinti bontásban a munkanélküliség elsõsorban a 25 év alatti fiatalokat és a 45 év fölöttieket sújtja. Ebben a tekintetben kivétel Olaszország, ahol törvényes védelem alatt álnak az érett korú foglalkoztatottak, elsõsorban azért, mert általában egyetlen jövedelemszerzõk a családban (Antonio Chiesi). Végül pedig a nemzetiség szerinti megoszlás alapján lehet különbségeket észlelni a munkanélküliek között. Minden országnak megvannak a maga hátrányosabb helyzetben élõ nemzeti kisebbségei. Bulgáriában, Magyarországon a roma etnikumúak esetében észlelhetõ kimagasló munkanélküliség. Ennek számos oka van: alacsony iskolázottsági szint, sajátos életvitel, a többségi társadalom elõítéletei, negatív diszkrimináció (Zhivko Nedev). Németországban a törökök vannak hasonló helyzetben, valamint azok, akik nem beszélik a többségi nyelvet (Susanne von Bellow).

Néhány posztkommunista átmeneti gazdaság munkanélküliségi adata látható a következõ táblázatban, melyet Vladimir Rukavisnikov az oroszországi helyzetrõl írott tanulmányában közölt:^*

Ország	1995	1996	1997	1998
Cseh Köztársaság	2,9	3,5	5,0	6,0
Magyarország	10,4	10,5	10,0	9,0
Bulgária	11,0	12,5	16,5	19,0
Lengyelország	14,9	13,6	11,9	11,5
Románia	8,9	6,1	9,2	9,0
Oroszország	8,8	9,3	9,7	11,8

Forrás: Vladimir Rukavisnikov: Is Russia really becoming a third world country…,
ld. a kötetben.

A fenti táblázatból látható, hogy négy átmeneti év alatt hogyan változtak a munkanélküliségi ráták az egyes országokban. Az idõszakos változások azt mutatják, hogy Oroszországban, Bulgáriában, Csehországban, Romániában növekvõ trendet követnek a munkanélküliségi arányszámok. Ezek azok az évek, amikor a legtöbb strukturális változás játszódott le az egyes országokban, aminek elsõdleges következménye a felszabadult munkaerõtömeg és a gazdasági visszalépés. Ma Lengyelország, Csehország, Magyarország helyzete a legkedvezõbb, míg Bulgária és Románia tovább süllyedt, egyre súlyosbodó gazdasági terheket viselve.

Zhivko Nedev a munkapiac egyik legkomolyabb problémájának a hosszú távú munkanélküliséget tekinti, mely például 1997-ben a bulgár munkanélküliek felét foglalta magában. A hosszú távú munkanélküliek fele több mint három éve keres munkát. Õk a "stagnáló munkanélküliek", akik közt az alacsonyan képzett, 45 év fölötti nõk, valamely kisebbségi csoport tagjai vagy a fogyatékosok a leggyakoribbak. A stagnáló munkanélkülieknek nullához közeli esélyük van újra elhelyezkedni, nemcsak azért – írja Zhivko Nedev –, mert több vonatkozásban is hátrányos helyzetben vannak, hanem mert a megszerzett szakképzés és gyakorlat idõvel elavul vagy elvész. Úgynevezett "deprofesszionalizáció" jellemzõ azokra, akik hosszasan kimaradnak a foglalkoztatott szférából.

A hosszú távú munkanélküliség – ahogyan azt Wielislawa Warzywoda-Kruszynska tanulmányában kifejti – a társadalmi struktúrán belül is megmutatkozik azáltal, hogy nõ a szegények száma, és mélyül a gazdag–szegény közötti szakadék. A tartós jövedelemkiesés tömeges elszegényedést okozhat. A munkanélküliségi támogatásokhoz korlátozott ideig juthatnak a rászorulók. Ugyanakkor a különbözõ társadalmi segélyek nem tudják az életminõség megfelelõ szintjét biztosítani felhasználóiknak. Így nemcsak a szegények száma nõ, hanem a szegénység mélysége is. Legkiemelkedõbb ilyen értelemben a jugoszláv társadalom, ahol sajátos helyzet állt elõ a háborús viszonyokkal. Jugoszlávia valamikor – írja Ljubisa Mitrovic – közepesen fejlett ország volt, ma viszont egyike a legszegényebbeknek. Szerbiában a népesség 90 százalékát veszélyeztette az elszegényedés a kilencvenes évek közepén, amikor a munkanélküliség 24,2 százalékos volt. Az 1993-as hiperinfláció és 56,7 százalékos munkanélküliség szinte nyomorba döntötte a társadalmat, s ezt csak fokozták a belsõ konfliktusok.

Hasonlóan a szegénységhez, a hosszú távú munkanélküliség is újratermelõdhet. A szegény, munkanélkülit is tartalmazó családokban a gyerekek alulképzettek maradnak, ami majd a munkapiaci kedvezõtlen helyzetet vonja maga után (Kiril Kertikov).

Ugyanakkor a hosszú távú munkanélküliség a társadalomtól való elidegenedéshez, elzárkózáshoz (Mariana Zakharieva), az értékrendszer megváltozásához és a különbözõ szubkultúrák kialakulásához vezet. Ebbõl a csoportból kerül ki a legtöbb bûnözõ, és innen indul a fekete- vagy rejtett gazdaság fellendülése is.

A hivatalos gazdaságtól eltérõ gazdaság jelenléte a mai társadalmakban senki számára nem kétséges, szögezi le tanulmányában Anna Mantarova. Érthetjük ez alatt a "második" gazdaság alatt a fekete, az illegális, rejtett vagy árnyék-, szürke, esetleg informális gazdaságot is. Bár az elõbbi fogalmak minden esetben nem szinonimái egymásnak, mégis hasonló jelentéseket hordoznak. Az informális vagy rejtett gazdaság a közellenõrzésen kívül megszerzett jövedelmekre vagy juttatásokra vonatkozik. Arra, hogy a termelõ- vagy kereskedelmi tevékenység létrehozásához illegális vagy/ és rejtett kapcsolati formákat használnak. Ez a kapcsolat két csoport közt alakul ki: a gazdag "munkáltatók" és a szegény munkavállalók között. Általánosan elfogadott – állítja Anna Mantarova –, hogy a középosztály nem aktív résztvevõje a rejtett gazdaságnak, viszont fogyasztója az így elõállított javaknak és szolgáltatásoknak. A mai rejtett gazdaságok elõfutára a szocializmusban az úgynevezett második gazdaság volt, mely akkoriban a központosított gazdaság által kielégítetlenül hagyott szükségleteket volt hivatott pótolni. Ma a rejtett gazdaság alapvetõen más gazdasági és szociokulturális környezetben mûködik. Bulgáriában egyes elemzõk szerint a teljes gazdaság 35 százalékát teszi ki a rejtett gazdaság. Az 1998-as bolgár statisztikai hivatal jelentésében az áll, hogy a GDP 21 százaléka származott rejtett gazdaságból. Magyarországon a kilencvenes évek közepén a legális gazdaság egyharmada, míg 1992-ben a GDP 24 százaléka származott a rejtett gazdaságból. Oroszországban a kilencvenes években a foglalkoztatottak 20 százaléka dolgozott feketén, és a jövedelmek 15-20 százalékát nem tartották nyilván (Anna Mantarova).

A munkanélküliség nagyban hozzájárul a rejtett gazdaság fejlõdéséhez azáltal, hogy nagy tömeg munkaerõ-fölösleget jelent, mely kész bármilyen munkát elfogadni. A rejtett gazdasági kapcsolatok a mezõgazdaságban, az építõiparban, a kereskedelemben, a szolgáltatások és a turizmus területén a legelterjedtebbek. Anna Mantarova a rejtett gazdaság legfontosabb feltételei között említi a következõket:

– a munkanélküliek vagy foglalkoztatottak gazdasági elszegényedése, mely újabb jövedelmek megszerzésére sarkallja a nélkülözõket;

– az alapvetõ ellenõrzõ és büntetõ intézmények nem hatékony mûködése;

– szociokulturális feltételek, melyek közül az értékrendszer átalakulása és az állami intézmények iránti attitûdök fontosak.

A kötet számos tanulmánya utal arra, hogy a munkanélküliek többsége úgy értelmezi helyzetét, mint makrotársadalmi problémát, amit csupán állami beavatkozással lehet megoldani. Az általános közvélemény is inkább hajlik az individuum felelõsség alóli felmentésére, bár eléggé megoszlanak e tekintetben a többségi vélemények. Amíg a bolgár közvélemény egyértelmûen társadalmi kudarcnak tekinti a munkanélküliséget, addig a lengyelek fele-fele arányban tulajdonítják a társadalom, valamint az egyén kudarcának a problémát, írja Krzysztof Zagorski a Munkanélküliség a lengyel és bolgár közvéleményben címû tanulmányában. Hasonló a helyzet a megoldási lehetõségekkel kapcsolatosan: a legtöbb munkanélküli vagy még várja a munkaügyi hivatalok segítségét, vagy saját maga néz "könnyebb" pénzkereseti lehetõségek után, gyakran sértve mások érdekeit és átlépve a törvényes kereteket. Az állam képtelen a paternalisztikus elvárásoknak eleget tenni, ami viszont csalódást, eltávolodást és az egyéni stratégiák felé való fordulást váltja ki, mely gyakran nem legális.

A gazdasági és társadalmi fejlõdés történetében jól ismert jelenség a munkanélküliség. Minden fejlett ország szembesült ezzel a problémával. A megoldás változatos gyakorlatokat ölel fel, melyeket a különbözõ társadalmi rendszerek a közelmúltban hajtottak végre. Egyes megoldások magukban foglalják az intézményi korlátok alóli felszabadítást – hogy ösztönözzék az egyéni kezdeményezést –, mások erõsítik az állami beavatkozást. Gazdasági és politikai természetû mechanizmusokat egyaránt alkalmaztak a munkanélküliség kezelésére.

A közép-kelet-európai fejlõdõ társadalmaknak nincs hosszú távú állami stratégiájuk a probléma megoldására. Kézenfekvõ, hogy a munkanélkülieket vagy munkába (új munkahelyek teremtése mellett), vagy átképzésbe kell bevonni. A legfejlettebb országok példáját kellene követni, akik hasonló nehézségekkel szembesültek a munkanélküliség kapcsán (Theodor Caplow). A fejlettebb országoknak – Zhivko Nedev szerint – több lehetõségük van a megoldásra, mert többet tudnak ráfordítani, több anyagi erõforrással, fejlettebb infrastruktúrával és nagyobb szakmai tapasztalattal rendelkeznek. Például új információs technológiákat használnak fel távmunkahelyek kiépítéséhez, kis- és magánvállalkozások fejlesztésére, a kultúra (fõleg a média, zene ipar, kommunikáció), új minõségi szolgáltatások stb. területein való elhelyezkedési lehetõségek megteremtésére. Az információs technológiák globális elterjedése mély változásokat hoz a munka területein. Ez nemcsak a növekvõ elvárásokban ölt testet az oktatás és szakmai képzés terén – mondja Zhivko –, hanem a humán erõforrásokkal szembeni magatartások, mint gazdasági tevékenység részei, is megváltoznak. A gazdasági siker egyre inkább függ a tudástól, az emberi képességek fejlettségétõl stb. Ezek megszerzéséhez pedig hosszú távú, tartós változásokra van szükség az oktatási és képzési intézményekben, valamint nagyméretû anyagi és társadalmi befektetésekre.

A közép-kelet-európai régió fájdalmas átalakulását nem értelmezhetjük másképp – ahogy Nikolai Genov írja –, mint a nemzetgazdaságok erõteljes és kegyetlen hozzáigazítását a globális termelési és piaci követelményekhez. Ez magában foglalja a szakértelem és termelési technológia, a szervezési tervek és gyakorlatok átvételét, a nem hatékony termelési ágak berekesztésével és a nem hasznosítható munkaerõk elbocsátásával együtt. A globalizáció pozitív hatásait az Európai Unióból kimaradt régióbeli államok nem érzékelhetik a közeljövõben. Õk az "útfüggõség" és a nagyhatalmak geostratégiai számításainak köszönhetõen elõreláthatatlanul hosszú ideig megõrzik majd a globális "agrárterületek" jellemzõit.


* A statisztikai hivatalok által megadott munkanélküliségi ráták értelmezésekor mindig figyelni kell arra, hogy ezek az adatok alábecsülik a tényleges helyzetet, mert nem tartalmazzák a latens munkanélküliséget.