Rézler Gyula professzort teljesen véletlenül több mint másfél évtizeddel ezelõtt ismertem meg személyesen. E véletlen találkozást, amelynek körülményeirõl még részletesebben szólok, számtalan újabb követte. Azt, hogy megtisztelõ bizalmát, barátságát mivel s hogyan érdemeltem ki, nem tudom. Most, ha visszagondolok az elsõre és az azt követõ találkozásainkra, nem tudom megmondani, hogy kapcsolatunk (félve merem leírni, mert nem szeretném, ha bárki is félreértené, hiszen autentikusan és hitelt érdemlõen ezt csak Rézler professzor fogalmazhatná meg) mikor vált barátivá. E "mássá" vált kapcsolat kezdetére sem emlékszem, mert valójában nem volt olyan esemény, amelyhez konkrétan kapcsolható lenne.

Röviddel nehezen felfogható, elfogadható halála után nem egyszerû emlékét idézni, hiszen kilencvenedik életéve ellenére senkiben sem merülhetett fel, hogy a mindannyiunkra váró vég õt is elérheti. Nem egyszerû, hiszen számomra az, ami történt, annak ellenére anakronisztikus, hogy jól tudom, egyszeri, megmásíthatatlan és visszavonhatatlan, mégis az, hogy ez vele is megtörténhetett, inkább tréfát sejtet, mint a bekövetkezett valóság realitását.

A jobb megértés kedvéért célszerûbb, ha gondolataimat nem a megismerkedés körülményeinek leírásával kezdem. Mielõtt bárkiben hiányérzet támadna, szeretném megfogalmazni, hogy még akkor sem célom Rézler Gyula munkásságának, tudományos eredményeinek, életútjának értékelése, ha bizonyos összefüggésekben érinteni is fogom azokat. Azt az embert szeretném egy pillanat erejéig bemutatni, aki s ahogyan bennem él. S miközben egyéniségérõl szólok, eszembe sem jut egy szakszerû jellemrajz megfogalmazásának az igénye. Mindezek következtében amire vállalkozom, nem más, mint szubjektív kép, vázlatrajz egy emberrõl, akit a véletlen folytán szerencsém volt megismerni. Szándékaim szerint talán akkor fogalmazok pontosan, ha írásom célját a "Rézler-jelenség" felmutatásában, megértésében jelölöm meg.

Rézler professzor azok közé az emberek közé tartozott, akit – bárhol megjelent – nem lehetett nem észrevenni. S mielõtt bárki feltételezhetné, hogy ennek okát, titkát ismerem, be kell vallanom, hogy e "titok", legalább is számomra, megfejthetetlen maradt. Rézler Gyula ugyanis a szó hagyományos értelmében nem volt feltûnõ jelenség, s nem is törekedett arra, hogy feltûnõ legyen. Szikár alakjában, lezser eleganciájában sem volt semmi különleges, feltûnõ, ennek ellenére, ahol megjelent, nem lehetett nem észrevenni. Figyelme mindenre kiterjedt, segítõkész, nagyvonalú, tapintatos, udvarias és elõzékeny ember volt. Közvetlen volt, de úgy és olyan módon, hogy ezt senki sem érthette félre. Közvetlenségéhez ugyanis egy tapintatos távolságtartás párosult. A közvetlenség és a tartózkodó magatartás tehát együtt és egyszerre jellemezte. Ironikus volt. Iróniája azonban senkit sem sérthetett, mert iróniájának "célpontja" mindenekelõtt önmaga volt. Higgadt bölcsességgel viszonyult az õt körbevevõ világhoz, döntéseit körültekintõen hozta meg. Konzervatív volt, s egyben nyitott minden új, progresszív gondolat irányában. Önmaga számára sosem kért vagy követelt, hanem mindig õ adott. Puritán volt s nagyvonalúan adakozó. Nagyszerû, figyelmes s egyben tapintatos vendéglátó és "idegenvezetõ" volt. Mindig tudta, érezte, mikor fáradt el vendége. Munkája az életét jelentette, de úgy, hogy emellett maradt ideje élni. Ha kérdezték, szívesen beszélt kutatásairól, munkájáról, de sosem tartozott azok közé, akik eközben mindenrõl megfeledkeztek. Így aztán rövidesen "váltott", és vendége, beszélgetõ partnere munkája után érdeklõdött. Mindig az volt az érzésem, hogy a sajátjánál fontosabbnak ítélte azt, amit a környezetében lévõk tettek. S mindebben nem volt semmi kényszeredett, mesterkélt. Azt, hogy minden megbeszélésre felkészülten érkezett, saját tapasztalataim alapján állíthatom, de arra csak most döbbentem rá, hogy semmit sem bízott a véletlenre. Halála után hozzátartozóitól megkaptam azokat az iratokat, dokumentumokat, amelyek azt tükrözik, hogy egyetemi óráit, elõadásait még abban az esetben is megtervezte, ha az elõadás tárgya a számára legismertebb témához tartozott. Anyagot gyûjtött, témavázlatot írt, majd olyan igénnyel készítette el elõadását, mintha publikálni akarná. S mindezt idõben tette. Ezt csak egy példával szeretném illusztrálni. A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen New Economy címmel 2001. november 18-án tartott volna elõadást. A hátrahagyott anyagok között van egy dosszié, amely ennek az elõadásnak a jegyzeteit tartalmazza, melynek gyûjtését 2001 októberében kezdte meg.

Külön, részletesen kellene írni Ágnesrõl, feleségérõl, aki mindenben társa volt, s akivel teljes harmóniában, mindenben egyetértve (kivéve az amerikai politikai mezõ megítélését, mert ezen a területen "ellenfelek" voltak) élt. Ágnes asszony, aki nyugdíjba vonulásáig a University of New Mexico professzora volt, 2000-ben meghalt, Rézler professzor azóta egyedül élt az albuquerque-i házban. Az elmúlt év tavaszán, amikor az Akadémia közgyûlésére hazajött, hosszasan beszélgettünk. Tõlem, mint rokonain kívül talán másoktól is, azt kérdezte, hogy véglegesen hazatelepedjen-e. Több mint öt évtizedes távollét után Rézler professzor kérdésére egyértelmû nemmel válaszoltam. Helyette azt ajánlottam, hogy jöjjön haza fél évre, utazzon vissza, s ha két-három itthon tartózkodás után úgy látja, hogy vissza tud illeszkedni, akkor adja fel az albuquerque-i hátterét. Annak érdekében pedig, hogy ne legyen tétlenségre kárhoztatva, ígértem, hogy ha arra lehetõség van, akkor valamelyik egyetemen elõadásokat fog tartani. Ezt nagy örömmel vette, de mindjárt ki is kötötte, hogy csak abban az esetben, ha azért fizetést nem kap. (Ezt viszonyaink között nem volt nehéz megígérnem.) Mielõtt azonban a történetet tovább folytatnám, "ismerkedjünk" meg Rézler Gyulával.

1911. május 31-én született Miskolcon. Az elemi iskoláit szülõvárosában, a gimnáziumot Budapesten végezte. (Édesapja Réz Gyula költõ, az MTA szótárbizottságának volt a munkatársa.) 1929-ben érettségizett, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta tanulmányait, s egyben tagja volt az Eötvös Kollégiumnak. 1935-ben történelem-földrajz szakos tanári diplomát kapott. Egyetemi hallgatóként 1929-ben lett a Magyar Egyetemi és Fõiskolai Hallgatók Országos Szövetsége lapjának, az Egyetemi Híradónak a szerkesztõje. A lapot 1936-ig szerkesztette. Az egyetem befejezését követõen a Laky Dezsõ által vezetett Árelemzõ Bizottságnál kezdett el fogalmazói beosztásban dolgozni. Két évvel késõbb, 1938-ban innen a Miniszterelnökség Gazdaságkutató Osztályára került, majd 1941-ben a Chinoin Gyógyszergyárnak lett az anyagbeszerzõje.

A különbözõ munkakörökben végzett munkája nem akadályozta abban, hogy tudományos munkát is végezzen, melynek eredményeként 1938-ban társadalomtörténetbõl a szegedi egyetemen, 1941-ben pedig államtudományból a pécsi egyetemen doktorált.

A Chinoin gyárban három évig, 1943-ig dolgozott Szabó Lászlóval, ekkor alapította meg a Munkatudományi Intézetet, melynek igazgatója lett. Mindez a világháború végéig tartott, amikor az Újjáépítési Minisztériumba került. Kezdetben a miniszter gazdaságpolitikai tanácsadója volt, majd 1947-tõl a minisztérium egyik osztályvezetõje lett. Hazai pályafutása ezzel be is fejezõdött, mert az akkori politikai viszonyok alakulása következtében úgy döntött, hogy elhagyja az országot. Ekkor 1948 novembere volt. Az emigráns élet elsõ négy évét Ausztriában, a többit, 1952-tõl az Egyesült Államokban töltötte.

Rézler professzor tudományos munkásságában, pályafutásában három idõszakot lehet jól elkülöníteni.

Az elsõ idõszak az 1938-at követõ tíz évet öleli át. Ekkor munkás- és üzemszociológiai kutatásokat végzett. A konkrét szociológiai felmérések mellett, melynek eredményeit a korabeli szaklapokban publikálta. Ebben az idõszakban két nagyobb lélegzetû, összefoglaló jellegû mûvet is írt. Az egyik, A magyar nagyipari munkásság kialakulása 1867–1914 címû mûve a konkrét munkás- és üzemszociológiai kutatások elméleti hátterét volt hivatott megalapozni. A másik, mely 1948-ban Bevezetés a szociológiába címmel jelent meg, a szociológiai oktatását kívánta segíteni.

1946-ban pályázatot nyújtott be a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara által meghirdetett intézetvezetõi állásra. A Társadalomtudományi Intézet élére azonban nem õt, hanem Szalai Sándort nevezték ki. Ha nem is hosszú ideig, de az 1947/48-as tanévben a Pécsi Tudományegyetem nyári szakán tanított is. A tananyag lényegében megegyezett az egy évvel késõbb megjelent könyvének anyagával.

Tudományos munkásságának második szakasza akkor vette kezdetét, amikor politikai okok következtében el kellett hagynia az országot. 1952-tõl, röviddel az Egyesült Államokba érkezését követõen 1976-ban bekövetkezett nyugdíjba vonulásáig a munkatudományok területén végzett kutatómunkát. Egyetemi oktatómunkája is e témakörhöz kapcsolódott. Kezdetben a Univesity of Texas vendégprofesszora, majd 1954 és 1957 között a New York-i St. Francis College közgazdasági intézetének társprofesszora. 1957-ben nevezték ki a Loyola University of Chicago professzorának. Már ezen az egyetemen tanított, amikor 1958 májusában az elsõ tanulmánya The impact of automation on stability of manufacturing employment címmel megjelent. Rézler professzor a Loyola University-hez nyugdíjba vonulásáig hû maradt. Tudományos munkássága az egyetem munkatudományi intézetéhez (Institute of Industrial Relations) kötõdött, melynek 1965 és 1969 között igazgatója is volt.

Természetesen ez nem jelentette azt, hogy közben az amerikai szokásnak megfelelõen vendégprofesszorként az USA más vagy a világ valamely országának egyetemén ne tanított volna. Nem sokkal a chicagói "helyfoglalás" után az 1961/62-es tanévben Fullbright professzorként az indiai yamshedpuri egyetemen találjuk. 1972-ben a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal genfi kutatóintézetében dolgozik, 1976 nyarán pedig vendégprofesszorként a Michigan State University School of Labor and Industrial Relations keretében tart szemináriumot. S majd több mint két évtizeddel nyugdíjba vonulását követõen, 1997 tavaszán a Budapesti Mûszaki Egyetemen vendégprofesszora.

Egyetemi pályafutásának befejezésével, vagyis 1976-ban kezdõdött meg szakmai pályafutásának harmadik szakasza. Ettõl az idõtõl kezdve haláláig választott munkaügyi döntõbí róként mûködik az Egyesült Államokban. Aktivitását, munkabírását, de egyben döntõbírói tevékenységének színvonalát pontosan tükrözi az a tény, hogy ebben a minõségben az elmúlt húsz évben több mint ezer munkaügyi vitában hozott döntést. Rézler professzor bí ráskodása során körülbelül harminc esetben precedenst jelentõ ügyekben hozott döntést, amelyek publikálásra is kerültek. Munkaügyi döntõbí róként végzett tevékenységének elismeréseként már 1979-ben a National Academy of Arbitrators tagjai közé választották.

Publikációi angolul, magyarul, németül, olaszul és spanyolul jelentek meg. Eddig 13 könyvet és több mint 60 tanulmányt írt.

Magyarországra az 1948-as eltávozását követõen 21 évvel késõbb, 1969-ben látogatott el elõször ismét, amikor kapcsolatba került az MTA Szociológiai Intézet munkatársai közül Farkas Jánossal, Héthy Lajossal, Kulcsár Kálmánnal, Makó Csabával és Szelényi Ivánnal, formális együttmûködésre azonban nem került sor. A hazai kollégákkal való szakmai kapcsolatai az 1990-es évek elejétõl váltak intenzí vvé, amikor a munkaügyi viták amerikai megoldási módozatairól – szûkebb és tágabb körben – tájékoztatta a magyar szakembereket. Ennek keretében 1991-ben, 1993-ban, majd 1997-ben Budapesten amerikai szakemberek bevonásával szemináriumot rendezett a magyar munkaügyi kérdésekkel foglalkozó elméleti és gyakorlati szakemberek számára. Ezek a szemináriumok meghatározó szerepet játszottak azoknak a magyar arbitrátoroknak (körülbelül száz fõnek) a felkészí tésében, akiket a munkaügyi viták eldöntésére a munkaadók és a munkavállalók a Munkaügyi Minisztériummal közösen neveztek ki.

A hazai fiatal szociológusok és a munkatudományok területén tevékenykedõ kutatók érdekében Rézler professzor saját erõbõl két alapí tványt hozott létre. Az egyik 1990-tõl, az Indiana University (Bloomington, USA) keretében mûködik. Ennek az alapí tványnak a segítségével kezdetben évente egy, ma már két 35 évnél fiatalabb magyar szociológus féléves idõtartamra az Indiana University-n tanul. A másik, a Rézler Gyula Alapítvány azzal a céllal jött létre, hogy a hazai munkaügyi kérdésekkel foglalkozó fiatal kutatókat támogassa – egyetemközi jelleggel –, s 1993 óta mûködik Budapesten. Ez az alapí tvány hazai és külföldi ösztöndíjak adományozásával segíti a leendõ hazai arbitrátorok szakmai felkészülését. Az alapítvány anyagi lehetõségeinek megfelelõen jelenleg évente két PhD-ösztöndí jas kutató féléves továbbképzését biztosítja a University of New Mexico Institute of Industrial Relations-ben (Albuquerque, New Mexico). Idehaza pedig évente hat-nyolc doktori vizsgára készülõ fiatal kutatónak nyújt ösztöndí jat. Megítélésem szerint a nemzetközileg kiemelkedõ tudományos munkássága mellett a munkaügyi bíráskodás amerikai modelljének hazai megteremtése érdekében kifejtett sokoldalú tevékenységének elismerése is kifejezõdött abban, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1998-ban a külsõ tagjai közé választotta.

Rézler professzor életének új, negyedik szakasza 2001 szeptemberében kezdõdött, amikor nyugdíjba vonulását követõen 25 évvel újból "magyar" egyetemi oktató "lett". Korábban már említést tettem arról, hogy Professzor Úr a hazatelepülés gondolatával foglalkozott. S arról is szót ejtettem, hogy sikerült meggyõznünk, hogy döntését késõbbre halassza. A kollegák, Varga Károly, Tomka Miklós, Farkas János és Lengyel György pedig elõsegítették, hogy Professzor Úr hazai napjai ne tétlenül teljenek. Ennek köszönhetõen ez év szeptemberétõl Rézler Gyula a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen és a Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen kurzusokat, elõadásokat tartott. Egyik utolsó találkozásunkkor korholtam is, hogy miért vállalt ilyen sok feladatot. A jelentõs óraterhelés miatt el-elfáradt, de nagy örömét lelte a tanításban. Különösen a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott kurzusára volt "büszke", mert hallgatóinak érdeklõdése és száma a hetek teltével nem csökkent, hanem még növekedett is. Utolsó elõadását Az ipari viták békés megoldása címmel halála elõtt két nappal, 130 fõs hallgatóság elõtt tartotta a Mûegyetemen. A négy részre tagolt elõadás vázlatát a hátramaradt dokumentumok között megtaláltam. Szinte hihetetlen, hogy az az ember, aki az USA egyik legképzettebb és legsikeresebb döntõbírója volt, aki e témakör minden összefüggését ismerte, vázlatot írt. Úgy vélem, követésre méltó példa valamennyiünk számára.

Virtuális ismeretségünk Rézler professzor tudományos munkásságának, pályafutásának elsõ, a valóságos pedig a harmadik idõszakához kapcsolódik. Írásait elõször az 1970-es évek közepén aspiránsvizsgámra készülve olvastam. A késõbbiekben pedig, a szociológiatörténeti elõadások keretében Rézler Gyula munkásságára minden alkalommal felhívtam a hallgatók figyelmét. Ezt követõen akkor "botlottam" Rézler Gyulába, amikor a hazai szociológia intézményesülését kíséreltem meg feltárni, s kézbe vehettem pályázatát, melyet a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karához nyújtott be, hogy a Társadalomtudomány Intézet vezetõje legyen. Ezt követõen évekig nem "találkoztam" Rézler Gyulával. 1987-ben Jónás Pál közgazdász professzor vendégeként néhány hetet az új-mexikói egyetemen töltöttem. Egyik alkalommal a hazai szociológia kialakulásáról beszélgettünk. Egy váratlan fordulattal Jónás professzor azt kérdezte tõlem: "Van kedved Rézler Gyulával megismerkedni?" "Rézler Gyulával itt, Albuquerque-ben?" – kérdeztem vissza. "Igen, itt" – hangzott a válasz. Hitetlenségem láttán Jónás professzor fogta a telefont, tárcsázott, s emlékezetem szerint a következõket mondta, miután valaki a vonal másik végén felvette a telefont: "Gyuszi, itt van nálam egy szociológus Budapestrõl, s nem hiszi, hogy itt élsz. De az is lehetséges, hogy már azt hitte, hogy nem is élsz. Elvihetem hozzád?" Kocsiba ültünk, s néhány perc múlva, mivel igen közel laktak egymáshoz, már be is mutatkozhattam. E véletlen tette lehetõvé számomra, hogy Rézler Gyulát megismerhettem, s hogy attól kezdve megtisztelõ bizalmát, barátságát magam mellett tudhattam.

Halálával félbeszakadtak kurzusai. Számítógépe megõrizte számunkra azokat a gondolatait, amelyeket a New Economy címû november végi elõadásához gyûjtött. Ezt követõen utazott volna vissza Albuquerque-be, hogy ne mulassza el – mint évek óta soha – megtartani "számítógépes ismeretek" kurzusát.

Tóth Pál Péter