A legújabb kommunikációs technikák diffúzióját kísérõ társadalmi-gazdasági változások összegzésére, új elméleti keretben történõ interpretálására és továbbgondolására vállalkozott Manuel Castells 1996–97-ben megjelent, s már csak terjedelmi vonatkozásait tekintve is impozáns, The Age of the New Millenium címû trilógiája, amely társadalomkutatói körökben világszerte rendkívül gyorsan kultuszmûvé avanzsált. Noha mindhárom kötet bõségesen tartalmaz érdekes információkat, az empirikus igazolás igényével kifejtett összefüggéseket és mindenekelõtt az információs kor hálózati logikájával kapcsolatos fejtegetéseket, jelen írásomban csupán a töredékét ragadnám ki ennek a – szó mindkét értelmében – értékelésre kínálkozó információkomplexumnak: a castellsi társadalomszervezõdési modell ismertetését és elemzését (Castells 1996: 1–29). Dolgozatomban annak igazolására törekszem, hogy ez a net-worktársadalom mûködési mechanizmusait rendkívül eredeti módon interpretáló mû voltaképpen egy többszörös szintézis eredményeként életre hívott teórián alapul, amely legalább két – egy pozitív és egy negatív – következménnyel jár Castells elméletére nézve. Egyfelõl azt implikálja, hogy az "Információs kapitalizmus" teóriája elméleti hatóköre szempontjából nem tekinthetõ csupán az információs kor leírásának, hanem inkább az új "grand theory" megalkotásának ambiciózus tervét dédelgetõ kortárs szociológiaelmélet legújabb reprezentánsának. Másfelõl azonban azzal a következménnyel is jár, hogy ez a különbözõ ideológiai megközelítések, illetve elemzési szintek ötvözésének nehézségeivel küszködõ társadalomszervezõdési modell nem jelent különösebb áttörést a neomarxista társadalomelmélet legalapvetõbb dilemmáinak megoldásában.


Termelési és fejlõdési módok

Castellsnek a hálózati társadalomról írt elemzése azon elméleti irányzat egyik újabb reprezentánsa, amely az emberi társadalmak fejlõdésének gyökeresen új korszakát véli felfedezni az információs forradalom által életre hívott információs társadalom kialakulásában, s amely ily módon központi szerepbe helyezi a mindenekelõtt a komputerizáció és a telekommunikáció konvergenciájával jellemezhetõ új médiarendszer mûködésének sajátosságait a kortárs társadalmi valóság létrejöttének és mûködési mechanizmusainak magyarázatában. Ugyanakkor a networktársadalom modellje nem tekinthetõ csupán egy megközelítésnek az információs társadalom különbözõ teóriáinak sorában, hiszen éppen az utóbbiakkal szemben megfogalmazott kritikára adott válaszként született. Az információs társadalom elméleteinek kritikusai ugyanis elvetik annak a lehetõségét, hogy egy, a kapitalizmus erõi és értékei által korlátolt közegben valódi társadalmi fejlõdés mehet végbe. Általában úgy vélik, hogy az információs társadalom léte csupán egy mítosz, amelynek életre hívása az információs forradalom generálóinak és vezetõinek, azaz a központi igazgatási elitnek, a katonai establishmentnek és a globális gazdasági társulásoknak az érdeke, hiszen az információs technológiákat a magasan fejlett kapitalista gazdaságokban fejlesztették ki, pontosan e gazdaságok érdekében: a munkaerõ kontrollálására, a magasabb termelékenység elérésére, a világpiac meghódítására és a folyamatos tõkeakkumuláció biztosítására. E megközelítések szerint tehát az információs társadalom elmélete csupán a kapitalista állam legújabb ideológiája, hiszen a társadalmak egyáltalán nem léptek fejlõdésük új korszakába, csupán annyi történt, hogy a kapitalizmus domináns erõi rátaláltak a kizsákmányolás új módszereire és technikai eszközeire (Martin 1995: 5).

Castells sajátos elmélet kidolgozásával válaszolt e kihívásra, amelyben – igazat adva a kritikusoknak abban, hogy a nyugati termelési mód, a kapitalizmus változatlan maradt – a "fejlõdési mód" és a "termelési mód" fogalmainak bevezetése révén annak igazolására törekedett, hogy a fejlõdési mód változása következtében ma mégis újfajta társadalmi rendszerben élünk, az információs kapitalizmusban (Castells 1996: 14).

*

Castells szerint a társadalmak két tengely, a termelési mód, illetve a fejlõdési mód mentén jellemezhetõk. A társadalmi struktúrák a felesleg elsajátítását és használatát irányító szabályok meghatározása révén folytonos interakcióban állnak a termelési módokkal, amelyek a termelés társadalmi kapcsolatait is meghatározva determinálják a különbözõ társadalmi osztályok létét. Századunkban alapvetõen két termelési mód dominált: a profitmaximalizálásra törekvõ kapitalizmus és a hatalom maximalizálása felé orientálódó állami irányítás.

A fejlõdési módok Castells teoretikai rendszerében ugyanakkor olyan technológiai szervezõdések, amelyek felhasználásával a munkás a termék elõállítása érdekében a munkaanyagon dolgozik, s amelyek ily módon meghatározzák a felesleg mennyiségét, illetve minõségét, és ezeken keresztül jelentõs hatást gyakorolnak a társadalmi viselkedés tartományára. Castells háromféle fejlõdési módot különböztet meg: míg az agrár fejlõdési mód esetében a termékfelesleg mennyisége a kifejtett munka és a termelésbe bevont természeti erõforrások – mindenekelõtt a földterület – kvantitatív növelésével fokozható; addig az ipari fejlõdési mód esetében az új energiaforrások bevonása, illetve az energiahasználat decentralizálására való képesség a termelékenység növeléséhez szükséges elsõdleges tényezõ; a fejlõdés információs módja esetében pedig a tudásgenerálás, az információfeldolgozás és a kommunikáció technológiája válik a produktivitás forrásává.

Mindezek fényében Castells a fejlõdés új módjával, a kapitalista termelési módnak a XX. század végén zajló átstrukturálódása által alakított "informacionalizmussal" hozza összefüggésbe a napjainkban megjelenõ társadalmi struktúrát, amelyet mindenekelõtt az "információszegények" és az "információgazdagok" csoportjainak elkülönülésével jellemez. Ebben a gondolatmenetben az új techno-gazdasági rendszer az információs kapitalizmus. Mivel azonban a szerzõ a társadalmi változások szempontjából döntõ fontosságot tulajdonít a társadalom, a történelem és a technika kölcsönhatásának, egyúttal azt is hangsúlyozza, hogy a különbözõ társadalmak egymástól eltérõ módon reagáltak a kapitalizmus átalakulására és az informacionalizmusra, ezért az információs társadalmak intézményeik és kultúrájuk tekintetében jelentõs változatosságot mutatnak (Castells 1996: 13–18).


Az elméleti eklekticizmus vonzásában

Castellsnek a kilencvenes évek közepén kifejtett, gyorsan világhírûvé vált társadalomelmélete kiváló reprezentánsa a szintézistörekvésekkel küszködõ kortárs szociológiaelmélet legfontosabb dilemmáinak. Ez a teória ugyanis amellett, hogy a net-worktársadalom mûködési mechanizmusainak leírása során alapvetõen makroszociológiai perspektívát kíván ötvözni bizonyos, csak mikroszociológiai nézõpontból releváns problémák felvetésével, az információs kapitalizmus modelljének kifejtése során egyúttal a marxista tradíciók és a liberális társadalomfelfogás ellentmondásainak grandiózus elméletben való feloldásán is fáradozik. Mivel tanulmányom a castellsi trilógiában publikált témakomplexumból nem a hálózati társadalom speciális mûködési módjainak leírására fókuszál, hanem csupán az annak elméleti alapját képezõ társadalomszervezõdési modellre, dolgozatom további részében csak érintõlegesen, az említés szintjén kívánok foglalkozni a sokkal inkább az elõbbi kérdéskörhöz kapcsolódó mikro–makro problematikával, majd részletesebben az elméleti modell sajátos karakterét adó ideológiai szintéziskereséssel.


A makro- és a mikroszintek összekapcsolása

Az elõbb említett két fõ szintézistörekvés közül a makro- és a mikroszint összekapcsolása tûnik sikeresebb vállalkozásnak. Noha Castells elemzésének jelentõs része territoriális szempontból országos, illetve szupranacionális kiterjedésû jelenségekre, idõbeli szempontból pedig hosszú távú folyamatokra irányul, tehát alapvetõen makroszintû megközelítést alkalmaz, a kisebb közösségeket (például virtuális közösségeket, kisebb és közepes méretû gazdasági szervezeteket) érintõ problémák felvetése, valamint az új fejlõdési mód rövid és középtávú hatásainak elemzése révén mezo-, illetve mikroszintû kérdéseket is tárgyal, s ennek során tipikusan mikroszintû elemzési módszereket alkalmaz.^* Bár a különbözõ elemzési szintek összekapcsolása mindenekelõtt a networklogika alapján restrukturálódó társadalom mûködésének leírásában jelenik meg, az elmélet formális zártsága, logikai tisztasága érdekében a szerzõnek valamilyen módon a hálózati társadalom kialakulását és mûködését modellezõ alapteóriában, az információs kapitalizmus makromodelljében is utalnia kell a mikro- és a mezoszintû elemzés fontosságára.

Úgy vélem, Castells az elméleti alapvetést tartalmazó rövid fejezeten belül egyszerre több szinten is megpróbálja biztosítani modellje logikai teljességét.

1. Elõször is leszögezi, hogy "társadalmaink egyre inkább a hálózat és az »én« (self) közötti bipoláris ellentét körül strukturálódnak" (Castells 1996: 3).





2. Másodszor kijelenti, hogy "a társadalmak alapvetõen két tengely, a termelési mód, illetve a fejlõdési mód mentén szervezõdnek", amely a korábbi állítás részletesebb kifejtéseként értelmezve és természetesen további részletezés mellett azonnal meggyõzõ érvelésnek tûnhetne. Ám a szerzõ ehelyett rögtön hozzáfûzi, hogy megközelítése azon a megfontoláson alapul, "hogy a társadalmak a termelés, a személyes tapasztalat és a hatalom történetileg meghatározott kapcsolata által strukturált emberi folyamatok körül szervezõdnek" (Castells 1996: 14). Végül kissé nehézkesnek tûnõ módon, oldalakkal késõbb jut el e látszólagos antagonizmus feloldásához: leszögezi, hogy "bár a termelés technológiai és technikai kapcsolatai a társadalom uralkodó szféráiból származó paradigmákból erednek (például a termelési folyamatból, a katonai-ipari komplexumokból), a társadalmi viszonyok és a társadalmi struktúrák egészén szétterjednek, ily módon befolyásolva a hatalmat és a személyes tapasztalatot. Így a fejlõdési módok alakítják a társas viselkedés egész birodalmát, beleértve ebbe természetesen a kommunikációt is." (Castells 1996: 18.)

Mindezek alapján a következõ módon vázolható fel a castellsi elmélet logikája:

1. ábra
A castellsi elmélet logikája


Kérdés, hogy miért vállalja fel Castells – még ha csak néhány oldalon keresztül is – az antagonizmus kockázatát egy egyszerûbb modell alkalmazása helyett. Miért vezeti vissza a társadalomszervezõdést egyidejûleg a termelési és fejlõdési módok, illetve a termelés, a hatalom és a gyakorlat együttesére, azaz olyan tényezõkre, amelyeket végül csak rendkívül erõltetett és nem túl meggyõzõ módon képes egymással összekapcsolni? Mivel a termelési és a fejlõdési mód közötti distinkció az információs kapitalizmus elméletének központi motívuma, a modellben való szerepeltetése nem lehet kétséges. Úgy vélem azonban, hogy a másik három tényezõ kiemelésére, majd a független változó szerepébõl egy közbeesõ változó szerepébe helyezésére pontosan a mikroszintnek a modellbe történõ bevezetése érdekében van szükség: a termelés, a hatalom és a személyes gyakorlat hivatott a különbözõ elemzési szintek összekapcsolására.

Mindez akkor válik nyilvánvalóvá, ha felidézzük a három tényezõ definícióját:

• A termelés az emberiségnek az anyagon (a természeten) végzett cselekvése annak kisajátítása és átalakítása céljából, egy olyan termékhez való hozzájutás érdekében, amelyet részben elfogyaszt, részben pedig felesleg formájában felhalmoz, és a társadalmilag meghatározott céloknak megfelelõen befektet. A termelés osztályviszonyokban szervezett. Az osztályviszonyok határozzák meg azt a folyamatot, amelynek során néhány ember a termelési folyamatban elfoglalt pozíciója révén döntéseket hoz a termék elosztásával és felhasználásával kapcsolatban.





• A hatalom az az emberek közötti kapcsolat, amely a termelés és a személyes tapasztalat alapján lehetõvé teszi, hogy néhány ember fizikai vagy szimbolikus erõszak potenciális vagy tényleges használata révén ráerõltesse az akaratát másokra. A társadalmi intézmények minden történeti idõszakban a hatalmi harcok során elért hatalmi viszonyok érvényre juttatása érdekében épülnek ki. A hatalom az államnak és az állam intézményeinek erõszak-monopóliumán alapul, de megtestesül a különbözõ intézményekben és szervezetekben is, és – a munkahelyektõl a kórházakig – a társadalom egészén szétterjed, a formális kötelezettségek és az informális agresszió szûk keretébe zárva ily módon az embereket.





• A személyes tapasztalat vagy gyakorlat az embereknek az egymásra gyakorolt hatása, illetve egymásra irányuló cselekvése, amelyet a biológiai és kulturális identitásuk közötti, a társadalmi és természeti környezettel összhangban álló interakciók határoznak meg. A tapasztalat az emberi szükségletek és vágyak kielégítéséért folyó végtelen kutatás körül konstruálódik, és a nemek közötti kapcsolatok körül strukturálódik, amelyek történetileg a család köré szervezõdnek, és mind a mai napig a férfiaknak a nõk feletti dominanciájával jellemezhetõk. A családi kapcsolatok és a szexualitás alakítják ki a személyiséget és keretezik a szimbolikus interakciót. (Castells 1996: 15.)

Mindezek alapján úgy tûnik, hogy a társadalomszervezõdési modell második szintjén a közbeesõ változók szerepébe ékelt, elsõ ránézésre logikailag funkciótlannak tûnõ termelés/hatalom/gyakorlat tényezõk bizonyos értelemben optikai objektívként mûködnek: pontosan a modell elsõ szintjén helyet foglaló termelési és fejlõdési módok makroperspektívájának mikroszintre szûkítése a céljuk. A termelés, a hatalom és a gyakorlat definícióiban valószínûleg nagyon is tudatosan hangsúlyoz ki Castells kifejezetten a mikromegközelítések jellegzetességeinek tekinthetõ szempontokat: a személyközi vagy kiscsoportok tagjai között zajló interakciókat, az egyéni cselekvéseket, döntéseket, szükségleteket és vágyakat. Ebben az alapvetõen makroszintû teóriában a cselekvések hordozói mégiscsak az individuumok, hiszen a társadalmak egészének, a társadalmi intézményeknek a mûködése, a társadalmi struktúrák alakulása a rendszerbe szervezõdõ egyéni cselekvések következménye. Ugyanakkor ebben a modellben – mint azt az 1. ábra is mutatja – az egyéni cselekvések externális hatások, a termelési és a fejlõdési módok következményeként alakulnak, amely további bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a termelés/hatalom/tapasztalat tényezõhármasának Castells elméletében a makro- és a mikroszint összekapcsolása, valamint a módszertani individualizmus igazolása a feladata. (Noha a háromkötetes mû alapmodellen túlmutató részeinek vizsgálata túlmutat jelen írásom célján, szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a networktársadalom mûködési mechanizmusainak leírása során Castells több esetben is – például az új médiarendszer és a közönség viszonyának leírása, vagy a valós virtualitás kultúrájának bemutatása során – megkérdõjelezi a személyes tapasztalat fontosságát, s ezáltal kétségbe vonja saját modelljének a komolyságát.)

A három közbejövõ változó definíciója által implikált metodológiai individualizmusnak egy alapvetõen marxista társadalomfelfogással való ötvözése azonban már átvezet a castellsi szintézistörekvés másik tárgyalni kívánt dimenziójához.


Ideológiai szintézistörekvés
A marxista összetevõ

Szinte természetes, hogy a Franco-diktatúra elõl húszéves egyetemistaként Franciaországba emigráló, tudományos pályáját az 1960-as évek közepének párizsi egyetemi miliõjében kezdõ Castells munkásságának kezdetén egyértelmûen a marxista tradíció teoretikai és ideológiai befolyása alatt áll. Mint ahogy az sem meglepõ, hogy számos kor- és pályatársához hasonlóan elõbb-utóbb szembesülni kénytelen a marxizmus gyakorlati problémáival, illetve – a részben éppen a klasszikus modellnek a praxis magyarázatára képtelen voltából adódó – elméleti dilemmáival. Mindez Castellst is az eredeti koncepció áthangsúlyozásra, kiegészítésére inspirálja, majd végül e monokauzális, szélsõségesen determinisztikus magyarázati modellel való ideológiai és részleges elméleti szakításhoz vezeti.

Írásom további részében a castellsi teória eszmetörténeti elõzményeit felidézve amellett fogok érvelni, hogy még ennek a networktársadalom legkülönbözõbb mûködési mechanizmusait gondosan feltáró gondolatmenet alapjául szolgáló – s ezért teljes joggal magasztalt – elméleti modellnek sem sikerült elkerülnie a neomarxista útkeresés szokványos csapdáit, s megoldania ily módon a kortárs szociológiaelmélet legfontosabb problémáit. Dolgozatom végén pedig annak igazolására teszek kísérletet, hogy Castellsnek, noha valamelyest fellazítja annak determinizmusát, végül is nem sikerül kitörnie a marxista modell keretei közül.

Úgy vélem ugyanis, hogy Castells a marxi modell termelés általi abszolút meghatározottságának szétfeszítése során egy, az utóbbi évtizedekben kikristályosodott, s ma már tipikusnak tekinthetõ "forgatókönyvet" követ. Nevezetesen azoknak a teljes külsõ determinizmus elkerülésén munkálkodó neomarxista teoretikusoknak a technikáját, akik – ahogy arra más szociológiatörténészek mellett például Alexander is felhívja a figyelmet (Alexander 1996: 313–315) – mindenekelõtt a voluntarizmusnak a klasszikus elméletbe csempészésével kísérleteznek oly módon, hogy az eredeti marxista szemlélettõl eltérõen a "cselekvést" egyfajta értelmezõ, emocionális jellegû, a "kollektív rendet" pedig nemcsak strukturális paraméterek által meghatározott, hanem kulturálisan is beágyazott jelenségnek tekintik. Mivel azonban e teoretikusok nem kívánnak az eredeti elmélettel szembeni hûtlenség bûnébe esni, nem vállalják fel nyíltan az alapvetõ változtatásokat, az álcázott formában bevezetett módosításokért viszont elméleteik reziduálissá, s ezáltal zavarossá válásával kell fizetniük. Látva azonban, hogy e homályos, inkoherens gondolatmenetek komolyan veszélyeztetik a teóriák plauzibilitását, a reziduális kategóriáknak az elmélet koherens elemeihez illesztgetésével próbálkoznak a szerzõk, azonban végül mindig a gazdasági erõk meghatározó voltának bizonygatásánál kötnek ki, majd az újraélesztett determinizmus elkerülése érdekében, ám az elõbbiekhez hasonló következményekkel, megpróbálnak valamilyen önálló felépítményt az elméleteikbe erõltetni.

Úgy tûnik, hogy Castells más neomarxista szerzõkhöz hasonlóan az információs kapitalizmus modelljének kidolgozása során tulajdonképpen a szubjektív akarat és az objektív kényszer elméleti integrációjára törekszik egyfelõl, a fejlõdési mód autonóm szerepbe helyezése révén pedig egy önálló felépítmény bevezetésére tesz kísérletet másfelõl – véleményem szerint meglehetõsen kétes sikerrel.

A teória szubjektív idealista tendenciája mindenekelõtt a "személyes tapasztalatnak" mint a társadalomszervezõdést befolyásoló egyik legfontosabb tényezõnek a hangsúlyozásából fakad, amelynek definíciója az egyéni cselekvõknek a közösségszervezõdésre és a társadalom mûködésére gyakorolt hatása révén nemcsak az emberi akaratot helyezi centrális szerepbe, hanem – ahogy arra már a korábbiakban is utaltam – az akkumulálódó egyéni döntések, cselekvések, emóciók makroszintû hatásainak elõtérbe állítása révén a mikroszociológiai perspektívának a modellbe illeszthetõségét is biztosítja, és egyúttal a módszertani individualizmus mellett is állást foglal. Egyébként nem a "közvetlen tapasztalat" az információs kapitalizmus elméletének egyetlen multifunkcionális terminusa, hiszen – igaz, sokkal kevésbé expresszíven – a "hatalom" weberiánus módon értelmezett fogalma az elõbbihez nagyon hasonló szerepet kap a modellben. Mindezen túl Castells még egy ponton kísérletet tesz a szubjektív akaratnak az elméletbe való, közvetett beillesztésére, mégpedig a kollektív rend kulturális beágyazottságára történõ utalás révén: akkor, amikor kifejti, hogy a társadalmaknak a fejlõdési mód változása által kiváltott reakciója intézmény- és kultúrafüggõ (Castells 1996: 18).

Ez a magyarázat elvileg alkalmas a szubjektív akarat és az objektív kényszer összekapcsolására, ám ennek ellenére reziduális. Nem csupán logikailag, hanem azért is, mert éppen a gyakorlati életben tapasztalható egyik legfontosabb változásra, az információs forradalomra, s az általa az érdeklõdés középpontjába állított technikai fejlõdés kérdéskörére nem reagál. Ez a probléma természetesen a Castells által választottól eltérõ, a klasszikus marxista felfogást jobban tükrözõ módon is hangsúlyossá válhatott volna a modellben, ám a szerzõ, minden bizonnyal a determinizmus további redukciója érdekében, inkább egyfajta autonóm módon mûködõ, öntörvényû fejlõdési ívet követõ entitásként kívánja bevezetni teóriájába a "technikai fejlõdés" változót, amelyet egy következõ lépésben a "személyes tapasztalat" és a "hatalom" változókat meghatározó szerepkörbe illeszt – eredeti törekvéseitõl eltérõen mégiscsak egyfajta objektív kényszer alá rendelve ezáltal a szubjektív akarat jelentõségét megalapozó tényezõket.

A fejlõdési módnak autonóm komponensként a modellbe történõ bevezetése meglehetõsen távol áll a technikai innovációt egyértelmûen a termelés által meghatározott tényezõként kezelõ ortodox marxista doktrínától, azonban – ahogy arra Webster hívja fel a figyelmet (Webster 1995: 196) – a különbözõ, késõbbi marxista alapokon nyugvó elméleti iskoláktól nem egyformán idegen. Míg a technikai fejlõdésben a társadalmi és kulturális beágyazottság meghatározó voltát hirdetõ kritikai marxizmus nyomdokain haladók eleve elutasítják a technika szférájának hangsúlyozását, addig a tudományos marxizmus reprezentánsai élesen elhatárolják egymástól a termelési viszonyokat (osztályok) és a termelõerõket (technikák). Ám az utóbbi irányzat követõit is megosztja a két tényezõ összekapcsolásának módja: a termelési viszonyokat elõtérbe állító teoretikusok úgy vélik, hogy a társadalmi változások fõ generátorai a radikális politikai akciók, a termelõerõk primátusa mellett állást foglalók viszont a technikai fejlõdésnek is kiemelt szerepet tulajdonítanak. Webster éppen Castellsnek az althusseri tudományos marxista iskolához tartozására vezeti vissza a "technikai" és a "termelési" tartományának szétválasztását, továbbá ezzel indokolja azt a tényt, hogy a társadalomfejlõdés legújabb korszakának konceptualizálásában feltûnõ a castellsi teória, illetve Daniel Bell posztindusztrializmus-elmélete közötti hasonlóság. Érvelése szerint ugyanis Bell a tudományos marxizmus logikai extrapolációjaként fogalmazta meg a posztindusztrializmus téziseit, így a hitektõl, értékektõl és a társadalmi (mindenekelõtt a politikai) befolyástól függetlenül formálódó technikai szféra Castells, Bell és Althusser gondolatmenetének a közös nevezõje. (Webster 1995: 197)

*

Webster érvelésével ellentétben úgy vélem, hogy ennél sokkal szerteágazóbb, mélyebb és intencionálisabb a castellsi és a belli tanok közötti kapcsolat, s a Webster által említett párhuzamok az althusseri marxizmus mint közös nevezõ helyett sokkal inkább Castellsnek egy átfogóbb – a marxista, a posztindusztrialista, a posztfordista és különbözõ posztmodern teóriákat, illetve az információs társadalom elméleteinek bizonyos tételeit magába foglaló – elméleti, valamint – a baloldali és a liberális eszmevilágot ötvözõ – ideológiai szintézistörekvésére vezethetõk vissza. (Mivel e széles elméleti szintézis csupán a hálózati társadalom mûködésének leírásában mutatkozik meg, azaz a trilógia egészének elemzése révén igazolható, ez azonban már messze meghaladná dolgozatom célját és kereteit, jelen írásomban a makro- és a mikroszintek összekapcsolására irányuló szándék mellett csupán Castells ideológiai szintézistörekvésérõl szeretnék szólni.)

Ez nem azt jelenti, hogy indokolatlannak tartom a Castells és Bell elméletei közötti párhuzam említését, inkább amellett szeretnék érvelni, hogy ez a hasonlóság jóval több egy, az althusseri strukturalista marxizmusból mint közös forrásból eredõ fogalmi hasonlóságnál. Úgy vélem ugyanis, hogy Webster gondolatmenetével ellentétben a társadalomfejlõdés három nagy korszakának megkülönböztetését konceptuális szempontból éppúgy, mint szociológiai tartalmát tekintve sokkal inkább Alain Touraine posztindusztrializmus-teóriája ihlette, míg a társadalomfejlõdést irányító két, relatíve önálló tartomány megkülönböztetésének – azaz Castells társadalomszervezõdést leíró alapmodelljének – az elsõdleges forrása Bellnek egy, a különbözõ tengelyelvek mentén szervezõdõ szférákra differenciálódott társadalomról alkotott, évekkel a posztindusztrializmus-elmélet kidolgozása elõtt publikált koncepciója.

*

Noha a posztindusztrializmus fogalmáról a legtöbb társadalomkutató Daniel Bell téziseire asszociál, az iparosodáselméletekkel foglalkozók körében nyilván közismert e téma egy korábbi, az amerikai szociológus interpretációjától teljesen független, attól gyökeresen eltérõ feldolgozása, amely éppen Castells tanára és "intellektuális atyja", Alain Touraine nevéhez fûzõdik. A technikai fejlõdés és az ipari munka átalakulásával foglalkozó francia szociológiai tradíció legkiemelkedõbb reprezentánsaként tisztelt Touraine már 1969-ben megjelenteti La société post-industrielle címû könyvét, amelyben amellett érvel, hogy a nyugati ipari társadalmak fejlõdésük azon szakaszába értek, amelyben a hagyományos ipari társadalomban a haladás letéteményesének tekintett nagyipari munkásság már nem képes jelentõs társadalmi változások kikényszerítésére. Igaz, hogy a "posztindusztriális társadalom" fogalma csupán az ominózus mû címében szerepel – mert a szerzõ a továbbiakban "programozott társadalomról" beszél –, mint ahogy az is tény, hogy ez a francia nyelvterületen nagy tekintélyt kivívott elmélet közel sem tesz szert akkora nemzetközi ismertségre, mint Bell hasonló problémát feszegetõ, angol nyelven íródott teóriája, mégiscsak ez az elsõ, jelentõsebb összefoglaló munkaként számon tartott írás, amely a társadalomfejlõdés ipari stádiumának lezárulása mellett érvel. Legalábbis a szociológia területén. (Ugyanis – ahogy arra Antti Kasvio egy, az információs forradalom társadalomelméleti implikációiról szóló tanulmányában rámutat – a közgazdaságtanban már az 1950-es évek elején – akkor, amikor a társadalomtudományi viták még általában az ipari modernizáció logikájával kapcsolatban dúlnak – megtörténik az ipari fejlõdés három alapvetõ szakaszának elkülönítése: Colin Clark amerikai közgazdász 1951-ben publikált Conditions of Industrial Progress címû könyvében azt állítja, hogy a modern társadalmak a gazdasági fejlõdés három stádiumát járják végig. E megközelítés szerint – a késõbb kifejtett belli gondolatmenethez hasonlóan – akkor jut el egy társadalom a gazdasági fejlõdés harmadik szakaszába, ha tagjainak zöme már a tercier szektorból él [Kasvio 1998: 5].) Touraine könyvében elhatárolja egymástól a preindusztriális, az indusztriális és a programozott társadalmat, s a fejlõdés utóbbi szakaszának egyik legfontosabb jellemzõjeként az új, a programozott társadalommal szembenálló társadalmi mozgalmak megjelenését emeli ki – ez a momentum majd a castellsi trilógia politikaelméleti komponenseinek egyik központi, ám jelen dolgozatom témáján túlmutató kérdésévé válik.


A liberális komponens

Bár a társadalomfejlõdés különbözõ stádiumainak tematizálása és a hálózati társadalom problémáinak megfogalmazása tekintetében Castells kétségtelenül közelebb áll Touraine baloldali szellemiségéhez, alapteóriájának logikai felépítése és konceptualizálása sokkal inkább az antimarxista Bell hatását viseli magán. Éppen ezért Webstertõl eltérõen nem Bell és Castells közös althusseri marxista gyökereit hangsúlyoznám, hanem egy ennél sokkal közvetlenebb kapcsolódási pontra szeretném felhívni a figyelmet: Castellsnek arra a kortárs szociológiaelméletben nem egyedülálló szándékára, amely a liberális megközelítés bizonyos elemeinek felhasználásával kívánja korrigálni a neomarxista társadalommagyarázat fogyatékosságait.

A szóban forgó elmélet kidolgozásakor még liberális, majd néhány évvel késõbb már a neokonzervativizmushoz pártoló Bell teóriája már csak a század – más teoretikusok szintézistörekvéseinek alapvetõ komponenseit képezõ – "nagy elméleteitõl" való tudatos távolságtartása miatt is kiváló "nyersanyagnak" ígérkezik. Természetesen nem állítom azt, hogy Bell gondolkodásmódjára semmiféle befolyása nem volt a marxizmusnak – beleszámítva ebbe annak különbözõ neológ változatait is –, inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy a marxizmusnak a belli teóriára gyakorolt hatása egyértelmûen negatív irányú volt. Csakúgy, mint a Harvardon – ahol Bell 1969-tõl tanított – nagy befolyással bíró parsonsi strukturalista–funkcionalista paradigma befolyása. Bell a marxi tanítást nem csupán annak gyakorlati következményei és be nem teljesült jóslatai miatt utasította el, hanem azért is, mert nem értett egyet a különbözõ kapitalista társadalmak egymástól igencsak eltérõ mûködési módjainak elméleti homogenizálásával. Parsons koncepcióját pedig már a kiindulópontja alapján elvetette, hiszen úgy vélte, hogy egy, az emberi cselekvés minden aspektusát integrálni kívánó elmélet csupán az absztrakció olyan magas szintjén mûködhet, amely bizonyos közgazdaságtani kérdések esetében még elfogadható, ám eleve idegen a szociológia tárgyától (Waters 1996: 23). Bell tehát éppen e holisztikus, a társadalmat zárt, egyetlen mechanizmuson keresztül integrálhatónak tekintõ, a központi trendekkel ellentétes irányú elmozdulások és érdekek érvényesülési lehetõségét tagadó nézetekkel szemben fogalmazta meg a saját tételeit – az elõbbi szerzõknél nem kevésbé általános módon. E teória Castells elméletére gyakorolt befolyásának illusztrálása érdekében idézzük fel röviden Bellnek a társadalomszervezõdésrõl alkotott fontosabb tételeit.

A belli koncepció szerint az emberi lét alapvetõen három, különbözõ fejlõdési ívet követõ és egymástól eltérõ "tengelyelvnek" engedelmeskedõ szférában konstituálódik: a természet, a technológia és a társadalom tartományában. A természet az emberi szervezeten kívüli jelenségek két csoportját foglalja magában: az organikus és a szervetlen objektumokat felölelõ, az emberi intervenció elõtt nyitva álló Umwelt-et (földrajzi környezetet), valamint a csak a tudatos értelmezés és elemzés által elérhetõ, történetileg a különbözõ tudományos paradigmák által interpretált természetes összefüggések világát, a Physis-t. A technológia a természet materiális nyereség érdekében történõ átalakításának módja, és az emberi tapasztalat instrumentális logikai elrendezésén keresztül mûködtetett eszköze, amely lehetõséget nyújt az Umwelt átalakítására, és hatást gyakorol a társadalom mûködésére. A társadalom pedig a materiális és transzcendentális emberi szükségletek kielégítése érdekében életre hívott, a tudatosság és a közös cél által definiált morális rend, amely fejlõdése során a belsõ komplexitás és a külsõ függetlenség fokozódása irányában mozdul el.

Bell ugyanakkor a társadalmat is három szférára tagolja: a társadalmi, vagy techno-ökonómiai struktúrára, az államra és a kultúrára (Bell 1980: 9–31). A techno-ökonómiai struktúra a gazdasági élet, az áruk és a szolgáltatások termelésének és elosztásának a szférája, amelynek a modern társadalomban a költségek minimalizálása és az output optimalizálása irányában ható funkcionális racionalitás a tengelyelve, a bürokrácia pedig a tengely-struktúrája. Az állam az igazság fogalmát keretezõ és a társadalmi konfliktusokat e kereteken belül szabályozó társadalmi szervezõdések készlete, amelyben a reguláció a hatalom alkalmazásán alapul, amely a legtöbb társadalom esetében a jogi szabályozás és legitim erõszak használatában manifesztálódik, ezért az állam a legitim hatalom társadalmi elosztását is magában foglaló szocietális autoritások rendszere. A modern társadalmakban e szféra tengelyelve a kormányzottak egyetértésével határozza meg a hatalom legitimációját, s mivel a politikai részvétel egyenlõsége a társadalom tagjainak anyagi és kulturális aspirációiban is kifejezésre jut, e tengelyelv az állampolgárság intézményrendszerén keresztül a társadalmi élet más területeire is kihat. A képviseleti rendszer tengelystruktúrái a politikai pártok, a lobbi-csoportok és a társadalmi mozgalmak. A kultúra a kifejezõ szimbolizáció szférája, olyan, a festészet, a költészet és a próza területén, valamint a litánia, a liturgia és a rituálé vallásos formáin belül kifejtett erõfeszítések összessége, amelyek az emberi lét univerzális és irreducíbilis értelmének felfedezésére és szimbolikus kifejezésére irányulnak. A modern kultúra tengelyelve az önkifejezés és az önmegvalósítás, tengelystruktúráját pedig az értelmezések és a mûtermékek termelése és reprodukciója érdekében életre hívott szervezõdések alkotják (Bell 1980: 31–33).

Még nyilvánvalóbbá tûnik a belli nézetek, illetve a Castells alapmodellje közötti hasonlóság, ha vetünk egy pillantást a Bell által leírt három szféra kapcsolatát bemutató modellre.

2. ábra
A három szféra rendszere (Waters 1996: 31)


Mindezek alapján úgy vélem, hogy Castells alapmodellje tulajdonképpen a belli "három szféra elméletének" átszerkesztett és enyhén átkonceptualizált változata. Ha felidézzük a két teória dolgozatom korábbi részeiben már ismertetett központi fogalmainak definícióit, láthatjuk, hogy Castellsnél tulajdonképpen a Bell által leírt "szocio-technikai", illetve "szocio-ökonómiai tengely" jelenik meg "termelési", illetve "fejlõdési módként" címkézve, a belli értelemben felfogott "állam" és a "társadalmi (vagy techno-ökonómai) struktúra" pedig azonos a castellsi "hatalom" és "termelés" dimenziókkal. Az egyetlen lényeges eltérés a két szerzõ kultúrafelfogásában tapasztalható: Castells a személyes tapasztalat és gyakorlat szintjéig haladva erõteljesen kitágítja a Bell által szélsõségesen leszûkített kultúrafogalmat. (Mellesleg a belli társadalomelmélet alakulásának folyamatát jelentõs mértékben meghatározó ideológiai változások elsõ, a neokonzervatív megközelítés irányába mutató aspektusa Bell kultúrafelfogása, amely meglehetõsen távol áll Castellsnek a számos elemében a posztmodern társadalomelmélet posteri, illetve baudrillard-i kultúrafelfogásának – szintén egyáltalán nem problémamentes – szintézisébõl kiinduló koncepciójától.)

Mint az a fenti, 2. ábra alapján nyilvánvaló, Bell koncepciójában a társadalomszervezõdést a három tartomány – az állam, a kultúra és a társadalmi struktúra – közötti interakciók rendszere konstituálja, s e folyamatban a technikai és a gazdasági tengelyek (fejlõdési folyamatok) csak az egyik dimenzió, a társadalmi struktúra alakításában vesznek részt. (A modell elsõ szintjén kiemelt "technológia" az ember és a természet között közvetítõ elem, amely mûködése során természetesen mindkét irányban hat, ám alapvetõen társadalmi eredetû.) Castells elméletében ezzel szemben a szocio-ökonómiai tengelyhez kísértetiesen hasonlóan mûködõ termelési mód, valamint a társadalmi-technikai tengellyel analóg fejlõdési mód a társadalomszervezõdés egészét alakító erõk, a termelés, a hatalom és a személyes tapasztalat pedig egyértelmûen ezek alá rendelõdve fejti ki szocietális hatását.

Ilyen körülmények között azonban természetesen felvetõdik a kérdés, hogy milyen teoretikai szándék indokolhatja a belli modell felforgatását. Úgy vélem, hogy pontosan a liberális és a baloldali megközelítések ötvözésével járó intellektuális küszködés. Mindenekelõtt azért, mert amíg a liberális társadalomelmélet – ahogy arra Alexander (1998: 308) is felhívja a figyelmet – az individualizáció mellett az iparosodást, a szekularizációt, a racionalizációt és a differenciálódást is visszafordíthatatlan folyamatnak tekinti, addig a modernizáció egyes fontos elemeit – így például az iparosodást, a szekularizációt és a racionalizációt – végül is elfogadni kénytelen baloldali szemlélet szerint az individualizáció a kapitalizmus terméke. E megfontolásokból kiindulva nyilvánvaló, hogy míg Bellnél a korlátozott személyes gyakorlat terepeként megjelenõ, rendkívül szûken értelmezett kulturális szféra a társadalmi-technikai tengelytõl viszonylagos autonómiát nyerhet, addig a "net" és a "self" oppozíciója körül kikristályosodó társadalmat hirdetõ Castells modelljének a technikai fejlõdést az egyéni viselkedésen alapuló kultúrának a technikai fejlõdés alá rendelésével kell megteremtenie az individualizmust felszámoló közösségiség erõsödésének lehetõségét.

De nem ez az egyetlen jele annak, hogy Castells minden igyekezete ellenére képtelen kitörni a marxista elméleti keretbõl.


A termelési és a fejlõdési mód aszimmetriája

Kétségkívül nehéz feladatra vállalkozik az a szerzõ, aki egy elméleti koncepció erõteljes marxista kritikájára reagálva oly módon próbál teóriát alkotni, hogy az összhangban álljon a kritikusok általa is elfogadott érveivel – jelen esetben azzal, hogy az információs technikák diffúziójával párhuzamosan nem változott meg a társadalom szervezési elve, a fejlett nyugati társadalmak továbbra is kapitalista gazdaságban élnek, és magukban hordozzák annak minden következményét –, ugyanakkor megõrizze a bírált elmélet legvitatottabb központi tézisét is – nevezetesen azt, hogy a társadalomszervezési elv folytonossága ellenére az információs forradalom következtében a társadalmak mégiscsak fejlõdésük új szakaszába érkeztek. Ez az eleve paradoxonnal terhelt helyzet hosszú távon természetesen nem tartható, s az önellentmondást véleményem szerint Castellsnek sem sikerült feloldania a marxista determináns, a "termelési mód", illetve a technikai meghatározottság doktrínájával kacérkodó "fejlõdési mód" megkülönböztetésével. Az információs kapitalizmus elméletét behatóbban tanulmányozva ugyanis nyilvánvalóvá válik, hogy a technikai determinizmusnak tett látszólagos engedménye ellenére gondolatmenete a társadalmi rendszerek fejlõdésének meghatározásában eredetileg ötven százalékos részesedéssel bíró "fejlõdési módokat" hosszabb távon a "termelési módok" alá rendeli.

Castells kiindulópontja szerint "a társadalmak a termelés, a személyes tapasztalat, valamint a hatalom közötti, történelmileg meghatározott kapcsolat által strukturált emberi folyamatok körül szervezõdnek" (Castells 1996: 14–15). Noha e tétel elvileg egy multikauzális magyarázati modell centrális elemévé válhatna, a tézisben szereplõ terminusok definíciói, valamint egymáshoz való viszonyuk kifejtése rövidesen lerombolják a több tényezõn alapuló interpretációval kapcsolatos olvasói várakozásokat. A megközelítés szerint termelésnek az emberiségnek az anyagon (a természeten) – a részben elfogyasztandó, részben pedig a társadalmilag meghatározott céloknak megfelelõen felhalmozásra és befektetésre kerülõ – termékek elõállítása érdekében kifejtett tevékenységét nevezzük. Személyes gyakorlaton az emberek biológiai és kulturális identitásaik kölcsönhatása által meghatározott, az emberi szükségletek és vágyak kielégítési módjainak véget nem érõ keresése körül konstruálódó, társadalmi és természeti környezetükkel szemben tanúsított viselkedését érti. A harmadik összetevõ, a hatalom pedig olyan, emberi szubjektumok között kialakuló kapcsolat, amely a termelés és a személyes tapasztalat és gyakorlat alapján lehetõvé teszi, hogy bizonyos emberek fizikai vagy szimbolikus erõszak potenciális vagy tényleges használata révén rákényszerítsék másokra a saját akaratukat. E lehetõség konkretizálódásának irányában hat az a tény, hogy bármely történelmi idõszak társadalmi intézményei a fennálló hatalmi viszonyok erõsítését szolgálják. Míg a termelés az osztálykapcsolatokban intézményesül, addig a személyes gyakorlat a családi kapcsolatok és a szexualitás körül strukturálódik, a hatalom pedig az állam és intézményei által monopolizált erõszakra épül.

Hogyan járulnak hozzá ezek a Castells által kiemelt komponensek az emberi közösségszervezõdéshez? Oly módon, hogy ebben a megközelítésben a termelés, a tapasztalat és a hatalom dimenzióiban elfoglalt helyzet határozza meg a történelem során a különbözõ földrajzi területeken kikristályosodó kommunikáció, valamint az emberek és a természet közötti kapcsolat karakterisztikáját, kultúrákat és kollektív identitásokat teremtve ezáltal. Nyilvánvaló, hogy Castells a társadalomtudomány két klasszikus szerzõjétõl kölcsönzi a társadalomszervezõdést meghatározó tényezõk definícióját: a termelést a marxi, a hatalmat pedig a weberi terminológiai rendszerbe illesztve értelmezi.

E teória legproblematikusabb pontja a társadalomszervezõdést meghatározó komponensek egymáshoz való viszonyának kifejtése. Castells gondolatmenetében ugyanis a termelés anyagai közé tartozik a természet és az emberek által már átalakított természet éppúgy, mint maga az emberi természet (Castells 1996: 15), amely két dolgot implikál. Egyfelõl – a marxi koncepcióhoz hasonlóan – azt, hogy a munka történetében elõrehaladva egyre inkább érvényét veszti az emberiség és a természet közötti alapvetõ distinkció, hiszen az emberiség, amely tevékenységével az idõk során a társadalomba olvasztotta a természeti környezetet, mind materiális, mind szimbolikus értelemben e környezet integráns részévé vált. Ám ennél is messzemenõbb következményekkel jár az az implikáció, amely – közvetve az elõbbiekbõl, közvetlenül pedig – az emberi természetnek a munka tárgyai közé sorolásából fakad: ha ugyanis az emberi természetet, az ember viselkedését is a munka, a termelési folyamatban betöltött szerep határozza meg, akkor a társadalomszervezõdést meghatározó, háromtényezõs modell egyik, a Castells által "gyakorlatnak" vagy "személyes tapasztalatnak" nevezett eleme – a természeti és társadalmi környezettel szembeni viselkedésre utaló komponens – tulajdonképpen a modell egy másik magyarázó változója, a termelés által determinált. Ráadásul a modell harmadik "független" változóját, a hatalmat is a másik két magyarázó változó, a termelés és – a termelés által meghatározott – tapasztalat vezérli. Úgy tûnik tehát, hogy a társadalomszervezõdést Castells – Marxhoz nagyon hasonló módon – végsõ soron csupán egyetlen determinánsra, a termelés sajátosságaira vezeti vissza.

3. ábra


Hasonló probléma vetõdik fel a kultúrák és a kollektív identitások jellemzõit meghatározó tényezõk esetében is. Mivel ugyanis a kultúrák és a kollektív identitások a kommunikáció, illetve az ember és a természet közötti kapcsolat termékei, s mert ez utóbbiak – akárcsak a társadalmi rendszerek – a termelés, a gyakorlat és a hatalom dimenziói által alakítottak, a castellsi modellben a szimbolikus szféra egésze ismét egyetlen tényezõ, a termelésben elfoglalt helyzet alapján konstituálódik, ez a fajta logika pedig szoros kötõdést mutat Marxnak a tudat termelésével, illetve az alap és a felépítmény viszonyával kapcsolatos fejtegetéseivel.

Feltehetõen Castells is érzékelte modelljének determinista tendenciáit, mert könyvének egy késõbbi bekezdésben, elutasítva a termelési és a társadalmi viszonyok közötti egyirányú kapcsolat lehetõségét, kijelenti, hogy "a társadalmi struktúrák interakcióban állnak a termelési folyamatokkal, mégpedig azáltal, hogy meghatározzák a termékfelesleg elsajátításának, elosztásának és használatának szabályait. Ezek a szabályok konstituálják a termelés társadalmi kapcsolatait definiáló termelési módokat, amelyek viszont a társadalmi osztályok létét determinálják." (Castells 1996: 16.) Úgy vélem azonban, hogy ez a kiegészítés csak bizonyos körülmények között változtatja meg gyökeresen a teória eddigi állításait, hiszen – amennyiben a castellsi neomarxista logikai keretben maradva próbálunk meg további következtetéseket levonni – úgy tûnik, hogy általában a termelési viszonyok sajátosságaiból adódóan uralkodó pozícióba került osztályok tagjai vannak abban a helyzetben, hogy szabályokat alkothassanak a termékfelesleg felhasználásával kapcsolatban, az õ érdekük pedig sokkal inkább a fennálló társadalmi struktúra – s ezzel együtt a tényleges termelési viszonyok – fenntartása, mintsem annak jelentõs átalakítása. Úgy tûnik tehát, hogy – legalábbis a társadalmak nyugalmi állapotában – a társadalmi struktúra és a termelési viszonyok közötti interakció csupán az utóbbit erõsítõ tényezõ, de nem tekinthetõ a gazdasági determinizmust feloldó folyamatnak. Minden társadalom fejlõdésében kialakulhatnak ugyanakkor olyan speciális és valószínûleg csak rövid ideig tartó idõszakok, amikor a társadalom és termelés közötti interakció fontossá válik a meglévõ struktúrák átalakítása szempontjából, s ily módon a gyakorlatban is megszûnik az egyirányú, determinista kapcsolatot erõsítõ folyamat lenni. Azokban a társadalmakban ugyanis, amelyekben gyors változások zajlanak – s ennek következtében a társadalmi viszonyok anomikussá, a hatalmi pozíciók pedig ingataggá válnak –, lehetõség nyílhat arra, hogy a korábban az alávetett osztályokhoz tartozók is tömegesen szabályalkotó pozícióba kerüljenek, s a termelési viszonyok átstrukturálódása irányban ható módon változtassák meg a felesleg felhasználásával kapcsolatos szabályokat. Bizonyos, rövid ideig tartó periódusokban tehát – elvileg – elképzelhetõ, hogy a termelési és társadalmi viszonyok kapcsolatában nem az egyirányú meghatározottság, hanem a két struktúra közötti interakció folyamata kerül elõtérbe.

Mindez azonban logikailag csakis abban az esetben igazolható, ha az ominózus változások generátora nem a termelés, vagy – az általa meghatározott – társadalmi struktúra. Erre a problémára kínál – látszólag – megoldást Castells találmányának, a "fejlõdési mód" dimenziójának a magyarázati modellbe történõ bevezetése. Az "információs kapitalizmus" mint a társadalomfejlõdés új szakaszának ismertetése során a szerzõ amellett érvel, hogy napjainkra új társadalmi struktúra alakult ki, mégpedig "a fejlõdés egy új módjának, az informacionalizmusnak a megjelenése következtében, amelyet a kapitalista termelési mód átalakulása hívott életre" (Castells 1996: 14). Kérdés azonban, hogy mit ért Castells a fejlõdési mód fogalmán, s hogy valóban új társadalmi struktúra kialakulásához vezetett-e ez a változás, illetve hogy komolyan véve a szerzõnek a társadalomszervezõdésrõl írott gondolatait, vezethet-e egyáltalán a Castells által felvázolt elméleti keretben a társadalom szerkezetének átstrukturálódásához ez a változás.

Mint azt már dolgozatom elején említettem, a fejlõdési mód kifejezés a termelés technikai viszonylataira utal, azaz olyan technológiai szervezõdésekre, amelyekkel a munkás a különbözõ termékek elõállítása érdekében a munkaanyagon dolgozik.
E technológiai szervezõdések változása azonban Castells elméletében a termelési mód által determinált viszonyok között csak abban az esetben kínálhat logikailag plauzibilis magyarázatot egy új társadalmi struktúra kialakulására, ha a technikát egyfajta technológiai animista szemlélettel közelítve meg, valamiféle szupraszociális, a társadalom tagjai által nem kontrollált, öntörvényû, öngeneráló, saját akarattal és célokkal bíró, autonóm entitásként fogjuk fel. Ez azonban óhatatlanul a szélsõséges technikai determinizmus hálójába rántaná a teoretikust, aki ennek elkerülése érdekében – különösen akkor, ha a társadalomszervezõdést leíró castellsi modell keretei között kíván maradni – szükségszerûen a termelés által meghatározott társadalmi dimenzió alá rendeli a technikai dinamó kérdéskörét, természetesen lemondva arról, hogy a fejlõdési módot a termelési móddal azonos rangú tényezõként kezelje. Ebben az esetben pedig nem kérdéses, hogy hosszabb távon melyik fél dominálja a két tényezõ között zajló interakciót.

Nyilvánvaló, hogy a neomarxista Castells – akinek elméletében a technika és a technikai fejlõdés a termelés szférájából származó emberi termékként, a társadalom tagjainak materiális és szellemi életét meghatározó termelési mód következményeként jelenik meg –, valójában az utóbbi módon jár el. Így azonban modelljében a fejlõdési mód változó csupán a termékfelesleg kvantitatív és kvalitatív jellemzõinek befolyásolása révén kerülhet közvetett kapcsolatba a társadalmi struktúrával, mégpedig oly módon, hogy elõsegíti annak fennmaradását, s legfeljebb az osztályok közötti távolságok méretének módosulásához járulhat hozzá úgy, hogy több és jó minõségû felesleg esetén az osztályok közötti szakadékok szélesítése, kevesebb és rosszabb minõségû felesleg esetén pedig e szakadékok szûkítése irányában hat.


Irodalom

Alexander, Jeffrey C. 1996. Szociológiaelmélet a II. világháború után. Budapest: Balassi Kiadó

Bell, Daniel 1980. The Winding Passage: Sociological Essays and Journeys Boston: Abt

Castells, Manuel 1996. The Rise of the Network Society. Oxford: Blackwell

Kasvio, Antti 1998. "Information Society" as an Object of Social Scientific Research. Kézirat

Martin, William J. 1995. The Global Information Society. Brookfield: Gower

Tardos Róbert 1998. Szociológiai válaszkísérletek a mikro–makro problémára. Szociológiai Szemle (1)

Waters, Malcolm 1996. Key Sociologists: Daniel Bell. London: Routledge

Webster, Frank 1995. Theories of the Information Society. London: Routledge



* Tardos Róbert egy a mikro-makro problematikával kapcsolatos tanulmányában összefoglaló sémát vázol fel a makro- és a mikroszintû irányzatok tartalmáról, vizsgálati módszereirõl. Ebben - egyebek mellett - a mikro-szintû elemzés következõ jellegzetességeit emeli ki: egyéneket, (kis)csoportokat, viselkedéseket, interakciókat vizsgál; a cselekvésekre és a folyamatokra helyezi a hangsúlyt; központi kategóriái: a motívum, a szándék, a döntés, a szituáció; metodológiai alapállása a módszertani individualizmus; jellegzetes módszerei pedig a kvalitatív technikák, az esettanulmányok, az intenzív interjútechnikák, valamint az etno-metodológiai elemzés. Szemben a makroirányzattal, amely a társadalmat, a különbözõ intézményeket, pozíciókat, társadalmi struktúrákat vizsgálja; a struktúra alakulására és általában a hosszú távú folyamatokra koncentrál; központi kategóriái: a rendszer, a korlát (kényszer), a kulturális (szimbolikus) környezet; metodológiai alapállása általában az institucionalizmus, a funkcionalizmus és a strukturalizmus; jellegzetes módszerei pedig a survey-technikák, a makro-, területi statisztikák, a kvantitatív történeti elemzés, illetve a kulturális indikátorok (a szimbolikus környezet) elemzése (Tardos 1998: 8).