Szalai Erzsébet nagyon fontos könyvet írt a magyar elit és tágabban a magyar társadalom átalakulásáról. A kötet nem csupán a magyar vagy a jelenkori Magyarország iránt érdeklõdõ olvasók érdeklõdésére tarthat azonban számot, mivel a szociológiai tõkeelméleti kutatásokhoz is érdemi hozzájárulást tesz, és élénkítõen hathat a lassan lecsendesülõ tranzitológiai vitákra is.

A mû középpontjában a késõ-kádári technokrácia áll, de a csoport létrejöttének, hatalmi elitbe kerülésének, majd a gazdasági eliten belüli küzdelmek vizsgálata során megismerjük a hatalmi elit többi szereplõcsoportját, a magyar nagyvállalati szektor átalakulását, a nagybankok és a hazai nagyvállalkozások világát. A hatalmi elit vizsgálata egybekapcsolódik annak a szervezeti populációnak a vizsgálatával, melynek változása épp a hatalmi elit mûködésének köszönhetõ. A vállalati populáció elemzése pedig logikusan vezet el a magyar gazdaság és társadalom egészének elemzéséhez, igaz ez utóbbi során hangsúlyosak a hipotetikus fölvetések.

A posztkommunista átalakulás lezárultával a posztkommunista átalakulásnak a mikéntjével már több munka is értékelõleg foglalkozott, s azt is sokan vizsgálták, hogy az átalakulás elsõ idõszakában a társadalomtudományok, s azokon belül is a szociológia mennyire helytálló elõrejelzéseket tett az átalakulás végeredményeként kialakuló társadalom szerkezetére vonatkozóan. A posztkommunista átalakulásról folyó mostani kutatások és viták gondolati kiérleltséget és alapos szakterületi ismereteket mutatnak. Mint ismert, a viták elsõ szakaszát a hipotézisek fölállítása dominálta, a kutatók elõrejelzéseket igyekeztek megfogalmazni arról, hogy az átalakulásnak milyen kimenetei lehetnek, s ezek közül melyik a leginkább valószínû szcenárió. A kutatások második szakaszát az átfogó adatgyûjtésre épülõ hipotézisellenõrzés jellemezte. Ekkor születtek meg azok a nagy adatbázisok, ekkor készültek el azok a mélyinterjúk, melyek lehetõvé tették az átalakulás elsõ szakaszában megfogalmazott föltevések és elõrejelzések ellenõrzését. Végül az átmenet kutatásának harmadik fázisában, a mostaniban, sorra születnek meg az átalakulás egészérõl áttekintést adó összefoglaló munkák, melyekben a mostanra kikristályosodott társadalmi formák jellegzetességeit vázolják föl a szerzõk.

* * *

A mû egyik jelentõs újdonságának tekinthetõ a tõkeelemek cseréjének gondolata, amit Szalai Erzsébet a társadalom strukturális átalakulása során bekövetkezõ erõforrás-ellátottságbeli módosulások egy típusának tekint. Szerzõnk kiindulásképpen, a tõkeelméleti tradíció alapján három erõforrástípus között tesz különbséget: a gazdasági, a szociális és a kulturális tõke között. E három tõketípus, pontosabban az, hogy az egyes aktorok mekkora és milyen összetételû tõkeállománnyal rendelkeznek, egy sereg társadalmi jelenséget megmagyaráz a kijegecesedett struktúrájú társadalmakban. A magyar társadalom azonban, hasonlóan a többi posztkommunista társadalomhoz, az 1980-as évek második felétõl fogva mély és átfogó strukturális átalakuláson ment keresztül, melynek során nemcsak az egyének által birtokolt erõforrások volumene és összetétele változott meg, hanem az egyes erõforráselemek értéke is alaposan módosult. Ennek megfelelõen az átalakulás elõtti tõkeellátottság csak korlátozottan magyarázza azt, hogy az átalakulás során az egyének milyen cselekvési stratégiát követtek, s fõleg azt, hogy az átalakulási folyamatból miként, milyen erõforrásokkal kerültek ki. Hogy ezeket a különbségeket megmagyarázhassa, Szalai Erzsébet új tõketípust vezet be modelljébe, a korábbi munkáiból már ismert szimbolikus tõkét. Ez a tõke olyan társadalmilag létrehozott képességnek tekinthetõ, ami lehetõvé teszi a különbözõ erõforrások egymásra történõ átváltását. Az átváltás során az egyének azt tartják szem elõtt, hogy az egyes erõforráselemek értéke miként változik meg a jövõbeli strukturális átalakulás során. A komoly szimbolikus tõkével rendelkezõk meglevõ erõforrásaikat sikeresen és gyorsan forgatják át más erõforrásokba úgy, hogy az egyes átváltási körök végeredményeképpen a bírt erõforrások aggregált értéke fölülmúlja a kiinduláskor meglevõt. De Szalai arra is fölhívja a figyelmet, hogy a szimbolikus tõke "mûködése" eredményeképpen nem csak az erõforrások tulajdonosi szerkezete módosul, hanem az egyes erõforráselemek értéke is, hiszen a keresett erõforrások értéke növekszik, a kisebb keresettségûeké pedig csökken.

A tõkeelemek átváltási képessége szempontjából a magyar posztkommunista átalakulás során a késõ-kádári technokrácia játszott különleges szerepet. Ez a több belsõ réteggel rendelkezõ társadalmi csoport a hetvenes-nyolcvanas évek során alakult ki hasonló polgári-értelmiségi szociokulturális háttérrel rendelkezõ, diplomáját a közgazdasági egyetemen szerzõ, a gazdaságban és az államigazgatásban dolgozó, technokrata ethoszt magáénak valló férfiakból. A csoport generációs azonosság- és küldetéstudattal is rendelkezett, és a hetvenes-nyolcvanas években a kelet-európai intelligencia újabb nemzedékeként lépett a politikai mezõbe. Szalai Erzsébet korábbi mûveiben már bemutatta a késõ-kádári technokrácia csoporttá szervezõdését, hatalmi küzdelmét a pártbürokráciával, valamint összefogását a demokratikus ellenzékkel és az új reformer értelmiséggel. A kötet elsõ részében most összefoglalja és kiegészíti e korábbi írásait, és színesen, de egyben tudományos alapossággal mutatja be a késõ-kádári technokrácia útját a hatalmi eliten belüli domináns pozícióig. Bemutatja, hogy e dominancia miként érvényesült a posztkommunista átalakulás irányának kijelölésében, és hogy a rivális elitcsoportok miként szenvedtek vereséget a hatalmi dominanciáért folyó küzdelmekben. Azt is megtudjuk, hogy a késõ-kádári technokrácia 1995–1998 közötti "reformdiktatúrája" miként vezetett el a polgári-kereszténydemokrata erõk választási gyõzelméig és az azt követõ, hatalmi eliten belüli átrendezõdésig.

A neoliberális gazdaságpolitika – melynek eliten belüli társadalmi támogatását a késõ-kádári technokrácia és a neki alárendelõdõ kulturális és politikai elitcsoportok adták – eredményeképpen a magyar gazdaság tulajdonosi szerkezete alapjaiban változik meg. A külföldi tõke magyarországi beáramlása egyedülálló gyorsaságú és mértékû volt a posztkommunista világban, s ez a folyamat lehetõvé tette a késõ-kádári technokrácia tagjai számára azt, hogy a globalizálódó gazdaságban új vezetõ pozíciókat találjanak. A késõ-kádári technokraták a külföldi tulajdonú nagyvállalatok menedzsereivé válván kicserélték tõkeelemeiket: gazdasági erõforrásaik egy részéért cserébe olyan új gazdasági és szociális erõforrásokat kaptak, melyek nem csupán Magyarországon, de a globalizálódó világ szinte bármely pontján értékes erõforrásoknak számítanak. Hogy miért épp a késõ-kádári technokrácia tagjai tudták erõforráselemeik cseréjét sikeresen végrehajtani? Azért, hangzik Szalai érvelése, mert a szimbolikus tõkével legnagyobb mértékben rendelkezõ társadalmi csoportot alkották.

* * *

A posztkommunista átalakulás eredményeképpen kettõs szerkezetû gazdaság jött létre Magyarországon, melynek egyik komponensét a nyugati tulajdonban levõ, nyugati piacokra termelõ, a magyar gazdaságban szigetszerûen elhelyezkedõ nagyvállalatok alkotják. A másik komponens a hazai tulajdonban álló, többségében kis- és közepes méretû, magyar piacokra termelõ vállalkozásokból áll, melyek külsõ kapcsolatai lokális és regionális jellegûek. A nemzetgazdaság kettéválása szükségszerûen vezetett el a társadalmi struktúra kettéválásához. Szalai Erzsébet a mai magyar társadalmat kettõs társadalomként értelmezi. Megkülönböztet egy nyugatias társadalmi komponenst, ahol az aktorokat alapvetõen piaci relációk kötik össze, és egy rendies komponenst, melyben a társadalmi szereplõk patriarchális kötelékekkel kapcsolódnak egymáshoz. A két társadalmi komponens elkülönülése kevés hasonlóságot mutat az 1945 elõttivel, amikor is a rendies és a piacosult társadalomkomponens szereplõi egymással alig érintkeztek. A mai magyar társadalomban már sokkal több a két komponens aktorait egymáshoz kötõ szál, ami különösen a fogyasztásban észlelhetõ, ahol a modern tömegfogyasztási minták dominanciája érvényesül. Azaz mind a nyugatias, mind pedig a rendies társadalmi komponens szereplõi a tömegmédiából rájuk zúduló fogyasztási imperatívuszoknak engedelmeskednek.

A magyar társadalom csúcsán, épp a társadalom kettõsségébõl fakadóan, egy belsõleg rendiesen tagolt, osztályvonásokkal rendelkezõ hatalmi elit áll. Az elit belsõ tagoltságát egyrészt a társadalom funkcionális differenciálódása idézi elõ, amibõl a gazdasági, a politikai és a kulturális elitek elkülönülése fakad. Az elitfrakciók társadalmi együttmûködésében és befolyásért való versengésében a gazdasági elit dominanciája érvényesül. Az elit belsõ tagoltságának másik oka a nyugatias és a rendies komponensek hatalmi eliten belüli intézményes elkülönülése. A magyar polgárok társadalmi struktúrában elfoglalt helyét elsõsorban az határozza meg, hogy a hatalmi elithez milyen módon kapcsolódnak, azaz hogy milyen közel vannak a hatalmi centrumokhoz, másodsorban pedig az, hogy a belsõleg tagolt hatalmi elit melyik komponenséhez kapcsolódnak.

Szalai Erzsébet kettõs társadalomról szóló fölvetését bevallottan vitagenerálónak szánta, és hipotetikus jelleggel fogalmazta meg. Ezek a hipotézisek a mai magyar társadalmi különbségek és konfliktusok jelentõs részét tûnnek megmagyarázni, s kiindulási kérdésekként szolgálhatnak a további kutatómunkában. A magyar szociológiában ható eszmék tanulmányozóinak pedig mélyen el kell gondolkodniuk azon, hogy az Erdei Ferenc, Bibó István, Szûcs Jenõ, Szelényi Iván és most már Szalai Erzsébet nevével fémjelezhetõ "kettõsség-hagyomány" mennyiben tekinthetõ a magyar társadalomelméleti tradíciónak.