Bevezetés

A tanulmányban olyan "háttérvizsgálatokkal" foglalkozom, amelyek szükségesek egy korszerû és hatékony tudománypolitika kialakításához. Tudom azonban, hogy egy ilyen dokumentum elkészítése nem ezt a fajta szöveget, gondolkodásmódot és kifejtést igényli. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a hagyományos (államigazgatási, bürokratikus, racionalizáló stb.) megközelítést túl kell haladni oly módon, hogy rámutatunk egy ilyen fontos tervezési folyamat társadalmi meghatározottságára, az ezt kísérõ érték- és érdekviszonyok konfliktusaira, a társadalmi struktúra tagoltságából eredõ rejtett egyenlõtlenségekre, csapdákra, ellentmondásokra. Tárgyunkhoz reflexív módon viszonyulunk. Nem misztifikáljuk és glorifikáljuk a tudomány és technika intézményét, elemzésünk nem önigazoló és nem apologetikus. Olyan társadalmi intézményt képviselünk, amely ellentmondásos következményeket vált ki a társadalomra, a természetre és magára az emberre nézve. Mindazonáltal a megismerésnek és a társadalmi progressziónak olyan eszközérõl van szó, amely jelentõsen befolyásolja az emberek és társadalmak jólétét, biztonságát, kulturális, gazdasági, politikai fejlõdését. Ezért megérdemli a maximális figyelmet és a méltányos támogatást.

Máris látszik a fentebb leírtakból, hogy innét kétfelé ágazódhat a gondolkodás. Az egyik irány a tudománypolitika felé mutat. E megközelítésnek egyik legfontosabb feladata lenne önmaga határainak, illetékességi körének a meghatározása. Ennek egyfelõl módszertani oka van: bármiféle – akármilyen pontos és megalapozott – tudománypolitika sem képes teljességgel megszüntetni, vagy csak szûkíteni is azt a mezõt, ahol felmerül. Azaz nem tudhatjuk ma, hogy mit fogunk tudni holnap. Persze azonnal felhívom a figyelmet arra a nehézségre, hogy – szerintem – a tudománypolitika valójában nem tudomány, hanem politika. Ezért a definíciós feladatokat, önmaga határainak kijelölését mint politika (mint tevékenység) maga nem képes elvégezni. Erre az õt tanulmányozó politikatudomány (ennek is a tudománypolitikára szakosodott, reflexív szerve) hivatott. Legalábbis elméletileg csak a tudomány képes ilyen mûveletekre. A politikai praxis sok mindent megtehet, kialakíthatja saját területét, határait, vonzáskörzetét stb., de csak a reflexív tudat képes elméleti keretbe rendezni. A másik ok az, hogy a politika éppen úgy, mint a tudományok elemzése, hajlamos arra, hogy a "végén" fogja meg a dolgot (Balogh István személyes közlése). Vagyis olyan modellt alakítson ki, amelyben a kutatási eredmények és a szabályozás (pénz, intézmények, programok stb.) egymásra következése törésmentes. Ezzel kihagyja a számításból az ettõl eltérõ "sikertelen" eseteket. De korántsem tisztázott a modellbe bele nem illõ kutatások "sikertelensége". Ez a helyzet emlékeztet a technikaszociológia ama felismerésére, hogy a technikatörténészek hajlamosak a technikai, mûszaki találmányokat, felfedezéseket úgy ábrázolni, mintha nem léteztek volna menet közben kudarcok, alternatívák, sikertelenségek. A tudomány- és a technikaszociológia újabb irányzatai éppen azt a módszert munkálták ki, hogy a lineárisnak tûnõ "sikertörténetek" helyett a technikai fejlõdést a maga sikereivel, kitérõivel, zsákutcáival, teljes alternatív mivoltában rekonstruálják.

A gondolkodás másik ága a tudomány- és technikaszociológia, és ez a tudomány- és/vagy technikapolitika szociológiája felé kunkorodik. Az a látszat keletkezik ugyanis, hogy mind a politika, mind a tudományelmélet potenciálisan képes valamiféle szabályozási lehetõséget kidolgozni és alkalmazni. Ez még annak a veszélyét is felidézi, hogy a tudománypolitika kidolgozásának ürügyén egymásra talál a politika és a tudományelmélet abban a törekvésben, hogy a tudománypolitika tudományirányításba csússzék át. Ez különösen olyan országokban – így nálunk is – vetõdhet fel csábító lehetõségként, amelyekben a politika a mesebeli kisgömböcként szeretne mindent magába falni. A politikai bürokrácia örömmel habzsolná magába azt a tevékenységi szférát, amely – autonómiája védelmében – oly sok borsot tört már a politika és a politikusok orra alá.

Tanulmányomban bizonyos aszimmetriák kimutatására törekszem. Ez egyfelõl azt jelenti, hogy a politikának – a társadalmi, gazdasági bõvülés érdekében – tudatosan invesztálnia kell a tudományos és technikai fejlõdésbe és fejlesztésbe, másfelõl mindez nem jelentheti azt, hogy a politikai alrendszer korlátozhatja a tudomány és technika alrendszereit. Mindegyiknek más és más funkciója van a társadalomban. Egymást nem helyettesíthetik. Másfelõl olyan aszimmetria is létezik, hogy a tudomány- és technikapolitika egzaktabbá válhat azáltal, ha elfogadja a tudomány- és technikapolitika szociológiája által felkínált reflexív megismerés eredményeit, miközben megõrzi önállóságát is utóbbival szemben. A tudományos elemzésmód ugyanis tulajdonképpen olyan, mint a Minerva baglya, amely csak sötétedés után repked. Nem elõrejelzést nyújt, hanem csak utólag rendezi elméleti képbe a már megtörténteket.


Fogalmi és módszertani megjegyzések

A fejlett ipari országokban az elmúlt évtizedekben rájöttek arra, hogy a gazdasági növekedés nemcsak a vállalkozói szféra kapacitásától, hanem a teljes társadalmi és gazdasági szervezet (különös tekintettel az oktatásra és a mûszaki képzésre) képességeitõl is függ. Ezért ma már nem elég tudomány- és technika- (technológia- vagy mûszaki fejlesztési) politikáról beszélni. A hetvenes években három erõs tendencia izmosodott meg:

1. Szociológiai és közgazdasági módszerekkel elemezték a cégek, vállalatok technikai innovációval kapcsolatos szerepeit, azokat a tényezõket, amelyek felelõsek a teljesítményekért.





2. Vizsgálták azokat a gazdasági problémákat, amelyeket az olajválság során bekövetkezett növekedéstorpanás és a nagymértékû munkanélküliség okozott.





3. Fokozott figyelemmel elemezték a "legújabb technológiák" (fõleg az informatika) elõretörését, amelyek hihetetlen változásokat idéznek elõ a termékekben és szolgáltatásokban.

Ezek az elemzések arra a felismerésre vezettek, hogy a növekedés forrásait nem lehet egyedül a K+F-ben keresni. Ezért a K+F politikákat kibõvítették az úgynevezett "innovációpolitikára" (a szónak nem csupán közgazdasági és mûszaki, hanem a "társadalmi innováció" értelmében is), amely átfogja mindazon hosszú távú intézkedéseket, amelyeket összehangoltan kell foganatosítani az oktatás (képzés), kutatás, ipar, külkereskedelem, környezetvédelem, kultúrafejlesztés stb. területein. Azaz egy "társadalmi innovációpolitikai tervnek" kellene átfognia a társadalmi újratermelés valamennyi fontosabb területét. Gondoljunk például arra, hogy a technikai termékek és szolgáltatások elterjedése (diffúziója) egy országon belül elsõsorban a kultúrától függ. Megérlelõdött az a felismerés, hogy az innováció problémái nem annyira a K+F befektetések méretétõl, mint inkább attól függnek, hogy az egyetemek vezetési stílusát, az ipari erõforrások hasznosítását vállalkozói szemlélettel hajtják-e végre. A termelékenységi versenyben, az új piacok megszerzéséért és megtartásáért vívott küzdelemben a jól vezetett kutatási rendszer csak egyike a feltételeknek. A sikeres innováció számára a diffúziós folyamat sokkal kritikusabb, mint a felfedezés vagy újítás. Ezért tevõdik át a figyelem azokra a társadalmi és intézményi feltételekre, amelyek kedvezõ környezetet teremtenek az innováció menedzsmentje számára. Arról van szó, hogy a K+F politikát integrálni kell az összes többi kormányzati feladattal, amelyeket a gazdaság-, az energia-, oktatás-, foglalkoztatás- és szociálpolitika stb. területén egy kormánynak szükséges végrehajtania. Egy korszerû tudománypolitika tehát nemcsak arra koncentrál, hogy milyen feltételek és támogatás mellett mûködik jól a tudomány (hagyományosan a finanszírozásra gondolnak elsõsorban), hanem az összefüggés másik oldalára is: mit ad majd a tudomány, a kutatás a társadalomnak, mi várható tõle? A tervnek "szimmetrikusnak" szükséges lennie, azaz a "tartozik" és "követel" oldalát egyformán ki kell dolgozni.

Nem lenne jó, ha a hazánkban készülõ "tudománypolitika" nem épülne rá egy ilyen integrált "társadalmi innovációs politikára". De lehet-e a részekben (K+F) elõrehaladni, ha az egészet (mint innovációs koncepciót) figyelmen kívül hagyjuk? A prakticizmustól óvnék mindenkit. Továbbá rá kell kérdezni arra is, kellõen ismerjük-e vajon azokat a szempontokat (dimenziókat, összetevõket), amelyek mentén ezek a tervek összerakhatók? Gondolok a célok, a tevékenységek, az eredmények hasznosítása, a teljesítményértékelés ismérvei, a tevékenységek hatóköre, a tervezhetõség, az idõtávok stb. figyelembevételére.

Nyilvánvaló jó lenne túllépni azon a megszokott rutinon is, hogy a K+F tervezést csak bürokratikus-adminisztratív szempontok és a weberi "szolgálati tudás" alapján (szakigazgatási logikával) készítsük el. A nemzetközi gyakorlatban és szakirodalomban ugyanis kialakultak és elérhetõk olyan "reflexív tudások" is, amelyek megemelhetik a tradicionális kormányzati tervezés színvonalát.

Egy K+F (vagy szélesebb értelemben vett tudománypolitikai) tervet nem szabad analitikus megfontolások, szempontok nélkül elkészíteni. Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy valamennyien ugyanazt értjük "tudománypolitikán", "kutatáspolitikán", valamint "technikapolitikán", vagy "technológiai, illetve mûszaki fejlesztési" politikán. Miként különböztessük meg egymástól ezen szektorokat és a rájuk vonatkozó stratégiákat és politikákat?

"Tudománypolitikán" általában a politikusok tudományhoz való viszonyát, stratégiai viselkedését érthetjük. De a "politika" fogalmát (policy értelmében) nem kell korlátozottan értelmezni. A tudománypolitika kialakításával és végrehajtásával kapcsolatos döntések semmiképpen sem tartoznak csak a kormányszervek kizárólagos hatáskörébe. A tudományos szervezetek, kutatási menedzsmentek s mindenekelõtt maguk a kutatók is (s nemcsak témaválasztásaik során) foglalkoznak tudománypolitikával. A kialakított tudománypolitika zömét maguk a tudósok valósítják meg a tanácsadó testületek, pénzügyi alapok és a kutatóhelyek folyamatos döntési folyamatai révén. A tudománypolitika szokásos koncepciója a tudomány külsõ irányultságára vonatkozik, ahol olyan témákat találunk, mint a tudomány viszonya a politikához, a tudomány finanszírozása és szervezése. Sok tudománypolitikai döntés azonban ténylegesen a tudomány tartalmát illetõ stratégiákat jelent. Egy probléma "érettsége" (aktualitása), az ezekkel összefüggõ tudományos érdekek, az adott tudományos kutatás lényeges feltételeire vonatkozó döntések igényelnek ilyen stratégiákat. A tudomány bármiféle külsõ ellenõrzésére irányuló kísérletnek számolnia kell az érintett területek olyan tulajdonságaival, mint annak általános állapota, elméleteinek vagy kísérleti technikáinak érettsége, fejlõdési képessége, az alaptudás alkalmazhatósága stb. A külsõ (pl. kormányzati) döntéshozóknak az ezen tulajdonságokra vonatkozó információkat az adott szakterület legjobb ismerõitõl kell beszerezniük. De tudásuk mindenképpen személyes és informális természetû marad. Ezért mindenképpen szükség van a tudományra, ennek fejlõdésére stb. vonatkozó reflexív tudás mûvelésére is. Ilyen "metatudásra" soroljunk fel néhány példát:

A tudományfejlõdés általános struktúráinak ismerete szükséges elõfeltétele bármely racionális tudománypolitikának (pl. tudományos elméletek érvényességének igazolása; a tudományos változások magyarázata; a tudományos tudás természete; tudás, áltudomány és vallási hit közötti határvonal stb.). Kétségtelenül nem alaptalan az a szkepticizmus, amellyel sokan tekintenek ama állításra, hogy a tudomány-fejlõdés elméletének ismerete szükséges a tudománypolitikához. Többen – jogosan – úgy vélik, hogy a tudományfejlõdés konceptualizálása eddig kevés hasznot hozott a tudománypolitikai tervezés számára. Mások szerint ilyen tudományfejlõdési elmélet egyáltalán nem is létezik, illetve kidolgozása nem lehetséges. Egy instrumentalista stratégia azonban mégis javasolható: egy tudásterületnek legalább a "törvényeit" ismerni kell ahhoz, ha ésszerûen meg akarjuk tervezni annak fejlõdését. A baj az, hogy a rendelkezésre álló elméleti megközelítések idáig még ezt az alapvetõ instrumentális követelményt sem elégítették ki. A tudománystruktúrára vonatkozó tudás révén még nem volt lehetséges a tudományfejlõdésre alkalmazni azokat a stratégiákat, amelyek értelemszerûek a tudománypolitikákban. Ugyanúgy még nem sikerült az egymást követõ politikák értékelésével foglalkozó eszközökre és módszerekre vonatkozó elméletet sem kidolgozni.

Elismerem, hogy idáig a tudományfejlõdési elméletek általában nem segítettek a tudománypolitika kidolgozásában, hanem valami egészen mást csináltak. Az elméletek az ideológiakritika funkcióját töltik be. A tervezéssel szemben a tudományos közösségek ama tézissel racionalizálják álláspontjukat, hogy a tudományfejlõdést autonóm, belsõ törvények determinálják. Az érv úgy szól, ha a tudományfejlõdés irányát a tudományos problémák rendszerének belsõ logikája határozza meg, és ha a kreativitás eleme a folyamat dinamikáját nem teszi elõrejelezhetõvé, akkor mi értelme van ezt tervezéssel befolyásolni? A tény ezzel kapcsolatban annyi, hogy ez a tézis, amíg nem cáfolják meg, a tudományfejlõdés elméleteirõl folyó elhúzódó vita eredményeként a tudományos kutatás témájává vált. Az "internalizmus" és "externalizmus" megközelítések olyan választóvonalat jelentenek, melyek mentén maguk a kutatók is megoszlanak. E két értelmezési irányzat egyesítése egyelõre megoldatlan probléma a tudománypolitikát vizsgáló tudósok számára. Az álláspontok egyesítését feltételezõ tudománypolitikát kutató szakértõk úgy teszik fel a kérdést, hogy a tudományfejlõdés elmélete válaszolni tudjon rá: fejlõdésének milyen szakaszán válik a tudomány nyitottá a külsõ befolyásokkal szemben? Egy társadalmi probléma milyen feltételek mellett fogalmazható meg tudományos problémaként? Belsõ fejlõdésének mely pontján várható, hogy a tudomány ellenáll külsõ hatásoknak? Egy diszciplína mikor tekinthetõ "érettnek", abban az értelemben, hogy segíteni tud a problémamegoldó stratégiáknak? Tartalmi fejlettségének mely szakaszában tud egy tudományág munkamegosztás révén megszervezni egy problémamegoldást? Arra gondolok, hogy miképpen tudja szisztematikusan részekre bontani magát a problémát. Mit nevezünk "kutatási frontnak", és melyek azok a mechanizmusok, amelyek ezen belül kitermelik a problémákat? Melyek a diverzifikáció meghatározói, másfelõl, melyek a sikeres interdiszciplináris munka kognitív feltételei?

Nyilvánvaló, hogy a tudományról szóló ellentétes (autonóm-e, vagy ellenõrizhetõ-e?) elképzelések ma eljutottak arra a pontra, ahol rákényszerülnek a felsorolt pragmatikus kérdések megválaszolására. De mivel elsõsorban nem az a gyakorlati kérdés, hogy miként hozzák a tudománypolitikai döntéseket, hanem inkább, hogy miként lehet racionálisan kidolgozni egy tudománypolitikát, erre nem lehet könnyen válaszolni.


Új típusú tudománypolitika kialakítása

A tudósok az egymás között folyó tartós vitáik miatt különbözõ szempontokat fogadnak el, és ezért a kutatás etikai következményeit illetõen sem értenek egyet. Ezért az a probléma vetõdik fel, hogy a döntéseket csak nagy tudományos bizonytalanság feltételei között lehet meghozni. Az értékrendek, a tudomány és a politika között kialakult kölcsönhatások során felvetõdik az alábbi ellentmondás: a problémák komplexitása miatt szükség lenne a tudományra, de a tudás és az egyetértés hiánya miatt ez nem lehetséges, s ekkor, ami lehetetlen, az válik szükségessé. Olyan forráshoz nyúlnak, amely hiteles adatokat biztosít. Ezen ellentmondásba belekeveredve a tudomány megváltoztatni tûnik saját ellentétét: a politikai intézkedések stratégiai eszközévé válik. Az érdekcsoportok olyan szakértõket keresnek, akik egyetértenek politikai céljaikkal. A tudomány nem nyújt hiteles adatot a konszenzuális akcióhoz, és a tudomány nem tudja helyesen igazsággá kódolni a problémákat. Ehelyett az elfogadott értékrend megsokszorozza az egyet nem értést és a konfliktusokat olyan fontos politikai kérdésekben, mint például a technológiai kockázat és a környezeti problémák ellenõrzése. Ebbõl a problémahelyzetbõl kínál kiutat a tudománypolitika új felfogása. Két lehetséges terminust kell ezzel kapcsolatban megvizsgálni. Elõször is kialakulóban van a tudománypolitika menedzseri fogalma. Ennek révén meg lehet szüntetni a tudomány és a politika közötti éles megkülönböztetést, amely ugyanakkor nem jelent olyan tudományt, amelyet áthatna a politika (politics), sem olyant, amely politikákon (policies) alapulna. A tudomány menedzseri fogalma a tudomány és a politika közötti "egyezkedési mezõt" kívánja kiszélesíteni, amelybe köztes intézmények is beléphetnek. Ezek az új intézmények, mint például (a hazánkban nem létezõ) technológiai hatáselemzések hivatala, lehetõvé teszik a problémák politikai és tudományos dimenzióinak legitim meghatározását.

A másik fogalom a posztnormális tudomány fogalma, amely olyan esetekben problémamegoldó stratégiaként mûködhet, ahol igen nagy a döntések kockázata és a rendszerek bizonytalansága. A posztnormális tudományban a figyelem a bizonytalanságok nem definiálható szintjérõl a megszerezhetõ információk minõségére helyezõdik át. A posztnormális tudomány módszertana "kiterjedt szakmai közösségeket" igényel, mivel eljárásai és eredményei minõségének biztosítása érdekében a hagyományos (belsõ) szakértõi közösségekhez képest "külsõ" szakértõk részvételét is igényli.

A magyar tudománypolitika esetében ezek az új megfontolások konkrétan az alábbiakat jelentik: hagyományosan úgy születnek meg tudománypolitikai dokumentumok, hogy bevonják a döntés-elõkészítésbe a természettudósok, a politikatudomány és a politikusok egy-egy kisebb csoportját. Õk feladatul azt kapják, hogy találják meg a kutatásfinanszírozás és a tudományos-technikai fejlõdés innovatív folyamata irányításának optimális módjait. Még az ellentétes kombináció is lehetséges, nevezetesen, hogy a közpolitika (kormánypolitika) tudományának (science for public policy) kidolgozását várják el tõlük. Ekkor vagy azt igénylik, hogy bontsuk ki és értelmezzük a kifejezés tartalmát, vagy még inkább azt, hogy szüntessük meg a tudomány és a közpolitika egymástól való de facto elválását.

Elõször nézzük meg a hagyományos jelentést, amikor a közpolitikát segítõ tudománytól a közjavak növelését várják el, ami a tudomány régi társadalmi küldetéséhez tartozik. Francis Bacon óta erre törekszenek a tudósok és a mérnökök. Az alapvetõ emberi szükségletek – hosszú ideje – szinte változatlanok: élelem, energia, egészség, közlekedés, lakás, személyes biztonság. Újabban ehhez járul a tiszta környezet és olyan társadalmi rendszer, amely kedvez az adaptív változásoknak, és korlátozza az éles konfliktusokat.

Szóval hagyományosan azt várták el a tudománytól, hogy járuljon hozzá a gazdasági növekedéshez, a jóléthez, az innováció (mint cél) meggyorsításához. Ma viszont a tudomány fõleg a saját hozzájárulásával kapcsolatban elõálló nem kívánt és nem óhajtott következmények elhárításával kell hogy foglalkozzék. Tisztább és biztonságosabb környezetet akarunk. De éppen a tudomány volt az, amely a jólét és a gazdasági növekedés érdekében (elsõ és másodfajú hatások) nem szándékolt (harmadik-negyedik fajú) hatásaival elrontotta ezt a környezetet. Továbbá olyan társadalmi rendszert segített kialakítani, amely igényli a változásokra történõ gyors alkalmazkodást, de ma már inkább abban kellene közremûködnie, hogy a gyors társadalmi változások ne forgassák fel a társadalmat és az emberek identitását. A közpolitika ma elsõsorban nem operacionális, hanem szimbolikus funkció betöltését várja el a tudomány közremûködésétõl. A tudományos tudás és információ a veszélyeztetett jövõ irányításának kulcsává vált. Ezeket a veszélyeket azonban nagymértékben a tudomány természetbe és társadalomba való beavatkozása idézte elõ. A tudomány abszolút tudásmonopóliummal bírt, s hasonlóan más monopóliumokhoz, olyan állításokat, tételeket fogalmazott meg, amelyekkel megvédte intézményi határait, adott esetben a tudástermelés autonómiáját. Ez az oka annak, hogy a tudományos tényeket elválasztották az értékektõl, a mindennapi tudást a tudományos tudástól, a tudományos szakértelmet a laikus részvételtõl, a tudományt a politikától. A tudomány – saját társadalmi küldetésének megfelelõen – tanácsokat adott. De a tanácsot politikai megfontolásoktól mentesnek nyilvánította. Megszabadította az értékektõl, csupán véleményt mondott, amelyek meg voltak tisztítva az érdekektõl és késõbbi alkalmazásuk esetén az ellenõrzéstõl. A tudomány érdekmentessé és semlegessé vált, s magát tisztán a körülményektõl független "Igazságnak" szentelte. Legalábbis ez volt az ideálja.

De kielégítõ-e ma már ez a szemlélet? Kiderült, hogy a kormányintézkedéseket a tudományos ismeretek bizonytalansága veszi körül. Korábban úgy gondolták, hogy a "kemény" tudományos tényeket "puha" emberi döntéshozatali eljárásokban alkalmazzák. Ma ez a helyzet megfordult: "kemény" döntéseket kell hoznunk "puha" tudományos bizonyítékok alapján. Amíg a kormánypolitikát segítõ tudomány mind a kézzelfogható instrumentális eredmények, mind a kevésbé kézzelfogható információforrás értelmében ragaszkodik a tudomány társadalmi küldetéséhez, addig éles határokat húz a tudomány és a közpolitika közé. Noha a tudomány és technika önmagukban nem tudnak megoldásokat nyújtani. Csak olyan feltételeket képesek létrehozni, amelyekben a társadalom ki tudja alakítani a megoldást.

De a politikai folyamat valóban megfelel-e azon elvárásoknak, amit várnak tõle? Ki fordítja le elsõnek az egyik területet a másik nyelvére, és mi történik, ha a tudományos eredményeket – a politikai alkudozás érdekében – átalakítják, eltorzítják a lefordítási folyamatban? Valóban igaz lenne, hogy a tudomány "csak" azokat a feltételeket hozza létre, amelyekben a társadalom aztán megtalálja a megoldásokat? Nincs-e közös gyökere a tudománynak és ama intézményi-szervezeti sémáknak, amelyeknek problémákat kellene megoldaniuk? Nem úgy van-e, ahogy Max Weber állítja, hogy mindkettõ (a tudomány is, a politika is) a folyamatos racionalizációba van beágyazva? Aminek az a célja, hogy a kapitalizmus az elõreláthatóság és kiszámíthatóság magas szintjét érje el, avagy mind a természet, mind a társadalom világában hatékony legyen. Miközben túlzásba vitték a mindennapi élet (beleértve a politikai intézmények) "tudományosítását", addig a tudomány a maga szervezetével és fogalmaival maga is átesett ugyanezen folyamaton. Szóval egyfelõl azt állítani, hogy a tudomány szolgálja a közpolitikát (tudománypolitika formájában), másfelõl fenntartani a véleményt, hogy a tudomány elválasztandó a közpolitikától, hogy csak az a dolga, hogy megteremtse a társadalomnak a problémamegoldáshoz a feltételeket, olyan dilemmát vet fel, amely új megoldást igényel a tudománypolitika részérõl.

Tisztázni kellene azt is, hogy milyen a politika természete. A hagyományos nézet szerint a tudományos racionalitás minta lehet a politika számára is, mivel strukturális hasonlóság fedezhetõ fel e két társadalmi intézmény között. A konvergáló racionalitás feltételezése azonban nem bizonyult helytállónak. A racionális döntéshozatalról, amit a politikatudósok terveztek meg, kiderült, hogy nem is annyira racionális. Az sem bizonyosodott be, hogy a tudás egyértelmûen pozitív erõforrást jelent a politikai folyamatban. Szakértõk kimutatták, hogy a politika inkább teleologikus és célra orientált, nem egyszer fikciókat konstruál. Beigazolták, hogy különbség van a tudományos rejtvényfejtés és a politikai problémák megoldása között. Amíg az elõzõt gyakran végérvényesen megoldják, addig a politikai problémák legfeljebb csak enyhíthetõk, kiszoríthatók, újradefiniálhatók. A "racionális politika paradigmája" tévedésnek bizonyult. A politika céljai nem a racionalitás termékei, hanem függnek az elérhetõ erõforrásoktól. A társadalomtudományi eredmények politikai alkalmazása pedig a "társadalmi mérnökség" és a "felvilágosodás" modellekhez kötõdött. Ezek alapján azt tételezték fel, hogy a társadalomtudományok nem problémákat oldanak meg, hanem fogalmakat, módszereket, orientációkat stb. nyújtanak. Voltak, akik a diszpozicionális modellt ajánlották ezek helyett, ahol a tudás hasznosítására fektetik a hangsúlyt. Itt a tudás, az ismeret sem nem önkényes, sem nem véletlenszerû, sem nem elõre programozott. Szóval összeomlott a politikatudomány pozitivista modellje. Kiderült, hogy a politikai döntéshozatalnak szélesebb episztemológiai bázison kell végbemennie. A "tudományos döntéshozatal" modelljét két elit is magáénak vallotta. A politikusok egy csoportja és a tudósok egy kisebb része fogadta el ezt az álláspontot.

Felvetõdik az a kérdés is, hogy kié a tudomány. Hagyományosan kialakult a tudományon belül egy belsõ státusrendszer, amely meghatározta, hogy ki a "jó tudós", ki az, aki beleszólhat a tudománypolitikába. Ez kevés embert jelentett, mint ahogy kevés politikus vállalta fel a tudománypolitika készítésének ügyét. A helyzet azonban közben megváltozott. Új politikai szereplõk és új társadalmi mozgalmak jelentek meg a színen, akik egyrészt naivnak tûnõ kérdéseket tettek fel arról, hogy mi a tudomány, mennyire megbízható, mire való, kinek használ stb. Másrészt saját érdekeiket, ügyeiket szeretnék bevinni a tudománypolitikába. Harmadszor részt is akarnak venni a döntésekben, fõleg azért, hogy a tudomány és technika negatív hatásait ki- és elkerüljék. A megváltozott helyzet következményei aláásták (inkább manifesztálták) a politikai folyamat korábban feltételezett (de soha meg nem valósuló) racionalitását. Kiderült, hogy a politika nem eléggé racionális, hogy többpárti játék, ahol az alku, a kompromisszum, a megegyezés fontos szerepet játszik. Kiderült, hogy a tudomány is csak egyike az erõforrásoknak, s nem maga az erõforrás. Kiderült az is, hogy nehéz kibékíteni a tudomány objektív módszerét, interszubjektív igazságvalidálási módszereit a köz képviselõinek részvételével. A tudósok védték az ismerettermelést a külsõ beavatkozásoktól, legfeljebb csak az ismeretek diffúziójával és alkalmazásával kapcsolatban fogadták el a külsõ résztvevõk beleszólási jogát. A – fõleg környezetvédelmi – mozgalmak azonban elõbb-utóbb megkérdõjelezték a tudományos tudás intaktságát is. Amikor kétségbe vonták a szakértõk tudásának megbízhatóságát, amikor ellenszakértõket vonultattak fel, amikor a tudósokat elfogultsággal vádolták (vö. Bõs-Nagymaros), akkor megkérdõjelezték a tudományos ismerettermelés autonóm voltát is.

A tudomány szociológiai vizsgálatának (social studies of science) irányzata is kihívást intézett a hagyományos tudományfelfogással szemben. Bebizonyította, hogy a kutatók oszcillálnak a vizsgálatok esetlegessége (kontingenciája) és a végeredmények abszolutizált és formális bemutatása között. A rendetlenségbõl úgy csinálnak rendet, mintha a rendezetlenségben nem lenne rend, és a rendben nem lenne rendezetlenség. Beigazolták, hogy a tudományos megismerésre jellemzõ a környezeti összefüggésektõl való függés. Egyesek eljutottak ahhoz a következtetéshez, hogy a tudományos kutatás soha sincs elszigetelve a politikai kontextustól, a politikai következményektõl. Még a ki nem mondott politikai álláspontokra is anticipál és reagál. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy problematikussá vált a tudománypolitika utilitarista-instrumentális modellje, amely a cél+eszköz racionális kapcsolatával vélte kezelni a feladatokat. A kockázatok és bizonytalanságok (amelyek a természeti és társadalmi világban, de a tudományos kutatásban is benne foglaltatnak) új modell kidolgozását tették szükségessé.

Felmerült egy menedzser jellegû tudománypolitika kialakításának lehetõsége és igénye, ahol a probléma megoldásáról átváltanak a probléma menedzselésére. Fõleg a környezeti kérdések kapcsán vetõdött fel az a gondolat, hogy vannak problémák, amelyek nem oldhatók meg, de menedzselhetõk. Ez az új tudománypolitika felhagyna az elavult tudománymodellel, elismerné a tudás relatív voltát, a kockázatok és bizonytalanságok létezését, nemcsak a formális, de az informális struktúrákat is elfogadná, felelõsséget vállalna a tudomány és technika káros következményei felszámolásában. Új közvetítõ intézményeket iktatna a tudomány és a politika hagyományos szervezetei közé. Ezek a formák – maga az új menedzseri tudománypolitika is – új társadalmi találmánynak lennének tekinthetõk. A közvetítõ intézmények fellazítanák a tudomány és a politika korábban merev határait, teret engednének egyfelõl az ortodox, másfelõl a reformista stratégiáknak. Az új tudománypolitikai modell mintája az üzleti-gazdasági vállalat, ahol piackutatás folyik, ahol a megrendelõ szükségleteit kielégítik, ahol elismerik a bizonytalanságot, miközben kontrollálják, ahol egyezkedni lehet, ahol nemcsak racionális szempontok, hanem erõviszonyok, az erõforrások elérhetõsége és más megfontolások is érvényesülnek. Ahol a felsõ vezetés hosszú távú tervezéssel foglalkozik, miközben az alacsonyabb szinteken rövidtávú problémamegoldásokkal, megrendelésekkel foglalkoznak. Ebben a szervezetben fontos szerepet töltenek be a tudományon belülrõl jövõ és a rajta kívülálló tagokból összeszervezett tanácsadó bizottságok. A dolog lényege a mediálás, a közvetítés a tudomány és a politika között. Nem erõltetik a racionális tervezést, érzékenyek a tudomány- és technikaellenes mozgalmak érveire. Posztmodern szervezetnek is lehetne nevezni, mint ahogy állítólag már posztmodern technológiák is léteznek. A posztmodernizmus nem ismeri el, hogy egyetlen központból lehetne vezérelni akár a tudományt, akár a társadalmat. Elve a pluralizmus. Nyelve közérthetõ. Az intézmény mindenki számára nyitott. Ilyen formák létrehozása mellett a tudomány talán meg tudná õrizni relatív autonómiáját, el tudná fogadtatni kognitív racionalitásának elismerését. De ennek az az ára, hogy felvállalja a társadalomban folyó vitákban való részvételét, és nem fél a társadalomban végbemenõ strukturális változásoktól sem.


A tudomány és technika társadalmi struktúrája

A struktúrával kapcsolatos problémák legalább két csoportra oszthatók. Az egyik, hogy milyen a mai magyar társadalom struktúrája. Ennek ismerete elengedhetetlen a jó politikai és tudománypolitikai döntések meghozatalához. Errõl sajnos ma kevés megbízható ismeretünk van. A korábbi osztálybázisú struktúraszemléletrõl egyre inkább a modern stratifikáció leírására áttérõ szociológiai megismerés nehezen tudja empirikusan követni a rendszerváltást már megelõzõ, majd ezt követõ radikális társadalomszerkezeti átalakulásokat. A problémák másik csoportjáról pedig talán még ennyi rendszerezett ismeretünk sincs: arról, hogy milyen a kutatói-mérnöki-szakértõi társadalom belsõ tagozódása? Milyen szakmai elitek találhatók, hol húzódnak köztük választóvonalak, milyen a társadalom más elitcsoportjaihoz való viszonyuk, érdekérvényesítõ képességük stb.?

Ugyanakkor nagyon fontos foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy a különbözõ társadalmi csoportok és osztályok különbözõ társadalmi érdekei miként érvényesülnek a tudományos kutatás és technikaértékelés tervezésében? Ha a tudomány és technika eredményei bizonyos társadalmi csoportok állandó és rendszeres hasznát szolgálják, másokét pedig tartósan megsértik, akkor ez a társadalmi szabályok és társadalmi hatalom eredményeinek tekinthetõk. A hatalmat nemcsak a nyilvánvaló kényszerrel, hanem a modern társadalmakban gyakran intézményesült és szervezett társadalmi egyenlõtlenség útján is el lehet érni. Az a kérdés, hogy milyen társadalmi érdekeket és szükségleteket közvetítenek a köztervezésbe és melyeket nem. Ez egyben közvetlen rákérdezés a hatalmi struktúrára és a társadalmi egyenlõtlenség okaira egy társadalomban.

Kérdés, hogy milyen a hazai politikai pártok jövõképe, elkötelezettsége a technikai haladás, a tudományos kutatás iránt. Milyen a képviselõk szakmai felkészültsége, kompetenciája a K+F ügyekkel, innovációval, oktatásfejlesztéssel kapcsolatos törvényhozatali eljárások során? A politikai, gazdasági, kulturális, szakmai, tudományos és technikai lobbik miképpen befolyásolják ezeket a döntéseket? Melyek a döntéshozatali formák? Milyen a tudománypolitikai döntéshozatal intézményrendszere? Ismerjük-e a mûködõ szakértõi rendszereket? Az államigazgatás hivatalnokai, tisztviselõi felkészültek-e a tudománypolitikai tervezés feladataira?

Persze nem lényegtelen az sem, hogy milyen társadalmi szerkezet jött létre ebben az országban. Milyen fontosabb társadalmi osztályok, rétegek, csoportok vannak, eltérõ érdekekkel, értékekkel, szükségletekkel, amelyek kielégítése jórészben a tudomány és technika nyújtotta eszközökkel, erõforrásokkal történhet? Milyen erõsek az érdekképviseleti szervek, szakszervezetek, szövetségek, mozgalmak? Általában milyen fokon áll a polgári társadalom szervezettsége? Vannak-e közvetítõ szervek, szervezetek a tudomány és a politika között? Milyen a társadalom általános és szakmûveltségének színvonala? Milyen szerepet tölt be a média a természeti és társadalmi problémák tudatosításában?

Végül, de nem utolsósorban milyen a magyar tudományos és mûszaki élet szervezet- és intézményrendszere? A szakmai elitek milyen szempontok szerint szervezõdnek? Milyen kapcsolatok, koalíciók vagy konfliktusok vannak a tudásterületek, egyes diszciplínák, szervezeti-intézményi formákhoz (MTA, egyetemek, ipari kutatóhelyek stb.) kapcsolódó elitek között? Milyen a hazai tudomány hierarchiáltsága, korösszetétele, utánpótlási rendszere, koncentráltsága, paradigmatikus felkészültsége? Milyen külföldi minták követését preferálják?

Korszerûek-e a hazai menedzserek attitûdjei? Igaz-e, hogy a multinacionális cégeket nem érdekli a magyar K+F? A magyar vállalkozóknak van-e igényük tudomány alapon folytatott termelésre és gazdálkodásra? Tudjuk-e eléggé, milyen szakemberek iránt támasztanak igényt a vállalkozók különbözõ csoportjai? Milyen intézményes vagy informális kapcsolatok jöttek létre a vállalkozók, a politikusok, a tudósok, fejlesztõk, mérnökök, médiavezérek stb. között? Mely elitek, milyen módon, milyen eszközökkel kívánják vagy tudják befolyásolni a tudomány- és technikapolitikai, valamint felsõoktatási programokat?

Ma a K+F-re fordított források csökkenése miatt a kutatók veszélyeztetett helyzetbe kerülnek. Ez kiélezi a csoportjaik vagy intézményeik, szervezeteik közötti érdekkonfliktusokat. (Példák: MTA versus egyetemek érdekellentéte a Széchenyi professzori ösztöndíj kapcsán. Különbözõ tudományágak harca a preferenciákért és erõforrásokért. Urbánus versus népi értelmiségi szekértáborok. Politikai-ideológiai alapon intézménymegszüntetés, támogatásszûkítés (lásd történettudományok). Természet- és mûszaki tudományok versus társadalomtudományok. Alap- és alkalmazott kutatások finanszírozása. Technikai civilizáció versus humán kultúra presztízse. Intézmények ellenállása a leépítésekkel, átszervezésekkel kapcsolatban (vö. az elmúlt években történt MTA-konszolidáció). Agyelszívás egyetemekrõl az iparba vagy külföldre. Oktatói-kutatói korstruktúra elöregedése.)

Négy területen szeretném példaszerûen fölemlíteni az érdekkonfliktusokat.

1. Az irányítást illetõen régóta folyik a vita egy Tudományügyi Minisztérium felállításának igényérõl. Az MTA, a korábbi OMFB és a szakminisztériumok közötti rivalizáció miatt hosszú ideig nem volt egyetértés a tudomány irányításának ügyében. A szakigazgatási apparátusok és a tudományos szakbizottságok feszültsége is közismert. A tudomány egységes államigazgatási szervezetének hiánya miatt széttagolódik az irányítás, ami csak növeli az intézményrendszer különbözõ láncszemei közötti ellentéteket. Milyen intézményi keretek lennének szükségesek ahhoz, hogy a tudomány képviselõi egységes álláspontot alakítsanak ki a politikával kialakított kapcsolataikban? (Enélkül a divide et impera jelszó fog érvényesülni.)





2. A finanszírozás területén közismertek azok az anomáliák, amelyek szembeállítják egymással az akadémiai intézeteket és az egyetemeket. A bérek, jövedelmek indokolatlan eltérései mellett a kutatóhelyek mûködtetésével, a kutatásokra fordítható támogatásokkal kapcsolatosan is számos konfliktus keletkezik. Az egyetemeken belül kialakított normatív rendszer is egészségtelen versengést szül, szembefordítja egymással a különbözõ tudásterületek, diszciplínák, tanszékek tagjait. Az alap- és alkalmazott kutatók támogatásával kapcsolatos viták is közismertek. A téma- versus intézményfinanszírozásnak egyaránt vannak hívei. A tanszékeken állandóan visszatérõ feszültségeket vált ki az alacsony fizetés és a magánmunka megjelenésébõl eredeztethetõ konfliktus, ami nem egy esetben a minõségi munka és a teljesítmény rovására megy.





3. Szervezetrendszerét illetõen a magyar tudomány felaprózott, elszakítja egymástól az innovációs lánc egyes tagjait képviselõ szervezeteket. Ezért is általában gyenge a hajlam az együttmûködésre. Az MTA által támogatott egyetemi kutatóhelyek sem feltétlenül nyújtják a hatékony koordináció mintáját. Az erõltetett együttmûködés azonban – lásd egyetemek, fõiskolák Világbank által ösztönzött integrációját, fúzióját – inkább növeli a szervezetek közötti érdekellentéteket. Az erõs hierarchizáltságtól, bürokratizmustól, konzervativizmustól sem mentesek szervezeteink. A tudományos monopóliumok létezése sem kedvez a jó légkörnek. Nagy jövedelmi és társadalmi szakadék választja el egymástól a tudományos eliteket a kutató- és oktatóhelyek alacsonyabb presztízsû csoportjaitól. Persze jó példákat is találunk, gondoljunk például az MTA-közgyûlés demokratizálására, a kutatói érdekképviseletek erõsítésére, egyetemen belüli autonómiák növekedésére stb.





4. A minõsítési, elõrejutási rendszer is számos feszültséget kelt. Többen vitatják, hogy szabad-e kétféle (egyetemi és akadémiai) minõsítési rendszert mûködtetni. Nem hígítja-e fel a habilitáció rendszere a követelményeket? Viták alakulnak ki nem egyszer a habilitálás, majd az azt követõ kinevezések szakmai megalapozottságát illetõen is. Bizonytalanság van akörül is, hogy lehet-e valaki az Akadémia tagja akadémiai doktori fokozat megszerzése nélkül? Lehet-e professzor, aki nem az MTA doktora? Helyes-e, hogy a MAB ellenõrzi a professzori kinevezéseket? Megfelelõ-e az akadémiai jelölések, kiválasztások mai rendszere? Megfelelõen arányos-e a különbözõ tudományos címek anyagi elismertsége? A fiatal kutatók, oktatók álláshelyeit nem könnyû biztosítani, elöregszenek az intézetek és a tanszékek. Alkalmatlan emberek elbocsájtása viszont szinte megoldhatatlan feladat. Viták adódnak abból is, hogy az akadémiai doktori minõsítést jóváhagyó bizottság nem kellõen veszi figyelembe az adott tudományterületek sajátosságait, a szakmai bizottságok, szakzsûrik ítéleteit. Vannak kételyek a MAB minõségvizsgálati módszereivel kapcsolatban is.

Már a két világháború között John M. Keynes elméletileg megalapozta azt a tételt, hogy a tõkés állam avatkozzon be a magángazdaságba. Ez persze egyfelõl közvetett intervenció a fiskális politika és beruházási támogatások formájában, másfelõl szükségletet támaszt az ipari termékek iránt. (Anticiklikus konjuktúrapolitika.) A második világháborúban az államilag irányított hadigazdaság pedig kialakította a kapitalizmusnak azt a valóságos formáját, amely a korábbi "szabadversenyes" kapitalizmust a 20. század második felében "szervezett kapitalizmussá" (M. Dobb), "tervezett kapitalizmussá" (A. Shonfield), "kései kapitalizmussá" (E. Mandel, J. Habermas, C. Offe) és "állammonopolista kapitalizmussá" alakította át. Mindezek az elméletek osztják azt a közös véleményt, hogy a kapitalizmus a stabilitás új szakaszát érte el, ami elsõsorban annak az eredménye, hogy az állam beavatkozik a gazdaságba.

Ugyanakkor némi kétellyel azt állítom, hogy a kapitalizmus új stabilitásában nem elsõsorban az állam tervezõtevékenysége játszik szerepet. Valójában a tõkés gazdaság maga fejleszt ki olyan képességeket, amelyekkel a tõkés piac egyre nagyobb szektorait tudja megtervezni. Azaz eltörli a régi tõkés piacot. A multinacionális vállalatok hatékony tervezése változtatta meg leginkább a kapitalizmus természetét a 20. század második felében és a 21. század elején. Kérdés az, hogy hazánkban a tõkés piacgazdaság elérte-e már azt a szintet, amikor a betelepült külföldi nagyvállalatok és a hazai cégek képesek a "szervezett kapitalizmus" megtervezésére. Vajon a mi viszonyaink között az államnak nem kellene-e még mindig nagyobb szerepet vállalnia a kapitalizmusépítés, majd ennek stabilizációs programjában?

A tervezéshez szükséges racionalitás magának a kapitalizmusnak a racionalitása. Ez azt jelenti, hogy a tõkés cégek tervezésének fõ célja az üzleti haszon növelése. Ez a cél nem feltétlenül magától értetõdõ, hiszen konfliktusba kerülhet más olyan célokkal, mint például az emberek szükségleteinek és igényeinek a kielégítése, hogy növelje egy nemzet gazdagságát vagy hatalmát, vagy bármi mást. Egy köz által ellenõrzött tervezési folyamatra lenne tehát szükség, amelyik figyelembe veszi az emberek (állampolgárok) szükségleteit. Az ilyen folyamatnak azonban a különbözõ társadalmi célok és érdekek között kell szervezett eljárást találnia az egyensúlyra. Nem lehet releváns tervezést csinálni, ha kizárjuk a tervezési folyamatból a magánipart, mert ez nagy hatással van egészében a társadalmi folyamatokra. Ez a tudományos kutatás tervezésére is igaz. Tõkés társadalomban a tudománypolitika tervezése elsõsorban a nagyvállalatoknak kedvez, függetlenül attól, hogy a tervezõintézmények kormányzatiak-e, avagy köztulajdonban vannak-e, azaz államiak. A társadalom túlnyomó többsége számára mindegy, hogy a tudományos kutatás gazdaságilag orientált motivációja egy kisebb csoport magánprofitjának tulajdonítható-e, avagy egy nemzet katonai hatalmából következik, avagy más célokból származik. Bármelyik gazdasági orientációról is legyen szó, az állampolgárok azt találják, hogy a tudományos kutatás nem elégíti ki az õ szükségleteiket és igényeiket. S ha ezt megtapasztalják, igyekszenek változtatni ezen.

A tõkés racionalizáció szellemében minden eladható, profitot termelõ tudományos vagy technikai felfedezést meg kell csinálni. Az emberek azonban rájöttek arra, hogy bármely tudományos vagy technikai innovációnak társadalmi költségei is lehetnek. Például az iparfejlõdés a környezet leromlásához vezet. Az emberek megbetegszenek a piszkos víztõl, levegõtõl, mérgezett zöldségektõl, gyümölcsöktõl, növekvõ zajtól. Ilyenkor az emberek arra gondolnak, hogy egy tudományos vagy technikai fejlesztés megvalósítására vonatkozó döntés egyetlen kritériuma nem lehet a profitnövelés. Néhányan arra is rádöbbennek, hogy egy innováció profitja csak kevesek között oszlik meg, az általa okozott káros következmények viszont mindenkiéi vagy sokakéi. A tudományos és technikai haladás elõnyei és hátrányai nem egyenlõen oszlanak el a társadalomban. Egyes társadalmi csoportok haszonélvezõi, mások károsultjai e folyamatnak. Érvényesül a Máté-effektus, hogy a gazdagok egyre gazdagabbá lesznek, a szegénytõl pedig még a kevés is elvétetik. A tudomány és technika fejlõdése tehát politikai kérdés, amelyben bizonyos társadalmi csoportok különbözõ célokkal és érdekekkel vesznek részt. A tudományos fejlõdés hagyományos (és korszerûtlen) felfogása szerint ez természeti és autonóm folyamat, amely próba–hiba alapján felhalmozza a tapasztalatokat és nemzedékrõl nemzedékre egyre több igazságot és több tudást ad tovább. Ugyanezt az elavult modellt alkalmazzák a technikára is.

Az ilyen feltevések alapján egyes országok technikáját "alulfejlettnek" tekintik, s emögött az a feltevés húzódik meg, hogy jövõjük csak akkor lehetséges, ha a "fejlett" országokban megvalósított technikára térnek át. Így a tudományos és technikai haladás képe egyirányú utca, amely a jövõben sem ágazódik el. Holott léteznek reális alternatívák is a tudomány és civilizáció történetében.

Például a reneszánsz korában Észak-Itáliában nem a kvantitatív kémia, hanem a kvantitatív mechanika vált a tudomány uralkodó mintájává. Ez szigorúan meghatározta a technikát és a filozófiát, s ennek következtében a világegyetemrõl kialakult európai világképet. Bizonyos társadalmi, politikai és kereskedelmi feltételek közepette alakultak ki azok a történelmi döntések, amelyek korunk tudományának kereteit és fejlõdési mintáit meghatározzák. Az említett választás nemcsak tudományos volt, amely elõnyben részesítette a mechanikát a kémiával szemben (ami ugyanolyan mértékben fejleszthetõ lett volna, csak eltérõ következményekkel járt volna a társadalmi gyakorlatban), hanem az a tény is közrejátszott benne, hogy a döntés, a választás eredményei pontosan az ipari termelés keletkezõ tõkés formájának szükségleteihez és igényeihez illeszkedtek. A kvantitatív mechanikára épülõ technika két szempontból különösen is kielégítette az uralkodó osztály – nem politikai, hanem társadalmi – igényeit:

1. lehetõvé tette a termelékenység hatalmas növelését azáltal, hogy sokkal több kinetikus energiát nyert ki;





2. belsõ természete támogatta a termelés ipari struktúrájának hierarchikus szervezõdését.

Egy kapitalista társadalomban a köz (az állam) által finanszírozott és ellenõrzött tudománypolitikától tehát azt várják el, hogy összhangban álljon a tõke logikájával és racionalitásával. Bizonyítható, hogy az önmagukat osztálysemlegesnek tekintõ kormányok a tudománypolitika eszközével ezt a logikát követik, és szervezési módszereik is ezt elégítik ki.

Mindez igazolható a magánipar és a közszféra költségeinek megoszlási adataival. Az állami egyetemek, fõiskolák és közkórházak rosszabbul vannak ellátva, mint a – többségében – magánipar K+F szektora. (Az egyetemek költségvetésének egyébként is a nagyobbik része oktatásra, adminisztrációra és fenntartásra, és nem kutatásra szolgál.) Az egyetemi oktatók több csoportja fõleg azért végez kutatómunkát, hogy publikációjukkal bizonyítsák tudományos minõsítésüket, és megtarthassák állásaikat. Elõbb-utóbb az állami egyetemekrõl a kutatás el fog menekülni a jobban fizetõ helyekre.

Egy megosztott döntési struktúra igen alkalmas az ipari lobbik számára, másrészt nehéz elérni, hogy a közvélemény elégségesen kontrollálni tudjon tudománypolitikai döntéseket.

Egy korábbi adat szerint az ipar hazánkban mintegy 39 százalékkal részesül a K+F költségvetésbõl. Ez az arány még növelhetõ és növelendõ. Fejlettebb ipari államokban ez az arány elérheti a 60-70 százalékot is.

A jelenlegi helyzetben az alábbi kérdéseket érdemes feltennünk:

1. A magánipar elsõsorban milyen kutatásokat finanszíroz?





2. Milyenfajta kutatást támogat az állami költségvetés az egyetemeken és az Akadémián kívül?





3. Ki dönti el az állami beruházások módját?





4. Ki élvezi a tudomány eredményeit és ki nem?

A tudomány alapú iparágakban költik el a legtöbb pénzt. De ez ma már nem igényli a hazai kutatási eredményeket. A multinacionális cégek a csúcstechnológiát hozzák magukkal. A hadiipar, amely nagymértékben ösztönzi a K+F szféra teljesítményét, nálunk szinte teljesen leépült.

Biztos, hogy a K+F túlnyomó része kereskedelmi és ipari célokat szolgál. A termelékenységet és a technikát a profit érdekében javítják. De nem biztos, hogy a kutatási eredmények javítják a munkafeltételeket, az egészséget. A tõkés ipartól nem várhatjuk el, hogy olyan beruházásokat tegyen, amelyek nem hoznak hasznot. De megszervezhetjük a tudományos kutatás olyan rendszerét, ahol – etikai és morális megfontolásokat is tartalmazván – elsõdlegesen nem az ipari profit határozza meg, hogy milyen területen milyen kutatásokat végezzenek. A kérdés az, hogy a közpénzeket is az iparra fordítják-e, avagy a nem profitábilis egyéb, de fontos feladatokra. Ad-e a kormány közpénzt a magániparnak? A tõkés magánipar állami támogatásából nyert profit általában nem válik társadalmi profittá.

A magáncégek mennyi pénzt adnak nem profit célú kutatásokra? Vajon mennyit fordít a magánipar nem ipari célú kutatásokra? Gondoljunk a társadalomtudományokra, pszichológiára, orvostudományokra.

Az állam mennyiben támogatja a kisebb cégek K+F tevékenységét? A fejlett tõkés országokban leginkább a nagyiparral fonódott össze, a gazdaság koncentrációját támogatja. Persze a magánszektort is tartalmaznia kell a tudománypolitikának, de akkor erre alkalmazható-e a "policy" fogalma? Miképpen tudják a társadalom többségének érdekeit szolgálni a tudomány és technika fejlõdésének eredményei? Csak akkor, ha lehetõséget adunk képviselõiknek arra, hogy részt vegyenek a tudomány és technika további fejlõdésének tervezési folyamatában. De ki tud nekik erre lehetõséget nyújtani?

Észrevehetõ, hogy a profitot nem hozó területeket szisztematikusan elhanyagolják. A kormányok tudománypolitikája nem ellensúlya az ipari érdekeknek. Szoros kapcsolat jött létre a közintézmények és a magánipar között. Az ÁPV Rt.-nél például egyaránt megtaláljuk a tudósok, a politikai és állami hivatalok és a különbözõ társadalmi csoportok képviselõit. Látszik, hogy elsõsorban azoknak van haszna a tudományos rendszer eredményeibõl, akiknek érdekeit és szükségleteit elsõsorban és túlnyomóan megoldják. Különbözõ társadalmi érdekek és értékek csak tudatos tudománypolitika eszközével védhetõk meg és elégíthetõk ki. Az ipari termelékenység növekedését (mint társadalmi érdeket) veszik figyelembe a K+F tervezésben. Az új technikák kifejlesztése tudományos kutatás révén az életminõség és az életszínvonal emelésére is hatással van. Ha ez megtörténik, akkor az új technika társadalmi költségei eljutnak a társadalmi hasznosulásig. De a tõkés társadalomban a társadalmi költségek vagy társadalmi hasznosság nem a végsõ kritériuma a K+F programoknak. A közszféra ezért ellensúly vagy korrekciós eszköz arra, hogy megvédje azokat a társadalmi érdekeket, amelyek különböznek az ipar érdekeitõl. A politikusok azonban ennek nincsenek tudatában. Céljuk csupán az, minden tettük arra irányul, hogy a gazdaság egészséges legyen. Emögött az a feltételezés húzódik meg, hogy ha a gazdaság jól mûködik, akkor a társadalom minden problémája jól megoldható. Ez nyilvánvalóan igaz a tudománypolitikára, amely elsõsorban a gazdaságpolitika tényezõjévé válik. Célja ekkor a nemzetközi versenyképesség növelése. Mivel a gazdasági rendszernek tõkés struktúrája van, a tudománypolitika a tulajdonnövekedést és tulajdonkoncentráció folyamatát is eredményezi. A társadalmi struktúra magántulajdonon alapul, ezért az a profit is magántulajdonná válik, amit közpénzekbõl finanszíroznak. A társadalom és a közvélemény normálisnak tartja, hogy az új termelési technológia fejlesztésének költségeit az állam fizesse közpénzekbõl. De a bõvülõ profitot, amit az új technológia tett lehetõvé, a cég tulajdonosai kapják. A kis cégeknek kutatási lehetõségeik és politikai befolyásuk sincs. Lényeges az a kérdés is, hogy az új technikák könnyebbé teszik-e a munkát vagy sem. Állami pénzbõl növelik a termelékenységet, miközben a munkafeltételek rosszabbodnak. Azt a technológiát kell elsõsorban támogatni, amelyik növeli a munka minõségét. Társadalmi és politikai küzdelemben dõlnek el az errõl szóló viták, mivel a folyamatban különbözõ társadalmi csoportok, különbözõ társadalmi célokkal vesznek részt. A munkát megkönnyítõ kutatások iránt elsõsorban a szakszervezeteknek kellene érdeklõdniük. Egészében, abszolút méretét tekintve növelni kellene a tudomány és kutatás közszféráját, mert ezzel korlátozzuk (arányaiban) a magánipar szektorát. A költségvetés egésze is növelhetõ, meg az arányok is változtatandók. Mivel az adott szituációban a tudományos kutatás a profit forrása a magánipar számára, ez ellenáll annak, hogy részesedése csökkenjen.

Elméletileg a szakszervezetek hatékonyan le tudnák küzdeni ezt az ellenállást. E stratégia számára az iparban a legjobb terep a technológiai hatásvizsgálat lenne. Miként változtatható a közszektor? – ez nagyon nehéz kérdés. Az ipari kutatás kormánytámogatása és az egész állami (köz) tudománypolitika gazdasági orientációja nincs olyan közvetlen hatással a munkafeltételekre és az életminõségre, mint a magánakciók. Normálisnak és hagyományosnak tekintik az emberek a helyzetet, elfogadták, hogy így van, ezért nehéz õket felvilágosítani arról, hogy másként is lehetne. A politikai rendszer, különösen a pártok – ismert okoknál fogva – nem preferálják azt, hogy a közvélemény elé tárják az új problémák implementációját. Csak a társadalmi tudatosság vagy erõs szervezeti igény megjelenése kényszerítheti ki a problémák megoldását. Addig tehát nem várható jelentõsebb változás a tudománypolitikában, amíg a jelenlegi helyzet nem vezet olyan eredményhez, amely már sértené a magánipar érdekeit.

Hazánkban nem világos a tudomány haszna, nem úgy, mint az USA-ban, ahol a nagyságrend és a katonai kutatások stb. miatt élénk figyelem kíséri a tudománypolitikát. A tudomány erõforrásainak szétosztása (alapkutatástól a tudományos eredmények alkalmazásáig) piacdeterminált szükségletekre, növekvõen koncentrálódik a vállalatok, bankok és katonai vezetõk osztályának kezében. Ezt támogatják más szektorok, például az egyetemek, amelyek politikai szövetségben állnak eme osztállyal, és támogatja a kormány "tudománypolitikája" is. A támogatások nem feltétlenül csak a költségvetésben jelennek meg, hanem az intézményi és törvényhozási evolúció részleteiben is, ami a gyors technológiai növekedést teszi lehetõvé, javítja az új technológiákra nehezedõ társadalmi ellenõrzés terhét. (Adóösztönzések, kedvezmények, szabadalmi reform – a tudományos tudást mint magántulajdont a monopóliumok ellenõrzik –, trösztellenes törvény felülvizsgálata, kapcsolaterõsítés egyetemek és ipar között, tudástranszfer kontrollálása más országokba stb. révén.)

Azt a következtetést szeretném levonni ebbõl a fejezetbõl, hogy konfliktus van egyfelõl a tudomány, másfelõl a demokratikus politika között. Ez egyben stratégiák harca is, amelyben fontos szerepet játszik a tudomány demokratizálása. Két kultúra harcának is felfogható, gondoljunk a természettudományok és társadalomtudományok egymással szembeni idegenkedésre. Pedig a tudomány maga sem más, mint szélesebb értelemben vett kultúra. A versenyképesség növelése érdekében a kormány, az ipar és az egyetemek konszenzusra jutottak az alapkutatásokat illetõen. A magánkontroll növekszik a laborból a külvilágba áramló tudás felett. A technológia társadalmi hatása eltávolodik a demokratikus döntéshozatal területérõl. Növekvõ hatékonyságra hivatkozva a társadalmi tevékenységet "tudományos" elvek alapján akarják megszervezni. A "tudományos" szemlélet a társadalmi szervezet új mintájává válik. A természeti világban megfigyelt viselkedés pedig modell lesz a társadalmi világban, fõleg a termelõ munkában. Ekkor egyesek kontrollálni és kihasználni tudják mások tevékenységét. Ilyen szituációkban politikailag megalapozott kulturális dimenziókat találunk, amelyek kikényszerítik a politikai hatalom eloszlásának új mintáit, vagy megerõsítik a meglévõket.


Történeti példák a strukturális átalakulásokra

A 14–15. századi itáliai reneszánszban komplex viszony jött létre a gazdasági, tudományos, kulturális és politikai szférák között. A városok a középkori feudális gazdaságról a kereskedelmi tõkések által kizsákmányolt gazdaságra való átalakulás helyeivé váltak. Szervezett munkahelyeket teremtettek például a textil- és bõriparban, ahol a szerszámokat összegyûjtötte, birtokolta és ellenõrizte a kereskedõk új osztálya, miközben a korábbi középkori céhek elvesztették eme funkcióikat. A városok az új katonai technológiák (pl. lõpor) használatával tovább növelték politikai hatalmukat. A kereskedõk és bankárok érdekét szolgálta az abszolutista állam erõsen centralizált adminisztrációja. Ez mint eszköz áthidalta a feudális és tõkés hatalom szakadékát, kihívást intézett a hagyományos hatalmi bázis, a nemesség és az egyház ellen, amelyek nem akartak változni. A világszemlélet "tudományos" volta különbözõ mûvészeti formákban is kifejezõdött, amit az új kereskedõtõkések lelkesen támogattak. Az ipari forradalom hivatalos elismerését megelõzték a mûvészetekben bekövetkezõ újítások. A festõk, írók, szobrászok a reneszánszban implicite kifejlesztették az abszolút tér fogalmát (az irodalomban az elbeszélés formájában), valamint az abszolút tömeget. A szobrászatban az volt áttörésnek tekinthetõ, amikor az új bronzöntvény-technikákkal helyettesítették a fát és a követ. Ehhez hasonló eszmék ösztönözték az olyan mechanikai eszközök megalkotását is, amelyek a gazdasági és katonai erõ forrásai lettek. Figyelmünket az is felkeltheti, hogy a reneszánsz sok humanista filozófusa tisztviselõként, hivatalnokként szolgált ki olyan abszolutista vezetõket, mint például a firenzei Mediciek. Ez azt mutatja, hogy a szorgalmasan kifejlesztett "tudományos" természet- és emberfilozófia egyben az abszolutista állam vezetési ideológiájává is vált.

Ugyanez a minta kétszáz évvel késõbb megismétlõdött Észak-Európában, Angliában és Hollandiában, amelyek a tudományos forradalom központjai voltak. E korban a nagy gazdasági változások a nemzetközi kereskedelem gyors terjeszkedésére fókuszáltak. Ez a kiterjeszkedés részben az új mechanikai eszközök (órák, teleszkópok és iránytûk) tökéletesítése révén vált lehetségessé. Huygens holland matematikus és az angol Newton tudatosan kiszolgálták a kereskedelem és ipar technikai igényeit. De a tudománynak tulajdonított kulturális jelentõséget politikailag is megerõsítették. Az angol Royal Society létrehozása 1662-ben növelte a tõkés vállalkozók új osztályának társadalmi státuszát és politikai eszméit, melynek olyan képviselõi voltak, mint Robert Boyle és a statisztikus William Petty. Ezen új osztály számára Francis Bacon filozófus (Franciaországban és Hollandiában pedig René Descartes) olyan fogalmat dolgozott ki, amely – a természet tulajdonságainak vizsgálata révén – eszközöket ígért a társadalmi és gazdasági növekedés számára. Ezzel párhuzamosan fontos lépésnek tekinthetõ, hogy tervrajzot csináltak a tudományos módszerre, ami a kollektív társadalmi gyakorlat formája volt, s amit hierarchikus, fragmentált alapon szerveztek meg. E módszert gondosan egy központból irányítják, és pontosan illeszkedik azok szükségleteihez, akik hasonló módon a termelõmunkát is megszervezték.

A reneszánsz és a tudományos forradalom jelentõsége a modern viták számára az, hogy bennük és alattuk megalkottak olyan fogalmakat, mint például a tények és értékek, vagy az élõ szervezet és élettelen anyag közötti különbség. E megkülönböztetések és definíciók azóta is folytatólagosan uralkodnak szemléletünkben. Meghatározták, hogyan tekintsünk a természeti világra, milyen elméleteket alkossunk ennek mûködésérõl. Mindkét esetben lehetséges érvelni amellett, hogy az új világnézet kitermelése azon technikai lehetõségeken nyugodott, amelyeket Bacon úgy fogalmazott meg, hogy "ki kell terjeszteni az ember uralmát a természet fölött". Mindkét esetben magas státuszt adtak olyan eszméknek a kor uralkodó kultúráján belül, amelyek a politikai ellenõrzés mintáit is segítettek megváltoztatni.

A 18. század végén ugyanezt a mintát látjuk. Az "alapító atyák" (USA) olyan alapfogalmakat raktak le, amelyeken felépült az amerikai politikai rendszer. Európában ekkor a gazdasági terjeszkedés fõ fókusza a nemzetközi kereskedelemrõl a házi (belföldi) manufaktúrára tevõdött át. Ez volt az ipari forradalom kezdete. Technológiailag a (gõzzel és szénnel hajtott) gépek fejlõdése alkotta a lényeget, ami megfelelt a gyárakba centralizált termelés természetének. A kicsiny mûhelyek decentralizált termelése ezeket nem tudta alkalmazni. Ez idõben a tudomány elektromosságtól kémiáig tartó fejlõdése közvetlenül járult hozzá ezekhez a célokhoz.

Az új szervezeti forma, a gyár azonban szükségletet támasztott a társadalmi fegyelem új formájára, amelynek létrejöttében ismét a tudomány játszott szerepet. Ezt az "új felvilágosodás" filozófiájával is alátámasztották. Olyan korszak volt ez, amelyben Newtonnak a racionális, mechanikus világegyetemrõl kidolgozott eszméjét kiterjesztették a társadalomra is. John Locke (Anglia) és Voltaire (Franciaország) széles, átfogó társadalomfilozófiájában jelent meg ez a gondolat. Az eszme, hogy a társadalmi világ ugyanolyan racionális módon viselkedik mint a természet, erõsen befolyásolta Thomas Jeffersont, Benjamin Franklint és másokat. Ez a gondolat nagy jelentõségû a Függetlenségi Nyilatkozat kulcsfogalmai és az USA alkotmánya megértésében is. Az újítások eredményeként gazdasági, kulturális és politikai változások mentek végbe. Ezek mindegyike segítségül hívta az emberrõl és társadalomról szóló tudományos filozófiát. Rendszerré álltak össze és miközben diktatórikus kormányformák mentek tönkre (gondoljunk pl. az amerikai és francia forradalmakra), a hatalom konszolidálódott az új polgári osztály kezében.

A 19. századi USA-ban a polgárháború megmutatta a szervezet és szervezés fontosságát az olyan nagy kiterjedésû technikai rendszerek mûködésében, mint a katonai távírórendszer, amelyet Északon a fiatal skót mérnök Andrew Carnegie alkotott meg. Bár a tömeges szervezés iránti társadalmi szükséglet elpárolgott, mihelyt befejezõdött a háború, mégis a háború utáni stabilitás megalapozta a látványos növekedést. Az 1870-es és 80-as években jelentõs növekedés volt az USA gazdaságában, amely olyan nagy technológiákat használt fel, mint a vonatközlekedés megteremtése. Az 1840-es években építették meg az elsõ vonatpályát, majd a 80-as évekre egyetlen nemzeti rendszerbe integrálták a vasutat. A laissez faire típusú üzleti gyakorlatok véget értek, amikor az 1893-as nagy válságban több bank is összeomlott. A depresszió következõ szakaszát már az amerikai tõke képviselõinek intenzív politikai tevékenysége jellemezte. Hamar felismerték annak szükségletét, hogy újra kell szervezni (vagy racionalizálni) az amerikai társadalom gazdasági kereteit, ha túl akarják élni egyfelõl az éles verseny anarchiáját, másfelõl a monopóliumok erõs kontrollját.

Az 1890-es reorganizáció különbözõ formákat öltött. A keleti part bankjai irányításával a vasutakat egy sokkal rendezettebb rendszerbe szervezték. A piacok gazdasági szabályozását elsõ ízben ekkor vezették be. A külföldi vállalkozásokkal növelték az amerikai ipar hatókörét. Egyfelõl ezáltal csökkentették a költségeket, másfelõl könnyebben hozzájutottak a nyersanyagokhoz. Új piacokat is szereztek az amerikai gyárak termékeinek. E változásokon kívül támogatták az amerikai pénzügyi kapitalizmus modern rendszerét, annak révén, hogy koncentrálták az ellenõrzést a gazdaság felett a keleti part bankárai viszonylag kis csoportja kezében. Amikor 1893-ban sok kis bank összeomlott, elfogadtak egy egyszerû aranyszabályt, amit több történész a kapitalizmus mint politikai és egyben gazdasági rendszer formális elismerésével azonosított. Henry Adams úgy jellemezte ezt az idõt, "amikor Amerika összes barátja, legjobb állampolgárai, reformerek, egyházak, egyetemek, képzett osztályok tagjai beléptek a bankokba, hogy alávessék magukat a kapitalizmusnak".

A 19. század vége felé a tudományos felfedezések tapasztalatait a legújabb gépekbe integrálták. Az 1870-es években a nagyvállalatok felállították kutató laboratóriumaikat. Az elektromosság és a kémia területén értek el különösen nagy eredményeket. Az egyre növekvõ béreket kompenzálták a költségkímélõ innovációkkal. Továbbfejlesztették a dinamót, amit Faraday Angliában 1830-ban felfedezett. A telefon bevezetése és a kutatási eredmények alapján létrehoztak egy új technikai infrastruktúrát, ami lehetõvé tette, hogy Amerika egységes piaccá váljék. Akárcsak korábban Angliában, a technikai innovációra irányuló nyomás egyben erõs politikai funkciót is betöltött: segítette a tõke munka feletti ellenõrzését. A magas munkabérek és a magas technizáltság lehetõvé tette, hogy az amerikai termékek versenyképessé váljanak a nemzetközi piacon. Ennek érdekében a munka termelékenységére irányuló kutatások indultak meg. Megjavították a munkafegyelmet és felgyorsították a munkafolyamatokat. Azáltal gyõzték le az amerikaiak az angolokat, hogy ugyanazon idõ alatt több terméket állítottak elõ, mivel a gépeket magasabb fordulatszámon tudták mûködtetni.

A szakszervezetek persze ellenálltak a munka növekvõ kizsákmányolásának. Ekkor olyan technikai újításokat alkalmaztak, amelyek lehetõvé tették, hogy a jól szervezett szakmunkások helyett betanított munkásokat alkalmazzanak. A szakaszos mûködésû (mule) fonógépet felváltották a gyûrûs (ring) fonóval, amit betanított nõk is el tudtak végezni. A másik technika magasabban képzett férfiakat igényelt. A sztrájkokat pedig letörték.

Darwin természetes kiválasztás elve, amit Herbert Spencer evolúciós társadalomelméletté is formált, a szabadversenyes kapitalizmus alapelvévé, ideológiájává vált. Darwin tanait nemcsak a biológusok, nemcsak a szociáldarwinisták (köztük Carnegie), hanem a keleti part "borostyán"-egyetemeinek közép- és felsõ osztályhoz tartozó tagjai is támogatták. Õk ellenõrizték a bankokat, amelyek átvették a vasutakat és a gyárakat. Ez az egyetemi elit – fõleg Bostonban – az amerikai politika fellegvárává vált. Az új elit a tudománnyal legitimálta magát és hatalmát. (Harvard, MIT, Yale, Columbia stb.) Trösztöket hoztak létre magasan képzett szakértõkkel. John Dewey pedig megteremtette az elitnek kedvezõ filozófiát és neveléselméletet. A harvardi tudomány inkább a menedzserek, semmint a politikai vezetõk ideológiájává vált. A komplex technikai rendszereket szervezték és kontrollálták általa. A rendszerekben a tõke mûködött, a tudományt pedig a logikai tervezés és ellenõrzés eszközének tekintették. A tõkés és a munkás között a technikai racionalitás közvetített, ami a két csoport konfliktusait, éles konfrontációját enyhítette. Az oktatási rendszer a tudósokat menedzserekké képezte át. A társadalomtudományi ismeretek pedig a szervezetek és szervezés feladatait vállalták fel. Azt a gondolatot, hogy a tudomány a társadalmi ellenõrzés filozófiája, a mérnökök is elfogadták. Az ipari vezetõk megértették, hogy a tõke hasznosítani tudja a tudományos módszereket. Frederick Taylor (aki a Harvardon végzett) ekkor dolgozta ki a "tudományos menedzsment" fogalmát és módszereit. A munkafolyamat sok részre tagolása növelte a termelékenységet, de növelte a munkaerõ menedzsmentnek és technikának történõ alávetettségét is. A tudományos vezetés jelentõsége abban állt, hogy egyidejûleg nyújtott egy módszertant, másfelõl legitimálta, hogy a technika racionalizációját összekössék a munka racionalizálásával. A mérnökök kezében koncentrálódott az ellenõrzés, mind technikai, mind vezetési értelemben. Ennek legjobb példája volt, amikor Henry Ford felfedezte a futószalag-termelést. Ez az újítás igazolta a szervezeti és technikai változások jelentõségét és fontosságát, mivel növelte a munka termelékenységét. A benzinmotorok sikeréhez is hozzájárult, amelyek legyõzték a gõzzel és villannyal hajtott autókat. Gazdasági és politikai célokat egyaránt szolgált ez a több vívmányt kombináló felfedezés.

A tudományos és technikai fejlõdés tõkére, munkára, ellenõrzésre, politikára és gazdaságra, szervezeti formákra és szervezésre, életmódra, képzésre, társadalmi struktúrára, mobilitásra stb. gyakorolt hatása a további történelmi korszakokban is nyomon követhetõ lenne. Gondolok az elsõ és második világháború technikai felfedezéseire, azok társadalmi, politikai, kulturális és szervezeti hatásaira. Bármilyen korszakot is választunk, kimutatható, hogy a tudományos, mûszaki, gazdasági, politikai elitek kialakulásával, átrendezõdésével, koalíciójával és konfliktusaival is együtt járnak. Ha a Kondratyev-féle ötvenéves nagy ciklusok érvényesülnek a történelemben, akkor az elsõ ciklusra a szén, a gõz felhasználása és a gyárrendszer kialakulása a jellemzõ. A másodikban az elektromágnesesség és a szerves kémia került elõtérbe, valamint a gépgyártás. A harmadikban az elektromosság és kémia fejlõdése megy tovább, valamint kialakul a futószalag-szerû termelés szervezete. A 20. század negyvenes éveiben elkezdõdõ negyedik ciklusban (aminek most vagyunk a végén) a szintetikus gumitól a szilárdtest-fizikán át a vákuumfizikáig tart a fejlõdés. Ez az automata termelés szakasza.

A mostani és jövõbeli ciklust pedig egyre inkább a genetikai mérnökség, az informatika és távközlés széleskörû elterjedése jellemzi, de feltehetõen a társadalomtudományok is elõtérbe fognak kerülni. Ez újabb tudományos, mûszaki, gazdasági, politikai eliteket fog támogatni, másokat viszont visszaszorítani.


Összefoglalás

Az elsõ fejezetben a "tudománypolitika" fogalmát járom körül. Egyfelõl érvelek amellett, hogy a "tudománypolitikát" be kell építeni egy általánosabb "társadalmi innovációba", másfelõl a tudománypolitika olyan értelmezése mellett török lándzsát, amely nem szûkíti le fogalmát az állami feladatokra. Elismerem, hogy a tudománypolitikának olyan szintjei, területei is vannak, amelyek csak a tudós közösségek által oldhatók meg.

A második fejezetben egy új típusú tudománypolitika kialakításához próbálok néhány megfontolással szolgálni. Ezek lényege, hogy érdemes lenne egy úgynevezett menedzsment típusú tudománypolitikát teremteni, amely közvetít a tudomány és a politika meglehetõsen eltérõ gondolkodásmódja, stratégiája, logikája között. Ezt a mediátorszervezetet a tudósokból, politikusokból, szakértõkbõl, a társadalom képviselõibõl álló "hibrid" bizottságokból kellene felépíteni, amelyek képesek a tudomány, a politika és a társadalmi igények összehangolására.

A harmadik fejezetben azt javaslom, hogy egy ilyen fontos dokumentum elkészítése során a magyar társadalom struktúráját, valamint a kutatás szociális szerkezetét is figyelembe kellene venni, mivel az ezeket elhanyagoló intézkedések eleve kudarcra lennének ítélve. Szisztematikus struktúravizsgálatok helyett (és híján) tapasztalati alapon gyûjtött példákat sorolok fel, amelyeknek azt kellene igazolniuk (ha nem is a tudományos bizonyítottság fokán), hogy a megosztott struktúrákból számos olyan konfliktus ered, amelyek szembeállítják egymással a társadalom bizonyos csoportjait, sõt feszültségeket támasztanak a kutatás intézményén belül is. A munkamegosztásból fakadó funkcionális és a társadalmi szerkezetbõl eredõ strukturális konfliktusokat különböztetem meg. Azt javaslom, hogy a tudománypolitikai tervezés eszközeivel próbáljuk kiküszöbölni, enyhíteni, csökkenteni a kutatáson belüli strukturális feszültségeket. A munkamegosztásból adódó funkcionális konfliktusok esetében ez a feladat nem lenne reális.

A negyedik fejezet általánosabb kitekintést nyújt a piacgazdaság körülményei között mûködõ tudomány belsõ érdekviszonyaira. (Egy-két esetben a hazai körülményekre is aktualizálok.) Alaptézisem itt az, hogy történetileg a tudományos kutatás és a technikai fejlesztés haszonélvezõi elsõsorban a tõkés vállalkozások. A gazdaság szolgálata elkerülhetetlen feladata a K+F-nek, rá is szorul a vállalatok anyagi erõforrásaira, mindazonáltal a kormány tudománypolitikájának – éppen ezért – kompenzációs jellegûnek kell lennie. A társadalmi egyenlõtlenségek csökkentése, a különbözõ társadalmi csoportok jóléte érdekében olyan megbízásokat kell kapnia a tudománynak a kormánytól, amelyek finanszírozása nem érdeke a gazdasági magánszférának. A tudománypolitika demokratizálása, a tudományos kutatás átláthatósága, a szocietális és globális (pl. környezeti) jellegû problémák megoldása, a kutatás-fejlesztés eredményeivel kapcsolatos morális felelõsség növekedése stb. kell hogy jellemezze ezt az új orientációt.

Az ötödik fejezet rövid történeti áttekintést nyújt a tudomány, a technika, a gazdaság és a politika összefonódásáról, ennek strukturális meghatározóiról. Ebbõl is megérthetjük, hogy a tudomány akarva-akaratlanul hozzájárul a társadalmi-politikai-gazdasági és eszmei változásokhoz. Ezek a változások mindig az uralom és a hatalom új formáit állítják elõtérbe, új eliteket emelnek fel, másokat viszont visszaszorítanak. Ezzel kapcsolatban többet nem tehetünk, mint egy reflexív viszonyban tudatosítjuk magunkban a tudomány társadalmi szerepét, teljesítõképességének határait és erkölcsi felelõsségét.


Felhasznált irodalom

Dickson, David (1988) [1984]: The New Politics of Science. Chicago–London: The University of Chicago Press

Farkas János (1999): Tudománypolitika, társadalmi struktúra, érdekviszonyok. (A tudomány és politika, a tudománypolitika új típusú kapcsolatrendszere címû akadémiai kutatási témához készített kézirat)

Glatz Ferenc (1998): Tudománypolitika az ezredforduló Magyarországán. Mûhelytanulmányok. Budapest: MTA

OMFB (1999): A magyar innovációs rendszer fõbb összefüggései. (Koordinálta: Papanek Gábor) Budapest

OM (OMFB) (2000): A tudástársadalom kiépítésének forrásai Magyarországon. (Koordinálta: Jávorka Edit) Budapest

OMFB–Ipari és Kereskedelmi Minisztérium–Pénzügyminisztérium (1993): A kormány innovációpolitikája

OMFB–OECD Tudomány-és Technikapolitikai Bizottság (1995–1996): Tanulmány a tudomány és technika legutóbbi fejlõdésérõl Magyarországon. Párizs–Budapest

Nowotny, Helga (1993): A new branch of science for policy. In Schomberg, René von (ed.): Science, Politics and Morality: Scientific Uncertainty and Decision Making. Dordrecht: Kluwer Academic Publishers, 63–84.

Spiegel-Rösing, Ina–Derek de Solla Price (1997): Science, Technology and Society: A Cross-Disciplinary Perspective. London–Beverly Hills: Sage