A szociológia történetét annak sikeressége szempontjából taglaló írásában Némedi Dénes következtetése az, hogy a szociológia elmúlt évszázada sikeres volt; a jelen korszakot leginkább bizonytalanság jellemzi, amelyet súlyos válságjelenségek terhelnek; s hogy az e válságjelenségre adott s általa tárgyalt két válasz közül a Martinelli-féle "ugyanúgy, de jobban" taktikája kudarcra van ítélve, míg a wallersteini elképzelésnek, amely a társadalomtudományok diszciplináris elkülönülésének átgondolására szólít fel, esélye lehet arra, hogy kivezessen a jelen válságából (Némedi 2000a). Dolgozatomban nem kívánok a lehetséges stratégiák megítélésével foglalkozni, elsõsorban a szociológia sikerességének kérdése érdekel, ennek érdekében két élesen elkülönülõ szempontot próbálok megfogalmazni, amelyek alkalmas keretet nyújthatnak a Némedi által felvetett kérdések s a tanulmányát követõ vitában (Saád 2001; Somlai 2001) felmerült problémák mérlegeléséhez.

A szociológia sikerességérõl szóló vita egyik fõsodra az annak tudományosságához kapcsolódó problémákról szólt, melynek kérdésessé válásához Némedi Dénes a Balogh–Karácsony-könyvrõl írt recenziójában adta meg a lökést, mikor kritikailag szembeállította a tudományosság alapeszményét a szerzõk által választott címmel: "A tudomány alapideológiájának tantétele az, hogy nemzeti tudomány nincsen, a tudományos igazság érvényessége független az igazságot »felismerõ« anyanyelvétõl és nemzeti identitásától. Nincs »német fizika« – akik annakidején megpróbálták ezt létrehozni, alaposan diszkreditálták a gondolatot. Habermas és Luhmann – Balogh és Karácsony könyvének fõszereplõje – egyetemes érvényességre igényt tartó elméleteket fogalmazott meg." (Némedi 2000b: 117) Némedi ezen megállapítása kapcsán merült fel aztán a késõbbi hozzászólóknál a partikuláris–univerzális, illetve a relativizmus–univerzalizmus kettõsége. E problematika során Saád József a nemzeti szociológiákat féltve a nyugati minták globalista terjeszkedésétõl kemény állításokat fogalmazott meg, míg Somlai Péter arra hívta fel a figyelmet, hogy a globalizáció negatív hatásai miatt felmerülõ aggodalmak nem feltétlenül csupán a relativista tudományfelfogásban találnak támaszt maguknak, hanem az univerzalizmus értékéhez ragaszkodók is szembeszállhatnak a globalizációval.

A vita ezen vonatkozása nagyon jelentõs, fontos problémákat érint, amit jelez az 1990-es évek során e tárgykörben elõbukkanó kérdések nagy száma is (Csepeli–Wessely 1992; Csepeli–Örkény–Scheppele 1998; Hadas 1998), az általam választott két alternatív szempont felvetésével viszont az a célom, hogy kicsit eltávolítson a szociológia nemzeti beágyazottsága, az univerzalizmus–relativizmus, illetve a tudományosság kérdéskörétõl, s korábbra tegye a kérdezés kiindulópontját.

Az egyik szempont a szociológia születésével kapcsolatos, illetve azokkal a célkitûzésekkel, amelyeket alapítóatyái, s elõfutárai szántak a társadalom tudományának. Ezek lehetnek akármilyen távol egymástól tartalmukat, illetve módszerüket illetõen, a tekintetben mindenképpen közös nevezõre hozhatók, hogy elgondolásaikkal a felvilágosodás programjához kapcsolódtak. A kanti gondolatot, mely szerint a felvilágosodás értelme az, hogy az ember kilábaljon maga okozta kiskorúságából, mindannyian célkitûzéseik magvának tekintették. Alapítóatyáink az ész által vezettetve, illetve a tudomány eredményeire támaszkodva kívántak megoldást találni a polgári társadalom problémáira, ennek racionális, tapasztalatilag ellenõrizhetõ tudását állították szembe a dogmákkal s a babonákkal. A tudományban látták azt az eszközt, amely képes lehet az emberek társadalomról való tudását gyarapítani, illetve képes lehet egy igazságosabb, szabadabb társadalom körvonalainak a kidolgozására, szemben a vallással és a metafizikával, amely a kiskorúságot jelenti. E szempont tehát azt kéri számon a szociológián, hogy milyen eredményeket volt képes elérni felvilágosodás programja tekintetében, mit tett azért, hogy "az ember kilábaljon maga okozta kiskorúságából".

A sikeresség második mércéjének kérdését úgy fogalmaznám meg, hogy miféle helyet sikerült kiharcolnia a szociológiának a különbözõ tudományágak erõterében, különös tekintettel a társadalomtudomány elkülönülõ diszciplínáira, amelyek kialakulása több-kevesebb eltolódással a szociológia kialakulásával egyazon idõszakban történik, s amelyek gyakran ugyanazon problémákkal foglalkoznak, s csupán kiindulópontjaik, szemléletük tér el egymástól. Mennyire sikerült a társtudományok körében központi szerepet betöltenie, mennyire sikerült tematizálni a problémákat, s az e problémákra adott válaszok közül mekkora sikere volt azoknak, amelyek a szociológiai érvelésmód jellegzetességeit hordozták magukon? Milyen tágra tudta tolni illetékességi körét, kompetenciáját mennyire tág horizonton tudta relevánsként elfogadtatni, s ennek mekkora élességet tudott kölcsönözni? A szociológia e szempont szerinti értékelése alapvetõen befolyásolja azon személyek társadalmi helyzetét is, akik e tudomány mûvelését választották hivatásukul. Meghatározza a kutatási források mennyiségét, így befolyásolja ezek számosságát, terjedelmét. Azt sem hagyja érintetlenül, hogy mekkora figyelem irányul a szociológusok munkálkodásaira, mekkora érdeklõdést váltanak ki eredményei. Ennek a szempontnak az alapzatát abban a nietzschei gondolatban vélem felfedezni, amely mindenféle ismeretszerzést megfoszt fennkölt jellegétõl, eszmei értékétõl, s a megismerés alapjelenségéül a "hatalom akarása" motivációt teszi meg. A második szempont tehát, melyet figyelembe veszek, hogy a szociológia mennyire volt sikeres a "hatalom akarásában".

Mielõtt rátérnék arra a problémára, hogy a szociológia milyen sikereket ért el e két szempont vonatkozásában, Zymunt Bauman nyomán különbséget tennék a szociológia által létrehozott tudástartalmak két fajtája között (Bauman 1992). Bauman szerint a szociológia által létrehozott tudástartalmak két típusra oszthatók, ezek mindegyike a felvilágosodás programjához kapcsolódik, s mindegyikük folyamatosan jelen van a társadalomtudományi gondolkodásban annak kezdetei óta, csak a kettõ aránya változik idõrõl idõre. Bauman e különbségtevést a következõ módon vázolja: "[1] Az egyik a modern állam totalisztikus ambícióira támaszkodott: az államot – elégséges erõforrás és jó szándék birtokában, hogy a tökéletlen valóságra egy jobb társadalom elgondolását erõltesse – az emberi viselkedést szabályozó törvények megbízható ismeretével és a modern ambíciókhoz igazodó viselkedés kierõszakolásához szükséges hatékony módszerekkel kellett ellátni. [2] A kijavítás másik éle magukra a modernitás által emancipálódó emberekre irányult. Férfiak és nõk megbízható ismereteket kaptak társadalmuk mûködésérõl, hogy életük ügyeit tudatosan és racionálisan intézhessék, és hogy a cselekedeteiket egyidejûleg elõsegítõ és korlátozó oksági láncok láthatóvá és ezáltal elvileg befolyásolhatóvá váljanak." (Bauman 1992: 18)

Ez a fajta különbségtevés természetesen párhuzamba állítható az univerzalizmus–relativizmus fogalompárral, megfeleltethetõk egymásnak egyenként, ahogy Bauman is megteszi ezt idézett írásában, én azonban ennek ellenére tartózkodnék ettõl. Úgy gondolom, a fenti megkülönböztetés megelõzi az univerzalizmus – relativizmus problematikát, s mindegyik tudástípus kapcsolódhat mind az univerzalista, mind a relativista értékekhez. Másfajta tengelyen keresztül kapcsolódik a két-két fogalom pár egymáshoz.

Platón és Arisztotelész a társadalomról, illetve egy jobb állam körvonalairól vallott elgondolásai e tekintetben teljességgel a baumani tipológia elsõ kategóriájába kerülnének. Mindketten egy felülrõl induló folyamat kibontakozásaként látnak esélyt egy jobb társadalom eljövetelére, mely folyamatban nagyon nagy szerepe van a nevelésnek, s e tényezõ fontosságának megfelelõen nagy helyet is szentelnek a nevelés mikéntjének részletes kidolgozására (Platón 1984: 127–502; Arisztotelész 1984: 313–328). Ezt a fajta különbségtételt érzem az Ivan Karamazov által elõadott "nagy inkvizítor"-történetben a Krisztus és az inkvizítor gondolkodása közti szakadék metszéspontjának: az inkvizítor a csodák s a kenyér fontosságát helyezi elõtérbe a hit, s így a nyugalom fenntartása érdekében, míg Krisztus a szabadság, a szabad választás jelentõségét hangsúlyozza (Dosztojevszkij 1982b: 365–391).

A baumani tipológiának hátterében az a gondolat áll, hogy egy igazságosabb, szabadabb társadalom lehetõségérõl kétféle módon lehet gondolkodni. Egyrészt úgy, hogy mérnöki módon megrajzoljuk ennek a jobb társadalomnak a körvonalait, s e terv alapján a szükséges munkálatokat elvégzi az, akinek módja van rá. Másrészt pedig úgy, hogy a kutatás a társadalom szövetében meglévõ determináló tényezõkre, törvényszerûségekre irányul, amelyek feltárásával ezek tudatosulhatnak, s így figyelembe vehetõk cselekvéseinknél, vagyis a felvilágosodás alulról jövõ emancipációs folyamatként bontakozik ki.

A szociológia mûvelése során e tudástípusok mindkettõje folyamatosan jelen van, s törekvéseik motivációit a felvilágosodás programjának célkitûzései adják. A felvilágosodás eszményét nagyon sok kritika érte annak megfogalmazódása óta, a szociológia azonban létjogosultságát veszítené el, ha lemondana egy szabadabb társadalom keresésérõl, illetve az észnek, tudománynak az ebben való illetékességérõl.

A két típus aránya a szociológián belül folyamatosan változik. Ennek az aránynak az alakulása azonban nem hagyja érintetlenül a szociológia mint egész jellegét, illetve a szociológusok által létrehozott teljesítmények megítélését. A sikeresség kérdése is, s így a 20. század második felében elhatalmasodó válságérzet terjedésének a problémája is ezáltal összefonódik az ily módon megkülönböztetett tudástípusok arányának alakulásával.

A szociológia történetét a kezdetektõl fogva – ugyan folyamatosan lanyhuló tendenciával – az elsõ típusú tudástartalmak dominanciája jellemezte, ezek voltak látványosabbak, ezek okoztak hevesebb izgalmakat, ezek tûntek hangsúlyosabbaknak. A jobb, szabadabb társadalomról való gondolkodás kérdése, annak alapvonalainak keresése megcsinálásával kapcsolatos feladatok problematikája formájában merült fel.¹

A szociológia sikerességének kérdését illetõen e dominanciából számunkra az a következmény fontos, hogy a 20. század végére ez a fajta gondolkodás, illetve a felvilágosodás programjának szolgálatába állt tudástartalmak mérnöki típusa rossz hírbe keveredett, hitelét vesztette, célkitûzései tekintetében haszontalannak bizonyult. E negatív tapasztalatot még az is tetézte, hogy az a közeg, amely hagyományosan az e fajta tudástartalmak fogyasztója, illetve felhasználója volt, az utóbbi évtizedekben egyre kevésbé tart igényt ilyesfajta szolgálatokra. A szociológia mûvelõi közt terjedõ rosszkedv, úgy gondolom, alapvetõen összefügg a társadalomról való mérnökösködõ gondolkodás e problémájával, s így az egyre szaporodó válságtünetek okainak a felkutatása céljából is részben e területen kell keresgélni.

A társadalomtudományok által létrehozott tudástartalmak e fajtájának rossz hírbe keveredését jelzi a 20. században megszaporodó negatív utópiák száma, illetve hangsúlyai. Amíg a felvilágosodás programja szerint a tudományok jelentik azt az eszközt, amelyek eredményeire támaszkodva egy jövendõ, szabadabb, igazságosabb társdalom képe felsejlik, addig ezekben az utópiákban egyre inkább ellentétes elõjel kapcsolódik a tudomány eredményeihez, illetve a szabadság eszményéhez. A tudomány ezen elgondolt társadalmakban nem hogy nem járult hozzá ahhoz, hogy az emberek cselekedeteiket szabadabban irányítsák, hanem ezzel szemben inkább arra volt jó, hogy e cselekedeteket más hatalmasságok által ellenõrizzék, befolyásolják, alárendeljék számukra külsõ céloknak. A tudomány eszerint nem a szabadság kiterjesztése céljából dolgozik, hanem elnyomásán (Huxley 1996; Orwell 1996; Szathmári 1992; Zamjatyin 1990). Dosztojevszkij már a 19. század második felében, élesen megfogalmazva adta "fejlett tudatú" hõse szájába azokat a gondolatokat, amelyek a negatív utópiákban is elõkerülnek: "Sõt: akkor – mondják önök – maga a tudomány világosítja fel az embert (bár ez szerintem túl nagy fényûzés lenne), hogy voltaképpen nincs is benne sem akarat, sem szeszély, sõt soha nem is volt, hogy nem több, mint valami zongorabillentyû vagy orgonasíp; és hogy ráadásul a világon vannak még természeti törvények is; úgyhogy bármit cselekszik is, az egyáltalán nem az õ akarata szerint, hanem magamagától, a természet törvényei alapján történik. Következésképpen csak ezeket a természeti törvényeket kell felfedezni, és az ember mindjárt nem fog felelni a cselekedeteiért, és rendkívül könnyû lesz az élete. E törvények alapján matematikai pontossággal ki lehet majd számítani minden emberi cselekedetet – akár a logaritmustáblázatot 108 000-ig – és a naptárba be lehet jegyezni; vagy ami még jobb: megjelennek bizonyos jó szándékú kiadványok – olyasfélék, mint a mostani enciklopédiák –, amelyekben mindent olyan pontosan kiszámítanak és feltüntetnek, hogy már nem is lesznek többé a világon sem tettek, sem kalandok." (Dosztojevszkij 1982a: 26–27)

A mérnökösködõ gondolkodás problémája érzékelhetõ, úgy gondolom, a nyugati társadalmakban létrejövõ jóléti állam sikertelensége, s a kelet-európai államszocialista berendezkedések csõdje kapcsán, s a problémának az ily módon való felmerülése már többé-kevésbé a szociológia válságtünetei megjelenésének az idõpontjára is választ ad. Sem a jóléti államot, sem a szocialista rendszereket nem szociológusok "csinálták meg" ugyan,² azonban e társadalmi vállalkozások kibontakozásakor rendelkezésre állt már egy századnyi szociológiai irodalom, amelynek jelentõsége megkérdõjelezhetetlen a jóléti állam "tervét" illetõen, s így a jóléti állam kudarca a szociológiai tartalmakat sem hagyta érintetlenül. Habermas két egymással szemben álló "gondolati mozgás" – a történeti és utópikus gondolkodás – találkozásaként és politikai realizálódásaként értelmezi mind a jóléti állam, mind a szocialista társadalmak létrejöttét, s ezek kudarcát is e "gondolati mozgások" problémájaként magyarázza. Az "utópikus energiák kimerülésérõl" beszél, amely az õ esetében ugyan csupán az utópikus gondolkodás egy sajátos fajtájának, a "munkatársadalmi utópiák" energiáinak a kimerülését jelenti. A jóléti állam – elsõ fajta tudástartalom viszonylatában azonban a szociológia sikerességének a kérdését illetõen számunkra az a következmény érdekes, amelyet Habermas a következõ módon fogalmaz meg: "Az utópikus energiák kimerülésének természetesen jó okai vannak. A klasszikus utópiák egy emberhez méltó élet, a társadalmilag szervezett boldogság feltételeit körvonalazták. A 19. század óta viszont a politikai küzdelmekbe beavatkozó, a történeti gondolkodással összeolvadt társadalmi utópiák realisztikusabb elvárásokat ébresztenek. A tudományban, a technikában és a tervezésben a természet és a társadalom ésszerû ellenõrzésének ígéretes és tévedhetetlen eszközeit látják. Idõközben azonban éppen ezt a várakozást rendítették meg súlyos evidenciák." (Habermas 1994: 286–287)

Egy további probléma a szociológia által létrehozott tudástartalmak e formájával ahhoz a közönséghez kapcsolódik, amely az efajta tudásformáknak hagyományos fogyasztója, illetve felhasználója. Egy szabadabb társdalom vázlatáról való gondolkodás, illetve ennek termékei azoknak jelentenek jó szolgálatot, aki az efajta társadalom kimunkálásán szorgoskodnak. A felvilágosodás programjához e gondolatkörben úgy csatlakoznak a tudományok, így a társadalomtudományok s a szociológia is, hogy eredményeiket azok figyelmébe ajánlják, s gondozására bízzák, akik döntési pozíciókban vannak e "tervek" kivitelezésének kérdését illetõen.³

A szociológia, s a szociológiai tudástartalmak eme szerepével – amellett, hogy nem segítik elõ az emberek felvilágosodását, mivel nem õket szólítja meg – további problémák is adódnak. Bourdieu az értelmiségiek összefogását javasolja azok ellen, akik valamilyen, külsõ tényezõre támaszkodva kívánnak sikereket elérni egy adott kulturális területen belül: "Az autonómiaharc ily módon mindenekelõtt azok ellen az intézmények és képviselõik ellen folyik, amelyek és akik a saját szakmájukat külsõ gazdasági, politikai és vallási erõktõl való függésbe hozzák vagy közvetlenül alárendelve alkotásaikat bizonyos üzleti céloknak, vagy körmönfontabb áldozatokat hozva a siker érdekében, mint egyes írók, vagy akik külsõ erõkhöz (a zsdanovizmus esetén az államhoz vagy a párthoz) fûzõdõ kiváltságos kapcsolataikat veszik igénybe, hogy kiterjesszék hatalmukat az adott területre. Tevékenységük jóvoltából külsõ normák lépnek a kultúra egy-egy területének belsõ normái helyére." (Bourdieu 1996: 4) E tudástartalmakra Bourdieu megállapítása egyértelmûen vonatkozik, ezek sikeressége nem a szociológusok közösségének ítélete nyomán határozódik meg, hanem az állami bürokrácia ezek iránti kereslete által, amely ráadásul egyértelmûen csökkenõ tendenciát mutat.⁴

A második fajta tudástartalmakkal kapcsolatban nem merülnek fel efféle problémák, ez esetben azonban nem világos, hogy miféle az a sajátos kompetencia, amelyre támaszkodva a szociológus munkálkodása egyértelmûen megkülönböztethetõ a laikus tudásától. Somlai Péter tanulmányának utolsó egységében teszi fel azt a kérdést, hogy "miért van szükség szociológiára – avagy mi az, amit csak ez a tudomány tud nyújtani?" (Somlai 2001: 81), azonban sajnos csak a társdiszciplínák viszonylatában foglalkozik a kérdéssel, s érintetlenül hagyja eme másik vonatkozást, amelynek, azt hiszem, kiemelkedõ jelentõsége van a szociológia sikerességének kérdését illetõen.

A szociológia tárgyának körülhatároltsága meglehetõsen homályos, ez Némedi Dénes tanulmányából is kiderül. Somlai Péter kísérlete, hogy a társadalomtudományok különbözõ elágazásai között megtalálja azt a helyet, ahol csak a szociológia illetékes,⁵ bennem azt az érzést kelti, hogy míg a társtudományok erõsen behatárolták érdeklõdési területük szélességét, a társadalom egy-egy alrendszerére korlátozva, s ezáltal kikanyarintottak maguknak egy olyasfajta problematikát, amelyben szavuk megkerülhetetlen, addig a szociológia egy helyben álldogált, érvényességének szélességét határtalanul kiterjesztette, ami által kompetenciájának kontúrjai elmosódtak. A társadalomtudományi diszciplínák eme tagolódása meghatározó jelentõségû abban, hogy az a kettõsség, ami a baumani tipológia alapját jelenti, s amely elvileg az összes társadalomtudományt érinti, a szociológia által létrehozott tudástartalmak esetén válik problematikussá.

Az a kérdés tehát, hogy mennyire volt sikeres a szociológia az elmúlt évszázadban, illetve milyenek a jövõbeli kilátásai, alapvetõen összefügg a szociológiai tudástartalmak kettõsségével, illetve a társadalomtudományi diszciplínák tagozódásának a jellegével.

A szociológiáról, illetve a szociológiai tudás sikerességérõl szóló kérdésnek van egy másik vonatkozása, ami magukat a szociológia mûvelõit érinti, illetve azokat az intézményeket, ahol az újabb szociológusgenerációk nevelõdnek. A továbbiakban Némedi Dénes az egyetem helyzetérõl folytatott fejtegetéseihez csatlakozva, a szociológiával felsõfokon foglalkozni törekvõ egyetemi hallgatók problémáit kívánom érinteni, hallgatóként azonban e problémák más hangsúlyára hívnám fel a figyelmet.

Némedi Dénes írásából kiderül, hogy az egyetem helyzete, illetve szerepének átalakulása kiemelkedõen fontos tényezõ a szociológia válságához elvezetõ út természetét érintõ kérdést illetõen, ez a tényezõ azonban még nagyobb jelentõségre tesz szert a szociológia jövõje szempontjából, amennyiben az egyetem berkeiben kell kinevelõdnie azoknak a generációknak, amelyek a szociológia jövõbeli helyzetét meghatározzák.

Tanulmányában Némedi Dénes két olyan problémával foglalkozik, amelyek kiindulópontja az egyetem körül lokalizálható. Az egyik a szociológia egyetemen való diszciplináris intézményesülésével kapcsolatos, s amely kiüresedni látszik a transzdiszciplináris kutatások bõvülése s a diszciplína határaihoz nem nagyon alkalmazkodó programok egyetemen való beindítása által. A másik probléma pedig, hogy az egyetemen kutatás és oktatás egysége egyre inkább megvalósíthatatlannak tûnik.
E problémák következménye pedig az, hogy az egyetem szerepe a tudományos életben egyre inkább eljelentéktelenedik.

Mindkét problémának az egyik kiindulópontja a hallgatók számának felduzzadása, az egyetem tömegesedése, amely egyrészt megváltoztatta azt a közeget, amelyben eddig az oktatás folyt, másrészt pedig létrehozott egy olyan csoportot, amelyet a szûken értelmezett szociológus szakma nem tud felszívni. E két probléma gyökere, úgy gondolom, az a tény, amit Némedi Dénes a következõ módon fogalmazott meg: "A szociológus ideáltipikusan még mindig egyetemi oktató, aki jövendõ szociológusokat tanít. Minthogy tanítványai persze a szónak ebben az értelmében már nem lehetnek szociológussá, a szak általános értelmiségképzõvé vált (és válik náluk is)." (Némedi 2001a: 5) S ebbõl különbözõ feszültségforrások keletkeznek.

Az elsõ feszültségforrás tehát a különbözõ, a diszciplína határaihoz nem igazodó programok s az egyetemi szakirányok problémája, amely a szociológia egységességének kérdésével kerül ellentmondásba.⁶ Mivel a szociológia mûvelésének ideáltipikus módja az egyetemi évek után egyre kevesebb frissen végzett számára nyílik meg – az egyetem tömegesedése megkövetelte, hogy az oktatók száma is növekedjék, a hallgatói létszámok expanziója azonban mára kifulladni látszik, ami azt jelenti, hogy az oktatók iráni kereslet is egyre inkább beszûkül – számukra az egyetlen lehetõség, hogy az egyetemen szerzett tudásukat valamilyen a szociológiához szorosabban-lazában kötõdõ területen kamatoztassák. A frissen végzett szociológushallgatók e problémája, úgy gondolom, égetõ, amelyet csak az egyetemen belül lehet kezelni, mégpedig úgy, hogy már az egyetemi képzés struktúrája lehetõvé teszi, s elõsegíti a szûken értelmezett tudománytól való elkalandozást, a szociológiai tudás más területen való alkalmazását.

E folyamat eredménye lehet továbbá a hallgatók egyetem utáni esélyeinek növelése mellett, hogy egyre több területen válik gyakorlattá a szociológia oktatása, ahogy a gazdasági képzés vagy a jogi képzés részévé vált mára a gazdaságszociológia-, vagy jogszociológia-oktatás, úgy egyre több területen válhat kikerülhetetlenné az a fajta tudás, amit a szociológia tudománya létrehoz.

A szociológia egységességének problémája, véleményem szerint, amúgy sem elsõsorban e programok vagy szakirányok számosságának függvénye. A szociológia egységessége számomra azt a közös identitást jelenti, amelyet minden szociológiával foglalkozó magának érez, dolgozzanak bár egymástól távol lévõ területen, foglalkozzanak teljesen eltérõ kérdésekkel. A közös identitás pedig az efajta reflexív viták során alakul ki, s ezen túl annak a talajnak az ismerete nagy jelentõségû, amelybõl a különbözõ tárgyterületek elágaznak. Amennyiben tehát a szociológia egységessége válik problematikussá, annak a közös múltnak az ismerete válik problémává, amely a szociológiai gondolkodás történetét jelenti.

A másik probléma, amelyre Némedi Dénes tanulmányában felhívja a figyelmet, a kutatás és oktatás egységének illuzórikussá válása a mai egyetemen. Ezzel kapcsolatban azt a feszültségforrást említi, amely "a szakmájában elmélyedni akaró oktató-kutató és az általános eligazítást váró hallgató" (Némedi 2001a: 6) között feszül. Ezt a feszültségforrást egy másikkal egészíteném ki, amely az egyre inkább általános eligazításra berendezkedõ oktató s a tanulmányaiban elmélyedni kívánó hallgató között áll fenn. Ezzel nem a Némedi Dénes által felvetett probléma élét kívánom csorbítani, s nem az egyetemen oktatók munkájának lelkiismeretességét kívánom megkérdõjelezni, csupán azt szeretném jelezni, hogy az egyetemi közeg megváltozása nem csupán az oktatókat, kutatókat érinti, hanem jócskán megnehezíti a hallgatók dolgát is. Az egyetem talán legfõbb problémája, hogy képtelen olyan közeget biztosítani, ahol alapos munka folyhat, 20 fõs szemináriumokon nem lehet értelmes vitát folytatni, elmélyedni egy probléma rétegeiben, így az egyetem nem tudja ellátni azon funkcióját, hogy alapos ismeretekkel rendelkezõ, szakmájukban felkészült kutatókat bocsásson a pályára. Ez a probléma meghatározó a szociológia jövõbeli sikerességének kérdését illetõen.

Az egyetem effajta tendenciái mellett különös jelentõségre tesznek szert azok az egyetem környezetében fellelhetõ fórumok, amelyek alternatív találkozási lehetõségeket nyújtanak oktatók s hallgatók számára. A tanulmányaiban elmélyedni kívánó hallgatóknak ezek esélyt jelenthetnek olyasfajta ismeretek összegyûjtögetéséhez, amelyeket a tömegesedõ egyetemen nem lehet megszerezni. E fórumok felkutatása, s részben megteremtése is, azonban a hallgatók dolga.

Visszatérve a szociológia sikerességének kérdéséhez, s a bevezetõben megfogalmazott szempontokhoz: talán Némedi Dénessel egyetértve sikeresnek tarthatjuk a szociológiát története eddigi szakaszában. A szociológia – a baumani tipológia elsõ fajta tudástartalmai által – meghatározó szerepet vívott ki magának a társtudományok körében, sajátos érvrendszere központi helyet töltött be a különbözõ társadalomtudományi problémák igen széles tartományában, s az állami bürokráciák személye által fizetõképes keresletet is talált eredményei hasznosítására. Mérnökösködõ ambíciói révén sikerült világossá tennie egyfajta kompetenciát, ami révén olyasféle tudások egyedüli hordozójaként tûnt fel, amelyek többé-kevésbé meghatározott problémák orvoslására nyújtanak jó szolgálatot, s ami által kiérdemelhette a tudományos jelzõt, jókora tekintélyt kölcsönözve tevékenysége számára. Ezt a fajta sikerességet azonban – úgy gondolom – csupán a "hatalom akarása" tengely mentén lehet mérni, s a mostani válságtünetek élessége és problematikussá válása is az ezen a tengelyen való ellentétes mozgással függ össze, s nem nagyon lehet a felvilágosodás célkitûzésinek megvalósulásához való közeledésként értelmezni. Így nyer értelmet a kutatási források csökkenésének problémája, s e tekintetben válik igazán rémisztõvé annak a figyelemnek a csökkenése, ami a szociológusok munkálkodásait kíséri. Az elmúlt évtizedben a "tudomány gyarmatosítása" kérdéskörében folytatott viták is – úgy gondolom – elsõsorban a "hatalom akarása" problematikához csatlakoznak, csak eggyel alsóbb szinten: nem a szociológiának a társadalomtudományok különféle diszciplínáinak az erõterében betöltött szerepérõl, hanem a kelet-európai szociológiák, illetve a periférikus nemzeti szociológiák életképességérõl, szembeállítva a nyugati szociológia egyetemességigényével. E tengelyen egy szociológus-hallgató kilátásai sem túl jók, ami ez esetben csupán az egyetemi évek után való tisztességes boldogulást jelenti: a szûken értelmezett szociológus szakma által nyújtott lehetõségek meglehetõsen korlátozottak, más területeken viszont jelenleg egy szociológus diploma nem túl nagy erõforrást jelent.

A szociológia létrejöttekor megfogalmazódott célkitûzések vonatkozásában már egészen másként fest a sikeresség problémája. Kérdéses, hogy miféle eredményeket sikerült elérnie a társadalom tudományának a felvilágosodás programjának elõmozdítása érdekében. Úgy gondolom, hogy a szociológia a felvilágosodás programjának megvalósítása helyett inkább annak bírálatához jutott el, illetve eszményi voltának belátásához, s az eszménybõl való kiábránduláshoz. Pedig érzésem szerint nem az eszménnyel s annak eszményi voltával van a probléma, inkább az eszközökkel, amelyeket szolgálatába állítottak. A mérnökösködõ gondolkodás valószínûleg nem célravezetõ e tekintetben, az emancipációs elképzelés viszont – amely az embereket szólítja meg, s amely szerint a szociológiai tudásnak az ad értelmet, ha az emberek általa körültekintõbben hozhatják döntéseiket, alakíthatják cselekedeteiket – alkalmas lehet a felvilágosodás eszményéhez való közelebb jutáshoz. Ezzel kapcsolatban viszont az a probléma adódik, hogy nehezen különíthetõ el a laikus tudása a szociológus tudásától, s kérdéses, hogy mi által válik a szociológus tevékenysége tudományossá, s a szociológia tudománnyá. Ez azonban a felvilágosodás szempontjából lényegtelen, sokkal fontosabb esemény az egyetemi hallgatók létszámának emelkedése, s a szociológiai képzésben részesülõk számának kiterjedése, ez mindenképpen elõrevivõ folyamat lehet: egyre többen egyre több idõt töltenek az iskolapadban, ami alapja lehet egy szabadabb, toleránsabb világ kialakulásának.


Irodalom

Arisztotelész (1984): Politika. Budapest: Gondolat

Baumann, Zygmunt (1993): Van-e posztmodern szociológia? Replika (9–10): 7–21.

Baumann, Zygmunt (2001): Szociológia és felvilágosodás. Magyar Lettre Internationale, 40: 26–29.

Bourdieu, Pierre (1996): Az egyetemesség szószólói. Magyar Lettre Internationale, 20: 2–5.

Csepeli György–Wessely Anna (1992): A közép-európai szociológia kognitív esélye. Replika (1–2): 1–7.

Csepeli György–Örkény Antal–Kim Lane Scheppele (1998): Kelet és nyugat között. A kelet-európai társadalomtudomány szerzett immunhiányos betegségének tünetei. Replika (33–34): 35–48.

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1982a): Feljegyzések az egérlyukból. Budapest: Európa

Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1982b): A Karamazov testvérek. Budapest: Európa

Habermas, Jürgen (1994): A jóléti állam válsága és az utópikus energiák kimerülése. In Habermas, Jürgen: Válogatott tanulmányok. Budapest: Atlantisz, 283–308.

Hadas Miklós (1998): Bartók, a természettudós. Replika (33–34)

Huxley, Aldous (1996): Szép új világ. Budapest: Fiksz

Némedi Dénes (2000a): A szociológia egy sikeres évszázad után. Szociológiai Szemle (2): 3–16.

Némedi Dénes (2000b): Reflexiók a társadalomelméletrõl. Recenzió Balogh István–Karácsony András "Német Társadalomelméletek. Témák és trendek 1950-tõl napjainkig" címû könyvérõl. Szociológiai Szemle (4): 117–124.

Orwell, George (1996): 1984. Budapest: Európa

Platón (1984): Állam. In: Platón összes mûvei. Budapest: Európa: 5–710.

Saád József (2001): Tíz széljegyzet Némedi Dénes tanulmányához és recenziójához. Szociológiai Szemle (1): 63–75.

Somlai Péter (2001): Egyetemesség és heterogenitás (Gondolatok a szociológiáról – Némedi Dénes és Saád József írási kapcsán). Szociológiai Szemle (1): 76–84.

Szathmári Sándor (1992): Hiába. Budapest: Szépirodalmi

Zamjatyin, Jevgenyij (1990): Mi. Budapest: Európa


Jegyzetek:

1. Más-más környezetben ugyan, de Némedi Dénes és Saád József is említést tesz a szociológia efajta mûvelésének élénkségérõl:

"A szociológia - különösen a XX. század elsõ felében - fenntartotta azt a sejtést, hogy a modernizáció társadalmi válságokkal és új típusú társadalmi feszültségekkel terhes, morálisan sokszor kétséges értékû folyamat. Ebbõl következett a szociológia elkötelezettsége a társadalmi reform mellett - a társadalmi reformot itt szélesen értve, a gazdasági és társas folyamatokba való beavatkozásra egyre inkább képes állam által végrehajtott radikális átalakulástól az aprócska jobbító lépésekig." (Némedi 2000a: 8)

"Diszciplínánk a progresszív világboldogítás jegyében fogant, s jeles paradigmái sohasem adták fel igazán a kezdetek agresszív indulatait." (Saád 2001: 71-72)

2. "Igaz ugyan, hogy a jóléti állam »terve« (ha egyáltalán volt ilyen terv) nem a szociológián belül született meg, s az is állítható, hogy egyes szociológusok késõn ébredtek rá, hogy a jóléti állam megvalósításában lehet feladatuk, de a kiépülõ jóléti állam intézményrendszerében a szociológusoknak is jutott egy szerény hely." (Némedi 2001a: 8)

3. Bauman Szociológia és felvilágosodás címû írásában e problémát illetõen a következõ módon fogalmaz: "A filozófusok, az új - helyes, igazságos, ésszerû - emberi rend prófétái és tervezõi nagy modern kalandjuk kezdetén egy felvilágosult despotát álmodtak meg terveik nagyhatalmú végrehajtójának. (...) A szociológia ezen a stratégiai alapelven nyugodva - egyfelõl egy rendszerszerû, másfelõl egy statisztikai, demografikus képet fejlesztett ki a társadalomról, és mindkettõ a menedzseri feladatokat betöltõ emberek gyakorlati érdekkörébe esett." (Bauman 2001: 29)

4. Bauman szerint a mindenkori politikai uralom, amely az értelmiségi szolgáltatások egyik fogyasztója, s amelynek legitimációra van szüksége hatalma fenntartásához, a 20. század végére egy sokkal hatékonyabb s olcsóbb eszközt talált céljai eléréséhez: a piac, illetve a fogyasztás által sokkal inkább képes hatalma fenntartásához (Bauman 1992).

5. Somlai Péter amellett érvel, hogy átfogó társadalomelméletre szükség van, s ebben a szociológiának kell betöltenie integratív szerepet: "Két okát látom ennek, s mindkét ok azzal az eltéréssel magyarázható, ami megkülönbözteti a szociológiát más társadalomtudományoktól - különösen a modern közgazdaságtantól és a jogtudománytól/politológiától. A szociológia ezeknél szervesebben kapcsolódik (a) össztársadalmi problémákhoz, illetve (b) azokhoz a cselekvéselméleti összefüggésekhez, melyekre szükségünk van az emberi világ, a társadalom és a kultúra történéseinek megértéséhez." (Somlai 2001: 81)

6. "Ezek a programok sürgetõ vagy annak érzett problémákhoz kapcsolódnak, s a szociológusok számára mindig adódik a csábítás, hogy nem elég jól definiált kompetenciáikat e programok szolgálatába állítsák. Ez pedig csak fokozhatja a szociológia mint diszciplína amúgy is nagyfokú heterogenitását, csökkenti összetartó erejét." (Némedi 2001a: 7)