A mentális zavarok szociológiája a nyugati, elsõsorban az angolszász szakirodalomban igen kiemelt terület, amelynek számos oka van. Az egyik, hogy egy olyan szakterületrõl van szó, amely az orvostudomány rohamléptékû fejlõdésével párhuzamosan az egészségügyben, elsõsorban a pszichiátriai ellátásban jelentkezõ válságjelenségek kutatásához kapcsolódik. Ezzel együtt nem szorul magyarázatra az sem, hogy miért igényel kritikai megközelítést ez a problémakör. A kritikai megközelítésnek – amely egyfajta társadalomtudományi paradigmának tekinthetõ – a szociológiában nem véletlenül van nagy hagyománya, hiszen a társadalmi folyamatok, jelenségek megértõ elemzéséhez szükség van kritikai látásmódra. Ez különösen igaz a mentális zavarokkal kapcsolatos megítélésekre, amelyek mindig is élénk viták kereszttüzében álltak. A másik ok, hogy a pszichiátriai szociológia területén folyó kutatások eredményeinek egy jelentõs része közvetlenül gyakorlati felhasználást nyer, részint a népegészségügyi programok kialakításakor, részint pedig a szociál-pszichiátriai ellátás során. A mentális betegségek társadalmi meghatározottságának vizsgálata kiemelt támogatást élvez a kutatások sorában, hiszen a megelõzéshez, az egészségfejlesztéshez, egészségügyi ellátórendszer tervezéséhez nyújt közvetlenül felhasználható adatokat. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a kritikai szemlélet ne ütközne akadályokba; éppen az elemzés sajátosságai következtében néhol talán túlzottan is radikális bírálat éri a szociológia részérõl a pszichiátriai ellátást. Végül a harmadik ok a mentális zavarok immanenciájában keresendõ: annak ellenére, hogy a pszichiátria társadalmi és orvosi megítélésében jelentõs változások mentek végbe az utóbbi néhány évszázad folyamán – s ezek a változások még jobban felerõsödtek az utóbbi néhány évtizedben –, a pszichiátriai kezelésekhez való viszonyulás továbbra sem mentes az ellentmondásoktól.

A viták alapját az az örök kérdés adja, hogy miként ítéljük meg a mentális zavarokat. Az egyik nézõpont szerint nem különböznek a testi betegségektõl, s ezért a hagyományos orvosi modell szerint ugyanúgy kell õket diagnosztizálni, kezelési tervet felállítani, gyógyszerekkel megszüntetni a tüneteket. A másik, pszichológiai megközelítés szerint viszont úgy kell kezelni ezeket a kórképeket, mint elsõdlegesen pszichikai zavarokat, amelyeket pusztán orvosi kezeléssel nem lehet meggyógyítani. Ehhez a két, látszólag egymással ellentétes nézõponthoz kapcsolódik egy harmadik, a szociológia látásmódja. Szociológiai értelemben a mentális zavarokat devianciának tartjuk, melyek értékelése jobban kapcsolódik a társadalom normáihoz, mint másfajta betegségtípusoké. A társadalomban élõ betegségkép is jelentõsen eltér a mentális zavarok esetében attól a képtõl, amit a testi betegségek során tapasztalunk.

Annak ellenére, hogy e nézõpontok látszólag egymással szöges ellentétben állnak, valójában inkább ugyanannak a problémának a különbözõ vetületeit világítják meg, s ennek megfelelõen a teljes képhez csak mindhárom megközelítés integrálásával juthatunk (Kopp–Pikó 2001). Az orvostudomány nem támaszkodhat pusztán csak biomedikális eredményekre, hiszen a természet- és társadalomtudományok metszéspontjában helyezkedik el (Pikó 1999). Ez még inkább igaz az orvoslás speciális területére – bár éppen annak megítélése is vita tárgya, hogy ténylegesen speciális területrõl van-e szó –, a pszichiátriai ellátásra. A kritikai szociológiai elemzések tudományos elemekkel gazdagíthatják a mentális zavarokról alkotott sokrétû társadalmi valóságképet, s így hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az orvostudomány valóban integratív, az orvos–beteg kapcsolat humán történéseire is nagy hangsúlyt fektetõ tudományterület legyen.


A szociológia szerepe a mentális zavarok vizsgálatában

A mentális zavarok szociológiai vizsgálata már a harmincas évektõl elkezdõdött, de a kutatások robbanásszerû emelkedése a hatvanas-hetvenes évekre tehetõ. Buda 1972-es tanulmányában úgy indokolta az amerikai szakirodalmi hivatkozásokat, hogy az egész problémakör amerikai talajon fejlõdött ki, a késõbbi nyugat-európai vizsgálatok is már e szellemi irányzatokhoz kötõdtek (Buda 1972). Ehhez hozzájárultak az amerikai társadalom fejlõdésének sajátosságai is, a nagyfokú urbanizáció mellett a speciális térdinamikájú városfejlõdés, valamint az individualizmus jegyeit magán viselõ társadalmi kapcsolatrendszer.

A pszichiátria és a hozzá kapcsolódó pszichiátriai szociológia további fejlõdése, alakulása rányomta bélyegét a kutatási kérdések felvetésére, módszereire, és így a tudományterület sajátosságaira is. A szociológiai kutatások az angolszász szakirodalomban sokkal interdiszciplinárisabbak, mint az európaiban vagy a hazaiban. Az angolszász pszichiátriai szociológia sokkal inkább támaszkodik a szociálpszichológiai irányzatokra, s emiatt olyan speciális kutatási területek jönnek létre, mint például az érzelmi élet szociológiája (Thoits 1989). Talán ezek a részterületek – amelyeket a "hivatalos" szociálpszichiátria is inkább elfogad – kevésbé kritikaorientáltak, mint a pszichiátria ellátást bíráló konstruktivista megközelítések.

Horwitz (1999) négy területet jelöl meg, ahol a szociológiai vizsgálatok leginkább létjogosultságot nyertek a mentális zavarokkal kapcsolatban. Az elsõ megközelítés ok-okozati viszonyban kutatja a mentális zavarok kialakulásában szerepet játszó társadalmi tényezõket. Ez a meglehetõsen individualisztikus szemléletû megközelítés jól kiegészíti azokat a vizsgálatokat, amelyek a betegségek elõfordulásának variációit kutatják. Ilyen értelemben a társadalmi hatások – más, egyéb tényezõk mellett – külön csoportot jelölnek a befolyásoló tényezõk között. A második megközelítést Horwitz szociálpszichológiai alapúnak nevezi, amely leginkább a kulturális dimenzió bevonásában különbözik az elõzõtõl. A pszichiátriai tünetek kialakulása nem független az adott kultúrától, a szocializáció folyamatától, a kultúrában elfogadott normáktól és értékrendszertõl. A harmadik és negyedik megközelítés a társadalom reakcióját helyezi középpontba. Az eddigi megközelítésekkel ellentétben többnyire kritikai elemzésekrõl van szó mindkét esetben. Közülük az elsõ a társadalmi válaszokat, azok variációit elemzi. Talán ezzel a megközelítéssel kapcsolatban legismertebb a címkézés elmélete. A társadalmi kontroll – ami gyakorlatilag az orvos munkáját legitimálja – sokféle megnyilvánulása jelentõs kihatással van a mentális betegek életére, további sorsára (Zola 1982). Végül az utolsó megközelítést a fenomenológiai hagyományokon alapuló konstruktivista álláspont képviseli: a mentális zavarok értelmezési keretét az adott társadalomba, az adott kultúrába helyezi. A mentális betegek életében okozott változásokat is olyan szempontból értékeli, hogy az mit jelent az egyes beteg, illetve a társadalom többi tagja számára. A szociálpszichológiai megközelítéshez hasonlóan itt is elõtérbe kerül a kultúra szerepe, hiszen a mentális tünetek értékelése mindig csak adott szociokulturális térben, annak értékrendjétõl függõen válik lehetõvé.


A mentális betegségek szociológiai értelmezésének modelljei

A mentális zavarok kritikai szociológiájában a kiindulópontot annak tisztázása jelenti, hogy lényegében miként is értelmezhetjük magát a fogalmat. Látni fogjuk, hogy valójában maga ez a meghatározás helyezi a pszichiátriai szociológiát kritikai álláspontra, hiszen a betegség – és fõként a mentális zavar – társadalmi modelljei jelentõsen eltérnek az orvosi, biomedikális definícióktól.

A mentális betegségek megítélése történelmi koronként változott, mindig az adott kor tudományos–technikai fejlettségi színvonalától és azon paradigmaelvtõl függõen, amelynek keretén belül a tudományterület az eredményeit értékelte. Túl a tudomány szervezõ módszerein, a mentális egészséggel kapcsolatos modellek messzemenõen kihatottak a mentális betegségek diagnózisára, kezelésére, megelõzésére és az orvos–beteg kapcsolat társadalmi-etikai kérdéseire.

A legrégebbi tudományos modell a vallásos–mágikus paradigmaelv (Finkel 1976; Torrey 1972). Ez a megközelítés szorosan kapcsolódott a középkor emberrõl alkotott világképéhez, amelynek középpontjában a testtõl teljes mértékben elkülönült lélek állt, így ennek zavarai voltak a mentális betegség különbözõ megnyilvánulásai. A mentális betegségek eredete tehát a lélek meghasonulásaira vezethetõk vissza, az okok között pedig többnyire a "démonok", az "ördög" tevékenységei szerepelnek. A pszichés eredetû bénulások, az epileptikus rohamok, a zavartság mind-mind a megbomlott lélek tébolyultságának következményei, de a nem pszichotikus kórképként definiált magatartási vagy adaptációs zavarok is az "ördög" befolyásának megnyilvánulásaiként lettek definiálva. A modell értelmezési keretébõl kifolyólag a terápia is a lélek meghasonulása ellen irányult, és enyhébb esetben az imádkozás, súlyosabb esetekben pedig az ördögûzés vagy akár a megszállott lélek elégetése volt. Természetesen a spirituális "gyógykezelés" nem terjedt ki valódi, orvosi értelemben vett gyógymódokra, hanem kizárólag az elrabolt lélekkel folytatott harcot jelentette. Bár a hivatalos nyugati, modern pszichiátria gyógyítási repertoárjából ezek az elemek teljes mértékben eltûntek, a mágikus kezelési módok ma is jelen vannak a természeti népeknél, ahol a betegséget, az egyensúly felbomlását valamiképpen a "gonosz" megnyilvánulásainak tekintik. A népi gyógyászatban szintén fellelhetõk a spirituális kezelés egyes elemei. Ami közös a vallásos–mágikus paradigmában mind a középkori, mind pedig az újabb kori formációkban, az nem más, mint a mentális betegségek misztérium jellege. A titokra pedig csak akkor derülhet fény, ha napvilágra kerül, azaz tudományos módszerekkel megismerhetõvé válik e betegségek anatómiája.

A tudományos–technikai modell legalább olyan régi, mint a vallásos–mágikus elv, hiszen csírái már az ókori görögöknél is fellelhetõk. Kétségtelen azonban, hogy az újkor tudományos–technikai forradalma, a mikrobiológiai és késõbb a molekuláris biológiai felfedezések vezettek el a mentális betegségek koncepciójának forradalmasításához. E paradigma alapja, hogy nem fogadja el azt a descartes-i felfogást, amely szerint a test és a lélek két különbözõ szubsztancia, és amíg a test mint gép megismerhetõ, a lélek mint isteni való a tudomány számára örökre feltárhatatlan marad (Nolan 2000). Éppen ellenkezõleg, a lélek mint önálló szubsztancia nem létezik, hanem kizárólag a test/agy mûködésének terméke, amely pusztán biokémiai folyamatokban ragadható meg. Az empirikus orvostudomány fejlõdése lehetõvé tette, hogy a mentális betegségek kóreredetét biokémiai okokra vezessék vissza, és ennek megfelelõen a gyógykezelés is – más betegséghez hasonlóan – gyógyszeres terápia lehet (Beer–Jones–Lipsedge 2000). A mentális betegség gyógykezelése tehát – e modell értelmében – semmiben nem különbözik az orvostudomány többi területétõl sem módszertanában, sem pedig társadalmi megítélését tekintve (Eisenberg 1977).

A pszichoszociális modell szintén nem új keletû elgondolás, azonban tudományos megalapozottsága csak az empirikus társadalomtudományi módszerek fejlõdésével érte el azt a fokot, hogy paradigmaelvvé váljon. A kritikai szociológiai modellek e harmadik vonulathoz kapcsolódnak, hiszen bírálják mind az irracionális, mind pedig a tisztán biomedikális elméleteket. Már régóta felismerték, hogy a betegségek, így a mentális zavarok kialakulásában komoly szerepet játszanak szociális és pszichés faktorok (Mechanic 1986). A magatartástudomány – amely magában foglalja az orvosi pszichológia, az orvosi szociológia, antropológia és bioetika tárgyköreit – éppen a társadalomtudományos kutatási eredmények alkalmazási hátterét biztosítja az orvostudomány természettudományos alapjainak kiegészítéséhez (Kopp–Pikó 2001). A mentális betegségek kórtana nem ismerhetõ meg kizárólag a szomatikus betegségek analógiájával, hiszen itt a diagnózis alapja a megváltozott viselkedés. A magatartás pedig olyan bio-pszicho-szociális kategória, amely nem írható le pusztán biokémiai képletekkel (Pikó 1999). Ebben a modellben a mentális betegségek gyógykezelésében egyaránt szükség van gyógyszeres és pszichoterápiás módszerekre, természet- és társadalomtudományos megközelítésekre.


A mentális zavarok kritikai szociológiai értelmezése: Szasz és Foucault

A három alapmodellhez kapcsolódóan feltétlenül szólni kell egy sajátos szociokulturális modellrõl is. Egy olyan társadalomfilozófiai értelmezésrõl van szó, amelynek körvonalai leginkább Thomas Szasz és Michel Foucault egymást jól kiegészítõ, a mentális zavarokról alkotott nézeteibõl rajzolódnak ki. E modell összefüggése a devianciaelmélettel a legkonzekvensebb, s ezáltal korunk társadalombírálatát, a másság kritikáját és a mentális betegségek társadalmi értelmezését egységes magyarázóelvvé forrasztja egybe.

Thomas Szasz elmélete egyben éles pszichiátriakritika is, ami miatt nézeteit bírálói "antipszichiátria" néven illették. Elméletének kiindulópontja, hogy mentális betegségek nincsenek, csupán mítoszok, a diagnosztikai elnevezések pedig metaforák, nem valódi kóroki nevek (Szasz 1961; 1991; Pikó 2000a). A modern pszichiáterek azonban – akik egyre inkább az orvostudomány, a biomedicina koherens részeként definiálják a pszichiátriát, és mindinkább természettudományos alapokra kívánják helyezni a mentális zavarok gyógyítását – orvosi kritériumok alapján kórképeket alakítanak ki, és gyógyszereket, pszichofarmakonokat alkalmaznak a kóros viselkedés megváltoztatásához. Szasz elsõ kritikai pontja éppen ez, tudniillik a viselkedés normalitásának és abnormalitásának szociokulturális meghatározottsága, amirõl a természettudományos mûveltségû orvosok nem akarnak tudomást venni (Szasz 1997). Társadalmi normák határozzák meg ugyanis, hogy milyen viselkedési formákat fogad el egy társadalom, melyeket büntet (kriminalizál), illetve melyeket ítél meg úgy, hogy gyógykezelésre szorulnak (medikalizál). A normatív kritériumokból következõen a különbözõ kultúrákban és társadalmakban eltérõ lehet egy adott viselkedés megítélése, ami annak következményeit is magában foglalja. Mindez összecseng a deviancia szociológiai definíciójával és társadalmi kritériumrendszerével, csakhogy az orvostudomány biomedikális modellje során többnyire mellõzi ezt a szociokulturális megközelítést.

Szasz következõ kritikai pontja a modern materialista gyógyítás elve, amely a molekuláris biológia korában egyre inkább uralja a medicina tudományos–technikai világát (Hoeller 1997; Pikó 1999). Szasz ezzel ellentétben a test és a lélek descartes-i elkülönítése mellett foglal állást, és szerinte – éppen amiatt, hogy a pszichiátriai diagnózis tárgya az emberi viselkedés – nem lehet ugyanolyan diagnosztikai módszereket alkalmazni, mint a szomatikus gyógyítás során (Szasz 1961). A lelki zavarok nem pusztán az agyi mûködés biokémiai egyensúlyának megbomlásaként definiálhatók, azok csak az egyén és társadalmi környezete közötti kapcsolat függvényében értelmezhetõk.

Szasz kritikájának harmadik pillére nem magát a zavarokat, hanem a pszichiátriai ellátás módszereit teszi nagyító alá. Amit leginkább kifogásol a pszichiátriai intézményekben, az szerinte az emberi jogok és önrendelkezés megnyirbálása, a felelõsség és kiszolgáltatottság kérdése (Szasz 1963). Szasz liberális gondolkodónak vallja magát, aki Burke, Jefferson, Paine, Tocqueville gondolataiból kiindulva vezeti le, hogy az embernek alapvetõ emberi joga a szabadság. Hozzáteszi azonban azt is – amirõl bírálói többnyire megfeledkeznek –, hogy ugyanakkor mindenkinek kötelessége is tetteiért felelõsséget vállalnia. A pszichiátriai beteg viszont – amennyiben betegsége szomatikus, azaz testi mûködés következménye – nem felelõs tetteiért, ezért nem is lehet felelõsségteljes, dönteni képes egyénként kezelni.

Szasz felfogásának ellenzõi leginkább orvosok, míg védelmezõi között szociológusok, antropológusok, jogászok, pszichológusok és polgárjogi aktivisták vannak. Szasz nem magát a pszichiátriát ellenzi, hanem inkább másként képzeli el a mentális zavarok kezelését, mint a jelenlegi gyakorlat. A pszichiáterek – bár a többség szintén kritikusan szemléli a bírálatot – egy része kevésbé elutasító, és a pszichiátriai ellátás megreformálásának, a társadalomtudományi szempontok alkalmazásának, a beteg társadalmi környezethez való adaptációjának szükségességét olvassa ki ebbõl a sajátos pszichiátria kritikából (Gerevich 1992; Harmat 1992).

Szasz kritikájának bírálatához azt is hozzá kell tenni, hogy õ számos olyan kérdést nyitva hagy, amelynek megválaszolása bizonytalan, s ezáltal a pszichiátriai ellátás jelenlegi gyakorlatának létjogosultságát erõsíti. Az egyik ilyen kérdés a társadalmi kontroll megvalósítása, a társadalom többségének védelme. Amennyiben szociológiai szempontból a mentális zavarokat – így a legsúlyosabb, a társadalomra nézve legveszélyesebb pszichotikus kórképeket is – devianciaként értelmezzük, joggal merül fel a kérdés: ha semmilyen körülmények között nem sérülhetnek az emberi jogok, a szabadságról alkotott nézetek, akkor hogyan lehet mégis biztosítani a társadalom többségének védelmét? Ez olyan dilemma, amelynek feloldására társadalomtudósoknak és gyakorló orvosoknak együtt kell megtalálniuk a választ.

Foucault (1987) elmélete sok tekintetben szintén Szasz nézeteit támasztja alá. Õ is lándzsát tör a mentális zavarok devianciaként való értelmezése mellett, ami egyúttal a szociokulturális modell elismerését jelenti. Kiindulópontja, hogy minden kornak megvan a maga társadalmi küszöbe, amelynek alapján az adott viselkedési formákat elfogadja, vagy pedig kiközösíti a másként viselkedõket. Ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet, hogy a modern korban nem egyszerûen az elmebetegségek száma szaporodott meg, hanem a mentális zavarok érzékelésének küszöbe került lényegesen alacsonyabbra. Gondoljunk csak napjaink legfontosabb mentális problémáira, a depresszióra vagy a szorongásra. S miközben e kórképek száma – éppen az egyre alacsonyabb érzékelési küszöbtõl függõen – egyre nõ, az értékelési kritériumok a normalitás és abnormalitás egyértelmû elkülöníthetõségének hiánya miatt egyre vitathatóbbá válnak. Foucault hozzáteszi, hogy nem minden kultúrában került végletes formában elõtérbe a mentális zavarok medikalizációja, Japánban például az elmegyógyintézetekbe történõ felvételek száma lényegesen alacsonyabb a nyugati társadalmakhoz képest. Ez szintén alátámasztja a mentális problémák deviancia jellegét: a deviáns viselkedésre adott társadalmi reakció mindig az adott társadalom toleranciájának függvénye. A modern korban a pszichiátriai problémák azért is szaporodtak meg, mert a társadalmak, a kisközösségek nem tudnak megnyugtató megoldást találni rájuk (Pikó 2000a; Pollock 1988).

Míg Szasz nem számol a társadalom többségére gyakorolt hatással, Foucault gondolkodásában már felmerül a társadalom védelme, a társadalmi kontroll megvalósítása. Megemlíti, hogy a középkor elmekórházai is a deviáns elkülönítését, a társadalom többi tagjának megóvását, a társadalom mûködésének fenntartását biztosították. A pszichiátriai osztályoknak tehát kétségkívül van egyfajta védõfunkciójuk, amely – amennyiben Szasz kritikáját vesszük alapul – az emberi jogok korlátozását jelenti az egyén szempontjából, a társadalom érdekében.

Az elmebetegségek megértése azért sem nélkülözheti a társadalmi keretet Foucault szerint, mert maga a kóreredet sem választható el élesen a társadalom kóros, patogén mechanizmusaitól. Az elmebajok többnyire akkor keletkeznek, ha az egyén nem tud egy adott konfliktussal megbirkózni. Foucault a szocializációs, a nevelési elveket teszi felelõssé az ilyen helyzetek kialakulásáért, hiszen az adott társadalomban normaként elfogadott viselkedési formák internalizációja késõbb alapot biztosít a kritikus helyzetekben a valódi konfliktusmegoldás vagy pedig a menekülés választásához. Az adaptációs zavarok a társadalom patogén mechanizmusainak következményei, a hibás szocializáció termékei, a mentális zavarok során keletkezõ regressziós mechanizmusok pedig menekülési módszerek a konfliktusokkal való valódi szembenézés és feldolgozás helyett.

A kultúrában kulcskérdés az adaptáció (Tomasello 1999). A gyorsan változó társadalmak azonban nem könnyítik meg az egyének számára a hatékony adaptációt. A társadalom patogén jellege különösen elõtérbe kerül diktatórikus rendszerek esetén, ahol a szorongáskeltés a hatalomgyakorlás eszközévé válik (Kopp 1990). Pikó (2002) értelmezésében az autoriter életelv sokrétû hatást gyakorol a társadalmi életre és az egészségi állapotra. Míg a demokrácia legfontosabb szabálya a kiszámíthatóság, diktatúrában az emberek soha nem érezhetik biztonságban magukat a kiszámíthatatlanság, a szabálynélküliség, a kiszolgáltatottság miatt (Hayek 1994). Mindezen társadalmi szervezõelvek miatt az egyénekben kontrollvesztett állapot, tehetetlenségérzés és krónikus szorongás alakul ki. Az állandósult bizalomvesztett állapot növeli a depresszió, az öngyilkosság mellett számos testi betegség, így a szív- és érrendszeri betegségek kialakulását is. Totalitárius rendszerekben a vezetõk körében szinte általánossá válik a hatalomabúzus, a hatalommal való visszaélés (Pikó 2001). A vezetõ pozícióba kerülés ugyanis kitörési pontot jelenthet a kontrollvesztett állapotból; lehetõség, hogy az egyén saját maga határozza meg cselekvési hatáskörét a külsõ kontroll helyett. Ebben a pozícióban azonban hamar rájön, hogy a hatalom hosszú távú megtartását csak a szabályok következetes felrúgásával teremtheti meg, s ezzel újratermeli azt a mechanizmust, amelynek elõzõleg maga is áldozata volt. A modern kor egyébként is jelentõsen megnehezíti a társadalmak adaptációját a folyamatosan és gyorsan változó körülményekhez, a diktatórikus társadalmak viszont azáltal válnak patogénné, hogy ez az adaptációs kapacitás könnyen kimerül a kiszámíthatatlanság, az anómia következtében. Társas konfliktusaink tehát nem feltétlenül a mentális zavarok diagnosztikai jelei, hanem gyakran egy szélesebb értelemben vett alkalmazkodási folyamat lenyomatai.


Pszichiátriai kórképek és társadalmi okok

A pszichiátriai zavarok hátterében megbújó társadalmi tényezõk vizsgálata már régóta foglalkoztatja a szociológusokat és az orvosokat egyaránt (Pikó 1996; Williams–Ware–Donald 1981). Amennyiben sikerül statisztikailag is igazolni a társadalmi faktorok hatását, az tovább erõsítheti a pszichiátriai szociológia, valamint a szociálpszichiátria létjogosultságát és fontosságát. A társadalmi okok feltárása egyben erõsítheti a társadalomtudományos modellek integrálásának szükségességét a biomedikális szemléletû orvostudományba. A tét igen nagy: a kritikai szociológia az empirikus társadalomtudományi módszertan alkalmazásával olyan bizonyítékokat sorakoztathat fel, amelyeket a természettudományos személetû orvoskutatóknak is figyelembe kell venniük. A betegségek társadalmi mintázatának megismerését célul kitûzõ, a mentális zavarok társadalmi okait kutató pszichiátriai szociológia ennek megfelelõen a szociálpszichiátria egyik fontos eszközévé válhat mind a gyógyításban, mind pedig a megelõzésben (Kessler 2000).

A társadalmi egyenlõtlenségek lecsapódása az egészségi állapotban régóta a kutatások középpontjában áll (Pikó 2000b; Pikó–Fitzpatrick 2001). Nemcsak a testi betegségek, hanem a mentális zavarok elõfordulásában is fellelhetõk társadalmi minták, amelyek megmutatkoznak a betegségek gyakoriságában, kezelési módjában, prognózisában. A nemzetközi összehasonlító vizsgálatok, valamint egy-egy társadalmon belül a társadalmi csoportokban elõforduló viszonyszámok összevetése a pszichiátriai szociológiai módszer fontos kellékei, melyek alapján következtetni lehet az univerzális, illetve specifikus kóreredetre (Kerekes 1993; Pikó 1998).

A pszichiátriai kórképek népegészségügyi jelentõsége, hogy – amint azt a WHO megállapította – a mentális zavarok jelentik a leggyakoribb krónikus betegségtípust, amelyek élettartam-gyakorisága megközelíti az 50 százalékot, az egy évre számított elõfordulás pedig eléri a 15-25 százalékot (WHO International Consortium in Psychiatric Epidemiology 2000). Lefolyásuk krónikus, és amint azt a táppénzes és rokkantsági statisztikák tükrében megállapíthatjuk, az életminõséget és a munkavégzést jelentõs mértékben befolyásoló betegségformáról van szó (Surtees–Wainwright–Brayne 2000). A betegség jellegébõl kifolyólag igen sok a latens, felderítetlen, s ennek következtében kezeletlen eset. Ez a jelenség bizonyos kórképek esetében, mint például a depresszió, növelheti az öngyilkosság veszélyét.

Az elõfordulási arányszámok a modernizált világ országain belül – tehát azonos diagnosztikai kritériumok alkalmazása esetén – nem mutatnak jelentõs eltéréseket (Kerekes 1993; Kessler 2000; WHO International Consortium in Psychiatric Epidemiology 2000; Kopp–Skrabski 1995). Régóta folynak vizsgálatok annak kiderítése érdekében, hogy a genetikai vagy pedig a környezetei tényezõk fontosabbak-e a mentális zavarok kialakulásában (Goldberg 2001). Mindkét tényezõ egyaránt fontosnak tûnik, amit leginkább úgy fogalmazhatunk meg, hogy a genetikai hajlam környezeti hatásra manifesztálódik, igen nagyfokú egyéni variabilitás mellett (Cooper 2001).

Elõször az 1930-as években történtek pszichiátriai epidemiológiai vizsgálatok, amelyek fõként a nagyvárosokban próbálták a mentális zavarok elõfordulását meghatározni, és összefüggéseket keresni a gyakoriságok, valamint a nagyváros lét, a migráció, a kivándorlás között (Buda 1972). A mentális kórképek közül a kutatások jelentõs része a schizophrenia (tudathasadás) gyakoriságára koncentrált, ami nem volt véletlen, hiszen – különösen a harmincas években – e kórállapot esetében a legegyértelmûbb a diagnózis. Faris és Dunham (1939) az urbánus övezetekben elemezték a schizophrenia elõfordulását, amelyet lényegesen gyakoribbnak találtak a városközpontban és a közeli övezetekben. Ez az ökológiai megközelítés azóta is a pszichiátriai epidemiológiai vizsgálatok kedvelt elemzési stratégiája, hiszen az amerikai nagyvárosokban a hely sajátos szociológiai értelmezést nyert (Fitzpatrick–LaGory 2000). A szerzõk ezt a területet patogén zónának nevezték el éppen a mentális zavarok kiemelten magas száma miatt, amelynek hátterében szerepet játszanak olyan társadalmi tényezõk is, mint a nagyvárosi lét elidegenedettsége, a szociális dezorganizáció, de az intézménybe kerülés nagyobb valószínûsége is. Az emigrációval kapcsolatban a schizophrenia magasabb gyakoriságát figyelték meg a harmincas években az adaptációs problémák halmozódása miatt. Az urbánus övezetekre egyébként is jellemzõ, hogy a bevándoroltak elõször a központi zónában helyezkednek el. A Midtown Manhattan Study New York központjában elemezte a mentális zavarok elõfordulását, valamint összefüggését a stresszel, mint a nagyvárosi létforma jelenségével (Langner–Michael 1963).

Essen-Möller (1956) Svédországban egyéb pszichés betegség feltárásával is próbálkozott, és a férfiak körében 7, a nõk körében 8 százalékra tette a biztosan pszichésen betegek arányát, míg a biztosan nem betegekét a férfiak körében 50, a nõk körében pedig 42 százalékra. A legújabb, nemzetközi összehasonlító vizsgálatban, amely a WHO (2000) kezdeményezésére történt, a következõ arányban fordultak elõ a mentális zavarok: Brazíliában 36,3 százalék, Kanadában 37,5, Németországban 38,4, Hollandiában 40,9, az USA-ban 48,6, Mexikóban 20,2 és Törökországban 12,2 százalék. Szorongásos kórképek szinte valamennyi vizsgált országban a lakosság harmadánál voltak jellemzõek, az országok közül kiemelkedett Kanada, Hollandia és Brazília. A hangulatzavarok elõfordulását szintén a lakosság harmadára becsülték, itt kiemelkedett az USA, Hollandia és Németország.

A klasszikus pszichiátriai epidemiológiai vizsgálatok közül feltétlenül említést érdemel a New Haven-i tanulmány, amely Hollingshead és Redlich nevéhez fûzõdik (1958). Orvosi kezelés alatt álló schizophreniás és neurotikus betegeket vizsgáltak, és a társadalmi helyzet, valamint a betegségek elõfordulása között kerestek összefüggést. A magasabb társadalmi helyzetûek hamarabb kerültek orvoshoz, jobb kezelésben részesültek, és általánosságban nagyobb toleranciával fogadták betegségüket a családban. Az alacsonyabb társadalmi helyzetûeknél a schizophrenia nemcsak magasabb elõfordulást mutatott, hanem õk kisebb valószínûséggel jutottak magán-orvosi kezelésekhez is. A neurotikus kórképeket viszont a magasabb társadalmi helyzetûeknél találta gyakoribbnak a szerzõpáros, aminek oka egyrészt, hogy az önértékelési zavarokkal a szegényebb és alacsonyabb iskolázottságú betegek nem fordultak orvoshoz, másrészt az õ esetükben inkább más módon jelentkezett a probléma, például testi panaszok formájában.

Dohrenwend és munkatársai (1992) a társadalmi helyzet és a mentális kórképek elõfordulását két magyarázóelv alapján értelmezték. A társadalmi kauzalitás értelmében az alacsonyabb státuszúak nagyobb fokú stressznek vannak kitéve, és több olyan életesemény éri õket, amely azután a feldolgozás hiányában mentális zavarokat okoz. A társadalmi szelekció szerint pedig a társadalmi mobilitás a mentális problémák miatt következik be, tehát éppen a mentális betegség az oka a társadalmi lecsúszásnak. Empirikus vizsgálatokban mindkét esetre találhatunk példákat.

A mentális problémák társadalmi hátterének további elemzési keretét nyújtja a Muntaner és munkatársai (2000) által felállított modellkeret (ld. a táblázatot).

A strukturális kényszer, illetve választás alapja, hogy az egyenlõtlenségekhez vezetõ tényezõk szabad akaraton múlnak, vagy pedig a társadalmi helyzetbõl fakadó kényszer az, ami ezeket a differenciákat kitermeli. A dualista modellek alkotói a kettõ integrációjára vállalkoznak, amelyek összekötik a környezeti kényszerítõ hatásokat, valamint az egyén szabad választási preferenciáit, amelyre jó példa a társadalmi-gazdasági környezet és a személyiség találkozásának hatása. Míg a behaviorista megközelítés az egyéni szempontokra koncentrál, a gazdasági változásokból eredõ kényszerek a csoport szintjén hatnak, az ökológiai modellek, illetve a munkaszervezeti kényszerek viszont a makrotársadalom szintjén fejtik ki hatásukat az egyének mikrovilágára.

A társadalmi helyzet és a mentális egészség közötti kapcsolat modelljei:

Elemzési szint	Strukturális kényszer	Választási modell	Kevert modell
Egyéni	"Behaviorizmus"	Racionális választás	Racionális választás
Csoport	Gazdasági változás	"Empowerment" Kollektív hatékonyság	Politikai gazdasági
Makro-mikro hatás	Bio-pszichoszociális/ Ökológiai Munkaszervezeti modellek		Társadalmi produkció elmélet Társadalmi struktúra és személyiség

Forrás: Muntaner–Eaton–Diala 2000.

A racionális elmélet részben a szabad választást, részben a társadalmi determináltságot támasztja alá, amelyre jó példát nyújtanak a káros szenvedélyek, például az alkoholfogyasztás vagy a dohányzás. Ezek a kockázati magatartásformák köztudottan az alacsonyabb társadalmi helyzetûek körében fordulnak elõ gyakrabban. Bár elsõ pillanatra a szabad akaraton múlik, hogy valaki él-e ezekkel a szerekkel, azonban az oki tényezõk között számos, társadalmilag is erõsen meghatározott jellemzõt találunk, mint például a stresszre adott reakciók vagy a konfliktusmegoldás kóros tanult módjai. Az "empowerment" és a kollektív hatékonyság a szabad választás lehetõségét csoportszinten értelmezi, tehát nem az egyén, hanem a társadalmi csoportok rendelkezhetnek a választás erejével.

A dualista modellek nem választják teljesen szét a kényszer és a választás hatását, szerintük mindkét forma egyaránt jelen van a különbözõ szinteken. Ez egyben lehetõség is, hogy a strukturális kényszerek hatása alól az egyén ki tudja magát vonni, és független döntést hozzon.


A pszichiátriai intézmények szociológiája

A szociológusok az idõk során igen sok kritikával illették a modern kórházak belsõ struktúráját, az elszemélytelenedett légkört, a sajátos mikrovilágot, amelyben az egyén identitása jelentõs változásokon megy keresztül.

Igen gyakori kritika, hogy míg a pszichiáterek megpróbálják minél inkább természettudományos alapokra helyezni a mentális zavarok felismerését és kezelését, addig a valóságban az orvostudomány többi ágával összehasonlítva még mindig kevésbé pontosak, és emiatt több hibalehetõségnek vannak kitéve a diagnózisok. Ennek oka, hogy itt a diagnózis a magatartás értelmezésén alapszik, amelyhez az információ gyakran nem is magától a betegtõl, hanem valamelyik hozzátartozótól származik. Emellett szintén jelentõs különbség, hogy a szomatikus (testi) betegségekhez képest a diagnózisok felállításának sokkal inkább stigmatizáló jellege van, a kórképek társadalmi összefüggésrendszere meghatározóbb, társadalmi következményei szerteágazóbbak. Harmadrészt a pszichiátriai intézménybe kerülés, a hospitalizáció maga is mélyreható változásokat idéz elõ a betegekben, s ezek a hatások maguk is hozzáadódnak az eredeti magatartási reakcióhoz. A címkézés, a stigma még olyan esetekben is súlyosbíthatja a beteg állapotát, ahol egyébként a prognózis nem lenne egyértelmûen kedvezõtlen, éppen azáltal, hogy a betegségtudat perzisztálása miatt a gyógyult egyén nem tud a megváltozott identitástól szabadulni.

A diagnózis csalhatatlanságába vetett hitet az a kísérlet is aláásta, amelyet Rosenhan és munkatársai végeztek 1973-ban (Rosenhan 1973). A kísérlet lényege az volt, hogy a kutatók hallucinációról és zavartságról számoltak be, hogy felvételt nyerjenek az elmeosztályra. Az intézménybe bekerülve azután már hiába viselkedtek teljesen normálisan, több hétig tartott, amíg úgy ítélték meg a pszichiáterek, hogy most már elhagyhatják a kórházat. Az elmebetegként nyilvántartott kutatók normál reakcióit gyakran kórosnak találta a személyzet, csak a többi beteg vette észre, hogy valójában a kutatók nem betegek.

Az elmebetegségeket az idõk folyamán mindig valami sajátos rejtély övezte, az elmebetegségek vagy pszichiátriai kórképek jelentésüknél fogva egyben címkét is hordoztak magukban (Nolan 2000). A manapság divatossá vált "mentális zavarok" kifejezés már jobban közelít a szakmai körökben régóta vágyott semleges megítéléshez, továbbra sem szûnt meg azonban e kórképek morális megítélése, a társadalmi értékelés címkéje tehát megmaradt.

A pszichiátria fejlõdésében három forradalmi korszakot kell kiemelni. Az elsõ a felvilágosodás és a reneszánsz kora, amely átformálta a mentális betegekrõl alkotott képet (Hoeller 1997). Míg a középkori felfogást morális modellnek tekinthetjük, a modern medicinában a mentális zavarok orvosi modellje terjedt el, amely egyben forradalmasította a pszichiátria betegfelfogását is. A pszichiátria forradalmi átalakulásának lényegét az a felismerés jelentette, hogy az elmebetegek nem bûnözõk, akiket "megszáll a sátán", és akik büntetést érdemelnek, hanem szerencsétlen, beteg emberek, akiket gyógyítani kell (Beer–Jones–Lipsedge 2000). Philippe Pinel 1793-ban a hírhedt párizsi Bicêtre kórházban megszabadította az elmebetegeket a láncoktól, Benjamin Rush pedig demokratikus bánásmódot követelt a mentális betegek számára. Az elmebetegek kórházba kerültek, és így fokozatosan létrejöttek az elmekórházak. Pinel ugyanakkor nem a mai értelemben vett orvosi kezelést írt elõ betegeinek, hanem õ maga "morális" terápiának nevezte a gyógykezelését. Ebben valószínûleg az is szerepet játszott, hogy abban a korban még nem is voltak meg az alapjai és feltételei sem a farmakoterápiának, sem pedig a pszichoterápiának. A "morális terápia" célja a beteg viselkedésének megváltoztatása volt, amit megértéssel, türelemmel és tanítással kívánt elérni. Ettõl az idõtõl számíthatjuk annak elfogadását is, hogy a mentális zavarok egyáltalán korrigálhatók, azaz a pszichiátriai betegségek gyógyíthatók. A kezelés, a gyógyítás mikéntje azonban napjainkig tartó vita tárgya lett.

A második pszichiátriai forradalom Freud nevéhez fûzõdik, aki neuropatológusként próbálta tudományos alapokra helyezni a mentális zavarok gyógyítását (Finkel 1976). A kor nagy neurológusai – Charcot és Breuer – hatására kezdte el a hisztériát és a neurózist tanulmányozni, és nem orvosi, hanem pszichológiai okokra vezette vissza ezek megjelenését. 1895-ben készítette el tanulmányát, amely a pszichológia tudományos alapokra helyezését tûzte ki célul. A mentális betegségekrõl alkotott nézetek mindig az adott korszak tudományos és világnézeti keretében születtek, magukon hordozták a kor lenyomatát. Nem véletlen, hogy Pinel korában a morális terápia, Freud korában pedig a pszichológia tudományosítása került elõtérbe. Az orvosi modell érvényesüléséhez nem volt még meg a megfelelõ tudományos háttér, erre egészen az 1950-es évekig kellett várni.

A pszichiátriában a harmadik forradalomnak az 1952-es év számított, ekkor történt ugyanis a chlorpromazine nevû, antipszichotikumként emlegetett gyógyszer bevezetése (Cohen 1997). Ennek következtében lehetõvé vált a korábban "kezelhetetlen" elmebetegek visszavezetése a társadalmi életbe, a hosszú, gyakran életfogytig tartó elmekórházban tartózkodás helyett a közösségbe visszahelyezve megoldhatóvá vált a betegek ambuláns gyógykezelése. Ez egyben a biológiai pszichiátria térhódítását vonta maga után. Egyre több mentális zavar biokémiai leírása válik megismerhetõvé, ami a gyógykezelést a farmakoterápiák felé mozdítja el, átformálva a mentális zavarról és a pszichiátria helyzetérõl alkotott közgondolkodást (Clare 1999).

A pszichiátriai ellátás forradalmi átalakulásával párhuzamosan változott az intézményekrõl alkotott pszichiátriakritika is. Goffman (1961) hívta fel elõször a figyelmet a pszichiátriai intézményekben történõ hospitalizáció következményeire, aki szociológiai szempontból elemezte a mentális zavarok hosszantartó kezelésének hatásait. Az évekig tartó hospitalizáció átformálja az egyén társadalmi életét, kapcsolatait, társas készségeit, identitását. A kórház – és a pszichiátriai osztály különösképpen – totális intézmény, a maga szabályaival, belsõ életével, amely regressziót idéz elõ a betegekben és dependenssé teszi õket, azaz függõségbe kényszerít. Innen a társadalomba való visszatérés egyre reménytelenebb; minél több idõt tölt az egyén az intézményben, annál inkább. Az identitás megváltozása, a kontroll elvesztése, a függõség, a csökkent önbizalom csak tovább nehezíti a pozitív változás megvalósulását.

A gyógyszeres terápiák elõtérbe kerülése jelentõsen lecsökkentette a hospitalizáció idõtartamát, amitõl sokan az adaptációs nehézségek teljes kiküszöbölését remélték. A szociológiai kritika azonban nem maradt el, amit ma jórészt az egyoldalúan dominánssá váló biológiai terápiák bírálata jelent. Szasz (1997) "kémiai kényszerzubbonynak" nevezi az erõs hatású pszichofarmakonokat, amelyek csak a betegek dependenssé válásának folyamatát segítik elõ, hiszen tényleges oki terápia helyett a tünetek ideiglenes elfedését valósítják meg. Mintha az elzárás fizikai tényét egyszerûen csak fölváltotta volna a szimbolikus, kémiai úton megvalósított elzárás. A viselkedés tényleges és tartós, nem tüneti, hanem oki korrekciójára azonban mind ez idáig még nem sikerült tudományosan is elfogadott módszereket találni. Talán ezért is fordultak sokan – szakemberek és laikusok egyaránt – a megelõzés felé, a mentális egészség megõrzése mint cél sokkal hatékonyabb lehet, mint maga a gyógykezelés.

A hospitalizáció káros hatásainak kiküszöbölését tûzte ki célul az új forradalmi változást elõidézõ közösségi mentális egészségért mozgalom, amelynek lényege, hogy a mentális zavarokat társadalmi problémaként kezeli, s elõtérbe hozza a megelõzés kérdését, felismerve, hogy a mentálhigiéné valójában csak közösségi méretekben fejtheti ki valódi hatását (Mechanic 1998). A mentális egészség megõrzése, a problémák megelõzése és kezelése valójában mindannyiunk érdeke, és ebben mindenkinek, professzionális szakembereknek és laikusoknak egyaránt szerepet kell vállalniuk. A mentális zavarok kritikai szociológiai megközelítése – bár sokszor kemény vitákat váltott ki – jelentõsen hozzájárult ahhoz, hogy a modern pszichiátriai ellátásnak továbbra is számolnia kell a társadalmi faktorokkal, a mentális zavarok értelmezését körülvevõ társadalmi kontextusokkal, az egyén és a társadalom sajátos kölcsönhatásaival. Remélhetõleg ez a hatás a jövõben tovább erõsödik, s éppen a pszichiáterek és társadalomtudósok közötti párbeszéd elõsegítése érdekében van szükség a kritikai szociológiai elemzések folytatására.


Irodalom

Beer, M. D.–E. Jones–M. Lipsedge (2000): History of psychiatric disorders and treatments. Current Opinion in Psychiatry, 13: 709–715.

Buda B. (1972): A pszichiátriai szociológia. Problématerületek, dilemmák, fejlõdési perspektívák az amerikai kutatások tükrében. Szociológia, 1: 355–380.

Clare, A. (1999): Psychiatry's future: Psychological medicine or biological psychiatry? Journal of Mental Health, 33: 448–455.

Cohen, D. (1997): Psychiatrogenics: introducing chlorpromazine in psychiatry. Review of Existential Psychology and Psychiatry, 23: 206–233.

Cooper, B. (2001): Nature, nurture and mental disorder: old concepts in the new millennium. British Journal of Psychiatry, 178S: 90–102.

Dohrenwend, B. P.–I. Levav–P. E. Shrout–S. Schwartz–G. Naveh–B. G. Link–A. E. Skodol–A. Stueve (1992): Socioeconomic status and psychiatric disorders:
The causation-selection issue. Science, 255: 946–952.

Eisenberg, L. (1977): Psychiatry and society. A sociobiologic synthesis. The New England Journal of Medicine, 296: 903–910.

Essen-Möller, E. (1956): Individual traits and morbidity in a Swedish rural population. Acta Psychologia Scandinavica Supplement.

Faris, A. R. L.–H. W. Dunham (1939): Mental Disorders in Urban Areas. Chicago: The University of Chicago Press

Finkel, N. J. (1976): Mental Health and Illness. New York: Macmillan Publishing Co.

Fitzpatrick, K.–M. LaGory (2000): Unhealthy Places. The Ecology of Risk in Urban Landscape. New York: Routledge

Foucalt, M. (1987): Mental Illness and Psychology. Berkeley: University of California Press

Gerevich J. (1992): A hazai antipszichiátria "belülrõl". Magyar Tudomány, 1: 90-91.

Goffman, E. (1961): Asylums: Essays on the Social Situation of Mental Patients and Other Inmates. London: Penguin

Goldberg, D. (2001): Vulnerability for common mental illnesses. British Journal of Psychiatry, 178S: 69–71.

Harmat P. (1992): Az antipszichiátria fogadtatása Magyarországon. Magyar Tudomány, 1: 69–89.

Hayek, F. A. (1994): The Road to Serfdom. Chicago: The University of Chicago Press

Hoeller, K. (1997): Thomas Szasz' history and philosophy of psychiatry. Review of Existential Psychology and Psychiatry, 23: 6–69.

Hollingshead, A. B.–F. C. Redlich (1958): Social Class and Mental Illness.
A Community Study. New York: Wiley

Horwitz, A. V. (1999): The sociological study of mental illness. A critique and synthesis of four perspectives. In Aneshensel, C. S.–J. C. Phelan (eds.): Handbook of the sociology of mental health. New York: Kluver Academic/Plenum Publishers, 57–78.

Kerekes M. F. (1993): Pszichiátriai epidemiológiai módszerek felhasználása a korszerû addiktológiában. Budapest: Országos Alkohológiai Intézet

Kessler, R. C. (2000): Psychiatric epidemiology: selected recent advances and future directions. Bulletin of the World Health Organization, 78: 464–474.

Kopp M. (1990): Anxiety, freedom and democrarcy. Behavioural Psychotherapy, 18: 189–192.

Kopp M.–Pikó B. (2001): A magatartástudományok oktatása Magyarországon, a pszichiátria és a magatartástudományok, magatartásorvoslás kapcsolata az orvosképzés és szakképzés területén. Psychiatria Hungarica, 16: 183–190.

Kopp M.–Skrabski Á. (1995): Alkalmazott magatartástudomány. A megbirkózás egyéni és társadalmi stratégiái. Budapest: Corvinus

Langner, T. S.–S. T. Michael (1963): Life Stress and Mental Health. New York: Free Press

Mechanic, D. (1986): Some relationships between psychiatry and the social sciences. British Journal of Psychiatry, 149: 548–553.

Mechanic, D. (1998): Emerging trends in mental health policy and practice. Health Affairs, 17: 82–98.

Muntaner, C.–W. W. Eaton–C. C. Diala (2000): Social inequalities in mental health: a review of concepts and underlying assumptions. Health, 4: 89–113.

Nolan, P. (2000): History of psychiatry, patients and hospitals. Current Opinion in Psychiatry, 13: 717–720.

Pikó B. (1996): Az egészségi állapot szociológiája: egészség, betegség, társadalom. Lege Artis Medicinae, 6: 746–748.

Pikó B. (1998): Egyenlõtlenségek az egészségi állapotban. Századvég, új folyam (11): 94–108.

Pikó B. (1999): A társadalomtudományok illetékessége a biomedicina számára. Valóság, 42: 22–30.

Pikó B. (2000a): Egy mítosz nyomában: A mentális betegségek társadalomfilozófiája Thomas Szasz elmélete alapján. Valóság, 43: 18–25.

Pikó B. (2000b): Nyertesekbõl vesztesek? Veszélyeztetett ifjúság a posztszocialista társadalomban. Társadalomkutatás (3–4): 183–196.

Pikó B. (2001): A demokrácia, a diktatúra és a posztszocializmus társadalom-lélektana. Valóság, 44: 12–21.

Pikó B. (2002): Socio-cultural stress in modern societies and the myth of anxiety in Eastern Europe. Administration and Policy in Mental Health

Pikó, B.–K. M. Fitzpatrick (2001): Does class matter? SES and psychosocial health among Hungarian adolescents. Social Science and Medicine, 53: 817–830.

Pollock, K. (1988): On the nature of social stress. Production of a modern mythology. Social Science and Medicine, 26: 381–392.

Rosenhan, D. L. (1973): On being sane in insane places. Science, 179: 250–258.

Surtees, P. G.–N. W. J. Wainwright–C. Brayne (2000): Psychosocial aetiology of chronic disease: a pragmatic approach to the assessment of lifetime affective morbidity in an EPIC component study. Journal of Epidemiology and Community Health, 54: 114–122.

Szasz, T. S. (1961): The Myth of Mental Illness: Foundations of a Theory of Personal Conduct. New York: Paul B. Hoeber

Szasz, T. S. (1963): Law, Liberty and Psychiatry. Syracuse: Syracuse University Press

Szasz, T. S. (1991): Diagnoses are not diseases. The Lancet, 338: 1574–1576.

Szasz, T. S. (1997): Mental illness is still a myth. Review of Existential Psychology and Psychiatry, 23: 70–80.

Thoits, P. A. (1989): The sociology of emotions. Annual Review of Sociology, 15: 317–342.

Tomasello, M. (1999): The human adaptation for culture. Annual Review of Anthropology, 28: 509–529.

Torrey, E. F. (1972): The Mind Game: Witchdoctors and Psychiatrists. New York: Emerson Hall

WHO International Consortium in Psychiatric Epidemiology (2000): Cross-national comparisons of the prevalences and correlates of mental disorders. Bulletin of the World Health Organization, 78: 413–426.

Williams, A. W.–J. E. Ware Jr.–C. A. Donald (1981): A model of mental health, life events, and social supports applicable to general populations. Journal of Health and Social Behavior, 22: 324–336.

Zola, I. K. (1982): Medicine as an institution of social control. Sociological Review, 20: 487–504.


* A tanulmány a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János kutatási ösztöndíja keretében készült.