A nagybirtok agrárértelmisége az úri dilettantizmus és a költségkímélés kettõs szorításában

A 19. század elején agrárértelmiségrõl elsõsorban a nagybirtokkal kapcsolatban beszélhetünk. Bármilyen definícióját adjuk is az értelmiség fogalmának, mindenképpen eleme lesz annak valamilyen elkülönült, többé-kevésbé formalizált tudás gyakorlati célokra való alkalmazása. Ilyen, speciális tudással rendelkezõ alkalmazottakat jelentõs számban találunk a nagybirtokon. Ezeket különbözõ szakmai és foglalkozási megjelölések alatt szemlélhetjük Fényes Elek (1847a) 1846-os állapotokat tükrözõ gazdatiszti sematizmusában (tiszti névtárában).¹

1. táblázat
Alkalmazottak összlétszáma birtokcsoportok és alkalmazotti kategóriák szerint 1847-ben

Birtokos	Alkalmazottak száma kategóriánként								Összesen
	Ügyvéd	Mérnök	Orvos	Sebész	Erdész	Tiszt	Vadász	Egyéb
Kamara	17	23	2	10	203	306	0	7	568
Közalap.	2	0	1	2	10	99	16	2	132
Egyház	92	13	3	7	52	600	17	6	790
Magán	292	115	33	14	356	2759	122	62	3753
Város	2	0	0	0	2	7	0	0	11
Összes:	405	151	39	33	623	3771	155	77	5254

Az itt szereplõ szakmai csoportok majdnem mindegyikét lehetne vidéki értelmiséginek is nevezni, de agrárértelmiséginek persze csak a gazdatisztet és az erdészt. Az erdész egy külön világ lévén, az alábbiakban elsõsorban a gazdatisztek állnak a figyelem középpontjában. Nos, ebben a táblázatbeli felsorolásban, ahol a gazdatisztek az ügyvédet, orvost és a mérnököt követik, önként adódik a kérdés, hogy miben állt a legnagyobb létszámú csoport, a gazdatisztek "speciális tudása", amelyre támaszkodva a többi értelmiségi csoport módjára tekintélyük, jövedelmük, társadalmi helyzetük javítását megkísérelhették volna. Bizony, olyan jellegû sajátos, tudományos alapokra támaszkodó, külsõk, laikusok számára nehezen hozzáférhetõ, a szakma gyakorlói számára viszont egységes fogalomkészletet és módszereket biztosító tudásanyag, mint amilyen ekkor már az orvosoké vagy a jogászoké volt, a mezõgazda-sággal kapcsolatban ekkor még nem kristályosodott ki. Maga az óvári intézetalapító, Wittmann is kétségbe vonta ilyen mezõgazdaság-tudomány létét. Így írt:

"Man hat die Idee festgesetzt, der theoretische Theil der Landwirthschaft bestehe in Erlernung gewisser, auf die Landwirthschaft Bezug habender Hilfswissenschaften, und die Agricultur-Chemie ... sey die eigentliche Basis davon. Nun kommt es aber bey dem ausübenden Ökonomen am meisten auf richtiges Denken, Urtheilen, und Schließen an, wozu die festen Grundsätze, von dem man in jedem Falle ausgehen soll, fehlen, da es uns an einer eigentlichen Wissenschaft der Ökonomie noch ganz gebricht..."² (Wittmann 1825: 6)

Mivel azonban Wittmann is meg volt gyõzõdve az egységesítõ tudományos paradigma fontosságáról, egyfajta fejlõdéstipológiával, "eine Art landwirthschaftliche Geschichte" felvázolásával próbálta ennek hiányát ellensúlyozni. Felfogását az általa alapított és vezetett óvári intézetben elõadásaiban és azok nyomtatott változataiban is igyekezett terjeszteni.

Titkos és csodálatos tudás, arkánum híján a gazdászat és a gazdászok két tûz közé szorultak. Egyrészrõl mindenki érteni vélt a mezõgazdasághoz. Bartosságh (1830) – az Apponyiak jószágigazgatója, nyugdíjazása után a híres Apponyi-könyvtár vezetõje – urak és gazdák mérhetetlenül eltúlzott bizalmát saját gazdálkodási képességeikben ahhoz hasonlította, mint mikor a szabó, cipész vagy fazekas "estve a kortsmába az... Országok kormányozásáról és Európa Equilibriumjáról okoskodik", vagy mikor ugyanezek az asztalon kiömlött sörbe rajzolgatva seregeket mozgatnak, és csaták esélyeit latolgatják. A földesúri dilettantizmusra folytonos a panasz a század tízes és húszas éveiben, a polihisztor Karl Georg Rumy, aki 1813-16 között a Georgikon tanára is volt, a racionális birtokirányítás egyik követelményének tartja, hogy: "Vigyázni kell, ne hogy az uraságnak alkalmatlan parancsolatjai által más szükségesebb gazdaságbéli foglalatosságok a gazdaság folytatásának kárával hátráltassanak" (Rumy 1818: 91). A munkaadói dilettantizmus ellen csak azzal lehetett védekezniük a gazdatiszteknek, hogy a gazdászat tudományos alapjait hangsúlyozták. Ezek az alapok viszont, mint említettem, ingatagok voltak: egyrészt az agrokémia és a biológia fejletlensége miatt, másrészt paradox módon éppen a modern mezõgazdasági termelés német teoretikusainak korai sikere kapcsán. Thaer nyomán a hazai gazdászati írók is a "nachhaltiger Nutzen" fogalmát állították a középpontba, ahogy Bartosságh (1837: 14) fogalmazta:

"A mezei Gazdaság oeconomiája alatt nem egyebet értünk, mint azon ügyességet, mi szerint földbirtokunkból tulajdon szükségünket fölözõ tiszta nyereséget szerezhetni."

Ugyanezt állapította meg a század végén az American Society of Engineers kongresszusa is: "Engineering is the science of making money." Ez az álláspont viszont nem segíti a tudásanyag sajátosságának, "ezoterikus" jellegének hangsúlyozását. Nem meglepõ tehát, hogy a szociológusok szerint nem is sikerült megszilárdítani a mérnöki szakma professzionális jellegét és munkaadóival szembeni helyzetét annyira, mint például a jogászoknak vagy az orvosoknak (Larson 1977).

A gazdatiszteknek hasonló veszélyekkel kellett szembenézniük. A tiszteket alkalmazó nagybirtokok – takarékosságra törekedve – szívbõl egyetértettek a mezõ-gazdaságtan Bartosságh-féle haszonelvû definíciójával. Sem a tisztképzést nem pártolták saját birtokaik szükségleteit meghaladó mértékben (a közismert kivétel, a Georgikon erõsíti a szabályt), sem annak tartalmát és terjedelmét tekintve nem engedték, hogy nagyon elszaladjon a ló a gazdatisztekkel. Amellett tehát, hogy a gazdasághoz mindenki érteni vélt, a – Kölesy Vince szavával nevezve a tárgyat – "mezõgazdaság-mûvészet" elfogadtatásának útjában álló másik akadály éppen a nagybirtokok racionálisabbá váló költséggazdálkodása, "kemény költségvetési korlátja" volt.


Az agrárértelmiség munkajogi függõsége és köztes rendi helyzete

Sem a gazdatisztek fogalmát, sem kötelezettségeit nem szabályozta országos jogszabály a 19. század második feléig. Jogszokásként, törvényi szabályozás nélkül alakult ki a tisztek számadási kötelezettsége, valamint az úriszék illetékessége a tisztek szolgálati ügyeiben és különösen számadásainak elbírálásában.³ Ez két vonatkozásban volt fontos meghatározója a gazdatisztek helyzetének. Egyrészt nemes és nem nemes egyazon bírói hatóság alá került. Másrészt e bíróságnak igen kiterjedt hatásköre volt.

"[Nemességére vagy személyi állapotára tekintet nélkül] ...az Uraik vagy Elöl-járóik által a számadó Tisztek ha számot adni nem akarnak vagy nem adhatnak, vagy a reájuk bízott jószág az elégtételre megkívántató fundus nem léte miatt veszedelembe forog, megfogattathatnak, jószágaik annyival inkább zár alá tétettethetnek." (A magyar polgári törvény 1824: 36.)

Ezek szerint már akkor is lefogták a tisztet, illetve zárolták a tiszt vagyonát, ha az nem látszott elegendõnek a számadásokban mutatkozó hiány pótlására. Levéltári forrásokból sok életbeli példa is idézhetõ ilyen szigorú bánásmódra, sõt, olyan eset is található, ahol még a számadások megvizsgálása elõtt bekövetkezett a gyanús tiszt vagyonának elkobzása.⁴ Az alkalmazás és munkavégzés jogi szabályozatlansága és a gyakorlat szigorúsága igen bizonytalanná tette a tisztek életét, nemcsak az elcsapatással, de a vagyonelkobzással is mint reális lehetõséggel kellett számolniuk.

A tisztek alkalmaztatásának másik sajátossága nem egyéni életük kockázataira hatott, hanem az egész csoport kollektív társadalmi helyzetét, a rendi társadalomban elfoglalt pozícióját befolyásolta. Az ugyanis, hogy a tágan vett szolgálati ügyekben egyazon joghatóság, az úriszék bíráskodása alá került nemesi és közrendû születésû gazdatiszt, az, hogy a nem nemes tisztek is mentességet szereztek a beszállásolás, elõfogat-állítás, a paraszti adófizetés alól, sõt, a paraszti születésû gazdatiszteket is a nemesekkel azonos módon adóztatták, mindez egy bizonyos köztes helyzetet, közbülsõ rendi minõséget hozott létre a két alapegység, úr és paraszt között. Ez a közbülsõ pozíció nyilván a hidat jelentette a közrendûeknek, akik 30-40 százalékát is adhatták az egyes nagy igazgatási szervezeteknek.⁵ Mit jelentett ez a nemesi származású tiszteknek? A deklasszálódás útját?

Ez nyilván attól függött, hogy milyen távolra kerül egymástól a nemesi rendi minõség és a gazdatiszti foglalkozás és élethelyzet rendi rangja. Utóbbi relatív emelését több tényezõ segítette. Egyrészt segített az a Mályusz óta ismert, de kimerítõen nem elemzett tendencia, amelynek során a reformkori köznemesség jelentõs tömegei hivatalnok, illetve értelmiségi pályákra áramlottak. Mivel a gazdatiszti élet is az egyik olyan élettér volt, amelyet a jogászkodás, hivatalnokoskodás mellett a vármegye, illetve a családi birtok keretein belül már nem boldoguló, vagy éppen e kereteket túlnövõ köznemesség kitölthetett, nyilván nem ragaszkodott az éles disztinkciókhoz. Viszonylag nehéz összesítõ, vagy különösen számszerû képet kapni a gazdatiszti állásnak errõl a funkciójáról, vagyis nehéz megmondani, mekkora volt a megyei nemesség demográfiai fölöslegének vagy elszegényedõ rétegeinek ez a lerakóhelye. A név alapján elõször mindig az tûnik szembe, hogy X. Z. gazdatiszt valamelyik régi megyei család sarja, de az illetõ családfa ezen sarjadó ágának erejét nyilván csak a család mindenkori vagyoni helyzete és a testvérek száma ismeretében lehetne meghatározni.

A gazdatisztek azonban nemcsak sajátos foglalkozási csoportként alkottak átmenetet a rendi társadalomszerkezetben. Árulkodó, hogy amennyiben a gazdatiszti foglalkozás gyakorlói nem tartoztak a nemességhez, õket az egykorú források a rendi társadalom emancipálódó nem nemesi rétege, a honoráciorok közé sorolták be.

"[A] földesuraknak és nemeseknek is tisztviselõi és szolgái is, ha tsak a bérekbõl és az uraságnak majorság földeibõl élnek, annyival inkább tehát a közönséges hivatalban lévõk, a királyi kamarához tartozó, vagy a tudományok s a vallás feltartására rendelt jószágok körül fáradozók, a közönséges tanítók és más tisztes rendben, karban lévõk (Honoratiores), jóllehet nem nemesek, adót nem fizetnek, azon terheknek tehát, mellyeket a nemesek viselnek (a millyenek az insurrectio s arra tejendõ kõltség és a királynak ollykor adatni szokott ajándék, vagy segedelempénz) õk is részesei lenni tartoznak." (A magyar polgári törvény 1824: 38.)

Az idézet jogi kézikönyvbõl származik, de hûen tükrözi a valóságot, a megyei honorácior-összeírásokban a gazdatiszteket tényleg a honoráciorok között írták össze. Így a gazdatisztek – szakmaként való elismerésük fordulataitól függetlenül – osztozhattak a honorácior réteg rendi emancipációjának sikerében, s 1848-ig velük együtt közeledett státusuk a nemesekéhez.

Mekkora csoportról beszélünk tulajdonképpen, amikor gazdatiszteket emlegetünk? A gazdatiszteket a többi értelmiségi csoport becsült létszámadataival hasonlítja össze a 2. táblázat.

2. táblázat
Értelmiségi kategóriák létszámviszonyai a 19. sz. elsõ felének statisztikai becsléseiben

Kategória	Schwartner 1809	Fényes 1842	Fényes 1847
Egyháziak	15 600	15 754	16 325
Tanárok, tanítók	8 000	9 717	10 622
Kir. hivatalnokok	3 400	4 304	3 954
Megyei tisztviselõk és alkalmazottak	5 527	6 075	2 623
Városi tisztv., alk.	8 468	4 429	4 825
Hivatalnokok a kat. határõrvidéken		2 855	2 539
Gazdatisztek	11 068	14 548	6 540
Ügyvédek	2 000	5 000	4 123
Jegyzõk (falu, mezõv.)	10 000	6 540	1 728
Orvosok, seborv. stb.	2 500	2 568	3 235

Forrás: Schwartner 1809; Fényes 1842a: 107-114; 1842b: 107-114; 1847b: 45.

Látható, hogy csoportosítástól függõen az értelmiségi szerep egyik legnagyobb blokkját adják, különösen ha számításba vesszük, hogy a megyei és városi "alkalmazotti" kategóriában egyaránt ott van a hajdú, a bába és a börtön õre, a tanító pedig faluhelyen gyakran egy obsitos altisztet jelentett. A gazdatiszthez ennél "szakszerûbb" képzeteket társítunk.

Itt azonban be kell vallani, hogy az eddigiekben egy kissé csaltam. Akár szakmai minõségük elismertetése, akár rendi státusuk emelkedése útján képzelhetõ is el a gazdatisztek társadalmi helyzetének javulása, sem szakembernek, sem úriembernek nem vált volna be a gazdatisztek összessége. Pethe (1819), Szilágyi (1823) és mások már az 1810-es, illetve az 1820-as években a pozitív mellé egy negatív sztereotípiát is megalkotnak arról a gazdatisztrõl, aki az urasággal szemben a személyes szolga vagy a kegyenc helyzetében van. Ezekben a pozíciókban szerintük többnyire idegent találni. Ilyenformán a "theoretico-practica gazdálkodás megtanulására tetemes költséggel fáradozó férfiút... újíttó vagy más tehetetlenség billegével tzímerezték" az inasból vagy lakájból lett följebbvalók, illetve valamely "díb, dáb Német vagy Tseh emberke" (Szilágyi 1823: 88).⁶

Az idegenekkel szembeni panaszban feltehetõen keveredik érdek és valós sérelem: Az urak nemcsak inast vagy lakájt hoztak külhonból, de képzett gazdatiszteket is (Appeltõl Wittmannig), akikkel szemben a helyben szolgálók a megüresedõ állások betöltésének monopolizálására törekedtek. A fenti kijelentésben azonban nem az idegenellenesség érdemel figyelmet. Szempontunkból érdekesebb a személyes szolgálat és a gazdasági szakismeretek nélküli munkafelügyelõi szerep megbélyegzése, a "nem igazi tiszt" negatív szterotípiájában a vonzóval szemben a taszító pólus megalkotása. Korizmics László az 1840-es években így ítél:

"Ollyant én tisztnek nem értek, ki urának nadrágot porol, és ispánnak nevezik; olyant sem tartok tisztnek, ki a határt kerüli, napszámosokat õriz, s vasárnap conamore le issza magát. Tisztnek tartom azt, ki gazdasági isméretei és tudománya után él, oskolákat végzett, gazdaságot kezel kizárólag s a hazának termesztõ emel-tyûje." (Korizmics 1841)

A tiszteknek ezt a típusát elsõsorban a progresszív nagybirtokon találjuk meg. Ezt érdemes külön tekinteni (lásd 3. táblázat). Megfigyelhetõ, hogy a nagybirtokok átlagos tiszti létszáma elég alacsony.

3. táblázat
Alkalmazottak létszámának átlagai birtokcsoportok és alkalmazotti kategóriák szerint 1847-ben

Birtokos	Ügyvéd	Mérnök	Orvos	Sebész	Erdész	Tiszt	Vadász
Kamarai	1	2	0	1	17	26	0
Közalap.	0	0	0	0	1	14	2
Egyházi	2	0	0	0	1	13	0
Magán	2	1	0	0	2	16	1
Városi	2	0	0	0	1	3	0
Összes birt. átlaga	2	1	0	0	2	15

A 4. táblázatból viszont azt láthatjuk, hogy az egy birtokigazgatási apparátusra esõ viszonylag csekély átlagos tisztilétszám félrevezetõ, és az igazgatási apparátusoknak voltaképpen két fajtáját kellene élesen elkülöníteni: a rengeteg egy-két fõs "birtokigazgatást" és a körülbelül 50 nagy igazgatási testületet, amely az országban tevékenykedõ összes tisztnek több mint a felét alkalmazta.

4. táblázat
Az alkalmazott gazdatisztek száma és az adott alkalmazotti kategória összlétszámán belüli aránya a tisztilétszám szerint legnagyobb birtokok fölsõ negyedében

	Ügyvéd	Mérnök	Erdész	Tiszt
Összes alkalmazott száma alkalmazotti kategóriánként	411	151	618	3775
Ebbõl a birtokoknak az apparátus létszámnagysága szerinti felsõ negyedében	186	112	307	2190
Összes alkalmazott kategóriánként, százalék	100	100	100	100
Ebbõl a birtokok felsõ negyedében, százalék	45	74	50	58

Az apparátusuk nagysága szerint sorba rendezett birtokok felsõ kvartilise: 18 tiszt. Az ennél nagyobb, vagyis 18 tisztnél többet foglalkoztató 51 apparátus alkalmazta tehát az ország összes gazdatisztjének 58 százalékát.

A kétféle apparátust nem egyformán ismerjük, szinte minden információnk a nagy létszámú típusra vonatkozik. A korrekt összehasonlítás hiányában is joggal feltéte-lezhetõ, hogy a Korizmics által igazi tisztnek tekintett figurát a progresszív nagybirtok nagy létszámú, bürokratizált apparátusában találjuk.


A gazdatisztek félsikerei a 19. század derekáig

A gazdatiszteknek mind rendi emancipációs kísérlete, mind szakmai minõségüket hangsúlyozó és igényeiket arra alapozó, szociológiai terminusszal professzionali-zációs stratégiája csak félsikereket hozott. Ez a tény viszont a fentiekben vázolt, gyenge kiinduló helyzetet tekintve figyelemre és elemzésre méltó eredmény.

A gazdatiszteket a reformkorban bevették a honoráciorok közé. Ez azonban megyei döntés volt, és így megyénként különbözõ idõben és tartalommal született.⁷ A honorácior "rendet" az 1848. évi V. tc., a választójogi törvény rendelkezései hozták létre országosan egységesen. Itt viszont – a törvényszövegben – nem említik a gazdatiszteket! Amibõl Vörös Károly kutatásai szerint olyan botrány lett, hogy Szemere Bertalan belügyminiszteri rendelettel volt kénytelen módosítani a választójogi törvényt (Vörös 1975).⁸ Ez persze ismét a réteg erejét is jelzi.

Szakmaiságuk demonstrációját az segítette volna elõ a legjobban, ha a szakma gyakorlásának feltétele valamilyen formális képzésén való átjutás lett volna, és – illetve vagy – ha valamilyen vizsgarendszer szûri meg a szakma gyakorlására vállalkozókat. Eddig az állapotig egészen 1848-ig nem jutottak el. A Georgikon és az óvári intézet falai között együttesen, a képzett diákok számának legoptimistább számításával – lemorzsolódást, más pályára állást figyelmen kívül hagyva is – csak az 1847-ben tevékenykedõ összes magyar gazdatiszt 36 százaléka fordulhatott meg egyáltalán, de valószínûbb a 20 százalék alatti arány.⁹ Ez még a nagy apparátusokban foglalkoztatott létszámnak is csak harmada. Annál tehát sokkal több, mintsem hogy csodabogárszámba mentek volna a tanult tisztek, de annál sokkal kevesebb, mintsem hogy a tisztek mint réteg presztízsét, társadalmi helyzetét önmagában erre lehetett volna alapozni.

Fölmerül a kérdés, voltak-e a gazdatiszteknek más alternatívái is szakmai minõségük, képzettségük nyilvánosság elõtti igazolására, ezen keresztül presztízsük emelésére.

A racionális költséggazdálkodás nyilván nem akadályozta meg a nagybirtokot abban, hogy képzett munkaerõ alkalmazására törekedjék. Ezt viszont nem annyira többéves intézményes képzés keretében, különösen nem nyilvános, vagy éppenséggel állami intézmény közbejöttével kívánta megoldani. A tisztek többé-kevésbé formalizált képzésénél elterjedtebbnek tûnik számomra, noha csak szórványos utalások alapján, az alkalmazott vagy alkalmazásba álló tisztek uradalmi szervezésû, "belsõ" szakmai vizsgáztatása. Ez viszont nem volt nyilvános jellegû, hanem elvben csak az adott nagybirtokra volt érvényes. Mivel azonban a tisztek állásváltoztatáskor nagyrészt az egymással kapcsolatban levõ birtokosok és birtokok között mozogtak, mégiscsak lett a vizsgáknak valamiféle, az adott birtokon túlnyúló ereje. Maga a szakmai képzés viszont, költségéivel és fáradtságával, a tiszti állásra aspirálók vállára hárult.

Tág tere nyílt tehát a tiszti önképzésnek, harmóniában az arisztokrata munkaadók elvárásaival, akik segítették is az önképzési törekvéseket. Van adat rá, hogy a tisztek az úr könyvtárát használják, sõt arra is, hogy külön nekik rendelnek könyveket. Ám a legfontosabb lehetõséget a munkaadó az ismeretszerzéshez azáltal nyújtotta, hogy a nagybirtokokon elsõsorban a praktikánsokat és írnokokat, ám kisebb mértékben a tiszteket is tudatosan körbeforgatták, rotálták.

Ez persze eredetileg nemcsak a képzés eszköze volt. A rotálás egyrészt azt segítette, hogy a fiatal tisztjelöltek (az írnokokból késõbb majdnem kivétel nélkül tiszt lett) különbözõ táji adottságokat és gazdálkodási rendszereket is megismerjenek. Másrészt viszont azt is szolgálta, hogy mind a fiatal írnokok, mind a náluk lassabb ütemben, két-három évente áthelyezett tisztek helyi kapcsolathálói szétszakadjanak, illetve az új szolgálati helyen az ottani, összebarátkozott helyi csapat játékaiba új ember figyelõ szeme tekintsen be. Ez a tisztek ellen indított vizsgálatok tanúsága szerint néha valóban lehetõvé tett némi ellenõrzést, de még gyakrabban visszájára fordult. Az említett vizsgálatok ugyanis ismétlõdõen azt mutatják, hogy a sikkasztással vagy hûtlen vagyonkezeléssel vádolt tisztek házánál lakó, asztalánál étkezõ írnokok és gyakornokok valahogyan éveken keresztül sem figyeltek föl valamiféle rendellenességre. Ezek szerint a rotáció nem csak más tájat, gazdálkodási rendet ismertetett meg a gyakornokkal, írnokkal, hanem "szocializálta" is, bekötötte õt a csoportlojalitások hálójába.

Mindenesetre a kimondott szakmai képzés lehetõségei összességében szûknek mondhatók. Ugyanakkor a tiszti állomány a kor mércéjével mûveltnek számított. Általános volt a latintudás, amit középiskolában szereztek meg. A Károlyi-birtokokon 1814–18 között szolgáló azon 161 tiszt közül, akinek megmaradtak a személyi adatai, 150 biztosan tudott latinul, és mindössze négyen voltak, akik nem tudtak.¹⁰ A Batthyány-tisztek 1818–21-es 74 fõs állományából 60-ról ismert latintudásuk.¹¹ A fenti idõpontokban és birtokokon a tisztek egy részérõl tudjuk, hány osztály elvégzését jelenti a latintudás: a tisztek fele-háromnegyede legalább philosophiát végzett, ezek közül egy-kettõ legalábbis elkezdett jogi vagy teológiai tanulmányokat is.¹² A gazdatiszt tipikus képzettsége 1848 elõtt tehát a latin középiskola és a praktikánsélet gyakorlati képzése.

Megjegyzendõ, hogy a felsõfokú képzettséget tekintve a jogi képzettség sem lehetett ritkább, mint az agronómiai, georgikoni. Az alkalmazott uradalmi ügyvédek nagy számán kívül erre utal, hogy 1846-ban hites ügyvédeket találunk nemcsak az ügyészi, jegyzõi, levéltárosi állásokban, de például a fóti és a kéci uradalomban ispánokként, a vásárhelyi uradalomban írnokként, Károlyi György nagykárolyi központi igazgatásában napidíjnokként (Fényes 1847a). Ebben persze tükrözõdik a reformkori jogásztúltermelés is, de más is. Föltehetõ ugyanis, hogy a jogi ismeretek jelentõsége a piacosodó agrárüzemek számára az agronómiai ismeretekével vetekedhetett. Evvel kapcsolatban a vízszabályozásokkal, az addig extenzíven használt vízjárta vagy erdõs területek mûvelésbe vonásával kapcsolatos birtokjogi problémákra lehet utalni, amelyek megoldására 1807 óta a "feudális" magyar jog is egyre újabb eszközöket kínált. Ezek szerint a jog tanulása is tekinthetõ bizonyos mértékben szakképzésnek – de agrárértelmiség megkülönböztetõ jegyeként ezt nyilván nem vehetjük. Hasonló a helyzet az uradalmakban szintén jelentõs számban alkalmazott mérnökökkel kapcsolatban (lásd fent a 4. táblázatot).

Voltak azonban a gazdatiszti csoportoknak a szakképzésen és a tudás presztízsén kívül más eszközei is helyzetük megerõsítésére. Az egyik ilyen tényezõ a például a Magyar Gazdasági Egyesület (MGE) tevékenysége, egy másik a gazdatiszti publicisztika volt, mely nagyrészt az MGE lapjának, a Magyar Gazdának hasábjain bontakozott ki. Az MGE arisztokrata patronálással, de 35-40 százalékban gazdatisztekbõl és erdészekbõl álló tagsággal és ugyanezekbõl a csoportokból verbuválódott vezetõséggel és aktivistákkal mûködött.¹³

Az MGE még a tiszti szakma intézményben szerzett képzettséghez kötéséért is keményen harcolt. 1843-ban az MGE kérte az országgyûlést, javasolja "Középponti Gazdaképzõ Intézet" nyilvános, az egykorú akadémiákkal egyszintû intézményként való fölállítását (Emlékirat… 1843; vö. Erdei Aranka 1985). A javaslatot az alsótábla 1844-ben nemcsak tárgyalta, de támogatta is; igaz, a kértnél lényegesen szerényebb anyagi alapokon. A fõrendiház viszont nem nyitott vitát az elõterjesztés fölött, igaz, nem evvel kapcsolatos ellenérzései, hanem az országgyûlés berekesztése miatt. Az MGE titkára, Török János viszont annyira hitt ebben az eszmében, hogy saját pénzét is egy képzõintézetbe fektette.¹⁴ A Cegléd melletti majoros gazdákat képzõ intézet létre is jött, az MGE arisztokrata vezetõi (pl. gróf Károlyi György) által kölcsönökkel támogatva. A majoros gazda persze úgy viszonylik a gazdatiszthez, mint a hadseregben az altiszt a tiszthez. Ám az, hogy Töröknek legalábbis 1852-ig sikerült mûködtetni vállalkozását, mutatja a képzés eszméje iránt továbbra is megnyilvánuló többoldalú szimpátiát. Talán lehetett volna folytatása is az 1844-es kezdeményezésnek. Összességében azonban a képzési rendszer létrehozására irányuló erõfeszítés is csak egy félsiker volt.

Még nehezebben fogható meg az MGE-publicisztika hatása és hatókörének változása. A század elsõ két évtizedének gazdászati irodalma vagy egy pár nyugdíjas jószágigazgató úri passziója, mint például Bartosságh munkássága, vagy hányatott életû emberek hõsies és lapjaik, könyveik kereskedelmi sikerét tekintve bukásra ítélt küzdelme (Pethe,¹⁵ Angyalffy, Lánghy, Lencsés¹⁶). A Magyar Gazda, az MGE hivatalos lapja, az 1840-es években viszont az ország egyik legolvasottabb nem irodalmi folyóirata, eltartja magát és szerkesztõjét, kalendáriuma pedig jelentõs nyereséget hoz. Galgóczy szerint: "A Magyar Gazda hasábjain a fõ és középbirtokos osztály elismert vezérférfiait tömegesen találjuk íróképp szerepelni. ...Mi volt természetesebb, mint hogy a gazdatiszti közönség ...elõszeretettel kezdett író- és olvasóképp is seregelni azon téren, ahol kenyéradó földesurait jó példával elõrehaladni látta ..."¹⁷ Ez persze csúsztatás, az arisztokratákat megtaláljuk mint védnököket minden MGE-rendezvényen, megtaláljuk mint alapítványt tevõ "alapító" tagokat az MGE tagjai között, de éppen szerzõként nagyon-nagyon ritkán találkozunk velük az MGE lapjában. Galgóczy visszatekintõ gesztusa, mellyel a Magyar Gazda sikerét mintegy átadja a felsõbb osztályoknak, inkább a lap szerkesztõi és levelezõi által demonstrált társadalmi tisztelettudásnak szemléltetése. A dolog lényegéhez tartozott ugyanis, hogy mind a Gazdasági Egyesületet magát, mind pedig a kebelében indult gazdaságpolitikai vagy ismeretterjesztõ mozgalmakat tekintve az élre mindig arisztokrata zászlóvivõ került – míg az effektív irányítást többnyire egy szerény vagyonú értelmiségi, gyakran az illetõ arisztokrata kliense végezte. Annál föltûnõbb, hogy a Magyar Gazda a formális tisztelet ünnepélyes, rituális kinyilvánítása mellett ugyanakkor sorban publikálta a gazdatisztek pozíciójának javítását célzó, a birtokosokkal szemben meglehetõsen kritikus hangvételû cikkeket. Ezek a negyvenes évek végén már akár sajtókampánynak is tekinthetõk. A gazdatiszti és munkaadói viszony munkajogi rendezését nem sikerült elérni, sem pedig a gazdatisztek nyugdíjjogosultságának valamilyen jogi keretszabályozását. De a gyakorlat változóban volt, bár az "úr kegyébõl", de kidolgozott alapszabály szerint mûködõ nyugdíjintézetek terjedõben voltak, és a tisztek és földesurak közötti számadási perekben is átalakulóban volt a bírói gyakorlat. Ismét egy félsikere az amorf gazdatiszti csoportoknak.

Felmerül a kérdés, vajon mit jelentenek ezek a félsikerek, mi volt a hatásuk. Nem olyan-e a társadalmi pozíciók meghatározásáért és javításáért, illetve elõnyeinek évezéséért folytatott verseny, amelyben az dönt, melyik társaság szakítja át elõbb a jogszabályi kodifikáció célszalagját? Kapnak egyáltalán valamit a lemaradók is? Bizony, ha ennél a metaforánál maradnánk, tisztjeink még a korszak végén sem lennének se úriemberek, se szakemberek, csak valami törmelék, üledék, amely majd a dualizmusban belemegy az "úri középosztály" osztályképzõdményébe.

Én azonban nem választanám ezt a metaforát. A társadalmi réteg az emberek kölcsönös viszonyaiban jön létre, a jogszabályok csak rögzítik, ami a fejekben már végbement. Ha a tisztek tegezése eltûnik, ha sem kézi munkát, sem az úr személye körüli szolgálatot nem várnak el többé tõle, ha a vármegye hatásosabban avatkozik az elszámolási perekbe, ha a tisztek maguk is perbe fogják uraikat, és tanúskodnak kollégáik mellett, ha a nagybirtokokon terjednek a tisztek nyugdíjrendszerei és az úri kegyként kibocsátott nyugdíjszabályzat munkaadói kötelezettségvállalássá válik, akkor talán már nem a régi úr–szolga viszony modellje adja a mintát nagybirtokos és gazdatiszt viszonyához. Az új modellben a szolgálat immáron körülhatárolt, tárgyiasult, nem a szolgálatteljesítõ egész életét, hanem csak kompetenciáján belüli, szabályok szerint zajló tevékenységi körét érinti, alávetettsége sem az úr személyének, hanem a nagy szervezet szabályrendjének szól. A kliensbõl alkalmazott értelmiségi lesz. Mi segíthetett neki ennek elérésében?


A gazdatiszt mint új kulturális hegemóniák kovácsa

Talán nem felesleges rámutatni, hogy a réteg fejlõdésének csak egyik színtere a szakképzés, más, hasonló fontosságú színterei az irodalmi érintkezésben és az egyesületi életben, nem utolsósorban pedig a nagy szervezetek belsõ életében keresendõk. A kortársak szeme elõtt ezek ugyanannak a dolognak különbözõ oldalaiként jelentek meg. A kor szereplõi egységben látták az agrárértelmiség nemzetgazdasági nézeteit és irodalmi érdeklõdését, az igazgatási szervezetek modernizálását és a polgári életvitelt, a kenyérkereset intézményesült biztonságának elemeit a munkajogban és a nyugdíjrendszerekben és a liberális politikai nézeteket. Az utókor kutatója a szakképzési formák és intézmények történeti elemzései mellé oda kell hogy helyezze ezeknek a további aspektusoknak szociológiai, gazdaságtörténeti vagy éppen történeti antropológiai szempontú vizsgálatát is.

Az ilyen vizsgálatok elég könnyen megmutatják a csoport képviselõinek aktív részvételét a polgári kultúra jellegzetes intézményeiben, jelenlétüket fórumain, a polgárias viselkedés és életvezetés gyors elsajátítását. De ha a mezei gazdaság tudománya nem volt elég szilárd alap a professzionalizálódásra, hogyan lehetne a színházba járás, az olvasóköri tagság vagy a rendszeres sajtólevelezõi tevékenység a rétegbesorolás kritériuma?

De vajon jó volt-e a kiindulásunk? Csak úgy lehet-e egy reformkori társadalmi réteg keletkezésére gondolnunk, mint egy, a modern társadalomban differenciálódó rétegre, mely helyzete, tevékenysége vagy a rendelkezésére álló erõforrások sajátosságai alapján, valahogy ezekre építve vagy támaszkodva mintegy lefûzõdik más, korábbi társadalmi rétegrõl vagy rétegekrõl?

Egy ilyen differenciálódási, kristályosodási folyamat esetünkben nem megy maradéktalanul végbe. Ha tekintjük a reformkort felnõttként megért, 1768–1818 között született generációknak azokat a tagjait, akik vagy mint mezõgazdák a szaklexikonokban, vagy az MGE jubileumi évkönyvében mint a késõbbi "szakma" õsei szerepelnek, akkor olyan csapatot kapunk, melynek nemcsak a gazdatiszti foglalatoskodás volt az egyetlen esélye.¹⁸ E 38 fõs csoport egymást követõ állásait rekonstruálva azt látjuk, hogy bár messze a gazdatiszti beosztás a leggyakoribb, az állások között találunk Georgikon-beli vagy protestáns középiskolai tanári állást, bérlõi vagy municipiális tisztviselõi állásokat is. Az uradalmi szolgálat pedig, noha a leggyakrabban tényleg gazdatiszti állással azonos, jelentheti a mérnökösködést is.¹⁹

Föltételezett rétegünk tehát egy dolgot biztosan nem csinál: olyan lefûzõdést, elhatárolódást, mely megszüntetné a többi értelmiségi csoport irányába való átjárást, elvágná azokhoz fûzõdõ köldökzsinórjukat.

Hagyjuk tehát az agrárértelmiséget elkülönítõ klasszifikációs kísérletet, maradjunk annál, hogy a régi liberális nemességhez különbözõ úton-módon vegyes csoportok csapódtak hozzá, együtt alkotva a negyvennyolcas széles társadalmi koalíciót?

Ez nem lenne helytelen álláspont, de talán mégis többet tudhatunk ennél. Hiszen ha csak az említett 38 vezetõ agrárszakembert tekintjük, tudjuk, hogy abból 14 volt nemes, 10-nek ismert közrendi származása, 14-rõl pedig nem tudjuk megállapítani rendi állását. Ám a nemesi származásúak közül csak 5-nek volt valamekkora birtokkal rendelkezõ apja vagy tágabb rokonsága (Horhy, Balásházy, Fényes, Ghyczy és Hajnik családok), és ezekbõl egyetlen család képviselõje (Ghyczy) maradt birtokos, megyei és országos szereplõ. Mind a 4 másik birtokos nemesi származék távolkerült eredeti rendi helyzetétõl.²⁰

A "vegyes csoportok" mibenlétérõl tehát elég sokat tudunk, és minden ismeretünk arra mutat, hogy nem tanácsos ezt a társaságot a liberális birtokos nemességgel egybemosni, bármily nehéz is legyen "értelmiségiként" való definiálásuk. Ha folytatjuk az evvel való kísérletezgetést, akkor le kell küzdenünk azt az akadályt, amit az alkalmazott tudáskorpusz sajátosságának hiánya és az uradalmi szolgálat, különösen pedig az állások más szakmáktól való csekély távolsága, elkülönültsége jelent.

Ez nyilvánvalóan olyan alternatívát követel, ahol a csoport sajátosságát valamilyen funkciójában, szakmai jellegzetességek híján leginkább ideológiai, legitimációs funkciójában tudjuk megtalálni. Nagyon is lehetne à la Gramsci érvelni, és azt állítani, hogy a liberális birtokos nemességet támogató csoportok speciális teljesítménye a liberális világ, a jogállamban élõ polgári társadalom legitimációjának fölépítése lett volna.

Valóban, látható, hogy a gazdászati szerzõk szûken gazdászati értekezéseikben is újra meg újra politikai megjegyzések, kommentárok irányába kalandoznak el, továbbá hogy még amikor ezt kivételesen nem teszik, akkor is világos, hogy a szûken technikai témáknak, mondjuk, a pillangósok elterjesztésének vagy a hitelfelvételnek is közvetlen és jelentõs politikai implikációi vannak. Például a polgári földmagántulajdon intézményének kompromisszum nélküli bevezetése összes következményeivel: tagosítással, legelõelkülönözéssel, mezõrendõrséggel, polgári telekkönyvvel, jelzáloggal. Mutatja azt, hogy ezt nem csak ma és mi gondoljuk így, hogy a negyvenes évek elsõ felében már ezeket a társadalmi renddel összefüggõ nagy kérdéseket is tárgyalni meri a Magyar Gazda.

Ám ha a csoport legitimációs funkcióját az explicit politizáláson mérjük, abba ütközünk, hogy a politizálás szenvedélye nem különbözteti meg eléggé e csoportot. Hiszen ezekben az években mindenki komolyan politizál, az országgyûlési tárgyalásokon képviselt álláspontok naplókba kerülnek, és magánlevelekben bukkannak föl, mint az eljövendõ új világ elõhírnökei.

A réteg specifikumát véleményem szerint az hozta létre, hogy a társadalmi reform széchenyista koncepciója módot adott arra, hogy a gazdatiszti és mérnöki jellegû állások úgy-ahogy alakuló szakmai kompetenciára formált igénye összekapcsolódhasson az értelmiség legitimációs feladataival, az összekapcsolással mindkettõt megerõsítve. Hogyan?

Emlékezzünk, hogy a széchenyista reformprogram nem egyszerûen "óvatosságból" és nem csak a bécsi averziók elaltatására indított egy sor, a politikai intézményrendszerrel közvetlen kapcsolatban nem álló kezdeményezést, a lótenyésztéstõl a folyamszabályozáson át a kaszinómozgalomig és a hídépítésig. Igaz, hogy egy politikába szédült országban minden politikai jelentõséget nyer, a hídon átkeléskor vámfizetésre kötelezett nemes, a kaszinóban nem absztrakt elmesúrlódásra, hanem a kormány szapulására összejött fiatal nemzedék politikai botránnyá alakítja át a társadalmi nevelõdés, pallérozódás intézményeit. Egyes elemzések ebben a pontban némileg naivnak tartják Széchenyit, de azt ez az álláspont még erõsebben hangsúlyozza, hogy a híd vagy az Akadémia nem valamiféle ravaszul kitalált, cukorba csomagolt eszköz volt a haladás keserû orvosságának lenyeletésére, hanem Széchenyi a haladást nem elsõsorban a politikai intézményrendszeren, inkább az annak mûködését megalapozó értékrend, világszemlélet megváltoztatásán keresztül, egy tágabb összefüggésrendben képzelte el. Az országépítéshez foghatott az országgyûlésen is, de a kultúrán keresztül is (Akadémia), és legalább ennyire az anyagi kultúra és a vele kapcsolatos társadalmi tevékenységek, fogyasztás és gazdálkodás átalakításán át is.

Mivel ez nem Széchenyi-monográfia, és fõleg mivel ezt a feladatot mások igen magas színvonalon elvégezték, itt nem kísérelném meg nézeteinek akár csak rövid összefoglalását sem (Lackó 1977). Inkább azt konstatálnám, hogy az agrotechnikai, sõt a mérnöki szakközleményekben a reformkorban teljesen magától értetõdõvé vált az igény, hogy amit e szakmák képviselõi mûveltek, az nem kevesebb, mint országépítés. A gazdászati ismeretek alkalmazása, mely, mint láttuk, kevés a professzionalizációs stratégia megalapozásához, az 1840-es években mintegy szakralizálódott.

Az igazság persze az, hogy ennek is hosszabb elõtörténete van. A felvilágosodás nemzedéke, a georgikoni alapító atyák (Nagyváthy és Asbóth) sem csak úgy kedvtelésbõl méregettek és számolgattak. A privát haszon, Bartosságh cikkünk elején idézett definíciója is más szövegkörnyezetet idéz, mint a kapitalista profité. Mérni és számolni, magunk és üzemünk folyamatosan rendben tartani és a változó körülményeknek megfelelõen irányítani: ösztöneink, lustaságunk és tudatlanságunk, valamint a környezet tudatlanságának és vak véletlenjeinek legyõzését követeli meg. Röviden tehát az ész gyõz itt a véletlen és a természet felett.

De ez a hullám nem tudta a közgondolkodást átalakítani, elsõ fecske volt, mely nem csinált nyarat. Az agrárkonjunktúra a húszas években ellanyhult, és a Georgiko-non takarékoskodni kezdtek a nagy Festetich György kisebb formátumú utódai. Az elsõ kezdemények erõsen korlátolt hatósugarára legjellemzõbb, hogy nem lehetett eladni jelentõs példányszámban gazdászati lapot, ha mégoly tele is tették hasznos "tippekkel".

Ez változik meg a Gazdasági Egyesület megalakulásával és a Hitellel. Széchenyi gyakorlati szerepe a Gazdasági Egyesületben elég csekély, viszont a vele együtt dolgozó barátai (pl. Károlyi György) az egész reformkoron át ott vannak a vezetõségben, vagy egyenesen belõlük kerül ki az elnök és az alelnök. Még fontosabb, hogy a politikai változásokat illetõen a konzervatívabb arisztokraták nagy része szintén támogatja a gazdaságfejlesztési programot. Az MGE arisztokrata patrónusai tehát nagyrészt egyetértenek avval a felfogással, amely a társadalomátalakítást szakmai kérdésnek tekinti, és a negyvenes években a gazdatiszti és mérnöki munkát már a nemzeti-társadalmi reform "szakközegeiként" tiszteli.

A publicisztikai szövegek érveléseiben látható, minek jár a tisztelet, mit tekintenek önmagán túlmutató súlyú intellektuális vállalkozásnak. Egy része ezeknek még felvilágosodás kori örökség, például az adatok szorgalmas gyûjtése, melynek csak egy lineáris idõperspektívában és az egyéni és közösségi életet haladásként, ötrõl-hatra jutásként elgondoló léttervben van értelme. Más része már a romantikus stílus bélyegét viseli, mint az a felfogás, hogy a tudomány nemcsak a "humanitas" megnyilvánulásának formája vagy a közösség szolgálata, hanem személyes érdem, versengésben igazolódó egyéni kiválóság dolga is – akár a mûvészeti alkotások. Erre a felfogásra építenek a szüntelen pályázatok, csakúgy, mint a technológiai eredmények és megfigyelések állandó, szinte már rituális nevesítése a Magyar Gazda cikkeiben.

A legfontosabb, legkiemeltebb érdem, képesség vagy "plusz" az agrárértelmiség oldalán a negyvenes években egy sajátos csúsztatás eredménye. Ez a széchenyista koncepció perverziójának is tekinthetõ, bár a kritikai gonoszság nyilván megjegyzi, hogy mindenki felelõs azért, hogy miként lehet kiforgatni gondolatait. Arról van szó, hogy az 1840-es évek agrárértelmiségi publicisztikája elõszeretettel igyekezett politikai és társadalmi intézmények alternatívái helyébe technikai jellegû megoldásmódokat keresni, vagy az alternatívákat ilyen értelemben redukálni. Ez a gazdatiszti társaságnak azt az illúziót kínálja, hogy van egy ilyen sajátos kompetenciájuk, mellyel a demagógok által összezavart dolgokat visszavezetik a pozitív tudomány világába, az MGE arisztokrata patrónusait pedig avval nyugtatta meg, hogy e kérdésekben van technikai megoldás vagy olyan elrendezése a problémának, amely a "népnevelésen" keresztül lehetséges (implikálva persze, hogy ez a "népnevelés" is a nagybirtok kompetenciája).

Ehhez egy szelektív látásmód tartozott, hiszen a nyilvánvalóan konfliktusos helyzetekre csak nehezen lett volna alkalmazható. A Magyar Gazda szerkesztõi vonalát például az önkéntes, de szabályozott, ösztönzött örökváltság, a közlekedés fejlesztése, a nemesség részleges teherviselése, a mezõgazdasági iparok fejlesztése és a bérleti rendszer elterjesztése képezte. Ám teljesen hiányzott például a vámkérdés. Mikor 1843-ban egy nagy cikkben a szerkesztõ, Török a mezei gazdaság felvirágzásának akadályairól írt, akkor egyszerûen bizalmát hangoztatja, hogy az "országgyûlés Választmánya ...vámviszonyaink rendezésének sürgetõ szükségét bizonyosan velünk együtt mélyen érzi" (Török 1843: 1538). Hasonlóképpen nincs állásfoglalás a nemesi részleges teherviselésrõl, mégúgy sincs a közteherviselésrõl.

Az egyértelmûen fölállított célok és követelmények esetében a Magyar Gazda általában a nagybirtokosoknak, illetve az arisztokráciának legfájdalommentesebb módot választja: a közlekedés például fejlesztendõ, ám az utak és csatornák építésének költségeit azok viseljék, akik hasznát látják.

A társadalmi problémák technicista redukciójának legszebb példáit a birtokviszonyok átalakításával kapcsolatban láthatjuk. Török szerint például a "jószág-vevõk" õsiség által okozott birtokbizonytalanságát csökkentendõ "kívánatos, hogy az õsiség minélelõbb olly módosítást nyerjen, melly egyrészrõl a nemzetiség és a õsi családok fenntartását nem veszélyezteti, ellenben a szerzemények állandóságát minden utóbbi megtámadás ellen biztosítja" (Török 1843: 1538). Más helyen az ellentmondó két igény biztosítására az õsiségi jogigényeknek a vevõvel szembeni érvényesítésére viszonylag rövid, egyéves jogvesztõ határidõt javasol, tehát az õsiségi igény elévülését akarná bevezetni. A birtokképesség "tágasb körre" való kiterjesztését javasolja, ám ennek irreális jelentõséget tulajdonít, tudniillik hogy ezúton lehetne a "túlságos terjedelmû" jószágok feldarabolódását gyorsítani. A nagybirtokok tõke-, illetve hitelhiánya ugyanis csak az egyik megfogalmazása a tõke és a föld helytelen viszonyának, a másik megfogalmazás a tõkéhez képest fönnálló túlságos földbõség, amin éppenséggel a birtok egy részének eladásával, feldarabolásával is lehetne segíteni. Érdekes módon ezt az alternatívát ilyen módon Török is megfogalmazza, de a megoldást "nemesi birtokaink nyereséges eladhatása" feltételeinek megteremtéséhez, a közlekedés és értékesítés javításához, a birtokképesség kiterjesztéséhez kapcsolja. Arra nem következtet, hogy a birtokok túlságos terjedelme, extenzivitása miatt valamiféle birtokreformnak helye lenne. Igenli a robot, a dézsma és a legelõközösség megszüntetését, de csak úgy, hogy "a tulajdon- s magánjog szentsége egyoldalú népkegyelési vágynak fel ne áldoztassék" (Török 1843: 1541). Ez is ismétlõdõ formula a Magyar Gazdában, a teljes kárpótlás követelése a földesúri jogokért. Másrészt mindenki számára, beleértve a konzervatívokat is, világos, hogy a gyors megváltakozás a mezõgazdasági modernizáció elõfeltétele, ám a parasztok anyagi ereje ezt nem teszi lehetõvé, így általában a megváltás valamilyen meghitelezését tervezik, magán- vagy állami hitelintézetek, pénztárak útján, továbbá az egyezkedési folyamatot szabályozó törvényes rendszabályokkal remélik a gyorsítást elérni.

Igazán olyan pontokban határozott a Török-féle érvelés, ahol a nagybirtokosérdekek nincsenek érintve – technikai dolgoknál, a kincstár és az állami közigazgatás, a parasztok tennivalóinál. A mértékügy rendezése és a francia decimális rendszer bevezetése, illetve hazai tûzkárbiztosító intézet felállítása éppúgy szerepel programjában, mint egy javaslat a tagosítások gyorsítására azáltal, hogy a jobbágyi telekbirtokosoknak nemcsak többsége, de kisebbsége is kérhesse a tagosítást. Nagy teret kap a mezõrendõrség mûködésének javítása, a magántulajdon hatékony védelme, annak megakadályozása, hogy a mezõrendõrségi feladatokat ellátók ne maguk legyenek a legnagyobb tolvajok.

Az itt ismertetett Török-féle érvelés reprezentatívnak tekinthetõ. A sikert a heti kétszer megjelenõ Magyar Gazda példányszáma és az egyesület 1847-re ezer fõt meghaladó taglétszáma igazolja vissza, mely utóbbiban körülbelül 40 százalékban vesznek részt gazdatisztek és erdészek.

Az említett programnak van egy olyan pontja is, mely egyszerre volt konkrét intézményes javaslat és egy rejtett üzenet hordozója – ez a bérleti rendszer bevezetése. Ezt egyrészt a nagybirtok fent már tárgyalt üzemeltetési és gazdaságossági problémáinak megoldására szánták – így lehetett volna tulajdonvesztés nélkül csökkenteni a kezelhetetlen üzemméreteket. Ennek elterjesztéséhez egyrészt be kellett volna vezetni a bérleti jogintézményt minden részletével együtt a hazai jogba. Másrészt lábra kellett volna kapnia egy olyan fajta kooperatív magatartásnak, mely társadalmilag egyenlõtlen, aszimmetrikus helyzetû felek között sem csak a rövid távú elõnyök kíméletlen hajhászását jelentette. Éppen ez volt az üzenet – a modern ember képes egyrészt tolerálni a társadalmi rangkülönbségeket, másrészt lokalizálni azok következményeit, a gazdasági együttmûködést és érdekellentéteket szerzõdéses formákkal, a két fél jogi egyenlõségének talaján szabályozni. Erre a sokszor ismételt példát az angol viszonyok adták. A tisztelettudó, de a nagybirtokos arisztokratával jogilag egyenlõ és attól szakértelme folytán hosszú távú bérletet nyerõ gazdatiszt alakja nyilván tükrözte a réteg vágyait, a téma viszonylag csekély gyakorlati jelentõségéhez képest aránytalanul sokat szerepel az egykorú publicisztikában.

Összefoglalóan azt látjuk tehát, hogy az agrárértelmiségnek nincs ugyan sajátos monopolizálható tudáskorpusza, de elõnyt biztosít számára, hogy nyilvánosan és rituálisan elismerik sajátos (végeredményben illúziókon alapuló) modernizációs kompetenciáját. Ebben a korban õk a "jövõ mérnökei", hogy egy száz évvel késõbbi hasonló konstelláció politikai jelszavát idézzük. A réteget személyes reverenciája, begyakorolt kliensszerepe fûzi az arisztokráciához. A megyei elitekhez mért viszonylagos idegensége (rotáció!) és vagyontalansága zárja ki az ellenzéki szocializáció mûhelyeibõl. Saját kognitív eszközei – a kísérletezés, megfigyelés, rendszeres adatgyûjtés, a technikai nóvumok adaptációjában, a térbeli-idõbeli elrendezésekkel és a folyamatszerû szervezéssel kapcsolatban megnyilvánuló, adott keretek közötti izolált problémamegoldásra törekvõ gondolkodás – alkalmassá teszik a gazdasági-társadalmi problémák szakmaivá redukálásának föladatára. Bizonytalan társadalmi pozíciója pedig kellõ motivációt biztosít ahhoz, hogy elfogadja, hogy az õ jelentõségét a "mozgalom" adja, részvétele az országépítés nemes föladatában.

Annál hirtelenebb, szinte fölfoghatatlan változást jelentett, amikor 1849-ben a mozgalmi élet megszûnt, a jobbágyfelszabadítás által megrázott nagybirtok egyre nagyobb arányban adta bérletbe földjeit, és a kisebb bérleti üzemekbõl tömegesen elküldték a gazdatiszteket. A mérnököket nyilván fölszívta a vasútépítés. A többi csoport foglalkoztatási viszonyainak alakulásáról nincs adatunk, sõt még elbeszélõ forrásunk se. Az azonban bizonyos, hogy negyvenes évekbeli szerepére és szereplésére mint elveszett paradicsomra gondolt vissza az agrárértelmiség feladatot, állást és nimbuszt vesztett zöme.

E visszatekintõ gondolatokat az úri középosztály agrárius és keresztényszocialista irányokba forduló képviselõi fogalmazzák meg a század végén. Egy másik olyan korban, mikor országos társadalmi átalakulás, az átalakulással kapcsolatban megfogalmazódó politikai álláspontok, a vidéki középrétegek gazdasági helyzete és kompetenciája sajátos kölcsönhatásban együtt határozzák meg az agrárius klientúra – "gazdaosztály" – társadalmi helyzetét. De ez már egy másik történet.


Források és irodalom

Egy aradi [Bartosságh József] (1830): A gazdasági kormány

Bartosságh József (1837): A mezei gazdaság körébõl. Gazdasági Tudósítások, 2. (2): 14–21.

Batári Gyula (1994): A tudományos szaksajtó kialakulása Magyarországon
(1721–1867). Budapest

Deininger Imre (szerk.) (1885): A keszthelyi m. kir. gazdasági tanintézet (1865–1885) évkönyve az itt fennálló Georgikon (1797–1848) rövid vázlatával. Keszthely

Emlékirat Magyarország törvényhozóihoz a honi mezõgazdaság ügyében a Magyar Gazdasági Egyesület által. (1843) Pest. (Ugyanez megjelent: Magyar Gazda, 1844 (1): 1–6; 1844 (2): 20–26; 1844 (3): 33–38; 1844 (4): 49–58.)

Erdei Aranka (1985): Egy reformkori gazdasági tervezet és sorsa. Agrártörténeti Szemle, 27: 654–676.

Fényes Elek (1842a): Magyarország statisztikája I. Pest

Fényes Elek (1842b): Magyarország statisztikája. Pest

Fényes Elek (1847a): Magyar gazdatiszti névtár 1848. szökõ évre. Pest

Fényes Elek (1847b): Magyarország leírása I. Pest

Für Lajos–Pintér János (szerk.) (1986–1989): Magyar agrártörténelmi életrajzok, I-III. Budapest

Galgóczy Károly (1879): Kis-szántói Pethe Ferenc. In Galgóczy Károly (szerk.): Az OMGE emlékkönyve I. Budapest

Galgóczy Károly (1883): Emlékbeszéd Török János felett. In Galgóczy Károly (szerk.): Az OMGE emlékkönyve III. Budapest

Galgóczy Károly (szerk.) (1879–1891): Az OMGE emlékkönyve, I–VI. Budapest

Hidvégi Lajos (1963): Török János és a szõkehalmi gazdaképzõ története. Cegléd

Korizmics László (1841): Gazdatiszti viszonyokrul. Ismertetõ, 6. (júl. 14.)

Kurucz György (1986): Pethe Ferenc az elsõ magyar agrárszaklap élén. Agrártörténelmi Szemle, 28: 34–55.

Kurucz György (1996): A Georgikon alapításától 1848-ig. In: Georgikon 200. Emlékkönyv a Georgikon alapításának 200. évfordulójára. Keszthely

Lackó Mihály (1977): Széchenyi és Kossuth vitája. Budapest

Larson, Sarfatti Magali (1977): The Rise of Professionalism. A Sociological Analysis. Berkeley

A magyar polgári törvény. (1824) Sz. n. Sárospatak

Magyarország Gazdasági Egyesületének név- s alapítványkönyve. (1847) Budapest

Pethe Ferenc (1819): Útmutató az uradalmak s uradalmi gazdaságok igazgatása módjára. Tudományos Gyûjtemény, 9: 3–32.

Rumy Károly György (1818): A gazdaságbeli erõnek használásáról és igazgatásáról. Kiváltképpen Thaer és Trautmann szerint. Tudományos Gyûjtemény, 8: 63–94.

Schwartner, Martin v. (1809): Statistik des Königreichs Ungern, I. (2. kiad.) Ofen

Süle Sándor (1967): A keszthelyi Georgikon 1797–1848. Budapest

Szilágyi (1823): A mezei gazdaságról. Tudományos Gyûjtemény, 3.

Török János (1843): Melyek a mezei gazdaság jelen állapotjában felvirágzásának átalában, de tekintve annak egyes ágait is, fõbb akadályai? (I.) A törvényhozás köréhez tartozó minémû intézkedésekkel lehetne ezen akadályokat jövõre megszüntetni...? (II.) Magyar Gazda (dec. 3.)

Török János (1845): A Magyar Gazdasági Egyesület pártfogása alá helyezett czeglédi majoros- és telkesgazdákat képzõ intézetnek tervrajza. Pest

Vári András (1995): A gazdatiszti réteg kialakulása 1848 elõtt: a gr. Károlyi és a hg. Batthyány család birtokainak gazdatisztjei a 18. század második, illetve a 19. század elsõ felében. (Kandidátusi értekezés) Budapest

Vörös Antal (1968): Óvár, óvár... A Mosonmagyaróvári Agrártudományi Fõiskola 150 éve. Budapest

Vörös Károly (1975): A modern értelmiség kezdetei Magyarországon. Valóság, 18 (10)

Wittmann–Denglácz, Anton Edler von (1825): Landwirthschaftliche Hefte 2. Vorbegriffe zur Landwirthschaftskunde. Wien


Jegyzetek:

1. Fényes adata az uradalmi alkalmazottak összes létszámára eltér a Magyarország leírása címû mûvének Pesten, 1847-ben megjelent elsõ kötetében ugyanõ által a gazdatisztek összlétszámára hozott adattól – vö. alább 2. táblázat –, amelyben ennek következtében szintén eltér a gazdatiszti összlétszám az itt az 1. táblázatban közölttõl. Fényes nem ad magyarázatot erre az eltérésre, de feltehetõ, hogy miután a gazdatiszti sematizmushoz kért adatokat sok, elsõsorban egyházi nagybirtokról nem kapta meg, valamilyen becslés alapján felfelé korrigált a Magyarország statisztikájában. A sematizmus névsorainak összevetése az uradalmi forrásokkal azt mutatja, hogy azok 1846-os állapotokat tükröznek.

2. "Rögzõdött az az elképzelés, hogy a mezõgazdaság elméleti része különbözõ, a mezõgazdaságra vonatkoztatható segédtudományok megtanulásábanól áll, továbbá, hogy a mezõgazdasági kémia lenne az elmélet tulajdonképpeni alapja. Ám a gyakorlati (mezõ)gazdánál a legtöbbet a helyes gondolkodás, megítélés, következtetés számít, amihez azonban a helyes alapelvek, melyekbõl mindesetre ki kellene indulnia, hiányoznak, hiszen ma még egyáltalán nem rendelkezünk valódi "mezõ)gazdaságtudománnyal". (A német "Ökonomie" többes jelentését igyekeztem a "(mezõ)gazdaság" formával visszaadni – V. A.)

3. Az 1622. évi 65. tc. kimondta, hogy "azok a szolgálattevõk, kezelõk, felügyelõk és tisztek (a latin változatban servitores, administratores, provisores, officiales), akik uraiknak fekvõ jószágait kezelték, a békekötés tartalmához képest számadástételre jelentkezni tartozzanak és kötelesek legyenek". Ez egy konkrét helyzetre vonatkozott, nem rendelkezett a számadás módjáról, de éppen ezért értelmezhetõ úgy is, mint a nikolsburgi béke után a normális állapotokhoz való visszatérés – amelynek eszerint már korábban is eleme volt a számadáskötelezettség. Az 1723. évi 63. tc., az 1729. évi 28. tc. a számadáskötelezettségnek, illetve annak elmulasztásának egyes részleteit szabályozza csak. Vö. Kolosváry Sándor–Óváry Kelemen: Corpus Juris Hungarici megfelelõ köteteivel.

4. Néhány ilyen eset leírása található: Vári (1995).

5. OL Károlyi levéltár P. 407 55, 102, 109 csomók conduit listáinak adatai egybevetve, ahol lehetett, a születési anyakönyvekkel.

6. A tiszttartó volt például Pethe szerint az, "kinek a tisztelete és betsi a hazai hajdani állapot rendszerént minden más Tisztségeket feljül múlt", de aki újabban "szolgai formát vett magára", és "holmi ákó-bákó ...jöttmentek sokszor a legnemesebb árpádi vér elnyomott sarjadzásit gyalázatos pofozásokkal betstelenítik a méltatlan forró méreg bugyorgásáig" (Pethe 1819: 13).

7. "Káros következésû tettnek nézem még a gazdatisztnek a honoratiorok sorabuli kizárását. Higyjék el, ez nem egyéb, mint a jobb érzésû és jobb eszû emberek elhurrogatása a gazdasági pályától!" – Ezt panaszolta Korizmics (1841) fenti cikkében, noha Pest megye akkor már legalább öt éve a honoráciorok között írta össze a gazdatiszteket, de más megyékben nyilván nem mindenhol volt ez így.

8. Vörös sajnos nem közölte a Valóságban a rendelet lelõhelyét, a Közlönyben nem sikerült azt vagy arra való utalásokat megtalálni.

9. Alapításától 1818/19-ig Deininger Imre szerint a Georgikonban 483 hallgató fordult meg, 1818/19-tõl 1847/48-ig 961 hallgató. Más mûvek, így például Süle 1967, illetve õt követve Kurucz (1996: 101) 1201-re teszik a Keszthelyen nem végzett, de "megfordult" hallgatók számát az utóbbi idõszakra, beleértve ebbe nemcsak a jogász, de a mérnökhallgatókat is. Az óvári intézetben alapításától 1848-ig Vörös Antal (1968) szerint 782 tanuló fordult meg, ebbõl 514 volt magyarországi vagy erdélyi. Az egykorú anyakönyvbõl összeállított névlistából 792-es összes tanulószám és 596-os magyarországi (horvátországi és határõrvidéki születésû tanulókkal együtt, de az erdélyiek nélkül számított) tanulólétszám nyerhetõ A számok az adott intézetben megfordult, nem pedig az ott végzett tanulókra vonatkoznak! Ha az eltérõ adatokból mindig a legnagyobb tanulólétszámra utalót választjuk, nem tekintjük a lemorzsolódást, föltesszük, hogy csak a külföldiek mennek vissza hazájukba, de egyébként minden, a képzõintézetekben megfordult ifjú gazdatisztnek áll, és 30 évig folyamatosan szolgál, e 30 év alatt pedig betegség vagy halál sem ritkítja soraikat, akkor az 1819–49-es periódus végére 1797 személy, a Fényes által 6540-re becsült összes magyar gazdatiszti létszám 27 százaléka, az uradalmi schematizmusokban konkrétan összeírt, jogászokkal, mérnökökkel és ügyvédekkel együtt vett tiszti létszám 36 százaléka lesz olyan személy, aki hosszabb-rövidebb ideig szakirányú formális képzésben részesült. Az életidegen föltevések feloldásával arányosan csökken a képzettek aránya: 25 százalékos képzõintézeti lemorzsolódást, a képzés után 20 százalékos más pályára állást és a harminc szolgálati év alatt 10 százalékos természetes kiválást feltételezve az arány az 1848-as létszámadatok 19, illetve 15 százalékára csökken.

10. OL Károlyi levéltár P. 407 1815, 1818 év conduit listáinak adataiból.

11. OL P. 1322 58-61. cs. conduit listái alapján.

12. Az elõzõ jegyzetekben megadott conduit listák alapján.

13. Az MGE 1847. évi teljes tagságából, összesen 1097 személybõl a legnagyobb csoport a gazdatiszteké és erdészeké (vadászok nélkül), 331 fõ, 32 százalék; ha az ismeretlen foglalkozású 269 fõ arányos részét hozzávesszük, ez 417 fõre, 38 százalékra nõ (ld. Magyarország Gazdasági Egyesületének… 1847).

14. Tervezetét lásd Török János (1845). Történetét földolgozta Hidvégi Lajos (1963).

15. Lásd Kurucz György (1986). A Nemzeti Gazda elõfizetõinek száma 180-240 között mozgott, amiben része lehetett a lap hibáinak is (ld. Galgóczy Károly 1879).

16. Lánghy és Lencsés lapja mindössze 150 elõfizetõt tudott megnyerni 1829 elsõ felében. Lapjuk, A Természeti, Gazdasági és Mesterség Esméretek Tára azonban magasabb tudományos igényeivel a Nemzeti Gazda, a Mezei Gazdák Barátja és a Magyar Gazda sorában kakukktojásnak számít. (Vö. Batári Gyula 1994: 51–52.)

17. Galgóczy szerint a Magyar Gazda elõfizetõinek száma 1848-ban már 1300-on állt (Galgóczy 1883: 105).

18. Ehhez a források: Galgóczy 1879–1891, továbbá Für–Pintér 1986–1989. Utóbbi kiadvány sajnos nem sorolja fel forrásait. Az 1848 elõtti MGE tisztségek legnagyobbrészt az alábbi kiadványban találhatók meg: Magyarország Gazdasági Egyesületének név- s alapítványkönyve (1847). A személyes adatokat Szinnyei és Gulyás életrajzi lexikonjainak adataival is kiegészítettem, noha ezek az életrajzok vonatkozásában szemmel láthatóan Galgóczyt követik.

19. Az adatbázist az elõzõ lábjegyzetben felsorolt forrásokban szereplõ azon személyekbõl állítottam össze, akiket Galgóczy az MGE úttörõinek tekintett, életük valamely szakaszában uradalmi szolgálatot teljesítettek, továbbá vagy jelentõs publicisztikai tevékenységet végeztek, vagy 1848 elõtt az MGE igazgató választmányi tagjai, illetve titkárai voltak. Ezen 38 személy négy elsõ ismert állását foglaltam statisztikába. Azért csak az elsõ négyet, mert föltehetõ, hogy 1848 nem szakmai okokhoz kapcsolódó törést visz a csoportba, így a bukás és karrier a század második felében nem a csoport belsõ tendenciáit tükrözi. A fiatalkori gyakornoki, patvarista stb. egyéb állásokat a források szinte kivétel nélkül kihagyják, az elsõ említés a személy elsõ többéves, valamilyen rangot vagy önállóságot jelentõ szolgálati helyérõl szól. Ez elméletileg 152 állást jelent. Egy állásnak vettem olyan életszakaszt is, amikor vagy saját birtokára vonult vissza a többnyire nyugalomba vonult egykori tiszt, illetve amikor bérlõként próbált szerencsét. A 152 így képzett állásból 101 gazdatiszti, jószágkormányzói, birtokigazgatással összekötött titkári vagy ismeretlen milyenségû. A többiek:

MGE fizetett alkalmazotti állás 7
tanári állás a Georgikonban 6	líceumban, gimnáziumban 5
bérlõi pozíció 6	saját birtok vezetése 4
uradalmi mérnök 7	egyéb mérnöki állás 3
minisztériumi szolg. 3	megyei-városi szolg. 2
nem uradalmi ügyvéd 2	egyéb vegyes 6

A nem gazdatiszti álláscsoport összlétszáma 51, a halmaz kb. harmada. Az MGE és a Georgikon-beli állásokat gazdatisztinek tekintve, és hozzávéve a bérlõi és birtokosi pozíciókat, marad 28 "profilidegen állás", az egész halmaz alig kevesebb mint ötöde.

20. A legkorábbi (1780-as) születésû Horhy a hagyományos kliensi szerepet veszi fel, titkár, majd jószágigazgató a Zichyeknél, majd a gróf Eszterházyaknál. Csokaji Fényes Elek pályája a legismertebb, hiszen belõle az Ellenzéki Kör vezetõje és nagy magyar statisztikus lett, kevésbé ismert, hogy birtokát eladta és Pozsonyba költözött, hogy közel legyen a politika színteréhez. Mivel szegény lányt vett el, tényleg írásaiból kellett hogy megéljen, nem számítva jobbmódú barátainak segélyeit. Végül a jogvégzett Hajnik elõbb az ország leghíresebb mintajuhászatában felügyelõ, majd a a vállalkozóból lett birtokos, Sina báró, végül Széchényi István uradalmainak jószágfelügyelõje.