Szociológiai Szemle 2002/3. 3–23.

Hadas Miklós
A TORNÁSZAT, AVAGY A GIMNASZTIKA ÁLLAMOSÍTÁSA


A téma körülhatárolása

Az itt közölt szöveg részlet a Sport, modernitás és maszkulinitás munkacímmel készülõ könyvembõl. Az elõzõ fejezet tézise, hogy a civilizáció folyamatának részeként a 19. század harmincas éveitõl intézményesülni kezd az elsõ gyûjtõsport: a gimnasztika. Ennek legfontosabb új vonása, hogy az átmoralizált kollektív nemzeteszményt átideologizált individuális testeszménnyé, s az ebbõl származtatott koherens testgyakorlatok együttesévé teszi. További újdonságot jelent, hogy elsõsorban a gyermekek végzik. A gimnasztika révén megvalósítandó, saját életcikluson túlmutató, hosszú távú beruházás lényege a legfontosabb erõforrás, az emberi test masinériájának minél optimálisabb állapotba hozása, mûködõképessé tétele. Amikor a polgár számára leszármazottainak egészsége öncéllá válik, akkor nem kevesebb történik, minthogy egy társadalmi csoport a kontroll egyre szélesebb körben alkalmazott technikáit a hosszú távon elgondolt társadalmi mobilitás szolgálatába állítja; azáltal, hogy az önkontrollt, a társadalmilag meghatározott családi pályaív meredekségét növelõ teleologikus racionális technikát beépíti az életvitelbe, növeli a társadalmi térben történõ elõrelépés esélyét (Hadas 2002).

Azaz: a gimnasztika az életvitel forradalmi változásának generálója, melynek fontos szerepe van abban, hogy a rendi, megváltoztathatalan(nak hitt) társadalmi struktúrát a változás esélyét mindinkább magában rejtõ struktúra váltsa föl. Más szóval: e tevékenység a modernitás testi alapzatának megteremtésére hivatott. Beágyazottságának kifejezetten modern jegyei elõre vetítik, miért és hogyan válhat egy-két évtizeddel késõbb az iskolában bevezetendõ torna, illetve testgyakorlatok megalapozójává. Ez tehát az a kontextus, amelybe a tornával kapcsolatban alább kifejtendõk illeszkednek. Munkámban – Elias szempontjait némileg új megvilágításba helyezve – a férfiasság érvényes definíciójának történelmi változásait is vizsgálni kívánom.


A tornászat kezdetei Magyarországon

Jóllehet Mária Terézia 1777-es Ratio Educationisa fontosnak tartja a "tanuló ifjúság egészségi állapotának gondozását",¹ a Ratio által említett "játék" csak "szükséges jóként" szerepel, melynek a "mindennapi gyakorlat az alapja". A testgyakorlás még a rendkívüli tárgyak között sem található.² Az 1806-os II. Ratio – a tanulók túlterhelését megszüntetendõ – ezt is kiiktatja (miként a többi rendkívüli tárgyat is) (Bély 1940: 19–21). Az 1840-es évektõl aztán növekszik a Clair pesti gimnasztikai intézetébe beiratott gyermekek száma, sõt, több vidéki városban is elkezdik a gimnasztika oktatását (Hadas 2002). Az ötvenes évek elején a császári udvar is kiemelkedõen fontosnak tartja, hogy egészséges, edzett testû fiatalok jelenjenek meg a sorozóbizottságok elõtt. Ezért szorgalmazzák, hogy a Monarchia különbözõ részein az egyes gutgesinnt városok önálló testgyakorló egyleteket alapítsanak az iskolai testnevelés-oktatás helyettesítésére.³ Ezzel Clair is pontosan tisztában van: mindvégig gondosan ügyel arra, hogy semmi olyat ne tegyen, amivel a hatalmi központ ellenérzését kiválthatná. A gimnasztikai intézet így sikeresen túléli a szabadságharc megrázkódtatásait, s az ötvenes években is fönnmarad.

A gimnasztika iskolai meghonosításának elõkészítésében mégis a protestáns egyházi iskolák, illetve szervezetek játsszák a legmeghatározóbb szerepet. Kritske József, lõcsei városbíró, aki az 1825-ös országgyûlés tanügyi bizottságában a testnevelés ügyének elõadója, elõterjesztésében azt javasolja, hogy "mivel a letûnt harmadfél évtized alatt a testnevelés nemcsak Európa többi országaiban, de magában az ausztriai monarchiában is nagy haladást tett, a testgyakorlatnak a modern testnevelés rendszerében nagyobb teret kell biztosítani és az iskolákba be kell vezetni" (SIII 1929: 12).⁴ Lényegében Kritske tervezetének továbbfejlesztése az 1841-ben kiadott Zay Károly gróf által készített terv (A magyarhoni ágostai hitvallású evangélikusok oskolai rendszere), melyben a szerzõ kiemeli az iskolai testgyakorlás fontosságát, és testnevelõ tanárok alkalmazását, valamint tornacsarnokok felállítását javasolja (SIII 1929: 12). Tervezetét az ágostai hitvallású evangélikusok 1842-ben egyetemes ülésükön elfogadják és annak alkalmazását elrendelik (Bély 1940: 21). Ebbe a sorba illeszthetõ a debreceni református kollégium 1845-ös határozata,⁵ majd késõbb az 1858-as tállyai református egyházkerületi közgyûlésnek a sárospataki kollégiumban oktatandó testgyakorlatokkal kapcsolatos döntése is.⁶

A hatvanas évek elejének szabadabb légkörében aztán színre lépnek azok az erõk, amelyek nem szívesen ugyan, de belátják, hogy hosszú távú céljaik érdekében ideig-óráig ajánlatos szövetségre lépniük az enyhén kompromittálódott, ám velük szemben segítõkésznek bizonyuló idõs Clair-rel.⁷ Az újonnan jövõ fiatalok már nem elégednek meg azzal, hogy csupán a gyermekeiket tornásztassák: õk maguk kívánják a gyakorlatokat végezni. A fiatal, elmagyarosodó polgári értelmiség tagjai õk, akik – nem lévén nemesek – a szabadidejükben végzett tevékenykedéshez szükséges tudásra immár nem származásuk, neveltetésük és hagyományos életvitelük alapján, hanem tudatos öntevékenységük és önszervezõ erejüknek köszönhetõen tesznek szert. Érvkészletük szakmai–racionális–technikai: tornázásukat a legfrissebb tudományos ismeretek révén kívánják legitimálni. Jelzésértékû, hogy vezetõjük dr. Bakody Tivadar "orvostudor", aki, miután a bécsi egyetemen orvosi diplomát szerez, Lembergben lesz egyetemi magántanár. Ugyanitt a svéd tornaelveknek megfelelõ tornatermet rendez be, majd turistaként bejárja Nyugat-Európát. Hazatérte után, 1861-ben az Orvosi Hetilapban (!) közli programadó cikkét Országos testgyakorlat címmel. Ebben a testneveléssel kapcsolatos állami szerepvállalás fontossága mellett érvel:

Bakody és társai erõfeszítéseit siker koronázza: 1866-ban, a kiegyezést közvetlenül megelõzõ történelmi pillanatban megalakul az NTTE, a Nemzeti Torna és Tûzoltó Egylet, avagy – ahogy idõnként nevezik – a Pesti Tornaegylet.⁸ (Talán nem fölösleges hangsúlyozni: az alapító közgyûlést a pesti evangélikus iskolában tartják!) Az alapszabály szerint az egylet "czélja":

Az új egylet bemutatkozása nemzeti szimbolikával áthatott pompázatos keretek között történik. Az elsõ dísztornázásra 1867. február 2-án a Nemzeti Lovardában, ezerkétszáz fõs közönség elõtt (!) kerül sor, mely alkalommal a tornászok rend- és szabadgyakorlatokat mutatnak be. A korabeli beszámolók szerint óriási sikert arat a mûsor végén az "apotheosis" nevezetû gúlaalakzat, "midõn egy három ember magasságú piramis állott színes fénnyel megvilágítva s hozzá a dalárda Kölcsey Himnuszát hangoztatta" (SII 1928: 508). E légkör által áthatott történelmi pillanatban hozza meg báró Eötvös József kultuszminiszter azt a döntést, hogy a testgyakorlást kötelezõ tárgyként oktassák az újjászervezõdõ gimnáziumokban. A rendelet – az "évtizedek óta hangoztatott" "örök igazságra" hivatkozva, miszerint "ép lélek csak ép testben lakik" – kiemeli, hogy "különösen az újabb társadalmi viszonyoknál fogva föltétlenül szükséges, hogy az iskolákban a test épségének fenntartására, a testi erõ edzésére szintén kiváló figyelem fordíttassék".¹¹ Döntése hátterében részben ugyanazon szempontok állnak, amelyek tizenkilenc évvel korábban a magyar képviselõház,¹² tizenhét évvel korábban pedig – az Organisations Entwurfot kibocsátó – császári udvar hivatalnokainak szeme elõtt is lebeghettek. Az új magyar kormány 1868-ban aztán a népiskolákban is elrendeli a testnevelés kötelezõ oktatását, mégpedig – jellemzõ módon – "különös tekintettel a katonai gyakorlatokra" (Bély 1940: 26). Ugyanez a rendelet a polgári iskolák részére a "test- és fegyvergyakorlatot" írja elõ (SII 1928: 536).¹³ E sorba illeszkedik Eötvös azon ígérete is, hogy a tanulmányi alap terhére segélyezni fogja a tornaegyletet. Ígéretét be is tartja: 1870-ben részben minisztériumi támogatásból – részben pedig magánadományozók pénzébõl – nyílhat meg a Tornaegylet otthonául szolgáló Nemzeti Tornacsarnok (SII 1928: 512).

Ebben a helyzetben Bakodyék pozíciója jelentõsen fölértékelõdik, hiszen egyéb alkalmas hely híján a Tornacsarnok, illetve az annak anya- (vagy inkább apa)szervezeteként létezõ Tornaegylet, pontosabban Nemzeti Tornaegylet (NTE)¹⁴ ettõl fogva nem csupán a pesti gimnáziumok növendékeiknek tornáztatását,¹⁵ hanem a tornatanítók képzését is monopolizálni tudja.¹⁶ A Bakody által sürgetett országos tornamozgalom – föltételezhetõleg az eötvösi rendeletek hátszelének köszönhetõen is – jelentõs sikereket mutathat föl: Sopronban 1866-ban alakul meg a Soproni Torna és Tûzoltóegylet, ahol ebben az évben egy új tornacsarnok is elkészül. 1867-ben alapítják a Debreceni Torna-Egyletet és a Nagykanizsai Tornaegyletet; 1868-ban születik a Nyitramegyei Vívó- és Tornaegylet, a Kassai Tornaegylet, a Selmecbányai Tornaegylet és a Sátoralhaujhelyi Torna-Egylet. Még ebben az évtizedben hasonló egylet alakul Nagybányán, Gyulán, Kolozsvárott, hogy aztán a hetvenes évektõl kezdve sorra jöjjenek létre a tornaegyletek az ország különbözõ városaiban. Megemlítendõ, hogy az elsõ vidéki tornaegyletet 1861-ben (tehát még Bakodyék színre lépése elõtt) Brassóban alapítják a helyi szász közösség tagjai a Schmerling-kormány szubvenciójával (SII 1928: 525–535).


A gimnasztika és a torna közös vonásai és különbségei

Ha közelebbrõl is szemügyre kívánjuk venni a gimnasztika és a torna közötti hasonlóságokat és eltéréseket, ajánlatos definícióikból kiindulnunk.¹⁷ A gimnasztika – mint tudjuk – "oly gyakorlatok rendszere, mellyek tartósságra, erõre, ügyességre 's testi szépségre czéloznak" – a "gymnastica in corpore sano bonum habitum generare conatur" elve alapján (Hadas 2002). Az 1869-es Matolay-féle Tornazsebkönyv (mely az NTTE elsõ hivatalos évkönyvének tekinthetõ)¹⁸ tornadefiníciója ezzel alapvetõ elemeiben megegyezik: "A tornázás a testnek rendszeres gyakorlása, okszerûen megállapított rendszere mindennemû testgyakorlatoknak, melyek a testnek arányos kifejtését, erõssé, ügyessé s edzetté tevését s az állandó egészség fenntartását eszközlik és közvetve a léleknek épséget, elevenséget s határozottságot kölcsönöznek" (Matolay 1869: 8–9).

A gimnasztika és a torna egyaránt jelentõs késleltetési kondicionáltsággal és modernizációs potenciállal bír; mûvelésük során az ismétlésnek, a gyakorlásnak, egyfajta monotóniatûrésnek kiemelkedõ jelentõsége van. Mindkettõ egy "mûvezetõ" (majd késõbb tornatanító) irányításával végzett, önfegyelmet, igazodást igénylõ, közösségben folytatott tevékenység. Azaz: a gyakorlataik végzéséhez szükséges beállítódások többé-kevésbé azonosak. További közös vonásuk, hogy – hasonlóképpen a másik két korabeli új sporthoz, a víváshoz és az evezéshez – mûvelésük kockázata alacsony, következésképpen erõszakkontrolljuk szintje magas. Mindkettõ a jövõ érdekében végzett testi beruházásokat szolgáló gyûjtõsport, amelyek nemcsak a harcot, hanem – az idõ elõrehaladtával párhuzamosan – a versengést is kiiktatják repertoárjukból. A tornaoktatás a fegyelmezési technikák inkorporácójaként, illetve – Foucault-val szólva – a "hatalmi mikrofizika" par excellence érvényesülési terepeként is fölfogható:

A két sport közötti hasonlóságok és különbségek megállapítása nem mindig egyszerû és egyértelmû – különösen eleinte. Ennek érzékeltetése végett vizsgáljunk meg egy korai sajtóközleményt, mely a "pesti torna-egylet" zugligeti dísztornázását örökíti meg:

Az idézet – elsõ olvasásra – könnyen azt a benyomást keltheti az olvasóban, hogy a Szép Juhásznõhöz fölvonuló vasárnapi társaság igencsak más dolgot csinál, mint a Clair intézetében gimnasztikázó gyerekek. E benyomások nem megalapozatlanok; az alábbiakban magam is elsõsorban a torna és gimnasztika elhatárolására utaló jegyeket kívánom belõle kiemelni. Ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szövegrészlet a mozgalom korai állapotát villantja föl elõttünk, így óhatatlanul olyan sajátosságokra is utal, amelyek a késõbbiek során kevésbé lesznek jellemzõek a torna mûvelésére. E sajátosságok közé tartozik, hogy ekkor, a hatvanas évek végén, a tornamozgalom újjászervezõdésének idõszakában a gyakorlatokat végzõ személyek nem gyermekek, hanem felnõttek. Ez kétségkívül jelentõs különbség a gimnasztika és a korai torna között, ám tévednénk, ha ebbõl a két tevékenység közötti alapvetõ különbségre következtetnénk. A hosszútávú történelmi mozgások ismeretében ugyanis megkockáztatható: az a tény, hogy a hatvanas-hetvenes években jórészt felnõttek tornáznak az újonnan szervezõdõ tornaegyletekben, nem zárja ki, hogy mindezt a két tevékenység társadalmi funkcióinak azonosságaként értelmezzük. Kétszeresen is.

Az elsõ lehetséges értelmezés szerint a felnõttek tornázása a modernizációs folyamat továbbterjedéseként fogható föl. Eszerint az életvitel mind nagyobb szelete kerül a forradalmi változások hatása alá: amit egy generációval korábban még gyerekekkel végeztettek el, azt immár felnõttek csinálják. Ez az értelmezés rámutatat arra, hogy a kialakulófélben lévõ modernitás egyik fontos indikátora a gyermek fölértékelõdése. E folyamat része, hogy a 18. század második felétõl fogva a pedagógia nemcsak a filozófusok, hanem az állami tisztviselõk számára is kitüntetett jelentõségû diszciplína lesz. A gyermek egyre kevésbé törpe, s ily módon tökéletlen felnõtt, hanem inkább csíra, aki korlátlan jövõpotenciát hordoz magában. (Ha Rousseau Emiljét vagy a felvilágosodás egyéb pedagógia-morálfilozófiai mûveit idézzük föl, beláthatjuk, hogy a jövõirányult, racionális, modern ember a változások kiépítését, megteremtését, megalapozását a gyermekek, azaz a jövõ letéteményeseinek közvetítése révén óhajtja kivitelezni. Mindebben nem lehet nem észrevennünk az idõ iránti megváltozott viszonyt; azt az attitûdöt, amely a társadalmi változásokat az idõ teleológiájának összefüggésrendszerébe illeszti.) E jövõpotenciál beteljesedéseként foghatók föl a felnõttek racionális testgyakorlatai is.

Ám nemcsak így érvelhetünk. Hiszen ha elfogadjuk korábbi megfogalmazásunkat, miszerint a felnõttek a gimnasztika révén a gyermekembert a felnõtt embertõl elvárt viselkedésformák és beállítódások elsajátítására trenírozzák, s hogy ezáltal, végsõ soron, a gyermekben rejlõ, testileg is meghatározott potencia révén a családi reprodukció ívének meredekségét igyekeznek fokozni (Hadas 2002), akkor mindezt a felnõttek által végzett tornagyakorlatokkal kapcsolatban is kijelenthetjük. Nem zárható ki ugyanis, hogy – ismét csak végsõ soron – a tornázó felnõttek ugyanazt a célt tartsák szem elõtt, mint a gyermekeikkel végeztetett gimnasztika esetében. Nevezetesen, hogy ily módon (is) próbálják elõsegíteni, hogy majdan az õ gyermekük, s ezzel együtt társadalmi csoportjuk (sõt, mi több, az egész nemzet!) autentikusabb, tökéletesebb formában jusson hozzá a kívánatosnak tartott testi praxishoz.

A hatvanas évek végén, amikor Bakodyék a Szép Juhásznõhöz vonulnak (hiszen nem lehetnek kétségeink afelõl, hogy a Vasárnapi Ujság az õ csapatuk vasárnapi kiruccanását örökíti meg), a gyermekeik képében körvonalazódó jövõ letéteményeseiként aktivizálják magukat. Részben oly módon, hogy egészségesebbek, edzettebbek, teherbíróbbak kívánnak lenni, ezáltal is növelni igyekezve (társadalmi és biológiai értelemben vett) reprodukciós potenciá(l)jukat, részben pedig úgy, hogy mindent elkövetnek a gyermekeik kívánatos testi fejlõdését biztosító iskolarendszer megteremtése érdekében.


Bekebelezési és kirekesztési stratégiák

Terveik nagyon is racionálisak és konkrétak: miközben magukat igyekeznek megtenni a tornaoktatás monopolizálásához szükséges tudás reprodukciójának felelõseivé, egyletüket is minél kedvezõbb hatalmi helyzetbe kívánják manõverezni. Látszólag ártatlan, szórakozás jellegû vasárnapi kirándulásukat így egy országos intézményrendszer kiépítésére törekvõ avantgarde csapat szervezett akciójáként is fölfoghatjuk. Ebben az összefüggésben kellõ nyomatékot kaphatnak Bakodyék tornatanító-képzésre irányuló elképzelései is. (Ne feledjük: egy éve hozza Eötvös nevezetes döntését a tornatanítás kötelezõ iskolai bevezetését illetõen, s egy év van még hátra a Tornacsarnok elkészültéig.) Ez az összefüggés segíthet abban is, hogy stratégiai jelentõséget tulajdonítsunk Matolay Tornazsebkönyve alábbi passzusainak, melyekben a tornázás egyes fajtái között tesz különbséget:

Föltételezhetõ: Matolay nem véletlenül kezdi felosztását a nevelési tornázással, hiszen ez a legsürgetõbb, legaktuálisabb, legnagyobb eséllyel megvalósítható fajtája tevékenykedésüknek. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nem akarnak lemondani az egyéb formák említésérõl sem, részben, mivel a köz- és katonai tornázást – nem alaptalanul – a nevelési tornázás elõföltételeként fogják föl, részben pedig azért sem, mert pontosan tisztában vannak azzal, hogy a torna – államférjfiúi szíveknek különösen kedves – katonai célzatú alkalmazása szintén az iskola közvetítésével érhetõ el. (Emlékeztetõül: az 1868-as miniszteri rendelet a polgári iskolákban test- és fegyvergyakorlatoknak nevezi a kötelezõ tornaórát!) A fönti három tornázási forma kívánatosnak minõsítését ezért joggal foghatjuk föl az alapító ifjak tudatos bekebelezési sratégiáiként.

Amikor korábban úgy fogalmaztunk, hogy a gimnasztika és a torna azonos társadalmi funkcióval bír, természetesen nem zártuk ki, hogy e funkció eltérõ társadalmi kontexusban más módon érvényesül. E különbség mindenekelõtt abból származik, hogy a hatvanas évek második felétõl a torna (illetve a szervezõdõ szabadidõs sportélet) jóval összetettebb társadalmi erõtérben jelenik meg; a testgyakorlatokkal és testhasználattal kapcsolatos tevékenységek és szervezetek egyre több szereplõ érdekeit és céljait érintik. A tornázó polgár ezért immár egyaránt megkülönböztetni kényszerül magát a más sportot ûzõ, valamint a másképpen tornázó polgároktól és arisztokratáktól is. Azaz: nem csupán saját erõterének határait kell kijelölnie és folyamatosan védelmeznie a megállíthatatlanul differenciálódó társadalmi térben, hanem saját erõterén belül is vigyáznia kell arra, hogy az eltérõ érdekek és aspirációk képviselõi nehogy kiszorítsák nehezen és éppen csak megszerzett pozícióiból.

Bakodyék tehát kirekesztési stratégiák alkalmazására is kényszerülnek. Ebben az idõszakban a más sportot, illetve más testgyakorlási formát ûzõk még kevésbé tûnnek számukra veszélyesnek, mivel viszonylag kevesen vannak, ráadásul az egyéb sportokat a tornászok maguk is gyakorolják. Mint a fenti leírásból is látható, a hatvanas évek végén még magától értetõdõnek tekintik, hogy a késõbb mindinkább az atlétika kategóriájába sorolt ugró és dobó versenyszámokat a torna részeként fogják föl. (Jellemzõ, hogy Matolay egyelõre csak a vívástól és az úszástól határolódik el,²⁰ nem is sejtve, hogy néhány év múlva milyen komoly harcokat folytatnak majd az atlétákkal az egyes sportágak bekebelezéséért, illetve a sport legitim difiníciójáért.) A kirekesztési stratégiák közül ekkor a másképpen tornázókkal szembeni elhatárolódások tûnnek legfontosabbnak számukra. Mindenekelõtt a legfõbb rivális, a "svéd testgyakorlás" irritálja õket.²¹ Emellett a gyógytestgyakorlatoktól, azaz a kórházak testegyenészeti (mai szóval: ortopédiai) osztályain végzett gyógytornától is távolságot tartanak, miképpen a – svéd tornával némileg rokonítható – szobai testgyakorlatok végzõitõl is elhatárolják magukat.²²

Mindezek alapján a Vasárnapi Ujság beszámolója joggal tekinthetõ e kirekesztési és bekebelezési stratégiák – nem is oly ártatlan²³ – részének. (Mindazonáltal nem sok értelmét látom annak, hogy túlzott jelentõséget tulajdonítsunk a szöveg propagandisztikus elemeinek, hiszen voltaképpen természetesnek tekinthetõ, hogy a tornamozgalom résztvevõi minden adandó alkalmat megragadnak terveik érvényesítése érdekében.) Ám túl minden szándékos önérvényesítésen és önmenedzselésen, érdemes fölhívni a figyelmet a beszámoló által spontán ártatlansággal érzékeltetett objektív, s az imént taglalt társadalmi változásokkal összefüggésbe hozható differenciálódási és tagolódási folyamatokra, amelyek révén rámutathatunk a gimnasztika és torna közötti további különbségekre. Amíg azt olvassuk, hogy a "hosszu sort képezõ 50 egyenruhás fiatal ember" "szabályos és együttes mozdulatokat" végez a "kimondott vezényszóra", addig nemigen lehet az a benyomásunk, hogy itt a bevett gimnasztikai gyakorlatoktól alapvetõen eltérõ tevékenység folyna (amennyiben persze eltekintünk attól, hogy felnõttek, s nem gyermekek végzik a gyakorlatokat). Miképpen föltételezhetõ, hogy Clair intézetében is "erõfejlettségük szerint osztályzott különbözõ csapatokra" osztva gimnasztikáztak a gyerekek.

Amikor viszont a korabeli krónikás arról számol be, hogy "mindegyik csoport saját szeréhez (pl. nyujtó, ló, bak, ugrókötél, stb.) ment", akkor egy olyan differenciálódási folyamat jeleit rögzíti, amelynek köszönhetõen a gimnasztikához képest radikálisan új elemek bukkannak föl. A nyújtó, a ló, a bak és az ugrókötél ugyanis a német torna jellegzetes kellékei. (Emlékeztetõül: Matolay a Tornazsebkönyvben a svéd tornázást a "mi tornázásunkkal, vagyis tulajdonképpen a némethonival" – az én kiemelésem: HM – állítja szembe.) A gimnasztikához képest további új elem, hogy a kék inges budai tornászok csatlakoznak a "pesti vörös ingesekhez, s versenyezve adják elõ a nehezebbnél nehezebb gyakorlatokat". Látható tehát, hogy – miképpen az evezõs egyleteknél24 – a tornaegyleti szervezõdések is mindinkább leképezik a társadalmi differenciálódási folyamatokat. A társadalmi pozíciók térben, illetve csoporthovatartozásban megjelenõ különbségeit (budai/pesti, belvárosi/külvárosi, polgár/arisztokrata, tisztviselõ/iparos, stb.) a szimbolikus elhatárolódások (kékingesek, vörösingesek) tovább erõsítik.

Mi több: ezek az elhatárolódások a társadalmi versengést modelláló sportversenyekben is fölfedezhetõk. A beszámoló szerint a budai és pesti tornászok nem csupán abban versengenek egymással, hogy ki mutatja be szebben, fegyelmezettebben, elegánsabban (stb.) a tornagyakorlatokat, hanem egyes ugró- és dobószámokban is. (Arra is érdemes fölfigyelnünk, hogy a versengés ekkor még nem egyesületek, hanem egyének között zajlik. Jellemzõ, hogy a krónikás csak a nyertesek nevét említi, egyesületüket nem.²⁵) Mindez egyúttal azt is jelzi, hogy az újjászervezõdõ torna ekkor még valódi gyûjtõsport: az atlétika irányába nyitott. A késõbb atlétikának számító versenyszámok bekebelezése azért lehetséges, mert – mint már utaltunk rá – a hatvanas évek végén az atlétikai mozgalom egyelõre nem áll azon szervezettségi szinten, hogy kellõ ellensúlyt képezhetne a tornászok minden testfejlesztõ mozgást, illetve versenyt tornaként monopolizálni igyekvõ törekvéseivel szemben. Ugyanakkor Bakodyék a riválisnak tartott svéd tornázás felé zárnak: annak elemeit – a német torna jegyeit kívánatosként föltüntetve – igyekeznek kirekeszteni.


Német torna versus svéd torna

A német torna kidolgozója, Friedrich Jahn²⁶ Pestalozzi gimnasztikájából és Fichte nemzeteszményébõl kiindulva arra törekszik, hogy a "léleknek engedelmes testû, fizikailag jól képzett, egyszerû, igénytelen és ógermán életrend szerint nevelt, bármikor fegyverbe szólítható ifjúságot" teremtsenek (Kun 1988: 191). Ennek érdekében a tornagyakorlatok részeként harcászati gyakorlatokat végeztetnek a szabad természetben. "A dombra fel- és leszaladást rohamdeszkával, a cserfaágat nyujtóval, a fatörzset lebegõ fával, az élõfát mászórúddal és kötéllel pótolják" (Kmetykó 1928: 77). 1813 októberében, a lipcsei "népek csatájában" Jahn egy mintegy kétezer tornászból álló zászlóaljat vezet, melybõl 1815-ben Jénában megalakul az elsõ Burschenschaft, 1816-ban pedig Hamburgban az elsõ német tornaegylet (Kun 1988: 191).²⁷ A Jahn-féle tornát az iskola szükségletei szerint a svájci Adolf Spiess fejleszti tovább: a szabadgyakorlatok mellé különféle kéziszer-, rend-, függõ- és támaszgyakorlatokat alkot, alkalmazza a késõbb az atlétika részévé váló ugrásnemeket is, s lényegében a tesgyakorlatok valamennyi formáját a torna részének tekinti. Arra törekedve, hogy az egyre nehezedõ gyakorlatok és a mozgásanyag stilizációja révén a tevékenység elveszítse közvetlen célra irányultságát, Spiess a következõképpen határozza meg a torna feladatait:

A svéd torna eredete, hivatkozási rendszere és egész filozófiája eltér a német tornáétól. Az "egyén életmûködésével összehangolt", illetve "racionális" tornarendszer alapjait a dán Franz Naechtegal és a német Guth–Muths követõje, a svéd Per Henrik Ling (1776–1839) rakja le. Elképzelése azon alapul, hogy a testnevelést nem lehet kiagyalt gyakorlatokra vagy iránydivatokra építeni, hanem kizárólag csak olyan ismeretekre, amelyek igazát az anatómia és az élettan már bizonyította. A testgyakorlatok oktatója – úgymond – akkor jár el helyesen, ha olyan izomcsoportokat fejleszt, amelyek elõsegítik a helyes, szép testtartást, a belsõ szervek mûködését. A magasugrást például nem a jobb eredmények elérésére, hanem a tornász ugrótechnikához szükséges alsó végtagizmainak fejlesztésére használja. (Hasonló mesterséges helyzeteket teremt a futásnál és a járásnál, ahol elõször a lábujjnak kell talajt érnie.) Ling eredetileg négyféle gimnasztikát kíván létrehozni: pedagógiai, orvosi, katonai és esztétikai gimnasztikát. Ezekbõl azonban csak az elsõ kettõ valósul meg (Kun 1988: 191–195).²⁸

A német és svéd torna e sajátosságainak fölvázolása többé-kevésbé egyértelmûvé teheti számunkra, hogy a 19. század hatvanas éveiben a magyar tornamozgalom apostolai miért az elõbbit tartják kívánatosnak és követendõnek. Hiszen, túl azon a geopolitikai meghatározottságon, hogy a délnémet (drezdai, hallei), illetve a svájci kezdeményezések a kisebb földrajzi távolságból, illetve a történelmileg kialakult kapcsolatokból adódóan könnyebben hozzáférhetõek a magyarországi szakemberek számára (emlékezzünk: Bakody is Bécsben végzi az egyetemet, s Lembergben lesz magántanár), az alapvetõ okot a német torna nemzeti hangoltság iránti nyitottságában és ideológiai irányultságában kell keresnünk. Ezeknek köszönhetõen egy egyszerû helyettesítési mechanizmus révén – melynek során a német nemzeti elemeket a magyar nemzeti elemekkel cserélik föl – a német torna alkalmassá válik az életvitel erkölcsileg, világnézetileg, pedagógiailag és politikailag megalapozott radikális átalakítására. Amikor a test – szó szoros értelmében vett – egzecíroztatása a rend, a fegyelem és a cselekvõ erõ elsajátításának eszközeként definiáltatik, akkor a szorosan vett testpolitika nemzetpolitikaként való újrafogalmazásáról beszélhetünk. Azt pedig – vélhetõen – nem kell külön is magyarázni, hogy Magyarországon, a kiegyezés elõtti és utáni történelmi pilanatban egy ilyen érvkészlet iránt miért mutatkozik a liberális hatalami elitben is különösen erõs fogékonyság. (Jellemzõ, hogy a Lembergben még a svéd elvek szerint tornatermet berendezõ, orvos végzettségû Bakody, hazatérte után maga is betagozódik a német torna szellemiségét követõ többségbe. Pontosabban: belátja, hogy Magyarországon e szellemiség elfogadásával játszhat vezetõ szerepet egy szervezõdõ mozgalomban.²⁹)

A 19. század elején a (falka)vadászó és lóversenyzõ arisztokrata még az állati testeken gyakorolt alkímiák közvetítése révén igyekszik nemzetének jövõjérõl gondoskodni. A század elsõ harmadában a "lóversenyt szervezõ arisztokraták jövõbe nézõ szemei elõtt nem az individuumok hús-vér emberi teste, hanem a nemzet virtuális közösségének elvont társadalmi teste" lebeg (Hadas 2002). A gimnasztika (az evezéshez hasonlóan) már olyan tevékenység, melynek mûvelése eszközként szolgál a fölemelkedni vágyó polgárok számára, hogy a célba vett jövõ érdekében elkezdjék magukon is gyakorolni mindazt, amit egy generációval korábban az arisztokraták még az állatokkal végeztetnek el. A harmincas-negyvenes évek gimnasztikájának "radikálisan újító jellege abban is megnyilvánul, hogy az átmoralizált kollektív nemzeteszményt átideologizált individuális testeszménnyé, s az ebbõl származtatott kollektív testgyakorlatok együttesévé teszi" (Hadas 2002). A német torna ehhez képest abban jelent újdonságot, hogy általa a polgárok immár nem saját társadalmi pozíciójuk, illetve osztályhelyzetük megváltoztatására törekszenek, hanem a nemzet egésze szempontjából kívánatos célok elérésére. E cél érdekében igyekeznek – sikeresen – szövetséget kötni az államalkotó, nemzeti liberális hatalmi centrummal. Élesebben fogalmazva: a saját társadalmi gyakorlatukban kialakult testhasználatuk követendõnek minõsítésével osztályhelyzetük partikuláris nézõpontját univerzalizálják. Ezáltal hasonlóképpen járnak el, mint fél századdal korábban az arisztokraták: önnön stratégiáikat és céljaikat a nemzet egésze szempontjából kívánatosakként tüntetik föl. E célra pedig – holisztikus társadalomképébõl és az életvitel egészére kiterjedõ jellegébõl adódóan – a német torna sokkal alkalmasabbnak tûnik számukra a svédnél.

A német torna a testet egy dobozként, azaz egy olyan tárgyként fogja föl, mely belülrõl tagolatlan, ugyanakkor más dobozokkal egymásra épülve, egymást kiegészítve kiválóan beilleszthetõ, alárendelhetõ a tágabb összefüggésrendszerben kialakított nagy céloknak. A doboz egy olyan kollektivisztikus szemléletmód összefüggésrendszerében jelenik meg, mely a nagyközösséget a sok kis doboz egységeként képzeli el. Ebben az összefüggésben megvilágító erejû a NTE 1868-as dísztornázására visszautalnunk, melynek során a Himnusz hangjaira mutatták be gúlagyakorlataikat a tornászok. A nemzet metaforája itt az egymás vállán álló, piramisszerûen az ég felé magasodó emberdobozok csoportja, akik a nagy egészet kollektív kooperativitásukban jelenítik meg. Test test mellett, váll váll mellett, test test fölött, váll váll fölött; alul többen, középen kevesebben, fölül legkevesebben. Hierarchia, mely a szoros egymásba fonódás, egymásban gyökerezés, egymáson nyugvás nélkül elképzelhetetlen volna. Hierarchia, mely harmonikus, organikus, alulról építkezõ. Az alapítás, megalapozás, jövõépítés víziójának hevületében létezõ polgárok számára e kezdeti stádiumban szükségképpen zavarónak tûnhet minden olyan nézõpont, mely az egész, az egység, a nemzeti ügyként beazonosítható lényeg helyett azt fürkészi, mi is van a doboz belsejében. A svéd torna viszont éppen kíváncsi. Amikor a testgyakorlatokat izomcsoportok szerint tagolja, akkor a nagy egészre vonatkozó alapkérdéseket figyelmen kívül hagyva a rendszert alkotó mikrostruktúra, a legkisebb egység: az individuum szerkezete és mûködésmódja foglalkoztatja. Ily módon a testet a gép metaforája alapján fogja föl, melynek értelmében a testegész a racionálisan egymáshoz illeszkedõ, olajozottan mûködõ részek egységeként mûködik.³⁰ A testmasina, logikai-megismerési pozícióját tekintve ugyanakkor olyan, mint cseppben a tenger: a funkciói belül rejlenek, ám végsõ soron a nagy egészet modellálják. Míg tehát a német torna apostola a társadalmat egészében, holisztikusan fogja föl, s a részt az egészbõl dedukálja, majd a nagy egészet modellszerûen reprodukáló részek harmonikus egymásra épülésébõl, egymásba illeszkedésébõl alkotja meg újra a nagy egészet, addig a svéd torna kidolgozói fordított utat követnek: a mikroszkopikus részletet állítják középpontba, s ebbõl indukálják, illetve homológiák útján modellezik a nagy egész mûködését.

Mindazonáltal a két nézõpont nem áll olyan távol egymástól, mint azt elsõ olvasásra föltételeznénk, hiszen mindkettõ a modernitás jellegzetes terméke, melyek a testet a racionálisan tagolt társadalmi világ részeként fogják föl, s csupán (rejtett) metaforáik, illetve logikai és megismerési eljárásmódjaik különböznek egymástól. Legföljebb az egyik, a némileg archaikusabb, az új jelenséget egy jól ismert referenciahorizont (jelen esetben a nemzeti kollektivitás) összefüggésrendszerébe illeszti. Késõbb azonban megtörténik a differenciálódás, melynek során a külsõ referenciák által értelmezett jelentéstartalmak fokozatosan elnyerik belsõ konnotációikat, s egyre kevésbé lesz szükség arra, hogy kívülrõl legitimálják õket. Esetünkben ez azt jelenti, hogy immár önmagában is érvényes, legitim céllá válhat az individuális test racionális fejlesztése. A svéd torna ezt a késõbbi társadalmi állapotot tükrözi. Mindebbõl az is következik, hogy a kezdeti idõszakok generalizálóan holisztikus szemléletmódja elõbb-utóbb egy differenciáltabb nézõponttá válik, mely nem csupán a tevékenykedés tárgyával kapcsolatos képzeteket és nézeteket, hanem az ezekkel kapcsolatos pozíciókat is differenciálja. Más szóval: miután sikerült a részérdeket nemzeti érdekként elfogadtatni, a részérdeken belüli egyes alérdekek közötti megkülönböztetések válhatnak hangsúlyossá.

Ha elfogadjuk e megismerési modell érvényességét, valószínûsíthetjük, hogy a szférán belül az idõ múlásával párhuzamosan növekszik majd a svéd jellegû, külsõ meghatározottságoktól mentes megismerési/hatalmi pozíciók súlya. A magyarországi példa mindenesetre e tétel ékes bizonyítékául szolgál: megfigyelhetõ, hogy a századvég felé közeledve, illetve azt követõen nagyjából egyensúlyba kerül a svéd és a német torna híveinek tábora, s az iskolai oktatásban (lényegében napjainkig terjedõen) megtalálhatóak lesznek mindkét rendszer elemei.³¹ Azokban a korszakokban pedig, amikor a tornatanítást, illetve a tornamozgalmat komoly külsõ erõk támadják, az erõtéren belül háttérbe szorulnak a két frakció közötti csatározások, s a hangsúly a fenyegetõ erõkkel szembeni megfelelõ stratégia kialakítására helyezõdik. A 19. század utolsó harmada ilyen periódus Magyarországon: a tornászoknak elõbb az atlétákkal, ezt követõen a rövid idõ alatt rendkívüli népszerûségre szert tevõ jégsport és kerékpározás híveivel, majd – egyre reménytelenebbül – a minden korábbinál nagyobb tömegeket megmozgató "rugdaló" (azaz labdarúgás) követõivel kell konfrontálódniuk. Ennek érdekében nincs más választásuk, mint hogy folyamatosan expanzióra törekedjenek.


Expanziós stratégiák

A történelmi tényekhez visszatérve: 1870-ben megalakul a Magyar Tornatanítók Egylete, mely rögtön memorandumot is megjelentet a Honban az iskolai tornatanítás ügyében (SII 1828: 538).³² A tornatanítók 1881-ben (az NTE vívótermében) Magyarországi Tornatanítók Egyesülete (MOTTE) néven megerõsödve szervezõdnek újjá: akkor országosan már hétszáz tornatanítóról tudnak. A MOTTE föllép azért, hogy a "tornatanítók a rendes tanárok közé soroltassanak, s hogy a középtanodai ifjúság hetenkint három órán át részesüljön rendszeres tornatanításban" (SIII 1829: 127). A szervezet 1883-tól kiadja a Tornaügy címû folyóiratot,³³ majd 1885-ben (ismét csak az NTE csarnokában) létrehozza a Magyarországi Tornaegyletek Szövetségét, a MOTESZ-t (SIII 1829: 126-27). E szervezetek és fórumok folyamatosan hangot adnak érdekeiknek, céljaiknak, és ennek megfelelõen bírálják a tornaoktatás hiányosságait. Legfontosabb törekvésük a tornaoktatás – elsõsorban mennyiségi értelemben fölfogott – terjesztése.³⁴

Az expanziós stratégiáik részét képezik a dísztornázások és a tornaünnepélyek is: 1885-ben az NTE az országos kiállítás területére "hívja össze" elsõ országos tornaünnepélyét, melyen tucatnyi tornaegylet tagjai vonulnak föl a tornatérre, s a fõhadparancsnok, fõpolgármester és más notabilitások jelenlétében Bokelberg Ernõ (lásd a 35. jegyzetet!) vezetésével mutatják be szabad- és szergyakorlataikat, továbbá rúdugró-, kötélmászó- és akadályversenyszámaikat (SIII 1829: 140).³⁵ A következõ országos tornaünnepélyre két évvel késõbb Aradon kerül sor, a harmadikra pedig Budapesten, a Hõsök terén. Ez utóbbin már 95 középiskola 2800 tanulója vesz részt. A negyediken, melyet két évvel késõbb rendeznek, csökkenni látszik a lendület: akkor csak 52 középiskola 2300 tanulója van jelen. "Ezért – írja a Vasárnapi Ujság alább idézendõ cikkében – kívánatosnak látszott az országos tornaverseny decentralizálása, hogy abban a mintegy 44 ezer fõre rúgó magyar középiskolai tanuló ifjúságból mennél többen vehessenek részt." Ezt elõsegítendõ, kerületi tornaversenyeket szerveznek négy városban, melyeken 1894-ben 3180, 1895-ben pedig 3850 tanuló vesz részt. 1896-ban, az ezredévi ünnepek alkalmával minden eddigi rendezvényen igyekeznek túltenni.³⁶

Megfogalmazható tehát, hogy a tornamozgalom célkitûzéseit részleges siker koronázza: a modern versenysport szféráiból egy emberöltõ alatt kiszorulnak ugyan, ám az iskolai oktatás bevételére irányuló stratégiáik teljes sikerrel járnak. A közvetlen versenykésztetettségek kiélési lehetõségérõl lemondanak, ugyanakkor megteremtik az emberi testhasználat államosításának föltételeit: a torna az iskolai oktatás részeként kötelezõen elõírt feladattá válik. E folyamat a modernitás expanziójának részeként fogható föl, melynek során megszilárdulnak az életvitel racionalizációjára irányuló önkontroll, önfegyelem, a felsõbb akaratnak alávetett engedelmeskedési késztetettség intézményi keretei.


Diszpozíció-akkumuláció

Az állami feladatvállalásnak természetesen megvannak a diszpozicionális föltételei. Ezek között elsõsorban a protestantizmus és a protestáns etika kialakulása említhetõ, melynek szerepét nem lehet túlbecsülni a testi aszkézis világi gyakorlását, illetve a világ "újraobjektiválását" illetõen.³⁷ Jelzésértékû, hogy a 19. század elsõ felében Magyarországon a protestáns iskolákban vezetik be elõször a testgyakorlatokat, és protestáns egyházi intézmények adnak helyt a szervezõdõ tornamozgalom gyûléseinek. E diszpozíció-akkumuláció nélkülözhetetlen annak érdekében, hogy a tornamozgalmat létrehozó polgárok vegyék maguknak a bátorságot és önmagukat tegyék meg a tornaoktatás monopolizálásához szükséges tudás – a testi tõke reprodukciója – felelõsévé, ily módon igyekezve minél kedvezõbb hatalmi helyzetbe kerülni.

Az egyre magabiztosabb polgárok a kirekesztési stratégiák mellett bekebelézési stratégiákat is alkalmaznak: nem csupán saját erõterükön belül igyekeznek kedvezõbb pozícióra szert tenni, hanem erõterük határait is igyekeznek kijelölni, folyamatosan védelmezni, majd egyre kijjebb tolni a mind differenciáltabb társadalmi térben. Ennek során hasonlóképpen járnak el, mint fél századdal korábban az arisztokraták: önnön stratégiáikat és céljaikat a nemzet egésze szempontjából kívánatos stratégiákként tüntetik föl. Élesebben fogalmazva: a saját társadalmi gyakorlatukban kialakult testhasználatuk követendõnek minõsítésével osztályhelyzetük partikuláris nézõpontját univerzalizálják. E célra – holisztikus társadalomképébõl és az életvitel egészére kiterjedõ jellegébõl adódóan – a német torna magyarítása tûnik a legalkalmasabb eszköznek számukra.

A tornamozgalom sikereinek köszönhetõen kialakul egy olyan bonyolult erõtér, melyben a fölhalmozott szakismeret legitim módon újratermelhetõvé válik, és az egymással szövetséges, illetve ellenséges pozíciók világosan kikristályosodnak. Tömören fogalmazva: néhány év alatt megszületik a testnevelési mezõ.³⁸ Ez teljesen új jelenség a szabadidõ-eltöltés 19. századi fajtáit vizsgálva. Elõször jön létre ugyanis egy olyan, sporttal, illetve testgyakorlással kapcsolatos erõtér, mely kellõképpen összetett, a benne meghatározó pozíciókat elfoglalók számára szakmaként definiálódik, s ezáltal az érintettek életvitelének középpontjába kerül. A korábbi tevékenységek, a lóverseny, a vívás, az evezés vagy a gimnasztika nem jutnak el az intézményesülés és differenciálódás hasonló szintjére, mivel viszonylag periférikus jelentõséggel bírnak mûvelõik életben. A vadászat ugyan központi szerepet tölt be az arisztokraták mindennapjaiban, ugyanakkor önálló mezõnek nem tekinthetõ. Mindenekelõtt azért nem, mert a mûveléséhez szükséges szakismeret – a szorosan vett "vadásztudomány" – a nemesi szocializáció része, annak fölhalmozása, illetve birtoklása kapcsán nem alakul(hat)nak ki egymással rivalizáló, relatív autonómiával bíró pozíciók. A vadászat mûvelése kapcsán így nem szervezõdhet bourdieu-i értelemben vett mezõ sem, hiszen a tevékenység végzéséhez szükséges szakértelem rendi monopóliumokhoz kötött. Következésképpen a tudás birtoklása – mely egyéb privilégiumaik részeként mintegy mellékesen áll az arisztokraták rendelkezésére – nemcsak azt zárja ki, hogy a "vadásztudomány" önálló és autonóm szakmaként jelenjék meg, hanem azt is, hogy az így létrejövõ tudás valamilyen módon a laikusokat is célba vegye. A vadászat és a torna összehasonlítása így mikroszinten teszi érzékelhetõvé, hogyan keletkezik a modern társadalom a differenciálódási és elhatárolódási stratégiák révén.³⁹

Korábban, a "csolnakászatról" szólván, a polgárság és az arisztokrácia férjfiúi közötti diszpozicionális versengést vizsgálva (Hadas 2001c) láthattuk: az evezõsverseny diszpozicionális kelléktára a polgárság számára biztosított kedvezõbb esélyeket. Az államilag kötelezõvé tett tornában – folytatva az öntevékeny gimnasztikában megkezdett tendenciát – a közszemlére kitett, engedelmes, fegyelmezett, másikhoz igazodó gyermektest válik a polgári jövõ megteremtésének föltételévé. A diszpozicionális versengés színtere a versenypályáról a tornaterembe, súlypontja pedig a felnõttekrõl a gyermekekre helyezõdik át. A 19. század utolsó harmadától fogva a felnõtt férfiak egyre kevésbé lesznek hajlandóak arra, hogy szabadidejükben lemondjanak a szabad és közvetlen versenyszituáció libidinózus élményérõl. Ezzel magyarázható, hogy a hetvenes évektõl egyre inkább mozgolódni kezdenek az önmagukat elsõsorban a kötött és örömtelen tornával szemben pozicionáló új gyûjtõsport, az atlétika hívei, akik között immár nem csupán a diszpozicionális versengésben alulmaradt arisztokratákat, hanem az új iránt nyitott polgárság képviselõit is megtalálhatjuk. De ez már egy következõ fejezet.


Függelék

A torna jellegzetességei

1. Társadalmi-kulturális beágyazottság
1.1 Mûvelõ társadalmi bázisa	német és magyar polgárság
1.1.1. Mûvelés – mûveltetés (mecenatúra, közönség)	közvetlenül végzik a tevékenységet, saját magukon gyakorlatoznak
1.2. Referencia	német, svéd (dán)
1.3. Szervezeti forma	egylet, majd iskola
1.4. Szervezet nyitottsága	polgárok számára nyitott, késõbb az arisztokraták és a rivális polgári frakciók kirekesztve
1.5. Sportszocializáció	gyerekként megtanulni, felnõttként gyakorolni
1.6. Finanszírozás	polgárok adakozása, majd az állam, illetve egyház tartja fönn az iskolák révén
1.7. Nemzet iránti viszony	korszakonként változik, eleinte erõsen nacionalista
1.8. Politikai irányultság	eleinte radikális/liberális, késõbb konzervatívabb
1.9. Közönség	nem jellemzõ, bár ünnepeken elõfordul
1.10. Társasság/közösség	közösség, egység
1.11. Tevékenység kezdete, vége	1860-as évektõl egyletben – 1868-tól iskolákban mindmáig
1.12. Elterjedtsége, gyakorisága	heti, majd napi gyakorlat
1.13. Ideológia, üdvtan, szakirodalom	eleinte általános pedagógiai irodalom, késõbb orvostudományi legitimációjú szakpedagógia,szakdidaktika, tanításmódszertan
1.14. Nemek szerepe	is végzik
Diszpozíciók
1.15. Alapbeállítódás	fegyelmezett, igazodó, alkalmazkodó, tûrõ, célracionális, tervezõ, jövõirányult
1.16. Férfiasság jellemzõi	fegyelmezett, elfojtó, közösségi, alázatos, engedelmes
1.17. Test iránti viszony/testpolitika	saját test egyenletes, megtervezett, építõ szándékú erõfeszítésnek kitéve, folyamatos edzés, gépiessség, egészség- és jövõirányultság, (alkat)részeire bontott test (test mint gép)

2. A sporttevékenység sajátosságai
2.1. Mûvelés színter	egyre inkább zárt térben
2.2. Színtér (pálya jellemzõi)	sztenderdizálódás felé, nézõk igénye nem számít
2.3. Versenyidõ	nincs, verseny nem jellemzõ
2.4. Eszközigény	egyre fontosabbá válik, sztenderdizálódás felé
2.5. Eszköz/funkció/cél	egyenlõ föltételek között mindenki fejleszthesse saját testét, legyen a közösség része
2.6. Társasság: egyéni/csapat	egyén föloldódik a közösségben
2.7. Szabályok	tanulási folyamat, ismétlés, gyakorlás
2.8. Ellenõrzõ testület	tanítói, majd tanári tekintély
2.9. Kockázat mértéke	csekély
2.10. Küzdõk fizikai kapcsolata	nincs közvetlen érintkezés, nincs küzdelem
2.11. Profizmus/amatõrizmus	egyesületi amatõrök
2.12. Kvalitások	kitartás, szívósság, fegyelem, monotónia-tûrés engedelmesség
2.13. Sportfogadás	nincs
2.14. Erõszak mértéke	nincs, legföljebb önkorlátozásként
2.15. Sporttevékenység jellege	az egyén a közösségben, a tornacsarnokban, az iskolában; nem versenyez, legföljebb esztétikai élményt akar szerezni a közönségnek
2.16. Tevékenység. közvetlen célja	a test fejlesztése, erõsítése, katonai elõképzés
2.17. Örömforrás	a sikeresen végrehajtott gyakorlat, az akaraterõ, az (ön)fegyelem öröme, protestáns éthosz
2.18. Tev. súlya az életvitelben	eleinte kevés, késõbb növekszik
2.19. Fizikai/szellemi/morális/esztétikai jelleg	erõ, esztétikai jelleg (vizualitás), egészséges test, fejlett izomzat, (ön)fegyelem morálja
2.20. Költségigény	jelentõs (tornacsarnok építése, szerek vásárlása)

Irodalom

Bély Miklós (1940): A gimnáziumi testnevelés múltja. Budapest. Kiadó megjelölése nélkül

Bourdieu, Pierre (1994): Férfiuralom. In Hadas Miklós (szerk.): Férfiuralom. Budapest: Replika kör, 7–55.

Bourdieu, Pierre (1979): La Distinction. Critique sociale du jugement. Paris: Minuit

Elias, Norbert (1987 [1939]): A civilizáció folyamata. Budapest: Gondolat

A fiúközépiskolák testnevelésének uj tanterve (1916): Országos Testnevelési Tanács. Budapest: Fritz Ármin Könyvnyomdája

Hadas Miklós (1999): Stílus és karakter. Futballhabituológiai traktátus. Replika, 36: 125–144.

Hadas Miklós (2000): A párbaj és a vívás. Café Bábel, 3: 91–104.

Hadas Miklós (2001a): Pierre Bourdieu-rõl. Magyar Lettre Internationale, 40: 13–16.

Hadas Miklós (2001b): Kis traktátus lovakrul és emberekrül. Holmi, május: 608–625.

Hadas Miklós (2001c) Lovak a csolnakban. Replika, 43/44: 85–106.

Hadas Miklós (2002): A gimnasztika, avagy "a fiatalsági öröm köntösébe öltöztetett munka". Korall, 15–34.

Kmetykó János (1928): Torna. In: A sport enciklopédiája. Budapest: Enciklopédia R. T.: 75–105.

Kemény Ferenc (szerk.) (1934): Magyar Pedagógiai Lexikon. Budapest: Révai Irodalmi Intézet

Kun László (1988): Egyetemes testnevelés- és sporttörténet. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó

Matolay Elek (1869): Tornazsebkönyv. (A tornászat német–magyar mûszótárával) Pest: Rudnyánszky Béla nyomdájából

Mellor A. Philip–Shilling, Chris (1997): Re-forming the Body. London: Sage

Dr. Siklóssy László (1928): Széchenyi-Wesselényi és még egy nemzedék. In: A magyar sport ezer éve II. Budapest: Országos Testnevelési Tanács (rövidítés: SII)

Dr. Siklóssy László (1929): A modern sport elõkészítése. In: A magyar sport ezer éve III. Budapest: Országos Testnevelési Tanács (rövidítés: SIII)

Dr. Torday Ferencz (1876): Az ember-bonctan, élettan és életrendtan rövid kivonatban tornatanítók számára. Budapest: Franklin Társulat Bizománya


Jegyzetek

1. Az ezzel kapcsolatos öt alfejezet paragrafusai az alábbi témakörökben tárgyalják a testnevelési jellegû kérdéseket:

"222. A tanulóifjúság egészségi állapotát illetõ rendtartási intézkedésekrõl általában. 223. Az ifjúságot fenyegetõ veszedelmek elhárítása. 224. A tanulóifjúságnak engedélyezendõ játékok. 225. A tanulóifjúságnak engedélyezendõ játékok fajai. 226. Ifjúsági játékterek kijelölése." (Bély 1940: 19)

2. Ezek sorában a görög nyelv, a mértan, a hazai szokások és a hírlapirodalom említtetik.

3. A szabadságharc bukását követõen a magyarországi gimnáziumokban életbe léptetett, 1850-es Organisations Entwurf a "gymnastikát" rendkívüli tárgyként (az írás, a rajz és az ének mellett) "szükséglet és lehetõségek szerint bevezetendõnek" ítéli, kilátásba helyezve, hogy "ha a szükséglet arányában kivihetõnek és célszerûnek mutatkozik, a tantestületekkel egyetértésben az Országos Tanügyi Bizottság a koronatartományok egy vagy több gimnáziumában, egy vagy esetleg több osztály részére, kötelezõ tantárgynak nyilváníthatja." (Idézi Bély 1940: 23)

4. Jóllehet a bizottság a javaslatot elutasítja, Kritske nem hagyja annyiban: különvéleményt jelent be, melyet ki is nyomtatnak. Egyébként Kritske az a személy, aki elõször áll elõ azzal az ötlettel, hogy a pesti egyetemen vezessék be a testnevelõ tanárok képzését.

5 "Az 1845-ik (...) évben rendelték el, hogy a testgyakorlat, mely nem rendszeresen ugyan, pár évvel elõbb már elkezdõdött, minden alsóbb iskolába járó növendéknek fejenként fizetendõ díj nélkül taníttassék (...). E rendelet értelmében a testgyakorlat tanítása a tanára jegyzõkönyv szerint életbe is lépett." A debreceni ev. ref. fõgymnasium értesítõjét idézi Bély 1940: 23.

6. "1-ször: A testgyakorlat a fõiskolában létezõ legalsó három, ú.n. elemi, I. és II. gymnasiális osztályok számára mindenkit egyáltalán kötelezõ rendes tárgyak közé felvétetik, olyformán, hogy ebbõl ezen három osztály tavasztól késõ õszig délután 6–7 óra között hetenkint 2–2 óra oktatást vegyen." (Idézi Bély 1940: 24).

7. "Clair Ignác miután meggyõzõdött, hogy azon ismereteket, melyek módszeres tornatanításhoz s a modern tornázás vezetéséhez szükségesek, hajlott koránál fogva megszerezni nem képes, ritka önmegtagadással nemcsak hogy nem ellenezte egy másik tornatanító meghivását, hanem saját állását, cégét és minden jogigényét felajánlotta a tornacsarnoknak. Fizetését is csak 1864. április 1-ig tartotta meg, amikor aztán végkép megvált a tornacsarnoktól s visszafoglalt régi állását a testgyakorló-iskolában." (SII 1928: 502)

8. A kezdeti években teljes a zûrzavar az egylet nevét illetõen. A legtöbbször PTE-nek, azaz Pesti Tornaegyletnek nevezik, de fölbukkan és késõbb általánosan elfogadottá válik az NTE, azaz a Nemzeti Tornaegylet elnevezés.

9. Az alapításkor a tornászok még együtt próbálkoznak a tûzoltókkal. 1868-ban az egylet "tûzoltó fõparancsnoka" Széchenyi Ödön, István gróf fia. 1871-ben azonban a tûzoltók kiválnak, és létrehozzák a Budapesti Önkéntes Tûzoltó Egyletet (SII 1928: 510, 515). Megjegyzendõ: a torna és tûzoltás közös vonása, hogy mindkettõ elfojt: az elõbbi pszichoanalitikus, az utóbbi konkrét értelemben.

10. Siklóssy szerint a hatvanas évek elején "Bakodyék társaságában" mintegy nyolcvan-nyolcvanöt ember található. Foglalkozási megoszlásuk alapján egyértelmû, hogy a Tornaegyletet a kis- és középpolgárok, valamint a honorácior értelmiség hozza létre. E megoszlás lényegi elemei a következõk: jogász/ügyvéd 24 fõ; kereskedõ 22 fõ; iparos (fodrász, "festész", kárpitos, bádogos, üveges, "kávés", aranymûves, stb.) 14 fõ; egyéb értelmiségi (orvos, mérnök, tanár, "tollnok" "könyvtárnok", "magánzó") 12 fõ; hivatalnok 5 fõ; (torna)technikus 3 fõ. A társaságban mindössze két arisztokratát (Puttheány? Géza bárót és Széchenyi Ödön grófot), valamint egy gyárost (Gschwind Mihályt) találunk. A nevek többsége német eredetû.

11. A rendelet kimondja: "A testgyakorlást, mint rendes tárgyat, mielõbb minden osztályban tanítani kell; a költségeket az iskolafenntartók fedezik; ha másképen nem lehet, egyelõre legalább a nyári hónapokban kell tanítani" (Bély 1940: 27).

12. A szabadságharc alatt, 1848 augusztusában a képviselõház egy hónapos tárgyalás után – "különös tekintettel a hadiszolgálatra" – el is fogadja, hogy a testgyakorlat kötelezõ tárgy legyen az elemi iskolákban. A fõrendiház azonban a javaslatot elveti (Bély 1940: 26).

13. Minden új magyar rendszerben a honvédelmi-testnevelési törvény egyike az elsõknek. Ez történik majd 1920 után is!

14. Az alapítás éveinek névbizonytalankodásai után a hetvenes években egyre inkább ez az elnevezés válik elfogadottá.

15. 1872-ben például nyolc pesti tanintézet 1125 tornászó diákja használja ( SII 1928: 539).

16. 1868-tól 1875-ig 449 jelölt szerez tornatanítói képesítést az egylet tornatanfolyamain (SII 1928: 538).

17. A tornászat sajátosságait a tanulmány végén található összefoglaló táblázat is tartalmazza. Ebben kurzívval szedtem azokat a jegyeket, amelyek a gimnasztikához képest megváltoztak.

18. A Tornazsebkönyv az egylet alapszabályait és a tornászat német–magyar mûszótárát egyaránt tartalmazza.

19. Az idézet a szövege "Torna és verseny" címû alfejezetébõl származik. 1928-as keletkezési dátuma problematikusnak tûnhet, ám mégsem tartom módszertanilag elfogadhatatlannak fölhasználását, mivel – visszatekintõ, összefoglaló munkaként – letisztultan summázza ötven év tapasztalatait.

20. "Nem nevezzük tornázásnak sem a testi fáradsággal járó munkát, sem a puszta mulatságra czélzó mozgásokat sem a testgyakorlat egyes nemeit mint a vivás, uszás, stb." (Matolay 1869: 13)

21. "Meg kell azonban emlékeznem az úgynevezett svéd-testgyakorlásról. Ez a mi tornázásunkkal, vagyis tulajdonképen némethonival egyenlõ czélra törekszik, de eszközeiben tér el. Kevesebb tornaszert használ, s átalában nélkülözi a német tornászás változatosságát, s vidorságát. A svéd testgyakorlat szülõje a szenvedõleges mozgásoknak, melyek a tornászon más egyén által végeztetnek, valamint az úgynevezett kettõs (duplizirt) mozgásoknak, melyek csak más segitségével vitethetnek véghez. A mozgások ezen nemei azonban nagyobb szolgálatot tesznek a gyógytestgyakorlatban, mint az egészségesek tornázásában." (Matolay 1869: 13)

22. "Végre felemlitem a szobai testgyakorlatot. Lehet szobában is, csekély szerekkel, például súlyzókkal a testet gyakorolni. (...) Ezt azonban csak a helyes útról való kitérésnek mondhatjuk, s csupán megjegyezzük, hogy a szobai testgyakorlat a társaságbani tornázással a versenyt ki nem állja. Hagyjuk azt tehát öreg uraknak, kik restelnek az ifjuság közzé vegyûlni, s azoknak, kiknek a rendes tornázásra nincs alkalmuk." (Matolay 1869: 14-15)

23. A "tornabarát" aláírás is arra utal, hogy a narrátor nem kifejezetten kívülálló. E föltételezést támasztja alá a megfogalmazás – különösen a befejezés – néhány átgondoltan propagandisztikus, stratégiainak tûnõ kitétele is. (Ld. alább!)

24. Ekkor már egy-két éve létezik a Pesti Evezõ és Vitorlázó Kör és a Budai Hajósegylet is (Hadas 2001c).

25. Apró de jellemzõ indikátor, hogy csupa német nevû versenyzõ nyer: "egy Winter nevü fiatal ember, s a két Gutman testvér".

26. Friedrich Jahn (1778–1852), akit kortársai a "Turnvater" jelzõvel illetnek, négy jelszó köré rendezi munkásságát. Ezek: frisch, frei, fröchlich, fromm. Fõmûve a Deutsche Turnkunst (1816) (Kemény 1934: 976).

27. Politikai szerepvállalása miatt Jahnt 1819-ben hét évre börtönbe zárják, s az összes német tornaegyletet 23 évre betiltják. (Ezt nevezi "tornazárnak" a testnevelés-történet.) "1842-tõl azonban a német kormány elrendeli a torna bevezetését az iskolákban. Németországban a háboru elõtt 9000 tornaegylet müködött, ma – 1828-ban (HM) – 14.000-nél is több szolgál a német ifjak erõsödésére, munkabirásuk és küzdõképességük fokozására." (Kmetykó 1928: 78)

28. A német rendszer rendgyakorlatokat, szabadgyakorlatokat, kéziszer (súlyzó, fa, vasbot, buzogány) -gyakorlatokat, talajtorna-gyakorlatokat, valamint szertornagyakorlatokat használ. Ez utóbbihoz szükséges szerek: nyújtó, korlát, ló, bak, asztal, szekrény, zsámoly, rohamdeszka, ugródeszka, gyûrûhinta, rúd, kötél, létra, bordásfal, gerenda.

29. E tekintetben példaértékû egyéni asszimilációs karrier a németbõl magyarrá váló Bokelberg Ernõé. "1839-ben Hannoverben született. Katonai nevelésben részesült, de a katonai pályára nem volt kedve. (...) Neki sem az atletika nem tetszett, amelyet Kraftmeyereinek csúfolt, sem az a törekvés, amely a másik végleten katonai gyakorlatokat szeretett volna látni a tornában. B.E. a német torna rajongó híve volt, Guth-Muths, Jahn és Spiess tornájáé. (...) Az NTE mûvezetõje és tornatanárképzõ tanára lett. (...) Tanította a tornát a Ludovíceumban is. (...) Kitüntette magát az 1876. évi pesti, valamint az 1879. évi szegedi árvízkor. (...) (SIII 1929: 83) Az 1885-ös "drezdai tornászbotrány" fõszereplõje lett. A botrány azért tört ki, mert a magyar küldöttség tagjaként egy magyar nemzeti szalaggal ellátott koszorút helyezett a szószékre, s amikor azt néhány fanatikus schulvereinista eltávolította, a magyar nemzeti érzületében sértett Bokelberg párbajra hívta ki õket, majd ennek meghiúsulását követõen "nem volt maradása egykori német hazájában". Az esetbõl hatalmas botrány lett: egy függetlenségpárti képviselõ, Olay Szilárd a magyar országházban diplomáciai beavatkozást is követelt, ám Tisza Kálmán ezt elutasította (SIII 1929: 85–87).

30. E tekintetben figyelemre méltó Az ember-bonctan címmel a tornatanítók számára 1876-ban írott szakkönyv elsõ két mondata: "A rendszeres tornázás czélja a test izmait fokozott, de nem túlerõltetett összehúzódások által erõsbiteni, azaz rostjait vastagabbá és szivósabbá átalakitani, sõt szaporitani is. Az izmok csoportosított és szabályszerûleg történõ összehúzódásai közben, az izmok között elhelyezett visszerekre is nyomás gyakoroltatván, a bennök tartalmazott vér nagyobb erõvel hajtatik a jobb szívhez, mint különben az izmok nyugodt állapotában." (Dr. Torday 1876: 1)

Vagy még egy idézet, a Herkulesben az Ember mint gép címmel megjelent cikk alábbi részlete: "A vegyészek szigorú chemiai vizsgálatok alapján kiderítették, hogy az ember rendes tápszereivel 24 óra alatt 0.2514 kgm szenet vesz magához, anélkül, hogy tudná. Ez a szén elég. (...) Ha egy kgm szenet égetünk el, keletkezik 7050 caloria és 1 kgm hydrogén elégetésénél keletkezik 34.500 caloria. (...) Az ember a világon létezõ legjobb calorikus gép. Az ember a teremtés koronája!" (Schwanda Gusztáv : Ember mint gép. Herkules, 1888. január 15.)

31. Kétségtelen, hogy a testnevelés iskolai oktatásában lényegében mindmáig megmaradt a feszültség a német és a svéd torna hívei között, összességében mégis kijelenthetõ, hogy a 19. század végétõl a tantervekben többé-kevésbé békésen megfér a kettõ egymás mellett. Így például a Fiúközépiskolák testnevelésének új tanterve, mely 1916-ban jelenik meg, egyaránt fölhasználja a német szergyakorlatokat és a svéd eredetû, izomcsoportok szerint fölosztott gyakorlatokat, miközben lehetõvé teszi a játékok és egyéb sportok (korcsolyázás, futás, ugrás, evezés, kirándulás) iskolai alkalmazását is. Kmetykó, a már idézett mûvében (1828) lényegében azonos súllyal tárgyalja a két tornafajtát, s a "magyar tornáról" mint ezek egyfajta szintézisérõl beszél.

32. Ez még egy-két év múlva egyelõre megszûnik.

33. A Budapesten kiadott Tornaügy 1883-tól 1922-ig létezik. 1910-ig havonta, attól kezdve kéthetente jelenik meg. AMOTE után kiadója a MOTESZ, majd a Magyarországi Testedzõ Egyletek Szövetsége, végül a Tornatanítók Egyesülete.

34. "A közoktatási miniszter 1884/5. évi jelentése kimutatja, hogy a tornaoktatásra kötelezett 14235 népoktatási tanintézet közül 6477-ben a torna egyáltalán nem taníttatik, a paedagogia szabályainak nem megfelelõen tanittatik 490-ben, s megfelelõen csak 7268-an tanittatik; tehát az iskoláknak majdnem fele nélkülözi a testgyakorlati oktatást! S ahol legfontosabb lenne a testgyakorlati oktatás, a tanitóképezdékben, talán itt van legjobban elhanyagolva, amennyiben az ország 70 tanitóképezdéje közül csak 26 bír rendes tornateremmel. (...) Magyarország 177 középiskolája közül csak 90 bír tornateremmel! Van ezenkivül az összes középiskoláknak 143 szabad tornatere, de mint a miniszteri jelentés említi, ezek közül csak 122 van fölszerelvesa90tornaterem közül csak 77 bír fölszereléssel. (...) Azt hiszem az itt fölsorolt adatok is meggyõzik a tanférfiakat arról, hogy már ideje volna, hogy az az erõs reformáló kéz, mely már oly sok aluszékony kulturális intézményünknek tudott erõs lökést adni, megbolygassa már egyszer ezt a kérdést is." (Klio: Adatok a magyar testgyakorlatok történetéhez. Herkules, 1886. márczius 14.) Jóllehet a tornatanítók panaszkodnak, panaszukat oly módon is olvashatjuk, hogy az 1880-as évek közepén az iskolák nagyobb részében rendes tornatanítás folyik, s hogy a középiskolák túlnyomó többségében van tornázásra alkalmas tér, sõt, hogy az iskolák nagyobb részében tornaterem is található. Ez igen jelentõs eredmény 15 év alatt! Ugyanakkor persze teljesen érthetõ, hogy a tornatanárok ennél többet akarnak eszközellátottság, presztízs és fizetés tekintetében is.

35. Figyeljünk föl arra, hogy a tornaünnepélynek az országos kiállítás biztosít intézményes kereteket! A jeles sporteseményeket – így az olimpiákat is – néhány év múlva szintén a világkiállítások részeként rendezik.

36. "A háromnapos versenyek tetõpontja június 2-a volt, a királylátogatás napja. E napon a 122 tanintézetet képviselõ, több, mint 4811 fõnyi tanuló ifjúság délután 1/2 3 órakor a Károly-kaszárnya udvarán gyülekezett össze s onnét három katonabanda kisérette, a saját dobjaik pergése és saját trombitásaik harsogása mellett, katonás rendben vonult a verseny szinterére. (...) Mikor a menet a versenytérre ért, épp akkor érkezett oda pont a király, ki rögtön a számára készített emelvényre ment s ott szemlét tartott az elvonuló ifjúság fölött, mely hódolat jeléül a király elõtt zászlóját meghajtva, példás rendben, feszesen vonult el. (...) Mikor az összes csapatok elhelyezkedtek, elõbb Kölcsey "Hymnus"át énekelték el, majd a királyra háromszoros lelkes éljent kiáltottak, melyet Õ felsége láthatólag meghatva, szives üdvözlésekkel viszonzott. Ezután a csapatok megkezdték az ú.n. szabadgyakorlatokat, mikor az egész csapat különféle állási, testtartási s rohamra induló mozdulatokat végzett s a közel ötezer fõnyi tömegnek ugyanazon vezényszóra, egyszerre végrehajtott, ugyanazon mozdulatai olyy megkapó látványt nyújtottak, melyhez foghatót alig mondhatnánk. (...) A szabadgyakorlatok végeztével a csapatok mindegyike más-más gyakorlathoz fogott. Egyik szertornázást végzett, a másik játékokat csinált, a harmadik sulyokat dobált, a negyedik magas ugrást mutatott be, stb., szóval mindegyik iparkodott a tornázás valamely oly ágát mutatni be, melyben leginkább jeleskedett." (Krécsy Béla (1896): A magyar tanulók országos tornaversenye. Vasárnapi Ujság, 43 (24): 393–394.)

37. Mellor és Shilling a világ újraobjektiválásáról beszél a reformációt követõ idõszakról szólva, kiemelve, hogy az egyénnek immár saját testi identitásának megteremtéséért is vállalnia kell a felelõsséget. A szerzõpáros Durkheimre hivatkozva fogalmazza meg, hogy lényegében a racionális és aszketikus modern test kialakulása, s így a modernitás egész folyamata visszavezethetõ a protestantizmus elterjedésére (Mellor–Shilling 1997: 147-155). Talán nem fölösleges ennek kapcsán Weber Protestáns etikájára is utalnunk.

38. Jelen esetben a Bourdieu-féle mezõfogalmat alkalmazom. Mint tudjuk, Bourdieu azt a társadalmi mikrokozmoszt tekinti mezõnek, amelyen belül bizonyos tudás monopolizálásáért szimbolikus harc folyik a szakértõ testület tagjai között. Mindig mezõrõl beszélhetünk, mondja Bourdieu, hogyha van arra esély, hogy a szakmai tudás újratermelésének monopolizálása érdekében a különbözõ szakértõk egymással konfliktusba kerülnek – mint mondjuk a vallási mezõben a pap és a próféta között, vagy akkor, amikor egy új stílusirányzat megjelenik a festészetben vagy az irodalomban. A bourdieu-i álláspont szerint a harc nem csupán azért folyik, hogy a szakértõk egymáshoz képest milyen pozíciót foglalhassanak el egy adott erõtérben, hanem azért is, hogy a laikusokat az általuk képviselt/újratermelt tudás fennhatósága alá vonják. (Errõl lásd még: Hadas 2001a)

39. E szembenállás egyúttal egy szociológiaelméleti megjegyzést is lehetõvé tesz számunkra: látható, hogy a modernitás differenciálódásának adott szintjén, Magyarországon, a 19. század utolsó harmadában, hogyan válik alkalmazhatóvá a modern bourdieu-i fogalomkészlet egyik központi kategóriája. Más szóval: a mezõfogalom történelmileg behatárolt, a modernitás meghatározott periódusához, a 19. század utolsó harmadától a 20. század utolsó harmadáig terjedõ idõszakához kötött.