"Egy kínai faluban hosszú idõ óta nem esett az esõ, amikor is elhívták az esõcsinálót. Az esõcsináló elfoglalta a szállását, és semmi különöset nem tett: semmi ceremónia, semmi mágia, ki sem mozdult, nemsokára mégis eleredt az esõ. Amikor a falusiak kérdezték, hogyan csinált esõt, azt válaszolta: "Az ilyesmit nem csinálja az ember. Az jön, ha a dolgok természetes harmonikus rendjük szerint állnak."

Sikeres száz évre tekint vissza a szociológia tudománya – ünneplésre azonban nincs okunk. A laikus – vagy talán inkább felületes – szemlélõ számára talán úgy tûnik, hogy az egyetemi statisztikák exponenciálisan növekvõ függvénye, mely a szociológushallgatók számának növekedését írja le, a szakmai folyóiratok ezres nagyságrendje és Pierre Bourdieu halálát követõ francia közhangulat (amely kísértetiesen emlékeztetett Lady Di halála utáni állapotokra) mind-mind a szociológia diadalmenetének és térhódításának mementói. De sajnos ez távol sincs így. Alaposabban körülnézve a szociológia háza táján egészen másféle tendenciákat tapasztalunk: egyesek csupán fejcsóválva, mások azonban leplezetlen riadalommal szemlélik és kommentálják a társadalom tudományának jelenlegi állapotát. A perspektívák mérlegelésében kiváló támpontot jelent Némedi Dénes a Szociológiai Szemle 2000/2. számában közzétett tanulmánya, amelynek higgadt, tárgyilagos hangvétele mögött ott bujkál a kétségbeesett kérdés: hogyan tovább?

A Némedi-tanulmány gondolatmenetéhez három szerzõ: Saád József (2001), Somlai Péter (2001) és Lakatos László (2001) csatlakozott, amely munkák inkább kiegészítésként, mint vitaként értékelhetõek. Dolgozatomban Némedi írásának legfontosabb elemeit kiemelve számot adok a másik három szerzõ reflexióiról is, remélve, hogy ez az összegzéskísérlet új, hasznos gondolatok születésére serkent – hiszen megoldási javaslatoknak egyelõre sajnos szûkében vagyunk.


A tudományos mezõ átalakulása

A szociológia állapotának legfontosabb tényezõit Némedi három problémakör körül csoportosítja: ezek közül az elsõ a tudományos mezõ, ezen belül az egyetem és a felsõoktatás struktúrájának átalakulása. Hogy a felsõoktatás komoly változásokon ment keresztül az utóbbi évtizedekben, azt mindannyian a bõrünkön érezhettük és érezhetjük. Mi sem igazolja jobban, hogy ezen megállapítás nem csupán egy a "bezzeg az én idõmben" kezdetû sóhajok hosszú sorából, ha fellapozzuk az UNESCO 1995-ben kibocsátott vitaanyagát, ami azzal a céllal készült, hogy elõkészítse a felsõoktatás jövõjével foglalkozó 1998-as világkonferenciát. Az ominózus vitaanyag az alábbi drámai megállapítással kezdõdik: Válságban van a felsõoktatás! Vegyük röviden sorra, hogy mi is okozta ezt az átalakulást, és hogy melyek azok a momentumok, amelyek a fentihez hasonló kijelentésekre sarkallnak.

Elsõ nekifutásra és egyetlen mondatban megfogalmazva ez a világ szinte minden országára kiterjedõ válság alapvetõen a növekvõ hallgatói létszám és a csökkenõ költségvetési támogatás ellentmondásából adódik. De hogyan is jutottunk ide? Tévedés lenne azt gondolni, hogy most jelentkeznek elõször válságtünetek az oktatás legfelsõ szintjét képviselõ intézményrendszer háza táján (csak korábban még nem volt eléggé elõrehaladott a szociológia tudományának expanziója, hogy az oktatási rendszer megrendülése maradandó nyomokat hagyjon rajta). A tanulságokat azonban levonhatjuk: akkoriban is csak nagy megújulások árán, sõt helyenként csak az alapok újragondolásával, újraértelmezésével sikerült a válságokból kilábalni.

A középkorban kiépített intézményrendszerét õrzõ egyetemet a felvilágosodás, az ipari forradalom és a francia polgári forradalom halálra ítélte, de a Humboldt testvérek által megvalósított reformnak köszönhetõen mégis megmenekült és megérte a 19. századot azzal, hogy a kutatás és oktatás egységét, a professzorok és hallgatók szellemi szabadságát tette az egyetem mûködésének alapelvévé. Ez az alapelv köszön vissza Némedi Dénes írásában, sajnos már csak illúzióként. Hiszen az egyetemi képzés kiszélesedésének oltárán az ilyen illuzórikus eszméket fel kell áldoznunk. Fájó az a feszültség, amelyet a szerzõ a "szakmájában elmélyedni akaró oktató-kutató és az általános eligazítást váró hallgató" között érzékeltet. De errõl majd késõbb.

A második nagy válság a nemzetállamok kialakulásához kapcsolódott: a korábban nemzetközi kitekintésû egyetemek nemzeti határok közé szorultak. Bár látványos eredményeket értek el a tudományos kutatás területén, a 20. század autoritárius, totalitárius rendszerei, az állami kontroll kiszolgáltatottá tették az egyetemeket, súlyos torzulásokat idéztek elõ alapvetõ értékeikben.¹

Az új modell, a 20. század legnagyobb hatású modellje az Egyesült Államokban született. Az amerikai modellben az egyetem fõ funkciója a társadalmi-gazdasági gyakorlatban hasznosítható eredményeket ígérõ kutatás és az ahhoz kapcsolódó oktatás, amelynek intézményrendszere az egyéni kezdeményezés és a verseny alapelvére épül.²

A következõ megrázkódtatás az 1960-as évek második felében következett be. A hallgatók és a fiatal tanárok az egyetemek belsõ világának demokratizálását, az oktatás tartalmának és módszereinek korszerûsítését követelték, egyben kifejezésre juttatták súlyos kritikájukat az éppen kibontakozó fogyasztói társadalommal szemben. Ezt a sokkot az egyetem sok évszázados történelme dacára sem tudta kiheverni. Megtorpantak az egyetemfejlesztési folyamatok, a kormányzatok olyan új intézményi formákat kerestek, amelyek politikailag könnyebben kezelhetõk, szakmailag jobban irányíthatóak.

Válságlistánk – legalábbis jelenlegi – végén elérkeztünk a 20. század utolsó évtizedéhez, ahol a jelentkezõ újabb válság alapvetõ oka az 1960-as évektõl beinduló, változó ütemû, de folyamatosan tartó expanzió, a felsõoktatás tömegessé válása, aminek következtében gyökeresen megváltozott a felsõoktatás társadalmi szerepe, miközben a gyors változások, a sok megoldatlan vagy csak részlegesen megoldott probléma következtében újabb és újabb feszültségforrások jelentkeztek.

A felsõoktatás területén lejátszódó mélyreható átalakulást persze nem lehet izoláltan, autonóm folyamatként értelmezni: szerves része volt a 20. század második felében végbemenõ modernizációs folyamatoknak, amelyek a gazdaságot, a technikát, a társadalom szerkezetét és intellektuális kultúráját egyaránt érintették. A növekedés hátterében az ötvenes évek közepétõl beinduló gazdasági prosperitás állt: a virágzó gazdaság bázisán a fejlett országok jelentõs részében kiépült a jóléti állam, amelynek filozófiájához hozzátartozott a mûvelt fogyasztóvá való nevelés. (Hol vagyunk már a professzorok és hallgatók szellemi szabadságától...) Másrészt a jóléti állam sok új – jórészt felsõfokú végzettségû szakembereket feltételezõ – munkahelyet teremtett a közszolgálat, az egészségügy, az oktatás és a szociális ellátás területén. A társadalom demokratizálása a világban jól tájékozott állampolgárokat feltételez, az osztály nélküli társadalom eszméjébõl a továbbtanulás lehetõségének elvileg korlátlan biztosítása következik. A felsõfokú képzés kiterjesztését megelõzte, egyúttal lehetõvé is tette a középfokú iskolázás gyors elterjedése és lényegében általánossá válása, tehát az egész lakosság iskolai végzettségi szintjének emelkedése.

A nyolcvanas évek elejétõl beköszöntõ elhúzódó gazdasági recesszió idején az ifjúsági munkanélküliség kezelésének egyik formája lett a felsõoktatásban való parkoltatás. Ilyen háttérrel persze az egyetem – és ez persze a szociológia szakra halmozottan igaz – mint tudományos képzést nyújtó intézmény már csupán ideálként létezhet – ilyen mértékben talán már úgy sem. Kor- és világértelmezõként egyáltalán nem, menedzsmentsegédként is csak csínján. A szociológia szak szerepe és értéke – amely egyre inkább "általános értelmiségképzõvé" válik, vagy kicsit nyersebben fogalmazva és a hazai viszonyokra vonatkoztatva Saád kifejezésével "diplomatermelõ tömegszakká" (Saád 2001: 73) – annál is inkább megkérdõjelezõdik, leértékelõdik, hiszen – ahogy a Némedi-tanulmány a késõbbiekben, más összefüggésben kifejti – a hagyományos értelmiségi szerepek a középosztály felduzzadásával, az értelmiségi elit szétaprózódásával eltûnõben vannak. Márpedig "igazi" szakma, hivatás nem kapcsolódik a szociológia szakhoz, a tudományba való bevezetés kikerül az egyetem hatáskörébõl (hiszen ilyen keretek között, ilyen mennyiségû hallgatóval ez már lehetetlen feladattá vált) és a szûkebb, kisebb létszámú doktorandus-képzésbe kerül át, illetve a felsõfokú intézmények között is megindul a differenciálódás, a centrum-periféria kialakulás, ahol a periféria már nem is álmodozhat igazán értékes tudományos munkáról.

Meg kell említeni még a transzdiszciplinaritás kérdését is, melyet Némedi az oktatás–kutatás összeegyeztethetetlensége mellett másik felsõoktatási feszültségforrásként értékel. A transzdiszciplináris jellegû kutatás kibõvülése elõbb-utóbb a hagyományos diszciplináris keretekben mûködõ felsõfokú képzés újragondolására fog késztetni – hívja fel a szerzõ a figyelmünket, sõt ezen tendenciák felerõsödésének nyomása alatt a szociológia széthullásának veszélyére is figyelmeztet. Erre a lehetõségre egyetértésben reflektál Saád József, a transzdiszciplinaritást a hagyományos integratív, felvilágosító jelleggel azonosítva, nyitva hagyva ezzel azt a lehetõséget, hogy talán mégis megtalálhatja a helyét az átértékelt/szervezett egyetemi képzés keretein belül ez a meglehetõsen "diffúz öndefiníciójú" (Saád 2001: 74) tudomány.

Mintha ezt a lehetõséget szeretné kiemelni Somlai Péter, amikor azt írja: "átfogó társadalomelméletre szükség van ma és szükség lesz a jövõben" (Somlai 2001: 81) – fenntartva azt az elõfelvetést, hogy a jövõben is szeretnénk majd általánosabb társadalmi összefüggéseket feltárni. Éppen ezzel magyarázza a szociológia létjogosultságát, hiszen szerinte ez az a tudomány, amely a legszervesebben kapcsolódik az össztársadalmi problémákhoz, illetve azokhoz a cselekvéselméleti összefüggésekhez, "amelyekre szükségünk van az emberi világ, a társadalom és a kultúra történéseinek megértéséhez" (Somlai 2001: 81). Elegánsan átírja tehát az elõjeleket: ami a másik két szerzõnél negatívumként jelentkezett, õ azt az erõsségek közé sorolja. Sajnálatos, hogy nem fejti ki, hogy milyen átalakításokkal, a jelenlegi egyetemi diszciplináris kerek milyen újragondolásával/megszorításával tartja elképzelhetõnek, hogy ezekbõl az erõsségekbõl tõkét lehessen kovácsolni, sõt a jelenlegi tendenciákat õ is úgy értékeli, mint melyek a vágyott céllal ellentétes irányba visznek.

Lakatos László az egyetemi mezõ átalakulásának problémáját fokozódó specializálódás címen tárgyalja, ami kissé átrendezi a Némedi által felvetett problémakör súlyait. Értelmezése ugyanakkor figyelemre méltó: megtalálni véli az "uralkodó paradigmát", amely kapcsolatot teremt a számtalan "kötõjeles-szociológia" között. A megoldás véleménye szerint itt volt, itt van, mindannyiunké: egyszerûen arra a szemléletmódra kell gondolnunk, amelyet valamennyiünk magáénak gondolhat, ha ennek a tudománynak mûvelésére adta a fejét, arra nevezetesen, hogy "az emberek gondolkodását és viselkedését a kultúra határozza meg, amibe beleszülettek, s amit a szocializáció során elsajátítottak. Nem veleszületett képességek, tulajdonságok, ösztönök vagy hajlamok tehát, még részben sem, mert az ember (...) nem rendelkezik semmi ilyesmivel, hanem csakis és kizárólag a kultúra" (Lakatos 2001: 81) Ez tehát a közös nevezõ, amely minden szociológusé, függetlenül attól, hogy melyik "kötõjeles szociológiát" mûveli, vagy hogy melyik irányzat híve. Ez persze – ahogy ezt Lakatos is beismeri – még kevés ahhoz, hogy gyógyírt találjunk a szociológia tudományának sebeire, mindenesetre kiindulási alapként jó ezt tudatosítani, erõsítheti a szociológustársadalom és a tudomány kohézióját. Mindazok, akik nem osztják ezt a megközelítési módot – amit ezek szerint akár paradigmának is nevezhetünk –, azok inkább a pszichológia, biológia, közgazdaságtan és egyéb tudományok táborához csatlakozzanak – javasolja a szerzõ, sõt, a továbbiakban részletesen elemzi azokat a veszélyforrásokat, amelyek mindenekelõtt a biológia imperialisztikus törekvéseiben testesülnek meg.

Nem tudom mennyire jogosak ezek a félelmek, ráadásul nem érzem feljogosítva magamat arra, hogy kiálljak a racionális döntések elmélete vagy a szociobiológia mellett, amelyekrõl eddig azt gondoltam, hogy sok hasznos modellel és ötlettel járultak hozzá a szociológia tudományához. Nem tudom, melyek azok a kritériumok, amelyek szerint megálljt kellene parancsolnunk a tudományunkat érõ hatásoknak. Természetesen érzem, hogy ezek az új, speciális szociológiák is hozzájárulnak ahhoz a feldarabolódáshoz-túlspecializációhoz, amelyek diszciplínánk hitelének-presztízsének romlásához hozzájárultak. Mégis, nem tudom osztani Lakatos László azon nézetét, amely a biológiát, mint minden gonoszok legrosszabbikát bélyegzi meg. Azt hiszem ezeknek az elméleteknek is megvan a maga helye. Talán éppen abban a bizonyos "igazi" (Némedi után) interdiszciplináris mezõben. Hogy stílszerû legyek, a matematikából importált gödeli tételt kicsit újrafogalmazva: ha minden igazságra nyitottak akarunk maradni logikánkkal, akkor a rendszerek váltogatása szükségszerû.


A társadalmi keretek kérdésessé válása

Az elõbbiekben olyan problémakört tárgyaltunk, amely többé-kevésbé valamennyi társadalomtudomány – sõt valamennyi tudomány – létét veszélyezteti, a keretek újragondolására késztet, nevezetesen a felsõoktatás expanzióját és az ezzel járó minõségromlást. Némedi azonban egy olyan folyamatot, tényezõt is körülír tanulmányában, amelynek fennállása kizárólag a szociológiára nézve jelent veszélyt: azt, hogy a szociológia tárgya egyre megfoghatatlanabbá válik a nemzetállami keretek kérdésessé válásának folyamatával párhuzamosan. Rövid történelmi áttekintés után helyezkedik arra az álláspontra, hogy a szociológia – bár csupán hallgatólagosan – elfogadta a nemzetállami keretet és ezen belül értelmezte azt a társadalmi világot, amelyet tárgyának tekint, ezek között a keretek között értelmezhetõek tehát a szociológia egyetemes kérdései is, az integráltság és a szolidaritás is.

Az egyetemesség és a nemzeti keretek között feszülõ ellentétre reflektál Saád József, akinek érvelésébõl – legalábbis az én olvasatomban – az derül ki, hogy nem kell féltenünk az amúgy is hagyományosan kozmopolita illúziókat dédelgetõ szociológiát az ezen illúziókkal rokon "globalista víziótól" – értve itt ezen a nemzeti keretek újraértelmezését. Éppen ezért olvastam újra és újra Somlai Péter kommentárját, aki éppen ennek az ellenkezõjét állítja: szerinte Saád "nem üdvözli a szociológiai elméletek univerzális igényét", mert "a globalizáció eltorzítja a nemzeti szociológiákat" (Somlai 2001: 77).

Szó sincs róla! Saád csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy azok a tendenciák, amelyek egy idõben zajlanak, egyáltalán nem függetlenek egymástól: kiemeli a hatalmi mozzanatot, és valóban utal arra, hogy az "univerzalitásra törekvõ szociológiai megismerés iránya és funkciója egybeesik a gazdasági és politikai globalizáció erõivel" – ahogy ezt Somlai írja – de én ebbõl csupán a hamis univerzalizációtól, a kulturális imperializmustól való idegenkedést vélem kihallani. Azt gondolom, hogy Saád igenis megkülönbözteti az univerzalizmust a globalizációtól (annak imperialisztikus vonzataitól), ami persze azt is jelenti, hogy teljesen osztom Somlai Péter konklúzióját, miszerint "a globalizációval nemcsak partikularista erõk szállhatnak szembe, hanem azok is, amelyek az univerzalizmus értékeihez akarnak ragaszkodni" és "az univerzalista értékeket nem lehet meghaladni – már pedig a globalizáció csapdája éppen az, hogy eltérít ezektõl, miközben betölteni látszik ezeket az értékeket" (Somlai 2001: 80).

Lakatos László a társadalomfogalom kiüresedésével kapcsolatban a Némedi által szintén középpontba állított szolidaritás és integráltság problémájának szenteli figyelmét – mint ahogy Némedi Dénes is arra hívja fel a figyelmet, hogy önmagában nem az jelenti a problémát, hogy a társadalom fogalma egyre bizonytalanabbá válik, hanem hogy a társadalmi integráció hagyományos értelmezése lehetetlenné válik, ezzel a szociológia alanyának értelmezése is. "Kirõl fog beszélni a szociológus?" – kérdezi.

Lakatos érvelésében rámutat: a globalizáció természetes velejárója, hogy átstrukturálja a nemzetgazdaságokat, így a szolidaritás sok fontos, nemzetállamhoz kötõdõ fajtája elveszik. Mivel szolidaritás és integráltság nélkül nem mûködhet társadalom, de a nemzetállam az átstrukturálódás következtében már nem megfelelõ keret ezekhez, ezért a nemzet feletti és alatti szinteken kell a megoldást keresni: a globális szervezõdésekkel párhuzamosan erõsödnek a lokálisak is.

Persze, mivel napról napra változik a környezet, elég nehéz számot adni róla – márpedig a szociológus feladata éppen ez lenne. Lakatos ebben látja a válsághangulat eredõjét: a szociológia "nem érti igazán azt, amirõl számot kéne adnia". Hogy mégse mozogjunk teljesen elveszetten, vakon tapogatózva ebben az új világban, hogy könnyebb legyen új értelmezési kereteket megfogalmazni, a szerzõ a középkorkutatások tanulmányozását ajánlja minden ambiciózus szociológus figyelmébe, hiszen a kialakuló hálózatelvû posztmodern világunk és a középkori korporációk világa között figyelemreméltó azonosságokat vél felfedezni. Az ötlet mindenesetre elgondolkodásra késztet, bár azt hiszem, nem lehet elég óvatosan egyensúlyozni, hogy ne essünk a szimmetrikus párt alkotó két illúzió egyikének se a csapdájába: se abba, hogy jelenségeket sosem látottnak, forradalminak bélyegezzünk, vagy éppen ellenkezõleg, következetesen állítva, hogy nincs új a nap alatt, egészen hajmeresztõ párhuzamokat vonjunk. (Ezt véletlenül sem kritikai megjegyzésnek szántam, sõt, izgalommal várom az újközépkor-elmélet további fejleményeit.)

De maradjunk még egy kicsit a jelennél – vagy a közelmúltnál. Némedi Dénes tanulmányában a nemzetállam szétesésével párhuzamosan egy másik folyamatra hívja fel a figyelmet, amely átvezet a harmadik, általa a szociológia újraértelmezését sürgetõ problémakörbe, ez pedig a kulturális javak piacán bekövetkezett átalakulás, amely "véget vet az értelmiség korszakának", vagyis megszünteti a szociológia közegét és fogyasztóját, az értelmiségit.


A klasszikus értelmiség feldarabolódása

Ha már a kulturális javak piacánál tartunk: ma egyre inkább hajlamosak vagyunk elismerni a piacot, mint a legitimáció intézményét. Úgy kezeljük az eladási számokat, mint megfellebbezhetetlen döntést, az egyetlen helyes ítéletet: a kereskedelem logikája uralja a kulturális termelést. Jó lenne hinni abban, hogy a kulturális javak az eladási számokkal, a kereskedelmi szemlélettel szembe tudnak szegülni, hogy ezen kulturális javak megalkotását nem az alapvetõ körülmények hiánya fogja megzavarni, csak mert nem mennek elébe a közönség óhajainak. Ez persze csak hiú ábránd, hiszen különben nem állhatott volna elõ az a helyzet – amelyet Némedi lefest -, hogy a "nagy értelmiségi" alakját kiszorította a televíziós sztár, amely megállapítás már idejét múlta, hiszen a kommunikációs erõtér azóta is folyamatosan átalakulásban van, új és új szereplõkkel, egyre gyorsuló tempóban. Amikor Platón szembeállította a filozófust, akinek van ideje, azokkal az emberekkel, akik az agórán vannak, és akiknek sürgõs a dolga, gyakorlatilag azt mondta: az idõ szorításában nem lehet gondolkozni. Mennyire aktuális most, a "tömegtársadalom" és a "tömegkommunikáció" korában ez a gondolat! De lássuk részletesebben, hogy is állnak a dolgok a kulturális piacon.

Ami a fogyasztókat, vagyis a közönséget illeti: óhajaikat természetesen a fenti kijelentés ellenében sem szabad lekicsinyelni, hiszen a szociológia feladata nem csupán az (volt, lett volna), hogy diagnózisokat készítsen – l'art pour l'art – hanem azokat a közönség elé tárva megpróbáljon jobbítani a helyzeten: eltárja a visszásságokat, neadjisten megoldási lehetõségeket tárjon fel. Hogy ezt a szerepet már nem tudja betölteni – legfeljebb diagnózist készít, amire egyre kevesebben kíváncsiak –, annak okát Némedi a fenti két folyamatban, nevezetesen a középosztály felduzzadásában (és ezzel együtt az egykori értelmiségi pozíciók szétszóródásában, amely természetesen összekapcsolható a felsõoktatási expanzióról mondottakkal) és a kommunikációs átalakulásban látja.

Lakatos László leginkább a piac "kínálatát" okolja az egyre nagyobb érdektelenségért, amellyel a közönség a szociológusok ténykedését figyeli (ha figyeli egyáltalán). Szerinte a szociológia túlságosan szofisztikálttá, elvonttá, szakmaivá és nehezen érthetõvé vált a nem avatott fülek számára, túlságosan "normális tudománnyá": persze, hogy így nem kíváncsi már rá a nagyközönség (az idõ szorításában nem lehet gondolkozni, ugye), s minél kevésbé talál értõ közönségre, annál jobban visszavonul az elefántcsonttornyába,³ még több sokváltozós elemzéssel és precíz definíciókkal körülbástyázva magát. És – folytatja Lakatos – ez még mind nem lenne olyan nagy baj, ha egyáltalán lenne valamilyen mondanivaló, amit feltétlenül érdemes lenne eljuttatni a nagyközönséghez, akár újságírók és egyéb közvetítõk beiktatásával (ha már egyszer az értõ értelmiségi hallgatóság a múlt ködébe vész), de hát nincs mit mondani. Ezt pedig a szociológia nem engedheti meg magának, lévén a modern társadalom valamiféle öntudata, tükör, amiben megláthatja magát, hibáit, és amely hozzásegít a jó társadalomról való gondolkodáshoz. Lakatos László következtetése az, hogy ha a szociológiának újra lesz mondanivalója, akkor újra lesz közönsége, amelyben természetesen eszköz lehet az Internet, mint forradalmi kommunikációs csatorna és publikációs lehetõség, ugyanakkor önmagában ez nem fog fordulatot okozni.⁴

Való igaz: manapság a "folyton jelen lenni, a köztudatban maradni" kényszere serkentõleg hat ugyan a megjelenõ publikációk számára, kevésbé van azonban jó hatással a mondanivalóra. Sokan nem teszik fel a kérdést maguknak: van-e valami mondanivalóm? Vajon képes vagyok-e elmondani? Amit mondok, méltó-e arra, hogy elhangozzék? Meggyõzõdésem, hogy ezt a folyamatot még jobban felerõsítette az a tendencia, amelyet Bourdieu mint a tudomány "belépési költségeinek csökkenését" ír le.

Ugyanakkor nem csak magunkban – vagyis a szociológia berkein belül – kellene keresni a hibát. Vagyis nem is hibát kell keresni, egyszerûen elfogadni: változnak a körülmények, a dolgok nem statikusak, hanem változnak, és a túlélésre csak úgy van esély, ha alkalmazkodunk hozzájuk. Ez már persze a megoldási javaslatok szükségességének kérdéskörébe vezet át, amelyekrõl Némedi tanulmánya végén a montreali ISA világkongresszus kapcsán ír. A két ellentétes álláspont a diszciplináris határok átgondolásának szükségességét, egy új társadalomtudományi diskurzus kialakítását mérlegeli, utasítja el vagy helyesli. Némedi ez utóbbi mellett foglal állást: szerinte nem elegendõ "várni és figyelni", a tudást készenlétben tartani és gyarapítani, hanem a szociológia helyzetét szélesebb összefüggéseiben átgondolva válaszolni az új világ kihívásaira. Akár a kínai esõcsináló történetében: az adottságok számbavételével lehet csak alkalmazkodni, és esõt hozni, vagyis megújulni, és életben maradni. Hiszen a tanmese vége így hangzik: "Amikor a faluba érkezett, megállapította, hogy a faluban diszharmónia uralkodik, tehát a természet folyamatai sem mûködhetnek normális rendjük szerint. De rájött arra is, hogy a falu diszharmóniája benne magában is diszharmóniát hozott létre, így visszavonult a szállására, hogy helyreállítsa magában a harmóniát. Amikor a saját belsõ egyensúlya helyreállt, el is eredt az esõ, ahogyan a világ harmonikus rendje szerint kell."


Irodalom

Bourdieu, Pierre (2001): Elõadások a televízióról. Budapest: Osiris Kiadó

Bourdieu, Pierre (1984): Homo academicus. Paris: Editions de Minuit

Castells, Manuel (1996a): The Information Age: Economy, Society and Culture. Vol. I. The Rise of the Network Society. Massachusetts-Oxford: Blackwell Publishers

– (1996b): The Information Age: Economy, Society and Culture. Vol. II. The Power of Identity. Massachusetts-Oxford: Blackwell Publishers

– (1996c): The Information Age: Economy, Society and Culture. Vol. III. End of Millennium. Massachusetts-Oxford: Blackwell Publishers

Csepeli György–Wessely Anna (1992): A közép-európai szociológia kognitív esélye. Replika, (1–2): 1–8.

Dawkins, R. (1986): Az önzõ gén. Budapest: Gondolat Kiadó

Kuhn, Thomas (1984): A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest: Gondolat Kiadó

Lakatos László (2001): Mi a baj a szociológiával és hogyan nem kéne rajta segíteni? Szociológiai Szemle, 11 (3): 78–109.

Mérõ László (1997): Észjárások. Budapest: Tercium Kiadó

Némedi Dénes (2000) A szociológia egy sikeres évszázad után. Szociológiai Szemle, 10 (2): 3–16.

Saád József (2001): Tíz széljegyzet Némedi Dénes tanulmányához és recenziójához. Szociológiai Szemle, 11 (1): 63–75.

Somlai Péter (2001): Egyetemesség és heterogenitás. (Gondolatok a szociológiáról – Némedi Dénes és Saád József írásai kapcsán.) Szociológiai Szemle, 11 (1): 76–84.

Szalai Erzsébet (2000): Értelmiségi szerepek az ezredvégén. In Szalai Erzsébet: Ezredváltó dilemmák Magyarországon. Budapest: Új Mandátum Kiadó


Jegyzetek

1. Ide tartozónak érzem Saád Józsefnek azt a megjegyzését, ahol az okcidentális modernizációban végbement expanzív folyamatra utal, "amelynek során a tudás: hatalom összefüggés gyakorlatilag inkább a hatalom: tudás formulában érvényesült" (Saád 2001: 65). Kijelentésével a tudomány ideális egyetemesség-kritériumának és a hatalmi egyetemesség-igénynek egymástól elválaszthatatlan mivoltát kívánja megvilágítani, mindezt a napjainkban lejátszódó folyamatokra – nevezetesen a globalizációra és a "kulturális imperializmusra" vonatkoztatva, de ettõl elvonatkoztatva is érvényes lehet.

2. Itt egyébként nem tudok nem asszociálni Saád József keserû megjegyzésére, amelyben a "kor- és világértelmezõ és a menedzsment kiszolgáló (piackutatói, üzemszervezési, stb.) szociológizálás" (Saád 2001:70) ambivalenciájára utal, bár szeretném közben elhatárolni magamat a "minden rossz Amerikából jön" hangvételû vádaktól is.

3. Ha már az "elefántcsonttoronynál" tartunk – ami Lakatos László tanulmányában a rossz irány intõ jele – Bourdieunál (2001) elérendõ, áhított cél: "Egy nagyon autonóm mezõ – mint amilyen például a matematikáé – olyan, hogy a termelõk egyedüli fogyasztói saját konkurenseinek, olyanok, akik maguk is megtehették volna azt a felfedezést, amelyet most mások bemutatnak nekik. (...) Ahhoz, hogy autonómiára tegyünk szert, fel kell építeni azt az elefántcsonttornyot, amelyben ítéletet mondunk egymás mûveirõl, megbíráljuk egymást, akár még harcolunk is egymással, de tudjuk, hogy mirõl beszélünk: összecsapunk, de tudományos fegyverekkel, eszközökkel, technikákkal. Módszerekkel."

4. Saád József a virtuális teret, mint publikációs-kommunikációs lehetõséget a kisállami tudósok hátrányos helyzetének javítására, sõt a partikuláris/univerzalisztikus probléma megoldási alternatívájaként említi, bár hozzá kell tenni, mintha némi távolságtartással figyelné az egyetemes hálózatok térhódítását.